A Serpolette: Regény - 5

testére azt mondták volna, hogy fekélyes, az nem alázta volna meg így.
Tükörbe szeretett volna nézni, hogy megnyugodjék és megállapithassa,
hogy még az, aki volt; és félt a tükörbenézéstől, mert az az érzése
volt, hogy utálni fogja magát.
Sápadtan törőlgette a homlokáról a verejtéket és próbálta magát
összeszedni. Nevetséges, – és ha hortyog? – Talán nem is igaz, eddig
sohase mondta senki. De ki mondhatta volna eddig? És kinek lett volna
eddig bátorsága megmondani? Hát jó: igaz! Hát aztán? Mi van azon.
Próbálta talpra állítani magát, de nem tudta. Összeomlott; belezuhant a
szégyenkezésbe; a homloka verejtékezett; és a teste remegett, mintha
tüzes bélyeget sütöttek volna rá.
Kábultan bolyongott a fedélzeten, azután leült és kibámult a tengerre.
Délben felhozatta az ebédjét az irodájába; ebéd után hosszan bámult maga
elé, azután Szedlákot hivatta és sápadtan mondta neki:
– Szedlák, az ágyamat átviszi a szalónba. Ezentúl ott alszom.
A Szedlák tisztára borotvált arca, fehér haja alatt, a fekete ruhában,
mozdulatlan maradt.
– Igenis fenség.
Indulni készült. A herceg ekkor felnézett rá és kétségbeesve kérdezte:
– Szedlák, – mondja: öreg ember vagyok én?
– Nem fenség.
A herceg arca azonban eltorzult a fájdalomtól, a fejét lehajtotta és a
kezével intett Szedláknak, hogy menjen el. Szedlák nesztelenül elment.
Pár perc mulva feljött Annie.
– Te parancsoltad meg Szedláknak, – kérdezte reszketve – hogy az
ágyadat…
– Én…
– De én… de te… de akkor…
Annie reszketve kereste a szavakat, azután heves zokogásra fakadt és
odaesett a herceg lába elé. A herceg mozdulatlanul ült.
– Bocsáss meg, – zokogta Annie – és… ne… és parancsold meg… ugy-e nem?
A herceg hallgatott.
– Ugy-e nem? – kérdezte Annie.
– De igen, – felelte a herceg.
Annie újra zokogott, a herceg azonban felállott és halkan mondta neki:
– Most menj ki.
Annie felállott, ijedten nézett rá, elindult, alázatosan és reménykedve
visszanézett rá egyszer… kétszer, a herceg azonban bágyadt mozdulatot
tett a kezével, Annie erre összerezzent és félénken kiment.


VIII.
Másnap Annie újra felment a herceghez. Csendesen lépett be hozzá és
alázatosan állott meg előtte. A herceg felnézett rá, azután elfordította
a tekintetét. Hosszú hallgatás következett. Annie végre megszólalt:
– Ezentúl, – mondta remegő hangon – ezentúl… sohasem akarsz már velem
ebédelni?
A herceg elfordított tekintete bizonytalanul kóválygott a falon és a
padlón.
– Egyelőre, – egyelőre… nem. Majd… később… talán.
Az Annie szemehéja remegett, az arca lassan kipirosodott.
– És én… én mit csináljak… akkor? Én akkor mindjárt a tengerbe ugorhatom
unalmamban.
– Unatkozol?
– Unatkozom.
A herceg szürke szeme átsiklott rajta.
– Ah… majd találsz valami szórakozást… olvasol.
– Nem olvasok. Én útálom a könyveket.
A herceg tekintete az ablakon keresztül kikóválygott a tengerre.
– Ah, majd találsz valamit…
Annie lihegve állott előtte. Az orrcimpái reszkettek, a szemöldöke
idegesen rándult meg egy párszor; tombolva készült kitörni a haragja. De
amint szikrázó szemmel nézte a herceg elfordított fejét, a lihegése
lassan elhalkult, az orrcimpái nem reszkettek többé, hanem a szája
kezdett vonaglani. Szótlanul állott egy ideig, tehetetlenül kezdte a
kezét tördelni és azután panaszosan, könyörögve és csendes
kislánysírással mondta:
– Ne hagyj engem egyedül Ridarskyval.
A herceg szeme átsiklott felette, de nem állapodott meg rajta. Annie
síró arccal, tehetetlenül állott a herceg előtt és kutatva és könyörögve
nézett az arcába. A herceg ajka azonban még szorosabban csukódott össze,
és az ajka mellett két oldalt makacs és fájdalmas ránc húzódott lefelé.
– Ne hagyj engem egyedül Ridarskyval – mondta újra sírósan Annie. – Nem
hagysz?
A herceg makacs és fájdalmas szájjal hallgatott, azután bizonytalanul
legyintett a kezével:
– Majd… majd nem lesz… ez sem olyan kellemetlen neked.
Annie csendesen sírt. A herceg makacs és fájdalmas szájjal hallgatott,
azután csendesen kiküldte Anniet. Annie elment és a herceg lassan
behúzta mögötte a nyitva hagyott ajtót. Behúzta az ajtót és azt
gondolta, hogy olyan volt, mintha örökre küldte volna Anniet ki a
szobájából. Végtelenségek és örökkévalóságok választják el tőle.
Másnap vasárnap volt, a tenger szikrázott a napfényben és a Serpolette
suhogva úszott előre a szikrázó vizen. A herceg a fedélzeten állott és
kinézett a tengerre.
– Végtelenségek és örökkévalóságok – mondta magában.
Felemelte a fejét, nyujtózkodott és próbálgatta a tagjait, mint egy
lábbadozó beteg. Nagy lélegzettel, szomjasan szítta be a reggeli
levegőt, azután derülten adta ki a parancsot:
– Vasárnap van. Istentisztelet lesz.
A matrózok összegyültek és a herceg lement közéjük.
– Matrózok, – mondta nekik – Istent úgy tiszteljük, ha emberekké akarunk
lenni. Derék és jó emberekké; jobb emberekké, mint amilyenek vagyunk;
salakos lelkű emberekből tiszta lelkű emberekké. Nemes emberekké.
Végignézett rajtuk. A matrózok hallgattak.
– Egyikünk sem az, – folytatta a herceg – de mindnyájan azzá lehetünk.
Én… én már öreg vagyok, és nekem az élet mást már alig adhat, mint azt
az örömet, hogy az embereknek… az embertársaimnak… az egész emberiségnek
szolgálatokat teszek. Ha akarjátok, én vasárnaponként… és talán máskor
is… beszélek nektek az életről, a világról, az emberekről, multról,
jövőről, az emberiség szenvedéseiről és reménységeiről, a végtelen
emberi tudásról és ennek a tudásnak a közeli határairól, ezekről
beszélgetünk; és ezek által a beszélgetések által jobb emberekké lesztek
ti és jobb emberré leszek én is. Akarjátok?
A matrózok igent mormogtak, a herceg leültette őket és így szólt:
– Akkor ma, ma az államok történetéről fogok nektek beszélni.
Ő is leült; és előbb csendesen, óvatosan, vigyázva rá, hogy nagyon
világos legyen, amit mond, azután kigyulladó szemmel, lelkesen és szinte
mámorosan attól, amit mond és attól amit cselekszik, beszélt nekik az
államok történetéről.
Előbb beszélt nekik az ősemberről, aki még úgyszólván idegen volt a
földön, remegve járt az ismeretlen és félelmes világban, minden zajra
összerezzent, ha vadászni ment, és félve falta be a zsákmányát. Azután
az első emberi csoportosulásokról, amelyeknek nem volt még sem
törvényük, sem szabályuk, de amelyek már kezdték otthonuknak tekinteni
azt a darab földet, amelyen ők vadásztak. Az első összeütközésekről,
amelyek egy-egy embercsorda között támadtak, esztelen gyűlöletekről,
amelyek így keletkeztek, a rosszindulatnak arról az egész salakjáról,
amelyet ezek a távoli idők leraktak az ember szívébe.
… Azután jött egy-egy erős, okos és hatalmas ember és az embercsordákat
összefogta törzsekké. Az emberek megértették, hogy jó, ha ezt az erős
embert maguk fölé emelik, és az ő védelme alatt ettől fogva bizakodva
éltek és félelem nélkül ettek. Törvények és szabályok keletkeztek és
megszületett az ember földi életének legnagyobb kincse: az állam. De az
embernek örök tragédiája az, hogy kincseit meghamisítja a nehezen vajudó
fejlődés és az ember szívébe lerakodott rosszindulat: az, akinek védenie
kellett volna embertársait, zsarnokukká lett. A legnagyobb gondolat,
amely az embernek adatott: az állam gondolata már megvolt; de az állam
mindenütt ketté oszlott, sok kizsákmányoltra és kevés kizsákmányolóra.
Tizezer meg tizezer évig tartott, míg az ember megalkotta az első
államot; ezer meg ezer éve tart, hogy fájdalmasan, véresen és könnyesen
viaskodik azért, hogy az állam az övé legyen. Az egész történelmi
korszak: ezer meg ezer év egy szóban: harc az állam meghódításáért
Véres, vergődő, tévedésekkel, fellobbanásokkal, korai kifáradásokkal,
kisiklásokkal és elfeledkezésekkel teli harc…
Hol tartunk most? Még vannak elnyomók és vannak elnyomottak; de a föld,
az egész föld otthona már az embernek; az ember emlékezik a multra és
előre néz a jövőbe; az egész emberiség legnagyobb célja, egyetlen igazi
célja: meghódítani az államot, hogy a nép államai idővel egyetlen nagy
államszövetséggé változtathassák ezt a valóban otthonukká lett
földgolyót. És az emberi szívből kezd kitisztulni a salak; vannak
szívek, a melyek szinte egészen megtisztultak már és vannak emberek,
akik nem ismernek más kötelességet és más örömet, mint szolgálni az
embert…
– A mi hajónk biztosan és nyugodtan siklik most egy idegen ország felé.
Onnan más országok felé indul majd. Miért volna lehetetlen, hogy ha
találunk egy olyan darab földet, amely nekünk megtetszik, akkor mi,
szabad és munkás férfiak, azt mondjuk: itt akarunk maradni, a magunk
akaratából rendeljük magunkat magunkalkotta törvények alá, de más
törvényt nem ismerünk; együtt akarjuk a termelés munkáját elvégezni, de
magunk akarjuk a munkánk teljes értékét élvezni; a munka szabad
köztársaságát akarjuk megalapítani, államot akarunk alapítani, biztató
példát akarunk a vánszorogva haladó emberiségnek adni? Miért volna ez
lehetetlen? Én meg akarom ezt a kis munkaállamot alapítani, ha ti
szintén akarjátok, akkor meg is lesz.
A herceg befejezte előadását. A matrózok csillogó szemmel hallgatták és
az előadás végén lelkes hurrázásban törtek ki. A herceg mosolyogva
nézett végig rajtuk.
– Most, – mondta – akinek kérdezni valója van, kérdezhet.
Szolgarov jelentkezett. Mély szemüregében nagy szemöldökei alatt sötéten
csillogott fanatikus szeme.
A kapitány bocsásson meg: az előadása az államok történetéről
meglehetősen hiányos és egyoldalu volt; és nyilván nem is szolgált más
célt, minthogy hosszú bevezetése legyen annak a rövid bejelentésnek,
hogy a kapitány valami primitív kommunizmust akar alapítani. Szabad-e
megkérdezni, hogyan képzeli ezt?
A herceg nyugodtan és jóindulattal felelte:
– Valamelyik délamerikai államtól meg akarok szerezni egy nagy darab
földet. Hiszen úgyszólván ingyen adják. Ennek a nagy darab földnek eleve
autonómiát akarok biztosítani. Pontosan meg akarom állapítani az
együttélés és a közös termelés szabályait, azután kezdődhetik a munka.
Szolgarov hallgatott.
– Hát mit szól ehhez Szolgarov?
– Szabad megmondanom?
– Szabad.
– Ez, kapitány úr, polgári álmodozás. Ezek a kísérletek teljesen
céltalanok mindaddig, míg a termelőeszközök kisajátítása az egész földön
meg nem történt. Mert vagy kizsákmányolókká leszünk mi is a legrövidebb
idő alatt, vagy szétrobbanunk.
– Nem hiszem, Szolgarov. Én gondoskodnám róla, hogy szét ne robbanjunk…
– Ön? Hát mi volna ön ebben a szabad köztársaságban?
– Én…?
A herceg könnyű zavarodottságot érzett.
– Én – mondta újra. – Gondolom, olyan szerep jutna nekem, amely
lehetségessé tenné, hogy a kis köztársaságot a gyors pusztulástól
megóvjam.
– Vagyis természetesen elnök. Született vezér. Született úr. Született
elnyomó.
– Gondolom én nem adtam rá okot…
– Mindegy. Az ember cselekedetei ilyen körülmények között nem függnek a
jó szándékaitól. Mihelyt nem az az elnök, akit mi választunk meg,
mihelyt az elnök hatalma nem a mi akaratunk következménye: nem szabad
köztársaságban élünk, hanem egy abszolut uralkodó zsarnoksága alatt.
Akinek a zsarnoksága annál félelmesebb, minél inkább az ő akaratától
függ az egész anyagi létünk…
A herceg elgondolkozva nézett rá Szolgarovra és halkan mondta:
– Akkor tehát az lesz az elnök, Szolgarov, akit önök megválasztanak.
Szolgarov szólni akart. A matrózok azonban, akik eddig csak egy-egy
gyors és halk megjegyzést súgtak oda egymásnak, most mozgolódni kezdtek.
– Elég volt Szolgarov – mondta egyikük.
– Éljen a kapitány! – kiáltotta egy másik.
Erre hatalmas éljenzés zendült fel. Szolgarov fanatikus szeme sötéten
siklott végig a társain, haragosan összepréselt vékony szája felnyílt,
de a nagy zajban nem lehetett hallani, mit mond.
A herceg mosolyogva intett csendet és derülten kérdezte:
– Kinek van még kérdezni valója?
A matrózok halkan lökdösték egymást, de egyik sem mert felállni.
– No, – mondta a herceg – senki sem kiváncsi semmire?
Ekkor szélesen, nehezen, zavart mosolygással felállott Brattlie. A
matrózok lökdösték egymást mögötte és mosolyogva néztek fel rá.
– No, mi az Brattlie – mondta a herceg.
– Azt szeretném kérdezni, – szólt nehézkesen Brattlie – hogy abban a…
köztársaságban minden közös lesz-e?
– Minden, amit termelünk.
A Brattlie szegletes fejében nyugtalanul forgott két kis szeme.
– Amit termelünk? – mondta habozva.
Várt egy kicsit, azután féloldalra hajtotta a fejét és feszült
várakozással kérdezte:
– A nők nem?
A matrózok nevetni kezdtek. A herceg kurtán felelt:
– Nem.
Brattlie felemelte a fejét.
– Nem is ér az akkor semmit – mondta a vállát vonogatva és nyugodtan.
A matrózok hangosan nevettek és zúgva kezdtek el beszélgetni. A herceg
felállott.
– Ez ostobaság, Brattlie – mondta hidegen. – Amit maga kíván, nemcsak
ocsmányság, hanem lehetetlenség is.
– Dehogy lehetetlenség.
A herceg menni készült. Brattlie ekkor felnézett rá, azután fellökte
feléje szegletes, húsos fejét:
– Hát legalább – mondta hangosan – szabad lesz-e több asszonyt tartani?
A herceg nem felelt. A matrózok zúgva állották körül őket.
– A francia katonák Tonkinban, – mondta Brattlie – három-négy barnabőrű
kislányt vesznek maguknak pár frankért. Hát ezt szabad lesz e ott?
– Nem – felelte sápadtan és hidegen a herceg.
– No hát nem is ér az akkor semmit – kiáltotta Brattlie megvetően. – Nem
is megyek én oda.
Szolgarov hirtelen odalépett melléje.
– Barom – mondta neki megvetően.
A matrózok zúgva kezdtek körülöttük vitatkozni. A herceg megfordult és
otthagyta őket.


IX.
A Serpolette haladt előre és a herceg éjszakánként ide-oda bolyongott a
fedélzeten. Egy éjjel meglátta, hogy a második lámpa nem ég. Odament az
őrtálló matrózhoz:
– Miért nem ég a második lámpa? – kérdezte tőle.
A matróz vállat vont:
– Az úgyse kötelező.
Vállat vont, ásított és készült elfordulni. A hercegnek az az érzése
támadt, hogy meg fogja ölni. De azután erőt vett magán.
– Most menjen és gyújtsa meg – mondta. – És ha kikötőbe érünk, maga
rögtön partra száll és soha többé nem jön vissza a hajóra.
A matróz nem válaszolt. A herceg otthagyta és folytatta a vándorlását a
fedélzeten. Másnap délben két látogatója érkezett: Szolgarov és
Brattlie. Szolgarov beszélt. A kapitány – mondta – tegnap éjjel olyan
intézkedést helyezett egyik társuknak kilátásba, amelyet ők nagy
meghökkenéssel vettek tudomásul. Minthogy a Serpolette matrózai és a
Serpolette kapitánya közötti viszony nem olyan, mint más hajók matrózai
és kapitánya közötti viszony, ők ezt az intézkedést nem tartják jogosnak
és arra kérik a herceget, vonja vissza, mert…
– Mert?
Semmi mert. Arra kérik a herceget, vonja vissza.
A herceg szikrázó szemmel és csattanó hangon kiáltotta a kérdő mertet és
mikor választ kapott rá, csendesen, kínosan elkezdett nevetni.
– Mert különben – mondta kacagva és eltorzult arccal – sztrájkba fognak
lépni… Ahány hajóval találkozunk, annak mindnek tudtára adjuk ezentúl:
itt megy a Serpolette, ennyi meg ennyi tonnás, visz gépet Rioba, a
fedélzetén a bizalmiemberek sztrájkkal ijesztgették a kapitányt és a
kapitány engedett nekik. Erről értesüljön az egész óceán. Az
emberiségnek akarok példát adni.
Szolgarov fanatikus szeme a mély szemüregekből feketén lángolt rá a
hercegre. Ő nagyon sajnálja, ha a kapitány úr megbánta azt, hogy
bizonyos emberi jogokat adott nekik; ők ezekhez a jogokhoz mindenesetre
ragaszkodni fognak, és mindent meg is tesznek, hogy ezeket a jogokat
érvényesítsék.
A herceg lázas dühe ekkorra eltűnt. Sápadtan, szinte alázatosan hajtotta
le a fejét és halkan mondta:
– Felesleges fáradniok Szolgarov. Ugy lesz, ahogy maguk akarják.
Szolgarov mondani akart valamit, de a herceg felemelte a kezét.
– Hagyjanak magamra – mondta csendesen.
Magára maradt. Másnap délelőtt Annie jött fel hozzá a fedélzetre.
Zavarodott volt, szerény és csendesen mosolygó.
– Megengeded, – kérdezte – hogy itt maradjak egy kicsit?
A hercegnek váratlanul dobogni kezdett a szíve.
– Igen – felelte csendesen.
Annie leült melléje.
– Haragszol még rám? – kérdezte alázatosan.
– Nem.
Annie csendesen, szerényen és óvatosan beszélgetett vele. A herceg
röviden felelgetett neki, de a szíve egyre nyugtalanabbul dobogott.
– Szeretnék énekelni, – mondta azután Annie – megengednéd, hogy itt… a
hajón… énekeljek?
– Ha akarod… – felelte meglepetve a herceg.
– Ugy értem, – mondta Annie – hogy az élet itt… mégis csak olyan
egyhangú… ha megengednéd… nekem van itt néhány kosztümöm… közönségem is
volna… énekelnék és táncolnék a legénységnek.
A herceg feléje fordult és Annie ijedten hallgatott el.
– Hogy… hogy jut ez eszedbe – kérdezte felindultan a herceg.
– Nézd, – mondta Annie ijedten mosolyogva – ők… nekik olyan egyhangú az
életük… hát megkértek rá.
Még ijedtebben hallgatott el, mint az előbb, mert a herceg szeme
elsápadó arcából nagyra nyílva világított feléje.
– Megkértek? – mondta akadozva a herceg – Hogyan merték… hogyan
próbálták… ki?… ki kért meg?
– Hát istenem… mink Félixkével beszélgettünk erről… Félixke beszélt
velük… azután ők megkérték Félixkét nagyon szépen… és Vannonival is
beszéltünk róla…
Elakadt, de azután panaszosan folytatta:
– Hát istenkém, hát mi van ezen? Hát mit kell ezen úgy felakadni?
Nem bírt a herceg sápadt arcába nézni, de dacosan vonogatta a vállát:
– Hát istenkém… hiszen én színésznő voltam… és nagyon örültem, ha ők
eljöttek a színházba és tapsoltak… hát mi van azon, hogyha most ők is
unatkoznak és én is unatkozom…
A herceg felállott és bágyadt kézmozdulattal elintette őt magától. Annie
sértődötten elment. A herceg lelkében zúgott a harag. Mit merészelnek
itt már körülötte? Mi van még itt hátra?
Szedlákkal később felhozatta az ebédjét az irodájába. Szedlák halkan és
nesztelenül hozta be az első fogást. A herceg ekkor felnézett rá.
– Szedlák, – mondta neki remegve – ha kikötőt érünk, kirúgom
valamennyit.
Szedlák megrezzenve állott meg. Tisztára borotvált, nyugodt arca
kigyulladt. Kinyitotta a száját és szólni akart, de meggondolta a
dolgot. Várakozott. Nézte a herceget. A herceg elfordította a fejét és
töprengve bámult az ablakon át a messzeségbe. Szedlák bizonytalanul
várt, gyanakodva vizsgálta a herceg nemes, fáradt fejét, azután végleg
elhallgatott.
Szótlanul hordta a herceg elé a következő fogásokat. A herceg újra
felnézett rá egy másodpercre.
– Mintha patkányok szaladgálnának körülöttem, – mondta azután
elfordulva. – Százezer patkány. Egy millió patkány. És rágnak… és
rágnak… És egyszerre darabokra törik az összerágcsált hajó.
Szedlák furcsa tekintettel, összehúzott szemmel, meglepetten,
megindultan és gyanakodva nézte a herceget és nem szólt semmit. De
délután három óra tájban újra felsietett hozzá.
– Kérem fenségedet, – mondta – jőjjön velem.
Sietve jött, de nyugodt volt, csendes és tiszta. A herceg elsápadva
állott fel és lement vele a szalónba. Szedlák halkan betette a szalónnak
a folyosóra néző ajtaját és a hálószoba felé intett.
– Alszik – mondta halkan. – Álmos volt és lefeküdt.
A herceg meglepetve bámult rá. Akkor minek? Akkor mire várhat itt?
Szólni akart, de Szedlák felemelte a kezét, egy kérő mozdulattal
csendességet kért tőle, azután odahajtotta a fülét a folyosóra nyíló
ajtóhoz és hallgatózott. A herceg visszafojtott lélegzettel hallgatózott
vele.
Két-három hosszú perc telt így el, a herceg alig bírta már a várakozást,
mikor Szedlák egyszerre megmozdult. A folyosón halk nesz hallatszott,
futó kis zaj, olyan halk, mintha nem is emberi lábak okozták volna. A
halk nesz közeledett, az ajtó előtt megállott és az ajtón két-három
halk, gyors koppanás hangzott el.
A herceg megmozdult, de Szedlák egy mozdulattal visszatartotta.
Felemelte a kezét és csendesen visszakopogott az ajtón. Egyet, kettőt,
hármat. Kint ekkor újra motoszkálás támadt, halk kis nevetés
hallatszott, Szedlák lehajolt, és kivülről az ajtó alatt négyszögletes
fehér papírlap tolódott be. Szedlák elvette a papírlapot; hallgatózott;
amikor kint a kis lépések halkan ismét eltávolodtak, akkor gyors
mozdulattal, hogy semmi nyikorgást se adjon, egy vonalnyira kinyitotta
az ajtót. A herceg kinézett ezen a vonalon és még meglátta a Félixke
gyorsan eltűnő keskeny vállát.
Csodálkozva fordult Szedlákhoz. Szedlák szó nélkül átnyújtotta neki a
papírlapot. A herceg átvette a papírlapot és megnézte. A papírlapon
kiabáló és szemérmetlen rajz volt: meztelen nő és meztelen férfi
összefonódva. A herceg elpirúlva és heves mozdulattal emelte fel a
kezét. De Szedlák is megmozdult.
– Még várni kell – mondta. – Még visszajön.
Gyors pillantást vetett a hálószoba felé:
– Ha nem ébred fel, – mondta – akkor kivárhatjuk.
Fájdalmas csendben várakoztak. Tíz hosszú perc telt el, amikor Szedlák
gyorsan előrehajolt az ajtó felé.
– Jön – mondta.
A folyosón újra hallatszott a tipegő lábak kis nesze. Az ajtón kis
bekopogtatás. Rá Szedlák válasza. Azután halk, gonosz kis nevetés, és az
ajtó alatt ismét betolódott egy papírlap.
A herceg ekkor nem bírta tovább. Felrántotta az ajtót és hatalmas keze a
rémülten felszökő Félixkének épen a nyakát ragadta meg.
– Patkány! – mondta magánkívül. – Patkány.
Félixke fuldokolva ficánkolt a keze között és az arca elkékült. A herceg
undorodva dobta el magától.
– Hogy merted ezt…?
Félixke fuldokolva és tántorogva próbált megszökni. A herceg nyugodtabb
lett.
– Megállj – mondta.
Félixke megállott.
– Mióta csinálod ezt? – kérdezte a herceg.
Félixke hazudni készült, de a herceg felemelte a kezét. Félixke rémülten
válaszolt:
– Mióta kint vagyunk… A nagy tengeren.
– Azóta minden délután ide jössz!…
Félixke rémülten mondta:
– Nem, nem, néha a matrózokhoz megyek.
A herceg elhülve nézett rá:
– Azoknak is…? – szólt elakadó lélegzettel.
Félixke nem tudta, mit feleljen. Vacogó foggal állott és dideregve húzta
össze magát. A herceg nézte és nagy szomorúság jött rá.
– Miért teszed ezt? – kérdezte csendesen és szomorú útálattal.
– Én nem tudom, – felelte didergő gyorsasággal védekezve Félixke –
egyszerre eszembe jutott… és… Kellett… Nem tudtam abbahagyni. De előbb
csak magamnak csináltam…
– Azután egyszer megpróbáltad itt bedugni.
– Igen…
– És attól fogva mindennap?
– Igen…
– És nevettetek?
– I… igen…
– És a matrózokat is elláttad?
– I… igen…
– Egész nap ezt csináltad… Rajzoltál, azután ide-oda futkároztál.
– I… igen…
A herceg töprengve nézte Félixkét.
– Takarodj be ide – mondta azután neki.
Beküldte a szalónba és mindakét ajtót rácsukta. Azután indult a
hálószoba felé. Szedlák halkan utánaszólt:
– A gótikus menyasszonyi ládában.
A herceg belépett a hálószobába. Annie ébredőben volt; félig levetkőzve,
álmosan nyújtózkodott az ágyon és bámulva nézett a hercegre. A herceg
odalépett a gótikus menyasszonyi ládához és megpróbálta kinyitni. Annie
ijedten ült fel az ágyon. A gótikus menyasszonyi láda be volt zárva, de
a kulcs benne volt. A herceg kinyitotta és kutatva nézett bele.
Első pillantásra megtalálta azt, amit keresett: húsz-harminc telerajzolt
papírlapot egymásra rakva. Kivette őket. Annie rémülten mozdult meg, a
herceg azonban hangtalanul végignézte az egész gyüjteményt. Végignézte;
a torkát lassan szorongatta az undor, és egyszerre úgy érezte, hogy az
ájulás kerülgeti a felindulástól és az iszonyattól. A rajzok tökéletesek
voltak a maguk nemében; egy dühödt fantázia gondolta ki őket; és az a
nő, aki rajtuk szerepelt, kezdett Annie lenni. A férfi előbb
bizonytalanul ingadozott a herceg és Ridarsky között. A nő azután
egészen Annie lett; és a férfi egészen Vannoni.
A herceg letette a rajzokat és ájuldozva szorította a szemére és a
homlokára a kezét. Annie ekkor megszólalt.
– Kérlek, – mondta bizonytalanul – ez egy kis alávalóság Félixkétől, de
tragikusan úgy-e nem kell venni, hiszen olyan tehetséges…
A herceg ekkor elvette a kezét a homlokáról. Annie felnézett beesett
szemére, elakadt a szava, elpirult, keservesen sírni kezdett és
kétségbeesve dugta el a fejét a párnáiba.
A herceg szótlanul nézte vonagló testét, azután kezébe fogta a rajzokat
és kiment. Lement a legénység nagy hálóhelyiségébe. Meglepetve fogadták.
– Hallom, – mondta a herceg – hogy ilyen piszok nálatok is van. Rakjátok
most rögtön csomóba és égessétek el.
A matrózok meglepetve néztek össze és egyik-másik lassan megmozdult. De
a mozgásuk nagyon lassú volt, közben összenéztek, vonogatták a vállukat
és az egyikük végre megszólalt:
– Miért égetnők el tulajdonképen?
A herceg meglepetve nézett rá és nyugodtan felelte:
– Mert piszok.
A matrózok vonogatták a vállukat.
– De mink mulatunk vele – mondta Brattlie.
– Rögtön elégetni! – kiáltott rájuk a herceg.
Ekkor Szolgarov szólalt meg.
– Az igaz, hogy piszok, – mondta csendes fanatizmussal – de ha nekik
tetszik a piszok, akkor senkinek sincs joga eltiltani őket tőle.
– Mink nem vagyunk öreg emberek, – mondta Brattlie.
A herceg elsápadva nézett rá.
– Hadd mulassunk mink is, – folytatta kihívóan Brattlie, – nemcsak…
A herceg szemében olyan villámfény gyulladt ki, hogy Brattlienak torkán
akadt a szó. A hercegnek az az érzése volt, hogy ezt az embert meg kell
ölnie. Ez az ember egy nevet akart mondani. Hadd mulassunk mink is,
nemcsak… Nemcsak: ki? Annie, aki a képeken mulat? Vannoni, aki Annieval
mulat?
Brattlie zavarodottan és morogva állott előtte, a herceget szörnyű
megszégyenülés rohanta meg, sápadtan körűlnézett, bizonytalanul mozdult
meg, tétován emelte fel a kezét a rajzokkal és elment.


X.
Ez volt az utazás kilencedik napja. A tizedik napon a herceg forró
ingerültséggel ébredt, nyugtalanul ugrott ki az ágyából és lázasan
bolyongott ide-oda a hajón. Tíz óra tájban nem bírta ki tovább. Hivatta
Szedlákot.
– Szedlák, – mondta neki lesütött szemmel – milyen ember ez a Vannoni?
Szedlák elgondolkozva nézett maga elé, azután gyanakodva tekintett a
hercegre és készült rá, hogy közömbösen és tagadóan rázza meg a fejét.
– Én – mondta – nem tudom.
De a herceg beesett szemének egy lázas tekintete felrebbent rá;
Szedláknak erre nedves lett a szeme és újra kezdte a mondatot.
– Én ezt tudom róla. Azért állott tengerésznek, hogy kétezer frankot
összegyüjtsön. Földet akar venni otthon Dalmáciában. A kétezer frankja
már kétszer együtt volt, de a hajó, amelyen szolgált, ekkor nagy
kikötőbe ért, és ő mindakétszer elitta, elkártyázta, eldőzsölte a pénzt.
A kétezer frankért nyugodtan megölne egy embert. Most se gondol soha
másra…
Habozott, tovább mondja-e. De a herceg szeme felrebbent rá, és ő tovább
mondta:
– Nem akar ez most se énekelni. Nem kell ennek szinészet…
Lesütötte a szemét és nagyon halkan befejezte:
– Nem kell ennek szinészet. Nem kell ennek asszony. A kétezer frankot
szeretné megszerezni valahogyan… Azért jár énekelni.
Lesütött szemmel hallgatott. A herceg elfordított fejjel ült. Sokáig
maradtak így hangtalanul, dermedt csendben, a herceg azután bágyadtan
mondta:
– Köszönöm Szedlák.
Szedlák elment. A herceg bágyadtan és lázasan bolyongott a hajón. A
Serpolette frissen suhant előre a tengeren, de ő fülledtnek érezte a
hajó levegőjét és szinte fuldoklott benne.
Tizenegy óra tájban nem bírta tovább és lement az ebédlőbe. Az
ebédlőasztalon még ott volt a reggeli; az asztal mellett Annie ült és
kártyázott Félixkével. Mikor a herceg belépett, Félixke rózsás arca
elsápadt és a kártya remegni kezdett a kezében. Annie is meglepetve és
elfogódva nézett a hercegre, de igyekezett nyugodt maradni.