A Serpolette: Regény - 6

– Kártyázunk, – mondta mosolyogva és zavarodottan.
A herceg hallgatott.
– Durákot játszunk, – folytatta Annie.
A herceg nem szólt.
– A Polarics-házban szoktuk mindig, – mondta Annie mentegetőzve.
A herceg még mindig hallgatva állott. Annie erre letette a kártyát:
– Ez volt az utolsó parti.
Kiküldte Félixkét és felállott. A herceg ekkor egy lépést tett előre.
– Azért jöttem, – mondta remegő hangon – hogy megmondjam neked, hogy te
a szabadságodat nekem nem adtad el és hogy…
Lassan közelebb ment hozzá. Meg akart állni azon a helyen, ahol beszélni
kezdett, de akarata ellenére megmozdult és lassan odaért az Annie
közvetlen közelébe. Itt beletekintett az Annie arcába. Az Annie puha és
gödrös arca még zsíros volt az éjszakától, felfelé hajló kis orra
fénylett a mosdatlanságtól. A hercegben lángoló düh gyulladt fel. Egy
haragos mozdulattal félbeszakította azt a mondatot, amelyet elkezdett és
haragos útálattal kérdezte:
– De miért jársz te mindennap délig mosdatlanul és fésületlenül és
piszkos pongyolában?
Annie ijedten bámult rá.
– Ez is a Polarics-házban volt szokás? – mondta a herceg.
Annie elpirult.
– Nem kell lenézni a Polarics-házat – felelte harciasan. – Ott is nagyon
tisztességes emberek laktak.
Elhallgatott és aztán harciasan hozzátette:
– Igenis a Polarics-házban volt szokás, mert ott dolgozniok kellett az
embereknek.
A herceg szótlanul nézte az Annie fejét, a szétomlott szőke haját és a
karcsú puha nyakát. Annie feszült figyelemmel vizsgálta a herceg
tekintetét és óvatosan előrehajolt feléje. A herceg lázas, szürke szeme
azonban lassan elborult. Anniet nézte még, de már nem látta.
… Egy óriási sárga házat látott. Három emelet. Sötét lépcsőház. Rengeteg
sok lakás. A nyitott folyosókon gyerekek és asszonyok. Egy nagyvárosi
ház: a Polarics-ház. Érezte az ízét és a szagát, és szinte fuldoklott
tőle. És belátott a lakásokba, és a szíve riadtan kezdett verni.
– Hány éves korodig voltál otthon a… Polarics-házban? – kérdezte
rekedten Annietól.
Annie álmélkodva nézett rá.
– Ti… tizen…
– Az igazat mondd! – kiáltott rá a herceg.
– Tizennyolc éves koromig, – mondta elsápadva Annie.
– És azután rögtön… szerződtél vidékre.
– Igen.
– Ahhoz az igazgatóhoz…?
– Ahhoz.
A herceg vérbeborult szemmel nézett rá.
– De nem igaz, – mondta reszketve – hogy az volt az első.
– De igaz.
– Ne hazudj.
Annie védekezve és tiltakozva emelte fel a kezét. A herceg megragadta a
csuklóját. Annienak kibuggyant a könny a szeméből.
– A kezem! – mondta sziszegve. – Fáj.
– Ne hazudj – kiáltott a herceg. – Nem az volt az első.
Annie kétségbeesve igyekezett kiszabadulni. A herceg ekkor a másik kezét
rátette a torkára.
– Ne hazudj – kiáltotta. – Nem az volt az első?
– Nem – mondta fuldokolva Annie.
A herceg eleresztette a torkát és lihegve kérdezte:
– Ki…?
Annie levegő után kapkodott és el akart fordulni. A herceg felemelte a
kezét.
– Ki…?
– Egy… egy szobaur.
– A Polarics-házban.
– Ott.
– Hogy hívták?
– Nem emlékszem. Egy jogász.
A herceg dühe elmult. A keze bénultan esett le. Mit akart? Mit csinált?
Miért tette ezt? Nem ezért jött ide… milyen forró téboly rohanta meg?
Miért vájkál a multban? A multjára féltékeny ennek az asszonynak,
mikor…!
Megbénulva, sápadtan és szégyenkezve állott. Annie csendesen zokogott
előtte. A herceg azután egy zavarodott mozdulatot tett és menni készült.
Annie ekkor odavetette magát a mellére.
– Ne bánts engem, – kiáltotta zokogva – mikor én ugyis olyan boldogtalan
vagyok.
A herceg felemelte a kezét, hogy lefejtse magáról. De amint a testén
érezte az Annie meleg testét, egyszerre tikkadt és esztelen vágy rohanta
meg. Felemelt karjával magához szorította Anniet és visszafojtott és
felszabadult vággyal remegve kereste az Annie ajkát. Annie szomjasan
nyújtotta feléje a száját. A herceg azonban az Annie félig lehunyt
szemében ekkor az örömnek és a diadalnak egy villanását látta. Erre a
józanságnak egy jéghideg hulláma futott végig a testén, borzongva
kibontakozott és ellökte magától Anniet.


XI.
A következő nap a tizedik nap volt, amelyet a Serpolette az óceánon
megtett. Ezen a napon Annie lázasan járt-kelt és háromszor is közeledett
a herceg felé, hogy megszólítsa. De csak negyedszerre merte
megszólítani.
– Arra akarlak megkérni, – mondta alázatosan, – engedd meg, hogy néha
veled legyek.
A herceg nem nézett rá.
– Nem hiszem, – felelte lesütött szemmel és fanyarul, – hogy helyes
volna, ha… Én nem volnék mulatságos társaság a számodra.
– De igen… de ha én kívánom… ha én kérlek rá.
A herceg fanyarul rázta a fejét.
– De ha én szeretném. Csak melletted akarok lenni. Csak azt engedd meg,
hogy néha ideszaladjak.
A herceg megrázta a fejét.
– De miért? – kiáltotta Annie kétségbeesve. – Mikor mondom, hogy nekem
kellemes volna.
– De énnekem – felelte fanyarul a herceg – nem.
Annie elsápadt, könnyes szemmel megfordult és elment. Tétovázva és
lázasan bolyongott a hajón ide-oda. Néha leült pár percre, azután
zaklatottan tovább ment.
Délután a herceg Vannonival találkozott a folyosón.
– Már vége az énekleckének, Vannoni? – kérdezte tőle.
A dalmata a vállát vonogatta:
– Nem lesz több éneklecke – mondta zavarodottan.
– Nem… lesz…?
– Nem. A nagyságos asszony azt mondta… fárasztja… Beszünteti.
– Hm… Jól van Vannoni.
A dalmata elment és a herceg elgondolkozva nézett utána. Egész nap
töprengve járt-kelt és éjjel nem tudott aludni. Másnap korán kelt és
pihentebbnek és nyugodtabbnak érezte magát, mint az elmult napokban.
Korán délelőtt azonban meglátta Félixkét átszáguldani a fedélzeten.
– Hová megy? – kérdezte tőle.
Félixke sápadtan állott meg.
– Vannonit keresem – felelte remegve.
– Miért? Minek?
– Annie küldött…
A herceg meglepetve nézett az órájára.
– Annie már felkelt?
– Már régen.
– No és…?
– És üzeni Vannoninak, hogy jőjjön, mert ma délelőtt is lesz énekóra.
A herceg megdöbbenve bámult Félixkére. Félixke dideregve állott előtte.
A herceg azután legyintett, hogy elmehet, és Félixke boldogan
elszáguldott.
A Serpolette símán és gyorsan úszott előre a nagy vízen, de a fedélzeten
a napok még lassabban teltek, mint eddig. A hajó levegője fülledt volt,
és az emberek szorongva és bágyadtan jártak-keltek rajta. Az órák olyan
lassan vánszorogtak, mintha fájt volna előrehaladniok. Mindenki úgy
érezte, hogy történnie kell valaminek, hogy rögtön történik valami; de
az órák vánszorogva haladtak előre, és nem történt semmi.
Eltelt az utazás tizedik napja. Azután eltelt a tizenegyedik nap is.
Ekkor estefelé nyugtalan lett a tenger. A herceg tíz óra tájban
lefeküdt, de nem tudott aludni. Lüktető homlokkal fetrengett az ágyán és
sajgó szemmel próbálta az álmot magára kényszeríteni. Tizenegy óra után
halk kopogtatás hallatszott az ajtaján. A herceg felugrott és kinyitotta
az ajtót. Szedlák állott az ajtóban és csendreintően emelte fel a kezét.
– Mi az Szedlák? – kérdezte meglepetve a herceg.
– Kérem fenségedet, – mondta suttogva Szedlák, – jőjjön ki ide a
folyosóra.
A herceg ruhát vett magára és kiment.
– Miért van itt ilyen sötétség? – kérdezte halkan a herceg.
– Én csavartam le a lámpát, hogy bennünket ne lehessen látni.
Egy negyedóra hosszat vártak meglapulva a folyosón. Ekkor a folyosó
végén halk és óvatos mozgás támadt; de a mozgás nemsokára megszünt.
Ismét csend lett. A herceg meg akart mozdulni, de Szedlák
visszatartotta.
– Megnézem, ki az.
– Még egy kis türelmet kérek, fenség.
Ujabb, hosszú negyedórát vártak, ekkor a folyosó végén megint mozgás
támadt. Két meztelen könnyű talp mozgott óvatosan előre. A lépései
neszét alig lehetett hallani. De hirtelen két másik lábnak egy dühös
toppanása hangzott fel, a két meztelen láb megállott; a folyosó végén
felcsavarta valaki a villamoslámpát és a villamoslámpa fényében ott
állott a meglepett Vannoni, aki meztelen könnyű lábbal lopózkodott előre
és Ridarsky, aki a sötétségben várt rá és most elébe toppant.
Vannoni meg volt lepetve, de nem volt megijedve. Ridarsky sápadt volt és
reszketett a dühtől.
– Mit keresel te itt? – rivalt rá recsegve, de halkan Vannonira.
Vannoni vonogatta a vállát.
– Mit keresel itt bitang? – mondta sziszegve Ridarsky.
Vannoni összevonta feketén ívelt, nagy szemöldökét.
– Mi köze ahhoz magának? – kérdezte fenyegetően.
– Majd megmutatom neked, hogy mi közöm…! Itt nincs helyed; ide nem
szabad jönnöd; és eltakarodol innen.
A Vannoni fekete szeme szikrákat szórt:
– Magának nem szabad idejönnie, – felelte kihívóan. – Magának nincs itt
helye. A hajóhídon a helye.
– Takarodj innen!
– Takarodj te…!
Ridarsky felhördülve nyúlt a zsebébe a revolveréért. Vannoni egy
villámgyors mozdulatot tett és a lámpafény megcsillant a magasra emelt
késén. Ridarsky hátraugrott és felemelte a revolverét.
De ekkor közéjük lépett a herceg. Mindaketten meghökkenve és elfogódva
bámultak fel magas alakjára, és az egyik kéz reszketve eresztette le a
revolvert, a másik reszketve eresztette le a kést. A herceg arca égett a
szégyenkezéstől.
– Te, – mondta Vannoninak – takarodj a helyedre.
Vannoni rögtön megfordult és elment.
– És ön, – mondta Ridarskynak a herceg – ön… ön is… menjen a helyére.
Ridarsky sápadtan állott előtte. Hideg szeme körül mély karikák voltak;
a szemét lesütötte; vékony szája összecsukva vonaglott. Megmozdult, hogy
elinduljon. De nem tudott elindulni. Sápadtan és remegve állott és
vékony szája kínosan vonaglott, mintha egy hangos kiáltást szorítana
vissza. A herceg figyelmesen nézte sápadt arcát.
– Induljon már – mondta neki csendesen. – Nagy tenger van és a hajónak
nincs vezetése. Szégyen, hogy valaki, aki katona volt, elhagyja az
őrhelyét. Ezért bomlik fel minden fegyelem a hajón.
– A fegyelem nem azért bomlik fel, hanem…
Ridarsky hevesen és kihívóan akart válaszolni. De azután abbahagyta ezt
a mondatot és összecsukta a száját. Összecsukott szája kínosan vonaglott
egy ideig. Azután felnézett a hercegre. Hideg szeme szenvedve és
elborultan feküdt a mély karikák között; a szája még egyszer
megvonaglott, azután kitört rajta az a hangos kiáltás, amelyet
visszaszorított.
– Mit bánom én! – jajdult fel halkan. – De én… én őt nem engedem…!
– Ön…
– Én – őt – nem – engedem… És ha ön nem vigyáz rá, – én – őt – nem…
– Önnek nincs joga rá, hogy…
Ridarskynak ekkor újra megvonaglott a szája és az ajkán szinte sírva
buggyant ki:
– Ne engedje őt…! Ne hagyja őt…!
A herceg álmélkodva és megdöbbenve bámult a Ridarsky arcába. Ridarsky
szégyenkezve, sápadtan és vonagló szájjal állott előtte egy ideig,
azután gyorsan megfordult és elment.


XII.
Az utazás tizenkettedik napja bágyadt, fáradt és szorongó nap volt. A
Serpolette utasai kerülték egymást, és ha véletlenül találkoztak, nem
mertek egymásra nézni. Az éneklecke elmaradt, Annie időről-időre bement
a hálószobájába sírni; Ridarsky feketekarikás szeme sötéten kereste meg
néha Vannonit, a herceg pedig nézte a nyugtalan tengert.
A hosszú nap így eseménytelenül telt el. Másnap Félixke már korán reggel
száguldott Vannonihoz, és a Vannoni énekleckéje már délelőtt is két óra
hosszat tartott. Az éneklecke délután újra kezdődött és most már véget
sem akart érni. Ridarsky feketekarikás szeme szenvedve tapadt a
lépcsőre, nem látja-e rajta feljönni Vannonit. A szeme belevakult a
meredt nézésbe, és kábultan és remegve kétszer is otthagyta a hajóhidat,
hogy egy percre odalopózzék az ebédlő ajtaja elé.
A tenger nyugtalan volt; korán jött az alkonyat, és sötét lett, mire
Vannoni feljött a lépcsőn a fedélzetre. Nem lehetett látni az arcát, nem
lehetett tudni, mi történt vele és mi fog vele történni. Ekkor a herceg
is ott állott már Ridarsky mellett a hajóhídon. A tenger zúgott, a hajó
bukdácsolva haladt előre, és ők hallgatva álltak egymás mellett.
Ridarsky feketekarikás szeme néha gyorsan, ijedten, könyörögve és
kérdően siklott fel a herceg arcára, a herceg azonban mozdulatlanul
állott és lesütötte a szemét. A hajó küzködve haladt előre, lassan
beborította őket az óceán zúgó éjszakája, és ők mozdulatlanul és
hangtalanul állottak egymás mellett a hajóhídon.
Az órák múltak és a szótlanság és a mozdulatlanság kezdett
elviselhetetlenné lenni. Alattuk recsegve és zúgva sírt a hajó teste, és
a figyelő fül szenvedve erőlködött, hogy e mögött a hang mögött más
hangokat is meghalljon. Ki sír itt még? Ki jár itt könnyü léptekkel a
hajó testében? A herceg lesütött szemmel állott és összeszorította a
fogát. Mindegy, hogy mi történik a síró hajóban és a zúgó éjszakában.
Történjék meg, aminek meg kell történnie. De a sötétség, a zúgás és a
sírás és a feketén hömpölygő órák olyan elviselhetetlenné lettek, hogy a
mikor tíz óra tájban Ridarsky lihegve fordult feléje és feljajdulva
akart megszólalni, ő már felkapta a fejét és elhárító mozdulatot tett a
kezével:
– Várjon – mondta. – Mindjárt visszajövök.
Az ingadozó hajón tántorogva haladt előre és megkereste Szedlákot.
– Szedlák, – mondta neki lesütött szemmel és lázasan – maga most
felkeresi Vannonit.
Szedlák tisztán, komolyan és szótlanul állott előtte.
– Hallotta Szedlák? – kérdezte a herceg.
– Hallottam, fenség.
– Felkeresi és megmondja neki… Elvisz neki kétezer frankot… Hallja
Szedlák, amit mondok?
– Hallom, fenség.
– Elviszi neki a pénzt, a pénz az övé, azzal a feltétellel, hogy a lábát
ide be nem teszi, soha semmiképen, éneklecke nincs, ha hívják akkor sem
szabad jönnie, nem szabad mutatkoznia, és amikor kikötőbe érünk… Akkor ő
rögtön veszi a cókmókját és itthagyja a hajót.
A herceg lesütött szemmel és lázasan beszélt. Szedlák hallgatott.
– Értette Szedlák?
– Értettem, fenség.
– Hát… hát akkor menjen Szedlák.
Szedlák szó nélkül megfordult és elment. A herceg dobogó szívvel várta.
Szedlák azután visszajött.
– Beszélt vele Szedlák?
– Beszéltem, fenség.
– Belemegy?
– Bele.
– A pénzt megkapta?
– Meg.
A herceg ránézett Szedlákra, de a Szedlák komoly és sötét tekintete
előtt zavarodottan sütötte le a szemét. Szótlanul állottak; a herceg
menni készült, de ekkor kinyílott a szalón ajtaja és Annie nézett ki a
folyosóra.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte a hercegtől meglepetve.
– És te? – válaszolta a herceg.
– Én… én csak néztem, ki beszélget itt.
– És miért nem alszol?
– Nem tudok a vihartól. Te egész éjjel a hajóhídon maradsz?
– Valószinüleg.
– No… jó éjszakát.
– Jó éjszakát.
Az ajtó becsukódott, a herceg ránézett Szedlákra, mélyen elpirult és
szégyenkezve sietett vissza a hajóhídra.
A tenger másnap bömbölve hajtotta előre a Serpoletteet. A vihar egyre
nőtt, a gép lihegve dolgozott, és a hajón megnehezült az élet. Félixke
ismét megbetegedett és kegyetlenül szenvedett, de az Annie parancsa már
korán reggel kihajtotta a vackából. Szenvedve, ijedten kapaszkodva,
néhol négykézláb csúszva kereste fel Vannonit és idézte Annie elé.
Vannoni azonban nem jött. Azt üzente, hogy nem mehet, mert mindenkinek
dolga van. Annie rögtön visszaűzte Félixkét hozzá azzal az üzenettel,
hogy őt a kapitány mindenkorra szabadságolta, ő tehát ilyenkor is jöhet.
Vannoni erre azt felelte, hogy most nincs kedve énekelni. Félixke
szenvedve, vergődve elvitte ezt az üzenetet Annieig, de a keserves utat
rögtön újra meg kellett tennie. Annie azt üzente vele Vannoninak, hogy
ha énekelni nincs is kedve, azért mégis jőjjön, ő fontos dolgokról akar
vele beszélni…
A Serpolette bukdácsolva, nyögve és lihegve haladt előre és a bezárt
hajóban sápadtan, betegen és szenvedve hordta az üzeneteket Félixke. Nem
cikázott ide-oda, mint rendesen; verejtékezve és nyögve járt-kelt és
amikor Annie délután újra átkergette Vannonihoz, akkor egy lépcső
aljában a gyomrára és a fejére szorította a kezét, leült és sírt…
Szerencséjére ekkortájt Vannoninak elfogyott a türelme és a harmadik
délutáni üzenetre ezt válaszolta:
– Mondd meg az asszonyodnak, hogy hagyjon békében. Ne járjatok a
nyakamra. Ha még egyszer jössz, kiruglak.
Félixke ezt elmondta Annienak, Annie erre bement a hálószobába, lefeküdt
és zokogott. Igy eltelt a délután; eltelt az utazás tizennegyedik napja;
éjszaka a tenger nyugodtabb lett. A Serpolette gyorsan siklott előre és
reggel befutott az amerikai kikötőbe.


XIII.
A tenger csendes volt, mint egy rossz nő, aki jóságot játszik. A
Serpolette leeresztette a horgonyát és nyugodtan feküdt a napfényes
kikötőben.
A kirakodás még meg sem kezdődött, Vannoni már összeszedte a holmiját és
készült partra menni. Szolgarov feltartóztatta.
– Hová mégy? – kérdezte fenyegetően. – Miért mégy?
– El az utamból, futóbolond – felelte dühösen Vannoni. – Miattam nem
kell forradalmat csinálnod.
A hátára kapta a cókmókját és két perc múlva már el is tűnt a kikötő
raktárai között. Ridarsky beesett szemmel nézett utána, azután
nyugtalanul és kérdő tekintettel nézett a hercegre, később elfordította
a hercegtől a tekintetét és magába sülyedve bámult ide-oda, mintha
csodálkoznék a maga szenvedésén.
Még korán reggel volt, amikor a kirakodás megkezdődött. A munka
rendetlenül, de zajosan és jókedvüen folyt, és a lármájára Annie is
feljött a fedélzetre. Ujra meg újra idegesen rezzent össze a fedélzet
lármájától és álmatlan és lázas szemmel nézte sorra a dolgozó
matrózokat. Álmatlan és lázas szeme lassankint nagyra nyílt, és rémület
és csodálkozás jelent meg benne. Rémülten és csodálkozva fordult meg és
elsietett. Helyette nemsokára Félixke jelent meg a fedélzeten, rózsásan
és virgoncan cikázott ide-oda a matrózok között és halkan kérdezősködött
Vannoni után. Megtudta mi történt Vannoval, fürgén elszaladt és helyette
ismét Annie sietett fel a fedélzetre. Kigyulladt arccal, legörbült
szájjal állott meg a herceg előtt és kétségbeesett és harcias
mozdulattal kapta fel szétzilált szőke fejét. A herceg csendesen és
búsan nézett le rá és mozdulatlanul várt. Annie belenézett a herceg mély
és lágy szürke szemébe és a torkán akadt a már-már kimondott szó. A
szája nyitva maradt, a keze leesett, azután bizonytalan és kapkodó
mozdulatot tett, az arca elsápadt, úgy tetszett, sírva fog fakadni; de
nem sírt, hanem pár másodpercnyi szótlan remegés után megfordult és
lesietett a hálószobájába.
A hálószobában magához rendelte Félixkét, azután Szedlákot és csomagolni
kezdett. Behozatta a kofferjeit és ingerülten, lázasan és rendetlenül
gyűrte beléjük a holmiját. A csomagolás sokáig tartott. A herceg nem
tudott róla semmit, de Ridarsky, aki idegesen figyelve végigment a
folyosón, bejelentette neki.
– Csomagoltat – mondta bevezetés nélkül, halkan és magánkívül.
A herceg ránézett és nem felelt.
– De partra akar szállni – folytatta Ridarsky kétségbeesve.
A herceg nem válaszolt. Ridarsky erre sarkon fordult, lement a szobájába
és sietve becsomagolta a holmiját. Félóra mulva fent volt a fedélzeten
és vonagló szájjal várta Anniet.
Annie azonban nem jött. Dühödten csomagolt, a ruháit kiméletlenül gyűrte
a kofferekbe, de a mozgása lassanként elbágyadt, a karja lehullott és
egy félig becsomagolt koffer előtt egyszerre sírva fakadt.
– Elég volt – mondta Félixkének.
Félixke bámulva nézett rá.
– Nem megyünk partra? – kérdezte gyorsan. – Attól félsz, nem találod? Én
megkeresem.
– Takarodj! – kiáltotta Annie.
Kikergette Szedlákot is. Szedlák szótlanul kiment. Kint Ridarskyval
találkozott. Ridarsky meg akarta szólítani, de Szedlák hidegen, komolyon
és idegenül nézett rá és Ridarsky erre Félixkéhez fordult.
– Nem jön még? – kérdezte reszketve.
– Nem, – felete Félixke. – Nem megyünk partra. Itt maradunk.
A Ridarsky összeszorított hideg szája erre még kínosabban kezdett
vonaglani, mint eddig. Lesütött szemmel fordult el Félixkétől,
bizonytalanul támolygott ide-oda egy ideig, azután leült, a kezébe
hajtotta a fejét és sokáig ült úgy mozdulatlanul. Amikor felkelt,
halálos sápadtság volt az arcán. Odament a herceghez.
– Én – mondta halkan – mégis elmegyek. Ennek végét vetem.
A herceg szótlanul bólintott.
– Rögtön partra szállok – folytatta Ridarsky. – A… a holmimért majd
elküldök.
A herceg ismét bólintott, Ridarsky megfordult és pár perc mulva eltűnt
azon az úton, amelyen pár órával előtte Vannoni elment. A herceg
elgondolkozva nézett utána, de egyszerre felrezzent. A Szedlák
tekintetét érezte magán. Szedlák fekete ruhájában, fehér hajjal, tiszta
arccal állott előtte és komoly, kérdő, alázatos és mégis sürgető
tekintettel nézte őt.
– Akar valamit Szedlák? – kérdezte a herceg.
– Nem, fenség, semmit.
Szedlák továbbment és a kirakodás folytatódott; de Szedlák nemsokára
megint előkerült valahonnan és alázatos, kérdő és sürgető tekintete újra
meg újra felkereste a herceget. A kirakodás munkája este abbamaradt, a
hajó mozdulatlanul feküdt a kikötőben és a herceget még mindig ingerelte
és nyugtalanította a Szedlák néma, kérdő és komoly tekintete. De azután
egészen besötétedett. Szedlák nem mutatkozott és a herceg egyedül maradt
a fedélzeten. A kikötő levegője nehéz volt és fullasztó, és ő vágyódva,
de szorongva nézte a partot és a távoli város fényét. Partra szállni…!
De minek? Itt maradni?… Meddig?
Rémülten nézett körül a sötét hajón és halálos csüggedtséget érzett. –
Most mit? – Most hová?


XIV.
Másnap délután Ridarsky megjelent a fedélzeten. Az arca sápadt volt és
hideg szeme körül a fekete karikák olyanok voltak, mint egy kínzó
vasgyűrű.
– Még nem találtam semmit – jelentette vonagló szájjal a hercegnek.
A herceg hallgatott.
– Ha majd találok valamit, – mondta lesütött szemmel Ridarsky – akkor…
elköltözöm.
A herceg nem válaszolt. Ridarsky lement a kabinjába. De nemsokára utána
megjelent Szedlák egy-két másodpercre. Feketén, halkan és csendesen
jött, mert valami dolga volt ott, ahol a herceg járt, egy-két percig
maradt, eltűnt, és nemsokára visszajött; és alázatos, kérdő és sürgető
tekintete egész nap nem hagyta el a herceget.
Ridarsky másnap kiment a partra. De csak egy óra hosszat volt kint,
azután felindultan sietett vissza a Serpolettere. Harmadnap már el sem
hagyta a hajót.
A kirakodást ekkorra befejezték, és a Serpolette könnyen ringott a
nyugtalankodni kezdő vizen. A hercegtől semmiféle új parancsot nem
lehetett kapni, és a legénység így szétszéledt a kikötőben. Este részeg
csoportokban jöttek haza, felverték a hajót az ordításukkal, és
harmadnap két matróz egy tépett és mocskos nőt hozott a fedélzetre. A
herceg látta őket, de nem szólt semmit. Ridarsky azonban dühtől fehéren
toppant eléjük. A két matróz feleselni kezdett, Ridarsky korbáccsal
fenyegette őket, azután elővette a revolverét. A matrózok erre
káromkodva elvonultak.
A Serpolette ájultan feküdt a fülledt levegőjü kikötőben. Annie a
hálószobájában maradt, ideggörcsei voltak, Félixkével ápoltatta magát és
Félixkének sírt; Ridarsky görnyedten várt rá, hogy Annie mutatkozik-e; a
herceg pedig tétlenül és gyötrődve ült a fedélzeten, epedve és reszketve
nézte a partot és szorongva várta, történik-e valami.
Egy délelőtt látogató érkezett a Serpolettere; ismeretlen ember; egy
szálas kreol. A kapitányt kereste. Szedlák bevezette a herceghez.
– Kapitány, – mondta a kreol – akar-e jó pénzt keresni? Itt úgy látom,
semmi dolguk.
A herceg bágyadtan kérdezősködött. A kreol erre elmondta, hogy a két
délamerikai állam közül, amely most háborút visel, az egyik számára
nagymennyiségü hadiszer hever itt a kikötőben. Puskapor, fegyvertöltény
és legújabb rendszerü gránát-shrapnel. Ezt kellene szállítani; az
ellenségnek mindössze két rozzant páncélos cirkálója van; gyerekjáték
őket kikerülni; az én kormányom minden pénzt megad a szállításért…
A herceg bágyadtan rázta meg a fejét:
– Köszönöm, nem.
A kreol megmondta, mennyit fizetnének a szállításért, rögtön utána a
dupláját ígérte ennek az összegnek, a herceg azonban felállott:
– Köszönöm, – mondta bágyadtan – nem beszélünk róla többet.
A kreol csóválta a fejét és kiment. Kint fejcsóválva nézegette a
Serpoletteet és rászólt egy csoport pipázó matrózra:
– Hé, legények, micsoda hajó ez a tietek, hogy nem akar pénzt keresni?
A matrózok kérdezősködni kezdtek tőle, egyre többen gyűltek köréje, és a
kreol elmondta nekik, miről van szó. A matrózok erre elvonultak vele egy
parti kocsmába, és pár óra mulva küldöttség jelent meg a herceg előtt.
Szolgarov beszélt. Az ő nézete az, – mondta – hogy hadi csempészárút
erkölcsi okokból nem szabad szállítaniok, de minthogy a Serpolette
úgyszólván közös tulajdon, kereskedelmi vállalkozás, amelyben a
legénység is részes, és minthogy a Serpolette tétlenül és úgyszólván
elrothadva fekszik itt a kikötőben, ők arra kérik a herceget, hogy
üzleti ajánlatokat csak akkor utasítson el, ha velük megbeszélte a
dolgot; és általában tanácskozzék velük arról, mi történjék a
Serpolettetel.
A herceg szótlanul hallgatta végig a beszédet, azután felállott.
– Menjetek ki – mondta bágyadtan.
Szolgarov tiltakozott. A herceg szürke szeme nagyra nyílt.
– Takarodjatok ki – mondta halkan.
A küldöttség meghökkenve és morogva ment ki. Szolgarov haladt legelől;
fanatikus szeme sötéten lángolt mély szemgödrében; ő tudta mit kell
tenni
– Minden ember jőjjön a hálóterembe, – mondta – tanácskozni fogunk.
A legénység összegyűlt a hálóteremben és zúgva indult meg a tanácskozás.
A herceg a fedélzeten állott és töprengve bámult a part felé. A parton
ekkor a hajó közvetlen közelében egy ismerős alak jelent meg. Ki ez?
Vannoni. A herceg dermedten bámult rá. Mit akar ez? Ez is visszajön? Ez
– is – visszajön…?
Visszajött. Két perc mulva fent volt a Serpoletteen. Csapzottan,
szennyesen, gyűrött arccal lopódzott végig a fedélzeten. Mikor a
herceget meglátta, szégyenkezve állott meg. Várta, hogy a herceg szóljon
hozzá. A herceg azonban nem szólt. Búsan és dermedten nézett le rá. Ez –
is – visszajött…? Intett a kezével és Vannoni, mint egy megvert kutya,
behúzott nyakkal és halkan elsiklott a hálóterem felé. A hálóteremben
lelkes üvöltéssel fogadták.
Déltájban Félixke megjelent a fedélzeten, ide-oda cikázott egy ideig,
azután lesietett Anniehoz. Délután Annie is feljött a fedélzetre; sápadt
és bágyadt volt, mint aki nagy betegségen ment át; lassan sétált a
fedélzeten; de gyorsan felüdült, és az arca egy félóra mulva mintha már
színt kapott volna. Sétája ekkor egyre szűkebb köröket vont a kapitányi
iroda körül, és egy újabb félóra mulva Annie kipirultan és zavarodottan,
de szerény mosolygással benyitott a herceghez.
A herceg felnézett rá. Tudta miért jön.
– Arra akarlak megkérni, – mondta Annie felindult és alázatos
mosolygással – hogy… hogy add ide nekem…
Megakadt. Zavarodottan és alázatosan vonogatta a vállát:
– Itt most kikötőben vagyunk… ki tudja mi lesz… mi történik… Nekem most
szükségem volna a pénzemre.
A herceg szürke szeme ködbe borult, azután a szempillái lassan
lecsukódtak, mintha rettentő súly húzta volna le őket. Lehúnyt szemmel
és mozdulatlanul ült, és lehúnyt szeme félhomályában egyszerre víziója
támadt. Egy szőke fejet látott, egy fehérséget, amely libben és ragyog…
egy szikrázást, egy tündöklést… valamit, ami elbűvölő és mámorító,
tiszta és illatos, mint egy tavaszi reggel… valamit, ami graciózus,
csengő és előkelő, mint egy tiszta szűzleány jókedvű nevetése: – a másik
Anniet, akit megszeretett. Anniet a színpadon.
Öt másodpercig tartott ez a gyötrő élvezet, azután felnyitotta a szemét.
Előtte állott zavart, alázatos és áruló mosolygással az új Annie. A
herceg csömörletesnek érezte a mosolygását és dühödt undor öntötte el.
Felállott.
– Nem adom oda – mondta elfordulva.