A pékné - 3

szemtül-szemben az asztalnál, imhol elszántan és mosolyogva és némi
üdítő italok előtt, olthatatlan közösségükben a holnap boszorkányvarázsa
terjedt, egy egész új élet, ami ébred!
– Soha sem fogja megtudni senki, – mondta Lóri.
– Nem fogja? – kérdezte Hódl ingadozva.
– Biztosan nem, ha mondom. Téged senki sem ismer. Hogy itt ülsz, hogy
itt vagy, ki tudja azt? Én pedig, magamban, hát tudnám?
– Nem tudnád, – felelte homályos szakértelemmel.
– Aztán meg nem is fogok mozdulni innen, sokáig nem fogok mozdulni, amig
csak el nem felejtik s mindennek vége nem lesz. Csak amolyan kitartott!
ki törődik az ilyennel? Apja, anyja, családja, senki! Csak az úr fogja
keresni, amig meg nem únja. Bánják is a férfiak, hát bánják? Kap az más
szeretőt a pénzéért, külömbet. Ez már csak a Dunának lesz jó, az öreg
Dunának!
És halkan, magának, kacagott, a reményeibe fulva, a véresszélü szemei
elborult nézésével.
– Hajnaltájt majd bedobjuk a Dunába, – morogta maga elé. – Egy lélek sem
jár ott olyankor. És minden a miénk lesz, – mondta még egy elepedt
sóhajtásban.
– Minden, – ismételte Hódl csendesen.
Azontúl már alig beszélgettek. Csak ültek a csendben és csak vártak és
csak hallgattak, zord testvériségük halottvirrasztásában, az urinő
körül, aki szőke fönségében békén aludt odabenn a rózsaszinü lámpa
alatt, a drapériákban, – aki virult, aki élt! És a térben, a csendben,
az éjszaka végtelenjén egy budai templom harangja kondult, lágy és
távoli zengését elhullajtva a Dunán. S egy hajófütty is szólott s valami
regényes utazást panaszolt könnyed sipolással.
– Hát most eredj haza, – mondta Lóri. – Itt van egy forint is estélig.
Holnap majd lesz több, – holnap!
És óvatosan kinyitotta az ajtót, kinézett s intett az embernek, hogy
mehet. Nesztelenül, Hódl elsompolygott.
Odakünn még ragyogott az éjjel, az őszi égbolt csillag-sivatagján. A
budai oldalon távoli fények őrködtek s a halmok konturja beleolvadt a
kéklő homályba. Magányos templomtornyok, mint az égnek szegzett rudak
emelkedtek. Egy ablak fénylett messziről a sötét tetőzet alatt. Hűs
fuvallat szállt a Dunáról. S tragikus hömpölygése fölött, a parti fények
fürdésével, a hid üresen kinyúlt.
Hódl jött előre a parton. S a túlsó oldal háztömbjei, a templomok s a
bástyák meredt lámpások között, a vár kimagasodva s elborulva az éjben
barnáló kőmasszáival, az egész horizont túlonnan, a beépített halmok
megdermedt monumentalitása a lombozat sötét foltjaival, az egész nagy
világ körülötte a csillagos ég alatt, csak nyomta a lelkét, elseperte,
magányos ember, aki jött a csendben. A Duna zúgott alatta, a léptei
kongtak, s előtte a villamos sínei kanyarogtak, az úttestet kigyózva át
és csillogóra kicsiszolva. Hova menjen? S elveszett, eltévedt, holott
tudta jól, merre jár. S szürkés szemét vonzódva emelte az Akadémiára,
miközben a kiszögellő falak homályába egy percnyi szükségre megvonult.
Aztán jött tovább, üdülten, fáradtan, szédülten elkallódva. Hova menjen?
Az otthona alig vonzotta, dohos ágya egy csomó ágy között, az alvó
testek meztelenségével, fenevad hortyogásban. Felnézett az égre,
felnézett! mikor virrad? S megremegett – holnap! A lépteit számlálta,
hogy másra gondoljon. S izzadt keze a zsebe mélyén a Lóri forintját
szorongatta. Holnap lesz több, lehetne több, gondolta mégis. S a
háztömbök között, az utcák végtelenjén, régi megszokott utakat keresett.
A lábai vitték, mint az emberi konstrukció szívós géprészei, két szegény
lompos lába, mint két szegény testvér a homonim cipőkben. Olykor egy
autó rohant el mellette hirtelen kürtöléssel. Megriadt, a falhoz lapult
s aztán, hirtelen, ismét megállott, várt, nem tudta mit. Egy női alak
jött messziről, könnyedén. Aztán egy másik, egy harmadik, egy egész
társaság, élénken, finoman, az őszi fátylak lengésében, a könnyű ruhák
nyári szineiben még. És üde női hangok zengtek a kisérő férfiak tenorja
fölött. Megremegve, a kecses lábak formáit nézte, a vékony lakkcipőket,
a harisnyákat az áttetsző selymekben, a felvont fodrok szélei alatt. Egy
fehérselymeset is látott, rózsaszinű irizálással. És jött tovább,
csalódva.
Hova menjen? A forintja boldogan gyötörte. Majd elköltöm, gondolta. Majd
beállok péknek újra, ezt is gondolta. A hajdani sütőkemencék, a parázs
piros rózsái kisértették, a pincék tüzes mélye mint a pokol, a fekete
csótányok lomha kéjelgésével a melegben. Eltünődve, az új sütődét
idézgette, a nagy luxusüzletekre gondolt, Schachnernél talán van hely,
Spolaritsnál se lehet rossz. Az új gazda, az új személyek érdekelték,
ismeretlen s obskurus pékcsaládok primitiv vonatkozásaikban,
érintkezésükben, jóindulataikban, talán barátságosak, szivélyesek,
soványak, kövérek, nyilván bitangok, bizony. S a pékné vajjon, ki tudja!
Mert régi emlékein, olthatatlan epedésén fakadtak újabb képzetei is, s
érzésvilága legmélyéről egyazon kép tüzelt elő az új jövő új figurái
közt. És mindenütt a pékné volt, a régi pékné, az új sütődék
fantáziáiban. Hova menjen? S már akkor ott volt a régi helyén a
Zerge-utcában, a zárt redőnyök előtt szaglászva liszt és kenyérszagok
után, az üzemet fontolgatva, a cégtáblát olvasgatva, amelyen egy idegen
név merült fel a Rausch Mária utódlásával.
És elborult, – Rausch Mária! És a redőnynek dőlt keserű homlokával, az
élete, a multak után. Ami itt volt, ami itt élt lappangó s fojtott
szenvedélyben ez ajtók mögött, e fal tövében, mikor megjelent előtte,
izzó mellkasával, heroikus szőrzetével, bronzkarokkal, mint egy wagneri
isten a kenyereket cipelve! És várt, nézett, figyelt, mint egy nagy eb
alázatos szemekkel, akit künn felejtettek. Hajdan sírt is itt egyszer,
sírt! – hát lehetséges! _Jobb, ha elmegy Hódl, ha tüstént elmegy!_
Letünt percek, elmult szavak, kis rongy szavak, hát lehetséges, hogy így
felkavarják, meggyötörjék, az egész életét letapossák olthatatlan
zengésökkel! És elsodortan, az emlék lázán, a kigyulladt fantomot
követte, már-már rohanva az utcán távoli hivogatására, tündéri
ellebegésére a csillagok alatt, az éjben. Fölcsigázott érzékei, a Lóri
hevén meggyötört agya fantasztikus képeket sodort, titkos részleteket
marcangolt, két női lábszáron vonaglott tragikus epedéssel. A szinház
előtt, elkábult fejével, odaszögelte, amint elvonult, a pikkelyes
szoknyáját megemelve, a hattyuprémei szűzi üdeségében, a gyémántos
homlokával, amint látta egyszer! Hol van vajjon, hogy még egyszer lássa,
és hol találja föl? Hol van, hol él, merre jár, ki tudja! Mert már nem
ott kutatta többé feslett analogiákon, a fehér konyhán túl a termek
kigyulladt fényén, lágy szögletek illatában, – isteni szőke pékné,
túlonnan kereste! Nem itt találta többé rejtélyes élete hasonmását e
dunai szobasoron, ahol fehér alakja letörpült apró realitások méretein.
És a tárt szekrények díszruhái előtt élettelen dicsőségben, kábult
tekintete elsiklott a pikkelyes szoknyák fölött, amint rohant eleven
ragyogása után, a képzetei labirintusában. S hogy ily közel nyilt
minden, kitárva, megfejtve, kézenfekvőn, mind messzebb lihegett utána,
mint ahogy elszédül s eltévelyeg az ember, ha bizonyos primitiv
rejtvények fonalát elejtve, tul rajtok keresi egyszerü megfejtésöket.
Tul rajtok!? Mindenen tul és mindenen felül, egy-egy hirtelen
ragyogásban látta, a nyomora mélyéről. S ott volt a pékné, ahol
elérhetetlennek tűnt s ott volt, ahol a legmagasabbnak tűnt, ott volt,
ahol szegény emberi ideálunk elszörnyedve várja, hogy elérjük.
S akkor csak ment, csak ment Hódl Józsi s amint elgurult az utcákon, a
terézvárosi templom aggtornya alatt, utcai Don Quichotte a kopasz
fejével, hirtelen ott volt újra a Spanga-kávéház előtt s bejött a
küszöbön a régi bejáratos tájékozottságával, az izzadt forintjával a
zsebében. Mégis csak itt volt a legjobb, úgy érezte. A sok facér mind
körülfogta, majdnem ünnepelte, Hódl Józsi! Hódl Józsi! hangzott, s az új
kasszirnő is ránézett a Lóri örökhagyása mellől, a pléhkanalak rozoga
arzenálja mellől, fáradt tekintettel. A régi kép volt, a régi helyzet
megismétlődve más szereplőkkel, akikkel épúgy kezdődhetett, épúgy
fejlődhetett volna minden, az élet örök mehanikájában. S hivták a
kártyások, a billiárdozók és érdeklődtek nedves kézszorításokkal s a
régi nyomorokat ujságolták, nincs hely! nincs hely! – az bizony baj,
mondta mosolyogva, bizony baj, mondták röhögve és a Fürt Frici is lopott
s elment, eltünt, – hová? kérdezte, de már nem feleltek. A forintját
elköltve, már-már nem is igen törődtek vele, igaz, néhányan pékcímekkel
is ellátták: nézz el ide! nézz el oda! s már ekkor derengett odakünn a
kora őszi reggel, opáltónusokban.
Akkor, hirtelen, az idő múlásán, az ébredés omlatag unalmán, újra
elfogta a láz, az előző este minden emléke, valami enyhe rózsaszinbe
fürösztve, amint már csak a lámpát látta az ünnepi ágy drapériái alatt,
már csak a lámpát s nem tudta mért! El kell hogy oltsuk, dadogta
akaratlanul és meglepődött az energiái ébredésén, fásult
elhatározásokon, holott a karja sajgott, ki volt merülve, el volt
csigázva végkép. Holtrafáradtan, minden idege vibrált s valami zord
józanság kábítgatta hideg mámorával. Mégis bejárt reggel egy csomó
péküzletet, jelentkezett, ajánlkozott, s szórakozott füllel hallgatta az
elháritó magyarázgatásokat olykor sértő kommentálásokkal mint: rossz
híre van, vagy túlelegáns péklegénynek, elegáns! oh istenem, szegény.
Már-már röhögve, eltikkadva, a lompos lába megcsuszásával fordult ki s
be letaposott küszöbökön, pék-küszöbök, ahol maga is kenyérért járt
humbug presztizse lerongyoltságában. Délben már semmije se volt,
elveszve a város közepén, meghajszolt állat, az egész nagy házrengeteg,
zord téglatömeg, förtelmes kupolák mint óriás nők bádoghasa, elkopott
falak a vakolat könyhullásával, sivár kőhorizontok, mint rettenetes
mészhegyek, mint börtönök, mint tébolydák, mint vályogtengerek mind
feléje torlódtak, körülzárták, letaposták, agyonnyomkodták, amint kinzó
éhsége valami sajátságos szédületté vált. Az ebéd varázsa, meleg tálak
hivogató párolgása terjedt melodikus harangkongásra s tovasodródó
tömegek vonultak el az utcán, mint a nyáj a déli etetéshez. Dülöngve,
reménytelen, éhesen, vaskos konyhaszagok kisérgették zsíros
fuvallatokban a nyilt vendéglők mentén, amint kivetődött a Dunapartra, a
nyomorgók ama sajátságos ösztönével, mely a vízpartokhoz kergeti őket.
Ledőlt egy padra, hogy aludjon, de a gyomra nem engedte. Zárt szemekkel
fel-felriadt egy hirtelen hajófüttyre, megtépett idegzettel. Felállt,
előrejött, ismét leült, a két karja himbálásával valami homályos
felkészültségben, amint a lelke mélyén, lázongó vágyak ostromolták. S az
éhes gyomra vonaglásán, a multak, az emlék, a jövő rajzásával már-már
minden elfajult és keserű kétségbeesése a köznapias ebédeken és konyhai
örömökön túl hallatlan orgiákat kavart, feldühödt lakomákat, ősemberi
zabálásokat vad és lázas ünnepeken át. Mindent felhabzsolt magába. A
nyomora legmélyéről nagyszerű izzásokat látott régi kisértések tűzén. A
péknét akarta. S még egyszer sírt, eltorzult és száraz könnyezéssel,
azzal a rettenetes könnyezéssel mely nem árad túl a szemen s belülről
szikkad el. Az enyém lesz! dadogta. S ott látta az utat fehér testéhez a
rózsaszinü lámpa derengésén. S már-már kihányta elébe az életét,
fölexaltálva a bűnben. A rablott kincseket, mint hordta elébe, mintegy
távoli hegyormokról jövet, ahová fölkúszott, véres titán, érte! _Maga
veszettül néz engem Hódl_, nyilván ezt fogja mondani, gondolta.
Veszettül, hogyne! Hiszen itt van az életem, a sorsom, a vér amit
ontottam! ezt fogja felelni. S elfúlva, az öklét harapdálta s alig
várta, hogy este legyen.
S amikor végre, késő este, besurrant a konyhába, Lóri várta már.
– No itt vagy, – mondta – itt vagy! – s magához ölelte.
Az ember nem felelt. Komor öntudatokban, az ereje lappangásával, az
imminens cselekvés fülledt izgalmát érezte. A lelke mintegy önönmagába
görnyedt a megkérgült elhatározás befejezettségével. Mégis kitért egy
végső pillanatra, habozott, várt, nem tudta mit. Hogy Lóri megmarja,
hogy belódítsa, hogy a sorsa magától meginduljon.
– A két lábamat lejártam munkáért, – panaszolta. – Egész Pestet
bejártam, hiába.
De a leány, rögtön felszisszent:
– Oh most már! most már! – dadogta izzón.
– Most már, micsoda? – kérdezte eltikkadva.
– Most már mindegy! – hebegte. – Munka, ördög, egész Pest, mindegy!
És kicsattant:
– A dáma vár.
– A dáma? – kérdezte elfúlva.
– A dáma, aki alszik odabenn.
– Éhes vagyok, – mondta.
– Majd eszel aztán – aztán!
S a két kezével a kilincsen, az ajtót lágyan megnyitotta s az emberre
visszanézett. Ez hirtelen megindult s ott volt a küszöbön, kinyúlva.
– A lámpa – sugta. – De hiszen nem alszik!
– Hát altasd el! – sugta vissza.
S már le is csavarta a villanyt. Egy női hang riadt fel belülről,
ijjedt, konfuzus, sipongó s rögtön el is halt és megdermedt a csendben,
nyilván a rémülettől. Hódl beoldalgott, nesztelen, mint a macska, ha a
tejet érzi a fal tövében. Aztán, gyorsan, az ágy felé jött, néhány jó
hosszu egyenes lépésben, mint egy tragikus automata. A két karja a
mélybe nyult, valami inyenc-kifeszültséggel, mohón. Egy puha női nyakra
bukkant a verejték langyos harmatában. S amint lefogta, a fej nem
mozdult többet. De nagyszerü husokat érzett az izmok fulladt vonaglásán.
Az egész nagy női test megrándult alatta, a combok lázas csapkodásával,
a legázolt emlők borzongásával, izzó s néma agoniákban. S még egyszer,
egész harmatos meztelensége végigkanyargott az ágyon, egy utolsó tompa
surlódásban, a lepedők vászonfelületén. Aztán vége lett, kinyult,
mereven a csendben.
Az ágy szélén, kimerülten, Hódl várt és lihegett. Elpárolgó melegével a
fiatal női test, az egész szobát átfűtötte. Sajátságos szagok terjedtek,
valami hideg ámbra illatában. Egy óra üdén csilingelt. És Lóri
közeledett. A villanyt újra felgyujtotta s úgy jött a fényben, lázasan a
kulcsokért.
– No gyere, – szólott az ember felé, – jobb nem nézni, no gyere már!
Hódl nem mozdult. Megdermedve az ágy szélén, a hirtelen világosságban, a
megfojtott hölgyet bámulta. Kidülledt szeme e női szemeknek szegeződött,
e torz női arcnak elrettenve, a téboly üres tekintetével.
– A pékné! – dadogta bambán.
És hirtelen felpattant s a falnak dőlt, megkövülve.
– A pékné! – ordította.
De Lóri ráförmedt, megriadtan a tárt fiókok mellett.
– Ugyan ne üvölts, ne bomolj, mondtam már, ne nézd! Most hamar szedjünk
ki innen, amit csak lehet. Aztán főzök hét tojásból rántottát. És
hajnalban majd visszük a Dunába.


A TALLÉR.
Mindenki elmondta volt már a maga szomorú kis történetét, mert
mindenkinek volt egy szomorú kis története és egy távoli szerelme, ami
elveszett.
De én még hallgattam, még sokáig hallgattam, holott nekem volt a
legszomorúbb kis történetem és a legfinomabb szivem és micsoda
szerelmem, nagy isten, amit elvesztettem! Mégis alig mertem elmondani és
egyáltalán beszélni is alig mertem. Olyan kábítóan éreztem e percben,
hogy a finom szivem tele van sebekkel és a régi idők emléke egymás mellé
tömörül és egymásba olvad mint a mozaik, mindenféle szines nyomorból.
Irgalom atyja, szánj meg a fájdalmamban és enyhítsd a szenvedésemet.
Mások is sirtak, mondottam, de én arccal borultam rá a véres szivemre,
mint egy párnára, szétszaggatva! Azóta, hogy nem járok többé egymagamban
és békén hazakerültem, mennyit szerettem hévvel és izzón, a halovány
testemmel! A vágy oly gyönyörű s oly rettenetesen gyötrő, amiért az
igazat igéri, az igazat egy pillanatra valami mennyei oltáron s valami
ismeretlen végtelenben. Azok mind oly nemesek, akik a sárban fetrengenek
s halálra isszák magukba a kéjt. S mi mindent nem tettem érte, a
vágyamért! Olykor, eliszonyodva, csak az ajkamat harapdáltam, hogy
magamnak se beszéljek. Mégis, minden gyönyöröm mélyén és minden vétkes
mámorom után csak ő volt, csak ő élt, felejthetetlen! Az Avignonba
vezető úton, egy törpe leány, aki koldult.
A földnek kuporodott testtel és féloldalt egyik sziklafalnak
támaszkodva, egészen magányosan volt itt, csendesen és türelmesen,
elveszett parány, apró remegő folt a kihalt táj szinében, amint a déli
napfény a nagy utak porát, a sziklák szürke meredezését csillogón
bevilágította.
Előtte, a derűs horizont mélyén, a város tömörült, Avignon, világos
háztetőkkel. A hajdani vár, megkönnyült vonalaival, izzó falaival s a
tornyai búbjával, távoli s omlatag tündér-építkezésnek tünt s az égbolt
kék selymébe olvadt. A fehér út mentén, a sziklákon túl, olajfák
sorakoztak még gyéren itt elől, de immár igen sürűn a távolban,
ezüstös-zöld galyaikkal egymásba borulva.
A leány várt, csendesen a fényben. A füle mögé egy szál virág volt
tüzve, egy szál gránátvirág. Az éles színe mint a rubint piroslott a
napban, vagy sajgott, mint egy olthatatlan vércsepp. A rongyok, amik
födték a testét, az egész teste is és minden, áthevült és fénylett.
Meztelen karja megnyúlt s barnás szinével mint a tündöklő bronz
emelkedett a fehér sziklák mentén. Egészen fiatal, gyöngéd és epedő
formáju kar volt, könnyed és hajlékony a csukló irányában, sima és telt
a könyökön túl, ahonnan lágy hajlásban kapcsolódott a váll lejtőjéhez.
Óh e váll, vonzó és szüzies, mintha borostyánból lett volna. A
halványsárga, mintegy avult-narancshéj alapszint mégis egy kevés homály
tompította, oly sajátságos, oly enyhe homály, a dús szőke haj árnyéka.
De senki sem jött az úton, legfölebb vasárnap ittas földmívesek. Ezek
Avignonból kerültek emerre és durva dalokat énekeltek. A leányt alig
vették észre. Egynémelyik mégis megpillantotta, egy obszcén szót
hajított feléje, meghasadt szájjal, mint egy seb. Egy másik, egyszer,
meg is közelítette, hozzásompolygott, a derekát érte s nekilendült, hogy
öleljen. De rögtön hátrált, rémüldözve, megriadt szitkozódással.
Tudniillik a gránátvirág pirosló rubintja mellől, két gyöngyszinű szem
meredt, üres és tragikus nézéssel mint a kéklő tej, rettenetes. A leány
vak volt.
Amikor mind elmentek, mind elmentek uram istenem s csak a roskadozó
égbolt volt fölöttünk s mögöttünk az olajfaerdő, hirtelen térdre
roskadtam előtte s epedőn az arcának szegeztem, a kioltott szeme
förtelmének, a lelkem minden kivánságát. Reszkető ajkam megindult az
ajka felé, a merev pillája irányában, olthatatlan vágyakozással. A
kezem, gyöngéden és mohón, végigsiklott a testének meleg vonalzásán s
irtóztató volt figyelni, amint kihalt tekintete felfogta és követte,
micsoda mámornak készülök. Hol és hogyan láthatta meg magát bennem a vak
szemével, mint egy tükörben?
– Nagyon szép vagy, – rebegte s a keze a homlokomhoz ért, a hajamhoz,
nagyon lágyan. – Oly szép vagy és fiatal, – mondta még, amint az ajka az
ajkamat kereste, hogy az arcomat már-már elvontam előle s hátráltam,
eltikkadva. A holt szemek is kutattak, gyötrődőn a fényben.
Mégegyszer elgondoltam, az olajfaerdő itt van mögöttünk, a nagy homály,
a csend. Mégegyszer, rémüldözve, minden csepp vérem feléje zengett,
valami öntudatlan siránkozással. Mégis gyáván s erőtlenül e kinzó vágy
nyomorában, csak hátráltam s megindultam mintegy lesujtva s álmatagon ki
a hegyekből, a fényből, vajjon hová, micsoda gyötrelmekbe, sajgó emlékek
szomoruságába, mely az életemnek örök fájdalma már.
Ott fönn, a sziklák mentén, ifjú bronztestével csak ül és vár, két vak
szem megsebzett opálja, mely egyszerre kelti föl s riasztja el a vágyak
kinzó gyönyörét. Ki jön el érte mégis és miért nem én? E holt tekintet
éjszakáját ki zengi és sikoltja át leittasodva, s mért nem én? Ki
szereti, szent isten, ki hozza el, ki kiséri ide nap-nap után ez izzó
sziklák tövébe, a fehér út omlatag bársonyába, melyből itt-ott egy
csillogó göröngy tünik elő, mint durva ezüstdarab az éles világításban.
Hogyan jön el a kiégett szemével? Az út vad emerre, kanyargó, veszélyes.
Helyenként megszünik, eltűnik s csak amolyan szűk sikátor vezet tovább a
szédületes örvény fölött. A sasok kerengnek itt s az ember fél.
Egy nap, egy reggel, óh micsoda éjszakák után, még egyszer felvergődtem
hozzá, lihegőn, hogy szeressem, két vak szem mérge, isteni életem! De
rögtön láttam, amint az olajfák mélyéből egy fiatal legény siet elő,
zord és elvadult fej, ijesztő és kecses, néhány füszállal, egy-egy
falevéllel a felkuszált hajakban.
Amint elsiklott a leány mellett, emez rögtön megérezte, megremegett,
hozzáepedt a vágyban megnyúlt karjával, tündöklő bronz. Az ember
megállott, habozott, a vállát vonogatta, elnézett Avignon irányában a
háztetők fénylése felé. Aztán, mégis, leült a leány mellé, a ruháját
nézte, a rongyait. A ráncok közt keresett, kutatott, dünnyögve és
egykedvüen.
– Nincs itt semmi – szólott.
– Nincs, – felelt élénken, – nincs. De majd csak lesz, – folytatta
reménykedőn, – majd csak lesz estére, amikor az angol fiú felkerül.
– Az angol fiú? – nevetett az ember.
– Az majd csak ad, az biztosan ad egyszer, egy nagy ezüstöt is bizony.
– Egy nagy ezüstöt? – kérdezte hevesen.
És a leány karját megsimogatta. S érdeklődve, talán szokásból is a
szemébe nézett. A vak tekintet lekötötte, megejtette, vonzotta és
rémítgette. Mit nézett, hogy nézte, micsoda elkábult merengéssel! Mintha
régi tavak tükrébe nézne, holt vizekre, melyek örökkön mozdulatlanok. Az
élet egy parányi fényét, lappangó mécsvilágát kutathatta a tejszinű
szemgolyókban kékes vonalkákkal, rejtelmes recézéssel, melyekben
tovasikló rózsaszin derengett, távoli vérzések reflexe, mint egy
elgurult hajnal a mélyben. A leány visszanézett reá. A szőke fejét
megemelve, féloldalt tartva, maga is keresett az éjszakája mélyén,
tragikus epekedéssel. Sikoltón, szilajan, üresen, az embert kereste.
– Be szép vagy! Be szép! – rebegte mint nekem.
– Az angol fiú csakugyan fog adni egy nagy ezüstöt? – kérdezte a másik
feltüzelve.
– Oh, biztosan, ha jönni fog, egy egész nagy tallért!
– Egy tallért? – dörmögte.
– Egy tallért bizony, – zengte bele a fénybe.
Azontul hallgattak. A tallér kisértett s felmerült enyhe csillogással,
mint a vándor hold nyári éjjelekben. Az ember a homokban kapargált, az
izzó göröngyöket rugdalta tova. A leány várt, pihegett, a keble formáit
tartogatta mint két arany gyümölcsöt. Az ajka megnyilt, az élő és forró
száj, a kiégett szemek holt ostyája alatt.
– Gyerünk az erdőbe, – sugta biztatón.
– Hát az angol fiú, ha jőn? Ha épen most jön? – szólott a másik.
– Ha jön! Ha jön! – felelt eltikkadva, hát bánom én! – S csak estefelé
jön.
– Az erdő messze van, – szólott a fiatal ember – és jobb, ha itt ülsz
békén s vársz.
Azzal felállott, a völgynek szegzett arcával elmerengett, kémlelt,
kutatott, a vágyával átsiklott a távoli háztetők kusza vonalzásán,
messzi utcákon és szögletes tereken, ahol a vásár folyt s a hajdani vár
kőtömegét is nézte, a tornyok búbját omlatagon a kék egekbe válva. S
megindult.
– Hová mégy? – kérdezte a leány.
– Megyek. Csak megyek. Amerre az út vezet a városba.
– Csókolj meg, mielőtt mégy, – könyörgött.
De a másik habozott, tünődött, visszakerült s lehajolt a leányhoz.
– Majd ha eljött volt az angol fiú s meglesz a tallérod, – mondta.
– Oh, – sóhajtozott a leány s a sziklának dőlt.
És soha fel nem mentem többé.


FLORIA TOSCA.
Cette femme charmante et douce cherchait sans cesse des
plaisirs ràres et defendus.
_Auteur inconnu_

I.
– Jöjjön drága gyermek, aranyos, – szólott egy homályos nő felém
fordulva a Continental verandáján és intett a napernyőjével.
Régi ismerősöm, vagy útszéli ismeretlen, szerelmi primadonna, nagy,
sovány nő, amint az első látásra megéreztem, oh máskor, a jobb időkben,
_aux jours anciens_, ahogy Verlaine dalolja, oh máskor nyilván röpültem
volna, felpezsdülve és rajongón! Oh máskor, persze… mindenki tudja azt
micsoda kegyetlen varázsa van a távoli örömnek, letünt és kiélt idők
gyönyörének a kietlen jelenben.
Egy oszlopnak támaszkodva, alig mertem megmozdúlni.
Párisi kirándulásom ezúttal kétségbeesett jellegű volt. A nagy utak
előttem, ahol a vonatom végiggurult, a nyilt és mintegy fesledező tájak
körülöttem a télutó nyomorában, vagy holmi ingatag tavaszban, az egész
nagy koldúsvilág, a kopasz fák sivár és ellenséges ág-szuronyzatokkal,
szürkés mocsarakkal és elhagyatott tanyákkal, úgyszólván külső és
mesteri képe volt a lelkem tiszta kietlenségének.
Mögöttem gyönyörűen le volt tarolva minden, letarolva, ami még nem is
jelenti azt, hogy minden fel volt dúlva és legázolva bennem. Elernyedt
életkedvem, meglazúlt ösztöneim valami keserű izbe fulasztották bele
mintegy a létem gyökerét és permanens rémüldözéseim aggódva tértek ki
minden kinálkozások, alkalmak és igérgetések elől, az újabb csalódások
és fájdalmak baljóslatu előérzetében. Már élni is alig mertem és
elbágyadt csillagzatom, végkép kialvófélben, csak a homályt hintette
rám.
– Nem megyek, – dadogtam, csakugyan mint egy gyermek, makacsul az öreg
fejemmel.
De a homályos nő felállott és meglendűlt a selymekben.
Amint jött felém, a fejét könnyedén előreszegve és a lakktopánok
megvillanásával, rögtön megismertem s egy önkénytelen sóhajtásban,
mintegy magamhoz csendítettem, mint egy távoli ezüstharangot hajdani
időkből. Floria Tosca volt, csekélység! az égi test, egy csöppet
lesápadva és kiélve ő is szegény, kifüstölve mint egy nagyszerű pipa,
ámbra és tubarózsa tónusokkal az arcnak lágy és meggyötört elevenjén. A
szemek alatt, egészen enyhe és rejtett kéklések, mint nyilt vallomás az
izzó vágyat panaszolták, amint még mindig hitt, óh rendkivüli nő, amint
még mindig hitt a gyönyörben, a szerencsétlen! Az alakja kinyúlt és oly
könnyedén vonzó volt a minden hajlásra képes vonalzatával.
– Üljünk le ide, csöndesen egymás mellé, – mondotta, a kezem után
nyúlva.
S a mozdulatának oly édes omlatagságával vont le magához a szomszéd
székre, hogy ösztönszerű tartózkodásom eltikkadva engedett föl valami
megmagyarázhatatlan szédületben. Mintegy hozzáomlottam, feloldódva az
ismeretlen keserűségben. Mint egy bús víz dől a másikba. Mint az élet
egész nagy szennyébe, észrevétlenül.
– Lássa, aranyos, – mondotta – én nem fordulok el magától, és a bús
látszatok el nem térítenek, hogy fel ne szedjem egy irgalmas
tekintetemmel, mint ahogy egy lehullott és eltaposott rongyra nézek. Még
mindig jó vagyok, higyje el, holott maga megse ismert, azaz hogy rögtön
megismert, mihelyt a szememet látta.
– Oh a szemét, persze, – feleltem megremegve, – hogyan is felejtsem el?
Gyakran láttam olyan közelről, hogy már közelebbről nem is lehet s az én
pillám érintette a maga pilláját, emlékszik?
Csak egy könnyed fejbólintása volt: emlékszem.
– Ezt sohasem fogom elfelejteni, – tettem hozzá az érzékeim rabságában.
– Én sem, – felelte.
Mindez olyan ostoba volt. És csak folytattam:
– Oh maga sem, maga sem, hogy higyjem ezt – és nevettem.
És nevettem és nevettem, amiért e nő emlékében rég el voltam kopva s
amit adtam s amit kínlódtam s amit gyönyörködtem, az egész ifjú
gladiátortestem, a két karom mint a márvány s a szám mint a piros téboly
és minden ami lihegett köztünk rég elapadt s el volt felejtve e
rendkivüli gazhölgy lelkében.
Lehullott és eltaposott féreg, amint elmerengett rajtam bizonytalan
könyörülettel, hidegen s mégis oly megejtőn, a fensőbbsége lesújtó
varázsával, olyannak tünt mint valami öreg, nagyszerű erdő, amelyben
eltévedt s lerongyolódott az ember. Miért jött felém, miért szedett fel
újra, miért zárt magába az emlékek bántó zúgásával? Micsoda kiváncsiság,
mit tudom én micsoda rút szánalmak s diadalok mulattathatták, holott
magam is csak megenyhülhettem, hogy ime ő is elvirúlt a harcban. Micsoda
titkos vágyak, lehetséges, hogy még egyszer magába öleljen a
meggyalázott szerelmek ama késő órájában, mikor a kéjt a kín kavarja
föl, elnyomorodott zokogással. Óh ez a kín, a köny, a nagy sírás és
minden, szent isten mégis vonzott és perzselt és elkábított, az avúlt
arc, az egész nagy test feldúlva s megsebezve, hogy még egyszer az enyém
legyen! Már-már el is fakadtam sírva, eltorzúlt arcommal a vágyban. S
amint megértette, enyhén és készséggel visszanézett reám és sokáig
hallgatott. Gyönyörű csend volt ez, a néma elkészültség, a szótlan
megegyezés a kéjre.

II.
Különben is késő volt már.