A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 10

Szállt, szállt a hír Bonaparte ágyúgolyójáról. Bodó uramnak is fölment
egyszerre az ázsiója. Ha kérdezték az ágyúgolyó felől, kicsinylőleg
intett:
– Hagyjátok el. Ha tudtam volna, hogy ennyire megörültök neki, hoztam
volna egy egész szekérderékkal.
Az asszonyszemek pedig ragyogni kezdtek Bodó uramra. Akármerre nézett,
mindenütt ragyogó szempárokat látott… Szerencséje, hogy olyan lusta
ember volt: különben még nagyon elbízta volna magát. Igy azonban szépen
megöregedett a dicsőség közepette.
Az ágyúgolyó pedig ma is ott van tán a megyei múzeumban, oldalán
papirosszeleten a fölírás: Bonaparte ágyúgolyója a nemesi fölkelésből.
Ajándékozta: ns. Bodó Sámuel.


A királynő főztje.
A vencsellei Pattyánszkyakról szól egy régi családi anekdota, amely
apáról-fiúra száll, mint valami örökség.
A családi birtok fogy-fogy nemzedékek óta, mert a Pattyánszkyak
következetesek voltak: szerezni egyik se tanult meg, mert már a
nagyapjuknál elfelejtették ezt a mesterséget; az a nagy térkép, amely a
kasznárlakban pipafüsttől barnultan lógott a falon és a
Pattyánszky-birtokot ábrázolta valamely régi földmérő rajzolásában,
lassan semmi egyéb se lesz, mint csupán csak családi legenda; de az is
meglehet, hogy már a régi földmérő hízelkedve feszítette neki cirkalmát
a pergamentnek, hisz a földesuraságoknak hajdanában mindenki
hízelkedett. Annyi bizonyos, hogy annak a tizennyolc falunak jórészt már
a neve sincs meg, amit a régi földmérő följegyzett. Lehet, hogy csak
afféle képzeleti falvak voltak azok, elszórt tanyaházak, amelyeket a
földesúr nevezett ki falvaknak; avagy a Tisza, ez a nagy funerátor, mely
hajdanában tavaszkor, őszkor megváltoztatta Magyarország arculatát,
vitte el a Pattyánszkyak falvait valahová a Fekete-tengerbe. Hogy volt,
miképp volt, ki tudná most már azt megmondani. A régi térkép
elveszítette hitelességét, talán már maguk a Pattyánszkyak sem hittek
benne; a Tisza, ez az ólálkodó kutya, továbbra nyaldosta a
Pattyánszky-földeket és alattomosan hordta el az egész uradalmat a
Fekete-tengerbe. Elhordta, – csak az anekdotát nem tudta elvinni. Az itt
maradt és az idők végzetéig hirdeti, hogy Pattyánszkyak is voltak a
világon.
Szól pedig ez az anekdota arról a nagyehető Pattyánszky Sámuelről, aki a
pozsonyi országgyűlésen Mária Terézia királynőnek többi követtársaival
egyetértve fölajánlotta a magyarok életét és vérét. A kegyes királynő a
nevezetes aktus után elhatározta, hogy ebéddel traktálja meg a nagylelkü
követeket, csak abban fájt a feje, hogy vajjon mit főzessen a magyar
uraknak, hogy az ebédre örök életükben emlékezzenek. Utóvégre a
magyaroknak másképpen alkotta meg a gyomrát a teremtő, mint a többi
nációbeli gyomrokat. Ezek a gyomrok a tüzet szeretik paprika alakjában.
No meg azt se lehetne éppen mondani, hogy odahaza valami nagyon
koplalnak a magyar urak. A konyhákon mindennap úgy főznek, mintha éppen
az esztergomi primást várnák ebédre, aztán mert a primás nem jön, hát
megeszik maguk az ebédet. Mit főzessen a magyaroknak a királynő? Az
udvarmestertől az utolsó konyhai szolgálóig ezen törte a fejét mindenki
az udvarnál, de még a királynő sem restelkedett tanácsot kérni az
édesanyjától, aki már olyan öreg asszony volt, hogy a fejét folyton egy
udvari frájnak kellett tartani, hogy az mellére ne bukjon. Az öreg
hercegasszony azután meg is üzente a lányának:
– Kérdezd őket magukat, mit szeretnek legjobban?
Biz ez okos tanács volt. Hát mit is szeretnek legjobban a magyarok? A
nádorispán, akihez a királynő fordult, elnevette magát:
– Azt csak egy ember tudná megmondani. Az pedig senki más, mint
Pattyánszky Sámuel, a szabolcsi követ. Az a legjobb étvágyú ember az
országban. Egész esztendőben egyebet sem tesz, mint névnapra,
lakodalomra jár. Otthon ugyanis nem mer enni, mert attól fél, hogy
egyetlen ebédre elfogyasztaná az egész birtokát. Az csak ismeri a
magyarok gusztusát.
Honnan, honnan nem tudta a nádorispán ezt a legendát? Hallotta
bizonyosan valahol, mert hisz a gyomorbeteg embereknek Sahuda, a híres
pesti doktor már régen rendelgette azt az egyszerü diétát, hogy
ebédeljenek együtt mentül többet a nagyehető Pattyánszky Sámuellel. Ha
az ő jóízü evésétől gusztusuk nem támad az evéshez, nem használ akkor
már semmiféle medecina. Igy aztán Pattyánszky Sámuelnek, akármerre
járt-kelt az országban, mindig volt egy sereg asztaltársa. Némelyik,
mint például a nagybeteg bakonyvári gróf, egy egész farsangon hordatta
magát a hintaján arra, amerre Pattyánszky Sámuel járt atyafilátogatóba,
keresztelőre, torra. Az öreg gróf egyébként még a tejet sem tudta
meginni, de a Pattyánszky társaságában tán még a bivalybőrt is jóízüen
nyeldeste volna. Csak azon sóhajtozott mindig a gróf, hogy nem veheti
magához egész életére Pattyánszkyt. De hát nem tehette. Tán az
örököseire gondolt, vagy mert ilyenformán beszéltek hozzá a barátai:
– Nem lehet az ilyen embert elzárni. Nem lehet tőle az országot
megfosztani. Pattyánszkynak nyilvános életet kell élni. Mi volna, ha a
budai meleg forrásokat elzárnák, hogy csak egyetlen ember használhassa?
Mit csinálna az a sok beteg ember Pattyánszky nélkül? Pattyánszky az
országé. Lám, még a szülővármegyéje is lemondott róla, elküldvén
követnek Pozsonyba. Pedig bizonyosan otthon is elkelne ő kelme.
Hát a gróf inkább csak járt-járt hintaján a nagyehető követ után,
rázatta magát úttalan-útakon, amerre éppen Pattyánszkynak volt kedve
menni. Neki pedig mindig oda volt kedve, ahol valami lakodalomféle
készült. Csollány János, a híres szabolcsi alispán kétszer is
elhalasztotta a kis fia keresztelőjét, mert Pattyánszky nem jöhetett meg
idejére. Pattyánszky nélkül pedig nem lehetett megtartani semmiféle
nagyobb ünnepélyt az országban. De hát hogyan is lehetett volna? Hisz ő
volt a dísze, fénye mindenféle lakomának. Éppen olyan nagy baj volt az ő
elmaradása, mintha Bejcziné, a híres újhelyi főzőasszony nem
mozdulhatott el otthonról a reumája miatt. Igaz, hogy Bejczinét még el
lehetett vinni párnák meg dunyhák között onnan hazulról, de Pattyánszky
csak a maga jószántából jött.
– Hát hol van a híres Pattyánszky, aki ismeri az ország gyomrát? –
kérdezte a királynő a nádorispánt.
– Közönségesen itt szokott ebédelni a Griffben. Ha ugyan el nem vitték
valami beteg nagyúrhoz. Az öreg Esterházy herceg nagybeteg. Talán eszébe
jut neki még egyszer jóízüen ebédelni. Annak meg Pattyánszky a doktora.
– Nono, – szólt a királynő. – Csak nem viszik el éppen ilyenkor
Pattyánszky uramat, mikor nekem volna rá szükségem.
Mindjárt küldte is az udvarmesterét, hogy keresné elő a föld alól is a
híres követet.
Az udvarmesternek nem igen kellett Pattyánszkyt keresni. Ott ült a
Griffnek sötét nagy ebédlőjében, mióta az országgyűlést összehívták.
(Mert hát hiába, az alkotmányt sem lehet elhanyagolni a lakodalmak
miatt.) Ott ült egy hosszu asztalnak a fején és körülötte ültek a
betegei, akiket az evésre tanított. Pufókképü, szőrös, gömbölyüszemü
ember volt. Táskás ujjait nyugodalmasan forgatta a hasán. Ez volt az
egyetlen testmozgás, amit szívesen végzett. Még ha szemét fordította
valamerre, akkor is úgy látszott, mintha hordókat gurítana. A hangja –
nagyon ritkán beszélt – kongott, mintha valamely pincéből beszélne
valaki helyette. Ott ült végtelen nyugalommal, mint olyan ember, akit
már semmi sem érdekel a világon. A staféták, posták, amelyek az ország
különböző részeiből fölkeresték, semmiféle izgalomba nem hozták.
Egykedvüen jegyezte be egy nagy, zsíros noteszbe a meghívásokat, mint
aki hivatalos kötelességet teljesít. Ilyenformák voltak a jegyzetei:
Ignác-napján ebéd Szent-György-Ábrányban Eördögéknél.
Ad notam: farsangi fánk.
Egy hétre reá a szatmári püspöknél vacsora.
Ad notam: Prepeliczay kanonoknál borkóstolás.
Jöttek-jöttek a staféták, levelek. Pattyánszky szorgalmasan elkönyvelte
a meghívásokat. Néha, ha ugyanegy napon többfelé is hívták, megüzente:
– Csak egy hét mulva mehetek.
Bizonyos volt benne, hogy elhalasztották a jelzett időre a névnapot,
lakodalmat.
Tehát jött a királynő udvarmestere és vitte udvari batáron Pattyánszky
Sámuelt a királynő elébe. Az emberek álmélkodva néztek Pattyánszky után:
– Nini, a felséges királynő is Pattyánszky urammal kuráltatja magát.
Ha nem lett volna elég nagy a Pattyánszky tekintélye eddig, ezután még
nagyobb lett volna. De hát hova nőjjön az, mikor már a toronynál is
magasabb volt?
Az udvari inasok lesegítették a kövér követet a hintóból és vezették a
felséges asszony elé.
A királynő – jókedvű, istenáldott, vidám menyecske volt még akkor Mária
Terézia – elnevette magát a vastag ember láttára:
– Azt szeretném tudni tőled, hívem, hogy mit főzessek ebédre a magyar
követeknek, ha majd ebédre hívom őket?
Pattyánszkyt nem ejtette zavarba a kérdés. Az udvarmester elmondta már
neki előzőleg, miért hivatja a királynő. Nagy nyugalommal felelte:
– Engedelmével, felséges királynőm, én a gulyást szeretem legjobban.
A királynő mosolygott:
– A gulyást? Hisz az valami paraszti étel legyen tudomásom szerint.
– Éppen azért. Az ország gyomra már megcsömörlött a sok lakodalmi
pecsenyétől, névnapi pulykától, karácsonyi malactól. Nálunk kétszáz
esztendő óta folyton csak sütnek-főznek. Az ország gyomrát vissza kell
szoktatni az egyszerü eledelekhez, mert nemcsak az egészség kívánja ezt,
hanem a magas politika is…
A királynő elgondolkozott. Nini, nem is olyan nagy ostobaság az, amit ez
a bohókás figura beszél… Mintha volna valami magja a szavának. Hátha úgy
van, amint mondja, hogy az ország gyomra már megcsömörlött a sok
dinom-dánomtól.
Kegyesen csókra nyujtotta a kezét:
– Magam fogom megfőzni a gulyást. Mondd meg ezt követtársaidnak.
(Hej, hálás volt akkor a királynő!)
Pattyánszky megcsókolta azt a gyönyörü kezet.
– Az Isten is megáldja érte! – rebegte lelkesen. – Ha megengedi
fölséged, figyelmébe ajánlom, hogy a gulyás csak akkor igazi gulyás, ha
cserépben főzik. A dévényi fazekasok értik annak a cserépnek a módját.
– Gondolni fogok rá, – felelt a királynő és kegyesen elbocsátotta az
ország gyomrát.
*
Úgy is történt. Gulyással vendégelte meg Mária Terézia a pozsonyi gyűlés
után a magyar követeket. Hanem a Pattyánszkyakon is rajta száradt, hogy
nem való nekik egyéb, mint gulyás. Mégis úgy összement az a térkép ott a
vencsellei kasznárlakban, vagy talán csakugyan a Tisza mosta el a
falukat, pusztákat?