A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 1

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
EDDIG MEGJELENT KÖTETEK

1. A VÖRÖS POSTAKOCSI
2. A FRANCIA KASTÉLY
3. SZINDBAD UTAZÁSAI
4. PALOTAI ÁLMOK
5. PUDER
6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE
7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI
8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ
A VÍG EMBER BÚS MESÉI
ELBESZÉLÉSEK
IRTA
KRÚDY GYULA
BUDAPEST 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
_Minden jogot fenntartunk._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA


Az aranysarkantyus vitéz legendája.

I.
Ez a történet belényúlik a tegnapba. Jól össze kell szedni az
emlékezésemet, hogy tisztán láthassam, merre kanyarog ez a mese,
amelyiknek címül ezt adám: „Az aranysarkantyús vitéz legendája.“
Tudnivaló, hogy a felséges király az aranysarkantyú-renddel legkiválóbb
főnemes híveit, katonáit tünteti ki. Az én emberem nem ezek közül való.
Ő inkább lentebb keresendő a falusi hétszilvafák árnyékában, ahol napos
dombok között csöndesen telik-mulik az idő. Az udvarház kéményei fölött
a keleti szelek zúgnak. Az ember pedig – ez alatt az _ember_ alatt Bikky
Pált értem – édes nyugalommal hallgatja meg Julis asszony jelentését
reggelenkint, aki beszámol a belső gazdaság állapotáról. A vörös
hollandi kakas sehogy sem fér össze a mi régi jó kakasunkkal, a
Gyurkával. Nemkülönben a tyúkok is éreztetik ezt a veszedelmet. Kevesebb
a tojós.
– Azt a német fajzatot pusztítsd el a háztól, Julis, – adja ki a
rendeletet Bikky Pál.
Azonkívül jó volna fát hozatni a berekből.
– Vágd kupán, Juliskám, azt a lusta betyárt! – dörmög Bikky Pál. (A
betyár: János, a kocsis.)
És hiányzik egy kulcs estve óta a karikáról. A jégverem kulcsa. Kovácsot
kellene hivatni a faluból.
– Csak cigányt ne, Julis. Mert a cigány lop.
Innen pedig nem sok már a lopni való. Ez igen nagy szegénységből. –
Ezzel rendbe folynak tovább a dolgok. És a nap eltelik csendesen.
Estve egy nagy bőrködmön búvik be az ajtón. Sárga bajusza táncol
rézvörös orra alatt az ispán úrnak, amint _Szerencséss_-t kíván. Nagy
csizmák, agarászustor, vadászpipa és pálinkaszag: ez Belpoták, a Bikky
Pál ispánja. Ez a Belpoták tulajdonképpen még azokból az időkből maradt
itt, amikor a németek uraskodtak a jó magyar földön. Belpoták azonban
nagyot változott. Nem szereti elsősorban a nevét és olyan rosszul beszél
németül, hogy Bikky Pál úrnak gyönyörűsége hallgatni. Belpotáknak
németül kell előterjesztenie jelentését a külső gazdaság mibenlétéről.
Bikky Pál ugyanis, úgy tudja, hogy a gróféknál – itt a szomszédban – a
német nyelv a divatos. Miért ne tehetne ő is úgy, mint a grófék?!
Belpoták jámborul áll meg a küszöbön; belépvén, mélyen meghajtja magát:
– Karsamadiner…
– Jól van, Belpoták fiam, – mondja Bikky Pál fennhéjázva és szeretné,
sokan hallanák, hogy hozzá az ő Belpotákja németül beszél.
Általán a roskadt házban a nagyúri tempók divatosak, kivéve Julis
asszonyt. Ő magyarul káromkodik és többször megrázta már a sovány,
nyurga Belpotákot, ha németül hallotta szólni.
Akkor, mondom, közbejött nálunk valami. Főispáni installáció. Amire ez a
történet megindul.

II.
Azon a csunya, nedves, szomorú őszön, amikor igen félünk a Tiszától,
erősen készülődött a vármegye. Valami bárót küldött ide a miniszter
főispánnak, holott nálunk sohasem volt még mágnás főispán. Mindig a
vármegye y-os uraiból került ki valaki a gondokkal járó állomásra, akit
aztán a nemes urak módfölött lenéztek és a német kutyájának szidalmaztak
mindaddig, amíg el nem rugta magától a hivatalt.
Az idegen báró jöttének hírére meghökkentünk. Mi ez? A kormány beleköt a
vármegyébe? Rá akar ijeszteni az emberekre, mert nem szavaznak
követválasztáskor a kormány jelöltjére? A parasztok azt dörmögték, hogy
nyilván emelkedik az adó.
Mindazonáltal a vármegye nem hagyta annyiba a dolgot. Ha már jön a báró,
legalább lássa, hogy hová jön. Hogy urak közé jön a báró, tudniillik,
mert a báróról az a hír keringett, hogy szegény az árva, és üveget
hordoz a fél szemén. Meg ilyenek. No, mi sem voltunk már ebben az időben
valami nagyon gazdagok, de csak kikerült négy ló, meg egy _zándlájfer_
még valahonnan. És mentés huszár is, meg tulipános szűr a kocsis alá. (A
színes tulipánok ugyanis, belehímezvén a gácsi fehérbe, lelógnak a kocsi
hátulsó ülése mögött a kasra.)
A Bikky Pál esze tüzet fogott, amikor a hír eljutott az ő falusi
udvarházáig. A vénecske, potrohosodó ember már nem igen járogatott
sehová. Amióta a szegénységök igen nagy itten. Nem is igen szerették,
mert a természete kötekedő és hányavető volt. Afféle vad pusztalakónak
született Bikky Pál, aki a fokosával fenyegetőzik, ha valaki nincsen
magas úri tetszésére. Elmaradt a világtól, bár ő ezt nem tudta és a zöld
cserépkályha mellett hallgatván Belpoták zagyva német szavát, igen nagy
úrnak tartotta magát. És mert a grófék is a kormány jelöltjét
támogatták, ő is oda adta le a vótumát. (Két kis szürkével döcögvén be a
városba, Belpoták sovány, nyurga termetével félénken gibicelt a hátsó
ülésen. Miután előre tudta, hogy megdobálják őket a parasztgyerekek a
szavazatjuk mián. Ami be is következett. A tekintetes úr alig
menekedhetett meg ép bőrrel a két pókos szürkével.)
Bikky Pál úgy látta, hogy itt az alkalom, amikor végre megragadhatja a
szerencse farkát. Tulajdonképpen semmire sem vágyott, csak azt szerette
volna, ha igen nagy tisztelettel és becsüléssel közelednek feléje és
kalapjaikat leveszik a hencegő Tardoskeddyek, Tornyosyak, Vándorfalvyak
ő előtte. A főispán nyilván barátjává fogadta és karonfogva sétál vele
be a nagy terembe, ahol az installáció lészen. És tán valami pompás, úri
hivatal is akad ebben a vármegyében az ő számára is.
A Bikky Pál házában attól a naptól fogva, amikor a tekintetes vármegye
meghívó-írása ideérkezett, mintha megbolondult volna mindenki.
Főként maga a vénecske gazda. Egész nap azon törte a fejét, hogy vajjon
hányadik lészen az ő fogata abban a kocsisorban, ami a vasuti állomástól
a vármegyeházig kíséri a bárót. Balsejtelmei voltak és szorongatta az
öklét, amikor a Tardoskeddyek és Tornyosyak esetleges hencegése jutott
eszébe. Tán legutolsónak teszik őt, mert a hatalom most még az ő
kezükben van. Őt, Bikky Pált, legutolsónak, abban a kocsisorban, amelyik
a bárót a vasúti állomástól a vármegyeházig kísérendi.
Végre, hogy a sértést elkerülje, elhatározta, hogy lóháton fog
megjelenni, és ha sikerül kezei közé kaparítani a lovasbandérium
fővezérségét, akkor… Ah, nem is mert tovább gondolkozni.
A kis potrohos Bikky Pál ettől a naptól fogva a lószerszámokat vette
rendre. A zöld cserépkályha mellett üldögélvén, sokszor elábrándozott
bogláros kantárról, skófiumos nyeregtakaróról és ezüst zabláról… Azonban
mindez nem volt meg. Csak réz volt itt és töredezett bőr. Fényesítette
tehát a rezet, dörzsölgetvén; és jóféle hájakat követelt Julistól, amik
a szíjak megpuhítására valók.
Julis asszony is sokkal többet veszekedett ezekben a napokban, mint
egyébkor. Módfölött fölizgatta őt is gazdája szereplése. Julis hű
gazdasszony volt, de mindig irigyelte Tardi Máriát, aki vénasszony
létére az alispánék házvezetője. Habár ott egy asszonnyal kell küzdeni,
az alispánnéval, itten pedig ő, az özvegy Bikky Pálnál egészen a maga
ura. Mennyivel nagyszerűbb volna azonban, ha Bikky Pál is alispán volna!
Ah! Sóhajtott ilyenkor Julis és a legjobb hájakat hozta elő a kamrából,
amelyekkel a tekintetes úr saját úri kezeivel bekente naponkint a régi
szíjakat.
A szürkét pedig János kefélgette az istállóban.
Ez a János olyan kocsis volt, hogy minden esztendőben otthagyta a
gazdáját. Tudniillik János feleselt és káromkodott, ha a tekintetes úr
beleszólt a kocsisi dolgokba. És János – harcolván Mantuánál és
Solferinonál – mélységesen megvetette az ő urát, aki a kormányra szavaz,
amikor követválasztás vagyon. Azonban János minden esztendőben
visszajött. Miután ő meg a gazdája úgy voltak egymással, hogy egymás
nélkül el nem lehettek. Máshol Jánosnak tilos volt a feleselés, itten
pedig mondhatni szükséges volt. És az engedetlenség is. Ha a tekintetes
úr azt mondta:
– János, balra hajts!
János jobbra hajtott. És mindig így volt jobb.
A tekintetes úr ugyan káromkodott és a fokost emelgette – azt elvette
tőle János – és a végén még a tekintetes úr örült, hogy János meg nem
verte. Mondom, ez a János a szürkét kefélgette. Közben beszélt hozzá:
– Te szegény pára! Hát te cipeled majd azt a rongyos gazdádat?!
A kefe és a vakaró élénkebben működött János kezében:
– Azt a potrohos gazdádat?
– Azt a német kutyáját? Te? Te? Te?
A szürke fölugrott, mert János már a bőrét nyúzta volna le a vakaróval.
Igy készültek a nagy napra.

III.
A tekintetes úr az utolsó héten – mintha igazán ez lett volna az utolsó
hét ezen a világon – azzal töltötte a napjait, hogy próbalovaglásokat
rendezett a nagy udvaron. János az udvar közepére állt és hosszú kötélre
eresztve a szürkét, pattogtatta az ostort. A szürke egykor cirkuszi ló
volt. Igen tetszett neki tehát a körben való futás, még bókolt is
fejével és pókos lábait gangosan emelgette. A tekintetes úrnak ez igen
tetszett és igyekezett délcegen megülni a vén jószágot. Ami Jánost
végtelen elszomorította. Ő ugyanis azt várta a szürkétől – akit annyi
esztendők óta kezelt – hogy néhányszor földredobja a tekintetes urat,
amit ő megérdemelne, János szerint. A szürke ezt nem tette, hanem
ellenkezőleg olyan gangosan emelgette vén lábait körbefutván, hogy
gyönyörűség volt nézni. A tekintetes úr meg folyvást kiáltozott:
– Hopsza paripám, hopsza, hopsza!
És cukorral traktálta a szürkét.
De egyszerre elkomorodott.
– János, nékem hibádzik valamim! – mondá hirtelen.
János mogorván dünnyögött:
– Mi az ördög hibádznék?
– Nincs sarkantyum. Hogy ülöm én meg a paripámat sarkantyu nélkül?
János zordonan nevetett.
– Hát éppen úgy, mint most.
– Az nem lehet, – mondta a tekintetes úr és elszomorodva szállt le a
lóról. Lehajtotta a fejét és elgondolkozva ment be a házba. Sarkantyu
nélkül nem lehet kirukkolni a báró barátja színe elé. (Már barátjának
tekintette a bárót.) És a hencegő Tardoskeddyek és Tornyosyak?? –
Elfutotta a düh a tekintetes urat.
Akkor eszébe jutott, hogy volt neki egy felesége egyszer. Az a szegény
szomorú asszony még abban az időben került ebbe a házba, amikor a
tekintetes úr eljárkált a szüretekre és mulatságokra. Elszegényedett
mágnásleány volt, aki egyet-kettőt lélegzett csak ebben a vén oszlopos,
dohos házban és elszállt innen a más világokba. Az apja magasrangu
katonatiszt vala egykor e szegény asszonykának. Az nem élt már, amikor a
gazdag rokonság lerázván nyakáról, a kis báróleányt Bikky Pálhoz adta
férjhez. Hanem olajfestmény itt függött a falon az ebédlőben, amelyik a
nagyurat ábrázolta. A tekintetes úr elnézte most sokáig ezt a képet. És
magában azt gondolta, hogy: lám, eljár az idő. És egyebet semmit. Soha
sem gondolt az ő hiú lelke eddig arra, hogy az ő egykori apósa
aranysarkantyúkat hordott a csizmáján.
– Bár az aranysarkantyúid megvolnának, öreg! – sóhajtott a tekintetes
úr, intvén a képnek, amelyik katonai uniformisban, kipödrött, hegyes,
deres bajusszal ábrázolta a nagy urat életnagyságban. Kardját oldalához
szorította félkezével, a balban pedig pergament-tekercset tartott.
Fényes csizmáin pedig szinte ragyogtak mostan az aranysarkantyúk, amint
a tekintetes úr sóvárogva nézte őket. Hej, ha levehetné őket! Azonban
most mást gondolt. Miért ne lehetne neki is aranysarkantyúja? Erre a
gondolatra szinte melege lett. Hogy az emberek esztendőkig emlegetnék –
a legdélcegebb lovas Bikky Pál volt, az aranysarkantyús vitéz! Bikky az
aranysarkantyús! – Igen melege lett és végig lépkedvén a szobán,
hallotta csengeni amaz aranysarkantyúk pengését.
És muszáj-e annak az aranysarkantyúnak színaranyból lenni? Tán elég
volna ezüstből is, bearanyozva, avagy fényes rézből?… Nem, aranyból kell
lenni. Egy Bikky csak aranysarkantyút viselhet saruján. A tekintetes úr
e percben egészen biztosan hitte, hogy nem volt olyan Bikky a
földkerekségén, amelyik csak ezüstsarkantyút viselt volna.

IV.
Belpoták még ebben az órában útra kelt a város felé, befogván a két
szürkét az ernyős kocsiba. A tekintetes úr kiadta neki a rendeletet:
– Mindent zálogba lehet tenni, amennyit csak ád Klein Májer még, Herr
Belpoták. Ferstét? Allesz! Ferstét? Itt a meghatalmazás. Én mindent
aláírtam már. Csak pénzt hozzon. Az aranymíves pedig csinálja a
sarkantyúkat. Ferstét? Azonnal, Herr Belpoták. A szürkére pedig
vigyázni, ferstét? Hogy kondiciója jó legyen a nagy napra. Ami után jön
a díszes, nagy hivatal báró barátom kezéből.
Az ernyős szekér kifordult a kapun. A tekintetes úr azonban még utána
iramodott a szekérnek.
– És egy pár lakkcsizma is kellene, Herr Belpoták! Nem? Lakkcsizma az
aranysarkantyúhoz. Ferstét?
A sovány Belpoták táncoltatta a bajuszát és alig hallhatólag, igen nagy
tisztelettel rebegte:
– Lakkcsizma, ja.
– Aranypaszománttal, – tódította kitüzesedett arccal a tekintetes úr. –
Aminek majd alispán koromban is hasznát vehetem.
Belpoták felnyögött:
– Paszománttal, ja.
A tekintetes úr belekapaszkodott a kocsi sárhányójába.
– És mente, nem? – kérdezte, habozva tekintve Belpoták ijedt arcába. –
Tán mente is illenék?…
– Mente?
– No igen, – tüzeskedett a tekintetes úr, – mente.
– Mente? – sóhajtott halaványan Belpoták.
A tekintetes úr fölkiáltott:
– Persze, – mente. Paszománttal.
(A János, aki a bakon ült, veszettül káromkodott.)
– Ja, mente, – mormogta Belpoták halkan.
– Valami jó magyarszabónál, – tette hozzá a tekintetes úr. – És ha, – ha
– dünnyögte elfulladva – már aranysarkantyúk lesznek a csizmámon, tán
kellene egy új kalap is?… A régi kalapom már zsíros…
Belpoták rémülten nézett a tekintetes úrra.
János kocsis erre leugrott a bakról és iszonyu káromkodások között fogta
ki a lovakat. Egy szót sem szólt, csak kioldozta az istrángot és
behajtotta a lovakat az istálló felé.
A tekintetes úr fogcsikorgatva kiáltott rá:
– János, te kötnivaló gazember, mit csinálsz?
János leszedte a lovakról a szerszámot és egy hangos szót sem ejtett,
csak magában káromkodott.
– Hol a puskám? A puskám? – kiabált iszonyu dühösen a tekintetes úr. –
Hadd lőjjem le ezt a betyárt. Hogy mertél kifogni, te ördög?
A kiáltozásra Julis asszony sikoltozva futott ki a házból. A vén, deres
János erre megszólalt, Julis felé fordulva és nagyujjával a vállain
keresztül a tekintetes úr felé bökdösve:
– Hát azt akarja, hogy menjünk a városba és vegyünk aranysarkantyút, meg
lakkcsizmát, meg paszomántos mentét, meg még – az Isten akárhová tegye,
– még kalapot is akar!?
Julis asszony szótlanul meredt a tekintetes úrra. A tekintetes úr
szitkozódva rángatta a kocsi bőrfüggönyeit, amelyik alól a másik oldalon
Belpoták remegve osont ki.
Julis asszony szólt.
– Belpoták! – Mintha az égből csapott volna le ez a rikoltó asszonyi
szó. A nyurga, sovány Belpoták lesütötte a szemét. – Belpoták, kapott
pénzt a vásárláshoz?
Belpoták a válla közé kapta a fejét és kifordította a tenyerét.
– Hát? – pattogott Julis asszony.
– Adósságra akarja, – dörmögte közbe János kocsis. – Mindent elzálogosít
a zsidónál. Zsidó lesz a gazdánk, Julis asszony, – tette hozzá a vén
kocsis elkeseredve.
– Adósságra? – sikoltott Julis, – hát nincs már elég adósság? Nekünk
három év óta hűséges szolgálatunkért nem fizet senki bért – és még
adósságot csinál? Adósságot? Hogy kilökjenek bennünket ebből az oduból?
– Lakkcsizma, aranysarkantyú?… Kalap?
Julis asszony sírt, mint a záporeső. Belpoták elosont valamerre az udvar
zugába, János kocsis pipára gyujtott s hátát a falnak vetette.
A tekintetes úr bizonytalan hangon kiáltotta:
– Ha a puskám itt volna, mind lelődöznélek benneteket.
– Le bizony, – zokogott Julis asszony, – hát akkor ki főzne a tekintetes
úrra; ki mosna; ki vasalna; és ki ültetne kacsát, libát? Az Isten áldja
meg a tekintetes urat, jőjjön be az udvarról, mert megeredt az eső. Jó
ebédet főztem.
A bánatos októberi égből hosszú fonatokban eredt meg a suhogó őszi eső.
János kocsis megfogta a kocsi rudját és húzta befelé a szín alá az eső
elől.
– Hanem ezt a vén betyárt lelövöm, – kiáltotta a tekintetes úr.
János csendesen mondta:
– Jó, jó. Ne veszekedjen az emberrel örökké, – tette hozzá zsörtölődve.
A tekintetes úr erre bement az ambitusra. Ott Julis asszony elkapta a
kezét és behúzta maga után a szobába.
Az eső – ami ezen a nedves, csunya őszön nem szünt meg – suhogva esett a
mohos, düledező udvarház fölött.
Délután a zöld cserépkályhában vígan lobogott a tűz, a tekintetes úr
mérgesen szívta pipáját és az üvegajtón át elnézte a ködbevesző
messzeséget. Mérges volt és nagy tervvel foglalkozott. Azzal ugyanis,
hogy a legközelebbi főispáni installációnál jóval előbb gondoskodik az
aranysarkantyúról és hozzávalókról. Most az egyszer elmarad a báró
barátja fogadtatásáról. „Mert még megvertek volna a cselédeim“, tette
hozzá gondolatban. Majd arra gondolt, hogy vajjon mivel kedveskedik
Julis vacsorára? Amikor Belpotákot is megrovandja majd gyáva
magaviseleteért.
Az eső eközben csendesen suhogott a régi udvarház körül – és a dombok a
messziségben belévesztek a leereszkedő őszi ködbe az álmos délutánon.
Azon a csúnya, nedves, kedvetlen őszön, amikor a bárót installálták
nálunk.


Nyári nap.

I.
Volt idő, amikor mindnyájan jó és engedelmes gyermekek voltunk és nagyon
szerettük az édesanyánkat. Otthon ültünk és tanulgattunk és igen
csúfaknak és rosszaknak láttuk azokat a fiúkat, akik engedetlenek az
édesanyjukhoz. Amely időből és Miskára emlékezem, a szomszéd fiára.
Jövel meleg, szerelmes nyári nap! Lágy, édes sugaraid bejönnek az
ablakomon és ezek a sugarak bekóborolják körülöttem a szobát. Az akác
virágot bont és a félig fölnyitott zsalugátereken át a délutáni szél a
szobámba sodorja az akácvirág illatát. Minden úgy van, mint egykor volt.
A régi május ez: kis gyermek vagyok-e újra és az édesanyám ölébe hajtom
a fejem, a szomszédban pedig Miska nótázik a nagy hársfa alatt?… Az
óraütés is úgy hangzik a toronyból, mint akkor hangzott és a délutáni
utcán a szél jár, ami a fehér lombokat lengeti az akácon.
Miska igen hamar nagy fiú lett. Még alig, hogy serkedt a bajsza, már
lányok után járkált és a kabátján virágot hordozott. Az öreg Tószögi
bácsi – a mi jó, pápaszemes doktor bácsink – nem igen bírt Miskával és
Miska a kis tiszta, nyárfás házból elszökdösött, ha a doktor bácsi rá is
zárta az ajtót, tanulás céljából. Szeretett a ligetben csavarogni,
mindig magánosan és apró fiúkkal nem barátkozott. Serkedő bajszát kis
tükrében nézegette és kalapjához tollakat tűzött. Közben persze nem igen
tanult és a doktor bácsinak szomorúságot szerzett. Az édesanyácskám
mondta is mindig: „Látod, ilyenek azok a fiúk, akiknek nincsen
édesanyjuk, aki szeresse, kérlelje őket. Mert vajjon ha Tószögi Miskának
azt mondaná az édesmamája, amint én neked mondom: kisfiam, tanuld meg
Horatiusból a föladott ódákat. – Miska nem tanulná-e meg? – Hát csak
menj, kisfiam és tanulj.“ Igy az anyácskám. És én valóban jó gyermek
voltam.
Miska ezalatt legényesen felnőtt. Nagy, erős, barna fiú volt; egyszer az
iskolából is kicsapták aztán, mert korcsmázott. A doktor bácsi fehér
fogantyús botjával topogott a betegeihez és mindenütt Miskára
panaszkodott, akiből immár nem lesz semmi sem. A nyárfás, tiszta udvaron
a fehér agarával játszott Miska és nem igen törődött azzal, hogy mi jó
gyermekek borzalommal tekintünk rá. Sőt néha goromba is volt és néhány
diákot megvert az utcasarkon. Estvénkint a lányokat kísérgette. Amennyi
varrókisasszony csak volt az utcában, azoknak Miska nagyokat szokott
köszönni és fütyörészve leste meg őket a toronynál, amikor alkonyattal
az üzletekből hazafelé tartottak.
Mennyi idő mult el, nem tudni. Mintha örökké csak az a mosolygó, meleg,
szép nyári nap járt volna az égen és az akác virágait bontaná. A doktor
bácsi kis házának tiszta udvarán pedig a vén nyárfák zizegnének
nyughatatlanul, beszédesen mindig.
Miska akkor már nem lakott a nyárfák alatt. A tekergő élet sehogy sem
tetszett az apjának és mindig is pörölt Miskával emiatt. „Te lump, te
csavargó, te betyár!“ Igy a jó doktor bácsi mindig, akitől pedig kemény
szót nem igen hallott még eddig senki. Kék szeme mosolygott a szemüveg
alatt és zsebében cukrot hordozott, mert az iskolás, apró fiúk, ha az
utcán előkapták, megrohanták, körülfogták. Az öreg úr ekkor katonás
rendbe állította a fiúkat és botjával dirigált, kemény kommandókat
mondogatva; mert a doktor bácsi addig katonaorvos volt és mikor
megöregedett már nagyon, csak akkor tette le az uniformist.
No igen, hát Miska elköltözött otthonról. (A jó gyermekek hogy
szörnyűködtek ekkor. Sőt az asszonyok is mind és mindenki előre tudta,
hogy Miskának, ennek a tekergőnek nem jó vége lesz.) Miska legénylakást
fogadott a külső soron s vígan élt. A cigányokkal csókolódzott és a
varrókisasszonyok az utcánkban annyi szerenádot még sohasem kaptak, mint
abban az időben. A jó gyermekek akkor az érettségi vizsgálatra készültek
és hajnalonkint, amikor könyveikkel a liget felé mentek tanulni, néha
látták Miskát, kibomlott nyakkendővel és homlokára hulló hajjal, amint a
cigányokkal ballagott a házak mellett. Némely kis ablak előtt megállott
a banda és nótára gyújtottak.
Miska szomoruan támaszkodott az akácfa derekának és a földre bámult.

II.
Hogy ezek a dolgok mind eszembe jutnak: tette a nyári nap, ami szerelmes
csábjaival eláraszt és az elmult évekből, elmult majálisokból szép
történeteket világít meg. Amikor egyszer is híre jött, hogy Miska
megházasodni készül.
A doktor bácsi, a mi jó, öreg, pápaszemes doktor bácsink, kiviaszkolt
deres bajuszával és kopott katonaköpönyegével a városban járkált és
mocskolta Miskát. Megállította az embereket és mindenkinek elmondta,
hogy megöli, lelövi, lebombázza azt a kölyköt, aki vén fejére szégyent
hoz. A polgárok fejüket csóválták és Miskára mindenki rosszakat mondott.
Miska ekkor már fölhagyott a cigányozással; sőt meg is komolyodott, mert
egy ügyvédi irodában állást kapott. Sápadt, szomorkás orcájával szinte
bujkálva járkált a házak fala mellett. Némileg meg is soványodott.
(„Persze, kutyának való a kosztja“, mondta a doktor bácsi, amikor Miska
megfogyatkozását hírül hozták neki.) Hanem esténkint egy kis
feketeszemü, gyenge leánnyal látták Miskát sétálgatni, akinek karjába
szerelmesen fogódzott és semerre nem tekintett, csak annak a kis
leánynak a szemébe. A kisebbik Néhár-leány volt, a Miska mátkája,
Lidike. A kis szomoru, gyenge violához hasonló Lidi, aki gyengeségével
és kicsinységével fékezte a szilaj fiút.
Nem is tudni, hogy történik az ilyesmi. A szegény Néhár-lányok, az
árvák, varrogattak, amikor egyedül maradtak. A kemény Márta vezette a
házat és kis boltot rendezett be itt az utca végén. Hát Miska idetalált.
Lidi – ez a kis fekete bogárka – került az útjába a rossz fiúnak, akibe
Miska beleszeretett és ő is Miskába. Mert szegény Miskát senki sem
szerette és a polgárok, ha róla beszéltek, csak szidalmazni tudták.
Miska kérvényt nyújtott be a város árvaszékéhez, amelyben engedélyt kért
a nősüléshez, miután Miska még nem volt teljes koru.

III.
Homályosan emlékszem ezekre a dolgokra. Mindig csak Lidit látom most, a
kis komoly, vékonyka, feketeszemü Lidit, aki a rossz fiút szerette. És
Márta is, a szigorú, elém jön keményre vasalt kék szoknyájában és
szöszke, magasra emelt fejével, amint katonásan dirigált mindent és
mindenkit. Még a doktor bácsit is, ha tudta volna.
Mert ő volt az, aki egy reggelen beállított a nyárfás, tiszta, kis
udvarra. Fejét ó-divatu selyemkendőbe takarta és karján cekker zörgött.
A doktor bácsi az ámbituson üldögélt pirosvirágu kabátjában és a legyek
mászkálását nézte öreg szemével. Márta megállt a grádicson és a kezét a
mellére tette.
– Én Néhár Márta vagyok, – mondta. – A doktor urat keresem.
Az öreg doktor bácsi mogorván tolta föl a pápaszemét.
– Beteg tán valaki?… Tessék közelebb jönni.
Márta közeledett és egy asztalra támaszkodott két kezével:
– Nem. Nem beteg senki.
– Hát?
– Hát? – Márta keményen beszélt. – Én annak az édesapjához jöttem, aki
az én kis hugomat feleségül akarja venni.
A doktor bácsi erre fölállott és kezét leeresztette. Hátralépett és mély
hangon szólt:
– Akarja! Hát akarja csak. Én apja nem vagyok annak a gézengúznak! Semmi
közöm hozzá.
Márta összehúzta szürke szemét. A doktor felé lépett:
– Tán a familia ellen van kifogása? – kérdezte fenyegetőleg.
– Semmi közöm hozzá.
– De szeretik egymást! Nem érti, doktor úr, szeretik egymást a gyerekek,
– kiáltott a vén Márta nagy fölindulással és karjait fölemelte: Szeretik
egymást, hát szeressék egymást.
A doktor bácsi mereven állt és egy szót sem felelt. Mártának csendesen
megeredtek a könnyei és fejét lehajtotta.
– Az én életemnek már úgy is vége, – rebegte, – legalább a kis hugom
legyen boldog. Oh, bár hallgattam volna egykor én is a szívemre, nem
pedig az emberekre…
– A szívére, kisasszony? – mormogta rosszkedvüen a doktor. – Hát jó.
Hallgatott volna rá. De mit akarnak azzal a tacskóval, aki meg akar
házasodni, aki rossz, gonosz, elhagyta a családi tűzhelyt, az öreg apját
és most semmi, csak tekergő. Mit akarnak azzal? Hagyják futni. Bizony
jobb lesz a kisasszonynak is.
A doktor mereven állt és fejét elfordította. Ő semmit sem akart tudni
Miskáról.
Márta kisasszony erre heves lett és az asztalt megcsapkodta:
– Maga egy kőszívü vén ember! Nem érti, ha mondom: szeretik egymást?
A doktor a fejét rázta. Azt mormogta: Jó napot és bement a szobába.
Márta kisasszony habozott egy pillanatig: tán utána rohan és jól
megtépázza. De aztán csak megfordult és katonás, kemény lépésekkel
elment.
Az ajtót bevágta maga után.

IV.
Mondom, mindig őtet látom, a kis feketeszemü leányt, aki a rossz Miskát
megjavította. Éppen akkora volt, hogy annak a rossz fiúnak a szívéig
fölért. De ez éppen elég volt. Az ér alatt laktak egy kis bogárhátu
házikóban, – mert egybekeltek. – A polgárok fejüket csóválták és
nevettek. A jó gyermekek néma borzalommal tekintgettek Miskára, aki
ilyen csudás dolgot mívelt.
Akkor történt, hogy egy hives estvén valaki kopogtatott az ablakon,
amelyik mögött Lidike és Miska boldogan éltek. A halál jött fekete
paripáján és Lidikét hívta. Aki gyönge volt még a szerelemre. Szerelmes
ifjú urának forró öleléséből kiszakította őt, elvitte innen messzire;
Miskánk hiába tépte föl az ablakot, hiába kiáltozott az éjbe Lidike
után: a halál elvágtatott véle. A fák között hideg szél süvöltözött és
az eső kopogott a feketeségben.
A kis Lidi elment.
Két hónapig mosolygott, két hónapig hallatszott zengő hangja, aztán
elröpült.
A temetést Márta rendezte. E kemény hölgy is megtörött a súlyos csapás
terhe alatt. Katonásan járni nem tudott… A hangja pedig alig
hallatszott. Elvitték Lidikét fehér ruhájában, virágbokrétával két
összekulcsolt keze között.
Miska ordított, mint egy vadállat; Lidikét elvitték. Aztán egyedül
maradt.
A nagy némaságban, magánosságban, ahogy itten minden maradott.
Eleinte a szobákat járta. Az első estve is egyedül volt, mert hozzá nem
jött senki; a polgárok most már azért haragudtak rája, mert Lidike
meghalt. Minden úgy volt, mintha még mindig itt volna az, aki innen
elment. A székek helyükön állnak, az egyik ágy megvetve. Vajjon mért nem
vetik meg a másikat is? Miska megvetette a másik ágyat is. Aztán leült a
szoba közepére, aztán várta haza az ő kis madarát. Közben beszélgetett
is:
– Kis lányom, gyere haza! Már nagyon várlak. Nélküled meglenni nem
tudok. Gyere már haza kis lányom.
Majd a magános, üres szobákban hangosan ejté ki az elment nevét:
– Lidike, Lidike…
Senki sem felelt, mert egyedül volt a rossz fiú. Mindenki elhagyta, még
Lidi is.
A rossz fiú aztán járkált a szobában.