A Serpolette: Regény - 4

A kövér ember lilaszínűre ordította magát. Az idegen! Idejön az idegen!
Itt nálunk is mer szemtelenkedni. A tömeg egy része nevetett, a másik
része azonban fenyegető módon szorúlt össze a herceg köré. De a
hercegnek most minden mindegy volt. És ha rögtön meg kell itt halnia:
– Voi siete un porco.
A piszkos és kövér ember most hadonászva közeledett a herceg felé, akit
kezdett bezárni a tömeg. A herceg összeszorította az öklét.
– Voi siete un porco.
– Üssétek! – ordította valaki a herceg mögött.
Ekkor egy egyenruhás és kardos ember érkezett be a tömegbe. A tömeg
szétnyílt előtte. A piszkos és lilaképű postafőnök ordítva fogadta.
– Fogasd el, kapitány! Elfogatni!
A csendőrkapitány odafordult a herceghez.
– Ön a Serpolette kapitánya?
– Igen. És ennek az embernek rendelkezésére állok.
– Ugyan kérem.
A csendőrkapitány megfogta a kövér ember karját:
– Bizonyosan megint goromba voltál és megkaptad, amit megérdemeltél.
A kövér ember ordítani akart, de a csendőrkapitány odahajolt hozzá:
– Tudod ki ez? – mondta neki halkan. – Péter herceg, aki letette a
rangját.
A borotválatlan és piszkos ember zavartan kezdte nyeldesni a levegőt, a
csendőrkapitány pedig odafordult a herceghez:
– Tessék zavartalanul tovább sétálni, oda, a hová tetszik.
A herceg megemelte a kalapját, a csendőrkapitány szalutált, az
elcsendesedett tömeg szétnyílott és a herceg visszament a hajóra.


V.
Este a fedélzeten ült a herceg Annieval. Szótlanul ültek egymás mellett.
– Hallgasd csak, – szólalt meg azután Annie – milyen szép!
A hajó túlsó végén egy matróz énekelt. Annie felállott:
– Megnézem, – mondta – ki az.
A herceg lassan feltekintett rá.
– Hagyjad, – szólt azután – Vannoni.
Annie leült és élénken fordult oda a herceghez.
– Milyen szépek ezek a bús szláv melódiák, – mondta. – Meg fogom őket
tanulni.
A herceg hallgatott.
– Jó? – kérdezte Annie. – Megtanuljam őket?
– Jó – mondta a herceg.
Annie csillogó szemmel hajtotta előre a fejét, hogy az éneket jól
hallja, azután lelkesen mondta:
– De micsoda hangja van! Hallod? Én ezt a fiút énekelni fogom tanítani.
A herceg hallgatott.
– Jó? – kérdezte Annie. – Tanítsam? Igen?
– Nem, – felelte halkan a herceg.
Annie elhallgatott, és szótlanul ültek egymás mellett a fedélzeten. A
hajó túlsó végén azután elhallgatott az ének is és ők nemsokára
szótlanul lementek a szobáikba. A szalónban Annie megállott a pianinó
mellett és állva végigfuttatta az ujjait a billentyűkön. A herceg
megállott mögötte. A szobában nem égett a lámpa, csak az ebédlő
világossága szűrődött be egy kevéssé.
A billentyűk halkan gyöngyöztek az Annie ujjai alatt. A herceg szótlanul
és nagyon csendesen leereszkedett egy karosszékre, Annie meghallotta ezt
a mozdulatot, az ujjait végigfuttatta még egy moll akkordon, leült a
zongora mellé és készülődés nélkül halkan, mint egy sóhajtást elkezdte
énekelni a Brahms-dalt:
Immer leiser wird mein Schlummer,
Nur wie Schleier liegt mein Kummer
Zitternd über mir…
A hangja itt egyszerre megakadt, a keze lecsúszott a billentyűkről, a
húrok halkan tovább zúgtak a félhomályban, azután csend lett. A herceg
odalépett hozzá, megfogta az állát és felemelte a fejét. Az Annie szeme
tele volt könnyel. A herceg szólni akart, vígasztalni akarta és
símogatni akarta, de nem tudott szólni és nem tudott mozdulni. A keze
lehúllott, mint az ólom; és erre úgy maradtak mind a ketten
mozdulatlanul a sötétségben.
Később zavarodottan és szégyenkezve mentek lefeküdni. Hangtalanul és
belső remegéssel feküdtek le, gyorsan eloltották a lámpát és az egymás
mellett lévő két ágyban szótlanul néztek bele a sötétségbe. Órák teltek
el így és mindegyikük tudta, hogy a másik ébren van. A sötétségben végre
megmozdult valami. Az Annie puha kis keze tapogatózott át remegve a
herceghez.
– Mi az?
Annie megfogta a herceg kezét és ráhajtotta a fejét.
– Te szomorú vagy – súgta neki halkan és lihegve.
A herceg nem válaszolt. A kezére lassan csepegtek rá az Annie könnyei.
– Én, – súgta neki Annie fuldokolva – téged nagyon sajnállak.
A herceg nem válaszolt. Annie ráhajtotta a fejét még egy ideig a kezére,
azután sóhajtva feküdt vissza a párnáira és halkan mondta:
– Borzasztó ez a szoba. Mintha koporsóban feküdnénk.
Nemsokára azután elaludt. A herceg még sokáig meredt bele a sötétségbe,
míg az ő fájó szemére is rászállott a kábult álom.
Másnap a herceg déltájban lement az ebédlőbe. Az asztalon még ott volt a
reggeli; a reggelizőasztal mellett ott ült Annie Félixkével és jókedvüen
és nagyokat nevetve kártyázott vele. A herceg figyelmeztette Anniet,
hogy nemsokára dél lesz, Annie erre elküldte Félixkét:
– Eredj cintányér!
Félixke elment és a herceg idegesen mondta:
– Furcsa szavaid vannak. Miért mondod ennek, hogy…
– Cintányér? – vágott közbe vídáman Annie… – Az a Polarics-házban volt
szokás.
Nevetett.
– Meg vízihólyag – tette hozzá derülten.
A herceg összeszorította a száját.
– Most menj talán felöltözködni – szólt csendesen.
Annie jókedvüen intett igent és sietett át a hálószobába fésülködni,
mosakodni és felöltözködni. Ebédnél jókedvüen beszélgetett és sokat
nevetett. Egyszerre ránézett Ridarskyra, azután odafordult a herceghez:
– Igaz, – mondta – engedd meg mégis, hogy tanítsam ezt a Vannonit.
Meglátjátok: világhírű énekes lesz belőle. Már valamit tud is: kottát
már olvas; a többi majd…
– Honnan tudod, – kérdezte összevont szemöldökkel a herceg – hogy kottát
olvas.
– Félixkétől. A papjuk tanította meg rá gyerekkorában. Megengeded?
– Sajnálom, – felelte a herceg – nem lehet. Rossz példa volna a
legénységnek.
Annie kedvetlenül húzta el a száját.
– Óh, – mondta duzzogva – én pedig már úgy örűltem. Hiszen így halálra
fogom magamat únni.
Ridarsky előrehajolt egy kissé és hideg szemmel nézett rá.
– Mondtam már, – szólt csendesen – hogy én majd mulattatom.
Annie felemelte a fejét.
– Maga – mondta. – Maga csak hallgasson.
Ridarsky nem válaszolt. A herceg hallgatott és ebéd után szótlanul ment
fel az irodájába.
Ide nemsokára felrendelte Félixkét is. Fel volt zaklatva.
Nyugtalankodott, háborgott és tajtékzott benne minden és az az érzése
volt, azt az epedő vágyat érezte, hogy ez az egész belső háborgás, mint
egy forró tűzfolyam, ömöljön bele a munkájába.
Félixke belépett és feszesen jelentkezett.
– Üljön le, – mondta a herceg – diktálni fogok.
Félixke leült az asztal mellé, elhelyezte maga elé a papírt, tollat vett
a kezébe és rendesen, csendesen, feszesen várt. A herceg összevont
szemöldökkel nézett maga elé, mély szürke szemében láng lobbant fel és
az indulattól eltördelten szakadt le az ajkáról a szó:
– Több világosságot.
Mehr Licht! Egy nagy szellemnek az utolsó szava lesz a könyv első szava
és a könyv címe. Több világosságot! A gondolatai zúgva röpültek át a
tengeren, el hazafelé. Otthon nemsokára jön a tél s a síkságon a kis
parasztházakban sárral tapasztják be az ablakot, hogy tavaszig ki se
lehessen nyitni. Be kell törni ezeket a betapasztott ablakokat. Az egész
országban be kell zúzni az ablakokat és fel kell törni az ajtókat, hogy
beáradjon a levegő és a napfény. Hivatal, kaszárnya, parasztház, királyi
palota, – bezúzni az ablakot, – levegőt, napfényt, – több világosságot.
A mellét szinte szétfeszítette a szeretetnek az a kimondhatatlan
nagysága, amely fájdalmasan fészkelt a lelkében; mély lélegzetet vett,
hogy kimondja az első szót: az ajkát felnyitotta, de az első szót nem
mondta ki. Hirtelen megállott.
A Goethe utolsó szavával akarta a könyvét kezdeni és ezzel a szóval
akarta a könyvét befejezni. De amikor ezt mégegyszer meggondolta és
amikor lázasan és áhítattal bele akart fogni a munkája megírásába, élete
nagy cselekedetébe, akkor a forró háborgáson át, amely a mellét
elöntötte, lentről, a lelkének egy elrejtett zugából jeges hűvösségű
széláramlat tört át az agyáig. Tisztán, érthetően, mintha idegen ember
hangosan mondta volna ki, egy dermesztő kérdés hangzott fel a lelkében.
És ő kihülten, dermedten és elsápadva hallgatta ezt a kérdést és nem
tudott rá válaszolni.
Elfordult, sokáig nézett ki az ablakon a tengerre, azután elküldte
Félixkét.
– Ma nem dolgozunk.
Félixke elment és ő kábultan járt-kelt egész nap. Este könyvet vett elő,
de vak szemmel meredt beléje és nem látta a betűket.
– Mit olvasol? – kérdezte tőle Annie,
Ekkor a herceg nem bírt magával. Közömbös feleletet akart adni,
hallgatni akart, de egy nála nagyobb erő megragadta a lelkét, minden
idegszálát, az egész organizmusát; és neki kongó hangon, üresen, mintha
a kérdés nem is az övé volna, meg kellett ismételnie azt a kérdést,
amely délután belesüvített az agyába:
– Mit gondolsz: Goethe megtette volna-e, amit én tettem?
Dideregve várta a választ. Annie vállat vont:
– Mit tudom én – mondta nyugodtan.
Azután elgondolkozott:
– Goethe, – mondta összehúzott szájjal és finoman – a Faust szerzője?
A herceg nem szólt. Annie belemélyedt a gondolataiba:
– Én, – mondta – mikor Ausztriában voltam… Olmützben a Margitot akartam
énekelni. De az igazgató ellenségem volt, mert én nem jártam fel délután
egyedül az irodájába, de a Mayer, az feljárt. Hát azt mondta, énekelje a
Mayer. Én a szubrettpartiet énekeljem. Hát erre jött az előadás és a
Mayer… mit mondjak? – fütyültek! Engem pedig megvártak az előadás után
és a tömeg…
A herceg nem hallotta, mit beszél, Annie befejezte az elbeszélését,
várt, nézte a herceget, azután így szólt:
– Goethe? Bizonyosan megtette volna. Az okos ember volt, okosabb mint a
királyok és a hercegek.
A herceg hallgatott. Annie sokat beszélt, azután gyorsan odaült az
ölébe.
– Nézd, – mondta kedvesen, durcásan és könyörögve – engedd meg, hogy
Vannonit tanítsam. Ugy mulattatna. Megengeded? Igen?
– Igen – mondta a herceg.


VI.
A herceg másnap délben vörösre sírt szemmel találta Anniet az ebédlőben.
Meg akarta tőle kérdezni, mi baj van, de azután fáradtan hallgatott.
Annie nézte, nem szól-e, és amikor a herceg tovább is hallgatott, ő
szólalt meg.
– Én, – mondta remegve és könnyes szemmel – nem akarom, hogy Ridarsky
ezentúl velünk ebédeljen.
– Miért?
– Nem akarom. Nem akarom. Nem akarom.
A haragtól vörösen és magánkívül toppantott a lábával és szikrázó
szemmel nézett a hercegre.
– Miért? – kérdezte halkan a herceg.
– Mert útálom. Mert gyűlölöm.
A herceg újra megkérdezte halkan és bágyadtan:
– Miért?
– Mert alávaló. Bitang. Gazember. Csirkefogó.
A herceg csendesen mondta:
– Arra kérlek, mondd meg nekem, mi adott okot rá, hogy most egyszerre
ilyen szigorúan ítélj róla.
Annie hevesen rángatta a vállát, rágta az ajkát, azután zokogásra
fakadt:
– Én nem akarom, – mondta szinte sikoltva – hogy ide betegye a lábát.
Leült egy székre, az egész testét rázta a zokogás.
– De mondd meg, hogy miért – mondta a herceg.
Annie nem felelt. A herceg lehajolt hozzá.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
Annie még hevesebben zokogott és nem felelt.
– Meg kell mondanod, mi történt.
Annie felugrott. A szája eltorzult, az arcán sűrűn patakzottak le a
könnyei. Toporzékolva és sikoltva kiáltotta:
– Én nem akarom, hogy ide betegye a lábát, – ez nem elég? Én utálom, ez
nem elég?
A herceg nagyon halkan mondta:
– Amíg nem tudom, mi történt, addig nem tilthatom ki.
Annie erre felsikoltott, a szivéhez kapott, berohant a hálószobába és
bezárta maga mögött az ajtót. Nemsokára jött Ridarsky az ebédhez. Az
arca mozdulatlan volt. A szeme hideg. Szótlanul leült; egyetlen hang
nélkül ették végig az ebédet; Szedlák feketén és nesztelenül forgolódott
körülöttük; azután Ridarsky szótlanul felkelt, meghajolt és elment.
A herceg elsötétülő arccal nézett utána. Mi történt? A gondolataiból
egyszerre felrezzent. Megérezte magán a Szedlák szemét. Szedlák tisztára
borotváltan, fehér hajjal, fekete ruhában állott a szoba másik végében
és nézte őt. A herceg szembe fordult vele és a Szedlák tekintete olyan
volt, hogy ő most hangosan és azzal a világos tudattal, hogy bizonyosan
kap választ, megismételte:
– Mi történt itt?
Szedlák közelebb jött. Tisztára borotvált arca mozdulatlan volt és az
egész lényén még sötétebb és komorabb ünnepiesség feketéllett, mint
máskor. Olyan volt, mint egy ismeretlen vallás főpapja, aki valami
megrendítő szertartást készül elvégezni.
A herceg előtt megállott. Ridarsky után intett.
– _Az_ bejött ide másfél órával ezelőtt. Beszélgettek és nevettek. És
_az_ egyszerre megrohanta őt. Mint a barom.
A hercegnek elállt a lélegzete. Ez olyan szörnyűség volt… olyan
szégyenletes… olyan megalázó… hát ilyesmi is történhetik? Szerette volna
a szemét elfordítani Szedláktól, de verejtékes homloka alól két mély
szürke szeme az akarata ellenére is kínzottan, reszketően, kérdően
tapadt rá Szedlákra. Szedlák válaszolt a herceg szemének a néma és
szenvedő kérdésére:
– Én, – mondta lesütött szemmel – ittjártam a közelben és a járásom
zajára még megmenekülhetett.
A herceg lehajtotta a fejét.
– Köszönöm Szedlák – mondta halkan.
Bágyadtan intett a kezével és erre az intésre Szedlák csendesen kiment a
szobából. A herceg maga maradt. Mélyen lehajtotta a fejét és sokáig ült
így mozdulatlanul; azután töprengve indult fel a fedélzetre.
Hivatta Ridarskyt. Ridarsky jött és megállott előtte feszesen és
nyugodtan, és hideg szeme, mint egy acélpenge kereste a herceg
tekintetét. A herceg lesütötte a szemét.
– Parancs? – kérdezte erre Ridarsky.
A herceg töprengve nézett fel rá.
– Ridarsky, – kérdezte halkan – igaz az, hogy maga az adósságai miatt
tette le a rangját?
A Ridarsky hideg szeme nagyobbra nyílt fel, mint szokott, azután pedig
összébb húzódott, mint szokott.
– Igaz – felelte egy másodpercnyi gondolkodás után.
– De hiszen én tudom, hogy magának még jelentékeny összeg pénze van.
– De ha az adósságaimat kifizettem volna, nem lett volna.
– Tehát inkább megrövidítette azokat, akik magában bíztak, minthogy…
– Inkább.
A herceg töprengve nézett rá.
– De hát mit akar ezzel a pénzzel?
A Ridarsky vékony ajkai körül, mintha egy halvány lenéző mosolygás
jelent volna meg. Habozott, hogy válaszoljon-e. Válaszolt.
– Uj pénzt akarok – mondta vállat vonva. – Sok pénzt. Hatalmat.
– Hogyan?
Ridarsky újra vállat vont és az ajka körül feltünt a halvány, lenéző
mosolya.
– Megnézem, – mondta ajkbiggyesztve – mit lehet odaát csinálni és azt
csinálom, ami a leghasznosabb.
A herceg töprengve nézett rá és az az érzése támadt, hogy vérszagot
érez. Villámgyors kábulatban véresre korbácsolt színes embertesteket
látott… vonagló asszonyokat… vérebekkel üldözött szökevényeket… dörrenő
fegyvert, amelynek a dörrenése után egy futó ember bukfencet vet, mint a
meglőtt nyúl… És mindezt Ridarsky teszi.
Végigsímította verejtékező homlokát, a kábulata elmult, de a vérszagot
még érezte az orrában és tudta, hogy mindez lehetséges. Ridarsky mindezt
meg tudná tenni. Ridarsky mindezt meg fogja tenni.
Töprengve nézte Ridarskyt. Semmi haragot nem érzett ellene, csak nagy
álmélkodást érzett és azt a fájdalmas és veszedelmes vágyat, hogy még
többet tudjon meg róla; hogy egészen megismerje.
– Ridarsky, – mondta neki töprengve – maga sokat foglalkozott nőkkel…?
A Ridarsky szeme hidegen és kihívóan villant meg.
– Igen – felelte halkan.
– Minden szabad idejét…?
– Minden szabad órámat!
– És mégis… hogyan bánik maga a nőkkel…?
– Ahogy megérdemlik.
– Nem érez gyöngédséget…? és hálát…?
A Ridarsky vékony ajka körül megjelent a lenéző, kegyetlen, hideg
mosolygás. Habozott, kimondja-e, amit mondani akar, azután a fejét
felemelve kihívóan és gőgösen kimondta:
– Le kell nyomni őket; azután elrúgni.
A herceg mérhetetlen álmélkodással nézett rá. Ezt meri mondani? Amikor
tudja, hogy ő a becstelen támadását számonkérni hívatta ide?
– Ridarsky, – szólt elakadó lélekzettel – semmitől sem fél maga?
A Ridarsky halvány homloka kigyulladt. Összehúzott szeme hidegen
fénylett, mint egy támadó acélpenge, vékony ajka dühtől és gőgtől
rángatózott.
– Én, – mondta felindulástól fehéren, – csak a fájdalmas haláltól félek.
– Mitől? – kérdezte meglepetve a herceg.
Ridarsky nyugodtabb lett. De most már folytatta. Aki meg akarja őt
ismerni, ismerje meg.
– Nem a haláltól. A fájdalmas haláltól. A haláltól nem. Nincs semmi, ami
visszariasztana, csak annyi időm maradjon, hogy ezt itt használhassam
még.
A zsebébe nyúlt és kis tokban morfiumfecskendőt vett ki. A herceg
álmélkodása szinte fájdalmas bűvöletté lett. Dermedten és kínzottan
bámult a Ridarsky könyörtelen arcára. Micsoda arc ez? Micsoda lélek ez a
lélek, amelybe csak most lát bele? Milyen lehetőségeket forgat a fejében
ez az ismeretlen ember, a ki revolvert és morfiumfecskendőt hord a
zsebében, hideg szívvel jár a világban, zsákmánynak tekint minden nőt és
csak a fájdalmas haláltól fél?
Bűvölten és dermedten bámult a Ridarsky könyörtelen arcába. Érezte, hogy
mondania kell valamit, valami döntő és elhatározó szót, hogy ebből a
bűvöletből megszabaduljon; a lelkében lihegve kereste azt a szót, amely
megváltja; nem találta; és végül az akarata ellenére szinte feljajdulva
mondta:
– Hogy csalódtam én magában Ridarsky.
A hangja olyan fájdalmas volt, olyan panaszos, éles és ellenállhatatlan,
hogy Ridarsky elpirult tőle. De az elpirulását rögtön szégyenkező düh
követte.
– Én is csalódtam önben – felelte gyorsan és kihívóan.
Eddig a herceget a tilalom ellenére is mindig fenségnek szólította. A
herceg most mély szürke, borús szemével nyugodtan felnézett rá és
csendesen kérdezte:
– Miért Ridarsky?
Ridarsky habozott.
– Mit akar mondani Ridarsky? – kérdezte a herceg. – Miért?
– Azért, – felelte Ridarsky dühtől fehéren – mert azt hittem, hogyha
otthon nem tudott úr lenni, legalább ezen a hajón tud majd úr lenni. De
azt se tudta.
A herceg felállott. Hányszor volt már az az érzése, hogy Ridarsky akar
valamit mondani és azután elhallgatja! – Ez volt az a kimondatlan szó,
amelyet ő mindig ott érzett a vékony és kegyetlen ajkain. Felemelte a
kezét.
– Elég volt – mondta csendesen. – Hagyjon magamra Ridarsky.
Ridarsky sápadtan nézett rá egy másodpercig, megfordult és elment. A
herceg töprengve tekintett utána, azután a gondolataiba elmerülve
járkált a fedélzeten.
Délután lement az ebédlőbe. Be akart kopogtatni Anniehoz. De a folyosón
Szedlákkal találkozott. Szedlák mozdulatlan arccal tért ki és mereven
hajtotta meg a fejét. De a hercegnek úgy tetszett, hogy a szemében egy
kérdést olvas. Válaszolni akart erre a kérdésre, de mire rátette a
Szedlák vállára a kezét és mire Szedlák feléje fordult, akkorra
elfelejtette, mit akart neki mondani. Töprengve nézett bele a Szedlák
tiszta arcába és szinte az akarata ellenére mondta.
– Tudja-e Szedlák: Jézus milyen úton juthatott oda, hogy vallást csinált
az alázatosságból?
– Milyen úton fenség? – kérdezte megdöbbenve Szedlák.
– A haragnak és az erőtlenségnek az útján. Aki ölni akar, de nem tud
ölni, annak alázatossá kell lennie. Aki érzi, hogy nincs ereje legázolni
azokat, akik vele szemben vannak, annak nincs más útja, mint az
alázatosság. Az alázatosságnak az értéke az, hogy bizonytalanná teszi
azt, aki velem szemben áll és engem megnyugtat. Megütötte az egyik
arcomat, odanyújtom neki a másikat, – lehetetlen, hogy ne ingadozzék és
szégyenkezést ne érezzen… Odanyújtom a másik arcomat is, és nekem ez a
megnyugvásom, a bizonyosságom és az erőm. Még, még alázatosabbnak lenni,
hogy a lelkem egészen megnyugodjék, alázatosnak lenni, mert nem tudok
ölni és erőszakos lenni. De kezdetben éppen olyan közel voltam a
lelkemben az öléshez, mint az alázatossághoz. Jézus is így juthatott el
oda, hogy vallást csinált az alázatosságból.
Szedlák megdöbbenve hallgatta. Amikor a herceg elhallgatott, fejcsóválva
mondta:
– Nem jó dolog ilyeneken gondolkozni, fenség. Istent megbánthatja vele
az ember.
A herceg töprengve nézett a Szedlák tiszta arcába, azután megfordult és
ahelyett, hogy tovább ment volna a folyosón, felment a fedélzetre és
tovább bámult ki a tengerre.


VII.
A Serpolette símán siklott előre a tengeren, átjutott a szoroson és kint
volt az óceánon. A herceg órák óta ült mozdulatlanul a fedélzeten és
bámult előre. Elől nyugaton alkonyodóban volt a nap és széles
vörös-arany fénycsíkot vetett a sápadtan gyöngyöző tengerre. A hajó néha
belejutott a tüzesen aranyló csíkba és olyan volt, mintha egy lángoló
hídon egyenesen a napig akarna siklani.
A nap alatt a szemhatár szélén azután égő vörössé lett a tenger, a nap
szállott lefelé és az aranycsík kezdett elbágyadni. A naphoz vivő híd
kisiklott a hajó alól.
A herceg felemelte a fejét és körülnézett. Az esti szellő megborzongatta
és maga mögött észrevette Anniet, aki lassan jött előre a fedélzeten.
– Hol vagyunk? – kérdezte Annie.
– Kint az óceánon.
Annie meglepetve nézett rá:
– Hiszen úgy volt, hogy megállunk.
– Megváltoztattam ezt a rendelkezést.
– És most nem veszünk fel második tisztet?
– Nem.
– Az első kormányos végzi majd a munkát…?
– Nem. Én.
Annie szorongva nézett a hercegre. Nem tudott szólni. Leült melléje és
időről-időre nyugtalanul fordult feléje.
– És meddig leszünk tengeren?
– Két hétig.
– Istenem, – mondta Annie kétségbeesve – milyen unalmas lesz.
A herceg bámult előre, oda, ahol az imént aranyhíd vezetett még a napig
és nem is válasz gyanánt, hanem inkább magának mondta:
– A tenger…
Nem mondhatta tovább. Annie ingerülten vágott közbe:
– A tenger…! Egyszer aranyital ezüst vederben, máskor ezüstital arany
vederben. Utálom.
A herceg nem felelt. Mozdulatlanul nézett előre a tejfehér tengerre,
amelyet aranykeretbe foglalt a lenyugvó nap. Annie azonban megijedt
attól, amit mondott, és a szíve összeszorult a heves megbánástól.
Odahajolt a herceghez és lehajolt az összekulcsolt keze fölé, mintha meg
akarta volna csókolni.
– Bocsáss meg, – szólt reszkető hangon, – én… én olyan rossz vagyok.
A herceg szótlanul végigsímogatta az arcát. Erre a símogatásra – mintha
ez a mozdulat szabadította volna fel – olyan megrendítő erejű, halk, de
éles, fuldokló és kétségbeesett kiáltás tört ki az Annie torkán, hogy a
hercegnek a hideg futott tőle végig a hátán.
– Fordulj vissza, – sikoltotta Annie halkan – fordulj vissza…!
A herceg megdöbbenve nézett rá. Annie szégyenkezve sütötte le a szemét
és zavarodottan, tördelten, mintha hosszú sírás után lihegné el, halkan
mondta:
– Fordítsd vissza a hajót… Most még visszafordíthatod.
– Miért? – kérdezte csendesen a herceg.
Annie elpirulva hajtogatta jobbra-balra a fejét, zavartan símogatta
végig a szemét és a homlokát és szégyenkezve mondta:
– Csak…! Nem is tudom…! Egyszerre… egyszerre úgy…! Olyan ideges vagyok.
A herceg gyanakodva nézett rá még egy párszor, de Annie most már
nyugodtan ült és szótlanul nézett ki a tengerre. Csendben ültek így
egymás mellett és amikor a herceg felkelt, Annie könnyű sóhajtással,
mosolyogva mondta:
– Igen, menjünk le a koporsóba.
Előbb azonban még vacsoráztak. Kettesben, mert a herceg megüzente
Ridarskynak, hogy ma nem óhajtja látni. Csendesen végigették a vacsorát,
azután lefeküdtek az egymás mellett levő két ágyba, és ekkor valóban
olyan volt, mintha sötét koporsóban feküdnék két mozdulatlan halott és a
koporsó csendesen úsznék velük nagy ismeretlen tájak felé.
Másnap délután először jelent meg Vannoni a szalónban, hogy szláv
dalokat énekeljen Annienak és hogy énekleckét vegyen tőle. A herceg fent
volt a fedélzeten, amikor Vannoni befordult a folyosó felé és hallotta,
amint egy matróz rákiáltott a dalmatára:
– Hová mégy Vannoni?
Vannoni nem felelt. A Brattlie hangja felelt helyette:
– Megy énekelni az asszonynak.
A durva hangra széles röhögés válaszolt és a herceg sápadtan menekült,
mert attól tartott, hogy meghallja a matrózai beszélgetésének a
folytatását is. A hajó hátsó részén járt-kelt és kínos izgalom dörömbölt
a mellében. Nagy lélegzeteket vett, mélyen beszítta a tenger sós
levegőjét; próbálta magát elfoglalni, de állandóan arra figyelt,
hallja-e az éneklecke hangjait a szalón felől és szinte percenként
elővette az óráját.
Az óra végre lejáróban volt. A herceg indult lefelé. A folyosón
Ridarskyval találkozott.
– Mit csinál ön itt? – kérdezte meglepetve.
– Jelenteni akartam… jelenteni akartam… De most már megint jól vagyok. –
Megyek vissza.
Elment. A herceg benyitott a szalónba. Vannoni éppen indulóban volt.
Meghajolt és ki akart menni.
– Nem, – mondta neki Annie nevetve, nem jól van. Ha színész akar lenni,
ügyesebben kell csinálnia. Igy.
Megmutatta neki, hogyan kell meghajolnia. Vannoni kitünően megcsinálta.
– Azután kezet csókolni, – mondta Annie. – Nem, nem úgy. Emelje fel
magához a kezemet… nem olyan erősen fogni… úgy… pompás!
Vannoni kezet csókolt neki és elment.
– Mit szólsz hozzá, – szólt Annie a herceghez elragadtatva – milyen
ügyes. Milyen grácia van mindenben, a mit csinál.
– Igen.
– És milyen pompás hangja van. Büszkék leszünk még rá.
– Igen…
– És milyen szép nótákat tud. Hallgass ide.
Leült a zongorához és elénekelt egy horvát dalt.
– Gyönyörű, úgy-e?
– Szép – mondta a herceg.
– Gyönyörű.
Annie egész este jókedvű volt, vacsora után nem akart lefeküdni, azután
alig tudott elszakadni a fedélzettől, ahová kiültek. Amikor éjféltájban
végre lefeküdtek, félperc alatt mélyen elaludt.
A Serpolette haladt előre és az élet csendesen folydogált a fedélzeten.
Vannoni délutánonként eljött az énekórára, Ridarsky, akinek ismét szabad
volt az ebédlőben megjelennie, hideg szemmel nézte a többieket és az
ajkán mindig mintha kimondatlan szavak lebegtek volna; Szedlák tisztán,
feketében, ünnepiesen és zajtalanul jöttment; Félixke fáradhatatlanul
cikázott ide-oda a fedélzeten; a herceg töprengve bámult maga elé. Az
Annie kedve pedig szinte óráról-órára változott. A harmadik napon
délelőtt kártyázás közben azonban pofonütötte és kikergette Félixkét, és
ettől kezdve állandóan rosszra fordult a kedve. Szenvedve és idegesen
járt-kelt egész nap, fájdalmas, vagy haragos feleleteket adott, és éjjel
órákig hánykolódott, míg elaludt.
Másnap délelőtt a herceg bejött az ebédlőbe. Kínzottan nézett végig
Annien és idegesen kérdezte:
– Kedves Annie, miért nem kelsz fel korábban és…?
Nem folytathatta, mert Annie szinte felrobbant erre a kérdésre. Az egész
teste mozgásba jött. Az arca vonaglott és a megszólalása olyan volt,
mint egy haragos sziszegés. Elkeseredve, reszketve és kétségbeesve
mondta:
– Mert éjjel nem tudok aludni.
– Miért?
Az Annie arca vonaglott. A száját lihegve nyitotta ki kétszer
egymásután, de csak harmadszorra mondta ki elkeseredve és csattanó
hangon:
– Mert hortyogsz.
A herceg visszatántorodott.
– Nem igaz – mondta elsápadva.
– Nem? Hát: egész éjjel…!
– Én soha eddig…
– Nem tudhatod…! Honnan tudhatnád…?
A herceg arca sápadt volt, és megzavarodott, mély szürke szemének
fájdalmas és szenvedő tekintete alatt az Annie feleletei egyre halkabbá
lettek. Az utolsó szava már olyan volt, mint a mentegetődzés, és utána
bocsánatkérés jött volna, ha a herceg meg nem fordul és ki nem megy a
szobából.
A herceg kiment és remegő kézzel törülgette a verejtéket a homlokáról.
Soha nem érzett szörnyű megszégyenülés kínozta… olyan volt, mintha egész
testi mivoltában megalázták volna… Ha izmos, hajlékony és hatalmas