A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 8

ajtón: Korponai nem kötött vele alkut a fogadó egy heti bérletére. A
kapitány lehajtott fővel, komoran ült helyén, talán azt se hallotta,
hogy neki muzsikálnak.
– Megjuhászodott már Korponai uram, – vélték a sarokasztalnál és az
intelligencia csöndesen kászolódott hazafelé. Az érdekes fenevad nem
mutatkozott.
Éjféltájban már csak Szklabonyai ült a helyén és a boros üvegekhez
beszélgetett. (Hiába, bort nem tud inni a tót, csak a pálinkához ért.
Viszont igaz, hogy Szklabonyainak már a nagyapja is itt lakott. De hát
origóra mégis csak tót volt ő kelme.) Nagyokat nevetett a kis szürkehajú
ember és sorban szólítgatta a butéliákat:
– Hát nem bolond ez a kapitány, – mondd csak, barátocskám. Lehetne neki
felesége, barátja, annyi, ahány ujja vagyon, még a lábán is, aztán nincs
senkije, olyan, mint egy kivert kutya. Kiért, miért? Egy bolondos
ideálért, egy szegény halottért…
Vagy talán nem is volt olyan nagyon részeg a tréfacsináló Szklabonyai.
(Sohasem lehetett rajta eligazodni.) Jól látta ő, hogy Korponai, mikor
egyedül maradtak, fölállott az asztala mellől és közeledett a sarokba.
Ott összefonta a karjait és úgy hallgatta a szürkehajú kis ember
motyogását.
Egyszerre aztán a Szklabonyai vállára tette a kezét.
– Hallja az úr, – kezdte, – én az urat egyszer megsértettem. Most
bocsánatot kérek az úrtól. Egyuttal pedig meghívom, látogasson meg.
Nagyon szívesen látom. Nem lesz bántódása.
Szklabonyai fölemelte a fejét. Ravasz, szürke szemében fölcsillant a
malicia:
– No, no, kapitány úr, csak ne hamarkodjuk el a dolgot… Hátha éppen
gitározik akkor, mikor megyek?
Korponai mogorván biccentett:
– Biz az meglehet. Hanem hát a látogatásnak az idejét én határozom meg.
Mehetünk mindjárt ha akarja.
– Mindjárt? Éjszaka? – mormogta a vármegye tréfacsinálója.
– Talán csak nem fél tőlem? Korponai mindig úriember volt.
– Félni éppen nem félek! – dünnyögte Szklabonyai és kidüllesztette a
mellét. – Vajjon mitől is félnék?
– Igaza van. Akkor indulhatunk.
A kocsi a fogadó ajtaja elé gördült, a fogadós kocsijára a cigánybandát
pakkolták föl. Szklabonyai értelmetlenül bámulta a készülődést.
– Cigányt viszünk?
– Persze, anélkül nem lehet mulatni, – felelt a kapitány. – Itt sok
mindent beszélnek felőlem a városban. Lássa, hogy mi igaz belőle.
A két kocsi elindult a tavaszi éjszakában. Az irlandiak csakhamar
messzire elhagyták a cigányokat, Korponai bizalmasan beszélgetett a
csodálkozó Szklabonyaihoz:
– Látod, pajtás, engem itt rövidesen bolondnak tartotok. Pedig nem igaz
ám. Én vagyok valamennyitök között a legokosabb ember. Én a szép
lányokat szeretem. Van is állandóan kettő-három a kastélyban. Azért nem
lehet hozzám senkinek sem járni. Mit szólna a világ, ha megtudnák, hogy
úgy élek, mint egy török basa? Bizony még az anyaszentegyházból is
kiátkoznának.
A hűvös szél a magas tiszai töltésen, amerre a kocsi haladt, kifújta a
Szklabonyai fejéből azt a kis mámort is, amely eddig benne kotyogott.
Nini, gondolta a vármegye tréfacsinálója, nem is olyan bolond ez a
kapitány. Vagy talán csak engemet akar bolonddá tenni?
– Hát avval a halottal mi van? – kérdezte.
– Mi volna a halottal? Meghalt, eltemették, punktum. Mi húsból, vérből
valók vagyunk, pajtás. A Korponaiak nagy szoknyakergetők voltak mindig…
A vármegye esze hümmögött…
– Magam is ismertem egy bizonyos Korponai Györgyöt. Félelmes
asszonycsábító volt.
– Talán éppen az öreg Korponai Ferenc fiát?
– Az lesz az!
Amíg a kastélyba értek, akkorára Szklabonyai már az atyafiságot is
megállapította, amellyel a Korponaiakhoz van az ő családja.
Korponai kapitány nem tódított. A kastélyból világosság szüremlett ki az
éjszakába és három gyönyörű leányzó várta a vendéget. Csinosan föl
voltak öltözve. Az egyik, egy cseresznyeajkú, barna, durcásan
megkérdezte:
– Nini, hát Erdős Palit nem hozták ki?
– Teringettét, – kiáltott föl az öreg Szklabonyai. – Hát azt honnan
tudjátok, hogy Erdős Pali a világon van?
A cigányok már stimmeltek odakünn a másik szobában, ezüstvedrekben
vonult föl az asztalra Frankhon bora…
– Én itthon szoktam mulatni, – mentegetődzött nevetve a kapitány. –
Legalább nem szólja meg senki sem az embert.
A kapitány inasa, egy őszbecsavarodott vén huszár, sarkantyupengetve
jelentette:
– A morék mit kapjanak, tekintetes úr?
– Adjál nekik a tokaji aszuból, szolgám. És egy malacsonkát is
mindegyiknek.
– Hüh! – kiáltott föl megrőkönyödve Szklabonyai. – Be jó, hogy a grófok
külföldön laknak…
Korponai kapitány megnyugtatta:
– Kérdezd meg, pajtás, az öreg Sárfayt, az szekérszámra hordatta el a
pincéből a százforintos butéliákat…
A leányok énekelni kezdtek és a cigányok belemuzsikáltak az öreg
Szklabonyai fülébe. A vármegye ekkorára már azt is elfelejtette, hogy
egy halott grófné is vagyon a világon… Korponai kapitány karjára kapta
az egyik leányzót és úgy megforgatta, hogy csak úgy repült.
– Pajtáskám, – rebegte meghatottan Szklabonyai János, – én akár minden
héten eljövök ide a kompániádba.
– Csak akkor, pajtás, ha hívlak. Mert hátha éppen gitározni találnék.
A Tisza felől már a hajnal fehérlett, a leányok szilaj tánca, csengő
éneke csendesebbé vállott. Korponai uram észrevétlenül elhagyta a
szobát.
Az öreg Szklabonyai később, mikor friss levegő miatt a szabadba ment,
úgy hallotta, mintha valahonnan gitárhangokat sodorna felé a szellő… De
hiába figyelt e hangokra. Nem tudta kivenni, hogy honnan jönnek. De az
is meglehet, hogy csak a szél játszott vele.
Nem sok idő mulott el a tiszaparti mulatság után. Bezzeg nem emlegette
most már senki sem a halott grófnét és álmodozó imádóját! Korponai
kapitány a vármegye legokosabb embere lett, akivel mindenki szeretett
volna jóbarátságba esni. De többé még Szklabonyait sem hívta magához.
Ősz felé híre futamodott, hogy agyonlőtte magát egy éjszaka. A híres,
szép leányoknak híre-hamva sem volt a kastélyban. De még a pincékben sem
volt nyoma a nevezetes dorbézolásoknak. Az uradalom szénája pedig
rendben volt, egy szalmaszál sem hibázott.
Ezen azután gondolkozóba estek az emberek is. Hová lettek a titokzatos
szép leányok? Meg aztán csak valami nyoma maradott volna a hűtlen
sáfárkodásnak?
Sokan nem is hittek a tréfacsináló Szklabonyainak. Lehetséges, hogy csak
kigondolta az egész éjszakai vendégeskedést és Korponai mégis csak
azután a halott asszony után ment el, akit oly sokáig mulattatott.
Némelyek, akik hittek Szklabonyainak, azt vélték, hogy az az éjszakai
dáridó csupán egyedül annak a holt asszonynak a jó hírnevéért volt. Hadd
higyje a világ, hogy Korponai Gáspár céda törökbasa, aki dehogy is tudna
élni vagy meghalni egy holt asszony miatt. Akárhogy volt, akármint volt,
a holt asszony mogorva udvarlójáról sokáig beszéltek vidékünkön.


Öreg írnokok szobájából.
Egyszer már megírtam valahol, hogy volt a mi vármegyénk házában egy nagy
tágas szoba, ahová a híres Szalontai János, az „utolsó“ alispán, az
írnokokat helyezte el. Azaz, hogy nem is az írnokok voltak itt, hanem
azok a csodabogarak, akiket a tréfacsináló alispán itt összegyűjtött.
Tönkrement urak, félbenmaradt exisztenciák, jó családok hóbortos tagjai,
akik a vármegye támogatására szorultak, itt találtak menedékhelyet. Nem
is hívták másképpen a folyosó végén levő nagy szobát, mint azilum.
Olykor valamelyik vidám kancellista, ha éppen egyéb dolga nem volt,
krétával oda is írta az azilum szót az ajtóra, amiért az írnoki szoba
lakói szörnyen haragudtak. De hát hiába haragudtak, a krétás írás
minduntalan odakerült az ajtóra. Még csak azt se lehetett bizonyosan
tudni, hogy ki volt a gúnyolódó pernahájder.
Nem tudom, hogy másfelé hogyan van, nálunk nem valami jó soruk volt a
vármegye írnokainak. Igaz, hogy dolguk se igen volt a kis fizetség
ellenében. Pipázhattak, sétálhattak egész nap: az írnoki munkára más
emberei voltak Szalontai uramnak. A csodabogarak egynémelyike, például a
„hóbortos Tahi“, még a betűket se igen ismerte. Azaz, hogy ismerte,
csakhogy mindig mást írt, mint amit írnia kellett volna. Mindenféle
bolondságokat irkált össze szétfolyó, alig olvasható betűivel, amin
halálra kacaghatta magát az ember. Egyszer például egy útépítési akta
helyett a saját élete történetét írta le. No, hát annál mulatságosabbat
képzelni nem lehetett. „Az egész vagyonomból, ami volt, – írta a
hóbortos Tahi, – legjobban a vizslakutyámat sajnálom.“ Hát nem
isteneknek való humor lakozott ebben az emberben, aki kastélyban látta
meg a napvilágot és gyermekkorától négy lovon járt! Arra senki sem
gondolt, hogy talán a hóbortos Tahinak igaza is lehetett, mert a
vizslakutyája hűséges volt hozzá és szerette, mint ahogy a kutya
szeretni szokta a gazdáját. Különben mindenféle bolondsága mellett
csendes, szótalan ember volt Tahi József, búskomorságra hajló, nagy
szakállt növesztő, meggörbedt hátu. Csak elseje táján, mikor a fizetését
a kezébe kapta, történt vele valami változás. A tallérokat – mindig
tallérban kérte a fizetését, – csörgette zsebében és a háta
kiegyenesedett. A tallérok még e búskomor emberen is éreztették
varázshatalmukat, aminthogy még más írnokok is örülni szoktak a
talléroknak. Csörgette a pénzt és roppant csodálkozott, hogy másnap már
hiába kotorászott zsebében. A tallérok csodálatosképpen elpártoltak
tőle. Soha senki sem tudta, hogy hová tette a hóbortos Tahi a pénzét,
aminthogy önmaga sem tudta volna megmondani. „Elköltöttem“, – mormogta
komoran. Ugyanezt mondta, ha a régi vagyona szóba került. Mire, hogyan?
Ki tudná? Legkevésbé ő maga tudta. Némelyek még emlékeztek arra, hogy
egy nagy táska bankó maradt a zsebében, amikor a birtokából
kilicitálták. Volt vagy tízezer forint csupa vadonatúj bankjegyekben.
(Mert hajdanában viszont az új bankókat szerette. Játszott velük,
suhogtatta, ropogtatta őket, mint a gyermek, aki nem tudja, hogy mi
különbség van a tízforintos és a nagyhasu százas között.) Tehát ott volt
a táska, benne a pénz és a hóbortos Tahi egy felleghajtó köpönyegben
elhagyta a kastélyát. Viharos őszi nap volt éppen, nagy sár az útakon,
az eső csurgott, mintha öntötték volna és a vén nyirfák hajladoztak a
szélben. Tahit látták menni azon az úton, amely a falu felé vitt, – de a
faluba bemenni nem látta senki. A felleghajtó köpönyeget összehúzta
nyakába és bandukolt, bandukolt a viharban.
Három nap mulva jelentkezett Szalontai uramnál a vármegyeházán. És
Szalontai uram eligazította őt az írnoki szoba irányába.
A vadonatúj bankóknak, a kis sárga táskának már ekkor híre-hamva sem
volt. Sokáig kutatták, keresték az atyafiak a tízezer forintot. Tahi
csak a vállát vonogatta és egykedvüen felelt a hozzáintézett kérdésekre:
– Nem emlékszem, hogy hová tettem.
Az öreg Jávor Pál, aki a nagybátyja volt a hóbortos Tahinak, hónapokon
keresztül járt a nyakára. Zömök, dereshaju ember volt, a fösvénységének
messze földön híre volt, aludni sem tudott az eltünt tízezer forint
miatt. Esténkint borral, szép szóval vallatta az öccsét:
– Nézd, itt volna valami bérlet a káptalannál. Kivehetnénk együtt. Én
gazdálkodnék, te pedig olyan úr volnál, mint azelőtt.
– Hát vegyük ki! – bólintott a hóbortos Tahi.
– Aztán, – folytatta a ravasz Jávor Pál, – meg is házasodhatnál.
Kutyának való élet a legényélet. Keresnék egy jó kis feleséget, aki
sütne-főzne. Gyönyörüség volna az életed.
– Az már igaz, – kiáltott föl Tahi. – Itt az ideje, hogy megházasodjam.
– Ur volnál, boldog ember volnál. De hát az a bibije van a dolognak,
hogy pénz kellene hozzá. Az a tízezer forint, öcsém… Rongyos tízezer
forint.
A hóbortos Tahi elnevette magát:
– Van is nekem tízezer forintom! Dehogy is van. Tíz garasom sincs.
Hiába erőlködött a ravasz Jávor Pál, utóljára még kölcsönpénzt is kínált
az öccsének, hogy majd megfizeti, ha meglesz a tízezer forint, – a
bankóknak a kis sárga táskában nyomuk veszett.
Az emberek beszéltek, beszéltek róla, – persze, tovább, mint egy
asszonyszöktetésről, mert tízezer forint mégis csak tízezer forint, – de
aztán az emberek is kezdték elfelejteni.
– Lehet, hogy a Tiszába dobta az a hóbortos a táskát. Kitellett tőle, –
mondogatták.
Mások rázták a fejüket:
– Dehogy is dobta. Nem is volt már neki semmije. Csak ő maga fundálta ki
az egészet, hogy bosszantsa a hitelezőit.
Lassan-lassan legenda lett a tízezerforintos táskából. Az évek röpültek.
A hóbortos Tahi megvénült a vármegye csodabogarai között, de vele
vénültek az emberek is. Itt-ott az unatkozó öregek este a tűz körül, míg
megigazították a pipájuk hamvát, fölsóhajtottak:
– Tahi tízezer forintját volna jó megtalálni. Bizonyos, hogy
elveszítette az a hóbortos valahol az úton.
– Igaz, igaz. Maholnap már a régi bankókat is kivonják a forgalomból.
Akkor aztán vége a bankók értékének, – fűzték hozzá mások.
Az esztendők pedig ezenközben repültek, mint a fecskemadarak. Hopp,
hopp, – mondja az idő – és lábán a mérföldjáró csizmával akkorákat lép,
mint a mesék óriásai. Hiába főnek az emberi elmék a gyorsaság
kifundálásában, – az idő gyorsabb marad a legsebesebb vonatnál is. Vagy
csak a mi emlékezésünk olyan káprázó, hogy a régen megtörtént dolgokat
olyanoknak látjuk, mintha tegnap történtek volna? Vajjon tíz esztendő
csakugyan annyi-e a multban, mint egy nap? Még kevesebb. Mert a mult
akármilyen messzire is legyen tőlünk, mégis egy pillanat alatt előjön
hívásunkra.
Az írnoki szobában is múlt az idő és nyomait épp úgy otthagyta, mint
máshol. A fejek, amelyek a diósgyőri árkusok fölé hajoltak,
megfehéredtek. A hóbortos Tahi, aki húsz esztendeig háttal ült az írnoki
asztalnál Csorba Gábornak (valami ártatlan összeszólalkozás volt
közöttük), egyszer megfordult és csodálkozva kiáltott föl:
– Ejnye, tán bemeszelték a fejed, Gábor?
Csorba, – a híres Csorba fia, – ijedten fordult meg a rég nem hallott
hangra:
– De a tiédet is, pajtás! – mormogta és az ákombákomot tovább folytatta
a papiroson.
A hóbortos Tahi akkor fölállott és a Csorba Gábor vállára tette a kezét.
– Béküljünk ki, Gábor. Elég régen vagyunk már haragban.
A fejek csodálkozva emelkedtek föl az asztaloknál. A „csodabogarak“
mormogva ütögették a tollszárakat az asztalok széléhez és fölálltak,
mintha valami ünnepélyes alkalom következnék.
– Béküljetek ki, – hangzott innen is, onnan is pár fáradt hang.
Csorba makacsul rázta a fejét egy darabig. Aztán elérzékenyülve
nyújtotta a kezét.
– Öreg emberek vagyunk már mind a ketten, – dadogta. – Bolondság volna
haragudni.
– Már csak azért is, – folytatta a hóbortos Tahi, – mert most már sokáig
nem igen látjuk egymást. Itt hagyom a hivatalt.
A szürke fejek mormogva hanyatlottak le a diósgyőri árkusok fölé és
sercegni kezdtek a kalamusok. Bolondságot beszélsz ismét Tahi, –
gondolták. Azt bizony nem érdemes hallgatni. Hisz mindennap mondják,
hogy itthagyják a hivatalt. Az írnoki szobának ez a lukszusa. A szegény
emberek azzal kérkednek, amijük nincs: a szabadsággal, függetlenséggel.
Pláne, amióta a tréfacsináló Szalontai alispán lehunyta szemét, azóta
még a hóbortos Tahi bolondságain se nevet már senki. Dolgozni kell az
írnoki szobának, mint a többinek. A vármegye is elzüllött…
De a hóbortos Tahi mégis igazat mondott. Már vagy harmadnap nem jött be
az írnoki szobába. De elmulott egy hét is, hogy látták volna.
– Talán beteg az a bolondos? – kérdezgették az írnoki szobában.
Némelyek elmentek a város végére abba a kis házba, ahol Tahi lakott. Ott
senki se tudott róla. Eltűnt búcsú nélkül.
Hová lett a hóbortos Tahi? Nemsokára kiderült minden. Tahi elment
fölvenni azt a tízezer forintot, amely kamataival csaknem
megháromszorosodott egy bécsi bank kezelésében. Ott volt a tízezer
forint és Tahi húsz esztendeig nem vette föl még a kamatait sem.
Odavitte a sárga táskában a vagyona maradványát és hallgatott róla húsz
évig. Mikor visszajött a sok pénzzel, kis birtokot vásárolt a város
határában és szorgalmasan gazdálkodott.
Föléledt a legenda újra és az öreg emberek, akik mindenre emlékeznek,
ismét elmesélték a hóbortos Tahi dolgát. És a mese végén azt mondták:
– Nem is volt olyan hóbortos a Tahi. Inkább ravasz volt, mint a kígyó…
Hogy annyi ideig tudott szegény lenni, mikor gazdag volt.
Tahit gyakran láttam magam is két lovacskán és a hozzávaló homokfutón.
Vígan hajtott és szorgalmasan szántott és vetett a birtokocskáján. Húsz
esztendeig vezekelt fiatal kora bolondságaiért, elvert vagyonáért és a
gondatlan, csöndes öregségért. Azért rakott annyi tintacseppet az azilum
padlójára. De azért, tán éppen ezért továbbra is hóbortos Tahi maradt a
neve.


Egy sikkasztás története.
Lakott valamikor Kállóban, – amely hely különben híres volt mulatós, víg
menyecskéiről, lányairól, – egy kacagó asszony, bizonyos Kalász Anna.
Nem is csuda, hogy Kállóban víg asszonyok voltak, hisz a vármegye urai
ott tanyáztak és például a híres Zathureczky Móric 1830-tól 1841-ig
huzatta az Arany Medvében ugyanazt az egy nótát egy huzamban, hogy: az
én nevem tüzes szegfü, liliom… A porban játszó gyermekek már emberesedni
kezdtek, öreg emberek elmentek a szilvák alá, még némelyik menyecske
arcán is meglátszott már a tegnap; a Móric bácsi szemenszedett
cigánylegényei még mindig ugyanazt a nótát muzsikálták. Biasini úr
gyorskocsija Pestről jövet begördült az Arany Medve döngő kapualjába és
Zathureczky mulatott a gyorskocsi utasaival. Mikor Brassóból jött vissza
a delizsánc, a pirosarcu Móric úr ott leste már a fogadó előtt az érkező
utasokat: mert a közelfekvő három vármegyében nem volt már ember, aki
Zathureczky Móriccal le mert volna ülni mulatni. A cigánynak, annak ott
kellett lenni, mert havi gázsit húzott. A Medvéből elszökdöstek a falusi
urak Zathureczky miatt, új korcsma támadt a város végén; végre mikor a
brassói posztókereskedők se mertek beszállni a Medvébe, a híres mulató
bánatában meghalt. Nem is maradt egyéb utána, mint egy fiú, meg egy
bunda. A fiút valahol intézetben nevelték, a bundát pedig a vármegye
vette gondjaiba, miután az öreg így végrendelkezett. Az idő pedig, –
amelynek porrétege alól a mult századbeli furcsa urat most kiástam, –
mult, éppen úgy, mint most mulik. Lehet, hogy lehet, hogy Kalász Anna,
aki a roskadozó vén Kállót még egyszer éppen olyan híressé tette mint
hajdan Zathureczky, a fura úr idejében még ártatlan pillangó volt
valahol ott, ahol még a felhők sem járnak, de ha éppen akkor kezdte
volna nyújtogatni gömbölyü lábacskáit, az sem volna nagy baj. A végzet,
amely az íróknak a legjobb cimborája, úgy intézkedett, hogy a szép
asszony éppen azon régi korhely következtében lészen híressé.
De menjünk sorjában. Az öreg korhely, mulató kompánia hiányában elment
az Arany Medvéből oda, ahonnan nem szökhetnek el mellőle a cimborák. Az
emberek megcsóválták a fejüket: „hát még Zathureczky is meghalt?
csodálkoztak. Persze, persze, hisz sohasem volt semmi baja, különben nem
mulatott volna mindig. Furcsa végrendelete, amely csupán a bundája felől
intézkedett, sem keltett valami különös föltünést a megyén.
– Nem volt már esze az öregnek! – mondta Kállay Emánuel, az alispán, –
különben többre tartotta volna a tabi birtokát, mint a bundáját.
Igaz, hogy az a bunda sem volt valami közönséges bunda. A szabásáról azt
lehetett volna következtetni, hogy Debrecenben varrták, csakhogy
selyemmel volt kihányva és vadmacskabőr volt a bélése. Az öreg
Zathureczky az utolsó esztendőkben télen-nyáron viselte. Bélly Barna,
akit a megmaradott kis Zathureczky-csemete vagyongondozójává nevezett ki
a vármegye, tréfásan vállára kanyarította a bundát.
– No, most már nem csudálom, hogy olyan sokáig bírta az öreg, – mondta.
– Olyan könnyü ez a bunda, mint a hab és finom, mint az asszony-haj.
Némelyek emlékeztek is mindjárt, hogy az öreg néha részegségében úgy
ölelgette a bundáját, mint valami szép menyecskét. Hát persze, hogy azt
hitte, hogy asszonyt ölel. Valami régi asszonyt, ki a szívéhez volt
nőve.
De hát mégis csak bunda volt az. Fölakasztották az alispán szobájában
egy szögre, Bélly Barna pedig elindult összeszedni az öreg hátrahagyott
javait. Szedegette is volna szegény, ha lett volna mit. De nem volt
semmi. Nem maradt az elhalt Zathureczky Móric után egy talpalatnyi föld,
de még egy mentegomb sem. Hová lett temérdek vagyona? A szkeptikus világ
– akkor is volt olyan, – nevetve rázta fejét:
– Körmönfont ember ez a Bélly Barna, – mondogatták. – Persze, hogy nem
vezetett számadást a vén tékozló, de hogy ilyen vakmerő legyen Bélly
uram, azt még sem hittük?
Van azonban a világnak olyan fele is, amely hisz az emberi
becsületességben, tisztességben. Utóvégre Bélly Barna, a vármegye
pénztárosa olyan ember volt, inkább a kezét hagyta volna levágatni,
mintsem idegen vagyonhoz nyúljon. De hát mégis csak, mégis: mindent
eltékozolt volna valóban az öreg?
Bélly uram röstelte legjobban a dolgot.
– Bátyám, – mondta az alispánnak, – én elszököm ebből az országból. Itt
senki sem mer többé rám bízni egy pipa dohányt sem.
Kállay Emánuel csóválta nagy fejét:
– Érthetetlen… De hát a bundára csak kell valakinek vigyáznia. Annak a
kedvéért maradj, öcsém.
Néha ilyen apró okok döntenek nagy dolgok folyásában. A becsületes Bélly
uram maradt, – talán egyébként is maradt volna, – hogy a bundára
vigyázzon.
Az a bunda pedig valami csodatevő bunda volt. Boszorkányok éjszakáján
talán megfejte Bélly uram, mint az aranyszőrü tehénkét: a messze
idegenben növekedő Zathureczky-fiúnak semmiben sem volt hiányossága,
amíg embernyi emberré lett. Bőségesen küldte neki Bélly uram a pénzt,
nem fukarkodott, nem krajcároskodott. Nyaranta uriházánál tartotta a
fiút és még hátaslovat is vett neki. Némelyik öreg ember, aki szeretett
emlékezni elmult dolgokra, gúnyolódva jegyezte meg:
– Furdalja pénztáros uramat a lelkiösméret.
Egyszer, mikor a fiú végtére hazakerült valami külföldi egyetemről,
Bélly Barna, a becsületességben megőszült megyei pénztáros, agyonlőtte
magát szőlejében. Búcsúzó írást hagyott maga után, amelyben szánva-bánva
vallotta be vétkét, hogy apránkint tízezer forintot csent el a megyei
pénztárból. Kellett a Zathureczky-fiú nevelésére, miután a saját
vagyonát már mind elvitte a végzetes gyámkodás…
Az olvasó nevetve csóválja meg a fejét:
– Furcsa, hogy ilyen emberek is voltak! Talán még sem egészen a fiú
nevelésére kellett a tízezer pengő. Bélly uram talán kártyázott vagy
asszony után koptatta csizmáját?
Ki tudná? A vármegye ifjú, új szolgabírája: Zathureczky György, egy
sötét árnyékkal a feje fölött kezdte meg hivataloskodását a vén
megyeházán. Lehet, hogy víg, mulatságkedvelő ifjú volt annakelőtte! Tán
még a lányok is szerették dióbarna szemének pillantását és mélabús
hangját. Midőn mi megismerkedtünk vele, szomoru, magába zárkózott, bús
fiatalember volt, ki a hivatalán kívül semmivel sem törődött. Korán
kopaszodott és lehajtott fővel bandukolt az utcán. A kerítések mögül a
kandi asszonyfejek utána néztek:
– No ez sem viszi soká! – mondogatták.
Mert a csizmaszár is reszketett a lábán.
*
Mindent el szokás felejteni. Különösen az asszonyok nagy mesterek abban,
hogyan tudjanak felejtetni a férfiakkal. A bormámor csak rövid ideig
tart, a dinom-dánomra is ráhajnalodik, de egy szép asszonynak mosolya,
bája, kedvessége mindörökké tartó. Legalább azon örökkévalóságban, ahogy
mi az időt számítani szoktuk.
Ahol a vármegyeháza jegenyefasora végződött, állott egy tágas, régimódi
úriház. Egykor a híres Kalász Zsigmond alispán lakott benne, aki
kövérsége miatt még az ambitusról sem szeretett elmozdulni. Alacsony
kerítés választotta el a házat a megyeház udvarától. Kalász alispán úr a
háza tornácáról egész kényelmesen dirigálhatta a vármegyét. A várnagy a
kerítésen át köszönt neki jóreggelt, az esküdtek, jegyzők onnan
referáltak, még a rabokat is az ambitusról hallgatta ki. A kényelmes
alispán elment az örök kényelembe, de a kerítést elfelejtették
magasabbra húzni. Minek is? Egy szép asszony üldögélt ott a
vadszőlőlevelek mögött: Kalász Anna.
Asszony? A régebbi időben sem voltak az emberek túlságosan kiváncsiak a
szép asszonyok házasságlevele iránt. Elég az hozzá, hogy asszony volt
Kalász Anna valahol a felső vidéken, de tán, mert a hegyeket nem tudta
megszokni, vagy mert nagyon vágyott hallgatni azoknak a jegenyenyáraknak
locsogó beszédét, amelyek ott húzódtak el a megyeház előtt, apja halála
után egyszer beköltözött a régi házba és fehér ruhában a tornácon
üldögélt.
Milyen szép volt. Mindig nevetek, ha azt hallom, hogy élő szép nőket más
régi szép nőkhöz hasonlítanak. Két egyforma szép nő nincs a világon.
Hiszen az egész női szépség azoknak az apró gödröcskéknek, láthatatlan
vonalacskáknak a furcsa elrendezésében áll, amelyek véletlenül úgy
helyezkednek el az arcon, ahogy nekünk tetszik. Az ajak pirossága, a
szem tüzessége, a haj tincsecskéinek hullámos hajlása érdekes jelenségek
a költők verseiben. Kállón amúgy parasztosan mondogatták csak Kalász
Annára, hogy fehérhúsu, vérbélü menyecske, akinek kacagására a gerlepár
mindig búgni kezd a a várnagy konyháján, mert valójában úgy kacagott,
mint a vadgerle.
És mindig kacagott. Valami pajkos, szeleburdi kis ördögöt dobtak ki a
pokolból a csínytevései miatt s az bújdosásában jobb helyet nem talált a
Kalász Anna szoknyafodrainál. Ott megbújt és onnan nyelvét öltögette a
többi ördögökre, kik mind ott leskelődtek az asszony sarka körül.
Mintha csak a tradició rendelné, Milotay Pál, a várnagy most is
jóreggelt a szomszédba köszönt először, mint az öreg úr idejében. Aztán
jöttek sorban a fiatal esküdtek, szolgabírák, jegyzők, mintha csak
raportra mennének most is az öreg úrhoz. A vékony kerítésen át röpködtek
a lángoló szavak, versköltemények és a fekete szilfa, a kerítés közepén,
most is oly egykedvüen bólongatott sötét lombjaival, mint azelőtt, mikor
száraz, hivatalos jelentéseket hallgatott. Délfelé még maga a bozontos
fejü, mély-ember, Kállay Emánuel is a kerítés felé pengette sarkantyús
lábait (mintha csak véletlenül tenné) és dörgő hangjára dehogy ismert
volna rá a vármegye, midőn átfuvolázott:
– Mit álmodott, kedves asszonyhugom?
Csak az a kis ördög ne lett volna, amely még ennek a nagytekintélyü
úrnak az udvarlására sem csinált egyebet, mint szeleburdi módra
kacagott.
De még délutánra sem aludt el a csúfolkodó, midőn a kackiás
vértestisztek ugrattak át terhes szekereket a Kalász Anna ablakai alatt.
Ilondai, az asszonygyűlölő, a világot megvető, gőgös Ilondai Gyuri
birtokos vitte az első kosarat, utána a kopasz Ábrándi, az árvaszéki
elnök következett. (Hiába, az öreg urak bolondulnak még mindig
leghamarább!) A várnagy minden reggel átköszönt és Kalász Anna mindig
megkérdezte:
– Hát az a szegény Zathureczky mit csinál?
Milotay Pál megpödörte a bajszát és köhintett:
– Majd szólok neki.
De talán nem szólt, vagy mert hiába szólt, az emberkerülő, zordon
szolgabíró sohasem tartotta érdemesnek, hogy csak egy pillantást is
vessen a szomszéd házra.
Pedig akkor már nyoma sem volt rajta, hogy valamikor asszonykezek
simogatták a fejét. A haja kihullott, arca megráncosodott. Járt-kelt
egymagában a város szélein, mint aki valamit elvesztett és azt keresi.
Tán harminc esztendős volt, de lehetett volna hatvan is. Éjjeljáró
emberek néha beszélgetést hallottak ki az ablakából.
– Iszik egymagában, – mondták. – Nem is való az ilyen ember másra.
Egyszer – Kalász Anna nagyon megúnhatta a várakozást, – a vármegyei
huszár a sötét folyosón egy kis levelet csempészett a szolgabíró
markába. Zathureczky megnézte. Az volt benne: „Jőjjön át ma estefelé. Az
apjáról akarok beszélni. K. Anna.“
Zathureczkyt mintha villámütés érte volna. Az apjáról akarnak vele
beszélni, akiről eddig mindig csak legendákat hallott? Mesés
történeteket, amelyeknek a fele sem volt valóság. Az eldorbézolt nagy
vagyon, a sikkasztó gyám, a bolondos öreg Zathureczky, mind zavarosan
kóvályogtak fejében. Vajjon mit mondhat az az asszony, amit neki tudni
kellene? Egész nap izgatottan leste az estét. A mogorva ember folyton a
folyosókon őgyelgett és a huszárokat kérdezgette családi állapotaikról.
Melyiknek hogy halt meg az apja, hogy temették? Az öreg korhely, akit