Apró regények és esetek - 01

SZEMERE GYÖRGY
APRÓ REGÉNYEK
ÉS ESETEK
(25 NOVELLA)




BUDAPEST
ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1915
7710. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.


A KIS ZÁSZLÓTARTÓ.

I.
A Ráskayék lovas kerülője eszeveszett iramban vágtatott be a faluba. A
kovácsműhely előtt elordította magát:
– Gyünnek!
Majszter uram földhöz vágta a patagyalut, amivel éppen egy jámbor kanca
patáját faragta, legénye félrevágta kalapját s csípőbe szegte izmos
karját, a szurtos inasok kiszaladtak a műhelyből. A munka szünetelt.
A községházánál ismét elhujjantotta magát Kócs Andris, a kerülő:
– Gyünnek!
Bíró uram éppen tanácsot tartott a hitesekkel. Felfüggesztette az ülést
s a magisztrátus élén kivonult a ház elé.
Az utca népesedni kezdett. Vihar szárnyán suhanó tűzveszedelem
gyorsaságával harapódzott el a hír: Gyünnek!

II.
Ráskay Balázs V-ik gimnáziumi tanuló Virgiliuszt magolt. Fujta az
Aeneiszt teli tüdővel, hősiesen skandálva:
Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris…
Kedves agara, Cicka, a dívánon nyújtózkodott s bele-belevakkantott a
dühös deklamációba. Nyilván sértette a fülét.
Egyszerre csak abbahagyta Balázs a magolást. Nem a Cicka miatt. A
nyitott ablakon át zürzavaros hangok csapódtak a szobába. Odafigyelt.
Még soha sem hallott eféle hangversenyt. Mintha a levegőből búgott volna
alá, vagy a föld méhéből tört volna elő ezernyi hangszerszám
összezüremlő muzsikája.
Balázs diák egy ideig bontogatni próbálta a kaotikus zenekar
összebomlott hangelemeit, de hogy nem boldogult velük, az ablakhoz
szaladt.
Cicka követte példáját. A párkányra ágaskodott.
A szeme már megsejttette Balázszsal, amit fülével nem tudott
meghatározni. A zümmögő, búgó hangzavar a falu kitörő lelkének volt a
zenéje: ezernyi ember szíve húrján született melódia. A kúria ablakából
végig lehetett látni a falu főutcáján. Ám egy magasba gomolygó porfelhő
ezúttal elnyelte a kilátást: Balázs csak annyit konstatálhatott, hogy
megmozdult a falu… Vajjon mi történik a porfelhő mögött?
Egy száguldó lovas átlovagolt rajta s a kastély elé érve, megrántotta a
kantárszárat, hogy majd összetört a lova gerince.
– Gyünnek! – ordította Kócs Andris harmadszor is. Aztán tovább
száguldott.
Most már mindent tudott Balázs. Beszaladt az apja szobájába.
– Édesapám!
– Mi az, fiam?
– Gyünnek!
A daliás nemes nem kérdezett többet. Tisztában volt vele ő is, hogy kik
gyünnek. Letette a pipát s kiment az udvarra a bejelentett, várva-várt
_verbunkosok_ elé.

III.
Legelől jött a cigány, a prímás hatodmagával, azután a strázsamester,
négy bakancsos vitéz élén, majd egy körülbelül száz főből álló szűrős,
gubás atyafi nemzetiszínű kokárdás katonasipkában. Végül egy kellékes
szekér ballagott.
A cigány szilajon húzta, napkeleti lélekkel, hogy égnek meredt mind a
hajaszála. Rákóczi óta ilyen emésztő tűzzel nem muzsikált cigány.
Katona uraimék méltósággal lépegettek, kihúzakodva, mint a drót.
Ők százan, a szomszéd falvakból összeverbuvált bundások, ugrálva,
táncolva lejtettek végig az utcán, összepengetve sarkantyúikat a zene
ütemeire. Azaz nem mindnyájan táncoltak. Voltak köztük öregek is. Hatvan
évesek, hetven évesek. Akiknek úgy fénylett a fehér hajuk, mint dicsfény
a szentek fején. Ezek komolyak voltak, majdnem szomorúak.
És nőtt a menet. Megnyúlt, vastagodott. Mire a falu határához ért,
megháromszorozódott. Visongó gyermekhad volt a fullajtárja, élén Ferkó
Ferivel, a vajda fiával, aki a nagy cécó örömére végigcigánykerekezte az
egész falut. Oldalt asszonyok ballagtak szapora karattyolással, hátul a
férfiak, ki elgondolkozva, hallgatagon, ki elszántan, rengeteg
fenyegetéseket mennydörögve a németre.
A Ráskay-kúria előtt elkiáltotta magát a menet vezére, a drótbajúszos
strázsamester:
– Haptááák – Halt!
A menet megállott az utcán. Az őrmester belépett az udvarra és szalutált
a földesúrnak. Azután elkezdett szavalni szörnyen kiropogtatva az _r_
betűt: Verbunkos őrmester Barta tekintetes uramnak jelentem alásan,
kapitány úr Bertóthy azt parancsolta: addig szóba ne álljak a faluban
senkivel, míg tekintetes uram fel nem csapott nekünk.
Ráskay Gáspár bólintott s kezet nyújtott az őrmesternek:
– Itt a kezem.
Balázs fiú ott állott az apja mellett s hol az őrmestert bámulta, hol a
nemzőjét. Még nem volt tisztában a helyzettel.
A strázsamester tarsolyába nyúlt s húsz pengő forintot olvasott le a
földesúr markába.
– Ez a dukancia… Közvitéz tekintetes ráskai Ráskay Gáspár úr a Haza
szent nevében köszöntöm kigyelmedet a zászlónk alatt.
Most már tisztában volt Balázs fiú a helyzettel. Szeme kigyúlt, mikor
apjára nézett, gyermekarcán vérpiros lélekrózsák fakadtak…
Strázsamester Barta félreállott a házigazdával s halkan tárgyalt vele.
Aztán visszatért a tömeghez.
– Hol a bíró?
– Itt.
– Kigyelmednél a pecsét?
– Nincs, de hozom.
– Siessen kigyelmed.
Aztán a tömeghez fordult.
– Ünnep lészen ma ittend a kastélyudvaron. A kőccséget Kossuth Lajos
fizeti, a haza nevében.
Mennydörgő riadalom.
– Éljen Kossuth Lajos! Éljen a haza!
Barta folytatta:
– Aki magyar, velünk tart, aki fél, bujjék a kemencébe, annak nincs
keresni valója itt.
Aztán bevezényelte katonáit, összetoborzott századát a kastélyudvarra. A
többi nép utánahömpölyödött…
Megjött a bíró a pecséttel a nótárius és két hites kíséretében. A
kastélyból mázsás tölgyfaasztalt emelt ki négy bundás s elhelyezte az
udvar közepén a nagy eperfa alá. Egyéb bundások székeket hoztak, pennát,
kalamárist.
Strázsamester uram s a falu főnökei helyet foglaltak. Következett a
zászlóbontás.
Pipe káplár hozta a zászlót, két közvitéz veres sapkákat hordott a
szekérről s telirakta velük az asztal felét.
Kocsislegények s kisbéresek boroshordókat gurigattak az urasági
pincéből.
A földesúr belemarkolt a veres sapkákba, s az egyiket büszke fejére
vágta.
– Emberek, együtt éltünk, együtt halunk, csapjatok fel katonának,
veszedelemben az édes haza.
Újból rágyújtott a cigány a viharos nótára.
Az emberek sorjában az asztal elé járultak, bemondván a nevüket, kezet
fogtak a strázsamesterrel, átvették tőle a salláriumot, s egy-egy veres
sapkát nyomtak a fejükbe.
A nótárius és egy írástudó közvitéz szorgalmasan körmölte a lajstromot.
Egy öreg anyó keservesen zokogott s egyben nagyokat püffentett az
unokája hátába, mert tizennégy éves kölyök létére az ő engedelme nélkül
fölcsapott. A még mindig nyalka Sáriné hatvanéves urát _piszkolta_,
azzal fenyegetvén emberét, hogy mindennap megcsalja, amíg odalesz.
Nevettek rajta, csak Sáry volt komoly.
– Eleget megcsaltál, de most meg fogod magadat becsülni, mert jól tudod,
hogy megver az Isten, ha honvéd urad ellen vétkezel.
A nyelves menyecske zokogásba tört ki, úgy búgott, mint egy szerelmes
galamb.
Két óra mulva zászló alatt állott a falu aprajanagyja, a tizenöt éves
gyermektől a hatvanéves emberig.
És szólt a zene, rengett a tánc. Reszketett a levegő a harci kedv
riadalmától.
Balázs fiú az udvar egy rejtett zugában csendesen sirdogált. Csak egy
évvel lenne öregebb, hogy ő is elmehetne a többiekkel, atyjával, hősi
útra hont védeni!…

IV.
Másnap útnak indult a falu összetoborzott legénysége Szolnoknak, hogy
ott magára vegye a felszerelést.
Balázs fiú sehogysem akart az apja nyakáról leszakadni.
– Vigyen magával, édesapám! Elbírom a puskát és a kardot, dicsőség kell
nekem.
Az apa egy ideig eszébe beszélt a fiának, de hogy ez folyvást csak
rimánkodott, belevágott a levegőbe:
– Hát gyere fiam!

V.
Az ellenséges előörs meglepte az alvó harmadik századot a hajnali
szürkületben. Egy rengeteg német a zűrzavarban kicsikarta a magyar
zászlót a zászlótartó kezéből s elszaladt vele.
– Utána, fiúk! – riadt fel Bélyi hadnagy, az elővéd parancsnoka a
súlyos, szégyenletes pillanat első döbbenetében. Senki se mozdult. Minek
a biztos halál torkába rohanni a siker minden reménye nélkül? Vért
ontani haszontalanul!
A hadnagy úr maga is belátta fölbuzdulása hiábavalóságát: a helyzet úgy
diktálta, hogy visszavezényelje félszázadát a zászlóalj zöméhez.
Ekkor kilépett a glédából Balázs fiú.
– Hadnagy uram, én visszahozom a zászlót.
A fiatal tiszt, maga is félig-meddig gyermek, meghatottan nézett le a
hős fiúra.
– Glédába, öcsém, a zászló elveszett.
– Nem veszett el!
S parancs ellenére nekivág a Ráskay-gyerek az ellenséges harcvonalnak.
Ott a balszárnyon egy öreg hadnagy atyai szívében meghűl a vér, de nem
rendeli vissza fiát, csak összeteszi kezét és imádkozik – Ráskay Gáspár…
Surrognak, süvöltenek az ellenséges golyók köröskörül.
A hadnagy int a kardjával.
Az elővéd hasravágja magát. Úgy nézi, lesi mindenki, mikor esik el az ő
hős kis pajtásuk, a ki ostoba gyermekésszel a biztos halálba rohant.
Nem esett el. A magyarok Istene ráküldte védőangyalát.
A kis hősnek sikerült a nagy német katonát lelőnie… Szaladt a zászlóval
vissza az övéihez. Fennen lobogtatta a trikolórt s váltig szavalt.
»Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris.«
Húsz fegyverből hullott, süvített körülötte a golyó, de egy sem találta
el. A szent zászló fennen lobogott a kezében, nyilván az szítta magába a
gyermeknek szánt halált. Bár az is igaz, hogy nem sokáig tartott a
halálos zápor… Tisztán lehetett hallani a német előörs parancsnokának
vezényszavát:
– Feuer einstellen! Auf Kinder schiessen wir nicht! (Gyermekre nem
lövünk!)
Ráskay Balázs elfulva érkezett meg a zászlóval övéihez. Egyenesen
apjához szaladt. Fogyó lélekzetével alig bírta kinyögni a lelkesedéstől:
– Úgy-e, édesapám!
Komoly és büszke volt, mint egy ötvenéves férfi.
– Az ám, fiam – motyogta az apa s boldogságában hangosan zokogott, mint
egy tizennégy éves gyermek.

VI.
Bélyi hadnagy kivette a zászlót a hős fiú kezéből s háromszor
meghajtotta az ellenség előtt, amely gyermekre lőni nem akart. Aztán
visszaadta annak, akit legjobban megilletett:
– Tied a zászló, Ráskay Balázs, tartsad!


KÁNTOR KATICA.

I.
A fiatal Sándor grófnak eszébe jutott, hogy bebarangolja a falut, kis
diákkori emlékei tanyáját, amelybe idestova tíz esztendeje, hogy be nem
tette a lábát. Megnézi a haranglábat, amely alatt annak idején
birkózó-versenyt rendezett a parasztfiúkkal, sorjába két vállra
fektetvén az ifjú nemzedék valamennyi kitünőségét, Sőter Gyurkát kivéve,
mert Gyurka őt vágta a földhöz…
Egyszeribe megelevenedett képzeletében régi vetélytársa szinte feledésbe
veszett egyénisége. Mert vetélytársak voltak minden tekintetben. Nem
lehet megállapítani, melyiküknek volt nagyobb a tekintélye a mezítlábas
gyermektársadalom előtt. Gyurkától talán jobban féltek az apró
süvölvények (mert ő mindjárt ütött, ha nem tetszett neki valami); benne
ellenben alighanem csak a földi hatalom egyik közelfekvő exponensét
tisztelték a kurtagatyás gyerekek: a méltóságos úrficskát, a lakkos
topánkában járót, a ponnytulajdonost. Ő volt a konzul, Gyurka a tribunus
plebis, aki a kisebb akaratú konzul nyakára nőtt.
Azután egy leányt szerettek Sándor és Gyurka: Kántor Katicát. A szerelmi
versenyben már határozottan a konzul úrfi volt felül, mert jobban győzte
nyalánksággal a néptribun úrfinál. Tortával s Kugler-bonbonnal traktálta
ideálját, holott Gyurkának csak medvecukorra tellett…
Ugyan mi lett Gyurkából? Mi a kis nyalafántos Katicából, akinek a szeme
olyan kék volt, mint a májusi ég? Megházasodott-e Gyurka? Férjhez ment-e
Katica?… Megtudja. Mindenekelőtt meglátogatja az öreg Timkót, régi,
nyugalmazott kerülőjüket, aki negyvennyolcban a Rózsa Sándor századában
ólomgömbös karikásostorral lyukasztgatta a hazaáruló rácok koponyáját,
de egészen bevált becsületes embernek is, atyjának sohasem volt nála
hűségesebb, megvesztegethetetlenebb cselédje. Timkó mindent tud, ami a
faluban negyvennyolc óta történt: a százados ember majd elmeséli neki
apróra az utolsó évtized krónikáját.
Sándor gróf nyakába vette finommívű angol vadászfegyverét, átszelte a
parkot toronyirányban s úttalan utakon, árkon-bokron átszökdösve
behatolt a falu szívébe, a piacra, ahol a keresztény katolikusok büszke
temploma állott, szemben az evangélikus reformátusok szerény imaházával
s a hozzátartozó törpe haranglábbal.
Sándor emlékezett rá, hogy atyja, a hitbizományos úr, ezen a tájon vett
házat ötven éven át hűséges szolgájának, a rettenetes erejű Timkónak.
Kérdezősködnie se kellett, hamarosan ráakadt a keresett portára
emlékezet után.
A kilencven éves aggastyán ott ült a háza elé lebuktatott fatörzsön és
békésen pipált. Sándor elérzékenyedett a még tíz évvel ezelőtt is
szálfenyő tartású s most szinte múmiaszerűen összezsugorodott öregember
láttán.
– Öreg Timkó, emlékszik-e még reám?
A rácok hajdani réme lassan eszmélt. Feje megmozdult az üde emberi
hangra, üres, alvadó szeme keresgélt, ébredezett… Egyszerre
megelevenedett susinka arca, barázdái között derengeni kezdett ős
paraszti lelke régi fényessége: mosolygott. Ülve maradt, de a pipát
ösztönszerűleg kivette szájából, kalapját is le a fejéről. Motyogott
valamit, aminek nem volt értelme.
A fiatal úr szelíden vállára tette kezét.
– Látom, hogy megismert, Timkó bácsi; örülök, hogy jó egészségben
láthatom viszont.
Az aggastyánnak megjött a szava, erőszakosan pihentetett, berozsdált
agyának teljes eszmélete.
– Én még jobban örülök az úrficska látogatásának, – mondta egyszerűen, –
mert ha két nappal később jön, már nem talál az élők között.
– Ugyan, ugyan, hogy beszélhet így! Elél még Timkó bácsi tíz évig is.
Az öreg belebabrált a levegőbe.
– Azt én már jobban tudom; tegnap értem jött a Halál, még megbirkóztam
vele, de igen erős volt, nem hagyott bennem csak két napra való szuszt,
holnap estére meg fogok halni. Már szóltam is a papnak, – magyarázta
hamiskásan mosolyogva, – elgyűjjön holnap délre az utolsó kenettel, mert
nem szeretném a lelkemet az ördögre bízni.
A kis gróf helyet foglalt a régi cseléd mellett a fatörzsön. Nem hitt az
előérzetben. Kilencvenéves korában – vélte – kedvenc szórakozása az
embernek az elmúlás gondolatával való foglalatoskodás, Timkó is emez
aggkori szenvedelemnek tesz eleget, midőn halálát jóformán órára
megjósolja. Elejtette a szomorú témát, belevágott az élet közepébe.
– Szépen gyarapodott ez a mi falunk, mióta nem láttam – jegyezte meg
jókedvűen.
A százados aggastyánnak nem volt kedvére való a megjegyzése.
– A házak – mondotta – szebbek lettek a nagy tűz óta, de az emberek
eladták a lelküket az ördögnek.
– Hogy-hogy, öregem?
– Hát csak úgy, – vélte a halálra megérett ember, – hogy pénzen árulják
a pógárok azt a dicsőséget, amit Kossuth apánk a magyarnak szerzett, tíz
pengő forinton eladogatják a voksukat az első hacuka halandónak, a
császár emberének.
Ime, minálunk a haldokló ember is politizál… A hatvanhetes alapon álló
Sándor grófnak belefájt a szívébe Kossuth régi katonájának keserű
beszédje. Nem keresett, de nem is talált volna rá ellenvetést. Úgy volt
csakugyan még ezelőtt tíz-tizenöt évvel is: a kuruc hagyományos büszke
faluban nem akadt ember, ebsoron sem olyan, aki engedett volna a
meggyőződéséből, az ilyen meg sem teremhetett Bárcaházán, mert a
börtönviselt polgártársának megbocsátott a bárcaházi ember, de a
»császár inasának« – így jelezték ott a kormánypárti szavazót – soha. A
falu hitbizományos ura kénytelen volt meggyőződése ellenére is népével
tartani, talán napszámost sem kapott volna különben, a méltóságának
kidukáló tiszteletadót bizonyára megtagadták volna tőle uradalma régi
jobbágyainak kevély ivadékai.
– Biz az szomorú, – jegyezte meg Sándor gróf csendeskén, – hogy az
emberek pénzért teljesítik polgári kötelességüket.
Vén Timkó erre végkép beledült a keserűségbe. Szinte lüktetett a
beszédje, akár a szíve, ami ajkára kergette a panaszt.
– Megveri ezeket a népeket az Isten, – folytatta, – amiért megtagadták,
akik a temetőben pihennek: apjukat, anyjukat, testvérüket. Mán német
bugyogóban éktelenkedik itt a pásztorember is; a nyőstényje kávét iszik
reggelire, ha esik az eső, paraplit tart a feje fölé. Legénykoromban még
piros csizma, virágos bársony pruszli, száznegyvennégy pitykés lajbi
volt itt a módi – ma, dájcsot húz a cigány is a tánchelyen, ha
odarendelik, mert inkább a rézbanda kell a mai fattyas népnek, verje meg
őket a magyarok Istene…
A fiatal úr fájó szívvel mondott búcsút az öreg parasztnak. Az imént
jött haza az oxfordi egyetemről, sok szépet, súlyos nemzetboldogító
elméletet szítt ott fel a lelke, ám az öreg kerülő keserű beszédje
mindent összezavart benne, amit a nép haladásáról, erőképző új
intézményekről tanult… Hátha az az igaz, amit az agg pásztor eredendő
őselméje tart annak: Tisztelni kell, akik a temetőben pihennek: az apák,
anyák és testvérek ősi szokásait!?…
A kék égen dicső fénnyel ragyogott Isten napja. Az ákácvirág telelehelte
a levegőt édes kábító illatával. A rügyeztető tavasz ereje
hozzáférkőzött a szívekhez, érzésbimbókat fakasztván fel bennük:
boldogító gerjedelmeket a termékeny ifjúság kebelében s békítő harmóniát
a sokat szenvedett öregekében.
Sándor gróf mélázva ballagott az utca porában. Egy-egy mérges kurta
kutya kigurult eléje az őrizetére bízott porta kapujából, iszonytató
lármát csapva, ám rájuk se hederített a természetükkel ismerős fiatal
úr. Ritmusos lépésben, délcegen hátraszegett fejjel haladt előre,
kalapot emelt az őt köszöntőknek, de szóba nem ereszkedett senkivel.
Legények, leányok utána néztek: Be csinos az úrfi, be kevély!
A kántorék háza előtt mégis megtorpant a csinos, kevély úrfi.
Egy szőke leány virágot öntözött a kántorlak előkertjében. Lenszínű
hajára rátűzött a nap s sugarából fénykoszorút font a serény hajadon
fehér homlokára.
Sándor sok képet látott a British Museumban, a Palazzo Pittiben, de
ilyen szépre nem emlékezett. Nem akarta magát észrevétetni, hogy tovább
tartson az élvezete: megbújt egy vastag ákácfa törzse mögé. Onnan nézte
a leányt. Ringó járását, babos kartonruhája rejtelmes lebbenését,
párducdereka hajlongását, szelíd ívben előrehajló karcsú telt nyakát.
Vajjon ki lehet?… A kántorék kertjében buzgólkodik, de nem Kántor
Katica. Katica tömzsi gyermek volt, ez meg olyan előkelően nyúlánk, mint
Albion akármelyik vérbeli mágnásleánya, Talán rokona a kántornak? Vagy
az új kisdedóvó kisasszony?… Megtudja. Egyszerűen meglátogatja
kántorékat.
A fiatal gróf átrugtatott az utcán, egyenesen nekiment a kántorporta
kapujának.
– Jóreggelt, kisasszony! Itthon találom a kántor urat?
A hattyúszerű leány majd elejtette meglepetésében az öntözőkannát. De
csak látszólagos volt az elfogódottsága, inkább csak aféle megrebbenés,
idegjáték, de nem lélekzavar. Belenézett az őt megszólító férfi szemébe
hosszasan, bátran.
– Most nincs itthon az apám, – válaszolt mosolyogva, – de azért csak
tessék belépni; régen nem láttam a gróf urat.
S a vendég elé szökött a kapuba, hopkázva és negédesen, mint a párjának
behódoló őzünőcske.
– Ah, be megváltozott a méltóságos úr! – jegyezte meg, összecsattantva
finomszabású kis kezét.
Sándor gróf majd hová lett bámulatában. Honnan ismeri őt ez a szép
leány?… Apjának mondotta a kántort! Mégis a Katica lenne? Hisz azt is
meg lehetne tudni hamarosan. Bemutatkozott:
– Hadady Sándor gróf vagyok.
A leány elkacagta magát.
– Hiszen tudom. Nem olyan hálátlan Kántor Katinka, hogy megfeledkezzék
az ő gyermekkori udvarlójáról, aki annyi sok édességet hozott neki…
– Katica, maga az?
– Oh, – negédeskedett a leány, – maga meg képes volt engem elfelejteni!
– Igen, igen megváltozott – mentegetődzött a fiatal úr, le nem véve a
leányról őszinte elragadtatását kifejező szemét.
Katicának hízelgett a tekintete. Apróka kacagás gyöngyözött
gilicetorkából s égszín szemével kacéran rákacsintott a fiatalemberre.
– S hogy találja: előnyömre változtam, vagy megcsunyultam?
A fiatal gróf agyán hirtelenében átcikázott valamennyi szerelmi emléke.
Eszébe jutott lady Leighton, aki a legilledelmesebb társalgás közben
minden bevezetés nélkül nyakába fonta remekmívű rózsaszín karját s
szenvedélyes haraggal ellökte magától, mert szűzies elfogódottságában
késett a csókkal, amit a híres oxfordi özvegy éhes ajka tőle ölelése
fejében várt… Azután a kis Maud Burns, az ugrifüles, örökké kacagó,
évődő miss, professzora leánya, akivel piciny, édes csókokat váltott egy
lépésnyire az apjától annak háta mögött… Stefanie von Söllingen, az
ostendei Sphynx, aki az asszonyi kacérság minden trükkjét eljátszotta
vele, hogy hálójába kerítse… És a színes forró emlékek, amelyek
valahányszor csak felrajzottak képzelete idézésére, mindig arcába
szöktették pezsgő, fiatal vérét, most csudálatosképen hidegen hagyták
szívét. Úgy érezte, hogy a lady, a miss, a gnädiges Fräulein ölelései,
csókjai, valamennyi kegy, amelyben nőtől valaha részesült, összevéve sem
érne fel a falusi Kántor Katica egyszerű szívének legkisebb szerelmi
bimbajával. Ha például önfeledten keblére ejtené a leány bóbitás fejét…
Amilyen naiv volt a Katica bókhajhászó kérdése, olyan egyszerű és
őszinte volt az ifjú felelete:
– Oh, maga nagyon szép, Katica, szebb nem is lehetne talán.
Fülig pirultak mindketten, de nem bánták a vérük árulkodását, nem
szégyenlették szemérmetességüket. Összevillant a szemük, ölelkezett a
tekintetük. Mosolyogtak, majd hangosan nevettek, mintha megcsiklandozta
volna őket valaki.
A leány bátrabb volt: először ő váltotta szóra gondolatait.
– Én igen sokat gondoltam magára. Mindenféle bohókás kérdés vetődött fel
az elmémben…
– Például? – kérdezte a kis gróf, áhitattal lesve a leány feleletét.
– Például: ha folytatnánk a gyermekkori cimboráskodást, vajjon mit adna
most nekem az én régi kis vitézem, a Xandri, cukor és torta helyett, ami
ugyebár csak gyermeknek való?
– Igen, – helyeselte Sándor gróf a leány felfogását a tortáról s egyben
felelt a leánynak, – bár zavarba jött kérdése fönségesen együgyű
merészségétől, – lényegben is: – Most egyébbel kedveskednék én magának,
Katica, hogy megtartson a kegyeiben.
– Mivel?
– Azzal, a mire a leányszív vágyik.
– S mire vágyik a leányszív?
– Arra, amire az ifjú szíve.
Szűzösztöne megsúgta Katicának, hogy nem szabad a kérdést tovább
feszegetnie. Úgyis kitalálta az ő délceg ifjúvá serdült gyermekkori
pajtása gondolatát. Lesütötte bátor, kacér leányszemét.
– A virágra gondolt, úgy-e? – kérdezte ábrándosan.
– Igen, virágra, – füllentette a szintén észbekapott grófocska. – Ha
megengedi, küldök magának egy csokrot, vagy… hozok. Hogy akarja, –
kérdezte, – küldjek vagy hozzak?
– Ahogy alkalmatosabb… Talán hozzon.
Elváltak. Egyszerű kézfogással, mosolyogva és mégis szomorúan.
Negyednap találkoztak újra az öreg Timkó temetésén. Az aggastyánnak
ugyanis nem csalt az előérzete, másnap estére meghalt, ahogy megjósolta
volt. Nem is vala többé mit keresnie itt a Földön, az ő számára kihűlt a
Föld…
Az igért csokrot nem adhatta át Sándor Kántor Katicának a temetési
szertartás szomorú hangulatában, de megigérte, hogy másnap elviszi neki.
Elvitte. Ez alkalommal elmesélték egymásnak a nagyúri fiú s a kis
polgárleány, amióta nem látták egymást, életük történetét.
A fiatalember elhallgatta szerelmi kalandjait. A leánynak nem volt mit
elhallgatnia. Fehér hattyú volt, aki negédes gondtalanságban, tiszta
mezben úszkált az Élettó tükörén…
Sándor gróf megtudta, hogy az ő régi vetélytársa, Sőter Gyurka megkérte
a Katica kezét. De a leánynak nem kellett a parasztnábob fia. A földi
gazdagságnak nem volt rá ingere, egyéb kincsekre vágyott.
Meghatározatlan ambíciók sarjadoztak szűz lelkében: művelődési vágyak,
öntudattalan esengés a szép, az előkelő motívumok után. Rusztikus apja
kimondotta rá a szentenciát, hogy félbolond. A leány csak nevette és –
tanult. Megtanult németül, franciául, zongorázni. Ismeretterjesztő
füzeteket olvasott a művészetekről, csillagászatról, az emberi fejlődés
titkáról. Kiművelte magát, mint egy grófkisasszony. Olyat is mutatott
keményített perkálszoknyája ellenére is.
Szinte érthetetlen, de való, hogy a fiatal grófot inkább lehangolta a
falusi Hamupipőke csodálatraméltó műveltsége. Semmiesetre sem örült
neki. Választóvonalnak érezte a kultúrát, amit a szép leánynak szomjú
lelke felszítt, nem lelki kapocsnak. Azért nem változtak az érzései.
Elárasztotta a leányt virággal, meleg szívbekapó szavakkal, minden
érzéskincsét kirakta lábai elé. Eleinte csak minden harmad-negyednap
látogatta meg, ám hovatovább rendes mindennapi vendége lett a
kántorlaknak.
A vén morcos kálomista templomosnak eleinte hízelgett a nagyúri
leereszkedés, később azonban észbekapott. Még megrontja az ő fehér
leányát a káprázat, ami az ifjú arisztokrata lényéből kisugárzik! Ennek
az eshetőségnek elejét kell vennie.
Nagy elhatározású, de kisakaratú férfi volt a kántor, nem merte a grófot
házából kitiltani. Csak a leányát szidta:
– Mi szándéka lehet veled annak a kékvérű kamasznak! Még elcsavarja a
fejedet s örök életedre boldogtalanná teszen!… Ne engedd magadhoz,
tiltsd ki, máris nyelvére vett a falu.
A leány rá se hallgatott apjára. Csupa szépnek, csupa jónak érzett
mindent, amiben a gróf úrfi által részesült, fényt, illatot hozott
Xandri a szegényes kántorlakba, valahányszor ott megjelent s esengő
tekintetével az ő lelkében elmerült…
Immár Xandrinak szólította szerelmesét gyermekes bizalommal, mint régen,
ezelőtt tíz évvel, amikor cvikipuszit adott neki egy kiválóan nagy habos
tortaszeletért…
… Egyszer a szikszói vásárra ment az öreg kántor, hogy eladja
tinócskáit, mert rádült a nyomor. Katica egymagára maradt a portán…
Nemsokára megjelent Sándor gróf egy nagy virágcsokorral a kezében.
Katica megkávéztatta az ő egyetlen vendégét, a cukrot saját fehér
kezével tette a csészéjébe, a hideg pampuskát is ő aprította bele.
Nem lehetett megállani: a fiatal mágnás megragadta a szorgoskodó puha
leánykezet, csókolta, melengette, szívéhez szorította… A leány büszke
kis hattyúfeje a szerelmes ifjú keblére esett… És most már nem a kezét
csókolgatta az ifjú leánynak… Forró volt a Katica ajka, mint a láva,
forró és nedves… és szűz teste reszketett, mint a nyárfalevél… és mennél
jobban reszketett, annál olvatagabb lett… a végén megsemmisült…
A leány legalább úgy érezte… Hogy nincs… Csak a lelke él és az is a
másé… Odaadta a fiatal grófnak mindenét…
Az apa, az öreg, a morcos, eladta tinócskáit a szikszói vásáron, pénzt
hozott haza, töménytelen sok bankót. Nagy volt az öröme. Estére
berúgott, nem lett volna kántor, ha be nem rúg vala egy jó vásár után.
Pedig oda lett a kedve a bortól: meglágyult kemény viharedzett lelke,
könnyek kéredzkedtek a szemébe, a virág illatától is elérzékenyedett.
… Magához szólította leányát, ölébe vonta, mint kis gyermeket: úgy
becézte, dudujgatta…
– Ne haragudjál öregapádra, én szépséges ivadékom, ha bántalak is néha,
csak jóból, aggodalomból teszem.
Katica sírva fakadt. Katica sohasem sírt, mindig csak mosolygott: az apa
megijedt leánya könnyeitől.
– Mi lelt, pelécském, tubicám? Mi fáj?
– Semmisem, apuskám, csak elérzékenyedtem a jóságától.
Az öreg nem hitt a leányának. A levegőbe meredt, mintha megállt volna az
esze… Aha! Úgy vélte, megtalálta, amit keresett, leánya könnyeinek az
okát. Hangos zokogásba tört ki.
– Szégyellesz engem, vén parasztmódi apádat, – kesergett, – mert ittas
vagyok!… Nem kárpállak… Igazad van… Te jobb vagy, különb vagy, mint a
szüleid: megvethetsz, csak szeress.
Megterhelt lelkén nem bírt tovább uralkodni a leány: elalélt apja
karjaiban…
Egy hétig betegeskedett Kántor Katica. A községi orvos nem tudta a baját
megállapítani: magától gyógyult meg, orvosság nélkül. Ha csak Sándor