A pékné - 4

Az idő múlása, az omlatag és beteges éjfél, a kihalt hoteltornác,
ahonnan a zenészek elsompolyogtak már, a csönd a mélyben és az elepedt
pálmalevelek tikkadt hajlongásban, mintegy hozzáformálódtak e kései
vágyhoz, hangtalan s buzdító sugallatokkal. Minden oly bágyadt,
rendetlen, elhagyatott volt; a kialvó lámpák, az elnyütt pamlagok, az
összes tárgyak, az egész terem körülöttünk, afféle szalon-tornác,
mintegy meglazulva a nappali élet fegyelmében, a maga megbomlott
erkölcsiségével kisértett és a vétket hömpölygette.
– Hát mindegy – rebegtem a nő kezét megragadva, – most már haljunk meg
és éljünk még egy órát. Úgy vagyok itt maga előtt, ahogy megkínzott s
legázolt és lássa attól szenvedek a legjobban, hogy maga kell nekem.
– Ha a meztelen vállamon megrázkódna sirva, az volna ám csak édes, –
rebegte Floria. És sok minden más, amit csak én tudok, – folytatta –
amit csak én tudok, higyje el, az életből s a szerelemből. Szeretni jó,
de ki tudja azt mit jelent szeretni?! Valami irtóztató titok van itt a
zseni számára, hogy no rajta! fejtse meg! Nagyszerű mozgások s valami
heroikus szárnycsapás, mint a sas keringője odafönn, a végtelen
zamatjával, ritmusával, mit tudom én, holott mégis tudom, csak beszélni
nem tudok róla. A testem forró és fagyos. Olyan különös este van, nem
igaz? De amiért csak a testemről beszéltem, csak a ritmusról beszéltem,
ne higyje, hogy a lelkemnek nincsen muzsikája. Oh, az én lelkem! – tette
hozzá remegő orrcimpákkal – az én gyönyörü lelkem mint egy véres
gyümölcs, akarja?
– Hallgasson – könyörögtem.
– Miért? – kérdezte elmosolyodva. – A szavakban is annyi kéj van, no
nem? A szám ragyog a képzetek szinétől. Éppen a szavak kenik el rajta a
sokféle festéköket. Nagyszerűen érzek mindent. Mint egy festő, mindent.
Mint Albert Besnard, hogy már semmi sem marad. A végső leheletig,
megfoghatatlan szinekig s azon is túl. Az utolsó gagyogásig mindent. Én
vagyok a legfinomabb nő.
Megdölt a székén s hátrahajlott fejjel úgy kacagott zengőn, a kalap
tollai lobogásával, ijjesztőn és vonzón és a fehér foga látszott.
Megejtve, e fogakat néztem, apró, heves gyöngyszemek, a száj piros
mélyét szögelve ki a fényökkel. Langyos lehellete, üde és illatos,
valami különös melege az eleven életnek, a női szájnak, a női vágynak,
megcsapta az arcomat. Ugy élt remegőn, nagyszerűn, kacagva, a gyöngéd
keble, az egész teste hullámzásával, kibontakozva s egyedül az
éjszakában.
Egyedül, persze. Mit mondjak még e különös percekből? A gondolatomat
követve csak rettenetes vágyakra lelek, izzó formákra és képzetekre,
melyeket a magány felszított lihegő freneziákig. Semmi semmit nem
jelentett e nő bírásán kivül. Oh ami odakünn van, a mások élete s az
enyém e kollektiv nyomoruságban, a holnap, a jövő és minden sallang ami
még rámtapadhat és minden konfuzió, amiben még résztvehetek, de hát
mirevaló s egyáltalán miért kellene az, hogy még tovább éljek? Valami
gócpont volt itt, a végső cél, a végzetem diadala, hát ime ezért volt,
istennek hála, hogy születtem. A csillagzatom homálya az arcomat égette.
Szerelmi átöröklések, ha bevallhatom, bűnös és megrontott vérek
ritmikája, a befejezés s a megoldás tragikumához hömpölygettek el, mint
az opálkavicsot a tengerszélek hullámfodrozása. Oh lenni az örömben,
akarhattam-e mást? A rémületem mind nőtt, valami kimondhatatlan
reménységben. A hajnali kivégzés tudata, az utolsó megismerés
szemtől-szemben a sorssal, nyújthatja ezt a mámort. A perceket
számláltam, a zengő kongásokat, amint az óra ütött a mélyben, az
elhagyatott bútorokon túl. A lelkem, a szám, a fejem megtelt
keserűséggel e szédítő áhitozásban. A nő térdét láttam a konturok heves
kiválásával. A fogai még egyre fénylettek. A keze, türelmetlen
omlatagsággal a gyűrűk fényét csillogtatta, a füle is kivált s kivirúlt
a magányos brilliáns szikrázása fölött, megvilágítva, mint egy kagyló,
áttetsző, drága, mesteri! Csak az kínzott, amit mondhatnék e fülnek,
amit belőlem meghallhatna s felszíhatna magába. Amint szerettem, amint
kivántam, az érzések százféle részletezésével, ő ép úgy jött felém,
százféle apró érzékével, külön-külön minden vágyamhoz a maga vágyával,
mintha az egész teste fel volna osztva s feldarabolva a kéjek apró
rekeszeire. Oly pazar volt minden e számítgatásban, oly szép, oly rút,
oly üde és elvirúlt és oly múlékony minden, mint egy első pillanat egy
nyári reggelen és egy utolsó perc az agoniában.
– Jöjjön, – rebegtem a füléhez hajolva.
Akkor, hirtelen, levont a szájához forrón, a szemét kimeresztve, mint a
szfinksz. De rögtön el is hárított ijedten. Valami apró, elfojtott
sikolya volt, mint egy gyönge síp, ha megszólal véletlen. Egy ember jött
a tornácon, egy magányos ember, fehéren, feketén, csendesen és
elbúsultan, egy öreg ember.
– Látja, most jön – rebegte Floria.
– Oh istenem, hát bánom én, ki jön? – feleltem remegőn.
– Nem bánja? – súgta. – Holott most jön, fehér nyakkendőben s frakkban,
egyenest a szinházból most.
– Egyenest a szinházból?
– Egyenest igen, hogy meghaljon.
Csakúgy ismételtem:
– Meghaljon! Meghaljon! Miért is ne haljon meg?
– Egy öreg ember, – mondta a nő, – gondolja meg.
– Meggondoltam.
Micsoda tréfa volt ez, micsoda képtelenség, egy magányos öreg úr, aki a
szinházból jött éjfél után, aki ment a tornácon, a lépcső felé és csak
ment és csak ment és semmivel sem törődött, holott mi itt voltunk ketten
és néztük és figyeltük, hogy ő megy, csak megy és egyenest meghalni
megy.
– Maga nem is tudja aranyos, milyen rettenetes ez – magyarázta Floria –
s egyben milyen gyönyörű!
– Oh én nem, én nem, igazán, én nem tudom s nem is akarom tudni. Jőjjön.
– Még nem! Még nem!
– Jöjjön.
– Oh rögtön aranyos, rögtön megyünk, igen, csak egy percig várjunk még,
mert most még nem lehet, még nem.
Az árny elvonult, az ember feketében. A lépcsőn is láttuk még, amint
lassan ment föl és eltünt. Micsoda rettenetes ösztönöm sugalta e
percben, hogy minden nyomoromat bevalljam Floriának, a lelkemet
kitapossam oda elébe, hogy elinduljon rajta! Féltem, hogy elvesztem?
Hogy elhárít végül, hogy nem akar, hogy nem jön? Szédüldözve, holmi vad
szavakat kerestem, vad fegyvereket a tíz újjam remegésében, hogy
lefogjam, lekössem, megtartsam magamnak. A fejemmel a keblén, mint egy
márványkapú előtt, a lénye rejtélyét kutattam s hallottam a szivét, a
szivét amint dobban, a szivét, amit akartam.
– Mert szeretem lássa, mert nem is az, amit maga gondol, de mert
szeretem, mert szeretem!
– Meglátják aranyos, hogy így van itt a fejével a mellemen, – felelte.
– Mert szeretem – folytattam – és amit mondhatnék még, amit elsírhatnék
még, minden csak az volna, hogy szeretem. Nem is tudok mit mondani, nem
is tudok, a vágyam minden szót leperzsel, valami nagy súly van a
fejemben, úgy állok itt mint egy malomkő alatt, lesújtva. Csak azt
tudom, hogy nem tudtam elfelejteni és úgy tele vagyok emlékkel, lázzal,
örömmel és irtózattal amit maga nyujtott hajdan, mint féreggel a
gyümölcs, illatosan elrothadva. És várjon csak, még van valami, még az
van, hogy mindenből kiszakadtam, minden elmult előttem, mögöttem.
Kéjesen szerencsétlen vagyok és gyalázatosan boldog vagyok, hogy semmi
rend, semmi szabály nem köt le többé és felszabadulva, vagy végkép
elzüllötten, magában ismerem föl a romlottságom aranyalmáját
elragadtatva, elragadtatva! Egy jelére, egy hangjára, egy
szempillantására kész vagyok, mit mondjak, amit akar, sőt!
– Sőt? – kérdezte ragyogón.
– Sőt, én szeretném a legjobban, ha valami vétket keverhetnék közzénk,
rettenetes zamatokat a véres fogammal, valami nagyszerű rettegést,
mondja, ami fojtogat s lerészegít, ami kerget, kinoz s az eszemet veszi.
Szilaj szeretők között mindazt, ami lehetséges: a gyönyörök mélyén az
összes titkokat s mindazt még, amit megborzongva el se merek mondani.
Mit gyújtanék föl, elképzelheti! Mit élveznék, tudja jól! De hiszen maga
szeretné a legjobban, ha egy holttest volna az ágyunk alatt, szerelmem!
– Oh képtelenség, – felelte Flória megremegve, – de szeretem, ha így
beszél. S micsoda képzelet! – tette hozzá kacagva.
– Jöjjön.
– Rögtön. Egy percig még.
– Egy percig?
– Amig az öreg ember lefekszik, aranyos. Az öreg ember, akit az imént
láttunk. Már el is felejtette? Az öreg ember, aki az uram.

III.
Ez éjszaka, a kéklő mécses fényén, a karomban volt, egész testében
kinyulva, mint egy isteni zsiráf.
– Nem hallasz semmit? – kérdezte hirtelen.
– Óh semmit, – feleltem azzal a mennyei közönnyel, amit a mámor ad. S
opálos fehérségét még hevesebben öleltem magamhoz.
– Óh aranyos, hogy eltudsz merülni az örömben – folytatta, az ajkával az
ajkamon. – Hogy nem hallsz, nem látsz, – tette hozzá azon a vontatott s
szintelen hangon, mely félig alszik már. – Holott odabenn van az öreg
ember, érted, az öreg ember a szomszéd szobában. Óh valaki benyitott
hozzá bizton, mert hallom az ajtót, vagy csak én hallom így, mit
gondolsz?
– Álmodol édes, – rebegtem.
– Óh igazán? – kérdezte s ásított.
Holott e percben magam is hallottam, vajjon mit is hallottam, micsoda
távoli ajtót, holott itt volt a közelben, micsoda halk lépteket a
szomszéd szobában, a szőnyeget surolva, mi mindent még az ittas
érzékeimen át, e nagyszerű kábulatban, mely mindent feloldott,
eltompított s eltorlaszolt előlem.
– Mégsem álmodom, – rebegte Floria – dehogy is álmodom, aranyos. Mert
világosan hallom az egész nagy küzdelmet odaát, rövid és éles
zamatokkal, apró vonaglásokkal s bariton hörgésekkel, amint ölik az
uramat. Mint egy emberi forgatag, nem-e különös, nem-e nagyszerű? Óh,
csak ne múlna el, csak tartana még, ugy-e aranyos, csak sokáig volna
még!
A hangja elhalt a remegő figyelgetésben. Mi volt ez? Csakugyan történt
itt valami, e küszöbön túl, a szomszéd szobában, melyet kettős ajtók
zártak el? Hát történt… De mit is törődöm vele? A nagy valóság, izzó
karokkal itt ölelt magához a Floria opál teste mellett, a mécses kéklő
fényén. Itt éltem csak s itt voltam lekötve s eltemetve a gyönyörben.
Azontúl mit is kergethetett a szél, mit sodorhatott a végzet, micsoda
tömör tragédiákat, vajjon rám tartoznak-e? S mégis valami homályos
sejtésem támadt, valami ösztönszerű nyugtalanságom, amint Flória elakadt
lélegzettel figyelt s elbódult fejemet gyötörgette apró hegyes
körmeivel. Ittasan, apró sóhajokkal, melyek rövidke sikolyoknak
hangzottak, hozzám simult egészen. A testének remek vonalzása valami
sajátságos szoborszerűség érzését keltette bennem, s nem tudom miért
volt az, hogy minél szebbnek, minél vonzóbbnak s imádandóbbnak találtam,
annál jobban éreztem benne a sima bűnt s a gyalázatot.
– Valaki járt odabenn a szomszéd szobában, – szólottam már-már
megriadva.
S felültem az ágyban.
De a karja utánam nyult, az egész hosszú fehér karja.
– No lám, hát te is hallottad végre, – mondotta boldogan.
– Mi történt? – kérdeztem mind növekvő rémülettel.
– Oh félsz aranyos? – felelte, – no lám, micsoda gyermek. Nem vagyok
elég szép neked?
Az egész feje, a lázas hajakkal, az ölembe dőlt. A szemek rámmeredtek.
– Oh, dehogy nem, – dadogtam – a szépséged oly meggyötört, oly feldúlt s
ez nagyszerű!
– No ugy-e? – kacagta a mellemnek szorulva.
– De az öreg ember nem mozdul odabenn, – folytattam eliszonyodva.
A száját megnyitva, hallgatott egy percig, mosolygón és elámulva.
– Csakugyan, – mondotta, – nem mozdul, magam is épen erre gondoltam.
Holott máskor oly nyugtalan alvása szokott lenni s olykor kopogtat is az
ajtón. Talán meghalt, oh biztos, vége van. S arra is gondoltam, hogy
talán épen te végeztél vele.
– Én? – hebegtem.
– Egy röpke zsinórral a nyakán, – folytatta elepedve.
És elragadtatva nézett, az elbűvölt szeme nedves tekintetével.
– Oh aranyos! – kiáltotta magánkivül s izzón levont magához.
Rettenetes percek voltak. Mivé lehettünk, s mi volt a formánk ez
olthatatlan rémületben? Valami kettős felhőzet, durva s alaktalan,
valami sajátságos súly, lágy és hajlékony, frenetikus hústömbök egymásba
sodródva, a küzködő végtagok kigyószerű zürzavarával, vagy ennél is
több, ijjesztőbb, rettenetesebb, valami fantasztikus építkezés ingatag
kupolái, amint az árnyékunkat láttam a falon.
– Ha te fojtottad meg, ha neked köszönhetem, – lihegte a fülembe
perzselő leheletével, – úgy hát valld be, mondd meg, minek tagadnád,
aranyos? A bűnödet üvöltsd bele a hajamba, hogy csak én halljam, én
halljam jól és senki más… A vágy elragadt ugy-e, a végső csúcsokig s
mindaz, amit elsírtál az este, gyönyörű dolgok mind… szilaj szeretők
között, mindaz ami lehetséges, óh istenem, be boldog vagyok!… Te voltál
ugy-e, aki besurrantál hozzá, aki megfojtottad egy zsinórral a nyakán?
Valld be, mondd, te voltál! Oly rút vagy így, megbélyegezve, oly
förtelmes s nagyszerű, véres karmokkal meztelen oroszlánom! Mondd, hogy
te fojtottad meg, drága szerelmem, mondd, hogy te!
– Én! – hörögtem.
Elragadtatva, egy rettenetes sikoltása hangzott, mély és rekedt, mint a
medvemorgás. Förtelmes és zengő sikoly, a fulladásig vibráló s heves,
amelyen gyönyörködő lelke szinte meghasadva úgy pendült meg az egész
lénye gyökeréig mint az örvény, ha beletorkol a szél.

IV.
Aztán, később, amikor csakugyan sírva fakadtam az illatos hajában,
enyhén megvigasztalt.
– No nem baj, ne búsulj aranyos… – mondotta. – Az út még messze van
odáig, mikor e gyilkosságért vezekelned kell. S talán épen a nap fog
sütni rád e percben.
A bűn, minden bűnök, az öreg úr megfojtása s azon is túl az összes
bűnök, az összes bűnök, a torkomat fojtogatták. Oh, gyönyörű életem, mi
volt ez, micsoda rothadás! Apró megtévelygések, apró hibák s lényegtelen
megbotlások, holmi hazudozások emléke, jelentéktelen mulasztások, melyek
nyomtalan tünnek tova a más ember szivében, micsoda féktelen hullámzást
keltettek föl bennem, mi mindent, szent isten, a nagy gazságok, a súlyos
infámiák öntudatát a véremig ható, mérges hömpölygéssel. Holott csak
kivételes érzékenységem hajszálnyi ingalebbenése volt, az ok nélkül való
s megfejthetetlen szenvedésben.
– Hát megöltem, jó, de hát miért is tettem volna? – kérdeztem a nő
hajába fúlva.
– Óh drágaságom, együgyű kincsem, miért? – felelt borzongva az örömtől,
hogy tovább füzi e képzetet, – miért? Ez éjszaka nem érte meg neked a
rőfnyi zsinórt, mondd, szivem? Ki másnak lehetett érdeke kihűteni az
öreget, mint neked, aki itt fekszel velem s habzsolod a hajamat? Ki van
még más, aki úgy szeret mint te s a gyönyör izébe a halál zamatját
keveri? S aztán, hogy el ne felejtsd: azzal, hogy megölted, ime szabad
vagyok, gazdag, oh istenem minden az enyém! S még a tiéd is lehetek, ha
ugyan – s a hangja egy ásításba fúlt.
– Ha ugyan mi? – kérdeztem.
– Ha ugyan el nem fognak reggelre, aranyos.
– Nyilván elfognak zengő opálom. De micsoda bizonyiték?
– Óh semmi, csekélység, – felelte Floria. – A tiz körmöd véres, nézd!
S a lámpát megemelte.
– A válladat sebeztem meg szerelmem.
– Ki hiszi el ezt? – felelte elborulva s még egyszer, mohón, az ajkát
nyújtotta föl.
Így mult az éjjel s már-már derengett, mikor végre elpihent melettem. Az
ablakra meredő szemmel, kimerülten és agyongyötörve, a fényt vártam, a
reggelt, hogy kiosonjak innét. Az álom kisértett. Felriadva, távoli
hangok zaját hallottam a folyosón, gyors léptek ritmusát, közeledve. S
amint a fény már átszürődött a függönyökön, a véres körmömet
pillantottam meg.
Kiszökve az ágyból, a falak mentén a szomszéd szoba ajtajához értem. A
zár engedett, a küszöbön voltam. Elakadt lélegzettel a második ajtó
kilincsére tettem a kezem s megborzongtam az ércfelület hideg érintésén.
De az ajtó megnyilt. S rögtön láttam az öreg embert, békén és kopaszon
az ágyban, a falnak fordultan kigömbölyödött háttal. S titán-hortyogása
bősz morgásokkal vegyest, bezengte a csendet.


MELEG TÖRTÉNET EGY SZEGÉNY NAGY BORJÚRÓL.
Józsi volt a nagy borjú szegény, de micsoda nagy borjú, nagy állat, nagy
kamasz és minden, és angyali kék szeme volt, mint éppen a borjúnak a
jászolban és valami titkos és zengő tragikum volt körülötte, – az ő
élete, a sorsa, az ifjúsága, ami mind benne fénylett a homályban.
Miért volt ebben a finom házban, a kékselyem szalonban, együtt a
többiekkel, a Rózával és a Lolikával, akik szűzleányok voltak és az öreg
Beckerrel, lágy és meleg úr, aki a szűzleányok apja volt s aki továbbá a
családfő volt. Özvegy és lirai és igen tekintélyes a maga kerületében,
az öreg édes Becker, ahogy körülötte mondták, hajdan gyakran szeretett a
tűzhelyétől távol eső nőket, mit tudom én micsoda nőket, nem is illik
ezt kutatni.
A nagy borju itt volt, itt élt, itt virult a gyönyörű leányok körül,
holott nem volt sem cseléd, sem úr, csak egy nagy, rózsaszinü ifjúság
volt, egy csöppet elborult és bánatos olykor, amikor a két leány
közrefogta, vallatta, pofozta mulatságból.
Oh bájos és heves délutánok a fehér leányszoba mélyén, ahol a nagy
tavaszi ablak világított, tele virággal. A guvernáns is itt volt
valahol, kis sovány angol nő, egy szögletben, valami selyemmel a térdén:
egy szál szoknya volantjával, amit foldozgatott s nem is figyelt nagyon,
nem is értette még a hazai beszédet s talán csak gondolta: hej, haj,
magyar leányok. Holott az ifjabbik lány, a Róza, aki bizony már a
franciákat olvasta, inkább gyöngéd és álmatag leány volt, de a másik, a
nyulánkabb és hattyuszerű, aki semmit sem olvasott, azonkivül, hogy már
majdnem tizenhatéves volt és tele volt indulatokkal, napfénnyel és
jázminillattal, bizony egy csöppet kegyetlen is volt, makacs és cudarka,
villogó fogakkal. Amint a tenyere elcsattant a fiú arcán, ok nélkül,
zenés szeszélyből, ösztönből, ki tudja, mind fölnéztek, a Róza s a
guvernáns is, aki varrt. Az élet, az ifjúság, a friss hús csengése volt
s valami titkos s izzó erő az érzékek legmélyén.
– Nem baj, – rebegte a nagy borjú, az arca pirját ragyogtatva, mint egy
szétfeslett rózsát. S aki jobban figyelte, láthatta, hogy gyönyörködik
is.
– De baj! De baj! – kacagta vissza Lolika, a selyemfátylait lobogtatva a
meztelen karja fölött. – De bizony baj, hogy itt vagy, hogy itt lézengsz
és bámulsz bele a világba, a szemembe, ha nézlek, a számba, ha eszem s
nézed a lábamat, ha járok. Mért nem mégy dolgozni, mért nem segítsz
apának a gyárban, a munkásoknak mért nem segítsz vinni a ládákat, nagy
borjú?
Csak hallgatott, még gyönyörködött, élvezte a leány hangját, a
kacagását, amelyben mintegy gyöngyök peregtek.
Aztán csendesen felelt:
– Oh nem is hallom mit mond, a szavakat nem. Csak a muzsikát hallom és a
kezét érzem az arcomon. És nem is hiszem, hogy lehetnék még boldogabb
életemben.
– Igazán? – kérdezte az ifjabbik leány, vonzódó meglepődéssel.
De Loli nem engedett.
– Voltaképen nem is ismerlek téged, nem is ismerünk téged, – folytatta
imádandóan cudar szemekkel. – Állj ide elém, hogy jól lássalak téged,
hogy jól megfigyelhesselek téged. Állj ide, mint egy mártir, akit
kínoznak, te borjú. Rögtön fogsz felelni: ki vagy te?
A fiú térdreesett. Az ablak vörös virága a szőke fejét tüzdelte tele a
szirmok vérző tömegével. A napfény mint egy gyöngyházfelületen, eláradt
a homlokán. A szeme kék nedvekben fénylett. S a szája megnyilt,
eltikkadva.
– Mit mondjak? – kérdezte aztán. – Mit feleljek? Olyan különös az, hogy
beszélnem kelljen, mikor minden fölösleges. Hiszen tudja, hogy én mit
mondhatnék. És nem is merem elképzelni, hogy tudja.
– Óh, zsivány! – sóhajtozott a leány s a fiú hajába markolt. – Azt
mondjad, amit kérdezek. Ki vagy te?
– Józsi vagyok, – rebegte megadással.
– Józsi? Hát aztán? Más is van, aki Józsi.
– Hát persze, más is van.
– Kitépem a hajad, ha nem beszélsz.
– Marad még.
– Beszélj.
– Mit beszéljek?
– Valjál.
– Mit valjak?
– Miféle Józsi vagy?
– Hát tudom én? Semmiféle. Csak éppen, hogy Józsi vagyok. Valamiféle.
Nyilván vagyok valamiféle.
– Valamiféle! Hát beszéd ez? – dadogta a fiú üstökét rázva, mint a
harangot. – Hát beszéd ez? – ismételte. – Hát megtudok én ebből valamit?
Hát tudom én, mit akarsz te itt, nálunk? Hát tudom én, mért vagy itt?
És nekilendülve, a fehér keze, az öt ujja kéjesen elmerült a hajakban s
kinyult, mint a csáp, mind nagyobb hajcsomók után. Izzón s elkeseredve,
a fiú kinját leste, gyönyörködve a szemébe mélyedt, mintegy rejtett s
távoli fények után. De tulonnan semmi sem derengett. Megadással s egy
csöppet gyötrődve is, a megtépászott fej könnyedén követte az isteni
leánykéz mozgását s kinzó játékának lágyan átengedte magát, mint egy
ragyogó labda. Óh, nagy borjú, nagy állat, nagy kamasz és minden, az
angyali kék szemével csak az öröme könyeit sirta s egyébként mit is
mondhatott volna, mit is vallhatott volna, mit is beszélhetett volna,
szent isten, micsoda titkokat távoli északákból, ahol elröpült, magányos
porszem, tovasodródott, mint semmiféle, mint valamiféle, szegény, kis
Józsi, aki lesz.
No lám, nem tudott mondani semmit, holott akart, próbált s nem tudott
mondani semmit, legalább semmi ujat. Egykorú volt az idősebb leánnyal,
talán egy-két hónappal idősebb is nála. S csak arról emlékezett, amit a
leányok is tudtak és békén ismételgette, amit már elbeszélt, de
hányszor! Egészen gyerek volt, nyilván szőke és ostoba, hogyan
emlékezzék! Mégis, persze, minthogy itt van, ide kellett, hogy hozták,
egy régi este idehozták, mikor Beckerné már nem élt bizony… Addig, hol
is volt, hol is lakott, valami messzi kis utcában, ahol régi, nagy
udvarok voltak s egy mohos kút, ahol zengett a víz s púpos kőkockák az
udvarban, a kút körül. S egy öreg asszony őrizte, egy öreg asszony, egy
öreg seprűvel, amelyik utánalendült olykor, szent nyomorod, gyermekkor!
Aztán, hát aztán – de bizony többet nem tudott. Még ezt se lett volna
szabad, mert az öreg édes Becker egyáltalán megtiltotta, hogy a
leányoknak regéljen. De a leányok lefogták, a kisebbik elandalogva, az
idősebb marcangolón, a hattyúszerű Loli. Oh, gyönyörű tavaszi délutánok
a virágos ablak mentén, a napfény és üde pofonok csengése, egy puha
leánykéz, mely művészi kinzásokat tudott s egyszerre csak elernyedt,
kinyúlt s a felkúszált hajkoronából hirtelen aláomlott a homlok sikjára
s a szemek fölé, gyöngéden, lágyan, felejtőn, mint a bársony.
– No nézd csak, ha szeretsz, Józsi, no, nézd csak…
Akkor, elkábulva, a lágy formák, az elsikló kéz az arcán, még jobban
gyötörték. Meghajszolva, emlékezni próbált, lihegőn, hogy elmondjon
mindent. Távoli homályok előtt, elmosódott gyermekévek mögött elepedve
idézgette, amit meg nem érthetett, amit nem is ismerhetett s ami oly
messziről zengte át tiszta gyermek lelkületét. Egy fényképet
említgetett, egy szegény kis sápadt fényképet, afféle külvárosi mű,
megsárgult s fesledező s amit az öreg asszony előkotort vasárnap s
vizsgált, vizsgált, vajjon mit is vizsgált? Az elmosódott vonásokat, a
kihalt szemeket, az egész arc gyöngéd és bánatos oválját titkos
hunyorgatással, sunyi hasonlítgatással az ő üde és ragyogó
kölyökvoltához mérte, a kék szeméhez, mely figyelt. Akkor, egyszer,
valami durva ösztön az öreg nőnek lendítette, s egy-kettő, mint a
vadmacska, a fényképet kikapta a kezéből. A szeme rámeredt, nekidőlt,
mint a fény a végtelennek. Oly különös volt, mert semmi sem volt,
kevesebb annál amit remélt s mégis több mindannál, amit el tudott
képzelni. Egy fiatal, egyszerű, szerény kis leányarc, megviselt és
odaadó, mint egy Mária-kép a templomokban, szegény és szent és
nagyszerű, valami, ami minden nő fölött van, valami kimondhatatlan!
– Sohsem fogom elfelejteni, – rebegte a két leánynak, aki hallgatta
elragadtatással. – Sohsem fogom…
S még beszélt volna, de eltikkadt a multakban, mint egy nagy, forró
pusztán a nap alatt, szomjan. Holott minden mögötte, a régi mohos kút,
amelyik a vizcsöppjeit gitározta, az udvar s a lompos kőkockák s a
lompos kis öreg asszony is, az öreg seprű s a régi égbolt, egészen
zavart és homályos emlék volt. De az arckép élt és virult a szemében,
egy gyöngéden merev tekintetében, kiszögelve és ájtatosan, a lelke
mélyén, kifejezhetetlenül. Remegőn és elborúltan nem is merte kérdezni,
kutatni, találgatni, szent isten, kicsoda? S mint egy nagy erdő zugott
benne: az anyám! az anyám! Valami nagy zengés, valami rettenetes
végtelen kábította: az anyám… egészen biztos, az én szegény, szent
anyám. És már sírt és már könyörgött és már a körmét harapdálta.
– Ne beszéljünk erről, – dadogta remegőn.
S hirtelen úgy elváltozott, úgy elsápadt, oly különös lett, feldult,
letört s angyali, hogy a kis leány elfordúlt s otthagyta magára, az
ablak előtt, a fényben.
Azontúl, másszor is, csak hagyta vallatni magát és békén türte, hogy
kinozzák és élvezte még, de hányszor, a hattyuszerű leány fehér kezét a
hajában. Egyszer hozott neki virágot azokért a néhány koronákért, amiket
az öreg, édes Becker csempészett a zsebébe. Néhány ostoba kis szegfüt,
de hát mit hozzon, ha nem virágot s alig merte átnyujtani és a keze
reszketett. Lolika elébe állott, egészen közel az arcához állott s
pofozgatta, mint egy gép, csöndesen és kéjjel.
– Még Józsi, még, csak hagyjad, hogy pofozzalak, nagyon jól esik, még!
– Még, – morogta és hirtelen felhasadt szájjal, játszi eb módjára, a
leány keze után kapott. Elkapta, de hogy! Mint egy darabját az égnek,
mint egy aranygyümölcsöt, mint egy isteni vétket és behunyt szemekkel,
egészen lágyan harapta, harapta. Egy nagyszerű perc volt, amint ittasan
a kéjes pilláját megemelve, a leány szeme elébe tüzött, meglepődve és
elragadtatással. Mégis szótlanul kiment a szobából. És az egész nap
nyugtalan volt akkor. Valami maró vonzódást érzett s valami megriadt
tartózkodást, micsoda különös borzongást, hogy a mellének dőljön, a
szőke fejének a fejével. És hogy rögtön el is taszitsa magától.
De az idő elmult fölöttük. A tavaszi délutánok megenyhültek, a
kiváncsiság elapadt s bár voltak még olykor hangos és epedő sirások
titkos szögletekben, ahol a lehetetlen vágyakozás bontogatta a maga
megsebzett galambszárnyait, mégis, az izzó tekintetek elborúltan
oldódtak le egymásról, valami lappangó vétek ösztönében. Aztán,
egyszerre csak, a leányok férjhez mentek s kivonultak, mint a bálványok,
mint menyasszonyok, mint a fehér tornyok a fehér fátylak habjában az
apai házból. S a guvernáns is elvonult, – az időm letelt – elvonult egy
lapos, kis bőrönddel, nyilván Charing Cross felé.
Már nem maradt itt senki, csak az öreg édes Becker, gyöngéd és lirai, és
a nagy borjú szegény, a kék szemével. Az ebédlőben, a lámpa alatt, ők
ketten ültek magukban, békén és megpihenve. Az öreg tekintélyes, ujságot
olvasott, Józsi elmerengett s aludt nyitott szemekkel. Tünődő lelke
gyöngéden azokat számlálgatta akik elvonultak, az egész világát röpködte
be és mindent, ami elmult. Az álmatag Róza, aki nézte, mint egy
novellahőst, mint egy talált gyermeket nyilván, s a másik, oh a másik, a
nagy fehér, aki cibálta, csipdeste, gyötörte, martirizálta, oh a másik,
akit imádott… Olykor elbolyongott feléje, csöndesen ment, mint a borjú a
maga ismeretlen tragikumában s az utcák fényében ment, a sivár házak
mentén s a lilaszin ivlámpák alatt, melyek elernyedt vonásait
telefröncsentették a fények durva pazarságával. Várta, leste Lolit, az
utcák mélyén, a terek közepén, az autóját, mely elrobogott immár
megejtett asszonyi lényével, meggyürt szemével, a nagy üvegsikok mögött.
Még nézett utána, be messze van már! Hazajött, sirdogált, a könyeit
harapdálta és minden nekiomlott, a falak, a a butorok, az egész ház, az
utca kivülről, minden. Valami nagy céltalanság, valami nagy veszteség,
valami nagy zürzavar! És két kézre fogta a torkát és szorongatta és
köhögött és hörgött, úgy szorongatta.
Olykor az öreg Becker vállon fogta:
– Mi lelt? – kérdezte enyhén.
Józsi nem felelt. A fejét csöndesen fölemelte, a súlyos fejét titkos
martiromságban. S a lámpába nézett, a fénybe, elepedve. Akkor, az
ujságja alól, az öreg tekintélyes elmerengett rajta, loppal nézegette s
amint feloldódott e nyájas szemlélgetésben, az ujságját elejtve nézte,
szabadon, nyiltan, gyönyörködve és bólintgatott a fejével, mintegy