A pékné - 5

távoli melódiákra. Csakugyan úgy tünt, hogy túl lát a fiu arcán, túl
rajta, micsoda éjszakákba vagy hajnalokba inkább, régi örömök régi
emlékek csöndes és zengő rajzásába, mint a virágok, amelyek nyilnak a
szinek csengésében. És csak bólintgatott a fejével s egészen ellágyult,
elborúlt, öreg lirai, forró öreg ember és kicsattant:
– Nagy borjú!
Mégis jobbnak vélte, ha elhallgat, ha nem megy tovább, ha a szive
zengését beállítja. S már tompábban folytatta:
– Mért nem öltözködöl jobban? Mért nem próbálsz dolgozni az irodában,
nálam? Mért nem mégy szinházba egyszer, például, a Királyba, ahol a
legszebb szinésznők vannak és a „János vitéz“-t játszák?!
Mért, mért, ki tudja! Csak a vállát vonogatta s unottan nyúlt az öreg
ember huszkoronásai után. Aztán fölkelt, elment, végigkószált egy csomó
utcán, hazakerült, aludt és reggel arra ébredt, hogy az öreg Becker
örökre elaludt és már hideg az ágyában, az ellankadt szivével. Még
délelőtt, fehéren és feketén ki is terítették és a két leánya férjestül
odacsődült a ravatal mellé és gyönyörüen sírt elváltozott arccal,
megnyúlva a fájdalomban s csöpögve, mint egy gyertya.
Bús és napfényes reggel volt, mikor Józsi is ment a halottas kocsi után,
elveszve s bánatosan a többiek között, szegény nagy borjú, nagy állat s
még mindig nagy kamasz és minden s ment, ment, csak ment az öreg Becker
fekete öltönyében, melyet a szegény elhunyt utolszor viselt volt s ott
hagyott egy széken, az utolsó éjszaka, az utolsó ágya mellett. A többi
ruháját is, igaz, mind Józsi örökölte, semmiféle, valamiféle Józsi, az
egész uri garderobe-ot, sőt néhány ezer forintot is kapott az első
komoly ezreket rögtön s a többit részletekben s azonfelül havonta talán
kétszáz koronákat örök időkön által.
Akkor, némileg a gyász után, a két leány megint előfogta a fiut s az
arcának dőlt remegőn, forró és néma kutatgatásban. A hajdani délutánok
izzó emléke kisértett s a kis guvernáns, aki varrt. De fehér szüziségök
tovatünésén, elomlott lányalakjok mögött heves és mohó asszonykák
lihegtek s a hajdani kép üde meztelenségét, a kinzó ujjakat mint a
csápok, csillogó gyürük fedték. S mint hajdan, most is hirtelen
megenyhültek, de más-más irányokban már: jobb is nem tudni a valót s nem
kutatni, ami kellemetlen.
– Hadd menjen, – sugta az ifjabbik nő. És Loli is küldözgette:
– Majd a héten, egyszer, elhivlak ebédre.
De Józsi megállott a küszöbön. Oh isteni fiu, a kék szemével, az ingatag
mozdulatával, amint a zsebében kutatott s valami zöldselyem pihenőben
egy rubintos ékszert vett elő.
– Az ezer forintomért vettem, – hebegte elsápadva s nyujtogatta Loli
felé.
Emez közeledett, felbigygyesztett ajkkal, titkon gyönyörködve. Valami
nagy melegség, akaratlan, megcsapta a szivét, hajdani leánylelke még
egyszer felderengett. S míg pofon legyintette a fiut, már-már szájon
csókolta volna, de hirtelen elfordult, megriadva.


EGY ÖNGYILKOSSÁG TÖRTÉNETE.
Amikor a finom kis Bexhile végre kikerült a hampsteadi kórházból, én a
kapunál várakoztam reá. Egy szál rózsát nyujtottam át neki s gyöngéden
megcsókoltam.
– Rosszul tetted, – mondottam enyhe nehezteléssel. – Ha meghaltál volna,
nagyon busultam volna. És sokat kellett volna sirnom.
– Igen, – felelt szórakozottan és látszólag másra gondolt. Mert igy
folytatta:
– Most az a fő, hogy rögtön gyerünk a parkba. Sürgősen látni akarok egy
leányt, egy szőke leányt, aki sovány – Hard Sylviát, aki már rég nekem
igérkezett. Ha jön a kocsiján, oh! oh! a tilburyján, gyorsan felülök
mellé a bakra s rögtön elhajtatok vele oda, ahol jó.
A parkban egy padon ültünk, a fogatokat kémleltük, a lovakat mustráltuk
s a nőket, akik ragyogtak. S vártuk Sylviát, oh! oh! a tilburyján.
– Amig jön – szólottam – talán beszélgetnék?
– Igen.
– De miről beszélgessünk? – kérdeztem tétován.
– Amiről akarsz. Mindegy.
– No jó.
Előbb egy nagyot lélegzettem. Egy percet vártam is még. Aztán igy
folytattam:
– Hát szivem Bexhile, látod, én is Etonban nevelkedtem s már hétéves
koromban gyönyörű cilindert viseltem s egy gyöngéd manicure háromszor
hetenkint csiszolta a körmömet. Ez isteni nőtől sok minden finomat
tanultam. Még sem tudom e percben, vajjon illik-e megkérdeznem tőled,
miért is akartál öngyilkossá lenni?
– Oh csekélység, egészen lényegtelen, – felelt hanyagul, mint ahogy a
párduc ásít, – rögtön elmondom, csekélység. Azaz, hogy inkább ostobaság,
egy különös bohóság. Egy hóbort. Egy melankólia.
– Ez az, – mondtam érdeklődve. – Látod éppen ez az, – tettem hozzá
hangsulyozva. – Ez az, amit nem értek. Analitikus elme létemre engedd
meg, hogy összegezzem vagy részletezzem a dolgokat. Életed szerzője:
Lord Bexhile, a legvidámabb semmittevő Angliában. A Négyesfogatok
Club-jának elnöke, elsőrendű golf-játszó, emberlenéző s gyöngéd
állatbarát. A nagy csaholásokat, a hires pack-ja tömör csaholását jobb
szereti mintha a Tannhauserben az összes karok énekelnek. Soha semmiféle
szomorúságra oka nem volt: egynémely vadászati vagy sport-iráson kivül
semmiféle könyvet nem olvasott s a drámairodalom dolgában is csak amaz
ifjú s ruganyos hölgyeket ismerte, akiket a „chorus-girl“ elnevezés
illet. Egyszóval úr, Lord Bexhile. S egyszer a királynéval is táncolt.
– Úgy van, – felelte már-már mulattatva. – Az atyámat kitünően
föstötted. Szinte szagolhatom őt.
– Még nem fejeztem be, – siettem megjegyezni. – Most jön a
következtetés. Tehát Lord Bexhile, – rendben van. Az ő vére a tied. Az ő
szelleme a te szellemed, – ha merem mondani – a szive, a lelke, a
derüje, az életfelfogása, a pénze is, a tied. Ő nem más, mint te az idők
perspektivájában; s te vagy ő, ez világos. Már most, hogyan jön ide
kérlek, egy melankólia?
– Az anyámat elfelejted, – felelt a finom fiu csendesen. – Elfelejted.
Lady Bexhile a legkitünőbb s egyben a legbánatosabb galamblövész
Essexben. A negyvenedik szürke madárnál, amelyet szárnyon puffant,
mindig kijelenti, hogy meghasad a szive.
– Szó sincs róla, – feleltem – ez igen finom szenzibilitásra vall.
Remegő női gyöngédségre vall. Ezzel szemben tudjuk, hogy Lady Bexhile
úgy éli át e földi életet, mint ahogyan a gyöngébb zongorázó a
szövevényes Chopin-etüdöket játszsza: egyszerüen kihagyva vagy ellapozva
a nehéz részeket. Emlékszem, egyszer vendége voltam a Majesty
páholyában. Macbeth-et adták. Soha nő oly kitünően nem mulatott, mint
Lady Bexhile ez este. A szeme ragyogott s könyezett a bolondos
élvezettől. A legzordabb jelenéseknél majd megpukkadt nevettében.
– Igaz, az anyám oly gyönyörüen tud kacagni, – felelt gyöngéden s
elmerengve. – A kertünkben megállanak a madarak a fákon s hallgatják.
– Mindebből nem tudom kihozni a melankóliát, – mondottam határozottan.
– Apai részről, anyai részről nem is lehet, képtelenség. Téves út.
Ostoba és korlátolt, mint minden kutatási módszer és okfejtési mánia. A
lényeg bennem van. És én lehetek igen szomorú ember teljesen függetlenül
attól, hogy szülőim révén terheltségképpen, micsoda bolondos csörgősipka
van a fejemre huzva.
– Te nem vagy szomorú ember, – tiltakoztam.
– Voltam.
– Sohase voltál, – mondottam még erélyesebben.
– Dehogy nem. Sőt! Akkor nagyon szomorú voltam, mikor magamra
durrantottam. Egy reggel volt ez, egy nyári reggel a napfényben. A
vállam csak úgy ontotta a vért, mintha valami jófajta málna-szörppel
nyakon öntöttek volna. Az én vérem, az én finom, illatos vérem. Az igen
különös nedü. És az is igen különös érzés, mikor az ember meg akar
halni, a nők dacára, a hajlékony és mohó nők dacára, akik még lekötnék
az embert.
– Tehát egy nő. A nő!
– Nem. Egy férfi.
Megremegve hallgattam egy percig. Valami zord és izzó titok lappangása
volt. Felzaklatott képzeletem sivár, heves s elriasztó képeket sodort a
szegény vergődő emberi vágy lázas éjjelében. S a lombos uton előttünk,
vidáman és ünnepélyes ügetésben a diszes fogatok valami tébolyt
hömpölygettek a lázas kalaptollak s lobogó ruhák szineiben.
Bexhile a kezemet érintette.
– Emlékszel arra a nevezetes éjszakára – kérdezte – amikor Hard Sylviát
ünnepeltük? A leány akkor lett tizenhatéves. A szinház hátsó kapujánál
vártunk rá, egy sötét utcán, egy egész sor motorkocsin. Amint kijött
vagy kisiklott, a szoknyáját könnyedén megemelve, hogy egy gázlámpa
mentén halványkék bokája felett, a lába hajlatáig láttunk, – emlékszel,
egy percig habozott még s mi zajosan hivogattuk. Egyenest hozzám szökött
fel, az én kocsimra, nyilván ösztönszerüleg. Én voltam Lord és Lady
Bexhile gyermeke, a legkülömb, a legvidámabb, a leggazdagabb a
társaságban. Az asztalnál is mellém került s a lakktopános lábával
gyöngéden rugdalt engem. „Te leszel az első“ – sugta a fülembe. És
sajnálkozva eltünődött: „Kár, hogy a mamám rögtön itt lesz értem“. Már
derengett ekkor. „Hát holnap“ mondotta bucsuzáskor. És mindent
elvégeztünk egy néma tekintetben.
– Még sokáig mulattunk akkor éjjel – vetettem közbe ostobán. – Rosley,
halkan, a nagynénjéről beszélt, aki egy skót kastélyban lakott, dús
fehér hajzattal mint a Mont-Blanc, s akit olykor felkeresett titokban,
mert imádta szerelemmel. Mások, többen, a pezsgőt már whiskyvel
keverték, te is. És az asztaldisz skarlát rózsáiból koszorút fontál a
fejedre.
– És felállottam akkor és meg is indultam! A lelkem tele volt
dicsőséggel. Amiért epekedtem, ami vágyódásom volt, amit akartam, az
arany kagyló, az egész álom – mind itt volt előttem. Az ideált a
tenyeremben gyürögettem, mint egy selyem zsebkendőt. Hard Sylvia az
enyém. A tizenhat éves gyönyör elbüvölt s elkábított. Az ifjuság
virágzásából valami könnyed s édes harmatot éreztem az ajkamon s távoli
illatokat, amint rózsakoszorusan végigjöttem az utcán, a magányos
szürkületben. A lét öröme, az izzó reménykedés, mint egy nagy, vad kürt
átharsogta minden porcikámat. Egy padra szédültem le a Temze partján. És
bámultam a vizet, amint világosodott. De a rózsákat a fejemről
lassankint elhordozgatta a hajnali szél. És akkor jött az ember.
– Micsoda ember? – kérdeztem megejtve.
– Egy ember. Valami sötét ember. Egy aszkéta. Egy próféta. Egy térítő.
Egy papforma. Egy rettenetes ember.
– A „Salvation Army“ embere?
– A kiküldött gazember. Oh az, aki a halálraszánt férget az életbe
tereli vissza. Aki kémlel s szaglász az éjszakában s a reggelekben, a
folyó partján, ahol az örvény nyilik, s aki a zord bucsuzót megállítja,
a nagy ugrót lefogja, az öngyilkos vágyat megakasztja. Aki meggyőz,
lebeszél, tanácsol, buzdít, vigasztal, megvált. Legott a kiküldött belém
kötött.
– De hiszen te nem akartál meghalni!
– Én élni akartam.
– Szerencsétlen!
– A szavamat elvágta, a hangomat elfojtotta, mint egy nagy pók, gyöngéd
mérgezéssel. A lihegő tiltakozásomat leszólta: „Ön tagad“! S korholt,
gyötört és ontotta belém a mérget, a fülemhez hajolt s sugta: vétek! S
oly izzón sugta, oly tiltólag, oly vonzón, hogy eltikkadva megkivántam,
mint egy aranybarackot. Az életem virágzásán átgázolt s átsiránkozott
bús bölcselkedéssel, a mámorom édes hangulatán, a fátylakon, melyek a
lét nyomorát takarták könyörtelen végighasított valami sivár józanság
fejszecsapásával, a lelkem elé sodorta a nagy küzdések freneziáját és
hadart, elmerült, térített s lelkesített, a súlyos igát rázta meg,
amelyet nekem is hordanom kell s a nagy kapun rúgott egyet, mely a
rémületbe nyilt. Mindent letarolt, mindent szétszaggatott, s végül
otthagyta a Lord és Lady Bexhile gyermekét a padon, mint egy koldúst,
lerongyosodva. Még sírtam is ott a napba meredve, mely a folyón túl
ébredt, mint egy bibornokarc s a maga sápadt világlását végigontotta az
ébredő gyárak kőtömegén, a végtelen partok minden nyomorán. S még
egyszer a rózsák után néztem, melyeket ki tudja, hol kergetett már a
szél e rettenetes virradatban. És akkor volt, hogy magamra lőttem.


A TOULONI KATONA.
Rien ne sert de rien. – Et, d’abord, il n’y a rien. Cependant tout
arrive: mais cela est indifférent. Théophile Gautier.

I.
Azt hiszem Lorontoban volt, valahol Triest mellett, ahol e gyönyörű
nyári este az urak kikötöttek, a Flavia-villa verandája alatt. Odafönn,
a lilaszinű akác illatában, néhány vendég az emésztéstől elborultan
csoportosult az isteni háziasszony körül, aki egy ezüstszürke ruha
peplumszerű ráncai alatt rejtegette néhány hónapos szerelmi terhét, és
megejtett női lényének nedves tekintetével nézett ki az Adriára, ahol az
urak méla bárkáit mintegy ezüst fáklyákkal aggatta tele a hold.
Bizonytalan időközökben, egy szivarszippantás s néhány csöpp kávé
között, az urak beszélgettek. Mások felvont szemöldökkel figyeltek, mint
akik elkészülnek arra, hogy valamelyes véleményt mondjanak. Szó volt
pedig, ha bevallhatjuk, a mindennapi élet ama naiv és közönséges
jelenségeiről, melyeket a korlátolt érzés s fölfogás hömpölyget holmi
primitiv agyvelőkben. Vagyis szó volt bizonyos véletlenekről, csodás s
fantasztikus véletlenekről és a többi… homályos előérzésekről,
megsejtésekről, babonás ösztönökről s mindarról, ami ezzel jár nagy
isten, micsoda?! Egy öntudatlan kézmozdulat, néhány könnyelmü szó, egy
ostoba esti séta, akaratlan találkozás, néhány sor irás, amit a szél
csap az ember elé s más efféle zord s bolond dolog, ami a lét gyönyörű
plaszticitását valami képtelen és becstelen zürzavarnak mutatná.
– Egy reggel, – beszélte Felsner tengerésztiszt, aki Triesztben volt
hajón – a főherceg-admirális váratlanul ott terem a toronyüteg alatt s
valósággal belémbotlik, amint menne föl a lépcsőn. A fejét az orromnak
szegve, mordul egyet s már harapna is, de az arcom ragyogott és kéklett
mint a kerti glória. Az ördög tudja mért beretválkoztam meg korábban e
reggel. Ma talán már vizen se volnék. Holott fregatta-kapitány vagyok.
Az egész életemet ami eldöntötte, egy buta angol beretva volt.
– Csalódik, – felelt egy sápadt fiatal ember a futóakác lila fürtje
alatt s aki eddig egy szót se szólt.
A tengerésztiszt rámeredt egy pillanatra s mind nézték az ifjút
meglepetve.
– Csalódom? – kérdezte Felsner és hirtelen elnevette magát. – Hát bánom
is én, – tette hozzá a tengertjárók zengő nyugalmával, – hát bánom is,
ha csalódom. Ami még hátra van, ami van, ki tudja! Néhány korty víz,
talán több a kelleténél s ami megakad a garatomon, valami nagy bál
odakünn az oceánon, ha ugyan szegény osztrák tengerész kijut oda valaha!
Vagy talán mikor épen csónakon uszkálunk! Ezt gondolja fiatal ember?
– Oh én nem gondolok semmit, – felelt elbátortalanodva, de olyan
sajátságosan megviselt, lágy és omló hangon, hogy alig tünt beszédnek,
amint elveszett a térben.
– Mégis, – rebegte a háziasszony – mégis csak hadd halljam, – de a szava
elakadt az epedésben. A meztelen karja megvillant az ezüst-szürke
selymek alatt. Mind látták, hogy odaér a fiú kezéhez, remegő mozgásának
oly érzéki s egyben oly mennyeien tiszta gyöngédségével, hogy ez
egyszerű kézmozdulatában egész női lényét, egész titkos anyaságát adta.
– No lám, – szólott az osztrák tiszt az ifjúhoz fordulva – ha ilyen
szépen kérik, ilyen finoman mint egy költemény, mondhatnám. Ön is
mondjon el nekünk valamit az életből, valamit az életből kérem, valami
történetkefélét. Nyilván van Önnek raktáron, akarom mondani a szivében,
ami a legfinomabb magazin, igazi lőporraktár, hiszen olyan érdekes
fiatal ember, gondolom művész is, trubadur, nagybőgőművész, (oh
bocsánat, holmi rossz katona-vicc) tudom jól hegedüs, a javából s aki
bejárta a világot s aki hegedült a legszebb szemeknek a nagy
hangversenytermekben mindenütt a külföldön.
– Hát persze, – bólintgatták az urak jelentős szemöldökkel s a kéklő
verenda alatt morajlott a tenger.
– Hát persze, – folytatta Felsner – a nagy esték és minden és a nők
rózsaszinű tüllben, akik várhatták a kis kapunál, _sortie des artistes_,
gondolom így mondják Havre-ben, mert többször hajóztam ott, tehát a nők
fiatal ember s az a nagy kerítő-véletlen – és Ön nyilván a legjobban
tudja, micsoda véletlenek vannak, már nem is az én sheffieldi
beretvámról beszélek, tragikus véletlenekről beszélek, az ember nem is
gondolta, nem is sejtette, nem is álmodta, oh az ember, az ember, mit
tudja az ember!
S egy titkos tekintetével, igazi katonatiszti szempillantásával, egy
csöppet perfid szempillantásával oly jelentősen és bravurral
hunyorgatott a háziasszony serkedő anyasága felé, hogy felesleges és
röpködő szóáradatát egy izzó valóság emléke kisérte azok szivében,
akikhez beszélni akart. A nő ezüstben és az ifjú, akaratlan összenéztek.
Heves és erőszakos szerelmi örömükben az új lét felvirágzása csakugyan
merő véletlen volt. Úgy ébredtek rá a nyár első reggelén mint
gyümölcsére a fa, egy néma parancsszóra, öntudatlanul.

II.
Akkor a fiatal ember felállott. Mind nézték, figyelték mosolygón és némi
lágy és ártatlan rosszindulattal, az inferiorius emberek ösztönszerű
bizalmatlanságával. Yzölt Tihamér volt, világhírű honfitársunk, az ifjú
magyar művész, oh magyar, magyar, bár régi szász-ivadék, valahol
Keszthelyre kallódott maradéka ábrándos csavargóknak, távoli és
romantikus nagyszülőknek, de gyönyörű fiú, az őseredet szépségében
hervadó, kinyúlt és remegő, mint egy mártir. A veranda peremén, az
illatozó akácindák alatt, kimagasodva s egyedül, csak a nagy tér volt
mögötte, az egész nagy éjszaka a csillagok ezüstkincsével és a tenger,
ahol a holdfényes naszádok mintha épen csak őt várták volna. Egy
pillanatra megfordult, kinézett, ki tudja, micsoda vágyak hevében,
micsoda titkos elepedésben ez isteni éjjelért. Aztán, hirtelen,
visszakapta a fejét, mintegy rettenetes titkok elől, melyeknek nincsen
megfejtésök. És közeledve, rögtön beszélt is a maga sajátságos hangján,
bánatos és meggyötört csengéssel.
– Oh hogyne, – mondotta, – valamit az életből, oh, oh, valami kis
történetkefélét, – mondotta a szavak apró pengetésével, mintha a
hegedűjét hangolná, – egyszer, régen, megjelentem a marseillesi
kikötőben, útban Toulon és Nizza felé s ebből igen különös dolog
fejlődött s még ma is itt van az ize a torkomban. Én nem tudom mi a
véletlen s egyéb ilyen kiszámíthatatlan összecsengés az életben, mert én
megtanultam a muzsikában, hogy minden rejtélyes, a legegyszerűbb
harmonia is rejtélyes és már az is valami kifürkészhetetlen titok, hogy
kétszer kettő négy.
– Oh gyönyörü szerelmem, – rebegte az ezüstös nő elragadtatva, – de
mikor volt maga útban Toulon felé a marseillesi kikötőben?
– Oh mikor, az nem is lényeges. A magamfajta ember jön-megy a világban s
talán épen Nizzában hangversenyeztem s mindenki a vonómba őrült, főleg
az agg nagyhercegnők, akik hazaloptak magukhoz az autón, mint egy
bálványt, mint egy zenei jaguárt, holott a Tartiniktől holtrafáradtan s
agyongyötrött idegzettel csak az undoromat élvezhették, ragyogó hetérák,
milyenek százszámra vannak még Jázon idejéből, a földközi tengeren.
Voltaképen nem is tudom, mért beszélem el ezt, – tette hozzá a
háziasszony elborult tekintete előtt, – csak épen, hogy jelezzek egy
távoli hangulatot, mely úgy tele volt aggatva undorral, kétségbeeséssel
s egyéb lelki fekéllyel, mint egy elpusztult kert rothadt gyümölcsökkel.
A lényeg az, hogy hajnaltájt, egy padon, egyedül a roppant víz előtt
mely kelet felől rózsaszinű fodrokban hömpölygött felém, magam is, mint
mondani szokás, rózsaszinű ábrándokat szövögettem dicső jelenem
gyalázata fölé és póz nélkül, szavamra, minthogy amúgy sem látta senki,
az életem távoli horizontjait lihegtem vissza, a magam emberi hajnalát a
tengeri reggel ébredéséhez. Mi is gyötört? Mit is akartam? Mire
gondoltam? Nem tudom. Nyilván arra, amit megvalósíthatatlanul
visszasajnál a szivünk, a dolgok és emberek hirtelen ébredő és idők
multán való felismerésében. Távoli örömök, mit tudtam akkor! És távoli
helyek, ahol jobb volna lenni és mindig másutt volt jobb és mindig
másutt volna jobb, talán! És már-már sírtam a tenyeremre hanyatló
homlokommal, mikor a festő Bensdorf jött a hátam mögött és csendesen
leült mellém.
– Mi lelt? – kérdezte.
A hangjára, a csendben, megrázkódtam. Hát lehet ilyet kérdezni! Mi lelt?
Istenem, hát lehet?! A magam érzésvilága, az egész lelkem feldúlva és
megszaggatva, oly messze esett e kérdés banalitásától, hogy merőben
értelmetlennek tünt. Minden szó, minden beszéd lerongyosodva hömpölygött
tova érzésemben. Csak a zajt hallottam belőle, valami kínzó és
gyönyörűséges megnémulásban válasz helyett. A nagy kéj nyújtja olykor
ezt az állapotot. Mégis, a hajnalban, amint átfújt a szél, csendesen
összeszedtem magam az utolsó könynyemet pergetve.
– Mért sírsz? – kérdezte a kitünő ember.
– Csak sírok, – feleltem, – csak sírok, mert olykor sírni is kell, nem?
Csak azért sírok, mert hogy az olyan semmi, hogy én itt sírok a tenger
partján magamban.
– No lám, – felelt nevetve, – ritkán hallottam világosabb dolgot. Mit
mondjak még? Azért is hal meg az ember, mert az olyan semmi, hogy élt.
És kedvesen a kezemhez ért. Régi pajtásom, a kitünő Bensdorf szőke és
kék és dúsgazdag s hogy itt ült mellettem a parton és a padon s hogy
finom szakállát lengette a szél a rózsaszinű hajnalban, bizony meg se
lepődtem. Minden fogékonyságom eltespedt a magam bánatában. Kiváncsiság
és érdeklődés nélkül, alig viszonoztam a kézszorítását. Rettenetesen
fáradt voltam. S szemben velem, odalenn a láthatár mélyén, véres rózsáit
áztatta a nap, a kigyulladt vizekben.
– Láttam a nevedet a plakátokon, – folytatta a kitünő ember – és
mindenütt kerestelek. Le se feküdtem az éjjel, nehogy elvágtass
reggelre. Csakhogy itt vagy, mégha sírva is, mindegy, csakhogy itt vagy.
Ime a reggel! A nagy fény, nézd csak!
S egy nagyot lélekzett, epedőn, az általános ragyogásban, a nagyszerű
festő.
– Most rögtön indulhatunk, ha akarod, a nagy fényben, nézd csak! Jössz
velem, ugy-e, már hogyne jönnél, te gyönyörü! Megyünk a Flóri elébe, aki
jön, valahonnan nagyon messziről, nem is tudom honnan olyan messziről,
csak jön!
– A Flóri? – kérdeztem.
Bensdorf nevetett. Már akkor mentünk is, egymásnak lendülve,
karonfogódzva, egészen egyedül a reggelben, egészen egyedül s már-már
vidáman a téren át, utcákon át, hol minden aludt még, a ház-sorok, a
boltsorok a lebocsátott redőnyök alatt s csak mi ketten voltunk ébren.
És távoli virágok illatoztak.
– A Flóri elébe! – kiáltotta Bensdorf, a karomat szorongatva.
Elkábulva jöttem s oly boldogan, hogy a társam zavaros öröméből,
homályos vendéglátásából nem értek semmit, nem tudok semmit s csak jövök
előre és szaladok, mint pórázon az eb, a gazdája mellett.

III.
– Nagyon érdekes történet – mondotta az osztrák tiszt az ásítását
leplezve, – holott ez nyilván csak az eleje, ugy-e bár?
De a háziasszony, ezüstszürkében, olthatatlan érdeklődéssel csüngött a
fiatal ember ajkán s epedő képzelete valami rendkívülit várt, kéjes
nézéssel a félig zárt pillák alól.
– Tovább, – mondotta alig hallhatóan.
A fiú felkapta a szót.
– Tovább, – mondotta maga is, gyötrődve s gyönyörködőn.
Valami titkos együttcsendülésük volt ez, hogy így egymás után ismételték
az egymás szavát, az egymás ajkáról. Valami érzéki harmóniájuk, amit
csak ők tudtak ketten.
De a többiek is, az összes urak, feléjök fordultak kissé elunottan.
– Hát mi lesz a Flórival? – kérdezte egy hang.
– Hát csakugyan elmentek elébe? – kérdezte egy másik.
Yzölt mosolygott és folytatta:
– Elmentünk, igen, sőt! Rohantunk, mint az ördögök a fehér országút
porában, az autón. A Bensdorf kocsija volt, zömök, súlyos, eszeveszett,
hevesen fuldokló és törhetlen tüdejű mégis, amint massziv testében
megkönnyülve, mint a fecske csapta az utat a felkavart por fergetegében,
ami a fényben aranyködnek tünt. Előttünk az izzó végtelent a tenger
ragyogta át s az olajfák mögött, egészen lenn a mélyben, egy távoli
bárka vitorlája mint a tört üveg csillogott. De Bensdorf nem mozdult.
Meggörbülve s mereven a kormánykerékre dőlt, a nyakát előreszegve. Két
vaskos keze az elnyűtt s kihajtott keztyűben olykor megremegett a
kormány acélküllőjén s észrevétlen a szabályozókhoz ért, az iramot
fokozva.
– Ki az a Flóri? – kérdeztem hirtelen.
De a hangomat elkapta a szél, a zaj, röpültünk.
– Ki az a Flóri? – kiáltottam.
A merev fej megmozdult, felémhajlott egy pillanatra. Csak a súlyát
éreztem, – vaskos emberi koponya, tömör, vibráló s szörnyeteg a
bőrsisakban, két búvárablakkal a szemek helyén, a kinyúlt és nedves orr
elevenje fölött. Az ajka is megmozdult egy széles ráncban. Valamit
mondott, valamit felelt, a Flóri! a Flóri! de nem hallottam, nem is
bántam már. De amint gurult tova a szélben, a kidülledt homlok, az egész
nagy gömbölyű fej mint egy elhajított labda, kicsapva, könnyed, röpülő,
– elrettentem! Odaát már Marseilles ágaskodott a napban. A part felől
jöttünk, ittasan. A víz, a kikötő, a hajók, az árbocok, a kihányt
gyümölcsök s a sok szines rongy s a sok szines szemét a rakodók mentén s
a halpiac vérengzőn: mind vártak violaszin aranyban s a halas kofák
skarlát kezekkel s az emberek lihegőn s durva s tömör munkásasszonyok,
haragos homlokkal s a sikoltó gyermeksereg, tarka s félig meztelen a
roppant égboltozat alatt.
– Minden él és ujjong, – mondotta Bensdorf, miközben leszállottunk a
motorról s megálltunk az utcán – és minden kavarog is valami ronda
örvényben, ez Marseille, röviden, – és ami ázik itten a napban, a kéjben
és a nyomorban, senki még le nem tudta fösteni. Ostoba panasz,
egyébként, minek lefösteni? Valami nagyszerű és kifürkészhetetlen
rothadás van a dolgok mélyén, amit lehetetlen visszaadni. A szineknek
hangjuk van itt s a hangoknak szinök. Minden meg van kenve hájjal s a
halál is mintegy zsírban kirántva, zamatos, fullasztó, mit mondjak még,
atyám uram?! A magamfajta ember, a legfinomabb ember, valamit érez ebből
a lelke titkos rezdülésével. Egy pillanatnyi mély és távoli visszhangja
vagyok e rettenetes csendülésnek. Egy röpke görcsben a mások minden
ösztönét fölérzem. Kissé fáradt is vagyok. Ha elmennénk egy korty
italra, mi? A hajó, úgy hallom, késik. Flóri nem lesz itt, csak este.
– Flóri, – ismételtem, – hát nem különös az, hogy én is várom itten és
nem különös az, hogy nem is tudom ki az?
– Oh egy nő, – felelt nevetve, – olyan egyszerű ez, egy öreg, meghurcolt
nő, a Fontén Flóri! A legfinomabb nő.
– Oh a Fontén Flóri, – ismételtem – olyan kedves és ismerős ez, nem?
Akivel meg kell ismerkedni, ha az embernek egy csöpp szerencséje van. S
most még sajnos, künn van a tengeren, a legfinomabb nő.
Egy csöppet unottan, leültem a társam mellé egy szögletbe az utcán, ahol
törpe babérbokrok mögött néhány asztal sorakozott. A fény elkábított. Az
égboltozat mély és sötét kékjén óriás felhők nyúltak el havas fehérben
mint a hegyek s oly könnyedék mégis mint a hab. Ezek is világítottak
tükörszerű sugárzással. A poharunk az asztalon, az italunk is csillogott
a megsebzett szinek vérzésével.
– Oh persze, hát a Fontén Flóri, – kezdte ismét Bensdorf, nyilvánvaló
vágyában, hogy csak róla beszélhessen, csak őt idézze, csak vele
foglalkozzon, – valamit mondanék róla, amint itt ülök és várom és még ő
künn van a nagy vizen, a legfinomabb nő. Valamit mondanék róla ami az én
életem, vagy több az életemnél, a nagy titok a létem gyökerén. Még
semmit ki nem találtam e titokból s nem is fogok kitalálni soha.
Mindössze annyit tudok, hogy önmagamat magyarázva: minden kivánságomnak
e nő a megfejtése. Nem is tudom miért vagyok másért e világon, mint
érte. Amit látok, érzek, megértek és figyelek magamban, már nem is
belőlem van és merőben elidegenedve önmagam előtt, csak e nő léte juttat
vissza magamhoz, a lelkem fájdalmas ujjongásával. El vagyok veszve
benne. Az öntudatomat, egy pillanatra való, izzó és rettenetes
öntudatomat ott találom meg ujra, ahol más ember mindent elfelejt: a
gyönyörben, érted, a tulzott gyönyörben vele, halálra zokogom magam. Már
semmit sem szégyellek, mert hiszen már itéletem sincsen. De amit
elvesztett ő is, magam is, a nő egész ifjuságát s a magam álmait is;
mindazt ami ragyogás és mámor van a nagy érzésekben, mindazt ami
szédület és téboly van a szerelemben, oly lázasan könyörgöm el még
egyszer, oly elkeseredetten rohanok utána, hogy csak zokogni tudok abban
a percben, amikor más a kéjtől jajdul fel. Küzdök szóval és küzdök