A pékné - 7

lejöttek a lépcsőn, a bárkásokat hivogatva. Akkor a háziasszony,
ezüstszürkében s oly lágyan, mint az árny, Yzölt Tihamérhoz ért. S
hirtelen, szájjal a száján ráborult, kiolthatatlan kivánkozással.


AZ ASSZONY ÉS A SÍRÁSÓ.
Egy este a kikötőben, a dohányosbárkák körül, a nagy barna árnyékban,
tömör és keserves verekedés támadt. Úgy volt, hogy Gór Tamás, a szikár
barom, e földi sorsán javítandó, egy marék dohányt akart lopni több
társával egyetemben, akik mindannyian nyomorúlt rakodó-munkások voltak a
zord parton és a köveken. Viszont a méla bárkán, amint petyhüdt
vitorlákon az éjszakában horgonyzott, állitólag syriai nők hortyogtak, a
görög partok szerelmeiben rég kipróbált nagyszerű hetérák, olyan dús
kebellel mint Charlemagne mellkasa páncélostul; s mind ennek a vizek
mentén titkozatosan hire kelvén: a kéjsóvár hajósok elsápadtak és
magukon kivül voltak.
Ott tolongván s ott fuldokolván a feljáróhid körül, a szívek e forró
versenyében: Gór Tamás, a szikár legény, riválisnak tünt. A szívek el
voltak vadulva nagyon és a kedélyek hasonlóképen. Dohány, asszony, mind
efajta vészes gyönyörüség a halált táncoltatta az emberek közé s mély
leheletü összekapásuk, durva férfihangok búgásával, a vad surlódások és
zord zuhanások gyötrelmes akcentusával, mint komor és olthatatlan zenemü
hangzott a roppant tér csendjében. Gór Tamás, bár kitartó harcos volt,
mégis rögtön gurult s véres feje megkoppant az éles kövön, többször.
A többiek már rég elszéledtek és elvesztek az éjszakában. De Gór Tamás
itt feküdt, egyszerüen és mereven, a bevégzett sor fenségében és a
vérnek pompájában. Odább a nagy hegyek némán tünődtek az éjben, de
hirtelen, az éles csúcsok legtetején a fehér hold ragyogva megjelent.
Ekkor felszedték az embert és vonszolták egyenest a korcsmába, mert a
templomon és börtönön kivül aligha volt ez eset számára nyilvános
épület.
A korcsmában, a törpe falak között ült az asszony, Gór Tamásné és a
sírásó, a kedvese. A hosszú asztal legvégén, csöndesen összekönyökölve
és egy keveset a falnak támaszkodva kitünően megvoltak ők egy rumos üveg
előtt s a füstölgő mécs világában, mely csak a fél arcukat érte, enyhén
s füstösen, a fénynek ama halovány és keserü derengésében, ami a
hollandi festők képein a szenteket veszi körül.
Az embert hozták, senki sem mozdult. Az asszony csak megborzadt, kicsit
megcsúszott a széken, s inkább a kedvesét nézte, meggyötört és aggódó
tekintetével, mintegy ösztönszerüleg a sírásót epedve föl magába, a
sírásót! Hej bizony jó isten, bizony a távoli helység silány viszonyai
nem kedveztek holmi finnyás válogatásnak s a parton kinlódó férjén kivül
legfölebb valamely zsandárt szerethetett volna, de ezek durva urak
voltak. Fájdalmas asszonyi lelkét nem is a ledérség irányítá epedő
vonaglásában, inkább a sivár tengődés s az öntudatos szenvedés váltotta
meg magát a vér haragos hevében, hogy egy órányi feledést találjon, egy
percnyi vad örömet a keservek rengetegében. És sápadt arcának, amint
eképpen a kéjt és kinokat visszatükrözte, olyan maró akcentusa volt és
tragikus feje láttára, a sulyos barna hajakkal, szinte látományszerüvé
vált, mint roskadhat le a nyomorok mélyéből abba a még mélyebb örvénybe,
ahol keserü asszonyi mivolta, néhány pillanatra, szinte szétzuzza magát.
De a rumos üveg előtt, a mécsvilágban, erős körvonalaival, a véres fej
kisértett. Gór Tamásné mégegyszer a sírásót nézte, most már
nyugodtabban, de a válla rándult, jelezvén békés megadással: ennek így
kellett történnie. A sírásó helyeslőleg bólintott és arra a friss
gödörre gondolt, amelyet az éjjel ásni fog. Mert ő egyszerü ember volt,
tiszta, kék szemekkel, barátságosan lecsüngő bajusszal és olyan súlyos,
medvetalpszerü kezekkel, mint mindazok akik a földet turkálják és a
rögöt hányják, szegény népek, földmüvesek, béresek, cselédek és sirásók
az ásó mellett. Higgadt és megbizható hullavető létére, aki soha semmit
nem feledt odakünn, föltétlen hatalma volt a temetőben s békén
uralkodott s olykor gondtalan pipázva pihent a kapanyélnek támaszkodva,
mint a halottak juhásza. De most, mielőtt elméjében végképp elhatározná
ez új sír méreteit Gór Tamás számára, halkan szólt:
– Vajjon él-e még?
Nagy és szent kérdés volt ez a sirásó ajkán: egy ember, vajjon él-e,
vagy vége már?
Aztán hangosabban szólott, a mécset megemelve:
– Gór Tamás! Haj!
Az ember nem mozdult. Akik még ott voltak, méla kiváncsiak, elkotródtak
békén, és mögöttük az ajtó nyitva maradt. Odakünn a nagy víz ragyogón
halovány volt s remegő szinén, mintha lezuhant csillagok vonaglottak
volna kék és ezüst szinekben. Egy csónak síklott, messze egy ember járt
s a keleti révben halászok őrködtek s olykor egy háló suhant a víz
fölött s eltünt a habokban, s minden elnémúlt újra, de úgy tünt, hogy a
holdnak hangja van s ezüst fátylai omlásával mindent betölt, mindent
megejt s bűvős fájdalmával átzengi az éjszakát. És a parton, valami
érces-kék lendületben a hitvány kis virágok megszépültek s vékony
száraikban kiegyenesedve, rejtelmes lényük merev csodálatával néztek
bele az égi sugárzásba, földi gyötrelmükből. S a petyhüdt vitorlásbárka
a lányokkal, egészen fehérnek tünt a fényben, s míg némán felszerelődtek
rajta s indulni készültek valami titkos ünnepre odaát: nagy terhei, a
szürke zsákok és dohánytömbök kápráztató ezüst masszák voltak.
– Nézd! Nézd! – szólt Gór Tamásné, zord özvegy, s az embert lágyan, sőt
szüzies mozdulattal mint a gyermeket, magához vonta a küszöbre. De kéjes
elragadtatását nyitott szájjal lehelte magába s míg a homlokán
végigsimított holdfényes kezével, elbűvölt lelke elepedt a tündéri
naszád felé. A törpe korcsma förtelméből, a szétroncsolt fej irtózatából
szinte áttombolt a fénybe s tragikus fejét, a kibomlott barna hajakkal,
mintegy odaverte az üdv ragyogó kapujához. E kigyulladt világ amarra
mintha az ő számára bontogatná a fehér tüzek varázslatát s valami
szédítő igéret lobogna az éjnek mélyén, a vizek fölött, a bárka ezüstös
tömbjein.
– Boldogság! Boldogság! – suttogta öntudatlan, aggódó ámulással, hogy
efajta szokatlan sikolyra talált s amiért a hangjának olyan sajátságos
csengése volt… De lázas hevét a sírásó békén megakasztotta holmi szerény
ölelésekkel, és szilaj szárnyalását visszaterelte ide, ahol ők ketten
éltek egyszerüen. Mert mire gondolt a sírásó? Arra az éjjel ásandó
gödörre gondolt és szegény Gór Tamásra, aki meghalt.
– Boldogság! Boldogság! – ismételgette csendesen az asszony szavait,
holott tréfálkozó szándék nélkül. És súlyos kezével ő is végig sepert a
homlokán. Aztán folytatta, a nagy fény felé mutatván:
– De hát miért is mennénk mi amarra, hiszen sohase szoktuk, nem a mi
utunk. A part mentén roppant hosszú a járás és hol van a vége! talán a
halászok se tudják… A bárkára pedig… dehát, hogy gondolsz ilyet? Ott
állanak az őrök és bennünket is leütnek. Nagy, vad kutyák is vannak ott
bizonnyal. És minden olyan rettentően világos. Ne sírj… majd egyszer
megyünk csónakázni. Egyébként hajnal lesz nemsokára, – a pap, a szolga,
és az éneklő gyerekek rögtön jönni fognak a kereszttel. Nem tréfa! Imhol
a harang is szól. És Tamásért még egy lapátnyit sem ástam. Ej-haj, cudar
munka: az ember hosszú, a lapát rövid, a föld kemény a nagy melegek óta,
Szent Madonna! S az egész éjjel nem aludtam. Aztán vajjon hova is rakjam
szegényt, hogy nyugta legyen végre. Alig akad már hely odakünn… kicsi a
kert és túl van tömve. Az ember nem is tudja, szegény ember, mennyi
helyet foglal el a földben.
Így szólott a sírásó, szakértelemmel.
Aztán kézen fogta az asszonyt és csendesen megindultak a temető
irányában.