A Serpolette: Regény - 3

matrózok hurráztak és a hajó elindult nagy útjára. Péter herceg a
parancsnoki hidon állott és néha-néha visszanézett a kikötő lassan
eltűnő hajóira. Ekkor feljött hozzá Annie. Ő is visszanézett. Előbb
hallgatott, aztán halkan megkérdezte:
– Nem sajnálod?
A herceg hevesen megrázta a fejét.
– Boldog vagyok – mondta.
Annie megölelte. A herceg gyöngéden elhárította az ölelést.
– Látják – mondta halkan.
Ridarsky felé intett, akinek hideg szeme az eltűnő kikötőről feléjük
siklott. Annie kissé sértődötten vonta vissza a két karját, azután
dacosan vonogatta a vállát és elbiggyesztett ajakkal mondta:
– Éppen azért. Hadd lássa.
A herceg kezet csókolt neki, ezzel megbékítette, és Annie lement a
parancsnoki hídról, hogy folytassa sétáját Monseigneurrel. Séta közben
találkozott Félixkével, aki ide-oda cikázott a fedélzeten. Félixke el
akarta kerülni őket, de Annie megszólította:
– Félixke, gyere ide.
Félixke odament hozzájuk. Lassan és óvatosan jött, kémlelgette őket,
oldalról került hozzájuk, aztán szimatolva és orrfintorgatva megállott.
Annie csodálkozva és kérdően nézett rá. Félixke kis fejét elfintoritott
orral hajtotta előbb oldalra, azután előre lökte Monseigneur felé.
– Csúnya kutya – mondta. – Csúnya kutya.
– Csúnya vagy te – felelte Annie sértődötten. – Monseigneur gyönyörű;
bár te volnál ilyen szép.
Félixke fintorgatta az orrát és konokul és sértődötten ismételte:
– Csúnya kutya, utálatos kutya.
Az orrát fintorgatva, lassan és óvatosan átsétált a túlsó oldalra és
mielőtt még Annie észrevehette volna, mi a szándéka, felemelte a
jobblábát és hátrafelé, mint egy haragos kis ló, kirúgott Monseigneur
felé. A rúgás Monseigneurt az oldalán érte. Monseigneur feljajdult,
azután felemelte finom fejét, megmutatta nagy fogait, de nem harapott.
Egy-két lépést hátrált, azután csendesen átment az Annie másik oldalára.
Annie azonban fel volt háborodva.
– Most takarodj – kiáltott rá Félixkére.
Félixke behúzta a fejét a nyakába, azután eltakarodott. Annie lehajolt
Monseigneurhöz, megveregette az oldalát és megdicsérte.
Délben a herceg csak egy percre jött be az ebédhez, kezet csókolt
Annienak, megkérdezte, jól bírja-e a rossz időt, evett valamit és menni
készült. Annie hallgatva nézte.
– Hová mégy? – kérdezte azután.
– A parancsnoki hídra.
– És honnan jössz?
– A parancsnoki hídról.
– Hát meddig kell ott maradnod?
– Ha vihar van huszonnégy órát is, sőt harminchatot is.
– És ha nincs vihar?
– Tizenkettőt.
Annie kétségbeesve nézett rá.
– De hiszen én akkor halálra únom magamat – mondta elkeseredve.
A herceg ránézett.
– Majd csinálunk valamit – mondta elgondolkozva.
Megsimogatta az arcát és elment. Nemsokára Ridarsky jött be: enni
valamit. Annie elmondta neki, hogy a herceg minden nap tizenkét órát
akar a parancsnoki hidon tölteni; ő kétségbe van esve…
– Miért? – kérdezte Ridarsky.
– Mert én akkor halálra únom magamat.
– Dehogy, – mondta Ridarsky – abban a tizenkét órában én szabad vagyok.
Én majd mulattatom.
Annie hevesen akart neki válaszolni, de az ajtó felnyílott, és halkan,
csendesen, előkelően bejött rajta Szedlák. A beszélgetés abbamaradt és
Ridarsky nemsokára visszament a fedélzetre.
Délután a tenger egyre nyugtalanabb, lett és három óra tájban bömbölt a
vihar. A Serpolette küzködve fúrta be magát a hullámok közé, de könnyű
testét emeletmagasságra ragadták fel és utána feneketlennek tetsző
mélységekbe lódították le a hullámok. A hajón minden nyílás be volt
zárva és bent a hajó testében elhalkult az élet.
Annie jól bírta a vihart, de szorongva nézegetett ki a tajtékos, szürke
és zöld hullámokra. Szedlák fehér hajjal és fekete ruhában tisztára
borotváltan, mozdulatlanul ült egy sarokban és imádkozott. Félixke előbb
megszüntette ide-oda cikázását a fedélzeten, azután ijedten bevonult kis
kabinjába; majd teljes erővel kitört rajta a tengeri betegség; és ekkor
elindult, hogy kétségbeesetten kérjen segítséget valakitől.
Elindult, de nem jutott messzire. A hajó táncolt; úgy, hogy a szobákban
is alig lehetett megállni; őt azonkívül olyan borzasztó fájdalom rohanta
meg, a gyomrát olyan irtózatos erővel szorította össze egy láthatatlan
prés és a fejét olyan irtózatos erővel igyekezett szétvetni valami
láthatatlan robbantószer, hogy Félixke útközben félig eszméletlenül
összeesett és nyögve gurult le egy lépcső aljába. Itt mozdulatlanul
fekve maradt és átadta magát a halálnak. A halál azonban nem jött érte,
a tagjai viszont sajogtak a legurulástól; és a hajó még mindig táncolt,
úgy hogy ő ide-oda gurult a lépcső aljában; ezért félig eszméletlenül
menedék után nézett. A közelben egyetlen menedék volt: a lépcső alatt
levő kuckó. Félixke négykézláb, de inkább gurulva, mint mászva ide
menekült be.
Amikor egy utolsó gurulással bent volt a kuckóban, megrettenve érezte,
hogy rajta kívül egy más élőlényt is ide vert be a vihar. A sötét
kuckóban nehezen lihegett és keservesen nyögött már valaki. Félixke
haldoklásában is megdöbbenve vizsgálta a sötétséget, de hamar
megnyugodott. A másik menekült Monseigneur volt. A fehér orosz agár
nagyon szenvedett a vihartól. Eleganciáját és tisztaságát nagyon
szétdúlták a szenvedései; karcsú lábára nem tudott felállni; és amikor
nem nyögött, akkor keservesen és panaszosan szűkölt.
Félixkére ebben a percben egy haldokló embernek a nyögése sem tett volna
hatást; a Monseigneur szenvedése még némi elégtétellel is töltötte el.
Nem is volt rá ideje, hogy a saját baján kívül foglalkozzék valamivel,
de amikor a szenvedései mégis adtak neki egy szabad másodpercet, azt a
szabad másodpercet arra használta fel, hogy villámgyorsan, hátrafelé,
mint egy haragos kis ló, teljes erejéből belerúgjon Monseigneurbe. A
kutya feljajdult, de a következő másodpercben egy hullám oldalra
billentette a hajót; kutya és ember összekeveredett a zuhanásban,
Félixkét ismét elővették a fájdalmai, és ettől kezdve csendben és
békésen nyögött egymás mellett kutya és ember.
Három órát töltöttek így el egymás szomszédságában. Három óra mulva a
vihar megcsendesedett egy kicsit, és Félixke úgy érezte, hogy a
láthatatlan fogó, amely a gyomrát szorítja össze, enged valamit. A feje
még mindig szét akart robbanni, de annyira már mégis volt, hogy
elhatározta, hogy itthagyja a szennyes és sötét kuckót. Vissza akart
menni a kabinjába. Már négykézláb állott és indulni akart, amikor
Monseigneurre esett a tekintete. Monseigneur teljes kimerültségében
elnyúlva feküdt a padlón. Finom fejét szenvedve nyujtotta előre, két
karcsú hátsó lába gömbölyű talpát mutatta Félixkének.
Félixke ekkor odanyúlt a kabátja kihajtásához, ahol állandóan egy kis
gombostű készletet hordott. Kivett egy gombostűt, remegő ujjai közé
fogta, felemelte és biztos döféssel bedöfte Monseigneur talpába.
Monseigneur feljajdult, kinyitotta a száját, de a feje fáradtan hullott
vissza a padlóra. Félixke hátrált egy kicsit, de amikor látta, hogy
Monseigneur fogai nem fenyegetik veszedelemmel, ismét kihúzott egy
gombostűt, felemelte, mint egy dárdát, és bedöfte a Monseigneur másik
lábába. Többi gombostűit is bedöfködte volna Monseigneurbe, ha ekkor a
hajó újra nem billen oldalra és neki eszébe nem jut, hogy jó lesz a
kabinjába menekülni, mielőtt a fogó teljes erővel újra ráereszkedik a
gyomrára. De minthogy ez eszébe jutott, rövid habozás után nagy
sajnálkozással kihúzta Monseigneur lábából a véres gombostűket,
visszadugta őket a kabátja kihajtásába és négykézláb visszamászott a
kabinjába.
A vihar ekkor újra kitört és rövid megszakításokkal tartott alkonyatig.
Egyik hosszabb szünetében Monseigneur feltápászkodott fektéből és egy
matróz mögött vérző és roskadozó lábakkal valahogyan kijutott a
fedélzetre. A fedélzeten panaszosan nyöszörgött és hevesen szimatolva
kereste a herceget. A herceg észrevette.
– Monseigneur, – kiáltotta ijedten – gyere ide.
Érte akart küldeni valakit. Monseigneur is ingadozva indult a hang felé
és aranysárga szeme bágyadtan kereste a gazdáját. Ekkor azonban újra
kitört a vihar, a hajó balra billent, Monseigneur leesett fáradt
lábairól, oldalra csúszott, a következő percben egy óriási hullám söpört
végig a fedélzeten és lesöpörte Monseigneurt a tengerbe.
A herceg elordította magát:
– Csónakot leereszteni.
A hullámok zajában egy pillanatra meghallotta Monseigneur kétségbeesett
ugatását. Monseigneur sohasem szokott volt ugatni; és ettől a rendkívüli
segítségkéréstől a hercegnek összeszorult a szíve.
Az ingadozó hajón mozgás támadt, hat matróz csúszva és kapaszkodva
indult az egyik csónak felé. A herceg szakadásig megfeszült idegekkel
figyelt, nem hallja-e még egyszer Monseigneur hangját. A matrózok már
ott voltak a csónaknál. A herceg ekkor hirtelen oldalra fordult.
– Akar valamit mondani Ridarsky? – kérdezte gyorsan.
Ridarsky összeszorított ajakkal rázta meg a fejét, azután előre intett a
matrózok felé. A matrózok hozzáfogtak a csónak leeresztéséhez; munka
közben azonban egyikük elindult a parancsnoki híd felé, kapaszkodva
haladt előre, az egyik kezéből tölcsért csinált és úgy kiabált valamit a
herceg felé. Szolgarov volt.
– Mit mond? – kérdezte a herceg Ridarskytól.
– Azt, – felelte Ridarsky halkan és hidegen – hogy érdemes-e hat ember
életét kockára tenni egy kutya miatt…
A herceg elsápadva nézett rá.
– Nem – mondta azután keményen és rekedten. – Igaza van.
Visszarendelte a csónakot. A hajó nyögve haladt előre, a herceg csak a
hullámok zaját és a hajótest sokféle recsegését hallotta, a Monseigneur
fehér feje felbukkant még egy párszor, de a hajó haladt előre és
Monseigneur eltűnt a hullámok között.
Estére elült a vihar. A herceg magához hivatta Szolgarovot.
– Köszönöm Szolgarov, – mondta neki – hogy figyelmeztetett. Szeretem az
ilyen bátor és okos beszédet.
Szolgarov nem válaszolt. A herceg lement Anniehoz és elmondta neki, hogy
Monseigneur beleveszett a tengerbe. Annie keserves sírásra fakadt. A
herceg vígasztalta, azután elmondta neki a visszarendelt csónak
történetét.
– Miért hallgattál rájuk – kiáltotta hevesen Annie.
– Büszke vagyok rá, – felelte a herceg elgondolkozva – hogy uralkodtam
magamon és meghallgattam a figyelmeztetésüket.
Annie keservesen zokogva mondta:
– De ha még herceg lennél, ki se merték volna nyitni a szájukat.
– Emberhez méltóbb, – felelte a herceg – hogy szóltak, és emberhez
méltóbb, hogy én hallgattam rájuk.
De Annie könnyezve és makacsul rázta a fejét, zokogva ismételte, hogy
két hónappal ezelőtt senki egy szót se mert volna szólni, hanem az egész
banda kezét lábát törte volna, hogy Monseigneurt megmentse; és egész
éjjel keservesen siratta Monseigneurt.


IV.
A Serpolette másnap reggel kikötőbe ért és felvette rakományának egy
részét. A továbbindulást elhalasztották, mert a hajóra táviratot hoztak,
hogy a rakomány hátralevő része még csak pár nap mulva érkezik meg
azokba a kikötőkbe, amelyeket a Serpolette fel akart keresni.
Annie reggel sokáig aludt, de a berakodás zaja felébresztette. Idegesen
és rosszkedvüen kelt fel, rögtön átment az ebédlőbe és sóhajtozva várta,
mikor ér véget a zajos munka a hajón. A rosszkedve csak déltájban mult
el. Ekkor ugyanis nagy embertömeg gyűlt össze a kikötőben és zajosan
bámulta a Serpolettet.
Annie felment a fedélzetre és megkereste a herceget.
– Miért van ott annyi ember? – kérdezte tőle.
A herceg bosszusan legyintett:
– A helyi lapok megírták, hogy ideérkezünk; és azok most bennünket
bámulnak.
Annie nevetve fordult a tömeg felé. A herceg azonban idegenkedve és
kutatva nézte őt végig és halk és csodálkozó türelmetlenséggel kérdezte:
– Te még nem csináltál toalettet?
– Nem, – felelte Annie – se fésülködni, se mosakodni nem tudtam ebben a
rettentő zajban.
A herceg nem szólt. Annie részvéttel kérdezte:
– Nehezen megy ez a munka, úgy-e? Se a legénység nem ért hozzá, se ti…
– Majd elkészülünk vele – felelte halkan a herceg.
Annie lement a hálószobájába, gyorsan átöltözködött, azután felment a
fedélzetre, messzelátót vett elő és nézte a parton tolongó tömeget. A
berakodás délután négy órára elkészült, és ekkor Annie olyan
szívrehatóan könyörgött azért, hogy tegyenek egy sétát a városban, hogy
a herceg végre leeresztetett egy csónakot és elindultak a part felé. A
parton nagy mozgás támadt; az egész tömeg a csónak felé tódult, és mikor
a csónak odaért, lelkes éljenzés hangzott fel. Annie fehér ruhában,
virágos kalapban, rózsás arccal ült a csónakban és az éljenzés hallatára
az örömtől magánkívül fordult a herceghez:
– Hallod? éljeneznek.
– Hallom – felelte lehajtott fejjel a herceg.
A csónak megállott. A herceg felállt, hogy partra segítse Anniet. Annie
könnyedén rátámaszkodott a karjára és egy szökkenéssel kint volt a
kőpart első lépcsőfokán. A herceg melléje lépett. A tömeg köréjük tódult
és őrjöngve éljenezte őket. Ismeretlen nők sikoltozva igyekeztek kezet
csókolni Annienak és ismeretlen férfikezek megindulástól remegve nyúltak
a herceg felé. A mámoros roham azzal fenyegette őket, hogy
mindkettőjüket besodorja a tengerbe, a hercegnek tehát rövid habozás
után kiáltva kellett útat kérni a tömegtől. A tömeg ekkor lassan ketté
nyílt és ők a kettős emberfal között megindultak a város felé. A herceg
hátul ment és az újra meg újra felhangzó éljenzésre komolyan
meg-megemelte a kalapját; Annie elől ment és ragyogó arccal, mosolyogva
hajtotta meg jobbra-balra szép szőke fejét. Olyan volt, mintha
mindenkinek külön köszönte volna meg az üdvözlést.
A tömeg nem akart elfogyni. A herceg végre megállított egy bérkocsit,
beleültette Anniet, egy utolsó éljenriadal hangzott fel, Annie ragyogó
arccal szórt néhány mosolygást jobbra és balra, azután mögöttük maradt a
tömeg. A városban Annie százfélét akart vásárolni és a herceg türelmesen
kísérte el a boltokba. A boltokban többnyire felismerték őket. Az
utcákon is támadt körülöttük egy-egy csoportosulás. Annie boldogan
símult a herceghez és rózsásan, karcsuan, mosolyogva siklott át az
emberek között. Tervezett bevásárlásuknak negyed részét sem végezte el,
amikor alkonyodott és a herceg azt kívánta, térjenek vissza a hajóra.
Annie belenyugodott a visszatérésbe:
– Hiszen még úgyis kikötünk, háromszor is – mondta jókedvüen.
A kikötő felé menet Annie egyszerre megállott. Gömbölyü kis szája
kinyílt a csodálkozástól, kék szeme nagyra nyílt az áhitattól,
csodálkozva és szinte megrendülve így bámult egy nagyorrú és borotvált
arcú úrra, aki lassan és kifeszített mellel jött velük szemben. Mikor a
közelükbe ért, akkor a borotvált arcú úr is megállott. Felemelte a
fejét.
– Nézd csak, – mondta hangosan – hisz ez a kis Annie.
Annie boldogan nyújtotta feléje a kezét. A borotvált arcú úr két kezébe
vette az Annie kezét és lassan veregette.
– Hát te mit csinálsz itt Annie? – kérdezte azután jóindulatuan.
– Én, – mondta Annie – nem olvastad?… a férjemmel vagyok itt.
– Ah… hm…
A herceg, aki eddig hátul maradt, egy lépésnyire mögöttük, és kínosan
várakozott, most előre lépett. Annie olyan mozdulatot tett, mintha be
akarta volna őket egymásnak mutatni. De nem szólt semmit. Az ismeretlen
úr azonban felemelte a kezét; ugyanekkor felemelte a fejét; olyan volt,
mintha az egész ember a magasba akarna emelkedni.
– Örvendek – mondta.
A herceg kezet szorított vele. Az ismeretlen úr erre szótlanul
szétnyitotta egyszer-kétszer a száját; a szája csattanó hangot adott.
– Hm, – mondta – hm… hát… hát… hát… isten veled Annie. Hát mikor jössz
vissza?
– Ah, – felelte Annie – azt hiszem soha. Nagyon messzire megyek.
A borotvált arcú úr előbb komolyan öszecsucsorította, azután
szétnyitotta a száját. Ezúttal a csattanó hang mintegy halk nevetésbe
olvadt át:
– Dehogynem jössz, – mondta. A – színpad… hiába, a színpad.
Annie a hercegre tekintett.
– De én nem jövök vissza a szinpadra, – szólt lelkesen – soha.
– Hm, akkor kár érted. Te tudtál valamit.
Annie elpirúlt az örömtől, az ismeretlen úr azután búcsuzott, egyszerre
emelte fel a kezét és a fejét, mintha a levegőbe akarna emelkedni, és
kifeszített mellel elment.
Az Annie arca még mindig piros volt az örömtől. Belekapaszkodott a
herceg karjába.
– Hallottad, – mondta neki boldogan – azt mondta, hogy tudok valamit.
Pedig ha ő ennyit mond!
– Hát ki volt ez az ember?
– Ez? Plamenári.
– Plamenári?
– A _nagy_ Plamenári!
Annie szinte megsértődött azon, hogy a herceg nem tudja, kicsoda
Plamenári; a hercegnek végre eszébe jutott, hogy Plamenári híres
színész, akit ő is látott valamikor.
A herceg azután nem szólt többet. Annie is el volt foglalva az örömével
és így szótlanul mentek a csónakig. A csónakban Annie ismét felélénkült
és sorra megkérdezte a a hercegtől azoknak a matrózoknak a nevét akik
eveztek. Mikor a hajón voltak és vacsorához ültek, Annie újra
megkérdezte:
– Hogy hívták azt a matrózt, aki a kormánynál ült?
A herceg gondolkozott.
– Vannoni – szólt közbe Ridarsky.
– Igen, Vannoni – felelte a herceg. – Pompás fickó, mi?
– Látod, – mondta Annie – ez a matróz majdnem olyan elegáns, mint
szegény Monseigneur volt.
– És majdnem olyan jószagú – mondta Ridarsky.
– Az egészen más – felelte hevesen Annie. – Az elegancia nem a ruhák és
nem a parfüm kérdése…
Heves vitába fogott Ridarskyval arról, mi az elegancia, azután egy
legyintéssel befejezte a vitát.
– Különben mit! – mondta, – Maga!
Vállat vont. Nem lehetett tudni, mit akart ezzel a felkiáltással
mondani. Nem is kérdezte senki. Csend volt, de azután Annie újra
megszólalt:
– Vannoni? – Szép neve van. – Olasz?
– Nem – mondta a herceg. – Dalmata.
– Olaszul egy szót sem tud, – mondta Ridarsky – és Franjo a keresztneve.
Annie ránézett, felelni akart valamit, de azután vállat vont és
hallgatott. A vacsora csendben véget ért és vacsora után a herceg és
Annie felmentek a fedélzetre. Leültek. Annie lassan a herceg karjába
fűzte a karját; a herceg gyöngéden magához szorította gömbölyű karját.
A hold lassan feljött és a fénye végigömlött a nyugodt tengeren. A
herceg elragadtatva nézett végig a vizen.
– Nézd – mondta, – óriási ezüst veder és aranyital van benne.
– Ezüst veder, – ismételte elragadtatva Annie és aranyital van benne.
Még szorosabban odasimúlt a herceghez. A herceg átölelte a félkarjával.
– Annie, – mondta neki halkan és gyöngéden – tudod-e, hogy nagyon fel
kell fegyverkeznünk arra az életre, amely ránk vár?
Annie félig lehúnyt szempillái alól kérdő tekintettel nézett fel rá.
– Nagyon sok komolyságra lesz szükségünk – mondta a herceg. – Türelemre.
Fegyelemre. Egyszerűségre. Lemondásra.
– Igen, felelt Annie és felnyujtotta az ajkát neki.
A herceg megcsókolta puha és illatos ajkát. Egy nagy indulat forrósága
futott végig a testén. Szinte borzongva súgta Annienak:
– Azt akarom, hogy fiat szülj nekem.
Az Annie félig lehúnyt szeme egészen kinyílott és józanul, éberül és
kissé meghökkenve nézett a hercegre.
– Mi az Annie? – kérdezte ijedten és megbántva a herceg. – Nem akarod?
– De igen, – felelte Annie gyorsan – de igen… De most úgy-e még nem? Ez
természetes, úgy-e? Amíg hajón lakunk és így járjuk be a világot…? Majd
később… majd akkor, ha… ha letelepedtünk valahol. Akkor… majd… majd
meglátjuk. Ez úgy-e természetes?
A herceg nem felelt.
– Ez úgy-e természetes? – kérdezte újra Annie.
– Ez természetes – felelte a herceg.
Kint ültek még egy ideig a fedélzeten, azután hallgatva mentek
lefeküdni. Másnap reggel a Serpolette tovább indult és délután új
kikötőbe ért. Annie a fedélzeten állott és érdeklődve nézte az új
várost, amelyhez megérkeztek. A parton azonban nem akadt semmi
látnivaló, és Annie nemsokára kedvetlenül visszament a szobáiba. A
herceg később megkérdezte tőle, nincs-e kedve partra menni és folytatni
a bevásárlásait. Annie megrázta a fejét:
– Nem – mondta, – nincs. Ez utálatos város.
– Igen, – felelte mosolyogva a herceg – nincsenek helyi lapjai.
A herceg kiment a partra. Kisebb-nagyobb ügyeit emberekkel és
hivatalokkal ő maga akarta ellátni, éppen azért, mert ezeknek az
ügyeknek az ellátása nagyon nehezére esett. Az emberek ügyetlenek és
udvariatlanok voltak, ő maga pedig szégyenkezve és haragosan látta,
milyen járatlan az élet kis és nagy dolgaiban. Azt már megszokta
valamennyire, hogy segítség nélkül öltözködjék, de egy póstai
pénzesutalvány kitöltése a legnagyobb feladat volt a számára, és az,
hogy az emberek nem voltak elég udvariasak vele szemben,
kétségbeejtette. Egy közömbös feleletre, egy vállvonogatásra úgyszólván
elveszítette a talajt a lába alól. A partraszállás ezért kemény és nagy
feladat volt a számára, amelyre hősies elhatározással szánta el magát és
amelyet összeszorított foggal végzett el. Késő este, amikor hazatért a
hajóra, kedvetlen, bágyadt és sápadt volt attól az erőfeszítéstől,
amelyre pár óra alatt szüksége volt.
A Serpolette másnap új kikötőbe ment át. Itt sem voltak helyi lapok.
A herceg mosolyogva nézte az Annie csalódását.
– Ehhez, – mondta – most már hozzá kell szoknod.
Annie bosszúsan rángatta a vállát.
– Hát nem jobb így? – kérdezte komolyan a herceg. Nem érezted, hogy
annak a tömegnek az őrjöngése megaláz bennünket?
Annie nagy szemmel nézett a hercegre.
– Miért alázna meg? – kérdezte csodálkozva. – Nagyon szép tőlük, hogy
olyan kedvesek hozzánk.
Hallgatott, azután megvetőleg intett a kikötő felé:
– És ezek itt utálatosak.
A gondolataiba merűlt, azután a fejét szinte kihívóan rázva kérdezte.
– És neked talán nem kellemesebb, ha az emberek tudják, hogy nem vagy
egy közönséges hajóskapitány?
Erről azután nem beszéltek többet. A Serpolette másnap reggel olasz
kikötőbe ért. A hajón megjelentek a vámhivatal és a révhivatal emberei.
A révkapitányság embere szögletes arcú, szőrös ember volt, aki komoran
és harapósan végezte a dolgát. Mikor a hajónaplót megnézte, első
pillantásra felfedezett benne egy szabálytalanságot. Szőrös ujját
rányomta a papirosra.
– Mi ez, mi ez kérem? – mondta az orrán keresztül. – Mi ez itt?
A herceg nem tudta, miről van szó és udvariasan és készségesen hajolt a
szőrös ujj fölé. Kereste a hibát.
– Ez kérem, – mondta a szőrös – ez itt, mi ez itt?
A herceg teljesen elveszítette a talajt a lába alól. Elsápadva,
bizonytalanul és tétovázva nézett a szőrös ujjról a szőrös emberre és
érezte, hogy az ő számára most csak két eshetőség van: vagy torkon
ragadni és megfojtani ezt az embert, vagy megadni magát az
otrombaságának. Arra gondolt, hogy ő valóban követhetett el valami
hibát, legyűrte a haragját és a második módot választotta.
– Bocsánat, – mondta – szabad kérnem: miről van szó?
– A dátum, kérem, a dátum!
– Ah, igen. Majd kiigazítjuk.
A szőrös fenyegetően végignézte még egyszer a hajónaplót, azután
megbocsátott neki és kegyesebb hangulatban fordult a herceghez.
– Uj kapitány, mi?
– Igen, – felelte a herceg – ez az első utam.
– Hát eddig…?
– Eddig a haditengerészetben szolgáltam.
A szőrös egészen felderült.
– No, – mondta jóindulattal – majd megtanulja. Majd megtanulja.
Indulni készült és jóindulattal kinyújtotta a herceg felé a kezét. A
herceg habozott egy másodpercig, azután kezet szorított vele.
Az egész napja rosszkedvű és töprengő nap volt. Délután Annie faggatta,
mi a baja, de ő azt mondta, hogy semmi baja sincs. Később azonban így
szólt Anniehez:
– Én láttam egyszer, amint egy majom megalázott egy királyt.
– Ki…? Mit…?
– Egy majom megalázott egy királyt.
Annie csodálkozva kérdezte:
– Hogyan? Hogy lehet az?
– A majom – felelte a herceg – ott állott a király előtt, mert
bemutatták a királynak. És mert az volt a szokása, felemelte a kezét és
kinyújtotta a király felé, hogy kezet szorítson vele. A király útálta a
majom szőrös kezét, de mert nemes és szelíd ember volt, nem akarta
ellökni. A majom tehát nyújtotta a kezét; a király nagy zavarba jött és
így megalázódott.
Annie értelmetlenül húzta el a száját. Csodálkozva hallgatott, azután a
vállát vonogatva mondta:
– Hát miért engedte megalázni magát? Ha én király volnék, én
kivégeztettem volna ezt a majmot.
A herceg délután partra ment. A postahivatalt kereste fel, mert pénzt
akart küldeni egy volt lakájának, aki kérőlevelet küldött utána. A kis
postahivatalban megállott az egyik hivatali nyílás előtt és várt. Vele
szemben egy kis asztalnál ott ült egy kövér, borotválatlan, gallértalan
és piszkos ember, aki írt. Kis disznószeme egy szempillantásra
felrebbent a hercegre, nyilvánvaló gyűlölettel nézte őt végig, mint a
nyugalma megzavaróját; azután visszafordult a papirosaira. A herceg állt
és várt és nézte a postahivatal belsejét. Bent piszok volt és
rendetlenség, és a háttérben egy levélhordó motoszkált. A herceg
percekig várt. A kövér és piszkos ember nem nézett fel. A herceg végre
megmozdult. A kövér ember ekkor írt még egy ideig, azután a foga mögül
odaszólt a háttérben piszmogó levélhordónak:
– Rifusarlo. Elutasítani.
A levélhordó odajött a másik nyíláshoz és megkérdezte a herceget, mit
kíván.
– Pénzt feladni.
– Már nem lehet, hat óra elmúlt.
A herceg elment. Másnap délelőtt újra megjelent a postán. A piszkos és
kövér ember kis disznószeme dühösen rebbent fel magas alakjára, azután
visszafordult a papirosaira. A herceg szótlanul várt. A két disznószem
végre feléje fordult.
– Mit kíván?
– Pénzt akarok feladni.
– Hová?
– Külföldre.
– Csak aranyban fogadom el. Van aranya?
– Nincs.
A két disznószem már el is fordult és visszatért a papirosaihoz. A
herceg összeszorított foggal állott egy másodpercig, azután elment a
városba aranyat keresni. Déltájban megvoltak az aranyai. Ekkor
visszament a postára, kitöltött egy postautalványt és várt. A
gallértalan, izzadó és piszkos ember átvette a postautalványt, megnézte,
azután visszadobta.
– Rosszúl van kitöltve.
A herceg összeszorította a fogát. A háttérben foglalatoskodó levélhordó
ekkor kijött hozzá és megmutatta neki, hogyan kell kitöltenie a
rovatokat. A herceg egy ezüstpénzt nyomott a kezébe. A levélhordó
visszament a hivatal hátterébe, a herceg pedig odaállt a nyílás elé.
Várt. Végre egy mozdulatot tett. A kövér ember ekkor felemelte
disznószemét a papirosról, ránézett, azután az órára nézett és odaszólt
a levélhordónak.
– Rifusarlo. Visszautasítani.
A levélhordó jött és zavarodottan mondta, hogy a hivatalos óra időközben
letelt. A hercegben azonban ekkor felfordult minden. Fuldokló düh
rohanta meg és az az érzése támadt, hogy most ölni fog. Szótlanul,
remegve és sápadtan ment vissza a másik nyíláshoz és dadogva kereste a
szavakat.
– Meg kell önnek mondanom, – szólt be rekedten a kövér emberhez – hogy
ön… egy… disznó.
Nem ez volt az a szó, amelyet keresett. De ez is jó.
A kövér ember felemelte kerek, húsos és piszkos fejét. A szája kinyílott
és dühös kis szeme is próbált nagyra nyílni.
– Mit mond? – kérdezte dühösen.
– Azt, hogy ön egy disznó.
A kövér ember felugrott, ordított és hadonázott.
– Ön egy disznó, – ismételte a herceg.
A névjegye után nyúlt. A kövér ember azonban elutasította a névjegyet. Ő
tisztviselő, őt a hivatalában bántották meg, hol vannak a csendőrök, ő
majd megmutatja. Kijött a belső hivatalból, kiszaladt az utcára és
csendőrök után ordított. A herceg is kiment az utcára. Szökni akar, –
ordította a kövér ember.
De a herceg nem akart szökni. Állt és vár és megismételte:
– Voi siete un porco. Ön egy disznó.
Az utcán összefutottak az emberek. A kövér ordítva panaszolta el nekik,
mi történt vele. Gazság. Szemtelenség. Idejön egy idegen és merészel egy
olasz tisztviselőt inzultálni.
A herceg minderre nem válaszolt; sápadtan állott és konokul ismételte:
– Voi siete un porco.