Apró regények és esetek - 04

sort. Egyszer egy sűrű könnycsepp szivárgott a szemébe, de nem törülte
le, csak előre hajlott kissé s a könny a földre hullott.
A földre hullott a leányka könnye, de nem veszett ott el nyomtalanul. A
lelke (igen: van lelke a könnynek) megszállotta a Tóni szívét és jobban
meghatotta, mintha fuldokló zokogásba tört volna ki a zálogháznak
valamennyi egyéb látogatója.
Már nem szégyelte magát a nyegle világfi. Egy különös, mondhatni
rejtelmes érzés azt szuggerálta beléje, hogy nincs joga pirulni ott,
ahol egy nálánál sokkal tisztább, nemesebb lény nem röstelli a
szomorúságát. Logika persze nem volt az érzésében, de hát ki is keresne
következetességet ott, ahol a lelki változásokat nem az értelem
provokálja, hanem az a titokzatos, megmagyarázhatatlan ösztön vagy
sejtelem, aminek sem oka, sem eredete nincs s nem egyszer mégis
okozatává, végzetévé lesz lelki világunknak.
Mikor a feketeruhás leányka átnyújtotta csomagját a korláton, egyszeribe
oly kíváncsiság vett Tónin erőt, hogy nem állhatta meg: szinte
öntudatlanul félrelökött egypár szegény asszonyt és a leány mellé
állott. Tudni akarta, mi van a csomagjában.
Hát biz abban igen prózai tárgyak voltak: két pár hímzett hófehér alsó
nadrág s egy ugyanolyan ing.
Ám az, aki a dolgok lényegét nem azok használati értéke szerint ítéli
meg, akár sírva fakadhatott volna a leányka fehérneműinek láttán. A
lelkek ismerőjének sok mindent elárul néha egy darabka vászon is.
A szomorú kis teremtésnek két kis nadrágja és ingecskéje nagyon is
ékesen beszélt. A finom hímzett csipke rajtuk elmondta, hogy még nem is
régiben jómódban élt az ő tulajdonosuk, hófehérségük, selyempapírbélésük
megsúgta, hogy egy széplelkű, házias leányka viselte gondjukat. A
zálogházi hivatalnok brutális kezébe vette a finom fehérneműt,
széjjelbontotta a nadrágokat, kíméletlenül, mindenki szemeláttára,
azután odaszólt a leánynak hivatalos hangon, szárazon:
– Négy korona… Tetszik? Nem tetszik?…
Vérbeborult a leányka sápadt arca. Egy pillanatra eltakarta szemét a
kezével, de hamarosan megerősítette szívét.
– Igen szépen kérem, – szólalt meg halk, reszketeg hangon, két nagy
fényes szemét a hivatalnokra emelve, – szíveskedjék hat koronát adni:
annyi kell.
– Nem lehet.
A leány gondolkozott egy pillanatig, aztán visszakérte a holmiját.
– Megpróbálom másutt, meg kell próbálnom, – mondta s átvevén a
fehérneműt, egy asztalhoz támolygott vele, hogy ismét összecsomagolja.
Tóni, aki végignézte, szinte végigszenvedte az egész jelenetet, utána
akart rohanni, hogy felajánlja neki a segítségét. Az utolsó pillanatban
jutott az eszébe, hogy egy krajcárja sincs… Hirtelen kikapta
nyakkendőjéből a tűt és odadobta a hivatalnoknak.
– Siessen kérem, igen sürgős dolgom akadt.
És szívszorongva tekintgetett vissza a leánykára. Attól félt, hogy az
hamarabb kész lesz a csomagolással, mint ő a maga dolgával s akkor el
fog távozni és nem fogja többé látni soha.
Mély lélegzetet vett, midőn megkapta a kölcsönösszeget. Százhúsz
forintot adtak a melltűjére. A leányka éppen akkor nyitotta ki az ajtót,
Tóni utána sietett azzal a szándékkal, hogy azonnal megszólítja. Nem
talált abban semmi tiszteletlenséget. Hiszen úgy fog vele beszélni, mint
egy grófkisasszonnyal… És még sem merte megszólítani. Pedig, szégyenére
legyen mondva, nagy gyakorlata volt az ilyesmiben: nem egyszer
vetemedett életében aszfaltbetyárkodásra is.
Egyszóval nem mert Tóni a leánykához közeledni. Csak követte őt, mint az
árnyék öt-tíz lépésnyire.
Az útbaeső legközelebbi zálogházba betért a leány. Tóni az ajtóban
leste. Tíz perc mulva kijött. A csomag ott volt a hóna alatt.
Igy járt a leányka a harmadik zálogházban is. Arca mind haloványabb
lett, járása mind ingatagabb. Igen betegnek, igen nyomorultnak látszott.
Az is volt. Egyszer el is szédült s hogy el ne essék, egy lámpásba
kapaszkodott.
A szánalom végre elhatározásra bírta Tónit. A beteg leányhoz ugrott,
hogy támogassa.
– Kisasszony – hebegte zavartan. – Kegyed rosszul lett, engedje meg…
Nem folytatta. Zavarba hozta a leány rajta csüggő, csodálkozó szeme. De
még jobban a szava.
– Igenis, – mondta, – ha tetszik, én követni fogom önt.
Tóni majd leesett a lábáról.
– Hová? – kérdezte bambán.
– Ahová akarja – válaszolt a leány végtelen szomorúsággal. – Ne féljen,
tudom én azt, hogy mit jelent, ha egy ilyen előkelő úr egy magamfajta
szegény leányt az utcán megszólít.
– Tudja?!
– Tudom. És bele kell nyugodnom. Isten látja lelkemet, hogy megpróbáltam
mindent, de a sors nem akarja, hogy tiszta maradjak. Nem kellek munkába
senkinek. Gyengéllenek. A szemem elromlott, nem látok vele hímezni,
varrni se. Nem tudok fizetni a háziasszonyomnak. Azt mondta, hogy ha hat
koronát nem hozok neki ma, kitesz az utcára. Már mindent eladtam, nincs
egyebem, csak ez a kis fehérneműm, de nem adnak rá, csak négy koronát.
Gondoltam én arra is, hogy a Dunába ugorjam. De nem merem megtenni.
Félek, hogy nagyon megbüntetne érte az Isten, pedig a másvilágon boldog
szeretnék lenni.
Heves fájdalom nyilallott a Tóni szívébe, hallatán ennek a tragédiának,
amellyel a könyörtelen Élet összetörte egy gyenge, szűzies lénynek
utolsó eszményét, kétségbevonta annak legősibb, legszentebb jogát. S az
a hősiesség, amellyel az utolsó ingecskéjéig kitartott női becsülete
megvédelmezésében, sőt ha nem félt volna Isten büntetésétől, a halálba
menekült volna a bukása elől: egész valóját mélységes szégyenérzéssel
töltötte el… De a leány előtt nem árulta el lelke háborgását.
Megállított egy üres bérkocsit.
– Tessék fölszállani, mert messze lakom.
A leány szó nélkül engedelmeskedett. Bent a kocsiban illedelmesen felelt
a fiatalember kérdéseire, nem mutatott sem dacot, sem gyűlöletet, csak
reszketett egy kicsit. El volt szánva.

III.
– Kaláné, a maga gondjaira bízom a kisasszonyt. Hívjon hozzá orvost és
ápolja, mint a saját gyermekét. A holmimat meg pakkolja össze, s küldje
a Hungáriába…
Kaláné egy szót sem értett az ura beszédjéből.
– Hogyan? Hát a nagyságos úr elmegy és maga helyett a kisasszonyt hagyja
itt? Nem lenne egyszerűbb, ha más lakást bérelne a kisasszonynak, ha már
erővel segíteni akar rajta.
– Nem, édes Kaláné, – vágta el Tóni a jó asszony szavát, – én ezentúl
nem fogok a magam kényelmére cselédet tartani, majd ha találni fogok
kedvemre való egyszerű hónaposszobát, odaköltözködöm.
A hűséges vén gazdasszony sírva fakadt.
– Hát elcsap a nagyságos úr?
Tóni megsimogatta ősz haját.
– Dehogy csapom el, lelkem, csak az állásán változtatok. Idáig az én
cselédem volt, ezentúl a kisasszony anyja lesz.
Mondván, tiszteletteljesen meghajtotta magát a szép, tizennyolc éves
leánykának, akinek a rajta lévő ruháján kívül két pár alsónadrág és egy
ingecske volt mindene; – meghajolt a tivornyahős, kártyás, szoknyavadász
világfi a koldusleány szűzies fensége előtt, s anélkül, hogy csak egy
ujjal is érintette volna, távozni akart.
De nem engedte a leány, míg meg nem köszönte a nagylelkűségét. Úgy
köszönte meg, hogy térdre vetette magát megmentője előtt, megragadta
mind a két kezét és addig csókolta, görcsösen, míg el nem vesztette az
eszméletét.
Szerencsére nem öl az öröm. Erzsike, – ez volt a leányka neve, –
hamarosan kiheverte lelki válsága gyötrelmeit. Kipirosodott,
megerősödött. Tüneményes szépséggé fejlődött a jólétben és lelki
békében.
De Tónit soha még csak egy pillanatra se hozta kísértetbe a szépsége. A
hajdani híres szoknyahőst komoly, szigorú erkölcsű férfivá változtatta
egyetlen ragyogó könnycsepp, ami egy veszendő koldusleányka bánatos
szeméből kihullott.
Az úri társaság csodálkozott e hírhedt gavallér átlényegülésén. De annak
okát sohasem tudta meg.


A SEB.

I.
Bilicky Pál báró, egy kedves, incifinci gavallér, belépett az orvos
előszobájába és megcsípte az ajtónálló szobacicus állát.
– Itthon a doktor úr, pipus?
– Tessék bemenni, a fogdosást azonban elhagyhatja.
– Pardon, nassám, nem tudtam, hogy babája van – élcelt és nevetett hozzá
a báró. – Egyedül van az orvos úr?
– Az a rendelőórák alatt többnyire egyedül van.
– Hahaha… akkor jó helyen járok… Majd csinálok én neki reklámot.
Mondván, betolta a kis karikalábú gavallér a fogadószoba ajtaját…
– Szervusz, doktorkám, hogy vág a bajusz?
Az orvos, Béla Sándor doktor, óriási bőrszékben ült és aludt. A feje
újságlappal volt leborítva a legyek ellen, lábán vörös posztópapucs
díszelgett. Nem ébredt fel a báró üdvözletére. Nyilván holtbiztosra
vette, hogy semmiféle páciens nem fogja háborgatni a rendelőóra alatt.
Bilicky levette fejéről az újságlapot és belefujt a kitátott szájába.
– Hé, doktor!
De erre már fölébredt az orvos és önkénytelenül pofonra kanyarította a
karját.
A báró hátra ugrott és kacagott, mint egy vásott gyermek.
Béla doktor, bár vagy tíz éve nem látta, azonnal fölismerte benne régi
iskolatársát.
– Te vagy, Pali, azaz pardon: méltóságos uram.
A báró pózba vágta magát.
– Parfaîtemant. Io sono liber baro Bilitzky de Bilitz et Biala, a
piaristák régi növendéke, jelenleg járdataposó és bundatulajdonos.
– Ej-ej, – s mosolygott az orvos, – úgy látszik, nem hagyott el a régi
istenadta jókedved.
– Mondd – javította ki a báró – úgy, ahogy érzed: még se jött meg az
eszed?
– Igaz, – vallotta be az orvos joviálisan, – úgy értettem, csak nem
mertem őszintén lenni, mert azt hittem, hogy adsz valamit a rangodra.
– Mi hasznom lenne belőle, drágám, – kérdezte a báró kómikus síránkozó
hangon, – mikor a zsidó egy garast sem ád rá? Plü vagyok, cimborám, a
potykának is több vagyona van, mint nekem. Hiszen azért jöttem hozzád,
hogy segíts a bajomon…
Az orvos megijedt kissé. Biztosra vette, hogy ilyen előljáró beszédnek
csak szivattyúzás lehet a folytatása. Magára rántotta a vértet.
– Hja, fiam, sajnálom, de én se vagyok gazdagabb a csukánál.
– Hisz – vigasztalta meg a cinegelábú báró – azért jöttem hozzád, hogy
segítsek a bajodon.
– Az imént mintha megfordítva beszéltél volna.
– Jól mondod: beszéltem én amúgy is s mindenkép jól beszéltem. A mi
érdekeinket ugyanis összemadzagolta a sors.
– Összemadzagolta?!
– Igen, én belőled híres operatőrt fogok csinálni, te meg belőlem
milliomos férjet.
– Én? Férjet?! Belőled?!!
– Hát ülj le és hallgass meg.
– Hisz ülök.
– Akkor állj fel, mert úgyis le fogsz fordulni a székedről… Lyukat fogsz
fúrni az oldalamba…
– Lyukat? Én?!
– Ne ijedj meg előre, először megrendelem a lyukat, aztán ítélkezz a
józan eszemről.
– Igazán kíváncsi vagyok…
– Hát – kezdte a báró a megrendelését – olyan lyukat fogsz az oldalamba
fúrni, mint amilyet a pisztolygolyó szokott csinálni. Csak ne legyen
egészen olyan mély, a nemes testrészekig ne érjen, mert igen sokat
tartok a nemes testrészeimről.
Az orvos csak ámult-bámult.
– Mire kell neked ez a lyuk?
– Mondtam, hogy házasodni akarok s anélkül nem jön hozzám a _babám_.
– Lyuk nélkül?!…
– Igen, – válaszolt a bárócska holtkomolyan, – ő olyan természetű. Csupa
romantika és nem hisz semminek sem. Mindig azt hajtogatja, hogy a
pénzéért kellek neki, hát nem jön hozzám, pedig megtenné, ha az
ellenkezőjét be tudnám neki bizonyítani… Hát erre kell nekem a lyuk,
megmutatom neki, hogy szíven tudom lőni magamat érte.
De erre már elnevette magát az orvos.
– És te azt gondolod, hogy belemegyek ebbe a svindlibe?
A bárócska kihúzta magát.
– De bele ám, különben kénytelen vagyok a lyukat magam megcsinálni, még
pedig igazi pisztollyal. – S jeléül annak, hogy nem tréfál, kivette
zsebéből az idézett fegyvernemet s szívének irányította csövét.
A doktor ijedten kapott a keze után, de a báró elugrott tőle.
– Úri becsületszavamra mondom, hogy megteszem – kiabálta rikácsolva.
Az orvos elsápadt. Ismerte a bárót annyira, hogy képesnek higyje
fenyegetése beváltására. Gondolkozott egy pillanatig.
– Vetkőzz, – mondta aztán, – eleget teszek a kívánságodnak.
A bárócska zsebretette a pisztolyt és szivarkára gyújtott.
– Köszönöm, pajtás – hálálkodott régi tanulótársának. – Nem csalódtam
benned. Csakhogy – tette hozzá – nem itt fogod nyélbe ütni az operációt.
Majd otthon, a lakásomon. Ügyesen kell beállítani a komédiát, hogy
hatása legyen… Egy óra mulva feljössz hozzám a bicskáddal, mintha
véletlenül kukkannál be régi pajtásodhoz… Én lesni foglak az ablakból, s
abban a pillanatban, amelyben megnyomod a csöngetyűt, elsütöm a
pisztolyt. Te berohansz és a többi magától adódik: megoperálsz,
összekötözöl nyakig, belefektetsz az ágyamba, ápolót rendelsz stb. A
többi már az én gondom. Míg előkeríted az apácát, megszerkesztem a
riportot: »Egy szerelmes báró öngyilkossági kísérlete…« »Gondviselés egy
zseniális fiatal műtő személyében…« Hahaha! Rövid időn belül olyan
praxisod lesz, hogy csuda…

II.
… Bilicky Pál, a milliomos Dóci Kata férje, belépett a Béla Sándor dr.
előszobájába. De most nem csípte meg az ajtónálló szobaleány állát, mint
ezelőtt két évvel, először, mert azóta fölvitte Isten a doktor sorát:
inast tartott szobaleány helyett, másodszor, mert a báró is megváltozott
két év alatt: abbahagyta a bolondozást és méltósággal folytatta a
rangját…
– Fogad a nagyságos úr? – kérdezte Bilicky az inastól s átadta neki a
névjegyét.
– Bejelentem méltóságodat…
Egy perc mulva nyílott a fogadószoba ajtaja. Bilicky belépett. Az orvos
tárt karral eléje sietett.
– Isten hozott, édes báróm, drága cinkosom!
A báró megrázta barátja kezét, de örömének kitörését nem tudta
viszonozni: szomorúan mosolygott s fáradtan lógázta a fejét…
– Tehát – mondta, miközben egy karosszékbe ereszkedett – híres orvossá
tettelek csakugyan!…
– Igen, neked köszönhetem a karriéremet – hálálkodott az orvos. – Igaz,
hogy svindli révén, dehát mundus vult decipi… Ilyen a világ!…
– Igazad van, barátom, – hagyta helyben Bilicky, – bár csak végig
megmaradtam volna emellett az igazság mellett.
– Hogy érted?
– Meggyóntam a feleségemnek, hogy becsaptam, – vallotta be a báró,
miközben fájdalmas sóhaj tört ki a kebléből, – meggyóntam neki s ezzel
tönkretettem a boldogságomat.
Az orvos meghökkent.
– Szerencsétlen, hogy lehettél olyan könnyelmű, ha tudtad, hogy szüksége
van arra az – illuzióra?
– Nagyon megszerettem, – válaszolt Bilicky, – nem bírtam tovább a rút
képmutatást… Mindig azt az átkozott sebhelyet csókolgatta… Egyszóval,
végét vetettem a hazugságnak, azt hittem, annyira megszeretett, hogy meg
fog bocsátani…
– És?…
– És csalódtam. Az az asszony nem magamért szeretett engem: az érette
halálra kész férfit szerette bennem csupán… Kiábrándult belőlem, beadta
ellenem a válópört.
Egy könnycsepp gördült ki a szegény báró szeméből. Az orvos joviálisan
kezelte a lelki beteget.
– Ha csak olyan asszony, – vigasztalta őt, – nem érdemes utána búsulnod.
De az csak rázta a fejét.
– Nem tudod te, mi a szerelem?!
Csütörtököt mondott az orvos minden egyéb igyekezete is: a bárót nem
lehetett megvigasztalni. Fogta is a kalapját, hogy búcsúzzék, mikor a
doktornak az utolsó pillanatban új ötlete kerekedett.
– Várj csak, – s szelíd erőszakkal leültette barátját, – egy eszmém
támadt… Még ki lehet reparálni a dolgot. Egyszerűen azt mondod a
feleségednek, hogy nem mondtál neki igazat: csak a szerelmét akartad
próbára tenni, s még ma is benned van a golyó.
– Hogy-hogy? – álmélkodott Bilicky. – Azt ő úgyse hinné el.
– Majd elhiszi, ha látni fogja.
– Nem értelek…
– Becsempészem én azt a golyót az oldalbordád közé s egy hónap mulva
kiveszem a feleséged szemeláttára…
– Vagy úgy!
A bárócska elsuhintott a füle mellett, majd így folytatta:
– Köszönöm, pajtás, többet nem csalok. Tudod, – tette hozzá fájó
gúnnyal, – mióta _folytatom_ a rangomat, igen komoly és korrekt ember
lett belőlem… Aztán meg, mit ér nekem most már a feleségem szerelme,
mikor tudom, hogy csak azért a _golyóért_ szeretett. Nem tudnék vele
élni. Imádom és mégis idegen nekem! Tragikus dilemma ez, amit csak
egyféleképen lehet megoldani…
Mondván, elbúcsúzott a kis Bilicky báró régi barátjától, hazament és
megoldotta a dilemmát: szívenlőtte magát.
Az asszony, a szegény, beteglelkű milliomos Dóci Kata most már megint
szeretheti őt.


HÁROM LEÁNY.
Katalin letette a megrakott ezüsttálcát a levendulaillatos abrosszal
leterített diófaasztalra, aztán kiosztotta a reggelit. Borbála
kisasszony kávét kapott, pirított zsemlyével, Leona kisasszony teát
tejszínnel és mandulaperecet. Maga Katalin nem evett; ő már kora reggel
elköltötte köménymagos-leves reggelijét.
A márványarcú, ezüsthajú vénleányok hallgatagon ettek, negédesen, finom
hajlású ujjal emelték szájukhoz a csészét, igen előkelőek voltak és
ildomosak. Csak Leona szürcsölt egy kicsit. Ezt nem is állotta meg
Katalin szó nélkül.
– Miért szürcsölsz, oh, Leona?
Katalin volt a jellem a három leány között, az egyéniség, a családfő. A
másik két leánynak akarata végkép beleolvadt az övébe. Ők nem
kezdeményeztek, csak engedelmeskedtek.
Leona elpirult és abbahagyta a szürcsölést.
Katalin megsimította hófehér kötényét s helyet foglalt a
biedermeyer-kanapén.
– Borbála, te körtét és diót fogsz befőzni; Leona, te a mákszárításra
fogsz felügyelni, én meg majd kimegyek a tanyára a csépléshez.
Leonka szeretett jól enni.
– Ki fog főzni? – kérdezte bátortalanul.
Katalin nem válaszolt a kérdésre.
– Sok dolgom van, beszélnem kell Meyerrel is az eladó búza végett. A
Gyuszi száz forintját elsejéig elő kell teremtenünk.
Oh, a Gyuszi havi gázsija, a száz forint! Ez csakugyan komoly dolog.
Leona elszégyelte magát.
– Katám, drága Katám, bocsáss meg, én oly önző vagyok.
Katalin, a feketeszemű, fehérhajú szűz fölkelt s a Leona vállára hajolt.
– Jó vagy, mint egy angyal, csak gyerek.
Kisietett a bolthajtásos ebédlőből, karjára fűzve kulcsos kosarát.
Égszínkék perkálruhája hangosan suhogott büszke tartású, csontos
termetén.
– Hova lennénk nélküle! – szólalt meg rövid szünet után Borbála. – Ő a
mi Gondviselésünk.
– Meg a Gyuszié – tódította Leona és sírvafakadt.
Borbála fejére tette kezét.
– Miért sírsz, Leona, te kis csacsi?
– Csak eszembe jutott valami.
– Mi?
– Az, hogy miért is vagyok a világon? Mi szükség reám!
Borbála kacagni akart, de csak turbékolt, mint a fáradt galamb.
– Lám, milyen fantaszta vagy te, Leonka! Azt se tudod mi az élet. Nem
tudod, hogy az élet nem kényszerűség, sem nem szükségszerűség.
– Hát mi? – vágott Borbála szavába Leona.
– Kötelesség, büntetés vagy álom… akármi, csak nem az, aminek te
gondolod.
– Én hivatásnak gondolom.
– De nem az, nem az, – állította Borbála fanatikusan, – senkire sincs
szükség ezen a földön, mindenki pótolható, még Katalin, sőt még Gyuszi
is.
– Oh, Borbála!
– Tudom, hogy rossz vagyok, – folytatta a vén leány, – de az igazságot
úgy sem lehet jósággal megcáfolni. Én nem vagyok senki, te sem vagy
senki, Katalin is csak úgy lóg a földi létben, Gyuszi is, de ez a tudat
nem fáj nekem. Mert nem mink vagyunk a hibásak, hanem a Sors. Az akarta
így. Hogy fölösleges vénleányok maradjunk, ahelyett, hogy…
Borbála nem folytatta, elpirult. Leona úgy is kitalálta a gondolatát.
Neki is volt vőlegénye, ezelőtt húsz esztendővel, Katalinnak is, nemcsak
Borbálának. Ő is gondolt arra nem egyszer, sejtelmes, forró vágyakat
keltő éjtszakákon, szűz ágyában: mily dicső sora lehet a hitvesnek, a
férfiboldogítónak, az anyának, aki az örökkévaló természetnek teremteni
segít! Csakhogy ő képtelen volt bölcseleti magasságokba emelkedni, mint
nénjei.
– Hiába áltatod magadat, Borbála – jegyezte meg, zsebkendőjével
fölszárítva könnyeit. – Azért, mert nem úgy alakult az életünk, mint
szerettük volna, még nem háríthatunk minden felelősséget a Sorsra. A mi
hibánk, ha nem vagyunk megelégedettek. Megelégedettek lennénk, ha
alkalmazkodnánk a viszonyokhoz… Az a mi bűnünk, hogy nem tudunk
beletörődni a megváltozhatatlanba. Csak Katalin… Mi epedünk, sóvárgunk,
ábrándozunk… A jövő életről gondolkozunk… Holott itt van nekünk Gyuszi…
Dolgoznunk kellene…
Borbála kétségbeesést kifejező kézmozdulatot tett.
– Nem tudunk dolgozni!
– Nem tudunk – ismételte szomorúan Leona.
Egy óriás angóramacska kikelt valahonnan a kanapé selyempárnái közül, s
körüldorombolván az asztalt, némi habozás után beleugrott a Leona ölébe.
A két vénleány egészen fölvidult a kényes kandúr merész udvarlásán.
Megfogták Buksit, meghempergették, meggyomrozták a kanapén s kacagtak
hozzá üdén, dallamosan, mint két szeles felsőleány.
– Buksi, te édes, Buksi, te haszontalan csirkefogó!
Kint az ősparkban csattogni kezdett egy fülemüle. A leányok ismergették
a hangját.
– Ez a Sándor – vélte Borbála.
– Nem, – állította Leona, – ez a Gábor, csak ő tud olyan hosszú pianós
trillát.
– A Sándor!
– A Gábor!
Csaknem összevesztek. A másik pillanatban összecsókolództak s kéz kézben
kihopkáztak a kertbe. Virágot szedtek, Borbála piros rózsát tűzött ősz
hajába, Leona fonnyadt keblét muskátlibokrétával ékesítette fel.
– Milyen pompás földszaga van a muskátlinak!…
– Nem vagyok nevetséges ezzel a rózsával, Leona?
– Nem, pompásan illik neked. Ninon de L’Enclos is rózsát tűzött az ősz
hajába.
– Oh, Ninon de L’Enclos!…
A két leány elgondolkozott… Ninon de L’Enclos… Az mindig szeretett. S
mindenki szerette őt. Nem törődött az erénnyel. S máig fönnmaradt a
neve. Sugárzik, mint a dicsőség… Ők is szépek voltak. Ők is szerettek…
Őket is szerette mindenki… De erényesek voltak. S még életükben elmult
az emlékük… Vajjon melyiküknek volt igaza? Ki volt az okosabb? Az
emberebb? Az igazabb? A bátrabb?
Leona elröstelte _tisztátalan_ gondolatait.
– Jobb szeretem, hogy az vagyok, aki vagyok.
Fölemelte fejét, kék mártír-szeme fájó mosollyal, révetegen kalandozott
szerteszét az égen.
Borbála összeharapta ajkát. Hallgatott. Eszébe jutott, hogy körtét és
diót kellene befőznie.
– Leonka, mikor fogsz hozzá a mákszárításhoz?
– Majd ha te befőzted a körtéidet.
A két leány szinte ellenséges indulattal vált el egymástól. Borbála a
konyhába ment, feltűzte ruháját egész térdig (nem volt a háznál tíz év
óta férficseléd), blúza ujját könyökig s hozzáfogott a munkához. De csak
úgy, mint Ostoba Ágoston. Mindenbe beleártotta magát és semmit sem
csinált. Azért kipirult az arca a tenniakarástól is. Az is szokatlan
volt idegeinek.
Leonka meg épen tragikusan fogta fel a mákszárítást. Egy üres zsákot
akasztott a nyakába kötény helyett. És maga gereblyézte a ponyvákra
szórt mákot, hozzá se engedte nyúlni Veront, a szolgálót, aki neki
segíteni akart.
– Nem értesz hozzá, Veronka… Elrontod, Veronka, erigy a dolgodra.
Félóra alatt úgy kimerült, hogy finom, ápolt kezéből kiesett a gereblye.
Leült a ponyva szélére pihenni. Elaludt. Egy kósza darázs
belegabalyodott összekuszált hajába, s rengeteg zenebonát csinált. Egy
csúnya zöld dongó összemászkálta az ajkát… Erre sem ébredt fel Leona.
Csak akkor nyitotta fel szemét, midőn Sánta Palya, a falusi levélhordó,
póstatáskával a nyakában, beballagott a galambdúcos kastélykapun s
tanácstalanul megállott a fejénél.
Leona felriant s fülig pirulva igazított szoknyáján és haján. A férfi
közellétét megérezte álmában is.
– Mit hozott, Palya?
Palya nem igen volt beszédre berendezve. A kisasszony markába nyomta
azt, amit hozott. Egy újságot és egy levelet.
– Ehun…
– Gyuszi! – kiáltotta Leona, miután egy pillantást vetett a levélre. –
Gyuszi!
Borbála egy rőfös fakanállal a kezében kiszaladt a konyhából.
– Gyuszi? – kérdezte s hugához szaladt lelkendezve, kikapva kezéből a
levelet.
A két leány összeveszett a Gyuszi levelén. Azon, hogy melyikök bontsa
fel. Végre is abban állapodtak meg, hogy megvárják Katalint, hiszen neki
szól a levél. A nagy esemény azonban annyira elővette idegeiket, hogy
otthagytak mákot, befőttet s szobájukba siettek toalettet csinálni.
Megmosakodtak tetőtől talpig, két óra hosszat öltözködtek. Parádét
csaptak a Gyuszi levelének. És elfelejtettek ebédelni, mindössze egy
darab kalácsot evett meg Borbála, Leonka meg egy falat piskótát.
Lélekszakadva rohantak az udvarra, mikor meghallották a kocsi búgását,
amely Katalint hozta a tanyáról.
– Levél Gyuszitól! Gyuszi írt!
Katalin vévén a hírt, meg sem várta, míg megáll a kocsija, kiugrott
belőle. Megbotlott a ruhájában. Elbukott. Semmi. Véresre horzsolta
kezét. Semmi.
– Hol a levél?
– Itt a levél!…
Ők hárman vénleányok, fiatal pirossággal arcukon, rohantak a nagy
ebédlőbe, hogy elolvassák a Gyuszi levelét. A Gyusziét, aki utolsó
sarjadéka volt a Samarjay-családnak, akit rájuk bíztak elhúnyt szülei;
aki jogász volt Budapesten, hogy majdan miniszter lehessen belőle, méltó
utódja elődeinek, akik főispánok, híres táblabírák, hadvezérek voltak, s
akiért szívesen kiontották volna szűz vérüket.
– Gyuszi. Oh Gyuszink! Egyetlen drága emberünk!
Sikongtak, pityeregtek, óbégattak, míg remegő kezükben végre kinyilt a
levél.
Katalin olvasott:
»Édes kis nénikéim!
Több egy hónapjánál, hogy nem írtam nektek, de amilyen jók vagytok,
hiszem, megbocsáttok nekem. Rengeteg a dolgom. Belegurultam a társaság
legeslegközepébe, ami sok mindenre kötelez. Különösen hogy nem hagynak
békét az asszonyok. Mintha csak én lennék az egyedüli férfi a világon.
Különösen Mimi komtesz bomlik utánam, meg Bébi baronesz, meg Lilli, meg
Tuska… jóformán a nevüket sem tudom.
Szerelemmel csak győzném a jeut, _motosz_ elég van bennem, csak a
bugyellárisom lapos. Beláthatjátok, hogy az utolsó Samarjay nem
alázhatja meg magát. Nem ihatik a más pezsgőjéből, nem autózhatik idegen
autón. Virágra is sok pénz kell s méregdrága a koszt is a kaszinóban.
Mit tehettem! Megpuffoltam egy uzsorást ezer korona erejéig. Most
követeli a pénzét. Azzal fenyeget, hogy kiír a lapokba.
Drága nénikéim, küldjétek meg nekem póstafordultával ezt a rongyos ezer
kroncsit. Akadályozzátok meg, hogy az utolsó Samarjay, mint valami
borbélylegény, főbelőjje magát. Mindhármotoknak számtalan puszit küld a
ti
_Gyuszitok_.«
Katalinnak, míg olvasott, gyakran megcsuklott a torka, de mindannyiszor
erőt vett magán, még mosolyogni is próbált azokon a brutalitásokon,
amelyek a levélből arcába csapódtak, megalázva női méltóságát, amely
ellen gondolatban sem vétett soha.
A másik két leányasszony már nem volt képes így magán uralkodni. Az ő
szemükből legyőzhetetlenül meredt ki a fájdalom, szégyenkezés, rémület
öccsük közönséges, szemérmetlen levelén. Lesütötték szemüket, nem mertek
egymásra nézni. Izgatottan lesték a Katalin szavát. Nem volt bátorságuk
hozzányúlni, hogy fölemeljék, a szemük láttára sárba zuhant
aranybálványhoz… Majd Katalin.
Hát Katalin meg is tette a magáét. Hihetetlen energiával rátámadt öreg
hugaira.
– Mit rémüldöztök? Mi történt? Semmi sem. Gyuszi az, aki volt. Gyuszi
férfi, ura tetteinek. Gyuszi él s ez a fő. A mi kötelességünk neki
szolgálni. Egyéb kötelességünk nincs is. Ő az egyedüli hajtása a család
korhadt fájának, mi a kertészek vagyunk.
– Honnan vesszük az ezer koronát? – kérdezte Borbála gyáván.
Katalin szemrehányással vegyes kicsinyléssel nézett le Borbálára.
– Oh, be lassan működik az eszed, nekem már a zsebemben van az a hitvány
ezer korona.
– Óh! – csodálkozott Leona.
– Annyi, mintha a zsebemben volna – magyarázta ki magát Katalin. – Ide
figyeljetek. Eladjuk a lovakat, a Sárkányt meg a Bosztont, ez hatszáz
korona, édesanyánk menyasszonyi ruháját zálogba tesszük, bizonyosan
kapunk rá négyszáz koronát. Hatszáz és négyszáz: az ezer.
– Oh, a Sárkány és a Boszton! – síránkozott Borbála, aki igen szeretett
kocsikázni.