A pékné - 6

legyőzhetetlen elmulások ellen. A magam szegény emberi örömét védem meg
lihegve az általános fájdalom előtt. Szeretve, úgy küzdök a létért, úgy
küzdök, hogy mondjam, szerelmi kétségbeeséssel, mint más ember a homloka
kinjával.
Egy percig hallgatott, aztán folytatta, magyarázta:
– Flóri elmarad időnként s eltűnik, szótlan kirepül világgá. Micsoda
vágyak kergetik, micsoda gonosz ösztönök, ki tudja, tengertuli
csapszékekbe, távoli vásárokba, ahol az emberi hús mint az opál fénylik,
nagyszerű és nyugtalan bucsújárásai a vándor szerelemnek földeken túl,
keleti hajnalokban. Olykor felém hullajt néhány sornyi írást, ami úgy
száll el hozzám, mint hervadt falevél az őszi fergetegben, messziről,
gyűrött szélekkel s cudar illatokban, – oh hogy szívom fel magamba e
távoli vágy rozsdáját, a tulsó földrész levegőjét, a pálmák árnyékát,
mely megérinthette, az ujja nyomát mely elsiklott a papiron! Aztán,
egyszerre, hónapok multán, félesztendők végén, két szó, mint egy
sikoltás: „Jövök! Várj!“ Akkor várok, akkor így várom mint most, arccal
a végtelennek, a saját szivemnek, mely ki tudja honnan, ismét felém
gurul…
Amint így hallgattam, amint néztem a babérbokrok mögött a fényben,
elepedt s gyötrődő tekintetén vergődő érzésvilága a maga nyomorát szürte
át. Oly szép volt, oly különös, mintegy titkos sebekből vérző s oly
áhitatos, amint leplezett remegéssel a fájdalmát izlelte s mind növekvő
vágyán izzó képzetekbe szédült.
– Rögtön amint megérkezik, – mondotta – beülünk a kocsiba s rohanunk
vissza egyenest Nizzának. A legszebb lakásom nekem van ott, Riquier-en
túl, a völgyben. Kilenc ablakom nyilik keletre s a tengert csak akkor
látom, mikor felszáll rá a nap. A kertemben nincs csak narancsfa, tele
gyümölcscsel. És mind és mind és százával mind a sok narancs apró
aranylámpának látszik mikor hajnalban átszűri a fény. S az ágyamból
látom a narancsokat.
– S az ágyadból látod a narancsokat, ismételtem, mert ez oly ritmikusnak
tünt.
– S mi van még? – folytatta lázasan – már nem is tudom. Ami vár reám,
oly szédületes, hogy fuldoklok, ha elképzelem. Nem is tudom mikép juthat
számomra ennyi gyönyör a világon. A téboly isteni borzalmát érzem, amint
surolja az agyamat.
Ekkor megfogtam a kezét, magam is lázasan s irigykedőn.
– Honnan jön az a Fontén Flóri?
– Azt hiszem Dél-Amerikából.
– Mikor ment el?
– Talán egy esztendeje.
– Honnan indult?
– Már nem emlékszem. Egy francia kikötőből.
– Havre-ből, mi?
– Havre-ből igen, mert odavaló.
– A _Sadi-Carnot_-n indult?
– A _Sadi-Carnot_-n, nem tudom, meglehet – mondotta elsápadva, – már
igazán nem emlékszem.
– Oh én emlékszem! – feleltem feltüzelve s oly boldogan, hogy kegyetlen
lehettem – én is a _Sadi-Carnot_-n mentem s ott volt a nő, a legfinomabb
nő, micsoda véletlen! Öt nap alatt végiggurult az összes kabinokon, az
összes utasokon mind. A franciákon kezdte, mert hazafias volt s aztán az
angol gyarmatosok karján pergett tova s jött-ment az éjben ágyról-ágyra,
mint a kisértet a kéklő fedélzeten, fehér csipkékben s félig meztelen.
Egy éjszaka végre, már Port-Said előtt, a kigyulladt rév s a parti tüzek
gyémánt-miriádja előtt, leittasodva s egy végső lendületben már csak a
kormányos szeretője lehetett, ott fönn a magasban, a hídon! Ez volt az
apotheozis. S a csillagos égboltozat alatt a vörös haja lelógott a
hidról.
– A vörös haja, – rebegte. – S azontul?
– Azontul, nem tudom. Én bejöttem Egyptomba s a hajó ment tovább az
oceánnak.
– Oh istenem, – dadogta eltorzult ajakkal – oh istenem, milyen nagyszerű
ez és micsoda szégyen. Így mennek a hajók künn a tengeren s mit tudjuk
mi szegény emberek, akik itt vagyunk a földön. Legjobb volna rögtön
elkotródni innen és abbanhagyni mindent, nem?
– Csakugyan legjobb volna abbanhagyni mindent, – feleltem. – De ki
cselekszi azt, ami a legjobb, vagy a legokosabb volna? Most már csak
várjuk meg, ha itt vagyunk, csak várjuk meg.
– Csak várjuk meg, – hagyta helyben.
És hirtelen, egészen halkan:
– Te is szeretted, mondd? Te is emlékszel a szemére, a szemére a
gyönyörben, mondd?

IV.
A történet e pontjánál Yzölt Tihamér elhallgatott.
– No miért nem folytatja? – kérdezte a háziasszony, az irigykedő
szerelem lappangó haragjával, mely minden kéjt magának akar, a multakból
is magának mindent. Megterhelt lénye az ezüstszürke ruha derengésében
megnyúlt s megremegett amint hevesen az ifjúra nézett, puha kezével a
szék karfáját szorongatva. – Maga is ott volt a hajón, – folytatta –
magának is volt kabinja s magát sem kerülte el a hölgy. De vallja be,
hogy maga is szerette, hogy maga is látta, – csattant ki kacagva – maga
is látta a szemét!
– Oh én, – felelte enyhén – hiszen éppen ez a különös, hogy amint ott
ültünk és vártunk a marseillesi terasszon, kettőnk közül, mindnyájunk
közül, az összes hajdani utasok közül csak épen Bensdorf szerette e nőt,
holott nekünk épúgy nyujtotta mindazt amit neki s mégis csak ő szerette!
– Mi különös van ebben? – vetette közbe az osztrák tiszt, hideg
józansággal. – Ez így történik mindennap, bizony. Száz ember birhatja
ugyanazt a nőt s csak egy van, aki bomlik érte. Ez a trottoir
költészete. Továbbá, véletlennek sem valami imponáló vagy rendkivüli,
hogy épen Flóri jön a hajón s épen Bensdorf viszi magát oda elébe.
Bevallom, ifjú mester, különbet vártam.
A többiek is, akik hallgatták, különbet vártak, az összes urak.
– Tehát? – kérdezte egy hang.
– Tehát Flóri megjött ez éjjel és rögtön megláttuk a hidon, megláttuk! A
tömeg mélyén is kiválva a tömegből, mindenkinél nagyobbnak láttuk és ami
fény gyulladt ki körülötte, a kikötő, a rév s a partok tüzei csak őt
világították, a meztelen nyakát, melyről lekapta a fátyolkendőt, a
keblét, mely pihegett, az egész alakját, amint már puszta megjelenésével
ez éjben, a képzeletünket gyötörte. Rögtön, rettenetes varázsa, a gonosz
epedések mérgét hömpölygette bennünk, s messziről jövet, egész női
mivolta, lappangó illatokban, még kinzóbbnak tünt. S amint tolongva a
parton, heves térde hozzám ért egy percre: mint a kés úgy hatott, a
husomat perzselve.
– Oh! – rebegte ez intimus érintésre s villámló tekintetével felismerte
bennem éjjeli társát a hajón.
De Bensdorf már rohanni akart, hogy az öröme számára még lefogja az
éjszakát.
– Itt van a kocsim, jól befűtve – szólott nevetve, – az út világos,
fehér holdfény, déli holdfény, minden világos, gyerünk!
– Gyerünk, – ismételte Flóri s amint fellépett a motor hágcsóján, a
szoknyáját megemelve: drága bokája fölött imádandó hajlatában, az egész
lába megvillant mint egy ércdarab, az izzó lámpások fényén.
– Jöjjön, – fordult felém mosolygón s a tekintetem vizsgálva mely
nagyszerű formáit epedte föl, – jöjjön ide mellém! ugy-e hogy ide jön
mellém? Bensdorfnak jobb lesz ott egyedül, elől. Ő hajt, persze!
– Persze, – dünyögte az ember s a sisakot a fejére kapva, torz feje
kigömbölyödött.
Mi ketten, hátul, ezt a ritka fejet néztük, e vad koponyát a zömök
törzsön amint meggörbülve s mereven a kormánykerékre hajolt. Már akkor
robogtunk, a lámpáink fénykévéit szórva el az úton, heves iramban a
homályt szaggatva s a holdat kergetve odafönn. S a Flóri keze csendesen
hozzámsimult az ülés fölött, az éjben.
Így jöttünk, lihegve. Egymásba font kezünk, lágyan s omlatag, az egymás
vágyát gyötörte s minden titkot, minden örömet, minden odaadást kivetett
közénk a körmök éles sebzésével. Oh forró, oh tiszta egyesülésünk, így,
kéz-kézben, a cudarságunk gyönyörét adta, a perfidiák mámorát, hogy aki
közülünk csakugyan szeret, ott ül elől a szörnyeteg fejével s az
éjszakát száguldja át! Behunyt szemekkel, agyontördelt kezekkel egymás
mellett, a vágyunk csak annyi volt, hogy csaljunk. Az ő vágya főleg,
istenem, a Flórié, amint kihivón s haraggal már, az ajkamat várta és
hivta és akarta.
Oh persze, ha csak az volna minden, hogy az ember hazug lehet s érzelmi
komédiáját, a legjobb perceket nem törnék meg kijózanító valóságok! Az
élet, úgy látszik, sokkal bonyolultabb, semhogy a jövőt beszámíthatnók s
amikor hirtelen belebotlottunk valami ostoba határkőbe mely az út szélét
jelezte, egymásbafont kezünk hirtelen kirepült egymásból s minden
ösztönünk csak a magunk számára volt. Egy pillanat rémületében egy
nagyot zökkentünk, egy nagyot ugrottunk s a kocsi mélyében Flóri
sikoltozott.
De Bensdorf, csodásan ügyes és gyakorlott, egy villámsebes mozdulattal
rögtön fékezett s megállt.
– Semmi baj! – mondotta s leugrott a gépről a kereket vizsgálva.
Mi követtük. Flórit gyöngéden leemeltem, alázatos kezekkel a hajlékony
derekán.
– Majdnem végünk lett, – panaszolta s a vállamnak dőlt.
– Semmi baj, – ismételte Bensdorf, nyilvánvaló készséggel, hogy rögtön
robogjon tovább. Egy küllő megroppant, az első kereken egy küllő, nem is
kettő. Mondom, semmi. S mehetnénk akár görbe tengellyel is.
– Mehetnénk, – hebegte Flóri, – de én nem megyek. Én félek. Ez egy jel
arra, hogy féljek.
– Toulon itt van előttünk, – szólott az ember kérlelőn, a közeli tüzeket
jelezve.
– Annál jobb, ha itt van előttünk, – felelt a nő – én megyek gyalog
Toulonba. Meg is hálok ottan, az _Arany Zergé_-ben, édes.
– Oh, – rebegte válaszképen.
– Reggelre aztán, nem bánom, mehetünk tovább, a világ végére, akár
Nizzába, a házadba, a narancskertedbe ha akarsz, – folytatta Flóri. – De
ma éjjelre már vége. Ma éjjelre már félek. Mondtam már, hogy félek. Ez
egy jel arra, hogy féljek.
És lassan megindult az úton, a határkövek mentén, az olajfák alatt, a
fátylait lobogtatva, egyedül az éjben. Egy percig néztünk utána, én a
kocsi mellől, Bensdorf már ismét a helyéről a kormány előtt s indulásra
készen.
– Eredj vele, kisérd el, – szólott le hozzám enyhén. – Én megyek előre
az _Arany Zergé_-be s rendelek szobát, hogy legyen.
– S rendelek szobát, hogy legyen, – ismételtem, hogy mondjak valamit az
örömben, mely kisértett.
Azontúl, mit tudtam már, hogy jön-e, marad, vagy végleg elakad az úton,
s odaroskadva négy kerék alá, a tengely alá, a műszereit kapkodja és túr
és fúr és csavar és kalapál, összekuporodva a földön, sötét tömeg, mely
él s vonaglik mint a féreg, elátkozott kovács, lihegőn a porban!
Az éj nekem nyilt, a nő és Toulon vörös tüzekkel a bástyák peremén, égő
s nyugtalan vértömegek a homályban, mint a megsebzett szivek, kiszórva!
– Nézd Flóri, – rebegtem, – nézd a nagy falakat, Flóri. Alattuk mi
egészen törpék vagyunk. Nézd Flóri, mi egészen elveszünk a sötétben.
– Nem, még nem, – felelte, – nem akarok. Az _Arany Zergé_-be gyerünk.
Itt nem akarok.
Mégis, hirtelen, az utcán megállott, egy gázlámpa mentén, csendesen.
– Mi lelt? – kérdeztem.
Egy toronyóra kongott fölöttünk, komor és dallamtalan, megrekedt üst
hörgése.
– Éjfél, – mondta a nő – pont éjfél és Toulon és minden milyen különös!
A lábam mintha idenőne az utca kövéhez, amit ismer. Holott még sohsem
voltam itt s mégis mintha mindent ismernék. A gyakorlat, aki sokat járt
az utcán. A stratégia, mint egy tábornok. Oh hol van egy katona, egy
egyszerű katona, akit meg tudnék ölelni!
– Gyerünk, – kérleltem lázasan.
– Oh egy katona, – csattant ki kacagva, – oh nem is az, amit maga
gondol, gyönyörü! De nézze csak, a tört kerék, a küllő, csak még nem is
kettő, mit tudom én, de nézze csak, hogy épen idejöttünk, hogy itt
rekedtünk, hogy elakadtunk, hogy épen Toulonban maradtunk, hát mondja,
nem-e különös? Itt van valaki, egy katona, egy katonám, maga nem is
tudja, nem is tudja, egy katona, akit megölelnék, ilyen öreg asszony
vagyok! Itt van a fiam, aki katona.
A gázlámpa alatt felkacagott, kéklő fogakkal, melyek az ajkát
harapdálták. A szeme elborult s az ösztönszerű anyaság minden vonását
átszűrte holmi távoli idők tiszta és heves derengésével. Gyötrődő arca,
a sárga fény lágy érintésén még maróbb szépségűvé vált s amint pihegő
mellét, a vállait, egész hosszú alakját a fátylak alatt, mintegy régi
szerelmek és régi bűnök árnyékolták valami rejtélyes és megkapó háttér
csodálatos színjátékával, csakugyan úgy tünt, hogy ő a legfinomabb nő.
– A fiam aki katona, – folytatta – közkatona fönn a várban, a
tüzérségben, az imént jutott eszembe. Az imént, hogyne, a bolond
fejemmel amit felkavart a szél, mert hogy olyan gyorsan jöttünk és Ben
hajtott mint az őrült! Különben, persze, hogy is szabad fuvoláznom ilyen
zsönge érzéseken, anya, mama, jó kis mama, – az élet sokkal komolyabb!
Én mentem ugy-e és gurultam és szerettem és úgy jött velem a fény
mindenüvé, a szerelem amit adtam. Hogy a jó isten is beleszólt hát
tehetek róla? Kövér kölyköm s milyen dühös, na nézze meg az ember! A
muzsikám, a glóriám, a touloni katonám!
És elfakadt sírva. Mi volt ez? Micsoda rémület ébredése, micsoda
megsejtések, lázas titkok hirtelen fölérzése, miközben messziről, zúgva
mint az erdő, tompa morajlás támadt s meg-megszakadozva egy-egy élesebb
hang kergette egymást, a várfalakon túl, odafönn, rejtőző és fájdalmas
hangtumultus a hold alatt, mely elfehérült. Micsoda borzalom volt,
amelynek szilaj arcát nekiszegezte az ajkak csöndes vonaglásával,
micsoda rém a komor falak tövében, melyeket az ormokon vörös tüzek
ékeltek ki hunyorgató rezgéssel, mint elkallódott emberi szívek.
– Gyerünk, – rebegtem, a karját érintve.
– Még nem, még várjunk, oly nagyszerű ez! – felelte.
– Mi van itt nagyszerű? – kérdeztem elkábulva s tanácstalan.
Oh istenem, elepedve, megkínzott vágyam aggódón számlálgatta a muló
perceket fölöttem, az időt, mely elvonul. Ha az a másik ott az út
porában ismét felkerekedett volna időközben, ha már jönne is, ha
megelőzött volna! Az éjszakám örömén lihegve, mely már-már elveszettnek
tünt, valami cudar gyűlölségem támadt e fantom-fattyú ébredésén mint aki
kijátszott s megakasztott. Csöndesen és forrón, a lelkem legmélyére
temetkezve, izzó átkokba foglalgattam e hivatlan anyaságot, a haragom
apró részletezésével, gyönyörködő inyenc-pepecselésével mint a gyémántot
holmi förtelmes sárkarikába, s a felidézések, a bekövetkezések oly
sorvasztó erejével, hogy már-már magam is szédültem belé. S felkavart
művészképzeletem, amint e síró női arc mellettem még jobban megihlette s
amint a csalódásom is átmérgezte már, micsoda csodaságokat emelt e
vártüzér dicsőségének, mily ragyogó imfámiákat, az éj mélyén rengő
lidérc-alakjának. A leszármazása gyalázatában, terhelten s
megbélyegezve, vajjon merre hurcolta végig féktelen ifjuságát s a mérges
vére örökével micsoda szemétre roskadt a szerelmi-gyermek kálváriáján?
Hol csatangolt az éjszakában, egyedül holmi zord utcákon, vagy együtt a
többiekkel, a fajtájával, zsiványhadával, hol lapult meg
házszögletekben, holt falak mentén, hogy leüsse aki arra jár. Oh mért
ne, mért ne, a kövér kölyök, a muzsikám, ahogy Flóri mondta, a glóriám,
a touloni katonám! Hibáktól férges, bűnben tobzódó, nyilván ott fönn a
tüzérségen is csak salak, mindenek alja, a legutolsó, az éji patkány,
aki elkúszva a padlón, míg a társai alusznak mint a bunda, prédára jár a
sötétben, meglopja a tarisznyákat, szegény kicsi bőröndöket, a ládákat s
még többet akar, felhevült agy s rettenthetetlen, még többet, mindent,
az irodák pénzét, a várterveket, a citadellák minden titkát, hogy
kihányja, magányos árny a várfalon!
– Oh ez nagyszerű! – ismételte Flóri.
– Csakugyan, – rebegtem az arcába meredve.
Már hittem neki, leittasodva e lázas idézetekben. Az óra kongott
fölöttünk s a hajnal hirtelen oly közelnek tünt. Egy lovascsapat
pattogott a mélyben. Egy szekér gurult. A zaj megnőtt s ellankadt végül,
mint egy rengeteg hullám morajlása az éjben, a kifutása zengő fodraival,
magányos hangok tremolói. A tűz az ormokon feléledt s őrködött. Egy
magányos lámpás megvillant s szaladt, micsoda végzetek elé? S hirtelen,
messze, egy csomó puska koppant meg valami távoli kőburkolaton, egy
csomó puska, egyszerre, mind.
– Hallotta? – kérdeztem remegve.
– Hallottam, – felelte Flóri.
– Egy dob is pereg.
– Igen.
– Jöjjön. Mit is hallgatjuk ezt. A várban készülődnek. Mindjárt reggel
lesz. Maga fáradt s lázas, drága lélek. A nagy út, a tenger, a tört
kerék és minden. Az _Arany Zergé_-be gyerünk. Jöjjön.
– Megyek.
S amint megindultunk az útunkat keresve, valaki jött mögöttünk. Oly
szapora és nyugtalan léptekkel jött, hogy önkénytelen megfordultunk. Egy
fiatal tüzértiszt. Már el is haladt mellettünk, némán és sietve. De egy
ideges oldaltpillantással, nyilván ösztönből s kíváncsian is, Flórit
fürkészte s a szemébe nézett. A nő is, megviselt arcával s a
selyemfátylakban, a tiszt is, látszólag elborult s mintegy céltalan, oly
szokatlan jelenség lehettek egymásnak, titokzatos bolyongók, éjszaka, a
kihalt utcákon. Most jöttünk a tiszt után lassan. Egy pillanatra már nem
is láttuk, aztán ismét ott tünt föl a sarkon. Egy gázlámpa alatt,
hirtelen, kissé túlzott mozgással, az óráját kapta elő s vizsgálta.
Aztán ment tovább s ismét megállott az első útmenti fény derengésénél. S
ismét az óráját nézte.
– Hol van az _Arany Zerge?_ – kérdezte Flóri elunottan.
– Nem tudom. Csak gyerünk.
– A tiszt után gyerünk, – rebegte.
A tiszt után, hát persze! Az arca felderült, a járása megkönnyült, a
fátylait lobogtatta, a legfinomabb nő. Már-már úgy volt, hogy elmaradok
mögötte, megtörten s elcsigázva. A lelkem mintegy megroppant az éjben.
Ha Bensdorf jönne legalább, ha jönne! Az idő múlt, s a tiszt az óráját
nézte.
– Hol van az _Arany Zerge?_ – ismételte Flóri már hangosabban,
nyilvánvaló célzattal, hogy a tiszt is meghallja.
Csakugyan, rögtön megfordult, igen készségesen s könyedén köszöntve,
mondta:
– Itt van a szomszédban. Magam is odatartok. Ha parancsolnak velem
jönni.
Kissé idegesen szólott, a szavait kergetve s mégis látszólag
megenyhülve, hogy beszélhet, boldogan a női fátylak előtt, sőt nekem is
örvendve, hogy itt vagyok vele, hogy megyünk vele, Flóri is, én is, az
_Arany Zergé_-be. Szinte mámorosan szegődött mellénk, a mozdulatainkat
figyelve, a hangunkat élvezve, mint aki kinzó eszmekörét velünk üdíti
föl, epekedőn hozzánk simul, reménykedőn hozzánk menekül, ki tudja
micsoda gyötrelmek, micsoda lidércnyomás elől. Egészen fiatal tiszt
volt, üde, finom és rejtélyes, az elegáns leszármazás minden stilusával,
remegő s kivételes, nagy vér mint egy versenyagár, kéklő leányszemek,
merengő s átöröklött mint egy skót tekintet, egy skót tó a reggelben.
Rögtön, sugalló ösztönöm, a magam lelkén indulva, egész ismeretlen
lényét kibontotta előttem, egész gyöngéd és vibráló lényét, epedő
mágnás-előkelőségét az alantas szolgálat nyomorában, türve, engedve,
elviselve amit e harci mesterség brutalitása kirótt rá durva
kötelességekben, alantas szolgatevésben, az ízlése ellen, a hite ellen,
az egész világa ellen, a szerencsétlen!
Oh édes _Arany Zerge_, mélabús kis fogadó a városszélen, már akkor ott
ültünk a számozott szoba-ajtók mentén, a tornácon, és idogáltunk.
– Izgalmas este, – mondta Flóri és mindent elbeszélt a tisztnek. – Annyi
minden, – folytatta sóhajtozva, de a fiáról hallgatott, a touloni
katonáról, már mást akart, már hiú volt. Nyugtalan tekintete, a kéjes
pillák alól, örvendezve kémlelte a fogadó magányát és érzéstelen siklott
el rajtam, aki esdeklőn néztem rá.
– Izgalmas este, – ismételte most már lappangó értelmekkel, – tudjuk is,
nem is, hogy mért.
– Csakugyan, – felelte a tiszt, megremegve.
S ismét az óráját nézte. Ködös elborulását hirtelen, kínzó elmerengését,
melyben finom vonásai gyötrődve eltorzultak, most egészen közelről
láttam. Micsoda rémlátás, micsoda véres fantazmagoria hömpölygethette
oda elébe a legrondább emberi sors végső hullámverését, amelyben meg
kellett, hogy fürödjön, holott a szenyje elől undorral fordult el.
Fiatal szeme rémüldözve követte az imminens tragédia minden irtózatát s
a lelke megrázkódott. Micsoda díszletek vonultak el itt s kellékek,
színek, hangok, alávaló hatásban! A halál a mélyben, a halál lépcsője,
oh a vesztőhely, az édes! S a puskacsövek célzó merevsége az áldozat
előtt, félig meztelen emberi rongy, formátlan már s még lihegő, bekötött
szemmel, megroggyant térddel egy violaszín hajnalban. Úri hadnagy, skót
tekintet és minden, mi része volt ezekben, mi része lehetett? S az
óráját nézte, kétségbeesetten.
De ekkor, az asztal alatt, lágyan s omlatag, a Flóri térde az övéhez
ért, a konturok pontos kiválásával az imádandó simulékonyságban. A tiszt
megborzongott. S a szemét lezárva, ájuldozva átsiklott a túlonnan
mámorába, szegény gyötrődő emberi lélek a legnagyszerűbb megváltás
előtt. A nőt látta-e, aki várta, aki akarta, a szemek mélyén villámló
vörhenyes tüzekkel, vagy inkább elveszett s elbódult benne a tiszta
megbocsájtás, az isteni szeretés csúcsain, oh hogyan tudjam, hogy
fejthessem meg, amikor ott előttem, szédülten és felsikoltva, mint két
világ, mely egymásnak roskad, az ajkuk összeforrt.
Elvonulva mellőlük, mint az árny nesztelen kiválva, még láttam amint
tovasodródnak, amint eltünnek az ajtók mögött, a nő, a tiszt, oh főleg a
tiszt, mennyei öntudatlanságban.
Kimondhatatlan rémület fogott el. A vágyaim, a csalódásom, a haragom is
hirtelen elsüppedt sohasem érzett remegésekben. Elmaradva és különválva,
már nem is voltam, nem is akartam lenni. De ami kivülem történt,
micsoda, szent isten?! A két ember a mélyben. A tiszt, a nő, a
legfinomabb nő, akik egymásba ölelkeztek, akik szeretnek, ők ketten!
Visszafojtott lélekzettel, valami rémes talánynak szegeződtem, az
értelmeket kutatva s fuldoklón már, hogy semmit meg nem értek,
megkergetve és megtépázva e tébolyszerű zürzavarban. Ők ketten s hogy
épen ők, a tiszt, a nő, hogy épen ők! S mind növekvő borzalommal
követtem a magányuk titkos örömét. Hogy épen ők! Mindössze ennyi volt
ami rikító csengésben a lelkemet átköpködte, hogy épen ők, oh muzsikám,
oh glóriám, szegény kis touloni katonám! Mert hogy hirtelen ő jutott az
eszembe, miközben a város ébredt már s a vár felől éles trombitaszó
csattant a nap felé.
Akkor, feldúlva s még ittasan, a nő hevétől árnyékoltan még, a tiszt
megjelent. A küszöbön, az ajtók közül a Flóri karja utána nyúlt,
meztelen mint egy fehér fáklya. Még egyszer a tiszt ráborult e karra s
felcsókolta egész langyos bőrfelületét. De rögtön feleszmélt, az óráját
nézve. És elsietett.
Már akkor követtem, magam is mintegy tovasodorva. A város ébredt. Opálos
foltokban már-már derengett a reggel s az ég elnyúlt mint az olvadó
viasz. A harang kongott fölöttünk, a repedt üstök hörgésével. Egy fecske
röppent féloldalt borulva. S a mélyben, vajjon hol, láthatatlan utcák
tömkelegében, megnyílt falak és kapuk mentén zord tömegek törtek előre,
álmosan s feldúlva még, vad fejek a várnak szegeződve, fenyegető
morajlás, hallucináló kézmozdulatok, amint odafönn a várfokon a tüzek
kialudtak s a nappali fény csapkodta meg a csipkekő széleket. A tiszt
rohant, az óráját nézve.
Akkor, hirtelen, szemben vele, a bástyák alatt, a másik is lihegve jött,
feléledt szörnyeteg a felfrissült kereken, Bensdorf, drága szívem! No
végre – s milyen kétségbeesetten! Még robogott, amikor felszöktem mellé
az ülésre, azzal a vakmerő ügyességgel, amit a szélső izgalom segít.
– Ott megy a tiszt! – vihogtam a maskara-arcába s kidülledt szeme
rámmeredt a búvársisakban, az egész fej mereven mint a sphinx. Holott
rögtön megértette, – a tiszt, a nő, a legfinomabb nő, aki nem tudja
bevárni tétlen. Megedzve minden cudarságok ellen, talán el is volt
készülve e nyomorra. Amíg ő kalapál a porban, amíg ő elmarad egy órára
csak! Fanyar humor, rendkívüli nő s vastagon felkacagott.
– A hajnal keserű illata ez, – mondotta megremegve. – Gyerünk.
– A tiszt után gyerünk.
– Mindegy már. Minek mennénk a tiszt után?
– Hogy megnézzük! – dörögtem.
S elszánt kezem a kormánykerékbe markolt. A várkapun át, a megdöbbent
őrszem előtt, akit alig láttunk az iramban, mint az ördögök repültünk,
vakmerő becsörtetők és minden büntetésre készen.
– A tiszt! A tiszt! – kiáltottam, hogy ott tünt el a mélyben, az udvar
végén, egy vaspántos fakapu mögött.
Kivülről éktelen zsivaj, a falakat ostromolta. Pokoli zengésben, a tömeg
megsebzett lelke, valami véres nótát harsogott. Egy jajveszéklő hang,
egy agonizáló sikoly repült föl olykor egyedül s kiválva a tumultusból,
mindennél élesebb s üvöltőbb, a téboly trillája, nagyszerű s rettenetes!
Itt fönn, a kapu mögött, szöges lépések durva kopogása szólott. Egy
trombita bődült el, komor, megzaklatott s kihívó a távoli horizontok
felé. S egy csomó dob pergett a csendben.
– A tiszt – rebegtem, – nézd, a tiszt!
Oh láttuk, mindketten láttuk, egymásnak dőlve s meghajlott fejjel az
ajtórésen át. Halálsápadtan, gyönyörű kék szemének kusza tekintetével,
elundorodva s ájuldozón, egész finom lényének mintegy levélrezgése volt,
amint a puskás front előtt féloldalt fordulva, a maga hóhérszerepét
várta, mig mögötte, gyors és szaggatott mozdulatokkal, megkötözték az
áldozatot. Egy szegény kis vártüzér volt, fiatal, karcsú, a nyomorban
ragyogó, meztelen mellel, melyet a szívverése ijesztőn kidagasztott, a
lenyírt fejével, melyen a fülek fénylettek, amint a hajnal felkente rá,
izzón és tündökölve, az ébredése skarlát színét. Az egész fej, az egész
arc, a szemek főleg, oh a szemek, merő üvegnek tüntek.
– Oly ismerős! – rebegte Bensdorf, megejtett festő-érzékével.
– Oly ismerős, igen, – feleltem.
S alig mertük kérdezni egymástól: kicsoda? amint csak elsuttogtuk.
– A katona, – vallottam be remegve.
– A katona, igen.
– Micsoda arc!
– Micsoda szemek!
– Oh istenem…
– Megismered e szemeket? Elváltozott fény, elragadó! S a halálos
tekintet!
– Igen, igen… Oh ismerem!
– A Flóri szeme a gyönyörben! Az ő szeme! A végtelen!
Csak néhány perc volt még s a szemeket bekötötték. Sietve elfordultunk,
a tiszt vezényelt. A gépre szállva, szótlan kisiklottunk.
Egészen lassan jöttünk, az oszladozó tömeget elkerülve, bánatos kis
mellékutcákon, ahonnan a tengert láttuk, a távoli bárkákat, az
éjszakából hazatérve. És sokáig hallgattunk és igen sokáig jöttünk s már
nem volt miért sietnünk s nem volt miről beszélnünk. Valami nagy csend,
valami nagy megnyugvás volt bennünk, amint egészen lassan jöttünk, mint
a bárkák a tengeren, mint az éjjeli halászok, akik hajnalban
visszatérnek. Már a nap is sütött.
Mégis, a fogadóhoz érve, Bensdorf megszólalt:
– Flórinak ne szóljunk semmit. Minek izgassuk, már amugy is oly remegő,
szegény, heves, drága lélek! Magunk is felejtsük el a tisztet és a
katonát. Az élet oly nagy, oly gazdag, oly szép, keressünk benne mást,
mit gondolsz, egy kevés irgalmat. No jó. Aztán mehetünk is rögtön
tovább, úgy-e? Akár le se szálljunk.
És bekiáltott a tornácra:
– Flóri! Flóri! Gyerünk haza a kertbe.

V.
Ez volt az Yzölt Tihamér, kitünő honfitársunk elbeszélése.
Mire a végéhez ért, imhol a jeles urakat már abban az angyali
elszendergésben látta, ami a lomha és alantas elmék menedéke a
gondolkodás kínja elől. De Felsner, a tengerész, a nagy vizek unalmához
szokva, hősiesen kitartott és el volt ragadtatva!
– Gyönyörű történet, – mondotta közeledve, – és soha gyönyörűbbet nem
hallottam és ilyen kiváló előadásban, úgyszólván az élet rezgésével, az
élet sebével rajta. Igazi művész és minden, szavamra, – és főleg az a
gyönyörű, amint a sok mindenféle véletlen incidensek egymáshoz
csoportosulnak és egymásba fűződnek s az ember igazán nem képzelné mi
minden történhetik a nagyvilágban, amikor egy vörös hajnalban kivégeznek
egy katonát. S ami a leggyönyörűbb, nem is hinné, a leggyönyörűbb, hogy
épen nekem beszélte el ezt, épen nekem, tetszik tudni, aki annak a
touloni katonának nyilván az apja voltam, miért ne és csak azért is,
hogy az apja voltam! Mert lássa, hajdan, egy csillagos éjjel a havre-i
révben, én is ismertem a Flórit, sőt talán én ismertem elsőnek őtet s
innen van, hogy emlékszem reá. Mindenesetre igen hálás vagyok s nagyon
örülök, hogy a fiamról ilyen kitünő híreket hallottam s most már, hogy
mondjam, impressziókban meggazdagodva térhetek haza Triesztbe.
Azzal mosolyogva köszöntött és a többiek is ébredeztek már s egymásután