Apró regények és esetek - 07

– Nincs. Egészséges vagyok, mint a makk, de estére möglesz a baj, –
állította, – biztosan möglesz.
Vévén a pap igéretét, hazafelé bandukolt János bácsi. Megtisztogatta
ócska puskáját, megkente a csizmáját, aztán lefeküdt az ágyba. Oda
citálta maga mellé a vén Julist, aki tízévi özvegységében gondot viselt
és mosott rá.
– Imádkozzál, Julis, mert én elmenek.
– Há mén kend? – kérdezte ijedten az asszony.
– Mán – humorizált János – vagy a poklokba, vagy a mennyországba,
biztosat nem tudhatok.
– Tán meggárgyult kend! – korholta Julis. – A sőre se lehet jobb színben
kendnél.
János ráhujjantott.
– Ne zavadzálj bele az én dógomba. Megmondtam, hát elpatkolok.
– Van lelke kendnek! – siránkozott a vénasszony. – Igy magamra hagyni
engemet!
János bácsi dühbe gurult.
– A kiskésit, hisz nem magamtul menek, ha’ visznek!
Julis leült embere lábánál egy székre és hozzáfogott az imádkozáshoz.
Pörgette az olvasót s halkan duruzsolt hozzá. Nem hitt gazdája
elkövetkezendő halálában, az volt a meggyőződése, hogy _megveszlett_ az
öreg. A ráimádkozás jó orvosság lehet ez ellen is.
János gazda szinte mozdulatlanul feküdt az ágyban, csak a szeme sugara
sétált fel s alá a gerendákon s gondolatai kóboroltak szerteszét a
világban a gazdag mult s a szűkös jövő sikátorai között… Már neki
befellegzett. Csak azt kellene kitalálnia, hogy mikép tehetné
legalkalmatosabban jóvá az alatt a pár óra alatt, ami számára az életből
még hátra van, azt a tömérdek istentelenséget, amit életében elkövetett…
Ha valaki azt neki biztosra meg tudná mondani. Bizony ráhagyná
tajtékpipáját, a szűrét, sőt még egyebet, talán a szekerét is. Dehát –
vélte János bácsi – olyan okos ember talán nincs is a világon. Annyit
meg ő is tud, hogy a Halál szomszédságában csöndesen viselkedjék az
emberfia, illedelmesen beszélgessen embertársaival, nem úgy cifrásan,
káromkodással vegyest, mint ahogy szokta, mikor jó dolga van. Az is
bizonyos, hogy bűnbánást kellenék mutatnia, bocsánatot kellene kérnie
azoktól, akiket valaha is megbántott vagy megkárosított.
Már nyelvén volt a szó, hogy Julist Kovács Mátyásért küldje, aki neki
legfőbb haragosa volt (méltán pedig, mert kehes lovat adott el Mátyás
gazdának egészséges helyett). Ám lenyelte a szót János bácsi: jobban
megfontolván jámbor szándékát, rájött, hogy hiába jönne el hozzá Kovács
Mátyás, úgy se tudná megkövetni. Ahhoz ő nem ért, azt a mennyországban
is aligha fogja megtanulni.
Hát csak feküdt János. Hanyatt és mereven. Elvetvén gondját a
földieknek, közömbös lélekkel várta a Halált. Hovatovább beszüntette
agya működését is. Minek gondolkodjék, mikor gondja nincs. Szeme
kifáradt az egyhelybe nézéstől: karikákat vetett a levegőbe, színes
vízhólyagokat vetített a szoba falára. Megunta a karikákat s a
bugyborékot, lehúnyta szemét… A derékalj nyomta a derekát. Jobb oldalára
akart fordulni, de benneszakadt az akarata. Minek erőlködjék erre a
rövid időre! Majd eljönnek a sirató asszonyok, vesződjenek azok vele,
nem ingyen teszik… Roppant fáradtságot érzett. Alig eszmélt. Mintha már
csakugyan körülötte ólálkodott volna a kaszás ember, akit megálmodott.
Pedig csak álmos volt János bácsi. Érzékei összetévesztették az örök
elmúlás jelenségeit az álom előtüneteivel. Az autoszuggesztió titokzatos
ereje nyügében elpetyhüdt a teste, idegei nem reagáltak, szíve verése
szinte elállott… Csak Julis duruzsolását hallotta. Az is összefolyt a
fülében. Valami óriás földöntúli dongó dünnyögésének hallotta az
ájtatos, imádságos hangokat.
Öt óra tájban, mikor megjöttek a sirató vénasszonyok, már alig hápogott
János bácsi. Kapkodott a levegő után. Halántékerei kidagadtak. Unta a
halódást szörnyen: kergette az egyik sirató asszonyt, menne a papért.
A többi és Julis néni hozzálátott a munkához. Szakértő tapintattal
teljesítették hivatásukat. Vigasztaltak, siránkoztak, egy-egy égő
gyertyát tartottak kezükben.
János bácsi igen izzadt. A gyertyák bosszantották a szemét, a siránkozás
belenyilallott a veséjébe.
– Vigyenek ki a tornácra, – nyögte, – Isten szabad ege alatt szeretnék
meghalni.
Az asszonyok teljesítették kérését. Megragadták az ágyát és szaporán
karatyolások között kitaszigálták valahogy a tornácra. János úgy érezte,
hogy eme művelet közben apró darabokra töredeztek a csontjai. Nem bánta
a csontokat, a túlvilágon úgy se veszi többé hasznukat… Csak jönne már a
pap, hogy hozzáfoghatna végre a meghaláshoz.
De csak nem jött a pap. Igen késett. János elvesztette türelmét.
Elkáromkodta magát:
– Az áldóját, mér nem iparkodik jobban a főtisztelendő úr, mikor az
embernek sietős útja van.
A sirató asszonyok elszörnyülködtek a pogány kifakadáson.
– Jaj, János bácsi, most elkárhozik kigyelmed, ha ki nem engeszteljük a
szenteket.
A halódó magába szállott.
– Hásze arra valók vagytok, hogy kiengeszteljétek, nem ingyen teszitek.
És szörnyen nagy bűnbánatot érzett…
Az egyik asszony a János nyaka alá nyúlt, felültette a beteget az
ágyban.
– Mondja kend, János bácsi, hogy: Jézus!
– Jézus! – nyögte az öreg.
Most a másik vénasszony szólalt meg.
– Mondja kend, János bácsi, a lelke üdvösségéért mégegyszer, hogy:
Jézus.
– Jézus! – hápogta János.
Az asszonyok hókuszpókuszokat csináltak az égő gyertyákkal s helyeslőleg
bólogattak.
A harmadik asszonyra került a sor.
– Mondja kend, János bácsi, hogy könnyű legyen kendnek a főd, harmadszor
is, hogy: Jézus.
De ezt már megsokallta a halódó.
– Nem mondom – jelentette ki határozottan. – Kéccer mondtam a Fiúisten
nevét, hiába fel nem veszem harmaccor is.
– De csak mondja kend, – ijjegették a szakavatott asszonyok áldozatukat,
– mondja kend, mert elkárhozik.
– Ne izéjjetek velem, nem vagyok tán se bolond, se gyerek!…
János bácsi meglepően egészséges hangon tiltakozott lelki nyugalmának
megháborítása ellen. Ám az asszonyok nem hagyták magukat. Meglóbálták
gyertyájukat, sápítoztak, szörnyülköztek.
– Mondja kend!… Mondja kend!
– Azért se mondom!
– A pokolba kerül kend!
– Micsoda? A pokolba! Én? Tán mert oda kívántok?
János bácsi kiugrott az ágyából, úgy folytatta:
– Hát azért sem! Megmutatom néktek, adta boszorkányjai, hogy egy fitying
sem üti az én halálomból a markotokat… Megmutatom, hogy túléllek
mindnyájatokat…
Az asszonyok ijedten rebbentek széjjel. János még utánuk kiáltott.
– Engem senki se kunérozzon, mikor meg akarok halni. Azér se halok meg a
kedvetekért…
Negyedóra mulva végre megjött a pap. De már nem volt szükség rá. János
elébe ment s tiszteletteljesen kezet csókolt neki.
– Engedelmet istállok, főtisztelendő érdemes uram, hogy
idebolondítottam, de már elment a kedvem a haláltól, elvették a
vénasszonyok. Furt ijjegettek, – panaszolta, – az orrom körül
legyeskedtek a gyertyákval, mintha már nem is lennék az élők között,
összepörkölték a bajszomat is.
Az okos, humoros szentatya elmosolyodott.
– Mondtam kendnek, János, hogy nincs semmi baja.
– Lett vóna, – állította János, – mán itt is vót a Halál az ágyam
fejinél, de szerencsére megkegyelmezett, beérte azzal a kínzással, amit
az asszonyoktól kellett elszenvednem…
És megmaradt János emellett az igazsága mellett. Ma is váltig azt
hajtja, hogy végérvényesen meghalt volna ezelőtt tíz esztendővel, ha
életre nem bosszantják vala a sirató vénasszonyok.


HATTYÚDAL.

I.
Az árverés csak tíz órakor kezdődött, de már kilenckor mind együtt
voltak a felek. Tele volt velük a községháza és udvara.
A házban a hivatalos közegek pipáztak. Bíró uram a kisbírót szidta,
jegyző uram ellenben a miniszterelnököt. A végrehajtó megbotránkozott
ezen a merészségen, de a fiskális leszidta érte.
– Micsoda hazafi maga, – rivallt rá, – hogy egy hazaáruló kormányt
védelmébe vesz?!
– A kormány az én uram: hűséget esküdtem neki.
– Eb ura fakó!…
Biztosan összekaptak volna, ha nem jön közbe semmi. De éppen belépett
egy szikár, ötvenes ember s kísértetiesen fakó arcát magasra emelve,
réveteg szemmel körülnézett a gyülekezeten.
Csend lett…
Volt a jövevény megjelenésében valami, amitől megdöbbentek a szívek.
Valami könnyfacsaró, valami félelmetes.
Először a bíró elé lépett a zord alak.
– Meglesz, bíró uram?
A vén harcsabajuszos bíró lehorgasztotta fejét.
– Meg, öcsém, meg.
Aztán az ügyvédtől kérdezte:
– Nem várnak, tekintetes uram?
– Nem lehet, atyámfia, már igen soká vártunk.
Bódi Mátyás gondolkodott egy pillanatig, aztán ütött a fejével.
– Úgy is jól van – mondta s azzal, ahogy jött, csendesen eltávozott.
Az emberek részvéttel néztek utána és tárgyalni kezdték az esetét.
– Kár érte! – sóhajtott fel a bíró, – a legtisztább ember volt a
faluban.
– Akkor hogy mehetett tönkre? – kérdezte a fiskális.
– Kevély vót…
A további magyarázat benne maradt a bíróban, ki kellett neki mennie
rendet csinálni, mert az udvaron kirekedt venni szándékozók verekedni
kezdtek. Egy malacon vesztek össze, amit Bódi egy irtózatosan vén
cigánynak oda akart ajándékozni. Ezt ellenezték a kapzsi hiénák: hogy
nincs többé jussa Bódinak a malachoz, minden a tömegé. A jobbérzésű
emberek ellenben pártját fogták.
Hát ebből származott a verekedés.
Bíró uram botjával kettévágta a háborút és kioktatta Bódit:
– Dejszen, komám, a _zálogot_ nem szabad odaadni, röstellem, de nem
szabad.
– Ennek a vén embernek! – háborgott Bódi a cigányra mutatva.
A bíró megcsóválta a fejét.
– Törvény, hát törvény…
– Úgy is jól van – mondta az elesett ember és intett a cigánynak, hogy
eressze hát el a malacot.
A vén pikulás engedelmeskedett és földre tette a visító állatkát. A
tömeg utat nyitott neki (mert egy fürge malac futtában könnyen leveszi
lábáról az embert), de – csudák csudája! – amint a földhöz ért, mintha
villám érte volna, egyet sem moccant a malac.
Az emberek elképedve néztek egymás szemébe. Isten ujját sejtették a
csudában. Legjobban Bódi maga. És most már nem kért, de parancsolt.
– Isten is úgy akarja, ahogy én akarom! – mondta szemét égnek emelve,
azzal lekutyorodott a kimult állatkáért és visszatette a vén cigány
ölébe.
Fia lélek sem mert fölszólalni ellene. A tömeg megnyilt előtte; sarkában
a cigánnyal, kilépett a kapun.

II.
A bírósági végrehajtó felolvassa az árverési feltételeket.
Az ügyvéd ösztönszerűleg belehepciáskodik és bár most már nem segíthet
rajta, kifogásokat tesz a bírói végzés ellen.
A végrehajtó kineveti és elkönyveli a bánatpénzeket… Tizen árvereztek a
Bódi portájára.
– Négyszázötven forint! – kiáltja az első ajánlattevő.
– Ezer! – hurrogja le a második.
– Ezerötszáz! – rikkantja egy éles hang és az első sorba tolakodik.
Egy ideig e között a három ember között folyik a versenyfutás. Kétezer
forintnál azonban már megszaporodnak a pályázók. Egy félcsipejű apró
emberke kivételével mindenki licitál. Az arcokra ráül az izgalom és
kapzsiság pirossága, kidüllednek a szemek. Egy mérges árverező oldalba
löki szomszédját (mert többet ajánlott), egy másik kiköp maga elé.
Egyiknek keze reszket, másiknak a hangja. Gyűlöli egymást valamennyi.
A ködmönökből kiáradó avas zsírszag összevegyül az emberek pálinkás
lehelletével: fojtó gőzzel telik meg a szoba.
A bíró kinyitja az ajtót. A beáradó friss levegő megcsapja az arcokat és
kissé lehűti a szenvedélyeket.
Egy percig senki sem árverez… Mindenki kifigyel az udvarra…
Valami végtelen keserves, szívettépő muzsika hallatszik be onnan. Olyan
csodás, olyan új! Senki sem ismeri a dallamát. Azt sem igen tudják
kitalálni: mifajta muzsika.
Nem sokáig kellett az embereknek találgatniok. Mind közelebb és közelebb
hangzott a szomorú nóta. Telezúgta a pitvart… belejajongott a tárgyalási
terembe… s megreszkettette a szíveket…
… Belépett Bódi. Nyomában a vén cigány, szájában magasra emelt pikula.
Arca átszellemült, kidülledt a szeme. Rongyos kalapja lecsúszott
fejéről, mintha égnek álló gyér, ősz haja emelte volna le… és fujta,
fujta szívettépőn, keservesen.
Senki se moccant.
A szenvedély elült az arcokról, lecsuklottak a fejek… Az emberek
kalapjukat forgatták a kezükben, vagy a ködmönükön babráltak.
… Kvik! Hrrrrr!…
A pikula egy utolsót nyikkant, a vén cigány egyet hördült, s mint valami
szennyes rongy összeesett.
Bódi felemelte, mint egy kis gyermeket és vitte ki.
Az árverezők utána bámultak és nem tudtak szólani. A végrehajtónak
megcsurrant a szeme…
Ekkor elé állott az apró, félcsipejű emberke s egy forinttal többet
ajánlott, mint a legutolsó árverező.
– Kétezerhétszázhárom.
Az emberek összenéztek. A vénebbje megcsóválta fejét, a tüzesebbje
görccsé szorította öklét.
– Kétezerhétszázhárom! – ismételte a kis ember és a végrehajtó írásába
hajolt, hogy megnézze: bejegyezte-e ajánlatát.
Ekkor egy bikanyakú tömzsi ember kiugrott a szoba sarkából és magasra
emelvén öklét, irtóztató csapást mért az ajánlattevő fejére.
A kis ember összeesett.
A végrehajtó felállott és összehajtotta az írását.
– Az árverést beszüntetem… Érvénytelen.
*
A Bódi portájára még kétszer tűzött ki a bíróság árverést. De eredmény
nélkül folyt le mind a kettő. A Bódi portájára árverezni többé nem mert
emberfia.


CSIKASZ.
Praha Samu kitántorgott a kórházból és miután megrészegedett az éles,
friss levegőtől, belekapaszkodott egy ákácfába… A kórházi urak azt írták
ugyan egy nagy könyvbe, hogy egészségesen bocsáttatott el, de ebből egy
szó sem volt igaz. Ha véletlenül fejedelem Samu, a tudós orvosok
napjában három bulletint állítottak volna ki köz- és mellékérzéseiről,
nemhogy egészségesnek nyilvánították volna.
Azonban nem ez az igazságtalanság bántotta Praha Samut, hanem a sorsé. A
kórházban leamputálták jobb karját könyökben: hát mihez fogjon most már?
… Régi mesterségét nem folytathatta, abba biztosan belesült volna az
első alkalommal. Nem volt ő olyan elsőrendű tolvaj, hogy a balkeze is be
lett volna gyakorolva a zsebekre, mint egynémely kartársáé… Utólagosan
elsajátíthatná ugyan a balog-tempót is – hanem addig!… Akár éhen halhat,
míg valamelyes ügyességre tesz szert. Mert nem olyan könnyű és
nyugodalmas mesterség ám a zsebmetszés, mint például a kefekötés. Ész,
kitartás és kemény szív kell hozzá. Az sem igaz, hogy nem jár munkával:
a favágás is könnyebb…
Életében először elmélkedett Praha Samu ilyenformán, mialatt az ákácfát
ölelte, hogy a földre ne essék. Addig nem igen feszegette életmódja
minéműségét: lopott, mert élni muszáj. Ez egy olyan emberi törvény volt
szerinte, amit józan ésszel nem lehetett megdönteni. Bezzeg ő is jobb
szeretett volna úgy élni, mint a bankárok, de hát mindenki nem lehet
bankár. De még becsületes mesterember sem. Hiszen ő maga is kitanult
lakatos volt, de nem kellett a munkája senkinek. Fölös volt… A világnak
csak egy bizonyos számú lakatosra és becsületes emberre van szüksége, a
többinek egyebet kell próbálnia, ha koldulni nem akar. Már pedig odáig
nem sülyedt volna Samu, nem, a föld minden kincséért sem. Inkább
minduntalan kockára tette szabadságát, ami pedig a legdrágább kincs a
földön…
A Samu lelkét, midőn elmélkedése fonalán ehhez a ponthoz jutott:
rettenetes harag szállotta meg.
… Micsoda?!… Hogy ő kolduljon? Azért, mert nincs jobb keze? Mert beteg
és alig áll a lábán?!… Soha! Inkább beleugrik a Dunába… Hanem persze nem
mindjárt. Ostobaság lenne tőle elhamarkodni a dolgot. Nem egyszer volt
már olyan soron, hogy három napig nem evett és Isten mégis megsegítette
az utolsó pillanatban…
Hogy ajkára jött Isten szent neve: egy kimondhatatlan áhitatos érzés
szállotta meg a nyomorék ember lelkét. Összetette volna kezét, de miután
az egyik hiányzott, azt gondolta, hogy betér a Rókuskápolnába: ott
térdreveti magát. A Miatyánkot tudta gyermekkora óta: azt majd elmondja
Istennek… Összeszedte minden erejét és bevánszorgott a templomba. Az
ajtóban egy olvasós koldusasszony ült, régi jó ismerőse, még abból az
időből, amikor nem koldult, hanem céhbeli orgazda volt.
Samu menten ráismert, de nem állott vele szóba: egy megvető pillantást
vetett rá és befordult a templomba. A vénasszonyt sérthette a gőgje,
mert utána kiáltott:
– Kár kényeskedni, még kend is kikerülhet a sarokra…
… Praha Samu nem egyszer, de tízszer is elmondta a Miatyánkot. S mintha
az áhitat erőt szított volna beteg tagjaiba: már egész bátor lépésben
jött ki a kápolnából. Befordult a Rákóczi-, onnan ki a Thököly-útra.
Ennek egy mellékutcájában, a Lupi kocsmájában szokott tanyázni, ha pénze
volt, az ő hű cimborája, Ruzsi, a betörő… Hát odamegy… Ha csakugyan ott
lesz Ruzsi, iszik a borából és tör a kenyeréből. Az nem koldulás. Nem
egyszer traktálta meg ő is Ruzsit.
Amint így csoszogna, ösztönszerűleg jobbra-balra pislogatva az óraláncok
felé, egyszerre csak a vállára csap valaki. Egy kuszahajú, múmiaképű
csavargó volt. Igen megörült Samunak.
– Upra, te! Hát mi mász?…
– Nini, Csikasz! Kint vagy?…
– Kint…
Nézték egymást és fénylett a szemük.
– Jól megy most neked? – kérdezte Samu.
– Jól… Van három bikám… Hát te mikor _fogtál_?
– Én, – mondta szégyenkezve Samu, – régen. A kórházban voltam öt hétig.
– És megbillentette csonka karját a kabátja alatt.
Csikasz rábámult és szótlanul megcsóválta fejét. Jó sokáig állott a két
ember így egymással szemben. Samu szemlesütve, Csikasz gondolkozva,
hallgatagon.
– Akkor te igen kutyávul vagy – törte meg az utóbbi a csendet. – Mért
nem vigyáztál jobban?
– Vigyáztam, – válaszolt Samu, – csakhogy rozsdás volt a ráspoly,
megszúrtam az ujjamat. Vérmérgezést kaptam, hát levágták a kezemet…
– Hm… _Nyitni_ akartál?
– Nyitni. A _grájfolás_ igen szűkösen adta…
Csikasz újra megcsóválta fejét.
– Nem tudsz te nyitni – korholta Samut. – Mit fuserálsz a más
mesterségébe?… Most itt van, ni!
Samu olyan képet vágott, mint a megdorgált gyermek, midőn magába száll,
de mégsem enged az igazságból.
– Hásze – dohogta – most mán én is tudom…
… Mozogni kezdtek. Egy darabig szótlanul csoszogtak egymás mellett,
aztán a lóversenytér környékén megszólalt Csikasz:
– Mán most mi lesz veled?
– Tudom is én…
– Tudsz balkézzel?…
– Nem tudok.
– Tanuld meg.
Samu rossz néven vette a gyámkodást.
– Mi közöd hozzá!…
Csikasz dühbe gurult.
– Ejnye, az istállóját, hogy mi közöm-e?! Hát nem vagyok a cimborád?
– Hásze, az vagy, – mondta Samu szégyenkezve, – hogy ne vónál az…
– Nohát!… Gyere a Lupihoz, ott majd kigondolunk valamit…
Mentek a Lupihoz, de ahogy a lebúj közelébe értek, megtorpant Samu.
– Csikasz!
– No?
– Bent van Ruzsi?
– Mit tudom! Csak gyere.
Samu habozott.
– Először nézd meg: bent van-e Ruzsi?
– Minek?
– Félek tüle.
– Mér’? Tán becsaptad?
Samu megharagudott.
– Ijnye, az áldóját! – förmedt rá Csikaszra. – Hát mit gondusz te rulam?
– Nono, – kérlelte Csikasz, – tudom én, hogy becsületes ember vagy… Hát
mér’ félsz tüle?…
Samu igen restelhette, amit mondandó volt, mert elpirult.
– Összeszid – mondta csendeskén.
A múmiaképű gúnyosan nevetett.
– Pfu! – mondta. – Mit bánod? Aztán – folytatta – meg is érdemled, a
mér’ szamár voltál.
– No, csak nézd meg – kérte Samu újból. – És ha bent lesz, mondd, hogy
ne szidjon.
Csikasz most már nem ellenkezett, befordult a kocsmába, de menten
visszajött.
– Begyühetsz. Nincs bent.
Betértek az ivóba.
Csikasz disznósajtot és egy üveg pálinkát rendelt… Eszegettek és
iszogattak. A Samu vértelen arca kigyúlt lassacskán, szeme villogni
kezdett.
– Hej, – sóhajtott fel, – mégis csak szép az élet…
– A Práter-utcában van egy házam, – mesélte Csikasz, – már egy hete
vigyázom, hogy el ne szaladjon.
– Jó ház? – kérdezte Samu pislogva.
– Jó. Csak egy süket vénasszony lakik benne.
– Akkor az nagyon jó, – lelkesedett Samu, – először nékem is olyan
helyet kellett vóna tróbálni.
– Még ma éjjel _kihurcolkodok belőle_ – folytatta Csikasz. – Azt hiszem,
kerülni fog egy kis aprópénz is.
– Ijnye!…
– Jó is lesz, mert köll lesz…
– A péz mindig köll – jegyezte meg Samu kijelentésszerűen.
– Hásze mindig köll, de most még több köll lesz a köllnél – játszott a
szóval Csikasz.
– Mér’? – kérdezte Samu kíváncsian.
Csikasz nem válaszolt. Lenyelt egy jókora darab disznósajtot és
leöntötte egy pohár pálinkával.
– Mér’? – ismételte a kérdést Samu.
Csikasz leszidta a kíváncsiságáért.
– De nehéz fejed van! – mondta. – Hásze nem élhetsz levegőből, amíg meg
nem tanulod a balkezest!
Praha Samu jó ideig nem szólt semmit. Úgy elérzékenyült, hogy a könny is
kicsordult a szeméből.
– Cimbora! – szólalt meg nagysokára mégis.
– No?
– Jó ember vagy te nagyon!…
– Szamár!…
– Tán még a püspöknek sincs olyan jó szíve, mint neked.
– Ej, fogd be a szád’?
– Nem fogom én be. Mert én ezt sose felejtem el neked.
Erre már Csikasz is elérzékenyedett.
– Nojszen csak becsületes ember vónék én is, vagy mi – mondta. – Te se
hagynál engem, ha bajba vónék.
Samu megesküdött rá, hogy bizony nem hagyná az ő édes cimboráját, inkább
beleugornék a tűzbe is érte.
És hangja ércéből, szeme tüzéből, egész remegő valójából ki lehetett
érezni, hogy amit mond, nem üres beszéd.
Röstellte is Csikasz nagyon. Ki nem állhatta az érzelgősséget. Úgy
érezte magát, mint a paraszt a cifra szalonban. Alig várta, hogy
szabadulhasson a cimborája hálája elől…
– Samu!…
– No?
– Hol hálsz?
– Hát a ligetben.
– Eredj a Zsufa nenőhöz, gyenge vagy.
– Nem a. Kiállom a ligetben.
– Ne okoskodj – szidta Csikasz Samut. – Itt van a pénz, fizesd ki a
cekket, mert én sietek.
Mondta s ellentmondást nem tűrve, az asztalra dobta utolsó három
forintját Samu elé. Azzal kisietett az ivóból.
Samu ott maradt, amíg meggyöngült szervezete fel nem mondta a
szolgálatot… Lefordult a székről és meghalt…
Csikasznak éppen kapóra jött a práter-utcai siket asszony pénze.
Koporsóra és temetésre kellett az utolsó garasig.
… Éhesen követte cimboráját a temetőbe, éhesen és egyedül. Mikor az
utolsó göröngyöt is eligazították a Samu sírhantján, egy nagyot
sóhajtott Csikasz.
– Szamár! – kiáltott fel s keserűen felkacagott. – _Nyitni_ akart, mikor
_fogni_ se tudott!…


A PINKÁSZ CSODÁJA.
Pinkász az ortodoxok közé tartozott, azaz pájeszt és kaftánt viselt. A
többi nem biztos, mert a lelkekbe és gyomrokba belelátni nem lehet.
Valószínű, hogy Pinkász belül is époly korrekt volt, mint kívül, de az
is lehet, hogy suttyomban megette a kolbászt.
Ezt különben nem érdemes firtatni. Az embert olybá kell venni, mint
amilyennek látszik. Már pedig Pinkász olyan jehovás zsidónak látszott,
hogy inkább össze lehetett volna téveszteni egy ürűvel, mint egy
keresztény katolikus emberrel.
Ám egyébként is becsületes ember volt Pinkász, amit az a tény bizonyít
legjobban, hogy, bár soha életében tévedésből sem mondott igazat (úgy
kívánta üzlete szelleme), egy csöpp vagyonra sem tudott szert tenni.
Igaz, hogy ennek egyrészt felesége, a Rébi, másrészt a Pinkász
mestersége volt az oka.
Mert olyan asszony volt a Rébi, hogy alig kapart össze a férje egy
maroknyi kis tőkét: legott megterhelte egy új göndör babával. És olyan
volt a Pinkász mestersége, hogy bár háromezer percentre dolgozott, nem
tudott a tőkéje megnőni szűk forgalmi köre miatt.
Nevezetesen gyűrűs volt Pinkász. Tehát nem vitt kettős könyvvitelt,
inkább cserekereskedést űzött, mint az afrikai vadak. Már pedig ezzel
nem lehet háromemeletes házat szerezni. Magyarországon époly kevéssé,
mint Afrikában. Azaz még kevésbé. Mert Afrikában az asszony legyen
bármily szapora, nem tartozik a C. lapra. Se cipő, se ruha nem kell a
gyerekeknek s ha éhesek, egyszerűen fölkergeti őket az apjuk egy
datolya- vagy kenyérfára: ott nyugodtan legelhetnek…
Egy szó, mint száz, bolond egy pályát választott Pinkász. Csupa kín és
kötelesség volt az élete. Minden érzése a csont és a gyűrű körül
forgott, azt, ami ezen kívül esett, nem igen ismerte, hiszen még a saját
gyermekei nevének megtanulására sem maradt ideje. Mire tizennégyre
szaporodott a számuk, már nem is igen tartotta őket evidenciában. Bánta
is ő, hogy melyik az Abi, melyik a Lajos a tizennégy közül. Melyik
született előbb: a Száli-e, a Régi-e? Nem tökéletesen mindegy az, mikor
egyiknek sem vehetett cipőt…
Egyszóval mestersége nyügében és a szapora családi örömök súlya alatt
úgy tönkrelapult a Pinkász életkedve, mint a filozófiától a
Schoppenhaueré. Azt tartotta szegény: semmi sem érdekes, ami az élethez
tartozik; még legérdekesebb lenne agyonütni az összes állatokat és
embereket, a bennük levő csont miatt. Bár ez sem érne semmit. Legjobb
lenne mingyárt a pokolba sülyedni (úgyis az lesz a vége), ott talán
vígabban lehet _exisztálni_, mint a földön.
Pinkásznak ez a rengeteg apátiája akkor hágott a tetőpontjára, mikor egy
gyászos napon egyet gondolt Pinkászné és magára hagyta férjét és a
gyermekeket.
Még csak nem is sírt a zsidócska. Fölállította a mérleget.
– Meghaltál, Rébi: az tiszta haszon lenne, mert nem lesz több gyereked;
de mit ér most már a haszon, mikor több kárral jár, mint amennyit ér.
Mert mit kezdjek én tizennégy gyermekkel? Az üzletet nem folytathatom.
Csakugyan nem folytathatta. Legidősebb fia tizenöt, leánya tizenhárom
éves volt. Ezek csak érezték a nyomort, de ahhoz, hogy meg is értsék,
tizennégy egyenlő részre osszák, alkudjanak, gazdálkodjanak vele: még
igen fiatalok voltak. Egy-egy kevésbé élelmes testvérkéjük még éhen
találna veszni a kezük alatt.
Denikve otthon maradt Pinkász. Lovát, talyigáját eladta és egynapi
gondolkodás után beállított az urasági udvarba.
– Nadságos úr, éhes a tizennégy árvám és én most már nem mehetek nekik
kenyeret keresni… Én lehozom a nadságos úrnak a kéket az égből: tessék
engem a gazdaságban használni valamire.
A földesúr szánakozva bár, de elmosolyodott.
– Mire Pinkász? Mihez ért maga?
– Mindent megtanulok; _megfogom a nyulat_ is.
– Hát előbb fogja meg a nyulat, – tréfált a nagyságos úr, – akkor majd
beszélhetünk.
Pinkász szót sem szólt a kegyetlen, cinikus tréfára; kiszédült az
udvarház kapuján, végigtántorgott az utca során. De midőn már majdnem a
viskójához ért, hirtelen visszafordult. Józan, praktikus fejébe valami
fény villant bele. A Gondviselésbe vetett ortodox, fanatikus hite, avagy
őrület gyújtotta-e: nem tudni, csak annyi bizonyos, hogy csudálatosan
felrázta apatikus lelkét. Fölkapta kaftánját és visszaszaladt a
kastélyba.
Az úr éppen vadászatra indult. Vállán fegyver, mögötte vagy tíz hajtó és
egy vadász.
Pinkász megállította.
– Nadságos úr, – kiabálta szinte fenyegető hangon, – mi lesz, ha
megfogom a nyulat?!
A földesúr nagyot nézett, de humorát nem veszítette el.
– Akkor – mondta – megfogadom erdőcsősznek dupla kommencióra.
Pinkász sarkon fordult, a legközelebbi közön betért és átcsapott a
mezőkre. Sietett, amennyire csak nyűtt, gyönge tüdejétől tellett s egy
kukoricatábla szélében lihegve megállott… Körülnézett: nem látja-e
senki, aztán lekutyorodott… Újra szétnézett… Fülelt…
Kaszát fent valaki a délibábos távolban… Fönt, éppen a Pinkász feje
fölött, egy pacsirta trillázva uszkált a levegőégben… Különben semmi
nesz…
De ezt is sokallta Pinkász. Azaz csak a kaszapengést, mert embertől
jött. Holott egyedül szeretett volna lenni Istennel: titokzatos
bizalmasságban, távol emberi zajtól, végkép egyedül…
A kaszapengés megszűnt… Pinkász föllélekzett. Aztán felgombolta
kaftánját és döngetni kezdte csupasz mellét. Jajgatott is hozzá és egy
szívbekapó keserves imádságot sírt el… Majd végigterült a földön és a
porba ütögette fejét…