A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 6

Naphosszat elültem a tuskón, görnyedten, szomorúan az udvar fenekén. És
csak néztem, néztem a nagy eperfára, a csúcsos tetőre, még Gerzsonnal is
megbékültem, a nagy ellenséggel, a csíkos kandurral. Szóltam hozzá: „Pá,
Gerzson, pá. Soká nem látjuk egymást, Gerzson.“
A néni kiadta a parancsolatot:
– Gyermek. Nézz meg mindent jól. Búcsuzz, fiú. Holnap már mentek.
Holnap?! Estve még ott ültünk a tornácon. Lajos is. De ő a
verandaszegletben. Összefonta a mellén a két karját, előre nézett
mozdulatlanul. Nagy és szép fiú volt; talán a legerősebb és legszebb,
akit valaha ismertem: az én bátyám.
A néni szólt hozzám:
– Gyermek. Lássam, mit tudsz? Nem vallsz-e szégyent majd idegenben.
A néni mellett kicsi zsámolyon ültem. A fejemre tette csontos, erős
kezét:
– Tehát. A történelemből. Lássam.
A néninek mindig parancs volt a szava.
– Még akkor régen, – kezdtem, – mikor a magyarokat a németek megverték a
vezérek korában, hát akkor hazajöttek és megfogadták, hogy soha, soha
többé nem kalandoznak Németországba. Ez… Taksony alatt volt… – tettem
hozzá habozva.
A néni felém fordította a fejét, a kezével pedig fölemelte az állam.
Szürke szemével merev szigorúsággal nézett rám:
– Hol olvastad ezt, gyermek?
Gerzson ott dorombolt az ölében. Ő is szigorúan nézett rám, mérgesen
dorombolva. Mintha ő is kérdezné: hol olvastad ezt, gyermek?
– Az olvasókönyvben van, néni.
Gerzsonra pedig visszautasítólag pillantottam. Mi jogon szól bele ez a
vén macska a történelembe?
A néni kemény ujjaival megszorította a fejem:
– Az olvasókönyvedben? Nem hazudsz? Nézz a szemembe.
– Nem, néni. Nem hazudok.
A néni legyintett a kezével:
– Valami sváb írta bizonyosan. A magyart sohasem verte meg a német.
Gerzson is szigorúan dorombolta ezt.
Lajos mozdulatlanul ült helyén, pedig a néni kérdőleg nézett feléje is.
De már egészen sötét volt, a csillagok a nagy udvar fölött számosan
ragyogtak. Úgy, de úgy! Fölnéztem hozzájuk. Mennyi csillag! Mintha mind
előbujtak volna meleg fészkükből, hogy utóljára megnézzük őket. A nagy
eperfa levelein átal is hozzánk ragyogtak. Messzi a hegyek közül egyszer
csak előbujt jó égi pásztoruk is, a hold és fényes sávot vont a
hangtalan erdő koronája fölött. Lajos felé tekintettem, vajjon úgy
búcsúzik-e ő is innen mindentől, mint én. A hold sugarai egyenesen
odajöttek a bátyám arcába. Oly nagyon fehér volt és vizes cseppek
ragyogtak rajta. Sírt. Miért? A nénire emeltem a pillantásom. A néni is
Lajost nézte hosszú, merev tekintettel, kemény keze pedig lágyan
simogatta a Gerzson hátát. Hallgattunk mind. Gerzson is. Lajos lassan
eltakarta a homlokát a tenyerével és a földre nézett.
Reggel eljött Kurta Pál uram.
Fölrakták a holminkat a szekérre. Elindultunk. Én vissza-visszanéztem a
hegyes, zsindelyfödeles ház felé, az eperfák felé, fecskéket is láttam
apró pontok alakjában repülni az udvar fölött. Talán a mi fecskéink
voltak. A néni a kendőjét lobogtatta a rácsos kapuból. A levegőben
sokáig lengett babos kis kendője. Egyszer aztán nem lengett,
odaszorította azt szigorú két szemére. Lajos nem fordult hátra. Mereven
nézte a Kurta Pál uram fejét. Figyelmesen, hosszan, vajjon lehetne-e
szólni ez emberrel valami irányban.

II.
Az özvegynél szép nagy szobánk volt. Meg egy kicsi benyíló is vala még
itt. Aprócska. Lajos figyelmesen megnézegetett mindent, míg Kurta Pál
uram behurcolkodott. Az özvegy bedugta a fejét:
– Hogy vagytok, gyermekeim? – Te kölyök ne üsd le a falat, vigyázz!
De már le is ütöttem, ahogy a nagy ládát huzigáltam a sarok felé. Az
özvegy beugrott és fölemelte a kezét:
– Ó, kutya…
Lajos azonban elébe állt. Nyugodtan nézett rá.
– Hallja, asszonyság, mi ez?
Az özvegy elképedve állt meg. Lihegett és a körmeivel markolászott a
levegőbe. Egyszerre sírni kezdett:
– Hát tönkre akarják tenni a lakásomat?… a lakásomat?… a lakásomat?…
Ezt az özvegy még sokszor mondta. S csöndesen elment.
Kurta Pál hegyesen nevetett, a ládát jól a sarokhoz taszítva:
– Hehe. A vén hárpia. Verekedni szeretett volna mindjárt a küszöbön.
Hehe.
Lajos szívesen mosolygott. És a hátára veregetett Kurta Pálnak.
– Jól van, öreg, jól van. Gyujtsunk rá.
Szivart vett ki a zsebéből. Gyufaskatulyát is nyujtott. Lajos ezt nem
igen tette meg aféle emberekkel, mint Kurta Pál.
– No, öreg, ha rendben leszünk, elmegyünk egy kissé borozni, – mondta
aztán még Lajos.
– Hehe, – mondta megint Kurta Pál és aprókat nyelt.
Elmentek.
Otthon maradtam és körülnéztem a házban. Az özvegynek különös szokásai
voltak. Úgy járkált csak lomposan, mindig-mindig sóhajtva. Ha a kanalat
a kezébe vette, már sóhajtott. A tűz pedig sehogy sem akart lángra kapni
a konyhában. Pedig oly nehezen nyögött az özvegy. A néni otthon,
ilyenkor délelőtt tájt, oly kemény lépésekkel járt a konyhában, mint egy
huszár. Parancsolt, és fölgyűrte a karjain a ruhát. Sohasem sóhajtozott
a néni.
De az özvegy sem sokáig.
Egyszer villogó nagy szemmel fölállt a tűz mellől. A köténye alá
rejtette a kezét és odalépkedett a nagy barna ajtóhoz, amelyik a
szobájába vezetett. Egy darab krétát vett elő a köténye alól és
girbe-gurba vonalakkal húzogatta össze-vissza nagy sebesen az ajtót.
Aztán hátralépett és az udvar felé kiáltott:
– Jancsika! Kereszt Jancsika. Péterke. Vér Péterke. Gyertek csak,
gyermekeim, – kiáltá szivesen.
Az udvar végéről két apró fiucska jött elő. Apróbbak nálam is. Mindjárt
azt gondoltam, hogy úgy fogom őket szólítani, ha megismerkedünk: kis
öcsém. Ahogy a fiúk az özvegy közelébe értek, hirtelen megragadta őket.
Egyiket jobbról, a másikat balról. Már nem volt szives a hangja:
– Melyik tette ezt? Melyik kölyök? – szólt mérgesen, a bekrétázott
ajtóra mutatva.
A fiucskák csudálkozva néztek az ajtóra. Péterke mondta:
– Én nem, kedves néni.
Jancsika is mondta:
– Én sem, kedves néni.
Az özvegy jól megrázta őket:
– Ne-e-em? Még hazudtok? He? Nem kaptok ma ebédet! – lihegte mérgesen az
özvegy és kávét öntött magának a pohárba egy zöld üvegből.
A fiucskák szomoruan mentek vissza az udvarra játszani. Utánuk futottam
és elmondtam az özvegy titkát. De a fiucskák oly szomoruak maradtak
továbbra is, hogy megsajnáltam őket és nem is szólítottam ezentúl őket
kis öcsikéimnek, de Jancsinak és Petinek. Ők az özvegy nevelésére voltak
bízva és már ismerték a krétás ajtót.
Délfelé hazajött Lajos. Ki volt pirulva az arca. Fütyülgetett halkan és
engem sokszor megcsókolt. Halkan nevetett, majd elgondolkozva nézett
maga elé.
Másnapra, estefelé, beállított Kurta Pál uram a kapu elé a szekerével. A
szekérről egy kis feketeruhás, feketeszemü, ijedt leánykát emelt le a
bátyám. Míg átölelve karjaival, behozta a házba, az özvegy sikoltozva
csudálkozott, amint kilesett a szobájából.
– Bellus.
Igy szólt Lajos, amint ott volt nálunk a feketeszemü leányka.
– Bellus. Édes kis Bellus…
Megölelt és magához szorított.
– Kis Elek, fogsz-e szeretni? – kérdezte könnyel teli szemmel Bellus.
Én csak az arcát és fekete haját csókoltam.
Lajos az ajtó mellett állva, mosolyogva nézett rám. Ő volt Bella, árva
Bella. S im utánunk hozta őt Kurta Pál uram, a jó Kurta Pál uram, mert
árva Bella szerette Lajost.
Én beköltöztem a kis benyilóba és ott könyveim közül hallgattam, hogy
nevezi őt Lajos mindig-mindig: Édes-nek. És Bella is így szólt dallos
hangján Lajoshoz.
– Édes!
Bellus is így felelt:
– Édes!
Az özvegy csudálkozó képpel járt föl-alá a házban, és Jancsi és Peti
másnap ismét a krétás ajtó előtt állottak.

III.
A néni.
A néni hangja szigoru és parancsoló volt mindig. De sohasem féltünk
annyira tőle, mint mostanában. Mindig a néniről beszéltünk. A néni így,
a néni úgy… ha ő ezt tudná. Tudniillik azt, hogy Bellus is itt tanul
velünk. Azaz csak velem. A betűket már igen jól ismertem, de mégis volt
egy. Ez az X volt. Örökké kiment a fejemből a formája. És mikor előjött,
oly csudálkozva néztem rá, mintha sohasem láttam volna. De ott volt
Bellus, ki nyomra vezetett.
Lajos ekkor már nem járt az iskolába. Különben ő már jogász vala, de oda
sem igen járt. Egy ügyvédnél írt az irodában. Sokat, és el is fáradt
bele. De mindig mosolyogva jött haza és ha Bellust meglátta, már
messziről sóhajtották az ajkai:
– Édes!
Az özvegy két hétig nem tudott hová lenni a csudálkozástól. Végre
egyszer aztán megmondta, hogy ő ezt nem tűri tovább.
Lajos komolyan és nyugodtan nézett az özvegyre.
– Miért, asszonyság?
Az özvegy lihegett és kezeit emelgette. Bellus sápadtan húzódott meg egy
sarokban, én is kijöttem a kicsi szobámból és csudálkozva figyeltem,
hogy liheg az özvegy. Végre szólni tudott:
– Miért, miért kérdi ön, tisztelt úr? Igen? Igen? Majd megmutatom én,
miért? – fulladozta mérgesen.
Lajos összevonta a szemöldökét.
– Elég legyen! – mondta és elfordult.
Az özvegy azonban már sírt. Remegő karral mutatott felém:
– Tekintsék legalább azt a kis fiút, azt az ártatlant…
Lajos sápadtan fordult meg. Az özvegy azonban már odaát sírt a
szobájában.
Ez este csönd volt. Az eső pityegve verte az ablakokat és a szél is
jelentkezett, amint száraz, kemény leveleket dobált az ablakhoz. A lámpa
szomoruan égett, a kályhában mormogva szólalt meg valami manó néha. Az
asztal körül ültünk. Bellus remegő ajakkal hajolt a hímzése fölé. Kis
fekete ruhájában oly félénknek és búsnak látszott, mint egy kis veréb,
amelyiket ott áztat az őszi eső kívül a tetőn. Lajos hátradülve a
székén, mereven nézett a lámpafénybe. Az eső meg csak folyton
kip-koppolt az ablakon.
Bella egyszerre az ölébe ejtette a hímzést. Eltakarta az arcát két
tenyerével, s kis keble hullámzott. Lajos sápadtan pillantott rá,
előrehajolt és megsimogatta a haját Bellának:
– Mi baj, édes?
Bella, mintha csak sóhajtott volna. De egy fényes vízcsepp is
átszivárgott az ujjai között.
– A néni…
Úgy sajnáltam szegény árva Bellust.
– A néni jó, és csak mutatja, hogy szigoru… – kiáltottam hevesen, hogy
megvígasztaljam Bellust.
Lajos komolyan és neheztelőleg pillantott rám. Bellus meg magához ölelt
az egyik karjával. Igy láttam, hogy könnytől ázott volt az egész arca.
– Légy nyugodt, édes, – mondotta Lajos határozott hangon. – Hisz itt
vagyok én veled…
Ujra csend lett. Bella lassan újra a munkájához látott. A szél
dúdolgatott a kéményen át.
Másnapra megjött a néni.

IV.
Az özvegy már korán reggeltől leskelődött rá a folyosón. S amint jött a
néni, elfogta, sírni kezdett és vele akart bejönni a szobába. A néni
azonban kérte, hagyná őt egyedül.
A néni nagyon-nagyon akart haragudni. De nem tudott mégsem annyira,
amennyire szeretett volna. Lajos fölállott, előre lépett és kezet akart
csókolni. A néni azonban fölemelte a karját:
– Csak menj, – kiáltotta. – Menj, menj, nem akarlak látni! Hát az ki
ott? – csattant föl a néni Bellára mutatva. A néni úgy tett, mintha nem
ismerte volna azelőtt a tanító árváját, a szorgalmas árva Bellát.
Lajos összeharapta sápadt ajkát. Bellus lehajtotta a fejét s lélegzeni
is alig tudott. Én remegve húzódtam össze a divány sarkában. Lajos végre
fulladt, tompa hangon mormogta:
– Néni, maga tud mindent bizonyára. Ne faggasson… Bella a menyasszonyom…
A néni oly izgatott volt, hogy alig tudott állni a lábán. De nem, nem
akart leülni – itt. Ökölbe szorította kemény kezét. De nem jött ajkára
szó. Végre kimerülten roskadt egy székre. És aztán csak egyszerre sírni
kezdett. Babos kis kendőjével eltakarta az arcát és úgy sírt. A néni
sír, a néni sír… Még nem láttam a nénit sírni soha. Odalopództam mellé
és gyorsan átkaroltam a nyakát a szegény néninek.
A néni fölszisszent és eltaszított magától. Aztán megismert:
– Csak te vagy, kicsi gyerek…
Aztán megint sírt. De már megindult a szó ajkáról.
– Hát azért neveltelek én téged, azért szerettelek jobban az
édesanyádnál… Te rossz, te gonosz fiú…
A babos kis kendő nem akart elválni a néni arcától. Ez a babos kis kendő
lassan tele lett könnyel. És akkor fölszikkadtak a pergő csöppek. A néni
kisírta magát, ismét parancsolt:
– Soha, sohasem bocsátom ezt meg. Soha, – mondta keményen. – Maga meg,
Arabella, jőjjön ide. No jőjjön ide, gyermekem, ne féljen, – tette hozzá
gyöngédebben a néni.
A néni nem tudott sokáig haragudni, ha babos kis kendőjével letörölte
már fájdalma könnyeit.


A fehérlábu Gaálné.
Szurdokon, ahol hajdanában annyi Gaál lakott, hogy nem is volt másnak
becsülete, csak Gaál-fajtának, élt valamikor egy kedves menyecske, akit
még öregasszony korában is azzal különböztettek meg a többitől, hogy
„fehérlábu Gaálné“-nak hívták. A szurdoki Gaálok nagy nemzetsége azóta
szétszóródott, mint a pelyva a szélben. Mindenhová jutott Gaál az
országban, – „kovásznak a nemzet testébe“, mint az otthonmaradottak
emlegették. Ám én azt gondolom, hogy azért hagyták el ármálista
falvukat, mert egy sápadtarcu, vén banya jött hozzájuk fakó szekéren: a
szegénység. A híres Gaálok, a verekedő Gaálok, az alispánválasztó Gaálok
emléke majd elenyészik, mert hiszen hőstetteik följegyzésére kevés volna
a Tisza, ha tinta volna a Tisza, – csak a „fehérlábu Gaálné“ emléke
lebeg még az elmékben és a szívekben: mert hiába, a nagyszakállu hősök
csak a maguk idejében érdeklik az embereket, de egy szép asszonynak
fehér lába időtlen időkig kiváncsivá tesz. Még a trójai háboru sem
Achilles nagy ereje miatt találódott ki, hanem egy csalfa asszony szőke
hajáért.
Hát milyen is volt a Gaálné fehér lába? Hisz utóvégre minden asszonynak
fehér a lába, mindegyik tud vele babonázni, boszorkányozni; tán a Gaál
Erzsi lába se volt olyan nagyon fehér, hogy külön följegyeztessék, csak
a híre tette, az a bolondos hír, amely gyakran széppé teszi a rútat is
és csúnyává a gyönyörűt. A Tisza, az alföldi menyecskéknek, lányoknak ez
a nagy szépítőszere, fehérre mosta valamennyi szurdoki asszonynak a
lábát, orcáját, nemcsak a Gaál Erzsiét: mégis neki lett volna a
legfehérebb lába? Hát az volt. Akik azt gondolták, hogy látták
valamikor, mind holdkórosak lettek attól a vakító fehérségtől. Pedig
sokan vélték látni, mert a menyecske ott szokta mosni egymaga
csalánszövésü ingeit a kertjük végében, a Tiszában. Azt nem bízta másra.
Persze, csak estefelé merészkedett ki a Tiszapartra, amikor már elaludt
a falu és az alpári mosóasszonyok eltakarodtak a vízpartról. Ott
fölgyűrte szoknyáját térdig és mosott a selyemlágyságu vízben. A hold
fölébredt a tulsó parton és ezüstjével körülfolyta a Gaálné alakját:
ezüstasszony mosott, ezüstfolyóban. A ruháról, amit a vízből kiemelt,
folyékony ezüst csurgott le. Éjjeli csónakázók babonásan nézték az
éjféli jelenést, amíg aztán fölcsendült a Gaálné szirénhangja és dalolt,
dalolgatott, mert hisz régi mondás, hogy hizelkedni kell a Tiszának, ha
azt akarják a mosónők, hogy nagyon fehér legyen a ruhájuk.
Ezeknek az éjjeli mosásoknak hírük terjedt. Utóvégre a szép asszonyokról
még akkor is beszélnek, ha nincs róluk mit beszélni. Gaál uram amolyan
tunya, álmos fráter volt, akit semmi se hozott ki a nyugalmából, csupán
a névnapok, keresztelők, torok. Gyér szakállát csupán azért növesztette,
hogy legyen mit tépegetni, ha az adósságok gondja nagyon ránehezedett,
de ezzel aztán vége is volt mindennek; – Gaál uram álmosan szólongatta a
feleségét:
– Bolond vagy te Erzsi. Kimosnák a szolgálóid a ruhát. Minek mégy te
magad a vízbe?
Gaál Erzsi hetykén felelt:
– Már pedig az én ingemet nem veszi a kezébe semmiféle durva, szennyes
marok. Az anyám is maga mosta, én is magam mosom.
Gaál János csak lustán vonogatta széles vállát. Mit lehet tenni az
asszonyok hiúsága ellen? Bizony semmit. Jobb belenyugodni abba, amit úgy
sem lehet megváltoztatni. Gaálné tovább is járt éjjel a Tiszapartra és a
forró nyári estéken bizony fogyatékos volt a ruházata. De hát csak nem
moshat selyemköntösben? A sűrű füzes eltakarta és a szellő, ha árulkodva
hajtotta félre a gallyakat, Gaálné ijedten kuporodott le a vízbe. Gaál
János nevető dörmögése hallatszott:
– Csak én vagyok! Gyere ki a vízből.
A menyecske szégyenlősen felelt:
– Csak menjen szépen vissza. Magának sem kell mindent látni.
Még neki se? Gaál János csóválta a nagy fejét. Hát nem bolondok ezek az
asszonyok, hogy úgy titkolóznak? Utóvégre a férj már csak láthatja a
felesége ingét?… Talán így, talán másképpen kerekedett a szégyellős
Gaálnénak az a híre, hogy olyan nagyon fehér a lába, amit pedig közelről
senki sem látott. Talán éppen azért. Hisz sok asszony nagyon is
mutogatja a lábát, még se jut eszébe senkinek megcsodálni. A szemérmes
Gaálnéra pedig az egész világ ráfüggesztette a szemét a lába miatt.
Nőtt, nőtt a Gaálné fehér lábának a híre. Özvegyemberek meg legények még
Szurdokon is voltak, akiknek semmi egyéb dolguk nincs, mint az asszonyok
után leskelődni. A füzesben sokszor megcsörrent a haraszt, ha Gaálné a
ruhát paskolta és az öreg Gaál Endre, ez a nyugtalan, száraz, vén ember
egyszer majd belefulladt a Tiszába, hová leskelődés közben pottyant. A
vénasszonyok nyelve pedig kerepelt, kerepelt, de hát még ez is csak a
Gaálné fehér lábának a hírét növelte.
Bolondság, ha Gaálnénak csak a lába lett volna fehér, akkor tán még se
lett volna olyan nevezetes asszony. Fehér volt annak az orcája is, a
nyaka is, a válla is. A szeme, az a buzavirágszínü szeme pedig
egymagában elég lett volna ahhoz, hogy megbabonázza a férfiakat. Kállay
Barnabás, az öreg alispán, arra utaztában fölkiáltott:
– Nem tudom, mit akartok mindig ennek a menyecskének a lábával? Mintha
bizony nem volna elegendő neki az a két gömbölyü karja, amivel megölel?
De hát csak Gaál uramat öleli…
– Ölel biz az mást is. Vagyis csak mást ölel, – dörmögött közbe az öreg
Gaál Endre, aki szolgabíró volt Szurdokon. Mindig csak szolgabíró. (A
régi emberek nem igen szerettek hivatalt változtatni.)
– Ugyan kit? – kérdezte az alispán.
Gaál Endre a szájára tette a kezét. Aztán méltatlankodva kiáltott föl:
– Határtalan az emberi gonoszság! Hírbe hozza a legbecsületesebb
asszonyokat!
Kállay Barnabás, – hiába, ő is csak ember volt, – megpödörte hófehér
bajuszát:
– Ugyan ki volna az a szerencsés kötni való?
A szolgabíró hunyorított a szemével:
– Farkas uram Gerlicéről mindennap átússza a Tiszát. Minden éjjel.
– Hero és Leander esete, – bólintott az alispán. – A szerelemben semmi
sem gát. Még a Tisza sem. Magam is valamikor…
Igaz volt-e, nem volt-e igaz, ki tudna eligazodni azon a lesütött szemü,
szemérmes Gaálnén? Hátha csupán huncutságból süti le a szemét, hogy ki
ne olvassa senki se belőle rejtett titkát? Ki tudna belátni a szégyenlős
asszonyok szívébe? Hátha éppen akkor, amikor az arcukra tapasztják a
tenyerüket, odabenn a szívben egy kráter lángol? Vagyis, a tapasztalás
szerint, – mondta a rossznyelvü vén Gaál Endre, – éppen a szemérmetes
fehérnép mindig a legpajkosabb.
A Tisza pedig, ez a nagy darab selyem, amely azért szállott le az égből,
hogy benne az asszonyok lemossák könnyeiket, vagy orcájuk bűnös
pirosságát, tovább is magába szívta a fehérlábu Gaálné ingeinek illatát
és körülnyaldosta gömbölyü térdét. Bársony folyásában a zümmögő halk
melódiák talán éppen a Gaálné ajkáról fakadtak, vagy talán Gaálné
tanulta el a Tiszától azokat a szépen csengő hangokat, amelyek a
selyemvízzel kacérkodó lágy esti szél szárnyán átkeltek a tulsó partra
és onnan elhuzogatták a Farkas János uram szívét. Huzogatták, huzogatták
a melódiák, vagy talán a hold is közbenjárt, amely ezüstasszonyt
varázsolt esténkint a víz szélére, aki ezüstben mosta ezüst ruháját? Egy
este, amikor a lusta Gaál János valami hétnapos lakodalomból
hazavetődött, ott lepte a gerlicei Farkast a felesége mellett. Gaál uram
puskát ragadott:
– Ilyen becstelenség, – hörögte. – Meghaltok rögtön!
Farkas János szép szál ember volt, elébe állott:
– Lőjj le, pajtás, ha ez szükséges az egészségedhez. De ha nem
szükséges, én szívesen vállalom most már Erzsit.
– Elmész vele? – fordult Gaál uram az asszonyhoz.
– El én, – felelt a menyecske.
– Hát menjetek.
Könnyedén, tunyán vállat vonva ejtette ki a szót Gaál János, mintha csak
arról lett volna szó, hogy ellicitálják a tavi pusztáját. Akkor se
búsult jobban: mert minek azon búsulni, amit megváltoztatni úgy sem
lehet? Csak később, mikor egyedül maradott a házában, jutott néha eszébe
a felesége. Úgy egy esztendő mulva, amikor már beleúnt a sok
dinom-dánomba. Ott üldögélt esténkint a füzesek alatt, ahol a menyecske
azelőtt a ruháját mosta. A hold most is fölébredt és a víz ellágyult a
szellő simogatására, csakhogy nem dalolt senki… Vagy dehogy is dalolt. A
nagy csendességben a tulsó partról hallatszott valami lágy asszonyi
hang. A hold az ég közepére úszott és a túlparton megjelent az
ezüstasszony az ezüstfolyóban. Gaál Erzsi mosta ott az ingét.
Gaál János estéről-estére nézte a babonás jelenést. A folyó mindenféle
bolondságokat sugdosott neki. Be nagy kerítő ez a Tisza! Mintha még
fehérebbre mosta volna azóta az Erzsi lábát. Mintha még kívánatosabban
csillogna az.
És egy éjjel lopva, csónakon átkelt a vizen Gaál János. Erzsi el sem
sikoltotta magát. Ó, a csalfa! Bezzeg nem ijedős most már, mint
hajdanában volt. Sőt a vízből is kiszállott fölgyűrt szoknyájában és
mosolygósan nézte a régi urát.
– Azért jöttem, Erzsi, – mondta Gaál uram, – hogy ha visszajönnél…
Erzsi nevetett:
– Hogyne mennék vissza! – rebegte, és már ott is ült a régi ura mellett.
A vén füzek mintha halkan susogtak volna valamit, amire a vén folyó
locsogva felelt:
– Hallgassatok, vén banyák, hallgassatok…
És lágyan úsztatta tovább a csónakot. A hold az ezüstasszonyt átölelte
és Gaál János azt mondta:
– Már megnézem, hogy igazán olyan fehér-e a lábad, Erzsi, amilyennek az
emberek mondják.
Erzsi csak nevetett:
– Dehogy is. Csak képzelődés… A férfiak képzelődése.
*
A fehérlábu Gaálné sokszor elment azután az urától, de az mindig
visszahozta. De hát nem is ment tovább soha, mint a tulsó partra,
ahonnan a fehér lábát láthatták. A szurdoki asszonyok azóta is mosnak a
Tiszaparton, de nem igen kerekedik híre a lábuk fehérségének. Néha
gondolkozom azon, vajjon csakugyan a Gaálné lábának a fehérsége tette,
hogy olyan nagyon céda volt? Vagy csak a legenda találta ki az egészet,
mert hisz a legendának mindig kell valamibe kapaszkodni. Talán nem is
jó, ha nagyon fehérlábuak az asszonyok?


Nyíri pajkosok.
Nálunk, a Nyírben valamikor az asszonyok is éppen úgy mulattak, mint a
férfiak, kártyáztak és a cigánnyal huzatták. Nemcsak a férfiaknak volt
meg a nótájuk, de az asszonyoknak is. Talán még több nótájuk volt az
asszonyoknak. Az öreg Benczi Gyula nem kevésbé tartotta számon az urak
névnapját, születésnapját, mint az úriasszonyokét…
Egy öreg cigányprimás azt panaszolta a minapában, hogy manapság már
senkinek nincs névnapja. Persze, persze, változnak az idők. Régente
abból is megélt egy tucatnyi malacbanda, hogy csak a kalendáriumot nézte
mindennap. A sors és a keresztelő papok mintha csak a cigány
szolgálatában állottak volna, úgy osztották el az emberek neveit, hogy
mindennapra esett egy-két névnap. Igaz, ami igaz, ma is van névnapjuk az
embereknek, de mégsem a régi névnap az. Hová lettek a híres Lőrincek,
Miklósok, Andrások? Tán már nem is a régi szentek ülnek odabenn a
kalendáriumban. Valami más Lőrincek, Miklósok jöttek, akiknek nem kell a
cigány muzsikája.
De meg az asszonyok egészen leszoktak a muzsikáltatásról. A híres Kállay
Emma, aki három nap, három éjjel huzatta ugyanazt az egy nótát a sóstói
fürdő öreg tölgyfái alatt, hogy: Tejben fürdik az én rózsám, ha felkel,
Törülközik piros rózsalevéllel… – ma már csak a legendában él: öreg
nagybőgősök mesélnek róla a kölyökcigánynak. De, mondom, még nem is
olyan régen az asszonyok éppen úgy mulattak, mint a férfiak, de még a
kártyát is becsületesen keverték.
Régi nóta, hogy vén smucián férjétől a szép Gaálné ferblin nyerte ki a
konyhapénzt. Igaz, hogy néha Gaál uram nyerte el a felesége pénzét, de
az asszony akkor sem panaszkodott, csak a vesztő elkeseredésével
fölkiáltott:
– Majd visszaadod még ezt kamatostól!
Amire Gaál ingerkedve vállat vont:
– Aki nem tud kártyázni, ne kártyázzon.
De mégis csak az lett a vége, hogy a menyecske a paklizásra adta magát.
Az ura rajtakapta és annyira megharagudott, hogy többé sohasem játszott
vele. Igaz, hogy nemsokára ott is hagyta a kártyás asszony az öreg
smuciánt. Férj nélkül még csak megélhetett valahogy, de kártya nélkül
nem.
Hát így kártyáztak, mulattak az asszonyok és a legnevezetesebb, hogy
mégis jobb világ volt az, mint a későbbi. Házasságtörés, cédaság, mintha
száműzve lett volna abban az időben az asszonyok közül. A sánta Muhorai,
aki még amolyan régimódi gavallér volt, se nem ivott, se nem kártyázott,
elkeseredve gibicelt a sóstói pártiknál:
– Be megváltozott hirtelen a világ, – duhogta. – Azelőtt a menyecskék
majd kibujtak a bőrükből a szerelem miatt, most meg a makkalsót teszik a
párnájuk alá.
Bolondság! Odatették-e a makkalsót, nem-e, – ki tudná? Hisz az asszonyok
párnája alá még Muhorai se igen nézhetett. De az is meglehet, hogy csak
Muhorai uram vénült el a menyecskéktől, lányoktól. Előresietett és azok
a menyecskék, akiket hajdanában veszedelmekkel környékezett, nem akartak
utána menni. Ugyan kinek volna kedve megvénülni? Pláne asszonyfélének. A
férfiember is próbálgatja egy darabig festékkel, borbélykézzel eltolni
az időt magától. De az asszonyra kész ijedelem minden elmúlt esztendő.
Tehát abban az időben a svájci szabadsághősök uralkodtak környékünkön és
Reding Itel mogorva szakállával zavarta azokat a kis színes lepkéket,
amelyek ábrándok, álmok alakjában ott szállingóznak az asszonyok kontya
körül. Hess, ti csúnya lepkék! Kinek volna ideje a fülemile furulyáját
hallgatni a tópart bokrai között, mikor a zöldasztalt már fölterítették.
A fürge pincérsereg már jégre tette a könnyű vinkót a megfelelő szolyvai
vízzel és az öreg Benczi Gyula is mindig annak húzta legszebben, aki
mellé a szerencse szegődött. Ez a szerencse pedig senki más nem volt,
mint egy rézvörös arcu, mormogó, penzionált kapitány, bizonyos
Rittmeister Dömmel, aki a földkerekség legköszvényesebb öreg katonája
volt. Valami babonás rögeszme fűződött az öreg kapitányhoz. Aki mellé ő
letelepedett, annak nyernie kellett. Babona, babona, – dehát nem minden
babona a játéknál? A fiatalabbik Zathureczky akkor veszítette el az
egész vagyonát, mikor sárga mellénye volt a gibicének aranygombokkal. A
hold hiába jött föl a százados tölgyek mögött; a szél hiába sóhajtott
átal az erdőn, mintha hivogatna valakit; a szép Csebiné legédesebb
mosolyát a vén kapitány felé küldötte; a kívánatos Szalontainé
hízelkedve simogatta meg bársonypuhaságu kezével, amely simogatásra még
a holt ember is fölébredt volna. Dömmel kapitánynak lilaszínü lett az
arca és gyakran elkeseredve csapkodott botjával egy képzeletbeli lábra.
– Te kutya, te kutya, – dünnyögte. – Ha te nem volnál!
Mert leginkább a lábát hasogatta a köszvény. Különben igen jóravaló
csendes ember volt és a férfiak, akik mégis csak inkább szerettek egymás
között játszani, nyugodtan gusztálhattak. Amennyi udvarlás, bók és
lovagias szolgálat szükséges volt a kártyázó asszonyoknál, azt Dömmel
kapitány hűségesen ellátta. Az öreg gavallérok régimódi manierjaival
búzgón kísérgette haza az asszonyokat a villákba, sőt olykor bizalmas
küldetéseket is elvégzett.
A szép Csebiné – hiába, olyan nagyon gyönyörü asszonynak mégis csak
másfelé kell keresni a szerencsét, nem a rideg svájciaknál – gyakran
elveszítette az aprópénzét és ilyenkor titkolózva nyomta a kezébe Dömmel
kapitánynak a kis kulcsait:
– Menjen, édes kapitány úr, hozzon pénzt. A ruhásszekrényben, az ingeim
közé van bedugva pár százas, hozza el. De az uramnak ne szóljon róla.
Aztán lábujjhegyen járjon, nehogy fölkeltse a gyerekeket.
A kapitány suttogva felelt, amennyire már ő suttogni tudott:
– Rendben van!