A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 9

Total number of words is 4140
Total number of unique words is 1838
31.9 of words are in the 2000 most common words
42.3 of words are in the 5000 most common words
48.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
soha sem látott életében, egyszerre kibontakozott előtte a multak
ködéből. Mintha integetni látná elsuhanó árnyát a sötét megyei udvarról,
midőn az est leereszkedett…
Bekopogtatott a szomszéd házba. Az asszony már várta. Kivágott
bársonyruha volt rajta. Hej, nincsen olyan hó a havasok ormán, amely
fehérebb volna a Kalász Anna vállánál. Gömbölyü keblének gyenge
pihegésére a kiterített ember fölneszelne a ravatalról. De szemének
tüzes pillantása is elég lett volna ahhoz, hogy minden más embert
megbolondítson, csak Zathureczkyt nem.
– Mit tud az apámról? – kezdte szárazon.
Kalász Anna mosolygott:
– Én most olyant fogok önnek mondani, amit nem fog nekem elhinni. Az ön
édesapja halála előtt titkot bízott valakire, amely titok most az én
birtokomban van. Akarja, hogy elmondjam?
Zathureczky kábultan szorította a homlokára a kezét:
– Titok? – mormogta. – Mindig csak titokról hallok, ha az apámat
említik. Hová lett nagy vagyona, miért ölte magát mámorba? Kérem, ha tud
valamit, szóljon.
Az asszony mosolygott lágyan:
– Ha én gazdag emberré tenném önt – egyszerre?
– Bolondság, – vágott közbe hevesen a szolgabíró. – Minek mond ilyent?
Gúnyolódik velem?
– Megvan még az a bunda, az ön apai öröksége? – kérdezte az asszony és
hirtelen előrehajolt.
– Megvan, – felelt Zathureczky. – Ott függ a szobámban a szögön. Télen
vele takaródzom. De mit tartozik ez a dologra? Bizony elég rongyos
állapotban van már szegény. De hát az apámé volt.
Kalász Anna merőn nézett a férfira:
– Az a bunda, – szólt halk, kimért hangon, – az ön gazdagsága. Abba
varrta atyja az értékpapírokat, amelyeket az ön számára akart megőrizni.
Zathureczky halálsápadtan ugrott föl:
– Honnan tudja ön ezt?
– Az apámtól, az ön atyja jóbarátjától.
Zathureczky hosszu lépésekkel járt föl-alá a szobában. A két kezét a
homlokára szorította és motyogott:
– A bunda… Kincsek a bundában…
Az asszony megragadta a karját:
– Jőjjön, menjünk. Győződjünk meg, vajjon igazat mondtam-e?
Zathureczky ijedten hadonászott karjaival:
– Ön is akar meggyőződni? – kérdezte aggodalmasan, gyanakodva. – Majd
csak én magam…
Az asszony ajkába harapott:
– Kérem, Zathureczky, – szólt ideges nevetéssel. – Ön mégis furcsán
viselkedik. Érthetetlenül.
– Majd megnézem azt a bundát, – rebegte a szolgabíró.
Esztelen iramodással futott az ajtónak. Kalász Anna kendőt kanyarított a
nyakába és az utca közepéig utána futott:
– Zathureczky… Az Istenért, mit csinál? – kiáltott dühös haraggal.
A sötét utcán lépések közeledtek. Az asszony visszaosont a házba. Ott
kétségbeesett zokogással vetette magát a kanapéra. De csak egy
pillanatig tartott a sírása. Nyomban elnevette magát:
– Megbolondult szegény, de majd észretér, – mormogta és egész éjjel
leste a kopogó lépéseket az ablak alatt.
*
Zathureczky szolgabírót pedig attól a naptól fogva nem látta senki
Kállóban. Fuvarosok, útonjáró emberek beszélték, hogy látták az
országutakon bolyongani egy bundával a hátán. Kalapját elveszítette
valahol, csizmája leszakadt lábáról. Ment, mint aki eszét veszítette. A
bunda vitte őt.
Kalász Anna egy heti várakozás után elmondta az alispánnak a
Zathureczky-titkot és az eltűnt szolgabírót kerestette a vármegye
mindenfelé. Eleinte még látták itt-ott. Később teljesen nyomaveszett.
Lehet azonban, hogy ez is csak a legendában van így.


Az ágyúgolyó.
Az utolsó „nemesi fölkelés“ történetét csupán már a levéltáras ládák
őrzik, – élő ember nem emlékszik rá. A bölcsek szerint száz esztendő –
éppen száz esztendeje az utolsó nemesi fölkelésnek, – annyi az idő
végtelenjében, mint egy porszem a sivatag homokjában. Igy beszélnek a
bölcsek, de mi már inkább csak tudatlan gyarlók szeretünk lenni az
időszámításban: az órákat, – a letünteket – a lepörgött napokat és ó, a
gyorsan muló éveket számontartjuk és dehogy engednénk el egyet is
belőlük. Hogyne volna hát nagy idő száz esztendő! Vajjon hányan érjük
meg a nagy időt, hogy nevünk mellé C betűt írhassunk, mint az öreg Bodó
Sámuel az én gyerekkoromban. (Erre a C betűre büszke volt az egész
familia, pedig a rossz nyelvek szerint kilencven esztendős se volt még
az öreg. De hát az öreg emberekből se költözött ki még végleg valamennyi
ördög, a hiúság ördöge ott lapul az ő csizmaszárukban is. Később, mikor
a kis Bodókból nagy Bodók lettek, a százesztendőt jelentő C-t ők is a
nevükhöz ragasztották, mint valami nemesi prédikátumot, persze előre.)
Még a százesztendős ember is ritka már, mint a fehér holló. Mondják,
hogy azelőtt több volt az öreg ember, mint manapság. De hát azelőtt
minden másképpen volt. No, azért akkor se volt éppen minden familiában
Matuzsálem, hiába volt másféle világ. S így nem csuda, ha az
inzurrekcióról élő embertől már nem hallhatunk. Régen a föld alatt
pihennek örök nyoszolyájukban azok, akik beszélhetnének róla. „Hogy is
volt csak?…“ hallom gyerekkoromban az öreg Bodó Sámuelt, miközben
bajuszát megnyálazta. De már akkor ő se emlékezett egyébre, mint a
vasderes lovára, amit hívtak Cifrának. Félig legenda, félig való ez az
egész nemesi fölkelés, amilyen legenda lesz egyszer a szabadságharcból.
Ma még itt járnak köztünk a kemény öregek és hőstetteiket emlegetik, de
majd egyszer ők is elhagynak bennünket, mert hisz mégis csak legjobb
odalenn a puha homokban, – s akkor a mi fiaink, unokáink mosolyogva
csóválják majd a fejüket a „legendákon“, amelyeket mi igazabbnak hiszünk
a bibliánál. A „nemesi fölkelés“ se volt ám olyan tréfás operett, ahogy
mi száz esztendő ködén át látjuk. Az idő, e nagy dekorátor, eltakarta
ugyan szürke szőnyegével az apró, színes foltocskákat. Jó szerencse,
hogy a szürke szőnyeg alól itt-ott kibukkan egy-egy szögecske, vagy
meghasad imitt-amott a kárpit és alóla ismeretlen képek bukkannak ki,
mint mikor régi épületek falán a vakolat alatt olykor fölfedezzük régi
művészek freskóit. És ezek a fölfedezett freskók a nemesi fölkelésből
azt jelentik, hogy tulajdonképpen mégse volt az olyan anekdotás-háború,
mint táblabíró-őseink hirdették. Persze, ők még ismerték a vitéz
fölkelőket és tudták róluk, hogy otthon ki milyen, micsodás. A
vértszomjazó oroszlánok gyakran félve lapulnak meg otthon az
udvarházban. És a rozsdás kardok se valának mind Damaskus aranyából
verve. Némelyikkel bizony malacot szúrtak le karácsony havában; a híres
Dömöczky pisztolyait csak a fegyverkovács tudta elsütni… No de hát
mindegy. Táblabíró-apáink évtizedeken át élcelődtek a nemesi fölkelésen
és a két magyar hazában minden rozsdás kardhoz egész anekdota-kör
fűződött. De azért mégis csak ott voltak az inzurgensek Győr alatt és
bizony nem rajtuk múlott, hogy Napoleon gránátosaival meg nem
ízleltették a magyar vasat. Csakhogy nem jöttek azok a huncut
gránátosok… Mintha bizony az inzurgensek tehetnének erről! A francia
császár elhordta irháját Szent István országának határairól és erre vége
lett a víg, muzsikás, tivornyás tábori életnek. Hazament mindenki.
Utóvégre az asszonyok se maradhatnak évszámra egyedül otthon. Hisz
Hevesből már a táborozás első hónapjában Győrbe jött egy szekérderék
menyecske az ura után. Félő volt, hogy az ország többi vármegyéi is
követni fogják a hevesi asszonyok példáját. Akkor pedig bakfittyet ér az
egész inzurrekció. Hogy verekedne már az ember jóízüen, ha odahaza, a
szállásán, asszonyi pörlekedés közben hányta magára fegyvereit! Az
őrállás se házasembernek való foglalkozás. A táborból idehajtja a szél a
víg muzsikahangokat. A toponári zsidókat – híres muzsikusok voltak – a
dunántuli urak magukkal hozták. Pörgették a menyecskéket, mint az orsót,
pörgették mindennap. Persze Bodó Sámuelnek akkor még eszeágában se volt
C betűt kanyarítani a neve mellé.
Bodó Sámuel abban az időben – még a vármegyei levéltár is tud róla –
Szabolcs, Szatmár, Zemplén és Bihar leglustább embere volt.
A lustaság is olyan dolog, hogy csak addig jó, amíg az ember maga tud
róla. A lustaság olyan az ember mellett, mint a jóbarát: soha el nem
hagyja, búban, bajban, még az örömben is mellette van. Az igazi lusta
ember búsulni se tud, örülni se tud; se nem jó, se nem rossz; ha gazdag,
se gazdag, ha szegény, se szegény; baja senkivel nincs, még önmagával
se. A lusta ember semmi más, csak lusta. Mindenféle szenvedély megtűr
maga mellett még egy másik szenvedélyt, mint a nagy kutya megtűri a
háznál az ölebet. Csak a lustaság mellett nem marad semmi. A lustaság
nem is szenvedély: az maga már az ember.
Haj, a lustaságra emlékezve, fölsóhajthatunk: annak is vége van már,
mint sok mindenféle magyar ősiségnek. A régi krónikák búvói tán azt
mondhatnák, hogy a harcias vitézség a mi ősi hagyatékunk. Van benne
valami: sokat verekedtünk. Mások tán a szónoklás mellett törnek
lándzsát. Hisz ha nem verekedtünk, akkor szónokoltunk. De hát nem mindig
járt jó idő a szónokokra és a harcosokra: mit csináltunk akkor?
Évszázadokon át semmit. A történelem könyvében csupán a régi királyok
cselekedetei vannak följegyezve. Ám a régi királyok idejében voltak
közemberek, akikről mitse olvasunk az egykori följegyzésekben. Az új
idők történetírója a tiszti címtárból megírhatja a mai generáció
históriáját: a nemzet hivatalt vállalt. Hivatalnok minden ember. De
hajdanta nem voltak hivatalok. Az ember joggal tűnődhetik tehát azon,
hogy mit csináltak a mai hivatalnokok ősapjai? A felelet egyszerü rá:
semmit. A lustaság, a semmittevés sok száz esztendőkön át házi istensége
volt minden magyar familiának. Megóvta sok mindentől: elsatnyulástól,
elzülléstől, tönkremenéstől. A nagy csöndben, amely évszázadokon át
jótékony felhő gyanánt borult rá Mária országára: a nemzet megtartotta
erejét, a faj nem forgácsolódott széjjel és az anyák erős, szívós
magyaroknak adtak életet. Hát a lustaság se volt olyan nagyon ártalmára
a nemzetnek.
Persze, a régi lustálkodó világnak immár vége van. Mátyás királyról a
mindent nagyító vagy kicsinyítő hagyomány csak három legendás lustát
említ (volt pedig ott több!), manapság talán már egy sincsen. A lusták
úgy elmultak, mint a többi magyar virtusok. A kardot már rég letettük,
csak szóval győzzük, – tán mert az a legkönnyebb.
A Bodó Sámuel idejében még minden határban akadt elég lusta. (A kalapos
király passziv rezisztenciáját az öregek nem felejtették még el. Az volt
a nekünk való forradalom! Senki se ment belé tönkre. Kár volt Józsefnek
meghalni. Még sokáig győztük volna szusszal.) Nem volt az akármilyen kis
dolog, négy vármegyének leglustább emberének lenni. Annak a négy
vármegyének volt táblabírája Bodó Sámuel.
A lustaságot tehát négy vármegyében viselte, bár csak Nagy-Kállón
iktatták felőle jegyzőkönyvbe a lustaságot. Még pedig azért, mert
egyszer megyei gyűlésben, hogy, hogy nem, kigyulladt a tekintetes úr
szép, aranygombos mentéje. Lehet az is, hogy valami pajkos kancellista
dobott parazsat a tekintetes úr mentéjére. A mente finom szőrén lassan
harapódzott tovább a tűz. Tán egy kézlegyintéssel el lehetett volna
oltani a tüzet, de nem volt, aki a kezét legyintse. A tekintetes úr
csendesen húzódott meg az égő mentében, – kemény téli idő járt odakünn,
a szomszédjai pedig kíváncsian nézték, mikor mozdul már meg a híres
lusta ember.
A mente pedig ezenközben égett szép csöndesen a tekintetes úron.
Egyszerre fölcsapott a láng a gallér prémes részéből és akkor tüzet
fogott a szomszéd Rekty Balázs tekintetes úr farkasbőrbundája is. Bodó
Sámuel még akkor sem mozdította meg a szemhéját. Pedig tán már a nyakát
is csiklandozta a láng.
Horváth Ákos gróf, – híres ünnepélyes ember volt, – erre már kijött a
sodrából a főispáni széken. Bár magyarul még a hajdujával sem kellett
diskurálni, ennek a mennyei lustaságnak a láttára elveszítette a
flegmáját:
– Ég a bundája, Bodó tekintetes uram! – kiáltott rá.
– Maradjunk a tanácskozásnál! – recsegett vissza Bodó Sámuel ékes
deáknyelven.
A szomszédok akkorára fölugráltak, életveszedelemben forgott ott
mindenki, az elősiető hajduk pedig egy veder vízzel leöntötték a
tekintetes urat. Bodó Sámuel ekkor ugrott föl először életében:
– Injuria! – dörögte az asztalra csapva. – A vármegye cselédei
inzultálják a tanácskozó táblabírót. Kérem jegyzőkönyvbe venni.
No, be is vették a jegyzőkönyvbe. De nem sok köszönete volt benne Bodó
uramnak.
Mondják, hogy akkor már deresfejü, deresszakállu ember volt Bodó Sámuel,
amikor a lustaság pálmáját elnyerte, – de ne tekintsünk a deres, kerek
tatárfőre, ilyen volt ő fiatal korában is, amikor még nem volt több
nemes vármegyék táblabírája, hanem csak a bisztrai nemesi birtoknak ura
és birtokosa.
A mult század elején a telekkönyvi viszonyok még igen zavarosak voltak
hazánkban. Volt valahol egy országos nagy telekkönyv Budán, amely
könyvbe állítólag az összes magyar birtokok és birtokosok be voltak
jegyezve. De én azt hiszem, hogy ez a nagy könyv éppen olyan legenda,
mint sok minden a mult századból. Ha volt: volt, ha nem volt: az se baj.
Az a sok apró nemesi birtok, amely abban az időben Magyarország térképét
alkotta, ma már rég eltűnt. A víz nem nyelte el, mégis eltünt. Tűz föl
nem égette, mégis nyoma veszett. Most jó volna az a nagy könyv, ha
megvolna valahol: kié is volt a régi Magyarország? Bizonyosan nem azoké,
akiké most. Csakhogy még a gazdájuknak is nyoma veszett. A családi
szájhagyományokra mit se lehet adni. A hagyomány szerint minden familia
milliomos volt. Az én nagyapám is sokáig kereste Bibics Antónia millióit
Aradvárosán, amit a jó asszony iskolákra, kolostorokra hagyott. De hová
lettek a milliók? Hová lettek az iskolák? Azt már a legöregebb
levéltárosok sem tudják tán. Igy veszett el az egész régi Magyarország.
A fiskálisok abból éltek, hogy megkeressék. Keresték is: némelyik ötven
esztendeig, – aztán örökbe hagyta a pört a fiának, vagy a
kancellistájának. Némely pörből megélt két generáció.
Azért ne keressük ma már a bisztrai nemesi birtokot sem. Eltűnt annak
még a nyoma is. A szájhagyomány szerint csupán egy volt nagyobb azon a
vidéken, a váradi püspöké. No, meg a Serény Gaál N. Frigyesé is. (Az
apja Nagy Frigyes ellen háborúzott, azért keresztelte el a fiát a porosz
császárról.) De már mondtam, hogy a szájhagyományokra mit se adjunk.
Lehet, hogy a bisztrai nemesi birtok éppen akkora volt, mint a váradi
püspökség; de az is meglehet, hogy csak amolyan apró nemesi jószág volt,
amilyen minden falu határában akadt. Nagy, sárga, bolthajtásos tornácu
házzal, tágas udvarral és lustán kapargáló tyúkokkal. Hja, akkoriban
csak ilyen volt Magyarországon. De kell-e palotában születni azért, hogy
kitünő hazafi legyen az emberből? Itt született Bodó Sámuel is és innen
kísérték örök nyugodalomra a régi Bodókat. Egy lapos domb volt a falu
alatt. A fantázia szerint honfoglaló magyarok voltak benne eltemetve.
Ide temették a Bodókat, – az atyafiakhoz, mint a Bodók büszkén
mondogatták. Tehát volt alkalmas temetőjük is a Bodóknak! Vajjon minek
mozdultak volna el erről a tájról? Az ilyen komposszesszorátusban száz
esztendeig lehet éldegélni: a tyúkok tojnak, a barmok fölnőnek, a föld
minden esztendőben meghozza a gyümölcseit. Vajjon van-e szebb élet a
régi magyar életnél?
Még felesége is volt Bodó Sámuelnek. Milyen felesége? Olyan, mint abban
az időben minden embernek volt. Jó, dolgos, kezes: Gaál Teréz volt a
leánykori neve. De még a Bodó kedvéért azt is elfeledte és szívesen
vallotta, hogy a Bodók az első emberek Magyarországon, bár a férje ezzel
nem sokat törődött. Teréz azonban otthon mindennap azt hallotta az
apjától (a híres háborúzótól), hogy a Gaálok a legelső emberek ebben az
országban. Teréz másképpen nem szerethette az urát, mintha a Bodókat
vallja az ország első embereinek. (Hej, hogy csikorgatta fogát az a
csontkoponya ott öt lábnyi mélységben, ha ugyan hallotta a Teréz
dicsekvését.)
No de mindegy. Ma már aligha lehetne eldönteni, kik voltak az elsőbb
emberek: a Bodók-e, vagy a Gaálok. Ha a külső pompát vesszük figyelembe,
Gaál Nagy Frigyes különb ember volt Bodó Sámuelnél, mert ő vadonatúj
fegyverzetet vásárolt, mikor elkövetkezett az ideje a nemesi
fölkelésnek. Egy budai fegyverkovács verte remekbe a kardját, a
pisztolyai pedig akkorákat durrantak, hogy tán még Bisztrán is
meghallotta Bodó Sámuel. A Bodó fegyvereit se az útszélen találták.
Mindenki tudhatta a vármegyében, hogy a karddal, amelyet Bodó Sámuel a
derekára köt, valamikor török koponyákat vagdostak le a régi Bodók.
Igaz, hogy a háborúk elmultával disznóöléshez használták a becses acélt.
De hát a disznót is le kellett valamivel szúrni!
*
Tehát jön a frankus…
Kállóban gyülekeztek a nemes urak. Ha azt mondanám, hogy a világ
fönnállása óta olyan szép sereg még nem volt, mint a szabolcsi
inzurgensek serege: éppen annyit mondanék, mintha semmit se mondanék.
Ott volt a vármegye minden épkézláb nemese. Hej, hogy csörögtek a
fegyverek! Délelőttönkint vágtató lovasok vertek szikrát a kövekből, a
vén megyeház ablakaiból pedig csodálkozó asszonyszemek ragyogtak le a
térre, ahol a fölkelő nemesek jártak-keltek. Némelyik még az öregapja
fegyvereit is elhozta. Úgy zörgött rajtuk a sok ócskavas, mint a
skót-legendákban a kísértetek lánca. Pengtek a sarkantyuk, amire az
asszonyszemek mindjárt jobban ragyogtak. A jó ég tudná, hogy micsoda az
összefüggés az asszonyszemek ragyogása és a sarkantyúk pengése között!
Esténkint a nagyfogadóban húzta a cigány, a nemes urak pedig járták a
toborzót, amely tánc vitéz emberhez való.
De hát ennek a szép életnek is vége lett egyszer. A vármegyéből már
összegyült mindenki, akiben szív és lélek volt: indulni kellett a
frankus ellen. Még egy hosszu éjszaka, meg még egy utolsó tánc: reggel
lóra kaptak a fölkelők és táncoló paripáikat kifelé irányították a
városból. Az asszonyszemek még jobban ragyogtak és az öreg toronyban
kongott egy vén harang. Mentek a nemesek: vajjon hány tér vissza a
hadjáratból? Kongott-kongott a harang és a fölszálló por elfödte a
csapatot.
Egyszerre roppant üres, nagyon csöndes lett a város. A jókedvü, zajgó
inzurgensek elvitték még azoknak is a kedvét, akik otthon maradtak.
Bezzeg nem pengett most sarkantyú az ablakok alatt és csak a csendbiztos
nyargalt végig a piacon kesely lován.
De nyomakszik ám valaki fekete paripán Bátor felől a sárga úton. Vajjon
ki lehet az elkésett vitéz? A megyeház ablakából az asszonyszemek
ragyogva tapadnak a közeledőre. Már látszik kunkorgós fekete bajusza,
darutollas süvege: szorítja a lovat, de hiába szorítja. A fekete kanca
lassan poroszkálva hozza be terhét a piacra. Ki volna más az elkésett
lovas, mint Bodó Sámuel, a lusta Bodó Sámuel…
Egy vén hajdu pipázott a vármegyeház kapujában. Azt megkérdi Bodó uram:
– Hol vannak a fölkelők, atyafi?
A hajdu kiveszi a pipát a szájából, hegyeset köppint és a távolba mutat:
– Ott mennek!…
Bodó Sámuel megint szorítja a lovat, megint csurog az izzadtság fekete
üstökéről, nyomakszik előre, a többiek után.
A megyeház oldalában fölcsendül egy nevető asszonyhang:
– Sose éri őket utól, Bodó uram!
*
Persze, hogy nem érte utól. De hát bánta is azt Bodó uram.
Ment-mendegélt mindenütt a csapat nyomában. Azt pedig könnyü volt tudni,
merre jártak az inzurgensek. Ahol a cigánynak elgémberedett valamennyi
ujja, ahol a hordóban csupán seprő maradt, ahol az asszonyok testét már
föltörte a vállfűző a sok viselésben: az inzurgensek arra jártak. Végig
a magyar hazán vonult a hős csapat és semmitől nem ijedt meg útközben.
Bodó Sámuel hallgatta a híreket az elmentekről és az üres asztalok
mellett a fogát szívta:
– Kutya-kutyánszki, – kiáltott föl Szolnok táján. – Még a kakasokat is
megették.
De szorította kancáját és nem sokat törődött a szidalmakkal, amelyeket
úton-útfélen el kellett szenvednie.
– Az úr is a szabolcsi kompániából való? – kérdezte egy kátai
komposszesszor.
– Oda én! – felelte nagy büszkén Bodónk.
– Akkor óvakodjon erre járni az úr, mert betörik az oldalát. Itt jártak
a hősök, megettek, megittak mindent. Az asszonyokat elcsábították, a
leányokat megkergették. Be ne menjen az úr a faluba.
Szegény Bodó Sámuel így bújdosott úttalan-útakon a kompánia után.
– Oh, a gazemberek! – csikorgatta a fogát. – Valóságos tatárjárás az
útjuk.
De minden szenvedésnek vége van egyszer. Egyszer föltünt a Duna a
láthatáron. A pilisi hegyek szelid koszorúban ölelték át a tájat, hol
Bodó Sámuel megpihent utoljára. Egy útszéli csárda volt a tanyája,
útszéli korcsmáros a házigazdája. Pihent, pihent, – napokig pihent itt.
Olykor szekeres emberek jöttek a csárdába, azok meséltek nagyokat a
kecskelábu asztaloknál. A frankus mind megöldösi a magyarokat, nem marad
azokból még hírmondó se, kik Győr alatt táborba szálltak. Majd meg azt
hozták hírül, hogy nem bántja a frankus a magyart. Jó emberek azok, nem
verekedni jöttek ide.
– Akkor nincs baj! – kiáltott föl Bodó Sámuel és visszadugta a kardját
hüvelyébe.
A csárdában jó dolga volt Bodónknak. A csárdás, bizonyos becsületes
Murok János, öreg ember volt, megette már kenyere javát: ő ugyan nem
sokat törődött a hányi-veti inzurgenssel.
– Nálam holtanapjáig ellehet a nemzetes úr, – mondogatta, ha Bodó Sámuel
már nagyon hánykódott, hogy így, amúgy, elindul maholnap ő is a frankus
ellen.
De bizony nem indult el soha.
Ha táblabíró nagyapáink anekdotáinak hinni lehet, alig volt útszéli
fogadó abban az időben hazánkban, hol egy-egy inzurgens meg ne húzta
volna magát. Hazamenni röstelt, a frankussal verekedni nem volt kedve, –
elbújdosott ott, ahol lehetett. De hát nagyapáink szerették a tréfát.
Higyjük, hogy csak Bodó Sámuel volt az egyetlen, aki táborba nem
szállott, nem ám gyávaságból, csupán lustaságból. Egy nagy kemence volt
a csárdában. Olyan nagy kemence, melyet, ha az országútra állítottak
volna, az egész országútat befűtötte volna. E mellett a nagy kemence
mellett töltötte Sámuel a telet, amely gyorsan beköszöntött.
Innen szálltak néha haza a gondolatai… Szálltak-szálltak, aztán
erőtlenül lehanyatlottak. Bodó uram nagyokat horkolt a kemence oldalán.
Tavasz felé járt már az idő, midőn egyszer nagy zajgás verte föl az
országútat. Bodó uram kipillantott az ablakon. Jöttek ám lovasok az
úton: a szabolcsi inzurgens lovasok. Legelől mindjárt a híres Komoróczy
Gyuri, aki a leghíresebb verekedő volt abban az időben. Csajkos,
Kisignácz, Kállay Lőrinc a nyomában. Vígan lépkedtek a lovak, a vitézek
pedig valami dalt énekeltek…
Mondják Bodó uramról, hogy már ebben az időben is oly lusta volt, hogy a
legyet nem szívesen kergette el orráról, ám ekkor az egér fürgeségével
menekedett föl a padlásra, hol elrejtezett a szénába. A padlásról
hallgatta aztán a vitézek dalolását, kulacsok döngését az asztalon,
nehéz sarkantyús lépések dobogását az ivó pallóján.
Tele voltak szóval, beszéddel a messziről jött vendégek. Egy-egy erősebb
szó fölhatolt a padlásra.
– Kivertük a franciákat! – kiáltotta egy érces, klárinét-hang. – Vivát
Komoróczy Gyuri!
A kulacsok fenekei döngtek az asztalon, a paripák nagyokat nyerítettek a
korcsma udvarán. Egyszerre cimbalomszó pendült meg odalenn. Egy boglyas,
vén cigány bújt elő a kenyérsütő kemencéből. Az verte a toborzót. Az
inzurgensek táncra perdültek. Reszketett táncukba a csárda négy fala, a
rikkantásukra pedig rikkantás felelt. Tartott a tánc, a dal, amíg estére
kezdett hajolni az idő. Akkor megnyergelték a lovakat és tovább mentek.
A tavaszi alkony ködében elveszett lassan alakjuk. Akkor lemászott Bodó
Sámuel a padlásról.
– Nem addig van az! – dörmögte, – Bodó Sámuelt se a gólya költötte. Majd
megmutatom én nektek, szájhősök, hogy mi az igazi vitézség.
Az öreg korcsmáros bólongatott deres nagy fejével Bodó uram dörmögésére
és segített neki támasztani a kemencét, amelynek melege bizony elkelt
még a hűvös tavaszi estén.
*
Történt, történt… Az inzurgensek mind haza értek. Egy se hiányzott
közülük, csak Bodó uram. De hát ki törődött volna Bodó urammal most,
amikor itt voltak a hősök, a frank-verő vitézek. Tele volt dicsőséggel,
mámorral az egész vármegye. A nagyfogadóban húzta a cigány szakadásig.
Az asszonyszemek jobban ragyogtak, mint valaha. És a sarkantyúk
pengéséhez fogható hasonlattal a krónikás ólomkalamárisa nem
rendelkezik. Hogy egy szegény asszony sirdogált valahol egymagában, a
bisztrai udvarházban: ugyan ki törődnék most azzal? Zengett a dal az
inzurgensek tiszteletére.
– Hát mit üzen Bonaparte? – kérdezgették az otthonmaradottak.
– Tisztelteti az egész magyar nemzetet. Azt mondta, hogy olyan vitéz
gyerekeket, amilyeneket erre mifelénk talált, még nem látott soha
életében.
– No, hát akkor vivát Bonaparte! – feleltek rá és a cigány hurja
szakadozott.
Ki törődött volna tehát Bodó Sámuellel! Bodó Sámuel? Olyan nevü ember is
van a világon? Lehet, hogy ezelőtt volt, de hát régen volt az. Ma már
nincs is meg.
Dehogyis nem volt meg.
Még el sem hangzott a dáridó utolsó nótája, még állt talán valahol
egymagában a fehérasztal mellett a híres toasztozó Sári Emánuel, aki
arról volt nevezetes, hogy ha elkezdett egyszer beszélni a
fehérasztalnál, kibeszélte az egész éjszakát. Beszélt, beszélt,
felköszöntötte a nagyapákat, dédapákat, meg még az ezután jövendő
nemzedéket is. Hiába rángatták hátulról a dókáját, ő bizony le nem ült.
Igy aztán úgy segítettek magukon, hogy kocintgattak derüre-borura,
vivátoztak, énekeltek – hiába. Sári Emánuelt nem zavarta meg semmi. Ő
beszélt virradatig. Mikor már elszökdösött mellőle mindenki, még akkor
is beszélt. Egyedül maradt az asztalnál, a hangja akkor is recsegett
még:
– Szállok az Urhoz!…
Tehát még álldogált magában valahol nemes Sári Emánuel és emelte poharát
a hazatért inzurgensekre, mikor a város északi oldaláról egy fekete
lovas nyomakodott be. Poros volt szakálla-bajusza, mintha megőszült
volna, a lova vén, a fegyvere rozsdás. Ki volt ez az elátkozott vitéz?
Senki más, mint Bodó Sámuel.
Szorította öreg kancáját, csörgött a fegyverzete, lekivánkozott a
sarkanytyúja a csizmájáról: de jött, jött a megyeház felé. Hej, hogy
nevettek az asszonyszemek arrafelé, amerre elhaladt! Be nevettek! Mintha
bizony még sohase látták volna Bodó Sámuelt.
Bodó uram pedig ment föl egyenesen a vármegyeházára. Ott bekopogtatott a
vicispánhoz. Hívták akkor a vicispánt Kállay Ferencnek.
– Itt volnék! – kezdte Bodó uram, megigazítva nyakában a mentekötőt. –
Bonaparte Napoleon üdvözletét hozom a nemes vármegyének. Itt van ni! –
Benyúlt a tarsolyába és egy irtó nagy ágyúgolyót vett ki s letette a
vicispán asztalára.
Kállay Ferenc megrőkönyödve nézett Bodó uramra:
– Honnan hozta ezt, tekintetes úr?
– Nem a boltostól! – felelt foghegyről Bodó uram. – Onnan, ahol az
ilyenféle golyóbis úgy hullott, mint a záporeső. Egyet elkaptam röptiben
és a tarsolyomba dugtam. Hadd legyen itthon valami játékszerük a
vicispán uram gyerekeinek.
Tyű, ez már nem volt tréfa dolog.
Az ágyúgolyó itt volt. Az ilyent nem lehet a kovácsnál csináltatni.
– A többiek nem hoztak ágyúgolyót, – dörmögte a vicispán.
– A többiek? Miféle többiek? – meresztette a szemét Bodó uram. – Hát
olyanok is voltak? Én senkivel se találkoztam a háborúban idevalókkal.
A vicispán fölszisszent:
– Csak nem akarja kétségbevonni Bodó uram a szabolcsiak vitézségét?
Bodó Sámuel lustán csóválta a fejét:
– Én nem hallottam róla. Grácia szegény fejemnek, de én nem emlékszem
semmire.
Nagy híre futamodott a Bodó Sámuel ágyúgolyójának. Csodájára jártak a
vármegyeházára.
– Honnan vehette? – tünődtek a kishitüek.
– Ez ugyan kivágta a rezet! – mondogatták azok, akik szeretik elhinni a
csodálatos dolgokat.
De legjobban mérgelődtek a volt inzurgensek:
– Ott se volt Bodó Sámuel Győr alatt! – kiabálták. – A színét se láttuk.
No de már ezt senki se hitte el. Honnan hozta volna hát az ágyúgolyót?
Az ilyesmit nem lehet csak úgy az úton találni. Nem bitang marha az.
Nőtt, nőtt az ágyúlyogó híre. Aki még nem látta, az többet tudott róla,
mint aki látta.
– A korzikai neve van vésve az oldalára. Itt járt Bonaparte! Mint
hajdanában Mátyás király írta föl a fadarabra. Mégis csak vitéz gyerek
ez a Bodó. A többiek még egy rozsdás sarkantyút se tudtak hazahozni. Ő
mindjárt egy ágyúgolyót hoz.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 10
  • Parts
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 1
    Total number of words is 4097
    Total number of unique words is 1826
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    52.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 2
    Total number of words is 4108
    Total number of unique words is 1861
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 3
    Total number of words is 4083
    Total number of unique words is 1870
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 4
    Total number of words is 4044
    Total number of unique words is 1822
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 5
    Total number of words is 4052
    Total number of unique words is 1872
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    53.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 6
    Total number of words is 4173
    Total number of unique words is 1785
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 7
    Total number of words is 4041
    Total number of unique words is 1887
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    54.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 8
    Total number of words is 4064
    Total number of unique words is 1802
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 9
    Total number of words is 4140
    Total number of unique words is 1838
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 10
    Total number of words is 1477
    Total number of unique words is 771
    41.8 of words are in the 2000 most common words
    51.3 of words are in the 5000 most common words
    56.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.