A pékné - 2

– Hol maradt ilyen soká? – kérdezte elunottan.
– Sehol, – felelte.
De amint rábámult s megindult mellette, amint érezte maga mellett s
roskatag csipője, menetközben, olykor surlódva az övéhez ért, szegény
emberi szív logikátlansága, egyben vonzódott s rémüldözött is. A nagy
fényen innen, ami elragadta, mint az őrtorony a szemhatár legvégén, még
itt volt ez éjjel oceánja, amit átúsznia kellett. De a kényszer
ingerelte, a siralmas lekötöttség és szinte elbődült a zürzavaros vágyai
marcangoló ironiáján.
– De hát mi lelte? – kérdezte Lóri.
Nem is hallotta a hangját, pillanatról-pillanatra eltökéltebben, hogy
rögtön felrugja s hogy magához is ölelje rögtön. S hirtelen kitört a
maga humbug-presztizsével, fölényesen, hogy megbolygassa.
– Láttam a péknét! – szólott kihivón, a túláradt lelke remegésével.
De nem volt hatása. A munka végén, üzlet után s hazamenőben, őt magát
is, bús kasszirnő, felszabadult reflexiók gyötörték s ő is elmerült,
meghajszolt nőstény, az életének istálló-nyomorába.
– A péknét? – kérdezte egy hangos ásitásban. S már alig emlékezett.
Az ember is megenyhült, rögtön. A Lóri hangján, az unalmán, az ásítása
szabályos decrescendó fuvallatán, minden hetykesége megtört, s úgy
olvadt be e hatásokba, puhán, mint a vajba. S már csak a bánatát
hajtogatta, kapirgatta, szegzett vitorlák vonaglásával, az emlékei
gyászos vizén.
– A pékné, az ám, no lássa, nincs mit titkolni rajta, ha már elmondom,
lássa! Maga a pék behalt mellette, a gazda! olyan bolondja volt. Az
egész környék, aki tőle hordta a süteményt, aki csak bejött, mind
imádta. Nekem mi dolgom volt vele? A béremet adta hetenként. „Itt van
Hódl“, mondta. Olykor velem iratott a malomba, lisztért. Olykor az
üzleti könyvbe is velem iratott. Sokszor megbámult, nevetett, – rám
nevetett, mikor a friss kenyeret hordtam föl a pincéből, vörösre izzadva
és félig meztelenül, amint a pék már szokta, – rám nevetett! De egyszer,
este, amint hazajött az üzletbe, felemelte a hosszú fekete fátylakat az
arcán s azt mondta: „Maga veszettül néz engem Hódl!“ Erre, micsoda? mit
mondjak? Rögtön elfakadtam bőgve, mint a borju, holott nagy szál ember,
aki vagyok, még a könyemet nem láttam. „Jobb, ha elmegy, mondta, ha
tüstént elmegy“. Azóta elmentem. Azóta az üzletet is eladta s nem láttam
többet.
– Ez egy regény, – szólott Lóri.
– Ez az én életem, – felelte a hangjának oly sajátos, oly lerongyollott
mélységével, hogy a leány akaratlanul hozzásimult s átfogta a karját.
– Nagy buta állat, – szólott vigyorgón – az a maga élete, hogy az ilyen
lusta buta kutyát lesaralják, letapossák. Mért nem mozdul? Én mondjam
meg magának mi minden van ezen a világon!
– Semmi sincsen.
– Nekem mondja? Csak egy kis hotelben voltam, például, például, nem is
Pesten, csak Szegeden, egy kis hotelben s hogy megéltem, hogy kerestem!
Zágrábban is a _Zöld Császár_-ban, hogy kerestem!
– Nőnek az más, – mondta szakértelemmel.
– Férfinek könnyebb – duruzsolta.
– De hát mi az ördögöt csináljak? – kérdezte kétségbeesetten. – Olyan
szédült vagyok. Már nem is tudom, mi van, mi lesz. Már mennék is fejjel
a falnak. Már lopnék is, mint más, mint a gazdag, csak volna honnan! Már
le is ütnék valakit egy sötét utcasarkon.
Oly puhán hebegte ezt, majdnem gyöngéden, a vergődő energiái oly bánatos
lagymatagságával, hogy Lóri felnevetett.
– Az ám! – mondta. – Éppen maga.
– Én, – erősködött.
– Egy ilyen nyafi-mafi.
– Egy ilyen, igen. Éppen egy ilyen. Egy ilyen rongy, egy ilyen.
A hangja elfult.
– Egy ilyen! – lihegte, – mire képes! Nem tudja senki mire képes!
S a péknére gondolt, elrettenve. Még egyszer, mint a kisértet a gyászos
utca éjjelében, fölbukkant, hófehéren. Tündöklő alakja omlatag
kibontogatta, a fátylai lágy villanásán a keble két ezüstalmáját, s
eltikkadva, oly különös tekintete, zord, elborult s mosolygó mégis,
mintegy a bűnök mérges virágait kereste. Mit akart? Mit kivánt? Mit
követelt? Micsoda áldozatokat? Hová csalta el, s micsoda utakon?! Mert
már-már valami isteni szörnyeteggé exaltálta szegény elbódult fejével s
felcsigázott képzeletében csakugyan úgy látta, amint borzalmas
mészárlások fölött, milliónyi fő véres torlódásán túl, a két kezét
kinyujtja emberi tragédiák után. A pékné! a nő! e földi célok legtetején
s úgy ugatott volna fel reá, mint az eb a holdra, elrémülten!
– Mindent! – dadogta.
De Lóri rántott rajta egyet.
– Hát üsse le ezt itt, aki jön, – mondta mulattatva.
Hódl megremegett. Egy rendőr fordult be a sarkon. Látta, békén kitért
előtte, s nem tudta mért, de köszönt is neki.
Már ekkor haza is értek. Egy kis utca végén, két gázláng virrasztásával
a homályban, egy alacsony ház előtt Lóri megállt a küszöbön.
– Hát az van, – mondotta hirtelen, – hogy holnap már nem leszek a
kávéházban. Ugyanis kiléptem, – tette hozzá valami láthatatlan nyüg
lehullásával.
– Mindenki javít a sorsán, – mondta Hódl s a jövedelmezőbb utcai
szakmára gondolt, erkölcsisége ösztönében. – Jobb is lesz magának, ha
teljesen szabad lesz, – jelentette ki, a fejét lehorgasztva.
– Azért még nem leszek teljesen szabad, – felelte – csak éppen jobb
dolgom lesz. Csak ezt akartam mondani.
És tartózkodón nem mondott többet. De az ember a keze után nyúlt.
– Köszönöm a bizalmát, – szólott csendesen – s bizony rosszul esett
volna lássa, ha holnap bemegyek a Spangába s magát nem találom ottan.
Most már aztán talán én sem megyek be többet.
Akkor a nő felengedett. A gázlámpa fényén a Hódl szemét látta szürkés
csillogással, az orrát megnyúlva, az egész arcát elbúsultan,
meghajszolt, magányos, kopasz ember, a titkos hév lappangásával. S a
fanyar illatát érezte a bő inggallérja közül.
– Az este bejött Steinné, – vallotta be, – a jó öreg kis fehérvarrónő
Steinné, aki földim, hál istennek, hogy még van valakije az embernek,
egy földije, a Steinné! „Van ám egy jó helyem a számodra Lóri, no, no,
nem egy grófnál, ne hidd, mondta, de minek törnéd a derekadat itten a
sok facér közt, úgy sem lehet keresni tőlük“, mondta. Ez egy jó finom
hely, valami gazdag özvegy asszony, aki ismerőse, aki megbizta, drága
finom asszony mint egy angyal és gyerek sincs s csak könnyü munka és a
bérem is több öt forinttal s rögtön be is állhatok. Hát ha másért nem,
hát már a változásért is beállok, hát nem igaz, már a változásért!
– Igaz, – felelte Hódl.
– Aztán meg nem is birom tovább, jaj dehogy birom tovább, a karomat nem
érzem, a lábam is fáj a sok üres állástól, inkább vagyok szobalány, vagy
gazdasszony, vagy házvezetőnő, mint Szegeden vagy Zágrábban a _Zöld
Császár_-ban, hát nem igaz, inkább vagyok, – és közben sűrűn nyomkodta a
csengőt valami kimérikus távoli jövevény után, aki ki tudja micsoda
álmok fenekén gőzölöghetett valahol az udvar mélyén.
– Igaz, – motyogta Hódl és csoszogó lépéseket hallott a kapu mögött
lassú közeledéssel. Egy lépést hátrált maga is, elunottan. S valami
hetyke s néma felkinálkozással a leányra nézett. A nyomor nyilván, a
legerősebb kötelék.
Nem is akart elválni e percben, a kétséges viszontlátás érzetében, apró
előnyei kárvallásával s túlbánatosan s túlgyáván is ahoz, hogy így
elmaradjon drága ember, magányosan az éjszakában. A leány száján
megsápadt a festék és az ajkak, helyenként, a maguk nyers szinét
mutatták. Az elmerült orra előtt, a cimpák tárt szárnyával, valami
keserű inspiráltságot érzett s a mellezet túlzott alakzata s a csipők
kihajlott masszái holmi roskatag monumentálisban, az érzékei ihletét
ébresztgették. És a vaskos haját is nézte, amint a szemöldökig
ereszkedve, valami marcona fönség erejével hatott s vonzotta magához.
Tragikus és megbélyegzett, ijesztő kisasszony, valami pátosza volt, ami
lenyügözte.
– Tudja jól, hogy szeretem, – mondta ódalogva.
A leány visszanézett rá, a megkivánt nyomorúsága komor tekintetével.
– Kissé fáradt vagyok, – mondta.
– Én is, – felelte.
– No akkor jó, nem bánom, – szólott nevetve, s betolta maga előtt a
kapun.
Azontúl, buta s brutális párosodásukban, hosszú heteken és hónapokon
keresztül, aligha érezték az örömök szédületét primitiv
elragadtatásaikban. Az alsóbbrendűek sajátos józanságával szerelmi
dolgokban, költészet és illuziók nélkül, nagyon jól tudták mit akarnak
egymástól mikor elborult homlokuk összeért. Hódl pontosan feljárt a
leány új helyére. Az életének siralmas változatlanságába, némi
kispolgári jólét látszatát keverte, amikor esténként, elkanyarodván a
Margithíd mentén, lágyan besompolyoghatott, a várt szerető
biztonságával, egy fegyházszerű bérpalotába, s felkuszva a hátsó lépcső
gyér lámpái közt, végre ott lehetett Lórival a konyhában, egy nyitott
szekrény ajtószárnya mögött, hogy inkognitó maradjon. A tágas konyha,
egy szomszédos hálókamra ágyas idylljével, a maga fehérbe cserepezett
falaival vette körül, a csillogó főzőedények barátságos naprendszerével
a tűzhely fölött s enyhe tükröződéssel, amint vörösréz és nikkel
felületeik a villanylámpa fényét reflektálták. A poharak üde üvegje az
elcsent borosüveg körül s a tányérgulák föstött virágfüzére a maradék
ételek pazarságával, a jóizű bár titkos vacsorákra látszottak készen, a
tárgyak merev megadásával s az inyenc-menük változatosságával. Az egész
lakás, az emelet sarkáig terjedve a szobái sorozatával, mintegy ide
sugározta ki, e fehér konyha csendéletébe az interieur-ök parvenü
pompáját, s olykor, egy-egy ajtónyiláson át, nagyszerű szögletek bronz
és márvány-dísze fénylett, távoli csillogással. Csöndben egymás mellett,
a lefüggönyzött ablak mentén s a szekrényajtó nyilt szárnya mögül, a
szándékkal nyitva felejtett ajtók körül rejtőzve, gyakran állottak
lesben, figyelgető meredezéssel a benső termek s az ágy kárpitja felé,
az egymás elfúlt lélegzetét hallgatva, egy-egy távoli árny tovasiklásán.
– Szeretném ha látnád a bestiát, – mondta Lóri gyűlölködőn – ha látnád!
– s rögtön hátrált is ijedten, az ajtót betámasztva. – Most benn van
nála az úr, – hebegte.
– Az úr – ismételte Hódl s arra a másikra gondolt, a város túlsó végén
arra a másik fantomra, aki a pékné estéit világítja ki a csillárok
kristályüvegével, a pékné életét zengi át a pazar jólét aranyhárfájával.
A pékné is így lakhatott, így élhetett, a fehér konyháján túl, a termei
dicsőségében, a fülkék és szögletek tükreiben fürösztve mint ezüst
tavakban kinyúlt alakját a pamlagok selymén, a gyönyörök csendjében,
amint minden elhalt s elmult körülötte a szőnyegek süppedt mélyén s a
dús selyemfüggönyök redőiben. Olykor, mégis, felizgulva e képzelt s
gyötrő analogiákon, az úri kéjre kiváncsian s női sóhajokra is, perfid
kémkedéssel az ajtónak dőlt, a fülét leragasztva. De alig hallott
valamit. Egy-egy hang, elvetődve, egy-egy távoli szó olykor, értelmetlen
hangfoszlányokban vergődött át a falakon, zajtalan röpködéssel, mint egy
messzi madár, elveszve a térben.
– Különben bánom is én! – mondta csalódottan s vigasztalódva is,
elkerülve az ajtó mellől s fáradt kanyargással a tűzhely mentén s amint
leült újra az asztalhoz, Lóri mellé. Oh ez, ez várta, nézte, figyelte,
villogó szemekkel, elterpeszkedve a székén, keresztbe szegzett térddel a
lábszárát mutatva sárgás harisnyákban. S egy pohár bort tolt elébe
nyugodtan.
– Hát nem igaz? – folytatta Hódl, még egyre előbbi eszmekörében – hát
bánom is én, ezek is csak azt csinálják, hát nem igaz, amit mások, mégha
aranyban is, hát nem igaz?
És felhajtotta az italt. A csendben kifáradt, elmerült, eltespedt. A
konyha fehér határoltságában, rejtőzve és feszélyezett mozgással,
kinosan elunta magát. Csakugyan, valami különös csend olvasztott magába
mindent. Borzalmas téglatömegével a ház aludt, zord kőóriás, mintegy a
karjai kitárt merevségével a néptelen folyosók szétnyiló masszáiban, az
udvar sötét mélye fölött. Olykor egy dunai gőzös füttye hallatszott
megriadt sikongással, s valami kalandos hajózás képzetét keltette,
valami titokzatos bolyongás lidércét az éjjeli Dunán. A nyomasztó
nyugalom, az esték elfúlt varázsa mintegy belülről áradva ki a
háborítlan szerelmi magány bástyái közül, valami fojtó s kéjes
atmoszférát hömpölygetett a fülledt s vibráló némaságban. Kábító
hatásaiban, sugallataiban, izzásaiban s örömeiben, amint e
bűntárshangulatok felkavarták s kergették a vágyat a hirtelen s gyakori
megvalósulások felé, a mámorokban amit provokáltak, Hódl, szegény,
már-már kimerült bizony, letört kegyenc, az unalmát pergetve, Lóri
mellett aki kigyúlt, Lóri! A könnyű munka, a tétlen esték, a gazdag
konyha az ágyas fülke hátterével, ellankadt hevét ébresztgették s e
szerelmi légkör átfűtöttségén, lágy hangjain és képein, az illatokon
miket magába szítt, a fátyolruhákon melyeket megérintett, az egész lakás
rejtett tündértaván ő maga is, folyatós bagoly, a szárnyait csapkodta,
felriadt nőisége lázas ösztönében. Még nem rég, a Spanga-kávéház feslett
plafondja alatt, a márványkassza pléhkanalas felszereltsége előtt, a
facérok szivarfüstjébe fúlva, elbódultan megadta magát az élete
gyalázatának. De itt a fényben, hirtelen kivirult és élni akart újra!
Kibontakozva, megváltva, fellobogva, szinte követelően dőlt neki,
átmenet nélkül, meglepődöttség nélkül, e könnyed élet bőségszarujának s
ami odabenn volt fény s öröm a termek búja völgyén, mind megismételte
künn, a konyhája hagymaligetében, az ágya durva párnái között. S az
elcsent parfümök, fátylak és selyemrongyok mámorában, sűrű és lázas
lopkodások eleganciát s illuziót keltő expediensében, az úrnője életét
élte mohó és elszánt utánzatokban, az egész gáláns Watteau kéjes
szinpompáját, gyöngédségét, finomságát, lágy hintáit és báránykáját,
epekedését és nuditását, kínos és trágár kópiákban. Sőt többet akart,
mindent akart, vérmes és komplikált számítgatással magát a mecenást, a
bőkezű urat, a mesés szeretőt akarta, a tetszését, az érzékei szeszélyét
keresve ostoba kis praktikákkal, holmi esetlen szoknya-emelgetéssel,
mintegy véletlenül magosabbra, a csípője kanyargatásával, az élveteg
mosolygásával heroikus emlői fölött, s még százféle kacérságokkal,
hivalkodással, otromba pretenziókkal, kábult cseléd, aki úrnőjénél,
mindenkinél különbnek tartja magát. De a nő, az úrnő, az uri hölgy
tündöklő-szőkén, az illatos angyal fátyolpeplumokban, melyek a tagjai
kecses vonalát mutatták, az egész kéjes női figura, elfinomultan,
hajlékonyan és remegőn, a Dürer-szűzek extátikus bánatával szőke pillái
alatt, – a bestia, ahogy ő nevezte, az útjában volt s nem engedte!
Sugárzó tekintetében gyakran fedezte fel a gúny s a mulatság derüjét e
bohózati szirénkedésen s az elferdült száját is látta vonagló széleivel,
az egész keblét fojtó pihegésben, mikor már-már ájuldozón e konyhaszagú
csábnőn, a kitörő kacagását alig bírta elfojtani. Nyilván azért is
tartotta meg, azért tűrte meg itt maga mellett, hogy lenézze s mulasson
rajta, öntudatlan női gőgje fensőbbségében, hogy élvezze e komédiát, de
sőt, hogy előkészítse, megindítsa, megismételje, a végsőkig felfokozza,
mikor egynémely elunott estéin, dús szeretője érkeztekor, ő maga
rendelte be a leányt. S magukra hagyva őket, a szomszéd szoba függönye
mögül nézte vonagló testtel s fuldoklón a gyönyörűségtől e konyhai
Delila szoknyalebegtetését, csáblépteit és csípődagasztását, a függönyt
harapva, rángatva, holtra kacagva magát kurtizánlelke elragadtatásában.
De amikor már-már ájuldozón s megrogyanva a nevetéstől ismét előkerült s
extátikus szeme mintegy a tébolyig derülten s a könnyeitől nedvesen még,
hirtelen összeért a Lóri két szemével, szinte megriadt e vörhenyes
tekinteten, mely mindent megértett s nem bocsátott meg semmit, izzó s
rejtett gyülölségben.
S ettől fogva, lassu, telített, titkos folyamatban, egész bensőjét
feldúlva s megtépázva, párolgó kövérségével mámorosan a gyűlölettől,
valami kigyómérge terjedt s betöltötte, elragadta, elbüvölte a meddő
öröm vibrálásával. A női lélek számára, a vele egyenrangu nővel szemben,
már a puszta gyülölet is diadal. De emez, elnyűtt pincérleány, sötéten e
fény tövében, letörten ott, ahol minden virult, cselédsorban ama másik
mellett, aki nálánál aligha lehetett jobb, felkorbácsolva, a maga
balsorsáért dühöngött, a maga gyászos életéért, kivetve, kihajtva,
kitaszítva, mikor másnak olyan könnyű! S gyötrődő elmélyedésében, az
ösztönei hullámzásán hallatlan gazságokat érzett, valami cudar világ
bitangságát, mely vakon csak az egyiknek ad, az egyiknek mindent s
másnak semmit, neki semmit, legázolt teremtés!
És a gyülölete mélyén, zord és lázas irigységekbe fult. Remegőn az ember
mellett, hangosan és feszélyezettlenül, amikor az úrnője nem volt
otthon, rebellis szavai röpködtek, ostromló köpködéssel a bús szerető
orra alá.
– Mi mindene van, ha tudnád mi mindene van!
– Hát van, – felelte kábultan Hódl.
– Mennyije van! – sivította.
S már ráncigálta magával az üres szobákon végig. A csillárokat mind
felgyujtotta, a szekrényeket kitárta. És leittasodott a diszruhák
gyüjteményszerű színpompáján, egymás mellett szorongva a csipke, gyöngy
és szalagdiszek kényes változataiban, a nagyszerű fehérneműek pántlikás
kötegein s túlzsufoltan a polcokon, fehér és rózsaszín tömegük
hihetetlen pazarságával, üdeségével, friss orgona illatával, egy isteni
női test képzetét idézve.
– Oh a cudar! – lihegte, mintha e hamvas vásznakból maga a nő nyulna ki
fehéren. És elragadtatva, a mohó lelke kivirágzásával, a két kezét
befurta a batisztgulákba s felkavarva mint a habot, magához vont s
magához ölelt mindent, elvadult női lelke extázisában. A szoba fényén
kigyult, feleszmélt, harsogott. S úgy gurult végig benne, szilajan és
megriadva, mint a patkány valami elhagyatott várteremben, a falakat
csapkodva, a pamlagok párnáit marcangolva, a butorokat vagdosva a keze
élével, a nagy tükrök előtt, melyek némán reflektálták kisérteties
freneziáját.
– Itt vannak az ékszerei! – hebegte egy bronzveretű fiók előtt, – itt
van a pénze! – röhögte – a sok pénze, amit elrakosgat!
– A sok pénze, – ismételte Hódl, egy elfulladt lehelletben.
– S itt van az ágya!
– Az ágya! – motyogta a másik, elképedve a faragott famasszák láttára, a
selyemdrapériák előtt.
– Az ágya, igen! – harsogta Marosi Lóri.
– Igen, – hagyta helyben az ember.
– Csak le kellene nyulni ide, mikor alszik…
– Lenyulni ide?! – kérdezte bambán.
– Hülye! – förmedt rá. – Lenyulni ide, lenyulni, igen, a két kezeddel, a
nyakára, érted? Amikor alszik, amikor alszik, megfojtani! – hörögte.
S rámeredt villogó szemekkel s levonta maga mellé az ágyra. Valami
pokoli próbára gondolt, homályos és spontán serkentésre a gyönyörben. A
feldühödt szerelmi hévben van valami a gyilkosságból. A karjai közt
elragadta kivételes lendületekbe. A nagy bűnösöknek majdnem mind, a női
test az iskolájuk. S már számított rá, hogy ez az ember mindenre képes
lesz érte.
– Ha férfi volnál – dadogta józanul és elragadtatva.
– Férfi vagyok, – röhögte.
– Megfojtanád.
De a hangja elfult a Hódl reszkető keze alatt, a torkán. Elbűvölve
nézett fel reá, mámorosan, a hálás nőstény elborult tekintetével. S
hirtelen, mint a vad, megmarta.
– Minden a miénk lehetne, – hadarta – ami csak van itten, minden!
S még hányszor mondta: minden! minden! mintegy felvirradt örömökben. S
mikor fölszökött mellőle s magára hagyta, a selyem kárpitok között a
fényben, azt hitte, ime elhintette a mérgét, a jövőt elvetette.
Az ember elaludt, kinyúltan az ünnepi ágyban, kopottan s elborulva. De
rögtön fel is riadt s kisompolygott Lóri után, a konyhába. Így ültek
órákhosszat, szótlanul egymás mellett, mint egy más világból, távoli
csillagokból és muzsikákból roskadva vissza egyforma estéik unalmába.
Olykor, a leány, magasra szegzett térddel s az állával a tenyerében,
mintegy téren és időn kivül csak pergette, a féllába öntudatlan
ütemverésével, az álmok rokkáját, a vágyai, a tervei, az ábrándjai
elszabadult fonalával valami réveteg végtelenbe. Olykor egy-egy szava
hangzott, csonka és meggyötrött csengéssel, egy félszava vergődőn, mint
kurta sirálysipongás a hullámos vizek fölött. Egy sóhaja szállt,
elunottan, kétségbeesetten, forrongó s zürzavaros képei után, a
reménysége roncsain sodródva merev tekintete előtt. S olykor, loppal, a
szeme szögletéből az embert nézte, aki ivott és hallgatott. És hirtelen
megrezzent közeledő lépések zajára, bizonyos jól ismert szoknya
suhogásokra a folyosón.
– Jön! Jön! Éppen most jön! – rebegte s az ablakhoz szökve, óvatosan
félretolta a függönyt s magához intette az embert.
– Akarod látni? – kérdezte izzón.
De az ember nem mozdult.
– Minek? – morogta elunottan.
– Minek! Minek! – csattant ki remegőn, a válla rángatásával, – minek! –
sivította már, feldühödve e gyávaságon, mikor a csengő beszólította.
Ekkor Hódl egyedül maradt, egyet rázott magán, kifujta magát, megpihent,
mint a megkergetett vad az erdő mélyén, elveszetten. A hajsza, forrón,
még perzselte az arcát s valami lázas gőzölgésbe vonta a fejét. Dúlt
szavak röpködték körül izzó női leheletekben, felkavart ösztönök,
gonoszságok, buzdítások, csábítások zárták körül a kisértés
lombzúgásával. És elernyedt energiái megriadtan hasogatták valami
hirtelen s könnyű cselekvés fantazmagóriáját, a nyers szinek
száguldozásával, a feldúlt termek, feltört fiókok zsivány-prizmáján át.
És remegőn az asztalnak dőlt, a fejét lehajtva, a kopaszságát hüsítve,
gyér hajbokrait pödörgetve izzadt tenyerével, megenyhülve egy percre s
rögtön megborzadva ujra, amint lassu csirázással, elfonyadva és
kisarjadva, hirtelen minden kihajtott s kivirult körülötte, egy egész
mező a bűnnek fojtó illatával, egy egész nagy rét fantasztikus
virágzással, pokoli termés, ami eltemette! És rémüldözőn, már-már
felhorkant, amint sodródó viziói lefogták, az ágy kárpitja mint egy
selyemvitorla, egy elfulladt hustömeg a tiz körme alatt, az egész
bitangság amint lefogta a bevégezettség förtelmével. De hát miért is
került ide, bús emberi sorsa fonalán, e fehér konyhába, istenem, miért?!
Elkallódott emberi féreg miért nem tudott kitérni tragikus csillagzata
elől, bármerre szédült a vágyai után. Az asztal fáját harapdálva,
elázott arccal, a régi idők szemetét söpörgette legázolt banán-orrával,
a Spanga-kávéház facérszép világát megrekkenve a füstben, magányos
sétáit a bús utcákon át, az elnyütt kövezet Golgotháján. Hol van mindez
és mért veszett el és mért nem térhet vissza többé!? Elrettenve ismerte
föl olthatatlan lekötöttségét, megmásíthatatlan rabságát Lóri mellett,
az egész létét e szörnyeteg hatalmában. Ingatag akarata benne olvadt
föl, az ő akaratában, legyőzve és eltaposva e szivós nőstény-energiák
alatt, melyeket megtagadott női mivolta, a gyülölségben fuldokló lelke,
acéllá kovácsolt. És tehetetlen nyomora, lirai-péklegény
gyámoltalansága, a keresztet ölelő mártir meggörnyedtségével simult e
női teremtéshez, a gyöngesége, a gyávasága, a munkától irtózó
distingváltsága, az üres gyomra panaszában. Holott baljóslatu ösztönei,
fülledt s homályos forrongással, valami szabadulást sugaltak egy
rendkivüli perc tiszta fényén, mely talán mindenkinek kijár egy döntő
pillanatban, mikor a születésünk ártatlanságának utolsó bucsuvillanása
rezdül. Elveszve, gőzölgő fejével az asztalon, az élete jobbik felét
kutatta, mohó szaglászással a két karját kinyujtva, derűsebb horizontok
után. És ott is, mintegy a tulsó partokon is, e lázas éjjel, e fojtó
légkör kisértésein túl, ott is csak a kisértést látta, a vétket még
vonzóbban, még nagyszerűbben, még ragyogóbban, amint régi vágyai, régi
álmai lidérctüzén, a pékné képe felmerült. Agyongyötörve, felüvöltött, s
Lóri állott ott előtte, a fal tövében, sápadozva.
– Lefeküdt, – súgta.
– Lefeküdt, – hebegte utána.
– Tedd meg, – mondta még – most tedd meg, eredj be.
– Most menjek be? – kérdezte fuldokolva.
S felállott, kinyult, a vonagló fejével. Egy lépést jött is előre, az
ajtó felé, megtántorodtan.
– Most menjek be? – ismételte mintegy önmagának, a tébolyát hevítve.
– Eredj, – lihegte Lóri.
S hozzátapadt, előretolta, borzongva a gyönyörtől, tárt szemekkel.
A küszöbön túl, a szobák sora kigyult, az éjszaka csendjében. S a
homályon át, távoli fény rózsaszine, egy magányos lámpa derengett a
mélyben. S valami átható illat terjedt, párolgó fürdők szagos
atmoszférája, megrekedt levendulák, a szőnyegtömegen s a függönyökön át.
– Eredj, – ismételte.
De az ember nem mozdult. Az ajtófélfának dőlve, torz homloka elborultan
meredt a küszöbre, ahol két lompos lába az eltaposott cipőkben, valami
reszketeg táncot járt.
– Hát ma nem… ma nem! – lihegte.
– Ma nem? – rebegte utána.
– Majd máskor, – könyörgött.
– Majd máskor? – kérdezte.
– Majd egyszer… majd egyszer megteszem, – dadogta.
– Majd egyszer?! – mondta elfagyva a mámorában s szédülten a
csalódástól.
S befordult a falon, az ember után a konyhába s egy széknek roskadt
némán. A nyakát előreszegve, egymásba tördelt ujjai közt a dühét
morzsolta, vonagló ajakkal. És hirtelen, az emberre nézett.
Fagyos tekintete, az eltorzult ajkak kiséretével, valami olthatatlan
megvetést sugárzott, a nőnek ama rettenetes nézésével, amelyben egy
ember veszve van. Hajdani vonzódások, kötelékek, estéli beszélgetések,
vacsorák, reménységek s még a közelmult órák érzéki fergetegje is,
nyomtalanul kiváltak a szivéből, a kifőzött rongy érzéktelenségével,
emlék nélkül, meghatottság nélkül, szintelenül és siváran. Leszakadtan
róla, kétes szépségének még nemrég oly izgató részletei hirtelen
elmosódtak, a dult homlokát, a szürkés szemét titkos tüzekben, a hosszu
orrát nem látta s nem érezte többé s humbug presztizse lefagyott az
egész alak megdermedtségén. Egy emberi hústömeg volt, csontos és
megkövült a széken. Egy emberi salak a nyitott szájával, amint az ajkát,
bárgyuan, lehullatta.
– Hát nézz ide Józsi, – szólott elfúlt hangon, – jobb lesz az, ha te
elmégy, ha elmégy az utadra Józsi. Nincs annak semmi értelme, hogy csak
így hiába felkavarsz engem, hogy nekigyüröd magad, hogy azt mondod
megteszed, bemégy azt mondod s rögtön reszketsz a küszöbön,
összeroskadsz a hasadtól, no nem igaz, a fájós hasadtól, igaz? Nem vagy
te férfi, nem vagy te semmi, puha facér vagy, egy rongy!
Az ember mozdulatlan maradt. A fejét lecsüggesztve mondta:
– Majd egyszer, megteszem.
Akkor Lóri kicsattant.
– Erre várjak?! Erre számítsak?! – kiáltotta. – Majd ha kedved lesz, mi?
Majd egyszer! Majd ha fagy!
– Nem majd ha fagy, – dünnyögte.
De a leány odalendült mellé, szorosan az arcához.
– Hát nem, hát nem, – köpködte az orra alá – hát nem akarok többé,
érted, nem akarok! Nem kínlódom itt többé, nem hordom e ringyóra többé a
szagos vizeket. Elég volt, nem akarok, nem küzködök, nem dolgozok, nem
hizlallak, majd bolond leszek, hogy hizlaljalak, hogy tömjelek, majd
bolond leszek! Te csak sétálsz, te csak úr vagy, én meg csak a barom
legyek, ugy-e? Hát nem fiacskám, fütyülök rád, nem is kellesz, ha gyáva
vagy, ha nincsen vér benned, ha csak azt tudod, hogy rámnehezkedsz,
eszel-iszol szürke rigoly, hát nem kellesz! Van itt más, aki fullad
utánam, komoly urak, egy jogász is van, aki fullad, hát nem kellesz!
Eredj, pusztulj innen, eredj!
És lecsapott a vállára, marcangoló kezekkel, éktelen dühében, hogy
rögtön kilódítsa. De heves mozgásán felborult a szék és elvágódott
átfogva az embert, kettős sulyuk zuhanásával a kövön. Izzó gomolyagban,
husmasszáik kidagadásával, rögtön, hogy megmarja, a nyakát kereste, lágy
részeit az arcnak és tárt szája, a fogak élével, zihálva fújta, vaskos
sürüsödésben, a lehelete hőhullámait. És egymást gyürve és egymást
cibálva, a vonagló tagjaik dühén, hirtelen az ember is kirobbant,
részegen a haragtól s megtébolyodottan, felkavart legény, valami hősi
mámorba gyúlt e forró női száj alatt.
– Megteszem! – hörögte eltökélten.
– Mikor? – fúlt az arcába, a szavát habzsolva.
– Rögtön.
– Holnap – dadogta elragadtatva.
S mint a fergeteg elgurult vele, a szoknyái lobogásával, a gerincök
vonaglásával, valami állati egyesülésben. Nagyszerü s förtelmes percek
voltak. Pokoli ölelkezésük e gyilkos megegyezésben, mintegy a halált
sodorta, a halál formáit bontogatta ki, amint egymásba forrtak, őrjöngve
és marcangolón.
Aztán, később, amint felhevülten még, ismét egymásra leltek,