A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 5

Total number of words is 4052
Total number of unique words is 1872
34.4 of words are in the 2000 most common words
46.7 of words are in the 5000 most common words
53.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Ámde Lajcsi igen ünnepélyesnek akart látszani és kezével gesztusokat írt
le. Az udvar kerítése mellett elsuhant és nem mert senkire sem nézni,
csak engem keresett a tekintetével.
Boldogan futottam eléje. Lajcsi rekedtes hangon kiáltott rám:
– Szervusz, pajtás.
Felkapott a levegőbe és megrázott. Ismételte ezt néhányszor és dadogva
ezt mondogatta:
– Ugy-e, erős vagyok, pajtás, mi?
A kertben a fűre levetette magát. A kabátját szétgombolta, a mellényét
is, mert nagyon melege volt. Gyürött, piszkos kendőjével törölgette a
verejtékező homlokát és nagyon fujt.
Majd szivarozni kezdett és csuklott. – Biztatott, hogy másszak a fákra
vagy járjak a kezemen. Ő maga ellenben semmit sem csinált, csak lihegett
és néha erőszakosan lehunyta a szemét. Igy mondta egyszer:
– Pajtás, a fiúból nem lesz semmi… – Hirtelen elhallgatott, mert
csuklani kezdett. – Zsuzsánna tudni sem akar róla.
Aztán újra elhallgatott és lehunyt szemmel feküdt, nehezen sóhajtozva.
Később fölemelkedett és a zsebéből fényes pisztolyt vett elő. Hányi-veti
hangon, kötekedve kérdezte:
– Tudod mi ez, hékás? Láttál már ilyent, he? Ez revolver és embert lehet
vele lelőni…
Dicsekedve forgatta a pisztolyt a kezében, célozgatott vele fákra,
madarakra.
A körtefára, a sövény mellé csevegve libbent le egy szarka. Lajcsi
rögtön célbavette pisztolyával és hencegve mondta:
– Ha akarnám, lelőném… Akarod látni, pajtás?
Célozta sokáig a madarat, aztán meggondolta magát és zsebredugta a
pisztolyt.
– Nem bántom, szegényt. Kár volna érte, – szólt és tapogatta zsebében a
fegyvert; majd magyarázott: – Estve elmentem otthonról, mert Zsuzsánna
nem akarta a fiút. Jó. Elmentem. De éjjel haza akartam menni. Akkor nem
lehetett… Mert be volt zárva minden, bár odabenn a finánc énekelt, amint
világosan hallottam a bezárt ablakok mögül…
Lajcsi vergődött a földön, amint nevetett. A homlokát ütögette és úgy
kacagott, hogy a szája tajtékzott. A sarkával rugdosott a levegőben és
nyögve mondogatta:
– A finánc és én nem tudtam eddig… A finánc… Egy finánc!
Végre lecsendesedett Lajcsi. Akkor mozdulatlanul, hanyatt feküdt a fűvön
és karjait széttárta és úgy beszélgetett valakihez, aki talán fölötte
ült a fa tetején:
– Hát jó. Minden jó. Minden, minden jó. Visszamentem a korcsmába és
reggel vettem a pisztolyt, mert a finánc délután újra ott lesz… Hát jó.
Jó, jó, jó, jó…
Végül üvöltött Lajcsi és az öklét rázogatta rettenetesen, mintha valaki
nem akarta volna elhinni, hogy ezután minden jó lesz. Bár csak én
guggoltam mellette, igen megijedve a rettenetes Lajcsitól, kisfiúi valóm
remegett és főként nem értettem semmit, csak annyit, hogy Lajcsi részeg.
Ami igen mulattatott tulajdonképpen.
Lajcsi magához tért csendesen. Fölnyitotta a szemét és fölült. Rámnézett
szótlanul, ismét szomoru volt csak. Semmi egyéb, csak szomoru nagyon.
Sokáig nézett rám; addig, amíg vérbeborult szeméből vízcseppek
szivárogtak. Igy ült sokáig némán, csendesen, fölállt aztán és a kezemet
megrázta:
– Szervusz, pajtikám, szervusz…
Ismét a régi volt, tán már józan is, mert mielőtt elment volna,
megjegyezte:
– Az x-re vigyázni. A B-re is vigyázni, főként azért, mert két hasa van.
A D-nek csak egy, – így mondta ezt Lajcsi, amint menni kezdett és vállai
meggörbedtek. A fejét lecsüngesztette és a földre nézve ment a fák
alatt, ki a nagy kertből… A bokrok elfödték alakját; még a kertkapu
nyikorgása hallatszott. Elment.

VI.
Olyan messzire, hogy az a végtelenség. Lajcsi korcsmázott néhány napig
és a korcsmában részegen elmondta az embereknek, hogy van egy fia
Pesten, egy kis fia.
Egyszer eltűnt; majd néhány napok multán megtalálták a temető körül,
hogy szívét átlőtte.
Lajcsi elment; Szerda is, az én lompos, kis tarka kutyám. A május
ellenben itt van és a szívem pókhálós kamrájából előjönnek ők mind a
ketten, kiket elfeledtem, miután megsirattam.


Régi nótákból.

I.
A nagyszoba korszakot jelent. Jobb tanyát nem ismertem sem előtte, sem
utána. Mi itt laktunk; néha fűtöttünk, mert tél volt, sokszor azonban az
ágyterítőbe burkolózva ültünk a kályha körül, amely estéken szünpóciont
tartottunk, mert emez esték, csodálatos módon, vacsora nélkül
teltek-multak el. És sok dohányt elszívtunk. – A fészek hideg vala, de
barátságos a nagy kongó szoba. A falról a kanapé felől csodálkozva
vigyázta az eseményeket Hollandia partvidéke. És most, hogy már egyedül
vagyok, emlékszem a nagyszobára. Persze, vágyakozás és nagy szeretettel
gondolva mindarra, ami már elmult. Kelencére is, és a dugaszokra,
amelyeket kihúzott ő. A szájával adott oly pattanó hangokat, amik
leginkább a kiröpülő dugasz pukkanásához hasonlítottak. Hideg volt és
Kelence csak olykor húzott ki egy-egy nagyon keserves dugaszt.

II.
Kelencének voltaképpen más neve volt. Valami szépen csengő, amit
10.97-el jegyeztek az irodalmi kávéházakban. És ő leginkább a kanapén
szeretett lakni. Csodálatosan vonzódott e vén helyre, amely felől
Hollandia partvidéke némán szemlélte az ügyeket.
Itt állott nem messze az íróasztal, rajta papirosok és elhányt gallérok.
_Gutta Perka_ is itt ketyegett szorgalmasan, ez az öreges hangu, csengős
óra, aki bánatosan hevert románcok és félbemaradt novellák rakására
dobva. A titkosan epedő bánat okát Kelence fürkészte ki. (Bozontos
szakállát harapdálva és borzas fejét tudósan forgatva.) Gutta Perka még
senkit sem költött föl az életben. És ha reggelenkint nagyzolón
megperdült az éjjeli szekrényen, oly viharosan dobogott a szíve, úgy
erőlködött, hogy néha-néha elfogyott a szussza, erőt veszítetten
pihegett egy pillanatig, hogy aztán újultan és kétségbeesetten ismét
beléfogjon a harangozásba. Kelence, ki a kanapén lakott, gúnyolódva
húzott ki néhány dugaszt, aztán nyugodtan fordult Hollandia partvidéke
felé.
Január vala. Kemény napok. Temérdek dohányt elszívtunk és a befagyott
ablakokon átal homályosan láttuk, hogy odakivül nappal van és az emberek
dolguk után futkostak. Természetesen sietve és dideregve tevék ezt. A
nagyszoba pusztaságából azonban ki volt zárva az élet láza. Csak sok
dohányt szívtunk el. Zivataros napok voltak ezek. Svarcz L. Sal.
közvetítő-üzlete elnyelte összes ingóságainkat. A zöldfüggönyü
zálogüzletbeli ajtó kegyetlenül csukódott be a levélnyomó sün megett.
Mert a sün: ezüstből volt. Kelence rozsdaszín köpenyege, a kanapé e
kiegészítő része, ami takarói hivatást töltött be – szintén Svarcz L.
Sal. szigetére számüzetett. Vöröske Máté barátunk, – ő a mecénás hírében
állott, ami csak annyiban felelt meg a valóságnak, hogy eljárt a
nagyszobába és leülve Hollandia partvidéke közelébe, segített rejtelmes
dolgokat kihámozni titokzatosságukból, és apró megbizatásokat intézett
el, – átkutatta az egész szobát, de egy szomoru tekintetü gyorsforralón
kívül semmit sem talált. Gutta Perka kihívólag ketyegett a románcok és
egyéb eltévesztett célu irományok között, olyan hangosan, bizonyos dacos
makacssággal petyegte el a sebesen szálló perceket, mint még eddig soha.
Mert nyilvánvaló volt, hogy Vöröske Máté barátunk, aki mecénás hírében
állott és közlekedett Svarcz L. Sal. és a nagyszoba között, hiába csapná
a hóna alá Gutta Perkát. Gutta Perka értéktelen semmisége tudatában
izgatottan és kihivólag ketyegett tovább.

III.
A január a fekete retek jegyében indult meg. És úgy is folytatódott. A
nagyszoba e napokban tőle telhetőleg hideg volt és kongó, de annál
barátságosabb. Már reggelenkint világos vala a napi programm.
Szellemesen csevegünk egész nap az ágyterítőbe burkolódzva, közben nagy
sikerekről és szerelemről ábrándozván. Eme szerelmek szépen ki voltak
gondolva, és nem vala bennök semmi hétköznapi, sem közönséges, sőt
szemtelenül – igen, így kell ezt mondani – felségesek is valának.
Leányokról volt itt szó e szegényes, mondhatni sanyaru nagyszobában, kik
ragyogók, édesek, ártatlanok és magasztosak, nagy fény és sok pompa közt
élnek, de idegenül és búsan, álmatlan éjjeken a nagyszoba lakóira
várnak. Egykor, évek mulva talán, avagy holnapután esetleg, a várást
megunván, valamiképpen leszállnak a magasból, és ekkor beteljesül a
végzet, mert mindenki párjára talál valahogy és ettől fogva boldogság
lesz a földön.
Hollandia partvidéke mélázva hallgatta ezt, azonban idegesen rezzent
össze Kelence minden dugaszhuzási kisérletére. Mert Kelence ilyenkor
néha megbicsaklott és a zendülők közé csapott föl.
Eme zendülők között különben Gutta Perkát lehet elsősorban megemlíteni,
ki is egy hajnalon így beszélgetett magában:
– Ej, ide köteles tisztelet, oda köteles tisztelet, én felköltöm Kelence
urat.
Nyilván nem gondolta meg a könnyelmű teremtés, hogy még hajnal van.
Berregni kezdett állomáshelyén a románcok és egyéb irományok fölött,
melyek, mint ezt némileg sejteni lehet, a felsorolt szerelmekkel
bizonyos összefüggésben állottak. A ripszfüggönyökön rózsásan szürődött
be a téli hajnal világossága. Kelence nyugtalankodva húzott ki néhány
dugaszt, – ezek voltak az utolsók. Aztán mereven figyelte a diadalmas
csengetéssel szereplő Gutta Perkát, a stréberség megtestesítőjét.
Az óra, miután jól kicsengette magát, nyugodtan maradt a románcok felett
állomáshelyén. Szemtelenül ketyegett tovább, mintha nem is ő lett volna
az az óra, amelyik közelében az északi sarknak, a nagyszobában a
tengerszine fölött számos méterrel a szüremlő téli hajnalon oly kínos
feltünést keltett.
Kelence mereven nézett rá egy pillanatig, aztán leemelte magáról a
rajztáblát, ami elmésen helyettesítette a takarók tömkelegét, nyugodtan
közeledett Gutta Perkához, felvette és kinyitván az ajtót, az előszobába
dobta a zendülőt.

IV.
Kelence bozontos volt, igen elhanyagolt és az életről csak annyit
tudott, hogy kötelességekkel teljes. Így természetesen óvakodott
megismerkedni az élettel. De ő ezt sohasem mondta, mert mondani nem
mondott soha semmit. Legfeljebb szólt olykor:
– Nevetni fogsz!
Erre szokott tréfái következtek, aztán megfordult és bedugta a száját
cigarettával.
De most a nyomor e zivataros idején többnyire beszélgettünk. Vöröske
Máté is hallgatta e beszélgetéseket. Ő üzlettulajdonos volt egykor, most
azonban már felhagyott ezzel. Leginkább címszalagokat írt ujságoknál,
meg árjegyzékek borítékait címezte. Ilyenkor természetesen a nagyszoba
lakói is kaptak az árjegyzékekből, amelyek néha rizskeményítőt
ajánlottak, máskor a gőzfűtés előnyeit fejtegették.
Munkaközben aztán Vöröske néha így beszélt:
– Óh, ha mindenki ilyen volna… Értem, mint én! Csak mint a szerény
körülmények között éldegélő, Vöröske Máté, aki becsülettel volt
üzlettulajdonos és most úgy érzi magát, mint a falusi kuvasz a
flaszteron… Én! – suttogott és nagy fejét bókolva lógatta ide meg amoda,
vastag bajuszos száját összecsucsorította. – Mert én, kérem, én, ha nem
volnék ama volt üzlettulajdonos, ha nem én, akkor…
Kelence bár munkaközben vala, hirtelen néhány savanyúvizes dugaszt
húzott ki.
Vöröske Máté lesütötte a szemét és nem tudta folytatni. Szégyenkezett és
piruló mosollyal suttogta:
– Kelence úr ismét pajkos…
Igy soha se tudta megmondani, hogy mi történne akkor, ha nem ő volna ama
volt üzlettulajdonos. És titka maradt végkép.

V.
Vöröske reggel izgatottan érkezett. A kezét dörzsölte. Rövid lábszárait
is hegyesen illegette. Igyekezett minél feltünőbben megjönni és
valószinüleg már az utcán odalépett az emberekhez és a fülükbe dörögte,
hogy csak úgy ugrált a szeme:
– A nagyszobának pénz néz!! Pénz néz a nagyszobának!!!…
– Felkellni, felkellnnni…
Harsogott. Annyira megfeledkezett arról, hogy ő csak szerény körülmények
között élő volt üzlettulajdonos, hogy Kelence megkísérlett néhány
dugaszt kihúzni. Ez azonban nem sikerült. Vöröske, apró, vastag kezeivel
hadonázott és odahurcolta ruhánkat az ágyhoz. (E ruhák is a zendülők
közzé csaptak föl. Különösen könyökben és térdben.)
– Fölkelni, emberek!
Igy Vöröske.
Később állásba csapta magát a szoba közepén, gesztusokat írt le és
szavalt:
– Mint mondám, a nagyszobának pénz néz! Pénz!
Elhallgatott és körülnézett. Igyekezett szerfölött higgadt és komoly
maradni:
– A dolog így áll: – Van egy férfiú. Igazi férfiú, mondhatom. Állásra
előkelő, jellemre kiváló, bátor és nyugodt! Hős ő… – Pihegett Vöröske.
Egészen ellágyult. Alig birta kimondani:
– Igen; hajlandó Hollandiát megvenni. Hatvan forintért!
Értvén Hollandia parti vidékét, amivel Vöröske az utóbbi időben
műkereskedőtől műkereskedőhöz házalt.
Kelence olyan dugaszt húzott ki, amilyent még soha az életben. Vöröske,
a nagyfejü, szinte zokogott. Mások a dicsőségre és a szerelmekre
gondoltak, melyek most már szintén nem váratnak soká magukra.
Gutta Perka, ki az előszobában hallgatta a nagy hírt, szeretett volna
bejönni, de az ajtó be volt zárva.


Mese-mese.
Most húsz éves vagyok. Sokszor vannak pillanataim, amikor igen komoly és
nagy férfiúnak képzelem magam és igen haragszom, ha a cseléd úrfinak
szólít. Elvégre, férfi vagyok, gondolom ilyenkor – és elpirulván –
eszembe jutnak nőismerőseim, akik már mostan is úgy tekintenek rám, mint
akiből maholnap házasságképes úr lészen, aki bajuszát megpödörvén, a
mama elé lép és összeütvén bokáját, komoly hangon kér meg egy bizonyos
kis kezecskét, mint a barátaim mind. Megnősülünk, megnősülünk…
Egyelőre azonban csak azt mondom, hogy vannak pillanataim, amikor a
világon a legnagyobb sértésnek azt képzelem, hogy engem a cseléd urfinak
szólit.
*
Most mégis… nem szabad hazudni. Hiszen csak magam vagyok. Ma délután
ugyanis kutatván a könyvesszekrény lim-lomjai között, egy zöldkötéses,
vékony könyvecske akadt a kezembe. Megnéztem és eleinte hinni sem
akartam szememnek. A könyv első oldalára ez volt írva: Szentirmay Kálmán
naplója. (Ez a szegény apám neve volt.) Majd lejebb, valószínüleg
később, évek multán íródván, ezek a sorok: „Kedves kis fiam, húsz év
mult el és azóta nem volt a kezemben ez a könyv. Ma vettem újra elő,
amikor a te bölcsőd felé hajolok és a te gügyögő gyermeki ajkadról lesem
a hangot. Behunyom a szemem és eltűnik előlem a bölcső, a te kis pólyás
alakod, egy megtermett, sugár ifjú embert látok magam mellett, aki
szeretettel tekint rám. Ez te vagy, fiam, húszéves korodban. Te, az én
első fiam. Fájdalom, a végzet úgy akarta, hogy az én első fiam amolyan
őszi virág legyen. Apád most negyven éves. De telnek az évek és vajjon
melletted állhatok-e majd akkor is, ha te húsz éves lész, – olyan,
amilyen én voltam, midőn ezeket a lapokat tele írtam? Én tán már nem
leszek – és tán – meglehet az is, nem fogsz rám emlékezni te sem,
elveszek előled. Ezt nem akarom. Ha az élet nehéz gondjai nem vennék
annyira igénybe minden órámat, most írnék naplót – neked, akkorra,
amikor te már nagy fiú lész és a sors úgy hozná, hogy nem ismernéd
atyádat. Félek azonban, hogy nem tudnám ma megtalálni a kulcsot a te
ifjú lelkedhez és nem tudnék csak szomoruan, gondteljesen írni a mai
napokról, ami téged is elszomorítana egykor. Én pedig azt akarom, hogy
te vidámnak, derűsnek lásd az életet húszéves korodban, olyannak,
amilyennek én láttam, amikor ezt a naplót írtam.
Kedves kis fiam, ahogy lapozgatol majd ebben a könyvben, ráakadsz a te
édesapád ifjúságára és akarom, hogy te megtaláld az én ifjúságomban a te
ifjúságodat, mert akkor – akkor nagyon-nagyon boldog volt a te –
_édesapád_“… Úgy sírtam, mint egy gyerek. Ameddig vissza tudok
emlékezni, ez volt az első igazi sírásom. Százszor megcsókoltam azt a
lapot és százezerszer megcsókolnám azt a kezet, amelyik ezt írta, ha ma
lehetne. Lám, milyen bölcs, jó ember volt az édesapám! Akárhogy
erőltettem az elmémet, nem tudtam rája emlékezni. Csak a barna, jó
szemére.
Első gyermekálmaimon az a két hűségesen szelíd, szomoru, dióbarna
szempár csillog keresztül, amelyikkel ő engem nézett akkor, amikor a
bölcsőben ringatott. (Édesanyám akkor halt meg, amidőn nekem életet
adott.) Istenem, édes jó Istenem, ha valaha nagyon éreztem az árvaságot,
akkor mostan éreztem először. Miért nincs nekem már édesapám, avagy
édesanyám?… Sírtam, csak sírtam. – Aztán gyorsan, szinte lázasan olvasni
kezdtem az apám naplóját. És ezalatt könnyes volt a szemem mindig.
*
Most késő este van.
Mili tante már kétszer is benyitott az én kis szobámba.
– Még mindig nem alszik, Kálmán? – kérdezte. És valahányszor az ő szelíd
hangját hallottam, mindig csak keserűséggel telt meg a szívem, mert hisz
az édesapám, vagy az anyám bizonyosan tegezne engem most és milyen
másképp szólnának!
Az orosz írókat szerettem mindig és ők jutottak eszembe, amikor az apám
naplóját letettem. Turgenjev atyus (így mondja Bobka úr, aki ügyvédi
irnok a szomszédban és az apja orosz volt) írhatná meg csak ilyen
gyönyörüen egy húszéves fiú történetét. Pedig nincsen benne semmi
különös. Ami az én apámmal történt abban az időben, velem is
megtörténhetne mind. Avagy tán részben már meg is történt. De mégis
milyen másképp történt az az én édesapámmal. És milyen nemes, ideális
szempontból látja ő a világot. Például egy helyen sem olvastam, hogy ő
haragudott volna azért, hogy urfinak szólították. Meglehet különben,
hogy őt nem is szólították úgy. A naplóból különben megtudtam, hogy a
nagyapám igen szigoru, határozott ember volt, aki diákul beszélt és
nagyanyám szerette a német regényeket, de Petőfi Sándor munkáira tíz
példányt prenumerált. És volt a háznál akkor egy kis öreg: der Herr Pepp
Náci. Azt hiszem, ez a Herr Pepp Náci valami távoli rokon volt, aki ott
élősködött a nagyapóékon. Itt járt, ezekben a szobában, itten csinálta
csodálatos élceit és bizonyosan itten szavalta el az _Erlkönig_-et is,
amiről azt írja az édesapám, hogy valami óriási mulatság volt. Azonkívül
Herr Pepp Náci mátyásmadarat fogott az erdőn és fölvágván nyelvét,
beszédre tanította és rövid lábszárain szűk katonanadrág feszült.
Szerette, ha elhitték neki, hogy ő parolázott Napoleon császárral
Győrött és csókot kapott egy szép-szép francia hercegnőtől, hogy legyen
a franciák ügyének védelmére. Ő azonban – megköszönvén a csókot –
kijelentette, hogy hazáját el nem hagyja. Der Herr Pepp Náci: itt járt.
Tán ebben a szobában is elmondott vagy egy-kettőt csodálatos élceiből,
tán itt is beszélt a császárról és a szép hercegnőről!? Nagyon
nézegettem a padlót. Igen-igen szerettem volna ismerni a jó kis öreget.
Ezen az éjszakán folyvást róla álmodtam és álmomban legalább is tízszer
elmondta, hogyan parolázott a nagy császárral. Kis szürke szeme ilyenkor
harciasan villogott és szűk katonanadrágba bujtatott rövid lábszárait
emelgette.
*
Igen, tegnap azt akartam megírni, hogy én mégis csak gyerek vagyok még
mindig. A lelkem az. Ezt bevallom önmagam előtt. Azonban mégis jobb
szeretném, ha a cseléd nem szólítana többet Kálmánka urfinak. Ha nem
volna Magda olyan fehérhaju, ezt megmondanám neki. Megvallva őszintén,
tartok attól, hogy ez az erőszakos öregasszony képes volna gorombáskodni
velem, ha ilyesmit mondanék.
*
Két hosszú nap.
Nem történt velem semmi. Igazán semmi. Tanulni kellett volna, mert
nemsokára vizsgáznom kellene Pesten az egyetemen. (Joghallgató vagyok
ugyanis, de itthon vagyok, és csak beiratkozni mentem föl az egyetemre
Mili tanteval.)
De mégis történt valami. A könyvtárban ültem reggeltől estig és
hallgattam az eső suhogását. Mennyi minden jut ilyenkor az ember eszébe,
amikor a novemberi eső a kopaszodó fák gallyai között neszelve hull. Tán
erre a szép versre is azért akadtam, ami most két nap óta dong a
fejemben, mint egy szomorú légy. A vers szerzője Ridolpin és a címe
_Szeptember_. Ah, be bájos! Például az első strófája:
Langy ősz. Pirosas ég,
Borulat mossa szét
Sárgáló biborát.
Hulló redőzetén
A nap, mint rozsdafény
Vöröslőn villog át.
. . . . . . . . . .
Azt hiszem, hogy még mindig igen nagy gyerek vagyok. Ez a vers ugyanis
belevette magát a lelkembe. És két nap óta folyton elmondom magamba. Ha
Irma kisasszony erre megy az ablak alatt, mindjárt szomoru leszek és
magamban szavalom ezt a verset.
*
Irma kisasszony.
Ej, hogy róla még nem is írtam! Csodálatos. Az ember a kicsiny dolgokat
hamarabb meglátja, mint nagyobbakat. Hogy én Irma kisasszonyt csak most
veszem tollamra!
Irma kisasszony a szomszédban lakik. Nagyszerű leány, azt előre is
mondhatom. És leginkább egy kis, víg, csicsergő fecskéhez szeretem
hasonlítani, aki nevetve röpül haza a fészekbe. A fészekben pedig várja
őt négy kis fióka. Négy apró gyerek, akik egyszerre a nyakába ugranak,
amint belép az ajtón és majd megfojtják az ölelésükkel. A legkisebb –
Fifinek hívja őt Irma kisasszony, – alighogy döcögni tud még. Olyan
apróak a lábai, mint a pillangószárny. Csak nevet mindig és olyan furcsa
hangon kiabál, hogy az ember elálmélkodik. Ez az elálmélkodó ember én
vagyok, aki föllopózkodván a padlásra, a szelelőlyukból beláthatok a
szomszéd udvarra. És innen szoktam nézni Irma kisasszony cselekedeteit.
Előre is mondhatom, hogy soha semmi rosszat nem tett még Irma
kisasszony. Ha meglátom őt jönni az utcán – aló – föl a padlásra gyors
futással. Bámulatos, hogy eddig még nem szegtem nyakam a homályos,
zegzúgos lépcsőkön. A szomszéd udvarban nyílik a kis kapu. Irma
kisasszony lép be a téglával kirakott udvarra. Olyan tiszta és olyan
kicsi itten minden, mintha legalább is játékbabák élnének itt. Az
esőcsatorna sárkányfeje sem olyan ijesztő, mint nálunk, amitől kis
fiúkoromban tartottam. És zöld repkény futja be a léceket Irma
kisasszonyéknál. Színes virágcserepek mosolyognak ki a tornácról, ahol
üvegfal mögött ül az özvegy és a négy kis fecske kiröpül Irma elé. Az
özvegy lompos, sóhajtozó nő, karosszékében fiókok vannak, amikből
cukorkákat, apró üvegecskéket szed elő napközben, gyógyítgatván magát.
Tulajdonképpen nem tudni, mi a baja. Mondják, már akkor is ilyen volt,
amikor még élt a kis szürke pápaszemes Porkpács tanár úr, akivel sokat
bolondoztak a pajkos diákfiúk. Sokszor láttam őt én is, amint akkora
gyerekszalmakalapokban ment haza, amilyent garasával árulnak a tótok a
piacon. A szórakozott tanár úr rendes jó kalapját ugyanis a pajkos
diákfiúk ilyen kalapokkal cserélték ki a szögön. A tanár természetesen
nem vett magának annyi fáradságot, hogy csak egy pillantást vessen is
kalapjára, mielőtt fejébe tenné. Az özvegy ilyenkor sóhajtott csak és
pár korholó szót ejtett:
– Porkpács, Porkpács, maga is inkább született volna polgármesternek.
Ez volt az özvegy összes megjegyezni valója, miután az ő apja egykor
polgármester volt egy kis felvidéki városban. Aztán elmerült cukorkái és
apró üvegecskéi társaságába, amiket karosszéke fiókjából szedegetett
elő. Igy tehát nem sok változás állott be, mikor a szürke kis tanár úr
egy reggelen nem tette tűvé a házat pápaszeme után, hanem mozdulatlanul
maradt a kék selyemhuzatos párnák között kopasz, sárga kis feje.
Mindössze Irma – a legnagyobb leány – hivatal után nézett. A kis csúnya,
pocakos doktor bácsink – akit a halott tanárhoz hívtak – szerzett néki
hivatalt a banknál, ahol Irma kisasszonyt a levelező-osztályban a
bicegő, öreg Sikétanc mellé osztották. Az öreg Sikétanc a nagy könyvek
fölé hajolva oktatta Irma kisasszonyt és vasárnaponkint finom cukerlit
csempészett az asztalfiába. És ha Irma kisasszony megtalálván a
selyempapírosba takart édességet, csodálkozva nézett körül, az öreg
Sikétánc föltette pápaszemét és szörnyűködve csapta össze a kezét:
– Ej, ej, még itt a hivatalban is! Még itt a hivatalban is! A fiatal
szaldokontisták nagy nőimádók ebben a bankban, úgy látom.
Igy dörmögött, majd kilopódzván a folyosóra, ott úgy nevetett, hogy nagy
tenyerével csapkodta lábszárait. Majd hirtelen ijedten nézett körül.
(Mintha neszt hallott volna.) Aztán ujra csapkodta lábszárait addig,
amíg ismét ijedten nem nézett körül. Később dörmögve ment vissza a
szobájába és Irma kisasszony asztalára mérgesen tett le néhány
elintézendő levelet.
Irma kisasszony pedig futott haza a bankból és magához ölelte négy kis
fecskéjét, akik elébe röpültek. És csicsergett a fészek.
*
Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért gondolok én annyit Irma
kisasszonyra. Szomszéd, elvégre szomszéd, de más semmi. Ha találkozom
véle az utcán, – mindig siet – köszöntöm. Ő alig észrevehetőleg biccent
a fejével. És mindig siet. Sohasem állna meg egy szóra. Pedig nagyon
szeliden megkérdezném, hogy mit csinál a kis Fifi – vagy ilyesmit. Mert
most hideg eső csurog a felhőkből, ezekben a szomoru, ködös őszi
napokban és a padláslyuk hasznavehetetlen. Tudniillik, hiába vágtatok
föl a lépcsőkön, ha Irma kisasszony közeledik az utcán, semmit sem
látok. Belép a kapun. Majd a tornác üvegajtaján, aztán csendesség lesz.
Pedig odabenn a szobákban bizonnyal jól mulatnak. A kis Fifi pompásan
döcöghet piskótáin. Én mindezt nem látom. Csak gondolom, hogy még mindig
úgy van, mint volt eddig.
*
Két hét. Ha nagyon gondolkoznék, sem tudnám megmondani, hogy mi történt
ezalatt az idő alatt. Bizonyára kisebb jelentőségü dolgok a mainál.
Valami rettenetes az, amit végignéztem.
Délfelé két hivatalos ember jelent meg Irma kisasszonyéknál. Majd néhány
piszkoskabátu zsidó jött, akik megálltak az udvar közepén, lármáztak,
köpdöstek, kiabáltak. A bútorokat egyenkint kihordták a házból. A négy
kis fecske kidugta a fejecskéjét az üvegajtó mögül, amikor először a
nagy almáriumot cipelte el két ember és fölrakták egy szekérre, ami a
ház előtt állott. A négy kis fecske csodálkozva nézte a jó öreg
almáriumot, amibe annyi körtve és alma vala mindig – és az öreg almárium
nem tiltakozott, amikor elvitték őt innen. Majd a kihúzós asztalt rakták
szekérre. Továbbá a székeket, ágyakat – mindent. Csak az özvegy
karosszékét nem láttam elvinni. Azt hiszem, egyéb nem maradt odabenn. A
négy kis fecske megrettenve nézett a nagy vasas szekér után, ami döcögve
indult el az utcában. Az özvegyet az egész idő alatt nem láttam, nyilván
nagyon el volt foglalva cukorkáival és üvegecskéivel.
Akkor jött Irma kisasszony.
Bizonyára – jövén a Jakab-templom mellett, kifordult a sarkon – már
onnan látta a szekeret, ami az ő szegénységüket elviszi innen. A szegény
leány futva jött. A kapu tárva volt még, ahol a bútorokat szállították
ki, ott jött be. Halálsápadt volt és remegett egész testében. Egy percig
mozdulatlanul állt meg az udvar közepén, ahonnan akkorára eltisztultak
az emberek. A négy fecske, amint meglátták nénjüket, kifutottak elébe a
szobából. Ó, máskor milyen patália lett volna ebből. Hogyne! Igy
felöltözetlenül jönnek ki a négy kis fecskék a hideg levegőre a meleg
fészekből. De most, amikor üres lett a fészek!
Irma kisasszony, ahogy meglátta a négy kis árvát, hát csak összeroskadt
a hideg kőre és nagyot sikoltott:
– Most már mehetünk az édesapánk után…
Ezt a dolgot nem állhattam már. Elfelejtkeztem mindenről és onnan a
padláslyukból rémülten elkiáltottam magam:
– Irma kisasszony, az istenért!…
Irma kisasszony összerázkódott és fölugrott a földről. Körülnézett a
hang felé. Én – a könnyeim elborították arcomat – elrejtőztem.
Az özvegy jött ki az udvarra. Ő is megrendült és szomorú volt, de igen
lompos. Fölsóhajtott és halkan makogta:
– Ha polgármester lett volna, istenem, ha polgármester…
*
Délután. Csöndesség volt odaát.
Nagyon szomorú és nyugtalan voltam. Istenem, hogy szerettem én azt a
leányt! – Egészen kétségbe voltam esve tehetetlenségemen. Odaát pedig
csend volt, pedig többször föllopództam „őrhelyemre“, amint a
padláslyukat utolsó órákban elneveztem.
Semmi, semmi… Bezárt ajtók, bezárt ablakok alatt süvöltözött másnap az
őszi szél. A nagy eperfán egy vén csóka ült és közönyösen nézett a
világba. A fészek üres lett.
Azt hiszem, hogy tovább nem írom a naplómat. Minek? Történhetik vélem
valami még? Mikor odaát csak egy vén fekete csóka bámul közönyösen az
üres udvarra!
És azután?…


Bella menyasszony.

I.
Még énekelt a fecske az ereszen, búcsúra sem készült és a sok madár a
patakparti bokrokban csipogott, repdesett; csak az erdőn borongott
valami névtelen bánat, amint zörgő ördögszekereken futott befelé az ősz.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 6
  • Parts
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 1
    Total number of words is 4097
    Total number of unique words is 1826
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    52.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 2
    Total number of words is 4108
    Total number of unique words is 1861
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 3
    Total number of words is 4083
    Total number of unique words is 1870
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 4
    Total number of words is 4044
    Total number of unique words is 1822
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 5
    Total number of words is 4052
    Total number of unique words is 1872
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    53.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 6
    Total number of words is 4173
    Total number of unique words is 1785
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 7
    Total number of words is 4041
    Total number of unique words is 1887
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    54.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 8
    Total number of words is 4064
    Total number of unique words is 1802
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 9
    Total number of words is 4140
    Total number of unique words is 1838
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 10
    Total number of words is 1477
    Total number of unique words is 771
    41.8 of words are in the 2000 most common words
    51.3 of words are in the 5000 most common words
    56.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.