A Serpolette: Regény - 1

A SERPOLETTE
– REGÉNY –
ÍRTA
BIRÓ LAJOS
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1914
Copyright 1914.


I.
A kék hajóraj második diviziója az imént kapott az első divizió
zászlóshajójáról parancsot. A forró augusztusi nap alatt azonban a
hadgyakorlat vége felé közeledett. Nyugat felől pontosan látszottak már
a támadó vörös hajóraj füstölgő kéményei.
A visszatérő páncélos cirkálók sietve menekültek be a sorhajók mögé és
az első divizió zászlóshajója erre ontotta az új parancsokat. A négy
fehér óriáshajó előbb füstölögve formált kettős sort, azután egyes sort,
hogy nemsokára besorakozzék saját zászlóshajója mögé egy egyenes sorba.
A két hajóhadosztály – négy-négy sorhajó – most csaknem egy magasságban
gőzölt nyugat felé. A második divizió zászlóshajójának a parancsnoki
hídján ott állott Péter herceg, a hajóhadosztály parancsnoka. A
messzelátót időről időre a szeméhez emelte és idegesen, bosszusan és
megvetően figyelte az első divizió zászlóshajóján a jelzőárbócot.
– Nézze, – mondta – nézze Ridarsky, mit művel az ott. – Nézze azt a
lázas tevékenységet. – Mire azután ott leszünk a vörösek előtt, nem tud
már mit parancsolni, mert minden lehetséges parancsot kiadott.
Ridarsky báró, a herceg szolgálattevő kamarása, egy lépést tett előre.
Jóval kisebb volt a hatalmas termetű hercegnél; az arca szögletes, a
szája mosolygó, de hideg és elszánt. Előre lépett egyet és halkan
nevetni kezdett.
– Mit nevet Ridarsky? – kérdezte a herceg.
– Fenség, – mondta Ridarsky mosolyogva – félek, hogy nem szabad… Nagy
tiszteletlenség.
– Csak ki vele. – No, egy-kettő.
– Azon nevetek, – mi történnék, ha fenségednek most elfogyna a türelme,
és a zászlók útján azt jeleztetné vissza: »kedves cousin, ennek már
megint egy nagy szamárság lesz a vége«.
A herceg elnevette magát. Egy másodpercig szinte kísértést érzett… mi
volna, ha megtenné?… az egész hajóraj, amely őt imádja és unokafivérét
gyűlöli, ujjongana… a nagy hajók táncolnának a röhögéstől… és ez
legalább nyílt szakítás volna, visszacsinálhatatlan botrány, vége lenne
mindennek, ő itthagyna mindent, ugyis itthagy mindent, de itthagyná az
emlékét egy példátlan megfenyítésnek is, itthagyná is az emlékét annak,
hogy kérlelhetetlen ellenfelének a király előtt és ezer meg ezer
tengerész előtt vágta az arcába a megvetését…
De azután elmosolyodott. Gyöngéd pillantással nézte végig Ridarskyt.
Ezekért az ötletekért, a bátorságáért, a kíméletlen kritikájáért, a
csipős szavaiért lett kedvence a fiatal katonatiszt. Gyöngéden
végignézte és komolyan mondta:
– Nem, Ridarsky. – Ellenség előtt vagyunk, – ha csak játékellenség előtt
is. – Egyelőre tegyük meg, amit parancsolnak; – ha szerencsénk van, nem
rohanunk bele az ő záróhajójukba.
A parancs, amelyet az első divizió zászlóshajójáról Miklós herceg a
viceadmirális küldött, az volt, hogy az egyenes sorban haladó második
divizió kanyarodjék nyolc vonalnyit jobbra. A kanyarodás azzal a
veszedelemmel járt, hogy az élen haladó zászlóshajó – a Péter hercegé –
beleütközik a tőle jobbra levő első divizió utolsó hajójába, amelynél a
kanyarodás megkezdésekor már magasabban állott. Az összeütközés meg is
történt volna, ha Péter herceg ki nem adja azokat a parancsokat,
amelyeket a viceadmirális elfelejtett a manőver megkezdése előtt kiadni.
Kiadta a parancsokat, az összeütközés elmaradt, és Péter herceg
fájdalmas melankóliával gondolt rá, hogy most az egész hajóraj tudja,
hogy ő tette jóvá a kapkodó, izgatott, gőgös és zsarnok viceadmirális
hibáját, csak a király nem fogja tudni…
… A király környezetében minden ember ellensége neki. A király
környezetében minden ember a Miklós herceg embere. A király vakon bízik
Miklósban. – A hajóraj eközben odaért a vörös flottához. Megkezdődött az
ágyuzás és azzal ért véget, hogy a király hajójáról a döntőbírák
zászlójelzés útján a Miklós herceg flottáját mondották ki győztesnek.
Alkonyodott és a hajók indultak a kikötő felé. Péter herceg átszállt egy
gőzbárkára és csendes, de ideges parancsára, a bárkának minden ereje
megfeszítésével, sustorogva kellett a part felé repülnie. A gépész
aggódva nézegetett fel a hercegre, amikor a gyorsaság újra meg újra nem
volt elegendő neki, de a herceg nem törődött az aggódó pillantásokkal.
Elmerülve nézte a ziháló gépet, amelynek csattogó munkájától az egész
kis hajó remegett, és fájdalmasan élvezte a kínzást és a veszedelmet.
Imádta a gépeket, milyen elmés remekmű ez a kis gép is, – hogy kínlódik
most, – milyen hörögve és zakatolva tiltakozik ellene, hogy ilyen
méltatlanul gyötörjék, – meddig tűri vajjon? – még egy perc és fellázad…
– Gyorsabban!
A gépész elsápadt, de engedelmeskedett. Ridarsky elhúzódott a herceg
háta mögül. A bárka suhogva repült a csendes vízen, de az egész teste
remegett a kínzott gép erőszakos lökéseitől. A herceg komoran és
összeszorított ajakkal élvezte a veszedelmet. A gép esztelenül és
süketítően zakatolt; ha a rohanás még egy percig tart, felrobban; –
ekkor azonban beérkeztek a kikötőbe, a gépész sápadtan törölgette a
homlokáról a verejtéket, a herceg pedig szótlanul partraszállt és indult
a lakására.
A lakásán megsimogatta fehér orosz agarát, Monsiegneurt, azután, a
Szedlák segitségével, csendesen és elgondolkozva átöltözködött.
– Van fenségednek még valami parancsa? – kérdezte halkan az öreg lakáj.
A herceg szórakozottan nézett az öreg lakáj símára borotvált, papos
arcába. A lakáj várt. A herceg nem szólt. A lakáj egy alázatos
mozdulatot tett. Ekkor a herceg megrezzent, mint aki álomból ébred fel
és gyorsan mondta:
– Semmi, Szedlák. – Köszönöm.
Szedlák felemelte a herceg köpönyegét, a karjára vette és egy lépést
tett hátrafelé. Készült rá, hogy a herceget lekíséri a kocsijáig. A
herceg azonban ekkor visszafordult és belenézett az arcába. A tekintete
most nem volt üres és álmodó; látó tekintet volt. A herceg arca kipirult
és a lágy pillantású szürke szem mélyén tűz lobbant fel.
– Szedlák, – mondta röviden és keményen – elmegy Lind kisasszonyhoz és
megmondja neki, hogy a tiszti kaszinó után egyenesen hozzámegyek. – Úgy
tizenegy óra tájban. – Talán féltizenkettő is lesz.
A lakáj mozdulatlanul állott. Alig lehetett látni, hogy az ajka nyílik.
– Igenis, fenség.
A herceg indult, de egy-két lépés után megint visszafordult. A fejét
felemelte és a hangja még keményebb lett.
– És hogy a kaszinóban ott lesz a király is.
– Igenis, fenség.
A herceg egy másodpercre elnézett a levegőbe. Azután megreccsent a
hangja:
– És hogy… hogy hírt viszek neki.
– Igenis, fenség.
A lakáj mozdulatlanul állott. Dús, hófehér hajával, tiszta és szabályos
fejével, fekete ruhájában, most egészen olyan volt, mint egy ismeretlen
vallás előkelő és hallgatag főpapja.
– Köszönöm, Szedlák.
A herceg megfordult és siető, kemény lépésekkel lement a lépcsőn.
A tisztikaszinóban a bankett alatt némán ült a helyén és egyre növekvő
ingerültséggel hallgatta a pohárköszöntőket. Gyűlölte és megvetette ezt
a hangot, ezeket a kongó és kihívó, de lendülettelen és elkopott
szavakat, a hivatalból való lelkesedést, az alázatot, a szolgaságot,
amelynek itt minden szó jelképezője volt. Egyszer találkozott a
tekintete a Miklós herceg hideg tekintetével. És egyszer érezte, hogy a
király nagy és bús szeme hosszan pihen rajta.
Nem nézett fel. De amikor ez a nagy és bús szem másfelé fordult, akkor
halkan és óvatosan ő kereste fel a királyt a tekintetével. A király
hajlott háttal ült az asztalfőn. Vékony és rövid orra szinte áttetsző
volt, mintha fehér viaszból lett volna; összecsukott száját elfödte
barna bajusza és rövid szakálla, amelybe már ősz szálak vegyültek. A
szája két oldalán két erős ránc húzódott lefelé, és ráncosodott már
szokatlan magasságú homloka is. És a haja a halántékán már egészen ősz
volt. Igy ült ott búsan és fáradtan az asztalfőn és az arca csak akkor
lett élő ember arcává, ha hosszú szempilláit felemelte és a barna
karikák közül, amelyeket álmatlanság és fáradság rajzolt a szeme alá,
kivilágított aranybarna, meleg, nagy szeme.
Péter herceg sokáig nézte a királyt; összehasonlította a maga sudár és
erős negyvennégy évét ennek a fáradt fiatal férfinak a harminchárom
évével; de az öröm és a büszkeség helyett, amelyet magában fel akart
idézni, elszorult a szíve. A vacsora után, amikor a király befejezte a
cerclejét, megadta a jelt a táncra és egyszerre odafordult hozzá, hogy
bevonja egy pálmákkal diszített fülkébe, a szívének ez az összeszorulása
olyan kínzó lett, hogy fájdalmas erőfeszítéssel kellett lélegzetet
vennie, mert különben oda kellett volna kapnia a szívéhez. Nagy
lélegzetet vett és a királlyal, aki karonfogta, belépett a fülkébe. Kint
mindenki tudta, miről van szó, és akik a közelben voltak, halkan
összebólogattak.
Bent a fülkében a király fáradtan leült a félköralakú márványpadra és
maga mellé vonta Péter herceget is. A király mozdulata, most is és az
előbb is, amikor szótlanul karonfogta, bizalmas volt. A herceg nagy
melegséget érzett a szíve körül.
Egy másodpercig hallgatva ültek, azután a király felemelte keskeny fehér
kezét és csendesen rátette a Péter herceg izmos barna kezére.
– A kabinetfőnököm – mondta halkan – ma délután referált a
kívánságodról. És én nem akarok a válasszal egy napot sem várni.
Elhallgatott. A hangja azonban bizalmas volt és meleg, úgy hogy Péter
herceg felindultan megkérdezte:
– És… teljesíted a kérésemet?
– Nem.
A válasz lágyan és csendesen hangzott el, de Péter herceget meglepte és
megbántotta.
– Nem? – kérdezte elsápadva és nagyon halkan.
– Nem – szólt még egyszer csendesen és gyöngéden a király.
A szemét állandóan lesütötte, a szempillája csak egy másodpercre rebbent
fel, de fel nem nyílott egy percre sem.
– Nem – mondta még egyszer lesütött szemmel és elgondolkozva.
Hosszú szünet támadt. Péter herceg remegő térddel akart felkelni.
– Minthogy az okaidat nem kívánod velem közölni, – mondta közben –
feltételezem, hogy az okot ismét a környezetedben kereshetem, amely már
annyiszor…
A király megfogta a kezét és nem engedte felállni.
– Hidd el, – mondta melegen – hidd el nekem végre, hogy megint rossz
helyen keresed az okot.
Péter herceg kipirulva fordult feléje. De a király még mindig lesütötte
a szemét és ő nem tudott vele szembenézni.
– Az ok – mondta elgondolkozva a király – a te választottad személyében
van.
Péter herceg gyors lélegzetet vett és ez a heves lélegzetvétel úgy
hangzott, mint egy halk hördülés. A király megnyugtatóan emelte fel a
kezét.
– Nem – mondta – azok a jelentések, amelyeket kaptam, semmi rosszat róla
nem tudnak.
– Akkor hát? – kérdezte halkan Péter herceg.
– A jelenéről semmi rosszat – folytatta elgondolkozva a király. – Egy év
óta, amióta te az érdeklődéseddel kitünteted, teljesen kifogástalan
életet él.
– De? – kérdezte rekedten Péter herceg.
A király várt a válasszal. Elgondolkozva hajtotta oldalra a fejét, a
szemét még mindig lesütve tartotta és azután szakadozottan, tagoltan,
szinte energikusan mondta.
– De én azt kívánom, hogy a nő érintetlenül lépjen be a házasságba.
Péter herceg gyors mozdulattal felemelte a kezét, hogy végigsimítsa zúgó
homlokát. Megdöbbentette és felháborította ez a gőgös és hideg mondat.
Embertelennek és oktalannak érezte ezt a szigorúságot és úgy áradt az
ajkára a mondanivalója, hogy dadogni kezdett.
– Egy nő, – mondta dadogva – a nő… a lelkében hordja a tisztaságát, nem
a külső érintetlenségében; és százszor érintetlenebb lehet valaki, aki…
Lázasan beszélt; a király lesütött szemmel hallgatta, de időről időre
szótlanul megrázta a fejét. Péter herceg végre kétségbeesve kifakadt.
– De bocsáss meg – ha énnekem jó így…
A király ekkor egy másodpercre feltekintett rá. Aranybarna nagy szeméből
egy kutató, rejtelmes és bús tekintet érte a herceget. Azután újra
lesütötte a szemét és nyugodtan mondta:
– De énnekem lehetetlen a beleegyezésemet adnom hozzá. Helytelennek
tartom. Veszedelmesnek tartom. Bűnnek tartom.
Hallgatott egy másodpercig, azután csendes mozdulatot tett a kezével:
– És milyen érzésekkel várod azt, hogy fiad legyen tőle? Egy nőtől, aki
már a másé volt?
A kezét ismét felemelte és széles, lezáró és elintéző mozdulatot tett
vele:
– Ha egy… egy polgárleányt választottál volna, segítségedre lettem
volna: vagy úgy, hogy morganatikus házasságot köss vele, vagy úgy, hogy
megadtam volna neked azt a címet, amelyet kértél; de ebben nem lehetek
segítségedre. A nőnek érintetlenül kell a házasságba belépnie.
– De hiszen ő nem tudhatta, hogy idővel megismerkedik velem…
A király megrázta a fejét.
– Mindegy. Őriznie kellett volna magát a jövendő férje számára.
Péter herceg tehetetlen kétségbeesést érzett, elbágyadva hajtotta le a
fejét és egy másodpercre behúnyta a szemét. Behúnyt szeme előtt a nem
látó szem félhomályában ekkor egyszerre élesen, körvonalazottan, fényes
világításban megjelent az Annie szőke feje. Péter herceg szomjasan
meredt rá erre a közeli, szinte megfogható vizióra, egyetlen másodperc
alatt teleszívta a lelkét ennek a látványnak az üdítő, friss
szépségével, a lelke megkönnyebbült, a haragja feltámadt, kinyitotta a
szemét, felugrott a padról és bőséges, heves és remegő szóáradatban
bejelentette a királynak, hogy mi az ő válasza erre a visszautasításra.
A király szótlanul hallgatta.
Péter herceg most elmondott mindent. Elmondta, mennyit szenvedett eddig
is; és hogy a zsarnokságnak és az alázatnak az az atmoszférája, amelyben
élnie kellett, úgyis elviselhetetlen volt a számára. Ujra elmondta, hogy
a király egész kormányzati rendszerét rossznak tartja és hogy a
hadsereget és a haditengerészetet a mai irgalmatlan és esztelen
fegyelmezés lealacsonyítja és megrontja. A katona ember; és az embernek
jogai vannak; és az emberrel, akár katona, akár nem, úgy kell bánni,
amint emberhez méltó. Végül halkabban, de nyugodt ajakkal és felemelt
fővel elmondta, hogy mivel a király sem az ő személyes kívánságait
teljesíteni nem akarja, sem azokat a javaslatokat nem hallgatja meg,
amelyeket ő, az ország és a dinasztia érdekében, többízben elébe
terjesztett, ő a haditengerészetben viselt rangjáról lemond, a királyi
házból kilép, polgári nevet vesz fel és az országot elhagyja.
Szálasan, keményen, erősen állott a király előtt. A király meggörnyedt
háttal ült a padon és lesütötte a szemét. De amikor Péter herceg
befejezte a mondanivalóját azzal, hogy a királyi házból kilép és az
országot elhagyja, akkor egyetlen heves mozdulattal felállott.
– Azt te nem fogod megtenni – mondta remegő hangon, amelyről nem
lehetett tudni, a könyörgés több-e benne, vagy a fenyegetés. – Nem
akarom megérni, hogy te is térden állva könyörögj előttem, hogy
fogadjalak vissza, mint Vladimir, az ősz hajával. Te azt nem fogod
megtenni.
– Ah, – felelte Péter herceg – megteszem. Én nem vagyok romlott és léha
élvező, mint Vladimir. Én boldogan dobok el mindent és vissza sohasem
kívánok majd semmit. Mert ez az állapot nekem gyűlöletes és az
ittmaradás az szenvedés.
A király ekkor egészen közel lépett hozzá. Halvány arcába egy vérhullám
szökött fel és felemelt keze remegett.
– Hát azt hiszed, – kérdezte reszketve – hogy nekem csupa gyönyörűség
itt maradni?
Péter herceg meglepetve bámult rá. A király szája vonaglott és lehúnyt
szempillái remegtek, mintha könnyeket rejtegettek volna maguk mögött.
Vékony fehér kezét rátette a Péter herceg karjára és a vékony fehér kéz
úgy szorította át a herceg karját, mint egy vasgyűrü.
– Hát te is azt hiszed, – mondta reszketve – hogy nekem jó itt? Ridegnek
lenni? Kéréseket megtagadni? Nem szeretnék én is jobban elmenni a ligur
tengerpartra egy villába a hegyoldalon, lejárni a tengerhez és egész nap
nézni, amint a gyerekeim játszanak a homokban?
Péter herceg megdöbbenve hallgatott. Soha ilyen lázas szavakat senki a
királytól még nem hallott, soha senki nem is sejtette, hogy a király nem
élvezi az uralkodást, hanem szenved tőle. De akkor miért…? De akkor
hogyan…? Száz kérdés rajzott fel az elméjében; és még mielőtt
végiggondolhatta volna őket, már meg is kapta rájuk a választ.
A király néhány heves lélegzetet vett, azután felemelte kipirult fejét,
és lesütött szeme most egyszerre felnyílott.
– De bennünket – mondta hangosan – Isten rendelt arra a helyre, amelyen
vagyunk.
Aranybarna, nagy, bús szeme mélyén fényesen világító lángolás gyulladt
ki.
– Amit cselekszünk, – mondta csendes áhítattal – azt Isten akaratából
tesszük.
Egy rajongó mozdulattal kitárta a karját, mintha mondani akart volna még
valamit. De nem szólt. A karját lassan, szinte szégyenkezve
leeresztette, a pirosság eltűnt az arcáról; az arca az a fáradt
viaszk-arc lett, amely a vacsoránál volt; szempillái fáradtan készültek
leereszkedni és aranybarna szemében kis szikrákká sziporkázott szét a
rajongó, világító tűz. Úgy látszott, szégyenkezve és fáradtan egészen
elhallgat; úgy látszott, szótlanul megfordul és kimegy; már indult
kifelé, de az utolsó másodpercben még visszafordult, hogy egyetlen sötét
szóval befejezze a mondanivalóját.
– És aki a helyét elhagyja, – mondta mozdulatlanul, halkan és komoran –
az Isten ellen vétkezik.
Azután megfordult és kiment. Péter herceg megdöbbenve bámult utána és
minden lélekjelenlétére és minden energiájára szüksége volt, hogy meg
tudjon mozdulni és hogy a pálmadíszes fülkét rögtön utána elhagyja. A
társaságnak odakint felesleges rögtön megtudnia, mi volt a beszélgetésük
eredménye.
Kiment a terembe, elvegyült az emberek közé, nézte a királyt, akinek a
sápadt arcáról ismét nem lehetett semmiféle indulatot leolvasni, és
igyekezett elfogulatlanul és nyugodtan beszélgetni azokkal, akik elébe
akadtak. De a lelke meg volt zavarva és fel volt zaklatva. Hát ez is
lehetséges? Hát van ember még, aki ezt a primitív istenhitet hordozza
magában? És nem azért hordja, hogy másokra hasson vele, hanem féltetten,
szégyenletten és titokban minden bajának ez a megnyugvása és minden
cselekedetének ez a magyarázata. Hiszen az ilyen ember nem is lehet
igazi bizalommal az olyan fajtájú ember iránt, mint ő, aki szabad minden
lelki babonától és aki felemelt fejjel néz szembe az univerzum minden
titkával. Nézte a királyt: a sápadt arca megint fáradt és mozdulatlan.
Sápadt és fáradt zsarnok – gondolta – és Isten van vele. Megborzongott
és nyugtalanságot és aggodalmat érzett.
Tizenegy óra elmult és ő bizonytalanul és tétovázva járt ide-oda a
termekben. Annie most már várja. Várja; de ő nem tudta magát elszánni az
indulásra. Nem tudott elszakadni ettől a környezettől, amelyet unt és
gyűlölt; és egy-egy téveteg és bizonytalan gondolat, amelyet jóformán
megszületni sem engedett, verejtékessé tette a homlokát.
Elmult negyedtizenkettő. Azután féltizenkettő és háromnegyedtizenkettő.
A Péter herceg nyugtalansága egyre nagyobb lett, a szíve rémülten vert
és időről időre fel kellett emelnie a kezét, hogy letörölje verejtékező
homlokát. Mielőtt az óra azonban tizenkettőt ütött volna, a termekben
különös mozgás támadt. Péter herceg egy fiatal tiszttől megkérdezte a
mozgás okát. A fiatal tiszt feszesen, de mosolyogva válaszolt:
– Maxwell őrnagy bemutatja ő felségének Ladyt.
– Kit?
– Ladyt.
Péter herceg még mindig nem értette. A fiatal tiszt erre elmondta, hogy
Maxwell őrnagy Afrikából hozott volt egy fiatal, nőstény orangutangot. A
nagy majom, amely imádja az őrnagyot, többet tud, mint minden híressé
vált társa, amely eddig Európában szerepelt. Az urak az egyetemről napok
óta tanulmányozzák és azt állítják, hogy Lady szenzáció az
állatpszichológia területén. Lady egyébként napok óta velünk eszik a
tiszti étkezőben. A fenség siessen, ha a bemutatást látni akarja.
Péter herceg a játékszoba felé tartott, ahol a bemutatásnak meg kellett
történnie, még idejekorán ért oda és tanuja lett a következő jelenetnek.
A játékszoba baloldali részén egy fényes társaság állott: a király és
kísérete, hercegek, főpapok, tábornokok, admirálisok és miniszterek. A
király éppen a jobboldali ajtó felé fordult: érdeklődve tett egy lépést
előre; a kíséret pedig visszahúzódott, hogy a király érdeklődését ne
zavarja. A király így egy nagy félkör közepén egyedül állott. A
jobboldali ajtón pedig, amely felé arccal fordult, belépett egy
fantasztikus és csodálatos pár: Maxwell őrnagy és Lady.
Ladyt háremhölgynek öltöztették fel: piros selyemmellénybe, piros
selyembugyogóba és cifra papucsba. A fejére keleti fejdíszt raktak, a
jobb kezébe legyezőt. A balkarját bedugta a Maxwell őrnagy karja alá; és
apró lépésekkel így jött vele a szoba közepéig.
A szoba közepén, pár lépésre a király előtt Maxwell őrnagy megállott és
mosolyogva mondta:
– Felséged kegyes engedelmével bátor vagyok Ladyt bemutatni…
Lady erre hátravonta a ballábát és meghajtotta a fejét. Mélyen bókolt,
mint az udvarnál szokás. A kíséretben egy két halk nevetés hangzott fel.
De a király még nem nevetett, és így a nevetések mögötte is
elhallgattak. A király hallgatott és csodálkozó, szinte bús és
megdöbbent tekintettel nézte Ladyt.
Lady a mély bókolás alatt kivonta a karját a Maxwell őrnagy karjából. A
bókolás után pedig kiegyenesedett és három lépést tett előre a király
felé. Mikor ott volt egészen előtte, akkor felemelte a jobbkezét és
barátságos, megszokott, széles mozdulattal kézszorítással nyujtotta
feléje.
A Lady szőrös és nagy keze kézszorításra emelkedett és azután úgy maradt
a levegőben egy–két–három–négy–öt hosszú másodpercig. Az ötödik
másodperc eltelte után Maxwell őrnagy gyorsan odaugrott Ladyhez és
megparancsolta neki, hogy eressze le a kezét; de ekkorra nyilvánvalóvá
lett, hogy a király öt másodpercig kínos helyzetben volt. A szeme
ijedten, nagyranyílt volt; a szája körül különös, tehetetlen vonás
keletkezett. Nem volt hozzászokva, hogy kezet nyujtsanak neki; a
majomkéz, amely bátor mozdulattal nyúlt feléje, egy kis borzongással is
töltötte el; sem arra nem tudta volt elszánni magát, hogy megszorítsa a
feléje nyujtott kezet, sem arra, hogy elutasítsa. Az egyik mozdulatot
lealacsonyítónak érezte, a másikat nevetségesnek. Igy történt, hogy a
király zavarba jött a majom előtt. És hogy öt másodpercnyi kínos helyzet
támadt, amely csak akkor ért véget, amikor Maxwell őrnagy közbelépett és
Lady hozzáfogott egyéb produkcióihoz.
Péter herceg azonban ezekre a produkciókra már nem volt kíváncsi. Amikor
ezek a produkciók kezdődtek, ő sarkon fordult és elment. Átsietett a
termeken, lement a lépcsőn és beült a kocsijába.
– Hajts – mondta a kocsisnak. – Gyorsan.
A város templomtornyaiban tizenkettőt ütöttek az órák, vele repült a
kocsi az Annie lakása felé és ő boldog nagy lélegzettel szítta be a
hűvös éjszaka levegőjét. Szabad volt a melle és a szíve és a feje; és
úgy érezte, hogy a lelke tele van nevetéssel. Ugy érezte, hogy hangosan
nevetnie kell az örömtől; és ki kell nevetnie az elmult órája minden
ijedt gondolatát; és hangosan kacagnia kell azokon a babonákon, amelyek
szabad lelkét egy rossz órára borússá tették és megzavarták.
* * *
A kocsi megállott, Péter herceg kiszökött belőle és három fokot ugrott
át egyszerre, amint felrohant a lépcsőn. Az előszobában azonban
meglepetve állott meg. Az előszobában ugyanis rendesen, csinosan,
feszesen egy fiatalember ült. A kis bajuszáról a herceg azt
következtette, hogy elmult húsz éves, de az arca rózsás volt, mint egy
gyereké és a magassága akkora, mint egy alacsony tizenhat éves fiué. A
széken úgy ült, mint a rendes gyerekek az iskolában, a térdére
ráfektette két apró kezét; amikor azonban a herceg belépett és
csodálkozó pillantást vetett rá, akkor felugrott, kihúzta magát és
katonásan jelentkezett.
– Királyi fenségednek alázatosan jelentem: Bordeau Félix, rajzoló.
A herceg még mindig értelmetlenül nézett le a rózsás arcú, szőke
bajuszos kis fiura; ekkor azonban kinyílt egy ajtó és az ajtóban
megjelent az Annie csillogó, de borzas és álmos szőke feje. Annie az
első másodpercben észre sem vette, mi történt, csak azután látta meg,
hogy az óriási herceg előtt feszesen ott állt a kis szőke fiu és hogy a
herceg kérdő tekintettel néz őrá. Ekkor nevetni kezdett:
– Ah, – mondta – igen: Félixke. Félixkének én mondtam, hogy várjon. Csak
jőjjön be fenség, – majd elmondom.
A herceg bement a szobába. Hallgatott és az arcán a kedvetlenségnek egy
árnyéka suhant végig. Annie észrevette és ő szólalt meg elsőnek:
– Egy cseppet se voltam ám álmos – mondta mosolyogva. – El akartam
aludni, hogy magáról álmodjam. És magáról álmodtam.
Puha kezét lassan beletette a herceg kezébe. A herceg kedvetlensége
gyorsan eltűnt; a puha kis kézből nagy melegség áradt át a testébe.
Csendesen magához húzta az asszonyt. Annie hozzásimult, a mellére
hajtotta a fejét és gyöngéden megkérdezte:
– Jó hírt hozott?
A herceg a kezébe fogta szőke fejét és megcsókolta az ajkát.
– Jót – felelte. – Az enyém leszel.
Annie összecsapta a kezét:
– A király beleegyezik? – kérdezte felujjongva.
– Nem – felelte Péter herceg nyugodtan.
Annie az összecsapott két kezével mozdulatlanul megállott és kék szeme
nagyra nyílt. Péter herceg gyönyörködött a zavarodottságában és az
aggodalmában.
– Hát akkor hogyan? – kérdezte végre szorongva Annie.
– Ugy, – felelte a herceg boldogan és büszkén – hogy nem törődöm többé
az engedelmével. Amit elvehetne tőlem: magam adok oda neki mindent, –
címet, rangot, hatalmat, vállrojtot – mindent odaadok és téged
választalak helyette.
Az Annie kék szeme elborult.
– Mindent… odaadsz… értem? – kérdezte remegő szájjal.
A herceg megölelte, simogatta, az ölébe vette:
– No… Annie, – mondta meghatva – szerelmem, kislányom, nem kell
elérzékenyülni. Nem is olyan nagy dolog, ne hidd, hogy olyan nagy dolog,
nem értékek azok, amiket odaadok, – boldog vagyok, hogy kiszabadulok. –
Óh, szabadnak lenni, embernek lenni, embernek lenni, – örülj te is, ne
lássam a könnyeket, ne sírj, ne sírj, nem akarom, hogy sírj…
A tiltakozás azonban hiábavaló volt. Az Annie kék szeméből megeredtek a
könnyek. Ült a herceg ölében, az egész testét rázta a zokogás, néha
hozzáfogott, hogy mond valamit, de csak egy-egy eltördelt, gügyögő szó
jött ki az ajkán, odadőlt a herceg mellére és a nehéz könnycseppek,
amelyek a szeméből hullottak, egymásután peregtek le a herceg kék
uniformisán.
A herceg engedte, hogy kisírja magát. Egyik karjával átkarolta sírásban
remegő édes testét, a másik kezével csendesen simogatta dús szőke haját.
– Hát eljössz-e hozzám így is? – kérdezte azután halkan. Választhatsz,
hogy mi akarsz lenni; Durandné, vagy Mayerné, vagy Smithné. Ezek között
a nevek között válogathatok. És eldöntheted, hogy mi legyen a férjed:
magánzó, vagy egy kis kereskedelmi hajó kapitánya. Más rangot nem
kaphatsz. Eljössz-e így is hozzám? Szeretsz-e így is?
Annie felnézett rá. A zokogása még nem állott el egészen. Még lélegzet
után kapkodva szorította a szívére a kezét és szakadozottan lihegve és
magánkívül tördelte:
– Értem!… Én értem!
De amikor a herceg újra megkérdezte:
– Hát eljössz hozzám? Szeretsz?
Akkor gyors mozdulattal lecsúszott az öléből, térdreesett előtte,
megcsókolta a kezét és mámorosan és áhítattal nézett fel rá.
– Imádlak – mondta.
A herceg kényszerítette rá, hogy álljon fel, maga mellé ültette és
boldogan beszélgetni kezdett vele a jövendőről.
– Válassz nevet, – mondta neki – mert holnap már visszaadom nekik a régi
nevemet.
Jókedvüen és nevetve válogattak nevet és végre megállapodtak abban, hogy
a herceg a birtoka után a Thurn nevet fogja felvenni.
– Most válassz foglalkozást – mondta a herceg. Az leszek, amit akarsz.
Legyek színigazgató? Nyissak neked színházat? Lépjek fel magam is
hőstenornak? Uzsorás leszek, ha akarod.
A herceg számára kínálkozó foglalkozásokon is sokat nevettek, de azután
a herceg komolyan mondta:
– Én dolgozni akarok. Nem akarok sétáló léha és szánalmas declassé