A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 4

Total number of words is 4044
Total number of unique words is 1822
32.9 of words are in the 2000 most common words
45.9 of words are in the 5000 most common words
51.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Bobák ekkor, hatalmas bátorsággal szívében, halkan fölemelkedett és
mondta:
– Nevem Bobák.
Nicefor atya nyugtalankodva nézett rá. Majd Prokopra függesztette a
tekintetét kérdőn. A kis boldog Prokop mérges lett és száját csúnyán
huzogatta és vállát rángatta. Igen megvető fintorításokat csinált,
amiből Nicefor atya nyílván megtudta, hogy e félszeg, vöröskés ember
most a malom gazdája. Igen megijedt és fölfohászkodott keservesen:
– Ó, szent Nicefor! Hát azért hoztál engem ide a pokolból, Máramarosból
ide? Azért, hogy innen is elmenjek?!
Bobák, akinek jó szíve volt, szerény és vigasztaló hangon szólt közbe:
– Ne tessék, ne tessék… Szolgámtól tudom, hogy görög keleti szerzetesek
lakták egykor e házat… Mindent tudok. És mindent, – mondta Bobák
erősítőleg és pápaszeme mögül barátságosan pislogott a gubancos,
ijesztően elhanyagolt külsejü Nicefor úrra.
Nicefor úr nyugtalankodva mondta:
– Nem, nem tetszik… De én itt akarnék ám maradni mindig!
– Csak tessék, csak tessék, – mondta Bobák jószívüleg és ferde vállait
úgy mozgatta, mintha azt mondta volna, hogy ő nem bánja, hogy csöppet
sem bánja.
Nicefor úr erre parolázott vele és ismét megtetszett neki kotyogtatni a
kulacsot.

V.
A Paraszkiva-malomban semmi sem változott külsőleg, csak éppen a kutyák
züllöttek széjjel a Bobák nagy szomoruságára. Prokopnak ugyanis többé
semmi hasznát nem lehetett venni. Nicefor atya körül lebzselt mindig, és
hosszan, éneklőn mondta el napjában sokszor, hogy Cyrill és Hipác urak
milyen szomoruan várták vissza Nicefor urat, amikor egy délutánon
elhagyta a malmot. Este a bor sem izlett úgy, és mindig mondogatták,
hogy azt nem tették föl Nicefor atyáról.
A kis vöröskés Bobák most már nemcsak esténkint üldögélt
vászonköpönyegében a toronyban, hanem néha egész hosszu napon. Attól
félt ugyanis, hogy visszajön a másik két kalugyer is egy szép napon. Mit
csinál ő akkor. A kaput bezárni nem lehet. Prokop tökéletesen
megbolondult máris. És ő pedig csak a csendes szót szereti. Nem igen
szeret gorombáskodni. Üldögélt a toronyban, búsan figyelve az
országútat, amíg Nicefor atya imádkozgatott és aludgatott, így töltvén
napjait. És néha sóhajtozgatván az elveszett két kalugyerek után. Vajjon
hová lehetett Cyrill, az ölestermetü és a nagytalpu Hipác, aki kezét úgy
belecsavargatta mindig szakállába, hogy onnan kibontakozni csak nagy
nehézségekkel tudott? Vajjon hová lehettek? Prokop hetykén járt-kelt az
udvaron és hegyesen fütyölgetett. Közben sokat elmélkedett gonosz
Vazulon és egyebeken. Vasárnaponkint hangosan és gyönyörüen litániázott
az udvaron, amíg Nicefor atya dörmögve önté a szót, előénekelvén.
A kis vörös Bobák, akiről mondom, csak annyit tudok, hogy valami
indzsellér-féle volt, szerette a kóbor kutyákat és némileg bolond vala,
búsan és aggodalmasan gubbasztott a tető felett, elnézvén a szürke
messziségbe, amerről a másik két éhes kalugyernek jönni kellene. Fehér
vászonköpenyege leffentyüit libegtette a síkság felett kóborló nedves
szél.


Mariska, a kis regényhősnő.

I.
Szegény és szép lányok imádsága jutott ma eszembe, amit régen egy kis
hegyekbe ékelt falucska templomában hallottam. Amint Mariska imádkozott
a Szűz oltára előtt, kezeit összekulcsolva, szívében mély áhitattal és
ajkai önfeledten, hangosan mormogták a szegény és szép lányok imádságát:
– Ó, Boldogságos, könyörülj meg rajtam. Én csak kislyány vagyok, de
éppen annyit szenvedek, mintha valami kemény férfi volnék. Mert lyánynak
születtem Boldogságos. A gazdag lyányok tán boldogabbak; de én szegény
lyány vagyok és mindenáron férjhez kell mennem. És hamar, Boldogságos
Szűzanyám. A papát megint licitálják julius 4-én, a mama folyton sír,
mert én még mindig otthon ülök a nyakukon. – Vagy engedj meghalni,
Boldogságos. Te jó, te fehér, imádott Asszonyunk!
Igy Mariska, és szeme könnyel telt meg. Aztán az arca is. Végre leborult
az oltár lépcsőjére és sokáig maradt mozdulatlanul, miközben melle
hullámzott a zokogástól. A napsugár azonközben bejött az ablakon és
fényességével megragyogta a haját. De a Szűz arca is mosolyra derült.
Én, mondom, kisfiu voltam csak, és Mariska szabadon imádkozhatott
előttem. És ottan térdepeltem én is mellette és imádkozgattam, ahogy
tudtam. Hogy Mariska férjhez menjen.
Mindez egy kis hegyek közé ékelt falucska templomában történt. A
toronyban madarak fészkeltek és néma, ijedt fecskék nyilaztak keresztül
a kis templom hajóján.

II.
Koválszky urat valóban igen kezdték licitálgatni ebben az időben.
Tulajdonképpen nem is lehet tudni, hogyan ingott meg egyszerre a falusi
oszlopos uriház, ahonnan macska lovacskák – de négyen – szokták
kirepíteni a tekintetes urékat. A tótok levették nagy kalapjaikat, és a
kis falu alázatosan térdepelt Koválszky Miska úr előtt.
Amolyan gavalléros természetü fiatalöreg úr volt Miskánk; megöregedni
sehogy sem akart, bár Mariska egyre nőtt. Már hosszu szoknyákat is
viselt, Miskánk még mindig rendezgette a kádrillt a majálisokon és egyéb
bálokon. Deres haját jóféle pomádékkal kenegette ilyenkor, bajszát
felsütötte és kecsege-orru lakktopánkáiban nagyszerüen táncolt. Ilyenkor
raccsolt is kissé és világos nyakkendői feltüntek, nemkülönben kabátja
is. A bálokon.
Ám otthon ez másként volt. Miskánk otthon nem igen sütötte föl bajszát,
a lábszárai is remegtek, ha nem vigyázott; és pipázott, káromkodott,
ülvén oszlopos uriházának tűzhelyénél. Az irigylésre méltó kabátok és
nyakkendők a szekrényben rejtőztek. Általán ilyenkor igen megöregedett a
tekintetes úr és a nagyszerüen sikerült kotiliont a világért sem merte
volna emlegetni a tekintetes asszony előtt, aki lompos slafrokkjában
boldogtalanul mosolygott csak és kövér tokáját bánattal simogatta.
Közben sóhajtott:
– Miska, Miska, már megint megcsaltál. Mindig megcsaltál, amióta
ismerlek. Bizonyosan az után a keszeg Váradiné után bomlottál ismét.
Pedig, ha közelebbről megnéznéd, láthatnád, hogy olyan vastagon van
orcáján a smink, hogy rossz ránézni. Te meg, Miska, megcsalod érte a te
becsületes, szép hitvesedet. Avagy mered tagadni, hogy érek többet annál
a rút nőszemélynél?
(Miskáné az ilyen rút nőszemélyek miatt húzódott vissza egészen a
társaságtól. Rettenetesen féltékeny volt, a gavalléroskodó Miskán pedig
változtatni mégsem lehetett. Hát inkább otthon ült a derék asszonyság és
Miskát táncoltatta, ha Miska elmaradt a tűzhelytől.)
Miska, aki az ablakban pipázott, fölborzolta deres üstökét és
méltatlankodva, elkeseredve kiáltott:
– Linka, Linka, hát nem imádlak én téged? A tenyeremen hordozlak és úgy
simogatlak, mint egy virágocskát. No jőjj közelebb, tubicám, hadd
leheljek szerelmes csókot homlokodra.
Miska kitárta karjait, ellenben a csibuk szopókáját keményen tartotta
fogai között.
– Nem kell a csókod, – mondta búsan a tekintetes asszony, – én már öreg
vagyok és igazad van, ha más, fiatalabb nők után szaladgálsz.
Miska intett a kezével:
– Esküszöm… De hisz te vagy maga a tavasz, Linkám.
– Az ősz, szegény barátom; mondd inkább: az ősz – mormogta kacéran
lehúnyt szemmel Linka.
– Esküszöm, hogy te vagy a legszebb nő.
– Hadd el, Miska! De mégis, ha mindig csak engem ölelsz, megunsz. A
férfi már ilyen.
– A gonosz férfiak, igenis – tüzeskedett a tekintetes úr.
Linka asszony jóleső szomorusággal ismételte:
– Te is gonosz vagy.
És, ó, mi boldog volt, amikor Miska ünnepélyes állásban szavalta:
– Én? Én? Aki a tenyeremen hordozlak? Aki oly jó vagyok, mint egy falat
kenyerecske! A Miskád? A Misid? A te Misukád gonosz, filemilém?
– De mégis, ha meggondoljuk, – erősködött végtelen boldogsággal a
tekintetes asszony – hogy már negyvenéves vagyok…
– Negyvenkettő, lelkem; de azért…
A tekintetes asszony megremegett egyszerre.
– Mit mondtál? Negyvenkettő? – kiabált hirtelen fölpattanva.
Miska ijedten rebegte:
– Semmit sem mondtam. Semmit, ezen a kerek világon nem mondtam…
De már késő volt minden. A tekintetes asszonyt Miskánk csak félig
csendesítette le, mert a vihar újból kitört:
– Persze, negyvenkettő, tehát már vén vagyok? Vén neked, himpellér, aki
az ötvent taposod, de vén kecske módjára szeretnél nyalakodni. – A
tekintetes asszony kövér csipejére tette a két kezét. Miska szeretett
volna eltünni valamerre, de nem lehetett. – Hát negyvenkettő vagyok, te
gézengúz, – folytatta rikácsolva a tekintetes asszony. – És azért
járkálsz te el a háztól nőszemélyek után, mert én negyvenkettő vagyok.
Ó, mindig ismertelek, te útonálló, mindig tudtam, hogy megcsalsz; persze
mostan is, hiába tagadod, a majálison az után a keszeg, sárgacsőrü
Váradiné után járkáltál… Valld be ember, jobb, ha bevallod… Valld be,
mert agyonütlek!
Miska mit sem szólhatott, mert Linka a tíz körmével nekirohant. A
tekintetes úr futott, mint a nyúl és estig a kertek alatt sétálgatott.
Fiatal fűzfából sípot faragott és azon szomoru nótákat fújt. Nézte a
patakot és folyton arra a régi-régi majálisra gondolt, amelyikre az az
ostoba Berti bá’ csalta el, ahol Linka, mint tündér táncolt…
És amíg a tekintetes úr és tekintetes asszony veszekedtek, Mariska –
észrevétlen felnőtt és a ház körül a dob kezdett szólni. Eleinte csak
úgy csöndesen, később hangosabban. Tulajdonképpen nem is lehet tudni,
miként történt ez a dolog.

III.
Mariska nem regényhősnőnek született; és nem is igen születnek általán a
regényhősnők. Igen egyszerü, szelíd, jó leány volt, amilyen a neve is.
Ellenben, miután otthon oly sokat pöröltek a papa és mama – és a mama
különösen még éjjel, álmában is tárgyalt Krovácsekkel, a kis vöröskés
végrehajtóval, aki oly szomorú és oly ünnepélyes vala, mint egy
temetésrendező; azonban a bútorokat, a szép ajtós kaszteneket, atyus
pipatóriumát, a zongorát szépen elhordta mégis, hogy már lakni is
kellemetlen volt a régente oly meleg, barátságos fészekben.
A mama és papa pedig, ha tárgyaltak Krovácsek úrról és a véle összefüggő
dolgokról, legvégén a keszeg Váradinéra tértek vissza – és papa ismét
elbujdosott a kertek alá.
Mariska így sokat szomorkodott és rendesen sokat sírt, míg a papa
előkerült. Sőt gyakran elment és fölkereste őtet a patak partján. Miska
úr mélabús mosollyal fogadta Mariskát:
– Tán te is veszekedni jöttél, lyányom? – kérdezte oly búsan, hogy
Mariskának a szíve összefacsarodott.
– Jőjjön haza, papa, már nincsen semmi baj…
Miska úr ingatta a fejét:
– Baj? Azt mondtad: baj? Hiszen baj tulajdonképpen, soha sincs és
sohasem is volt, – mondta Miska úr nagy hangsúllyal. – Én mondom neked,
lyányom, hogy mindig az anyád csinálja a bajt, aki nagy sárkány… –
Elmélázva tette hozzá Miska: Igen nagy sárkány, hétfejü.
Majd elővette frissen faragott sípját Miska és egyszerü nótákat fujt el
Mariskának; közben magyarázta:
– Gyermekkoromban tanultam a tótoktól. A tót mind muzsikális és ha te
ismerted volna az öreg Pehátka Misót, akkor te is azt mondanád; pedig
téged öt esztendeig tanított a komor és mérges mamzell, aki miatt öt
esztendeig veszekedett velem az anyád, aki nagy sárkány…
Miska úr búsan fujta sípját, és mikor Mariska már sokáig könyörgött,
nagy kegyesen kilátásba helyezte, hogy akkor esetleg hazakerül, ha
Mariska előre megy és becsalja az anyját a kamrába, amíg ő az udvaron
keresztül surran.
Mondom, Mariska fölnőtt. És Jobunka Jankó, aki gimnáziumot végzett, az
egyetemre is járt, végül idekerült tanítónak, – szép verseket irogatott
nagy titokban a falucska tündéréhez. Ez a Jobunka bolondos firma volt;
tán hiányzott egy kereke, tán kettő is. De mert néha rendesen is tudta
magát viselni: olykor szabad volt neki eljönni az oszlopos úri házba
(ahol a falucska tündére lakott) és szabad volt kezet csókolni a
tekintetes asszonynak. Egyébként a tornácon üldögélt és szöszke haját
borzolgatta; kék, apró szemeivel pedig csak akkor merészkedett
ábrándosan nézegetni, ha a tekintetes asszony nem volt a látóhatáron.
Mariska nem igen törődött vele. Jobunka János fájlalta is ezt és otthon,
a tanítói lakban az asztalra borulva sokat gondolkozott az ő nagy-nagy
szerencsétlenségén.

IV.
Szegény kis ábrándos, szőke Mariska, aki a Boldogságoshoz imádkozgatott
férjért, avagy a halálért.
Azonban egyik sem akart jönni. Ó, nem. Mindkettő nagyon messze járt
ettől a falucskától. Itt csak a végrehajtó jelentkezett, az ünnepélyes
és bús Krovácsek Márton, aki lassan elvitt mindent.
Már a fecske is búcsúzott az eresztől. Innen korábban költözik a madár,
mert itt hidegebb és szomorúbb minden. Ám a hegyeken még zöld volt a
világ és tarka virágoktól vala ékes a rét. A tótok, hazaérkezve a messzi
alföldi tájakról, aratásba fogtak. A zabocska beütött az idén és a
krumplicska is nagyranőtt sok-sok szegény, éhes tótocskák boldogságára.
A Szűz a templomban friss virágokból fonott koszorút látott az oltáron
mindig, mert az asszonyok és lányok hálásak ám a Jó Asszonynak. Szép
lesz az idén az aratás és sok aratás után a lakzi.
Csak a tekintetes úrék nem arattak az idén. És már nem is fognak soha.
Ó, Mariska, te szegényke, hiába várod szőke fejedre a vadvirágkoszorút
az idén; vidám tótocskák, dalos lányok nem állítanak be az udvarra
hangos énekszóval. Aratnak mindenfelé. Mi gyönyörü a rét ezer virágaival
és a virágokból egyik sem kerül a te fejedre, kis Mariska, ha csak
valamelyik jószívü tótlánynak meg nem esik rajtad a szíve…
Ah, nem is tudom, hogyan történt.

V.
Szép, csillagsugáros szeptemberi éjjelen a tekintetes úr és tekintetes
asszony nem aludtak. Összepakkoltak mindent, ami szegénységük még
maradt. Reggel jön Bocskár bácsi, a hosszú, vén fuvaros, akinek kenetlen
szekere végigsírja az öt vármegyét és szekérre rakják a holmikat.
Fölülnek maguk is, aztán elmennek innen. Mert ezentúl már semmi sem az
övék itten.
Az asztalon égett két gyertyaszál. A papa és mama nem igen szóltak
egymáshoz. A gondolataik vitték őket messze, messze, miközben csomagokba
kötözték mindazt, amit Krovácsek úr meghagyott. A papa bizonnyal arra
gondolt, hogy most, a városon lakva, több bálokba és mulatságokba mehet
el; a mama pedig arra, hogy majd jobban ellenőrzi a papát ezután, mert
mellette lesz mindig.
Mariska is összepakkolta az ő kis holmiját. Micsoda holmija lehet egy
falusi kislánynak, akinek még csak a szíve sem nyilt ki? Imakönyv,
néhány fonnyadt levél és virág, egy csomó ujságdarab, amikben egykor
szép dolgokat olvasott. És egyéb apró semmiségek. Butyorba kötve alig
volt akkora az egész, mint egy nagyon kis gyermek nagyon kis koporsója.
Aztán egyszerre gondolt valamit Mariska.
Magára kanyarította a kendőjét. És kisurrant a házból. A falu aludt
csöndesen, csak a csillagok nézegettek le a nagy magosságból, ahol a jó
Isten lakik angyalaival. Nagyon messzire innen.
Mariska sietni kezdett a kavicsos úton. Az utat nagy platánok
szegélyezték innen a templomig. A fák is aludtak – és sehol semmi hang.
A templomhoz futott, de az be volt zárva.
Hát letérdepelt kívül a küszöbön, ahogy azt szegény asszonyoktól látta.
A Szűz tán így is meghallja imádságát. Ó, boldogságos Jóasszony,
meghallod-e egy halnivágyó szegény kislány imádságát?…

VI.
Jobunka János, a kékszemü tanító, ezen az éjjelen szintén nem aludt.
Ottan leskelődött szíve nehéz terhével az oszloposház körül, amelyikből
holnapra „kirepül a tündér“.
Jánosnak a szíve verése is megállott, amikor éjnek-éjcakáján Mariskát
látta egyedül kilépni a házból. Nyomon követte és meghúzódott a hársak
alatt a kékszemü János, amikor Mariskát a templomocska küszöbére
roskadni látta.
Ottan állt sokáig és szemeit belemeresztette az éjbe. Nagyokat sóhajtott
és szeretett volna sírni, avagy imádkozni. És mert az imádság könnyebb
volt, hát szépen letérdepelt egy fa alatt és nagyot fohászkodott, hogy a
falucska tündére ne repüljön el innen.
Mire fölnézett, abbanhagyva az imádkozást, a templomajtó előtt már nem
volt senki. A hold éppen akkor bujt ki a hegyek közül és megvilágította
a templomot. A reszkető, halovány, szomoru fényben nem látszott Mariska
alakja.
A kékszemü tanítónak verni kezdett a szíve. Mariskának hazafelé erre
kellett volna mennie. Futni kezdett az úton és rémes gondolatok
gyötörték bolondos fejét. Halkan kiáltott is:
– Mariska kisasszony! Mariska kisasszony!
Vajjon hová lehetett az a leány?
– Mariska kisasszony! – kiáltott a kékszemü János.
Megkerülte a templomot. Futott János, mintha rémek üldöznék. A
szeptemberi éjcaka néma volt és langyos. A hold szinte mosolygott a
hegyek felől, mintha idelenn egy békés, boldog, szép világ volna.
János most a homlokára csapott. Hirtelen irányt változtatott és
visszafelé futott, a hársak alatt. Az oszlopos úriház ablakain
kiderengett szomoru, pislogó fényével az a két, asztalra állított
gyertya fénye, amelyik mellett a ház lakói temetik az otthont. A tanító
megkocogtatta az ablakot. Az ablakszárny kinyilt és a tekintetes asszony
dugta ki borzas fejét. János lihegett:
– Itthon van Mariska kisasszony? Mert ha nincs itthon, nagy baj van, –
mondta a kékszemü tanító.
A tekintetes asszony nagyot sikoltott. Aztán keresni kezdte a lányát.
Fölkapta az egyik gyertyatartót és végigfutott vele az üres házon.
A kis tanító gyöngyöző homlokát törölgette és babogott magában
boldogtalanul:
– Ó, istenkém, istenkém, az a Vág miért is folyik itt a falu alatt. Ó,
istenkém, istenkém…
Az ő bolondos, kicsinykés, ostobácska szive, amilyen csak egy kékszemü
tanítónak lehet, megsúgta neki, hogy a kis Mariska innen nagyon messzire
van máris.
A kis, szegény, szomoru Mariska.


Májusi dolgok.
_(Egy kisfiu emlékezése.)_

I.
Ilyenkor, májusi időben, mikor a napsugarak szerteszéjjel bogarásznak
itten körülöttem az írószobámban, sokszor elgondolkozgatok az asztalnál
szomorkodva, olyan dolgok felől, amik máskor nem igen jutnak eszembe. A
fejemet a két tenyerembe fektetem és míg a napocska fényes leányzói
bejárnak körülöttem minden zeget-zúgot, mintha pókhálós, magános
kamarácskákat is megvilágítanának a szívem fenekén; így például:
_Szerdára_ emlékszem, a tarka kutyámra, – meg hogy Lajcsi meghalt:
eleinte sírtunk, később elfelejtettük; valamint Szerdát is
elfelejtettük, az én lompos, tarka kis kutyámat, akit a kertben
hantoltunk el a vadalma-fa alatt…
Ó, szerelmes, mámoros május, te.
Szép vagy te mostan is, ámde akkor szebb voltál. Minden is szebb volt: a
virágzó fák bókoltak felém a tavaszi szélben és a füvek, bokrok hozzám
beszélgettek; és beszédjüket megértettem. Igen jól emlékszem a
vadrózsabokorra, akire a violák és szegfük panaszkodtak nekem. A kihívó
és kokett rózsabokor elhódított tőlük, az ártatlanoktól és tisztáktól
mindenkit, aztán tövisével megszurkálta az áldozatokat, mint azok a
nagyon szépen fésült, nagyon rossz asszonyok megsebezik az áldozatok
szívét, kiket a csendes és tiszta lányok elől meghódítanak. A violák és
szegfük ábrándosan suttogtak a májusi alkonyatban, míg a nagy és kemény
rózsabokor szirmait a lefelé csusszanó napocska felé tárta, kéjelegve.
Én meg a nagykertben – hol felnőttem – a fűben álmodoztam – és ezekben a
lilaszínü, himporos órákban teltek meg azok a pókhálós, magános
kamrácskák a szívem fenekén, amiket im a májusi napsugár mostan
megvilágít.
Zsuzsánna urára mosolyogva emlékezem. A „gyermek“-re.

II.
A gyermek, aki Zsuzsánnának ura volt, az én pajtásom vala, bár én
akkoriban töltöttem be hatodik életévemet. A gyermeknek fekete
körszakálla volt, lecsüngő bajusza és szelid tekintetü, barna szemén
okulárét hordott. Ez az okuláré sok mulatságos ügyre adott alkalmat.
Igen szerettem az orromra biggyeszteni és Zsuzsánna ura ilyenkor
lelkesen csapta össze a kezeit: „Pajtikám, te is doktor leszel, mert a
pápaszemet nagyszerüen viseled“, kiabált barátom és bukfencezett a
fűben. Itt meglehet mondani, hogy Zsuzsánna ura orvos volt, de nem igen
gyógyított senkit, csak engem; én pedig sohasem voltam beteg. A
szomszédunkban lakott, de miután nekünk nagykertünk volt, mindig nálunk
lebzselt és együtt barangoltunk a fák alatt és csalogattuk a nőstény
sárgarigókat. Mert Zsuzsánna ura pompásan utánozta a hím rigó füttyét;
és a szegény, tavasztól mámoros nőstények az egész környékből
összegyülekeztek a mi kertünkben, ha Zsuzsánna ura megszólalt a bokrok
mögé rejtőzködve. Zömök, kövérkés férfiu volt a pajtásom, talán már nem
is nagyon fiatal. A homloka magas volt, de a fákra felmászott, mint a
mókus. Futásban versenyeztünk; sőt Zsuzsánna ura a kezén is tudott
járni, amit én nem tudtam.
Zsuzsánnát, akinek ő ura volt, nem igen lehetett látni, legföljebb csak
akkor, ha selyemszoknyában elröpült az utcán. Zsuzsánna nagy asszony
volt és nem vett részt a mi mulatságainkban.
Ha jól emlékszem, szerelmes is voltam belé, de ezt nem tudom világosan.
Ő nem volt szép, de nagyszerü volt. Már nem is fiatal, hanem úgy kacagni
és énekelni senkisem tudott az asszonyok között, mint ő. A hangja, –
mély, tömör hangja vala – messzire elhallatszott és ez a hang sokszor
zavart meg bennünket mulatságainkban, amint Zsuzsánna a szomszédban, az
ámbituson állva, elkiáltotta magát:
– Lajcsi, hazajönni!
Barátom ilyenkor aggodalmasan porolta le ruháját és rendbeszedte magát,
pápaszemét zsebkendőjével fényesre simogatta, kalapját föltette és
szorongó, de komoly lépésekben indult hazafelé. Otthon Lajcsi sohasem
bukfencezett, sőt a fákra sem mászott föl. Nagyon csöndesen viselhette
magát, mert a rigófüttyöt sem hallottam soha a szomszédból. Ellenben az
ablakok nyitva voltak és odabenn Zsuzsánna zongorázott és éneke
hallatszott. Fiatal férfiak is jártak a házhoz, Lajcsi barátai; de
Lajcsi barátom szívesen megszökött előlük és hozzám jött, mert mi a
nagykertben csöndesen, de igen vidáman mulattunk egymással.
(Mondatik, hogy a doktor, aki a pokolból került ide hozzánk és itt
elvette a gazdag és nagyszerü Baráth Zsuzsánnát, kicsit hóbortos volt.
Hiányzott néhány kereke, mindenképpen több egynél. Mert a doktor, amíg
Zsuzsánna otthon kiváló uzsonnákat rendezett és a zongoránál énekelt,
egy kisfiuval hancurozott a szomszéd kertjében és sose szeretett otthon
lenni. A hóbortos!)

III.
Szép, ábrándos, boldog májusi délutánok! A nagykertben tán millió fa
volt, tán millió virág és millió madár. Az emlékezés rózsás felhői
mögött nagynak és pompásnak látszik a régi udvarház elhagyott, vadon
kertjével, ahol a madarak lakni szerettek a mély csöndességben. És a
tulipán hogyan termett itt meg, – ez a szűzlányhoz hasonló gyönge
virágszál – azt még ma sem tudom. A szegfű illatát érezni a messziségből
– és tán nem is a szegényke, rab kanárim énekel az ablakban, hanem a
fülemile trillázik a galagonyasövényben bujdokolva, ott… ahol Lajcsival
ábrándos és pajkos fiuk voltunk.
Lajcsi úgy örült a májusnak, ahogyan a madarak örültek. Mert már
ilyenkor mindig a kertben lakhattunk és néki sem kellett mindig
hazamenni. (Zsuzsánna ebben az időben valami különös szépségű selymet
fedezett föl, amiben vakító fehérségű nyaka pompázott és telt idomai, ha
mozdultak a ruha alatt, a selyem úgy susogott forróságosan, mint egy
nagyon szerelmes lovag. Ő különben virágokat nevelt cserepekben és
néhány jónevelésü férfiut kitüntetett maganevelte virágszállal. Ujabban
Fáncsy, a pénzügyigazgató, hordta Zsuzsánna virágait az egyenruháján:
vállzsinórjába tüzte őket és sarkantyuit pengette e hiu, öregecske
férfiu; mondom, különösen sarkantyuit pöngette, bár lovagolni nem
szokott. Tán e sarkantyuk okozták, avagy az egyenruha, hogy Fáncsy
gyakran részesült Zsuzsánna virágaiban. Mondatik, hogy évekkel előbb
huszárság feküdt a városban és Zsuzsánna, a férfias, egyedülélő leány
lovagolt a tisztekkel. Bármiképpen volt, Fáncsy a vállzsinórjában
virágot hordott és mindenki tudta, hogy Zsuzsánna szereti a
sarkantyúpöngést hallani.)
Lajcsival azonban boldogan laktunk a kertben. Sokszor órákhosszáig
ültünk egymás mellett a bokor alatt, ha a játékban kifáradtunk. Lajcsi
maga alá szedte a lábát és guggolva megtanulgattam tőle némely bötük
formáját. Lajcsi apró vesszőkből rakta ki a bötüket a fűre és közben
tudósan magyarázott.
– Vigyázat, pajtás, mert a B nem mindennapi. Két hasa is van. A D-nek
ellenben csak egy van. Vigyázat tehát.
Némely bötükre haragudott Lajcsi és közölte velem, hogy az X gonosz
jószág és még máma sem sikerül neki mindig. Néha elgondolkozott és
megjegyezte, hogyha neki fia volna, azt addig nyúzná, amíg megtanulná az
x-et helyesen leírni. Mert a nagy bajok ilyenekből származnak. Különösen
szeretett Lajcsi beszélni arról, hogy mit tenne ő, ha fia volna. Akkor
betegeket is látogatna és pénzt gyűjtene, mert a fiú-nevelés sok pénzbe
kerül. És főként nyúzná a fiát, hogy mindent, mindent megtanuljon. Az
egyszeregyet is.
– De nem adnám doktornak, – fejezte be az ő szomorkás, lágy hangján, –
hanem építőt faragnék belőle. Az építő, pajtás, az az igazi. Nagy
palotákat épít s a házakat olyannak csinálja, amilyennek akarja. Annyi
ablakot vág rajta, hogy gyönyörűség… – szólt Lajcsi és lelkesen gondolt
az építőkre.
Máskor a mérnökséget magasztalta Lajcsi. Én nem igen értettem ezeket a
dolgokat, mert abban az időben futóbetyári pályát óhajtottam.
A bokor alatt üldögélve Lajcsi a fűveket piszkálta és nagyokat
gondolkozott azokon a dolgokon, amik elébe jöttek. A csigákon is
gondolkozott, akik a bokorleveleken laknak és a fényes szemü gyikon,
ahogy a fűben elfutott.
Ábrándos, boldog, májusi délután.

IV.
Lajcsi egyszer – két napig odavolt – mikor megjelent, igen szomorúan
jelent meg.
(Abban az időben történt ez, mikor Zsuzsánnát néha Fáncsyval látták
estve, amint az akácok alatt sétálgattak. Sőt a zongorájához ha ült
Zsuzsánna, Fáncsy mögötte állt és föléje hajolva forgatta a kottát, meg
érzelmes hangokon dudolt. Az ablakok nyitva voltak és bár az ablakhídját
sűrűn belakta a cserepes virág, az emberek Lajcsit sokkal inkább
szidták, mint valaha.)
Igen, azon a májusi délutánon, mikor Lajcsi szomorúan megjelent. A játék
sem ment úgy, mint máskor és a fákat erős szél hajtogatta, – amikor az
égen borongós felhők utazgattak.
Lajcsinak semmi kedve sem volt a bukfencezéshez és hiába másztam föl a
legmagasabb nyárfa csúcsára, Lajcsiban nem ébredt föl a versenyzőkedv,
mert szomorú volt. A szakállát simogatta. A fűben guggolt és maga elé
nézett. Aztán rám is tekintgetett, mintha válogatná a szavakat a
beszédhez. Igen, tudós és érthetetlen óhajtott maradni, de ez nem
sikerült neki. Végre megszólalt az ő rendes, szomorkás gyermekhangján:
– Pajtikám, megérted te azt, hogy nekem van még egy másik kis pajtásom,
akit te nem ismersz, mert az nincs itt?
– Egy másik pajtás, – gondoltam és féltékenykedve néztem körül.
Lajcsi azonban megsimogatott és az ölébe vett, amint folytatta:
– Pajtás, nekem van egy fiacskám, aki éppen olyan, mint te. Éppen ilyen.
A szeme nézése, a hangja és a neve is a tied. Csak tán futni nem tud
úgy…
– Hát fára mászni?
– Fára mászni sem igen tud az én fiacskám – mondta Lajcsi. – Ő most egy
messze városban van, de idehozom és megtanítjuk mindenre. Különösen fára
mászni kell neki tudni jól! – tette hozzá elmerengve Lajcsi.
Később mormogta, mintha csak magának mondaná:
– Zsuzsánnával majd beszélek ebben az ügyben.
Igen féltékeny voltam, ha jól emlékszem és haraggal gondoltam arra a
messzi városban lakó fiúra, aki mostan idejön és nyilván lepottyan a
fáról néhányszor, de a Szerda kutyám neki adom…
Lajcsi aztán egész nap a fiáról beszélt és egyszer sírni is kezdett.
Levette a pápaszemét és a könnyeit úgy törölte le. Úgy látszott, hogy
Zsuzsánna nem tud arról a fiúcskáról, vagy valami ilyen… Különösen
Zsuzsánnától tartott Lajcsi. Végül azonban vidám lőn, mert elgondolta,
hogy a fia minél hamarább itt lesz. Nagyokat ugrott, mint egy bakkecske,
és a kezén úgy járt, hogy irigylésre méltó vala.

V.
Másnap.
Lajcsi korán délután eljött. Igen ünnepélyes volt, és igen-igen vörös
volt az arca, mintha sírt volna, vagy valami egyéb. Jánosunk, a kis,
ravasz paraszt egyszer, búcsun verekedett és részeg volt; Jánosunk
szintoly piros volt akkor, mint Lajcsi.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 5
  • Parts
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 1
    Total number of words is 4097
    Total number of unique words is 1826
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    52.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 2
    Total number of words is 4108
    Total number of unique words is 1861
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 3
    Total number of words is 4083
    Total number of unique words is 1870
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 4
    Total number of words is 4044
    Total number of unique words is 1822
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 5
    Total number of words is 4052
    Total number of unique words is 1872
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    53.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 6
    Total number of words is 4173
    Total number of unique words is 1785
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 7
    Total number of words is 4041
    Total number of unique words is 1887
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    54.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 8
    Total number of words is 4064
    Total number of unique words is 1802
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 9
    Total number of words is 4140
    Total number of unique words is 1838
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A víg ember bús meséi: Elbeszélések - 10
    Total number of words is 1477
    Total number of unique words is 771
    41.8 of words are in the 2000 most common words
    51.3 of words are in the 5000 most common words
    56.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.