A pékné - 1

HARRY RUSSEL-DORSAN HARCTÉRI LEVELEI.
SZOMORY DEZSŐ



A PÉKNÉ
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1916
A Nyugat nyomdája Budapest. IX., Lónyay-utca 18,


A PÉKNÉ.
Ijedezve gondolok rá, siralmas emberi lélek szegény, mint egy elgázolt
narancs a nagyvárosi aranyszemétben, drága Hódl Józsi! Csak a jó Isten
tudja a dolgokat és számunkra alig van valami, aminek megfejtése volna.
A feje nagy volt és szomorú bizony, az alsóbbrendűség hiányosságával,
tökéletlenül kikészített és ostobán modelált, bús gyári fej, durva _en
gros_ munka, a népes külső városrészek emberműhelyeiből, hangos
tenyészudvaraiból, ahol a kéj robotnak virul, a gépies szaporodás
rengeteg gyümölcsözésével.
Olcsó fej volt, szegény fej volt, korán kopasz, a homlok aránytalan
frontjával, mint egy ócska tükör. Számos szürke és rozoga hajszálak,
összetömörülve és egészen fönn a fejebúbján, mint magányos csokrok,
nőttek. És a szemén kivül, szürkés pislantások, az orrán kivül mint egy
banán, az ajkán kivül amelyet nyitva tartott a szőkés bajusz gyér szálai
alatt, a lelkén kivül, mely ki fog bontakozni, valami fanyar kis illata
is volt, valami sápadt presztizse az egész alakjának, vasárnapi
dicsőségének, elunott szegénységének, amint kiöltözött, bús péklegény s
némi világos nyakkendőket kötött. Agyonsülve a kenyérkemencék előtt, a
pékpincék mélyén éjjeli robotban, megpörkölt szőrzetével a meztelen
mellén amint a parázsból rubintfények érték: már rég nem dolgozott, de
bizony nem dolgozott s csak sétált mint egy Esterházy, nyugodtan és
lapos léptekkel utcahosszat az estéli világosságban, elveszve a tarka
szoknyák hullámzása között, hazatérő nők szagos nyakszirtjei mögött,
friss cselédlányok ténfergése mentén, mint egy csüggedt zászló a
szélben.
Holott olykor felbuzdult a fényben s mámoros képzelete némi világosságot
gyújtott elunott élete éjszakáján. Ilyenkor veszélyes vágyai ébredtek,
régi s lappangó kísértések mint gonosz virágok, a lelke mélyén
kihajtottak. Amint elvonult a térben, a világos kirakatok mentén, a
lámpák alatt, a tömegben, a szagokban és a fényben, rettenetes
öntudatokra eszmélt a mozik világos portáljai s patétikus plakátjai
előtt. Valami titkos és kegyetlen sóvárgás gyötörte. S így jött az
estében eltikkadva, kábult és üres fejjel, éppen amiért így tele volt
mindennel, szegény emberi pária.
– Ha nincs a pékné! – motyogta és utolsó állomására gondolt, a
Zerge-utcai híres sütődében.
Csak rövid és primitiv hangulatai voltak, keserű szájízben. Ahogyan az
ember csak éppen mond valamit, röpködő, homályos sóhajokban. Aztán el is
akadt minden gondolata. Semmi se volt olyan fontos különben, hogy valami
kiválót gondolhatott volna és másrészt olyan sivár és reménytelen volt
minden, hogy akármit gondoljon, a nyomorát nem éri föl vele. Így van ez
a lét keserű alján, hogy minden mellékes voltaképen.
– A pékné! – ismételte mégis, végkép tanácstalan. – Most nincs helyem, –
fűzte tovább – és nem is lesz – gondolta megadással.
De nem ám. Nem volt hely, csakugyan nem. Az égen sem volt hely, ahogy
tele volt rakva májusi csillagzással, mintha tavaly óta új csillagok
születtek volna. Egyáltalán nem volt hely sehol. Fönn az ég és lenn a
föld, az egész világ, hegyek, folyók és tengerek túlzsufoltaknak
rémlettek e vergődő és elunott agy fantazmagóriában, mely a maga színeit
és képeit a tömött munkástanyák és párolgó hónapos ágyak vizióin
melengette s leborult, mint az áldozat, a nyomora előtt. Drága, finom,
csengő szavak hiányát is érezhette, melyek a disztingvált nyomorgót
megbékéltetik, ahogy Lamartine mondja, a költészet e legnagyobb zenésze.
Minimális szóbősége, benső berendezkedésének siralmas semmiségét csengte
vissza a szegényes érzéshálózat kultiválatlan húrjain.
– Nincs is mit akarni, – gondolta, amint éppen átjött az utcán, – nincs
és nincs – és igaza volt. Az ember úgy születik nyilván, ahogy elvetik a
magját. Nagy nyomorok és nagy inségek élnek tovább olthatatlan emberi
vezérképviseletekben és ezek törhetetlen cölöpök és erős fundamentumok,
amelyekre minden egyéb épül a világon. A feje fölött, egy nagy szürke
bérház nyitott ablakain át, némi zongorázást hallott és szeretettel de
szórakozottan követte egy szellemtelen keringő röpködő hangjait,
elvesző, béna ritmusát a térben. Egy női arcot is látott valahol
odafönn, az emeletek sötétjéből válva ki ocsmányan, vonzón és fehéren.
De az óra megkondult a terézvárosi templom tornyán. És Hódl Józsi ment
tovább.
Amint betért a Spanga-kávéházba, ahol facér péklegények e földi
balsorsukat némi kártya és billiárd játékkal javítgatták, már füstben
rekedt minden s a megaludt tükrökön túl, mint ócska tejfelületek, a
törpe fal mentén, sűrű makulákkal, kiemelkedőn ült a kassza márványlapja
előtt, dús pléhkanalak és torz cukorkockák között, Marosi Lóri a
kaszirnő. A füstök ködfátyolán át vöröses szélű szeme világított, a
tekintet zord közönyével, amint a maga robotjához szokott. Az arca
halovány volt, mintegy hervatag tejekkel fröcscsent és némi kéklő
árnyalatokkal, amit az érhálózat irizált a roskatag bőrfelületre. A
szája megkent és elvirult, a mesterséges pir rikító ellentétével a
sárgás fogak és tág orrcimpák között, melyek az elmerült orrcsont
hijján, magát az orrot alkották, kizárólagos szélességben. Az elmosott
blúz alatt, aránytalan térfoglalatban, dús keble virult s valami különös
jellegzetességet kölcsönzött e női személynek, valami
moziplakátszerüséget, a figura túlzott formáival. És a homloka eltünt a
fekete hajkorona alatt, mely vastag fürtjeit lenyomta egészen a
szemöldökökig.
– Jó estét, – mondotta Józsi, lágyan közeledve. És az emelvényhez
dörgölődzött, kétes graciozitással.
– Feldönti a kasszát, – szólott Lóri egykedvüen és csak rakosgatta a
cukrait.
Mégis, hirtelen, a szemök összenézett.
– Mi baj van? – kérdezte a hölgy.
– Semmi, – felelte a nyakkendőjén babrálva, – semmi. Miért, hogy azt
kérdezi mi baj van, amikor nincsen semmi baj. Mintha mindig azt hinné,
hogy valami bajnak kell lenni.
– Hát persze, hogy azt hiszem, – pörölt a nő meggyőződéssel, – amikor
csak lézeng és nem csinál semmit. Ebből lesz a baj, – tette hozzá
telített hangsúlyozással, mintha valami jóízű dolgon nyalánkodna.
De az ember kitért a célzások elől és unottan a vállát vonogatta.
– Hát ennek is vége lesz, ennek a rossz állapotnak, – magyarázgatta. –
Lássa, hányan vannak itt facérok és nem csak itt vannak, a Dungl is tele
van velök. Nem hogy a bér rossz, még azt sem mondom, de a munka kevés
ilyenkor és a mesterek se fűtenek hiába. Még azoknak jó, akik kártyáznak
vagy billiárdoznak. Van olyan, aki a maga két koronáját is megnyeri egy
nap. Csak én unom el magamat. Halálra elunom magamat, mint a kiszáradt
kút nálunk odahaza, tudja.
– Tudom, – mondta a nő.
– Dehogy tudja, – felelt szeliden és a szürke szeme tágra nyilt. A torz
fejét két kézre fogva, gyér hajbokrait gyötörgette és nyirkos homloka
elborult.
– Maga nem tudja, hogy nyom engem minden, – mondotta elernyedve, – az
élet, minden, hogy nyom engem! Egész Pest mintha a csigolyámon ülne,
olyan nehéz a fejem. Az este, az utcák, a lámpák, a sok villamos és a
sok ember, mintha mind rajtam gázolna, – egész Pest! mondom. Az imént
is, mintha homlokon csaptak volna valami rézkoronggal, amint harangoztak
a Terézvárosban. Végre valami műveltsége is van az embernek, ha már más
nincs, hát nem igaz? Az utolsó helyemen a könyvet is én vezettem, a
leveleket is én írtam a nagy malmokba s ha nincs a pékné, még ma is ott
vagyok a jó helyemen, tudja.
– Ha nincs a pékné, haj bizony a pékné! – ismételgette Lóri, alattomos
inszinuációkkal. – A pékné bizony, az volt a baj ugy-e? Valami nagy fene
lisztes tyuk ugy-e? – kérdezte, vörösen pislogatva.
– Valami nagy fene lisztes tyuk? – hebegte utána tájékozatlanul.
– Hát persze! A pékné! Nem érti?
– Nem.
– Mi volt vele? No mondja! – nógatta a leány a fejét előrehajtva.
És az orrát is fintorgatta, mintegy képzelt illatokhoz.
– Hát nem mondja? – kérdezte, hogy az ember nem felelt.
– Mit mondjak? – szólalt meg végre.
– Mi volt vele? A péknével? – kérdezte felpezsdülve.
– Semmi se volt.
– Nem ám! Képzelem!
És szakavatott fölénnyel rázta a fejét.
S hogy éppen egy pincér pattant elébe, némi kanalak után nyúlván s a
tálcákat prezentálva, néhány kocka cukrot csapott le oda, a csorba
csészék mellé.
– Képzelem, – ismételte felbigyedt ajakkal.
– Semmit sem képzelhet, – mondta Hódl, – ki sem találhatja, ami a péknét
illeti, hiába okos lány, mégis ki sem találhatja!
– Nem ám! Amilyen nehéz kitalálni!
– Nehéz, – felelte hirtelen elbúsultan, a hangjának oly sajátos
csengésével, hogy a hölgy meglepetten nézett reá. S amint távolodott
vagy eltántorgott inkább, amint elmaradt egy pillanatra valamelyik
szomszéd asztalnál valamelyik társa mellett akitől egy cigarettát kért s
amint rágyújtott s a gyufa lángján szinte eltorzult arca megjelent: oly
különös, oly szokatlan volt, a lerongyollott élet s az olthatatlan
áhítozás minden nyomorába fürösztött, amint még mindég a felkavart
viziót követte, a pékné látását, szédüldözve! A megrándult ajkát látta
Lóri, a gyér bajuszt a száj fölött, melyet leperzselt a vágy, a nagy
sárga orrát, oh főleg ezt, a nagy sárga orrát, eleven banán, kinyúlva és
vonaglón egy egész nagy világ fölött, hallatlan íveléssel, lehetetlen
örömök után.
Megejtve, valami furcsa kiváncsiságot érzett, valami különös vonzódás
ébredését e kábult péklegény iránt és elfásult képzelete, hirtelen a
maga javára számlálgatta e rejtélyes indulatok kétségbeesett erejét. És
mindjobban elmerülve és elsodortan az ösztönei sugallatán, valami
kedvesebb és tetszetősebb képre ébredt, valami homályos vizióra maga is,
amint lassanként kilendült az élete silányságából, a pléhkanalak és
csorba cukrok mellől, a kis kávéház kihült füstjéből és megpörkölődött
bűzeiből, bizsergő hetéra! Még nézte az embert, mosolyogva már, a dús
keble pihegésével és a vöröses szélű szeme fénylett. A szépsége
részleteit, álpresztizsét e lezüllöttségben, a rikitó nyakkendőjét,
egész vonagló fiatalságát valami titkos sovárgás dicsőségében, most
figyelte meg először s most formálta át magának izgató tulajdonokra,
mint ahogy a nő szokta ezt, ha valakit megkivánt. De nem árult el egy
hangot, sőt érzéktelen visszasüppedt a bús üzem unalmába, a füstökbe a
tükrök alján, miközben Hódl ismét visszakerült hozzá és hanyagul az
emelvényhez dőlt. Előttük az asztaloknál filléres kártya járta, az
időnként vitás hangok keserű baritonjaival. Nagy, sápadt kezek, a körmök
gyászszegélyével, aggódva a kártyát szorongatták. Olykor egy-egy
hevesebb kijátszásra, a pártik végén, a lecsapott öklök súlya alatt, egy
asztal dörgött a diadalban. És távolabb, makacs egyformasággal,
meg-megkoppant egy billiárdgolyó.
– Milyen furcsa szaga van magának, – mondotta Lóri, az ember válla
fölött.
– Egy kevés parfüm, – felelte a zsebkendője után nyúlva, – néhány csöpp,
ami még volt.
És hirtelen felderülve:
– Maga jó volna nekem Lóri, – mondotta röhögve és a lány kezét kereste.
– Különösen, amiért így lézengek, volna maga nagyon jó nekem. Én is
magának, persze. Várnám amikor hazamegy éjjel és elkisérném a sötét
utcán. Maga nagyon jó volna nekem, Lóri.
– Mint a pékné, mi?! – morogta.
S hogy az ember nem felelt:
– Mint a pékné, hallja?! – ismételgette.
– Ne beszéljünk kérem a péknéről, nagyon kérem, – felelte csendesen. –
Hagyjuk a péknét, mire is való az? Nincs is értelme, kérem.
Még várt egy percig, aztán minden átmenet nélkül, egyszerűen:
– Még nem is vacsoráztam, – mondta.
– Kávét? Akar?
– Hm, – dünyögte elhárítólag.
– Egy kis hideg hust! No nézze! Milyen jó, hogy megmaradt ebédről.
A márványlap alól egy tányért vett elő. Egy izzadt husszelet pihent
benne, a megaludt mártásban.
Az örömtől az ember megrázkódott. Mohón egy zsemlyét csent magának s a
tányérnak jött, nyitott szájjal. Egész nyomorult emberi sorsa e dús
falatnak szegeződött.
– Kinek hagyta meg ezt a cica? – kérdezte negédesen, a kitartott szerető
elkényeztetettségével.
– Neked apám – felelte Lóri, e hangnembe vágva és vaskos emlőjével
elterpeszkedve a marványlapon, csöndesen elnézte, amint a zsebkése
hegyéről a szájába kapkodja a szapora falatokat s nagyokat nyel jóizüen.
– Így van ez, – mondta közben, – így van ez. – S a mártást lapátolta egy
zsemlyedarabbal.
Aztán, hirtelen, felnézett a leányra, jólakottan, mint a párduc. Egy
pohár sört is kapott és akkor is csak nézte, ivásközben, a pohár fölött
meredő tekintettel. Ott volt előtte Lóri, egészen közel, a szemével a
szemében. A kifent szája virult az arc vizes szinében, az erektől kéklő
árnyalatokkal. Az orra, elszélesedve a tárt cimpák izgalmában, majdnem
az egész száj vonalát követte és apró sárgás fogai látszottak, valami
öntudatlan harapásrakészen. S a lesüppedt haj, majdnem a szemöldökök
ívéig, mindent beárnyékolt sötéten. Marcona fej volt e percben, a maga
tömör és széthulló vonásaival, megsebzett fiatalságával, amint végkép
abszorbeálva, valami önfeledt tünődésnek engedte át magát.
– Hát nem bánom, várjon meg – szólott hirtelen feleszmélve. – Éjfélkor
vége lesz. Bezárunk. S mondani is akarok valamit.
Az ember intett. S egy utolsót seperve a tányérban s egy utolsót
hörpintve a pohárból:
– Úri nap volt, – szólott lelkesülten.
És eljött a kasszától. Békén betelve minden jóval, egy percig még a
billiárdozókat nézte és egy hetyke szivarral a szája szélén kifordult a
küszöbre, szétnézett, megindult.
Odakünn, őrködő fényeivel, a távoli villamgöbök lilaszín sorozatával,
mint egy nagy ravatal ragyogott az este, a ritka járókelők árnyszerű
tovasiklásával a kihalt utcák céltalanságán. A körút sarkán, hirtelen,
egy-egy rajongó leány tünt fel mint az őrszem s rögtön vissza is
kotródott a sötét mellékutcán. Egy-egy villamos gurult a gyér utasok
merevségével, sárga fényekben és frenetikus csilingeléssel az alvó házak
sorfala között. És a terézvárosi templom tornya, az óralap méla
szemével, valami meredező kimérának tünt, amint súlyos tömegével
elveszve a homályban, mozdulatlanul bőgte ki magából a tízórai
harangkongást.
Ment tovább, megbékülten, a szivarját szítta kifeszült mellel, dacosan
mint egy úr s közönnyel átengedte magát az esti séta hangulatának. A
teli gyomor s a sör utóíze a füsttel keverődvén, csöndes
megelégedettséggel fűtötte át homályos érzéshálózatát és nyers
élnivágyása a néptelen utcán, az útszéli leánycsapatban, némi távoli
fényekben, sőt egy-egy autókürt hangjában is örömöket talált.
Szimatolva, a sötét kapualjak szorongó szerelmeseit vizsgálta, tömör
szakácsnékat és ájult kis bakákat a homályban, majd egy-egy világos
ablakon akadt meg kalandos tekintete, ahol a lebocsátott
függönyfelületre fantasztikus árnyképek vetődtek. És mégis, hirtelen,
egy sóhaja szállt, a fejét lehorgasztotta. S a saját lépteit figyelgetve
már, szegény elnyűtt lábait a járdán, izzó buvárgatással holmi
pénztárcákat kutatott, elkallódott ékszereket keresgélt az utcák
szemetében. Más fölnéz, ő lebámult, – más! Miért hivatkozni boldogabb
lelkek nosztalgiáira, mikor ez is, szegény, csak élt ahogy tudott,
magányos ember, aki ment, hogy betöltse a sorsát, bús szürke legény,
akire milliárd csillag ragyogott felülről, miközben hirtelen feldühödve,
egy üres gyufaskatulyát rúgott fel a járdán és rugdosta utcahosszat maga
előtt, az út széléig, ahol unottan eltaposta végül.
Most már nem volt hátra más, mint megvárni Marosi Lórit, a kis kávéház
küszöbénél s elmenni vele hazáig, vagy azontúl, ki tudja! Holott alig
vonzódott már. A vágya elhült, a Lóri képe, csendesen kialudt a
szívében, mintha azt is eltaposta volna azzal a szemét kis dobozzal.
Estéli emlékei sorra eltünedeztek s amint a szivarja végét is
elhajította s a körömnyi maradék, még egyre parázslón, csak fénylett
mögötte két kőkocka közt: mintha távoli partok tünő tüze lett volna,
amelyhez semmi köze többé. Ellágyulva és felzaklatva, régi dolgai
gyötörték e bús jelen nyomorába fúlva, a régi sütődék boszorkánypincéje,
az utolsó állomás kenyérkemencéje, a tűznyílás parázsrózsái, melyeknek
meghajlott gerinccel a meztelen vállát szegezte, a nagy fejét
elkopaszodva, a banán orrát, a melegtől megpörkölten – s mi minden még,
ami e multakból felmerült előtte! A világos péküzlet odafönn a
Zerge-utca sarkán, a sárgás zsemlyék mint a narancsok, a kiszolgáló
kisasszonyok fehérben s valaki még fehérebben, kivirultan, isteniesen, a
két fiatal karjának imádandó tündöklésében, amint a pénztárban ült, mint
egy királynő s olykor rámosolygott, csak a szeme játékával, az ajkát
bevonva titkon úgy mosolygott amikor a friss kenyereket hordva föl
elébe, megjelent meztelen mellel a fal tövében, mint egy tűzisten,
kigyúlva! A pékné, aki nézte uram isten, s akihez e robotban, lehajtott
fejjel, alig hogy felpillantani mert, szikár rabszolga a kenyerei
terhével, a tűztől bronzszínű karjain! Mindaz, ami elmult, ami élt
mögötte, tikkasztó alkonyatok, friss kenyérszag s két női szem amint
végigsiklik rajta s felperzseli a bőrét a titkok édes tekintetével, mult
éjszakák és mult vasárnapok amint holtrafáradtan leste órák hosszat egy
röpke szó, egy hitvány fejbólintás gyönyöréért, egy szaváért, mely oly
ritkán ha megcsendült, az elfulladt vágy s a kivánság olthatatlan kínja,
mind a szívébe markolt, mind, amint elkábultan és szédüldözve már, egy
falnak dőlt és röhögött:
– A pékné!
Hát igen, ott volt előtte, hogyne, a pékné, a túlsó sarkon a
Király-szinház kapui előtt. A pékné, amint élt s virult, igért és
hazudott, a pékné, atyám, a kék szemével, a bevont ajkával, a keblének
két ezüst almájával, a pékné üdén és omlatag fehérben, a hattyuprémek
fejedelemségében, ott vonult el a tömegben, s a szőke feje ragyogott az
estében! Elhülve nézte, mozdulatlanul, s magába szítta, mint a fényt. A
tumultusból kiválasztotta, kiemelte mint egy bálványt, csak őt látta,
csak őt követte, visszafojtott lélegzettel, a falnak tapadva, hogy meg
ne zavarja, hogy el ne tünjön s mereven a nyakát kinyujtotta utána, mint
a ló holtra szomjadtan, az egész nyakát, megnyulva a térben, a torz feje
vonaglásával. Oh dehogy is tünt el, sőt, enyhén megállott, elbűvölő
fiatal jelenség, viruló kis polgárasszony a prémjeibe burkoltan s a
szoknyáját megemelve a zománcos pikkely csillogásával, a pazar ruháját
két apró lába fölött, melyek leányos kecsességgel, félénken, egymáshoz
szorultak, mintegy szokatlanul és gène-ben a kövön. És nyugtalan
elnézett a feltorlódó kocsisoron, amint mögötte s körülötte, a
Király-szinház kapuján, kitódult a tömeg, a kalapok, ruhák, meztelen
vállak, kihevült arcok s meglazult hajfürtök százféle formáiban, röpködő
női tarsolyok és szinházi látcsövek keverékében, színes tolongás az
éjnek lendülten, betelt örömök hullámzásával.
Kocsit várt, keresett, olykor szólítgatott is, de a hangja alig
hallatszott a térben, magányos madársipongás szopránja, kis üde női szó,
ami elveszett. És intett is a gyönyörü karjával, mint az opál
fényrezgése az éjben, amint kibujt és kinyúlott a prémtömegek, a bő
ujjak alól, az eleven hús üdeségével. Még nézte onnan, a fal tövéből,
elfúlva és roskadozva s aztán, hirtelen, áttántorgott hozzá levett
kalappal, drága ember és megállott előtte meggörbülten. A pékné volt,
igen a pékné, így közelről is, isteni Rausch Mária asszony, tavaszi
Mária, mindössze még fehérebben, még vonzóbban, még kedvesebben, az
ékszerei szikrázásával a prémjei fölött, mint egy királyi ágyastárs,
derüs, világos, ragyogó, a szőke hajak koronájával. Mit mondjon? Remegő
ajka, egy-egy csöndes szó formáján vonaglott, az orra megnyult – de hát
mit mondjon? Mégis, valamit hebegett, valami választ is várt, de a kék
szemü Mária megriadva nézte, miközben kis nyugtalan mozdulatokkal az
erszényében keresgélt.
– Hozzon egy kocsit, – vetette oda végre, az ajka hegyéről, könnyedén.
Akkor lassan, forrón, megemelte a fejét, szédülten felnézett reá. A
szürke szeme mámorával az asszony arcán elmerült.
– Józsi! – szólott meglepetten, ahogy megismerte, – no lám, maga az,
Hódl Józsi, milyen furcsa!
És nevetett. S egy pillanat alatt, rögtön, finom kis lénye minden
jóságát kitárta, megszelidülten kedves tekintetekben. Valami
kimondhatatlan báj lebegte körül, rendkivüli szivélyesség az egész
alakját, üde illatokban. De már intett is ujra s már kocsija is akadt
akkor, már fel is lépett a hágcsón és a szoknyája felszökött a lábán,
csillogón felszökött magasra, fehérselyemharisnyás tömör formákon,
melyek áttetszőn, a hus szinével világítottak.
– Oh! – hebegte Hódl megtántorodva, a kinyult orrával lebegő illatok
után. Még itt volt minden körülötte, holott már elgurult a kocsi, még
itt volt minden, mint ahogy álomból ébredve érzi még az ember a hatások
intenzivitását. Négy kerék zörgött messze s a kocsi lámpása mint
elkalódott csillag, elúszott a mélyben.
Akkor feleszmélt, megindult, a falak mentén, hangtalan lépésekkel,
tragikus csendben, mint az árny. És izzó kis darabokban, részletező
gyönyörüséggel a Rausch Mária képét idézgette. Elfuló lélegzettel, időn
és téren kivül, az egész lelke e selyemharisnyás lábszáron vonaglott,
mint szélben a rongy valami rudon. Elment, elmult, nem is bánta, amint a
kép még egyre minden csepp vérét átfűtötte, az emlék lázas párájával. És
olykor, mint a vad, felhorkant az örömtől. Mint rendszerint a gyönge
lények, rettenetes energiákat érzett. Kiválva az életéből, a nyomorából,
az utcák sarából, felfrissülve és felüdülten, idegen álmokba lendült, az
olthatatlan vágy fantasztikus szárnycsapásán. Zord és durva szavakat
harapdált kinzó elkivánkozásban e nő fátylai és selyemrongyai után. És a
húsának dőlt mint egy hegyoromról a mélybe. Régi epedések mérge, fülledt
éjjelek vakmerő reménye, mikor meglapulva az ablaka alatt valami titkos
jelekre várt, a rossz gyönyör, amit fiktiv egyesülésekben kiváltott e
gyötrelmekből, minden amit akart, keresett, marcangolt, minden vétke s
minden érzéki keserve, az egész lelke sebektől felfakadtan, az egész
teste megborzongva, ime e régi kisértésnek szédült, felzaklatva s
agyoncsigázva ez álomszerü találkozáson, e váratlan föltündöklésen, hősi
péklegény, amint megpillantotta, mint egy nagy, hajlékony nőstényhattyut
az éjben.
– Meghalok, – lihegte.
És elfulva, megállott, várt. A helyzetet, viszonyokat, az esélyeket
latolgatta, a szerencséjét méregette, a chance-ait! elborult agygyal a
reményeit sajtolgatta, mint nagyszerü gyümölcsöket. Mit várhatott, mit
remélhetett, letört s elkuszó féreg e tündéri nő selyemtopánjai előtt,
az utca szemetében? És mégis! Üres élete, a tétlenség s az elunottság
minden hatalmával, a betöltetlen idő minden pazarságával, e nő birását
magába szitta, s elnyuló tervezgetése végén ugy látta, birja már! Csak a
tökéletes nyomorgók s a fantasztikusan gazdagok tudják ily törhetetlenül
magukhoz váltani a vágyaik aranyigéretét. Emitt az eszközök pazarsága
mindent felhajt, mindent megvalósit; amott a szertehullott energiák, a
felhasználatlan akarat és a vergődő elhatározás hirtelen egy csomóba
gyüjti, egyetlenegy merev és végzetes eltökélésbe a vágy kisértő fixa
ideáját. A gyöngék, a henyélők, a lézengők, a kimerültek, az elfáradtak
nagyszerü revanche-a ez, egyetlenegy pillanat titán-ünnepében. Akik
évekig henyéltek két izmos kar izzadt himbálásával, akik gyáván
elsompolyogtak egynémely vaskosabb bőrönd mellől, semhogy felvigyék egy
emeletre, olykor egy lázas óra munkájában, néhány perc freneziájában,
dulakodásban s öldöklésben túltesznek Napoleonon.
A jövője fényén Hódl Józsi hirtelen kigyulladt, elapadt lelke
fellángolásával. A tűz égette belülről s szürkés szeme csillogón, még
egyre a pékné vizióját rakosgatta össze, sugárzó lényének, imádandó
nőiességének izzó reliefjébe. Rausch Mária, – suttogta e név gyönyörével
az ajkán, a nyitott szája vonaglásával, amint az elbüvölő részletek és
benyomások egy egységesebb képbe tömörültek. A pékné!? Hogyan!? És
elveszve és agyongyötörve e töprengésben, az emlékei zürzavarával, hogy
a megértését segítse, fogyatékos képzelete mindössze annyit sejtett,
hogy e ragyogó női jelenségben, a prémjeiben, a gyöngyeiben, a dús haja
szabad lobogásában imhol a pékné elveszett. Vagy feltámadt mindegy, de
ez nem az többé, aki volt, szerény kis polgári asszony a Zerge-utcai
sütőde liszt és kovász illatában, a friss kenyerek és üde zsemlyék
között, a torták üveges fénye és a sütemények apró kis habtornyai előtt,
amint nyájas szavakkal ajánlgatta mindezt s elperdült a pénztár
fiókjához egy szál fehér ruhában, a kivágott blúz áttetsző battisztjával
rózsaszinű bőrfelületeken, az egész alakja kéjes ringásával, ami
szerelmi képzeteket keltett. A szemek kék világa is maróbbá lett azóta,
mintegy mélyebb tüzek ébredésével, apró villámló fénylésekkel a tekintet
legalján. Imhol elbüvölő, minden gyönyörre nyilt szemek ezek, amelyeket
egy intenzivebb élet, remegő örömök s nyilt epedések, valami finom
érzéki kultura gyujtott ki, a lappangó mámor dicsőségével.
Tájékozatlan péklegény szegény, mit tudta ő! Naiv birálgatása,
bizonytalan megfigyelései, egybeszürten multakkal s a jelennel mintegy a
kutatása eszközéül, csak ingadozva hozták elő, mint egy rossz s homályos
képlevonat, e mennyei nő szent hivatását földi szerelmekben. Elbódulva
pillantotta meg benne nagy és fojtó éjjelek nagyszerü fehér kancáját, a
kibontott hajak szőke sörényével, lobogva a gyönyörben! Óh kétségkivül,
valami szerelmi átmoszféra lebegte körül tündöklő homlokát a gyémántos
ezüstkarikával, az egész alakját illatos vizekbe fürösztötten s ragyogó
elegáncián túl, mint egy jeles tábornok a harcvonal mögött, jó mélyen
valami klub-zsölyében s kéklő szivarfüst mögül, diszkréten felmerült a
szerelmi mecenás silhouettje, távoli mosolygással.
– Valami nagy úr, – dadogta megriadt alázatossággal, – valami nagy úr,
aki kitartja, – füzte tovább, s a homlokát törülgetve tovatántorgott,
elsöpörten.
Az éjszaka mintegy elmerült a csendben. A kihalt utca kongott körülötte.
Az ég tele volt rakva csillagokkal. S a gázlámpák merev rudján, a portól
szőke üvegkalitkákban, alig pislogott a láng. Rég ismert utcákon az
útját kereste, eltikkadva. A járda kinyúlt előtte üresen, a nappali élet
letünt tumultusával, elnyomorodott gyalogosok siralmas trotoirja,
otromba kőkockák végtelen sakktáblája, ezernyi lábak egymásba taposott
nyomával, szegény, nehéz, fájós lábak kihült és megdermedt kínjával az
elkopott szürkeségükön.
– Valami nagy úr, – röhögte, hirtelen nekigyürkőzve amint váltakozó
érzéshullámzása némi lázongást kevert ösztönszerű meghunyászkodásába,
drága Hódl Józsi! De vajjon honnan került elő, micsoda távoli udvarok
mélyéről, ismeretlen szülőknek nyomortól s italtól átfűtött rubintos
véréből, hogy ily mohón nekirugaszkodott holmi elérhetetlen lidércnek, s
falta magába ruhástul, gyémántostul, udvarlóstul, a beváltott szerelmek
üres diadalmasságával mint egy párduc, ha egy szalmazsákot nyelne le. A
kopasz feje mintegy elkallódott a térben, a felesleges gömb hivságával.
Az orra kinyúlt, sárgás banán, mint az élvek horga, meggörbülten. Még
egyre kutatott, keresett, töprengett s azt mondta: mindenkié! Valami
homályos jogérzete támadt ősrégi ösztönök egyenranguságán. Aki birja,
marja. Mindenkié! Az enyém is – miért ne? S már szórta elébe az
energiája kincseit, hősi zsákmányolásokból. Rablóösztönök kisértgették,
elfulladt s vaskos kavargással, mint a forrásnak indult szurok, a kazán
mélyén, megpuffadtan. S a karját kitárta nekilendülten.
Már ekkor, az utca végéről, Lóri intett, várta, hivta, a rikító ellentét
rémképével. Plakát alakját, a keble duzzadt dinyéivel, némi sárgás fény
érte a küszöbről, ahol éppen az üvegajtót reteszelték be, a rozsdás
zárak nyikorgásával. A bevégzett munka s a csukott bolt melankoliája
mintegy végigöntötte a romlott tejek s maradék kávék színeivel, a csorba
csészék, pléhkanalak, kihült füst és emberszag kisértésével s elnyütten
a haját igazgatta, amint vaskosan az arcába omlott. És hirtelen, az utca
homályában, az orra s ajka elmosódott az arc horpadt elevenjén. S csak
vörhenyes szélű szeme világított, mint két színes s kemény ércdarab
véres karikákban, a hajakkal bekent homloka alatt.