A Serpolette: Regény - 7

Az Annie zavart mosolygásába alázatos ingerültség vegyült:
– De énnekem szükségem van rá… és… és… és hiszen az az enyém…
A herceg hallgatott.
– Végre is az az enyém. Az csak az enyém?… azzal csak azt tehetek, amit
akarok…?
A herceg hallgatott.
– Azt csak nem akarod… csak nem akarod megtartani.
A herceg odalépett a pénzszekrényhez, kivett belőle egy takarékpénztári
könyvet és két ujja között, mintha félne az érintésétől, odanyújtotta
Annienak. Annie ijedten nézett a vékony füzetre. A szeme nagyra nyílt és
a szája legörbült.
– Mit csináljak én ezzel? – mondta tehetetlenül és kétségbeesve. – Mit
csináljak én ezzel?
A herceg elfordulva állott. Annienak kipirult az arca és könnyes lett a
szeme.
– Kérlek, – mondta lázasan és könyörögve – fizesd ki nekem…
Felindultan és tehetetlenül tördelte a kezét.
– Kérlek… könyörgök… hát mit csináljak én?… vedd te meg… vagy adjál rá
kölcsönt… kihez forduljak én itt?… nekem pénz kell…
Lázasan kezdett zokogni.
– Nekem pénz kell, – mondta magánkívül – ki adjon nekem… Nekem pénz
kell… adjál pénzt nekem…
Meg akarta fogni a herceg kezét, úgy látszott, le fog elébe térdelni. A
herceg összerázkódott az undortól.
– Menj, – mondta – menj…!
Annie szólni akart.
– Menj – mondta türelmetlenül a herceg.
Annie sírva kiment. Estefelé azonban újra visszajött.
– Hát kihez forduljak én? – kiáltotta oda lázasan a hercegnek – ha nem
hozzád.
A herceg szürke szeme szikrázni kezdett. Az az érzése volt, hogy meg
kell ölnie ezt a nőt. Meg – kell – ölnie. Annie azonban a homlokára
kulcsolta a kezét és lihegve mondta.
– Egész nap úgy járok itt, mint egy őrült. Megőrülök. Hát hová menjek én
itt…? mit csináljak én itt…?
A herceg haragja elmult. Hidegen nézett le rá és intett neki, hogy
menjen ki.
– Legalább beszélnél velem – fakadt ki Annie kétségbeesve.
A herceg nem válaszolt. Annie zokogva emelte fel a kezét.
– Legalább tennél valamit – kiáltotta kétségbeesve. – Legalább beszélnél
le róla.
A herceg újra intett neki és ő kiment. A herceg egyedül maradt. Egyedül
maradt, és most egyszerre megrohanta jéghideg és irtózatos
egyedülvalósága. Reszketve ment ki a fedélzetre és dideregve és epedve
fordult még egyszer a távoli város, a melegség, az élet felé. Partra
szállni! Emberek közé menni!
A vágyai lázasan csaptak fel egy-két fuldokló másodpercre, azután bénult
szárnnyal hullottak le újra. Partra szállni, de hová menni? Embereket
keresni, de kiket? És hogyan? És előlről kezdeni a gyásznak ezt az
útját? Tehetetlenül és fáradtan hajtotta le a fejét; a szívében mintha
zengő húrok szakadoztak volna el örökre; elfordult a parttól és lement a
hajó belsejébe. Most – ott – történik – valami. Még nem tudta mi. De azt
már tudta, mi vár ő rá.
Lement a lépcsőn és odaért a nagy hálóterem elé. A folyosón az ajtó
előtt megállott. Bent hangosan zsibongott a Serpolette legénységének a
részeg vitája. Két párt volt: az egyik, a Brattlieé, azt akarta, hogy
mindenki kapja meg gyorsan azt a pénzt, amely ráesik, hozzanak nőket és
igyák el velük a pénzt; a másik párt, a Szolgarové, azt akarta, hogy a
pénz gyűljön össze és azután fogjanak a pénzzel valami okos dologhoz.
Miféle pénzről beszélnek? – gondolta a herceg. Figyelmesen hallgatta a
zavaros kiabálást, és meghidegedett szive egyszerre egy forrót dobbant.
Mi az? A Szedlák hangja szólalt meg odabent. A megszólalást helyeslő
kiabálás követte:
– Hallgassuk az öreget! Ő tudja mit kell csinálni.
Elhallgattak és Szedlák beszélt:
– Összevissza járatjátok a szátokat – – mondta. – Hányszor mondtam már:
először azon törjétek a fejeteket, hogyan kerítitek a kezetekbe a hajót.
A hajó még nem a tiétek és már is osztozkodtok a pénzen.
– Igaza van az öregnek, – kiáltottak egy páran.
– Hát hogyan? – kérdezték mások.
Szedlák felelt nekik:
– Azt én most nem tudom megmondani. El is kell mennem. Csak egyet mondok
meg nektek újra: ha bántódása esik, nem lesz a tiétek a hajó, ha
épségben marad, senki sem veszi el tőletek.
Kiről beszél? – gondolta a herceg. Bent kiabáltak:
– Miért öreg? Magyarázd meg.
– Ha bántódása esik, – mondta Szedlák, – akkor ahány hadihajója a
világnak van, az mind titeket fog kergetni. De ha hozzá sem nyúltok,
egyszerűen kiteszitek valahol, nem valami vad szigeten, hanem város
közelében, akkor ő nem üldöztet benneteket. Fel se jelent benneteket.
Meg se mondja senkinek… Miért? Mert szégyelni fogja. Herceg volt.
Admirális volt. Szégyelni fogja, inkább ő maga terjeszti el a hírét,
hogy nektek ajándékozott mindent. Ezt gondoljátok meg; és erre
készüljetek, ha boldogulni akartok, nem pedig börtönbe jutni.
Bent helyeslés hangzott fel és Szedlák jött kifelé. A folyosón meglátta
a herceget, rábámult, vacogni kezdett a foga és megcsuklott a térde. A
herceg tört szemmel nézett le rá.
Szótlanul állottak egymással szemben. Szedlák riadtan, könnyes szemmel,
nyugtalanul bámult a hercegre és ingadozva, kínjában ide-oda mozogva
várt. A herceg hallgatott. Szedlák remegő térde erre összecsuklott.
Lassan térdreesett és panaszosan felsírt:
– Hogy mindet kirúgja, ha kikötőt érünk, azt mondta fenséged.
A herceg sokáig hallgatott, azután halkan megszólalt:
– Ezért tette, Szedlák?
Szedlák felkelt. A sírás rázta még, és várt a felelettel. Remegve
tisztogatta le a térdét, azután lassan kiegyenesedett. A szeme könnyes
volt, de az arca tiszta és nyugodt. Fehér hajjal, fekete ruhában,
tisztán és nyugodtan megállott a herceggel szemben, komoly szemmel
belenézett a herceg szemébe, felemelte a két karját, megszólalt és
borzongató fenségben egy ismeretlen vallás főpapja állott a herceg
előtt.
– Azért tettem, – mondta felcsattanó és zengő ünnepiességű hangon, –
hogy a herceg kiszabaduljon innen. Mert ide lesülyedt. Hogy megint úr
legyen. Ura legyen a csőcseléknek, ne szolgája.
A herceg szótlanul és hidegen nézett rá, nagyon lassan egy hideg, hosszú
igent bólintott rá, megfordult és elment.
Szedlák nemsokára felvitte neki a vacsorát. A herceg hivatta Szolgarovot
és Brattliet.
– Óhajtják-e még, – kérdezte tőlük – hogy elfogadjam a kreol ajánlatát?
– Ezt meg kell beszélnünk a társainkkal – felelte Szolgarov.
– Beszéljék meg.
A Serpolette legénysége lelkes hurrázással fogadta a herceg
engedékenységének a hírét, és Szolgarov és Brattlie hamarosan ismét
jelentkezett a hercegnél.
– Jó – mondta a herceg. – Értesítsék a kreolt. Holnap megrakodunk.
A herceg egyedül maradt, de a lázasan és lihegve bolyongó Annie
nemsokára kezdett ismét körülötte keringeni. A herceg megszólította:
– Holnap – mondta csendesen – majd megkapod azt a pénzt, amit kívántál.
Annie hebegve hálálkodott, a herceg azonban elhárította magától a
hálálkodást. Annie azután lesietett Félixkéért, Félixke vágtatott
Vannonihoz, Vannonitól vissza Anniehoz, és a hajón késő éjszakáig eleven
élet és jókedvű járás-kelés volt.
Másnap alkonyatkor a Serpolette készült ki a kikötőből. A kreol a hajón
akart maradni, de a herceg elutasította.
– Azt akarom, – mondta – hogy magunk legyünk.
A kreol a lelkére kötötte a hercegnek, hogy a lámpákat éjszakára ne
gyujttassa meg és a gépnek szedje ki minden erejét, azután visszament a
partra.
A Serpoletteen a legénység készült rá, hogy átvirrasztja az éjszakát. A
herceg, aki maga vette át a hajó vezetését, egy hordó pálinkát hozatott
fel a virrasztók számára. Mielőtt felment volna a hajóhídra, még hivatta
Félixkét és pénzt küldött Annienak is.


XV.
A Serpolette lassan gőzölt ki a kikötőből. Kint a tengerre sötétlilán
szállt le az alkonyat és a keleti égen tintaszínű felhőrongyok függtek.
A tenger felett most csak az alkonyati szellő suhant végig, az
aequinoctium vihara még a szemhatár mögött leselkedett, és a Serpolette
biztosan és gyorsan hasította a felborzolt vizet.
A herceg állt a hajóhídon. Előtte volt a térkép és ő mereven és
mozdulatlanul nézett le a térképre. Lent a hajóban megvacsorázott a
legénység, és vacsora után a hálóteremben csapraverték a pálinkáshordót.
A pálinkázó matrózok közé felindultan furakodott be Félixke és lázasan
suttogott Vannonival. Vannonitól visszaszáguldott Anniehoz és Annietól
újra Vannonihoz. Vannonival megállapodott. De amikor megint Anniehoz
indult, a matrózok utána kiáltottak.
– Mondd meg az asszonyodnak, hogy táncoljon velünk. Vannonit úgyis csak
a második őrváltás után kaphatja meg.
Félixke eltűnt és két perc mulva száguldott vissza:
– Táncolna, – mondta – de nem mer. Fél a –.
Gyors mozdulattal maga mögé intett, valahová a hajóhíd irányába. A
matrózok kiabáltak:
– Az öreg megengedi. Nem bánja az már. Nem meri azt mondani, hogy nem. Ő
meg tőlünk fél.
Egy matróz felment a hajóhídra a herceghez és a herceg rögtön megadta az
engedelmet. Félixke vágtatott Anniehoz, és Annie elpirulva és izgatottan
kezdett öltözködni. Rövidszoknyás színpadi kosztümöt vett fel; színes
selyemharisnyát; gyöngyös cipőt, feszes derekat, de fűző nélkül valót.
Félixke segített neki az öltözködésben, a buzgalomtól szinte rángatózva
ugrált körülötte, néha megállott egy másodpercre, nézte Anniet és
ilyenkor felhangzott ujjongó kis nevetése. Annie készen volt; belenézett
a tükörbe, a szenet mégegyszer végighúzta a szemöldökén, felvette a
köpönyegét és izgatottan és borzongva indult ki a folyosóra. Félixke
boldogan futkározott körülötte.
A folyosó végén eléjük állott Ridarsky. Az arca halálsápadt volt és
hideg szemében az őrület lángja lobogott.
– Hová? – kérdezte rekedten.
Annie dühtől remegve nézett vele farkasszemet és úgy látszott, körömmel
fog a szemének esni. De nem ezt tette. Jobbra hajlott, mintha jobb felé
akarná kikerülni. Ridarsky gyorsan elébe hajlott. Annie ekkor kisiklott
balfelé és futni kezdett. Ridarsky utána fordult, de Félixke ekkor
belekapaszkodott a karjába. Félixkét nehezen tudta lerázni magáról.
Kétszer kellett odacsapnia a folyosó falához, míg Félixke, mint egy
pióca, aki teleszítta magát, lehullott róla. Annie nagy egérutat kapott.
Ridarsky bőszülten vetette utána magát.
Annie sikoltozva menekült előle és Ridarsky csak a hálóterem ajtajában
tudta utólérni. Az Annie sikoltozásának a hangjára azonban itt
kitódultak a matrózok. Annie mögéjük menekült. Ridarsky oda akart jutni
Anniehoz, elparancsolta előle a matrózokat, dühöngve fenyegette őket, a
szája szélén hab jelent meg, a revolvere után nyúlt, a matrózok azonban
a fenyegetéseit kinevették és amikor a revolvere után nyúlt, akkor öt
matróz összenyalábolta, magasra emelte, felvitte a lépcsőn és kidobta a
fedélzetre.
Ridarsky hallotta maga mögött a matrózok röhögését. Vissza akart
fordulni, de a röhögés megállította. Megszégyenülést és undort érzett,
elfordult a lépcsőtől és leült egy kötélcsomóra. A hálóterem felől
azonban nemsokára énekhang hallatszott; erre felugrott és az agya újra
vonaglani kezdett a dühtől. Őrjöngve járt ide-oda; néha megállt és
rémült csodálkozással felnézett a hajóhídra, ahol a herceg magas alakja
sötétlett, azután folytatta tehetetlen és őrjöngő bolyongását a
fedélzeten.
A herceg mozdulatlanul állt a hajóhídon és a szeme mereven és
rendületlenül szegződött rá a térképnek egy pontjára. Kint barnára
borult a lila alkonyat; az esti szél szakadozott lökésekben érkezett
meg; a keleti ég felhőrongyai feljebb nyomúltak az égre, a tenger
megfeketedett és a fekete hullámokon fehér habtarajak táncoltak.
A nagy hálóteremben Annie énekelt. A matrózok félkörben ültek körülötte
és dübörögve tapsoltak, ha egy-egy számot befejezett. Annie kipirult
arccal és ragyogó szemmel állott a félkör közepén; hajlongott,
mosolygott, felemelte a kezét, félrehajtotta a fejét és tánclépéseket
tett. Színpadon volt. Elragadtatástól és mámortól fátyolos szeme
mindenkire úgy tűzött rá, mintha mindenkinek külön tenne vallomást. Az
egész közönségéé volt. Mindenkinek odaígérte magát, mert mindenkit meg
kellett hódítania, de amikor a szeme teleszítta magát a többiek
elragadtatásával, akkor újra meg újra visszatért Vannonihoz és
ellágyulva pihent meg rajta. Vannoni csendesen mosolyogva pödörgette
vékony bajuszát.
A matrózok nem tudtak betelni az Annie énekével és a játékával. De Annie
azután castagnetteet vett elő és táncolt nekik. Kipirultan és lihegve
táncolt; egészen átadta magát annak a forró vágynak, amely feléje
ömlött, mint egy izzó áradás és felemelte és ringatta őt, mint egy
símogató folyó; a lélegzetek forrók lettek és a nagy hálóterem hőséggel
telt meg; a castagnette csattogott, az Annie tánca szédítő és süvöltő
szélvésszé, perzselő forgataggá lett; fellobogott még, mint egy lángoló
forgószél, azután Annie mámorosan, kimerülten és mosolyogva roskadt
össze a félkör közepén.
A matrózok őrjöngtek. Egy másodpercig úgy tetszett, hogy Annie bágyadt
zsákmány gyanánt van odadobva közéjük; rá fognak rohanni; mindjárt kések
villognak és vér folyik; de Annie felemelte a kezét.
– Szomjas vagyok – mondta hangosan.
Az Annie felemelt keze megállította őket. Remegve és lihegve állottak
meg és még nem tudták, mit tegyenek.
– Gyorsan – mondta Annie. – Meghalok a szomjúságtól. Pezsgőt akarok.
Két matróz elszaladt pezsgőért. Bementek Szedlákhoz. Szedlák még ébren
volt. Fekete ruhában, fehér hajjal, tisztán és nyugodtan ült a
kabinjában és imádkozott. A matrózok berontottak hozzá és ő nyugodtan és
komolyan nézett fel rájuk.
– Pezsgőt öreg – mondták neki a matrózok. – Az asszonynak kell.
– Csak ha őfensége megengedi – felelte nyugodtan Szedlák.
Az egyik matróz veréssel akarta Szedláktól a pezsgőt kikényszeríteni, a
másik azonban elszaladt a herceghez. A herceg hívatta Szedlákot:
– Szedlák, – mondta neki, – adjon oda mindent, amit kérnek.
Szedlák menni akart. De a hercegnek még valami jutott eszébe:
– Vigyen le Szedlák – mondta – a gépházba is néhány üveg pezsgőt. A
gépnek minden erejét ki akarom venni, hadd dolgozzanak odalent.
A matrózok csodálkozva kapták fel a fejüket. Szedlák azonban hosszan és
komolyan nézett a hercegre, szótlanul meghajolt, teljesítette a herceg
parancsait, azután visszament a kabinjába, leült az asztal elé és tovább
imádkozott.
A herceg egyedül maradt a fedélzeten. Az éjszaka ekkorra leszállott; a
keleti ég szürke felhőrongyai fekete kárpittá sűrűsödtek. A fekete
kárpit lassan nyomult előre és legsűrűbb feketeségébe lent a szemhatár
szélén némán lobbanó villámok rajzoltak kék vonalakat. A szél lökései
egyre erősödtek, de lent a gépházban is erősebben dolgozott a gép, a
csavar zúgva fúrta bele magát a vízbe, és a Serpolette még ingadozás
nélkül siklott előre a fehértajtékú fekete hullámokon. A herceg
felemelte a szemét a térképről és körültekintett a nagy éjszakában.
Kietlen egyedülvalóságban állott a nagy fekete tenger felett. Olyan
volt, mintha már az örök semmiségek felett lebegne, és a herceg
megborzadt kietlen egyedülvalóságának hideg fenségétől. Mintha
csillagnyi magasságból ereszkednék lefelé: a feketén zúgó vizek felett
eltekintett emberlakta, meleg tájak felé és egy szívverésnyi időre
elöntötte annak a szeretetnek a melegsége, amelyet az ember iránt érzett
volt. Emberek. Embermilliók. Emberiség.
De ez a szívverés elmult. A vér, amely forrón áradt szét a szívéből,
hidegen folyt vissza a szívébe. »Nekik is jobb így« – gondolta hideg
szívvel. »Jó azt hinniök, hogy boldog voltam« – gondolta. Ismét
csillagnyi messzeségben volt minden élőtől; lehajtotta a fejét a térkép
fölé, megkereste azt a pontot, amelyen mereven és konokul pihent volt a
szeme, és a Serpolette zúgva rohant vele előre a kietlen egyedülvalóság
fekete útján.
A sötétségben és a nyugalomban azonban a háta mögött halk neszt hallott.
Megborzadva fordult vissza. Ridarsky állott mögötte, szorosan közel
hozzá. Szögletes fehér arca a fekete karikákkal a szeme körül, olyan
volt, mint egy halotti maszk. A herceg borzadva lépett félre előle.
Ridarsky nem nézett rá, hanem előrehajolt a térkép fölé. Felemelte a
jobb kezét és mutatóujja remegve keresett a térképen egy pontot. A
herceg megmozdult, hogy félretolja, Ridarsky azonban ekkorra végigment a
kezével a hajó útján és eljutott ahhoz a ponthoz, amelyet keresett.
Rászorította az ujját erre a pontra.
– Ezért? – mondta lihegve. – Ezért engedi…
Kiegyenesedett. Belenézett a herceg szemébe.
– De én, – mondta – én nem akarom, hogy…
Nem fejezte be. A herceg pillantása most olyan volt, hogy a lélegzete
elakadt tőle. Őrjöngő szemében a rémület lángja lobogott fel. Megfordult
és a halálfélelem üvöltése tört ki az ajkán.
– Matrózok! – üvöltötte – matrózok!
Megfordult és futni kezdett. Üvöltése felverte az éjszakát, belehasított
a hajó zúgásába és átvágott a hajó falain. A nagy hálóteremben
elhallgatott utána a lárma és a matrózok tolongva rohantak fel a lépcsőn
a fedélzetre.
Ekkor ott volt már a herceg is, és az ő kiáltása most hangosabb volt a
Ridarsky elfulladó üvöltésénél.
– Fogjátok el – kiáltotta a herceg – és csukjátok be a szobájába.
– Őt fogjátok el – üvöltötte elfulladva Ridarsky. – El akar pusztítani
mindent.
A matrózok haboztak, de ekkor gyorsan megszólalt Annie. Rámutatott
Ridarskyra.
– Őt fogjátok el, – mondta hangosan. – Hiszen ő akar engem megölni. Ott
van a zsebében a revolvere.
A herceg felemelte a kezét és parancsolóan intett. A matrózok erre
rávetették magukat Ridarskyra. Ridarsky őrjöngve védekezett. Ordítva
akarta a matrózoknak megmagyarázni, milyen veszedelem fenyegeti őket, de
mert közben rúgott és harapott és a revolvere után nyúlt, a matrózok
harsogva nyomták el és nem engedték beszélni. Boldog részegségben
töltötték ki rajta a gyűlöletüket. Aki tehette, rúgott rajta egyet, és
ha meg akart szólalni, a szájára ütöttek. A Ridarsky vékony ajka habos
volt, fekete karikás szeme már csak vérrel befuttatott fehérségét
mutatta. De amikor már egészen le volt gyűrve és leteperten lihegve
feküdt a földön és öt matróz ült rajta, akkor is védekezett. Amikor az
öt matróz felemelte, hogy elviszi, akkor újra dermesztő üvöltés tört ki
a száján és amikor az egyik matróz be akarta fogni a száját, akkor úgy
beleharapott ebbe a kézbe, hogy a gazdája véresen rántotta vissza. A
matróz rögtön utána megfogta vérző kezével a Ridarsky elvett revolverét,
és a revolver agyával főbe ütötte Ridarskyt. Ridarsky az ütéstől
elkábult; a matrózok bedobták a szobájába, rázárták az ajtót, azután
zajongva és jókedvüen mentek vissza a hálóterembe.
Ridarsky egyedül maradt a kabinjában. Kábultan feküdt egy ideig a
földön, azután megtapogatta fájó fejét és szédülve felült. Körülnézett.
Körülötte sötétség volt; kintről behallatszott a Serpolette gépének a
lihegése és a csavar sziszegő zúgása. A Serpolette zúgva haladt előre.
Ridarsky felugrott és ököllel esett neki a bezárt ajtónak. A bezárt ajtó
azonban nem engedett. A Ridarsky két ökle véresen hullott le. A feje
szédült; tántorogva tett egy-két lépést, azután összeesett. A szoba
padlóján fekve hallgatta még egy ideig a Serpolette zúgását, a nagy
hálóterem zsivajára fülelt még egy kicsit, azután odavonszolta magát az
ágyához és felült rá. Belenyúlt a zsebébe és kivette a
morfiumfecskendőjét. A karján kikeresett egy helyet, a tűt beleszúrta a
karjába, a fecskendőt megnyomta, azután csendesen végigfeküdt az ágyon.
A fedélzeten ismét egyedül állott a herceg. A gépházba újra meg újra azt
a parancsot küldte, hogy több gőzt és gyorsabban. A gép lihegve
dolgozott lent és a Serpolette zugva haladt előre. A herceg
mozdulatlanul állt a hajóhídon és a szeme a térképen mereven és
rendületlenül szegeződött a Farrar-szirtekre. A keleti szemhatáron kéken
cikáztak a villámok és a sötéten dagadó felhőkárpit belenyelte nagy
feketéségébe a csillagokat. A herceg felnézett az égre és nézte, hogyan
halnak meg fent a csillagok. Most a Déli Koronán a sor. Ragyogó koronája
a déli égnek…!
Nézte a csillagokat, de most már nem gondolt földi dolgokra. Arra
gondolt, hogy nem tud nyugodtan szembe nézni az univerzum titkaival,
hanem kérdő és aggódó lélekkel fordul feléjük. A Déli Korona. Napok.
Világok. Végtelenségek és örökkévalóságok. Minek nyugtalankodni? Egy
vagyok az egész univerzummal. De onnan fentről erénynek és bűnnek nincs
értelme; mindenki azért élt, amit épen cselekedett; és onnan fentről
minden földi dolog egyforma. Lehajolt a térképre és nézte a
Farrar-szirteket.
A nagy hálóteremben pattogtak a pezsgőspalackok, és matrózhangszerek
szóltak. Néger banjo pengett és délszláv tambura; a matrózok ittak és
énekeltek. Annie táncolt nekik, azután táncolt velük is. Félixke ült a
földön, egy pezsgőspalack állott mellette, azt néha felemelte, sietve
ivott belőle, és lázasan rajzolt. Annie sorra táncolt már a matrózokkal,
csak Vannonival nem táncolt még. A matrózok kiabálva és nevetve
követelték, hogy táncoljon Vannonival is. Vannoni odalépett Anniehoz és
Annie eltikkadva adta át a derekát az ölelésének. A banjo és a tambura
pengett, Vannoni magához szorította Anniet, Félixke magánkivül, szinte
rángatózva rajzolt, és a matrózok lihegve nézték a táncot. Vannoni
magához szorította Anniet, a tánc vad és tüzes öleléssé lett, a lihegő
kör szűkebbre szorult körülöttük, és esztelen kiáltások biztatták
Vannonit. Vannoni föléje hajolt a tikkadt Annienak, megfogta a
selyemderék felső részét és egy részeg mozdulattal letépte. A
selyemrongyok közül kivillant az Annie fehér teste, a matrózok mámoros,
elnyújtott vonításban törtek ki.
A herceg állt a hajóhídon és meghallotta az üvöltésüket egy másodpercre.
De a részeg hajó mögött már bömbölt a vihar. A fekete felhőkárpit
beborította az eget és a kék villámok már a menybolt tetejétől a
menybolt aljáig cikáztak végig. Lent a gépházban lihegett a kazán és az
egész hajó reszketett a kínzott gép erőszakos lökéseitől. A herceg
állott a hajóhídon, nézte a térképet. A Serpolette süvöltve zúgott
előre, eljutott a Farrar-szirtekig, zúgva rohant a szirtekre, és
egyetlen reccsenéssel tört százezer darabra. Egy robbanás; a hajó
szétomló testéből tűz szökik fel, néhány halálordítás, de a vihar itt
van már, minden elhallgat, csak a vihar bömböl, és a Serpolette felett
zúg az örök tenger.