A mester - 6

odaültette a refektórium hosszú asztalának végére, hogy bölcs
körültekintéssel megbeszéljék a teendőket. A gvárdián magával
hozta Assisi szent Ferenc regula primitiváját, amelyet III. Ince
pápa 1210-ben megerősített. Ebből felolvasta az első fejezetet,
amely az engedelmességről, szegénységről és szüzességről szólott.
Rámutatott a negyedik fejezetre, amely megtiltja, hogy a rend
tagjai pénzt fogadjanak el; figyelmeztetett a hatodikra, amely a
magántulajdontól tiltja el a szerzeteseket, s fölolvasta a
tizenegyediket, amely a világi személyekkel való érintkezést
szabályozza. Mindezeket egybevetve, megkérdezte az atyákat, mi a
véleményük a háromezer koronáról és járulékairól.
Anzelmus atya sötét szeméből villámokat szórva a körülülőkre,
menydörgő hangon mutatott arra, hogy János testvérnek oly világi
kötelezettségei vannak, amelyekkel ellentétbe jön a szent
szegénység elveivel. El kell dönteni, vájjon az általa készített
kegyszerek, szobrok, olvasók, fafaragványok, feszületek a rend
közös tulajdonát, a templom berendezését, avagy a művész egyéni
sajátját teszik-e? Nézete szerint Dömötör Jánosnak attól a
pillanattól kezdve, ahogy a rendház küszöbét átlépte, semmiféle
tulajdona nem lehetett, az általa alkotott tárgyak a Szent Lélek
birtokába mentek át, következésképpen neki magának semmije sincs,
amire világi hatóságok rátehetnék a kezüket.
A bírósági felszólításnak ennélfogva ellenállunk,--menydörögte a
prédikátor--szent javaink összegéből egy porszemet sem fogunk
kiszolgáltatni a profánoknak.
--Ellenállunk!--kiáltották kórusban a magiszterek, akik
megszokták Anzelmus atya szavait úgy fogadni, mint az isteni
kinyilatkoztatást.
A gvárdián azonban szelíden megjegyezte:
--Igaz ugyan, hogy rendünk szent Ferenc Testamentumának
szellemében irtózik minden világi vagyon, pénz és érme, váltó,
értékpapiros és adóslevél kezelésétől. Adót nem fizet, minthogy
nem is szed adót hiveitől és jobbágyaitól. De nem tagadható, hogy
szarvasmarhánk, teherhordó szamarunk, igáslovunk, juhnyájunk és
kecskecsordánk van, és a sajtot, túrót, vajat pénzért árulja
Lőrinc testvérünk, nem is szólva veteményeskertünk, borunk és
dohányunk, ökreink és sertéseink áráról, amelyet készpénzben
fizet a korcsmáros, a hentes, a kofa. Olvasóink és kegyszereink
ellenébe gyakorta veszünk el ércpénzt és váltóbankót, mert mi is
pénzzel fizetünk a szabónak, aki reverendánkat, a bocskorosnak,
aki saruinkat, és a gyolcsos tótnak, aki vászoningeinket
szállítja. Itt tehát összezilálta az élet a szabályokat és
figyelmeztetlek benneteket, testvéreim az Úrban, hogy már
1230-ban kénytelen volt IX. Gergely pápa elismerni, hogy a szent
alapító intenciói az előírt szegénység körül gyakorlatilag
keresztülvihetetlenek.
--Úgy van, keresztülvihetetlenek--bólintgattak megkönnyebbülten
a magiszterek, akik eszükben tartván a szabályzatnak az
engedelmességről szóló nyolcadik fejezetét, megadták magukat a
gvárdián tekintélyének.
--Ellenemondok!--ugrott föl megbotránkozva és szent
fölgerjedéssel a vikárius.--Ellenemondok a dekrétum ily
értelmezésének. Hivatkozom V. Kelemen Exivi de Paradiso kezdetű
zsinati határozatára, amely világosan kijelenti, hogy a rend maga
sem bírhat vagyonnal, származott légyen az akár a tagok önkéntes
adományozásából is. Az adományok sem válnak az ő tulajdonává,
hanem a római egyház és a pápa rendelkezik azok fölött. A rendet
legföljebb a használat joga illeti meg, az is csak az usus arctus
alapján.
--Úgy van, így írta V. Kelemen--zúgta rá visszhangosan az egész
refektórium, mert megszokta, hogy ebéd alatt a prédikátor szavait
az álmosan emésztő testvérek ajkain ismételje.
--Ha kedves testvérem V. Kelemenre hivatkozik, én is az ő
dekrétumával védem a magam igazságát --válaszolt halkan a
gvárdián.--V. Kelemen mondja, hogy a kisebb testvérek nem
kötelezhetők a szent írásban ajánlott szerzetesi fogadalmakra,
hanem csak az engedelmesség, szüzesség és szegénység hármas
önfeláldozására, de még ezeket sem szabad nude et absolute
értelmezni. Nagyon csodálnám, ha ezek után Anzelmus testvérünk,
akiben a meggyőződés heve néha túlmegy a tekintélyek tiszteletén,
megnyugvást nem találna abban, hogy némely világi dolgokat a
békesség kedvéért szeretnék elintézni. Mert jegyezzétek meg
magatoknak az apostol szavait: egy lat békesség többet ér egy
mázsa igazságnál.
--Egy lat békesség egy mázsa igazságnál--lelkendezett a
szerzetesek kórusa és mindenki örült, hogy a gvárdián eszes
diplomáciája megoldja a legkínosabb problémákat is.--Halljuk
Bonaventura atya indítványát!
--Az én véleményem szerint kiadjuk a kész szobrászmunkákat s ha
ennek értéke netalántán fedezi János testvérünk adósságát,
bízvást lezárhatjuk e kellemetlen ügy aktáit.
--Felebbezek a provinciális miniszterhez,--heveskedett a
prédikátor.--A templom és a zárda falai közül nem engedek
egyetlen porszemet sem kiadatni, hacsak nem az üdvözülés, a
megtisztulás, az enyhület és áldozat tulvilági céljaira.
--Nem engedjük, nem engedjük--harsant fel a magisterek ajkán a
tiltakozás, tudván azt, hogy a hitterjesztő vikárius nagy becsben
áll a provinciális miniszter előtt.
Anzelmus atya diadalmasan dörögte oda:
--Egyebekben pedig indítványozom, tiltsuk meg János
testvérünknek, hogy a zárda falain belül tartózkodjék, nehogy
végeszakadatlan összeütközéseknek és botrányoknak legyen
okozójává.
Ekkor az asztal végén felállott fráter Lőrinc és mosolygós,
kövér, piros-pozsgás arcát jámborul a gvárdián felé fordította.
--Beszélj fiam, Lőrinc--bátorította szeretetteljesen a
gvárdián.--Az Isten néha az együgyűek száján át jelenti ki az ő
szent akaratát.
Lőrinc nem értett a Testamentumhoz, pápai dekrétumhoz, zsinatok
határozataihoz; világi dolgokban azonban jártas volt, mint elődei
a középkorban, akik vásáros napokon ügyes-bajos kereskedők között
mérték az igazságot; akik értettek az üzleti könyvek vezetéséhez,
a pénzérmek megméréséhez, a súlyok, mértékek hitelesítéséhez, az
árak, költségek, bérek, vámok és dézsmák kiszámításához. Kalmárok
voltak biz egykor a jámbor szerzetesek, felosztván maguk közt
szép rendben az isteni és emberi dolgokat: Mária és Márta
szerepét az Úr szolgálatában. Lőrinc fráter a Mártáét
választotta. Nem szólt bele a gvárdián és vikárius magasan
szárnyaló vitájába, ehelyett terrakottaszinű kámzsája mély redői
közül kihúzott négy darab gondosan összehajtott ezres bankjegyet
és szépen kiterítette maga elé a refektórium asztalára.
--Ime a pénz,--szólt mosolyogva, mint egy ártatlan gonosztevő,
aki nem ismeri a bűn nagyságát, amelyet elkövetett.
A szerzetesatyák arca elfehéredett és ajkuk reszketve mormogta az
ördögüző imádságokat.
--Istentagadó, pogány és vámos!--kiáltott felháborodva a
prédikátor vikárius.--Honnan vetted tömérdek kincset, elvetemült
lator?
--A konyhakertből--felelt együgyűen a fráter. --Tíz esztendő
alatt krajcárokból gyűjtögettem.
--A templom perselyébe kellett volna tenned--szólt rá szelíden a
gvárdián.
--Jó helyre jut ez így is--felelte egyszerűen a
terciárius.--Fráter Félix, aki az antikváriusok, kegyszer-árusok
és műkereskedők üzleteit csak úgy ismeri, mint én a gyűdi
hetivásárokat, azt mondja, hogy máris kapnánk negyvenezer koronát
a Dömötör-féle szobrocskákból, amelyek házunk és templomunk
kincstárát gyarapítják. Én tehát kiváltom a Domine spectabilis
adósleveleit és a többit a Szent Lélek sugallta bölcseségtekre
bízom.
Lőrinc fráter gyorsan elhagyta a termet, hogy valaki vissza ne
téríthesse szándékától. Elszaladt a végrehajtóhoz és kiváltotta
az adósleveleket.
A penitenciárius tizennégy napi bőjttel sújtotta Lőrincet, amiért
megszegte a szegénység fogadalmát. Anzelmus atya, aki dogmatikus
és rettenthetetlen a nagy Assisi hagyományainak tiszteletében,
nem volt engesztelhetetlen és irgalmasság nélkül való az együgyű
vétkezőkkel szemben.
A gvárdián pedig maga köré gyűjtvén alattvalóit, felment a
szobrász cellájába, amely tágas és világos volt, mint egy
atelier. Sorbaállíttatta a szobrász munkáit, a művészettől és
szentségtől szerafikus szépségben ragyogó műtárgyakat és
egyenként megtekintvén, megsímogatván és becézgetvén azokat,
magasztalta a Szentlelket, aki kiválasztott kedvenceinek értelme,
képzelete s dolgos, ügyes ujjai által megnyilatkozni méltóztatik.
És hangosan dicsérte Jánost és Isten további szeretetébe
ajánlotta őt és művészetét.
Magában pedig így gondolkodott:
--Hogy pedig mindez megmaradt az Isten szolgálatára, a hívek
épülésére, a bűnbánók és vezeklők elragadtatására itt e szentelt
falak között, voltaképpen annak az együgyű szakácsnak, a tudatlan
és parasztos Lőrinc fráternek köszönhetjük. Ha ő nem teszi félre
a saláta, ugorka, zöldbab és ribiszke árát, istentelen kufárok
hordják szét e kincseket, a rend elveszti büszkeségét, a művész
elhagyja azilumát, visszamegy a profán élet csábításai közé és
pénzért kényteleníttetvén dolgozni, valószinüleg mezitelen nőket
és szerelemtől dühöngő fajtalan férfiak testét ábrázolja. Lőrinc
fráter bűne mintha a Gondviselés kikutathatatlan akaratának
állott volna szolgálatában. A bűn vesszeje, lám, néha erényt
virágzik és az erény fáján megterem a bűn gyümölcse. Ki tudja, mi
a különbség erény és bűn között, az isteni előrelátás és kegyelem
magas nézőpontjáról?
Ezeket a gondolatokat jónak látta elhallgatni a testvérek előtt,
akik csodálkozástól kimeredt szemmel bámulták a Lőrinc fráter
konyhakertjéből kivirágzott Madonnákat, Benignákat, szenteket és
szeráfokat.


XIV.

János testvér cellájában még éjfélkor is égett a petroleumlámpa.
A szobrász, a képrestaurátor és Lőrinc barát pörkölt mandulát
eszegettek és sűrűn hajtogatták a villányi vörössel töltött
kancsókat, a gondosan lefüggönyözött ablakok mögött.
--Hiába, pénz nélkül e siralomvölgyében semmit sem lehet
eligazítani--jegyezte meg szelíd dicsekvéssel a barát.
--Nekem már nincs szükségem ilyesmire--sóhajtott a
képrestaurátor.--Ha megvan a borocskám, jó pipadohányom,
burnótom, meleg csizmám, fűtött cellám, még a velencei
patriárkával sem cserélek. Örülök a freskóknak és temperáknak, a
nagy vásznaknak és miniatür elefántcsontoknak, s amint
javítgatom, tisztogatom azokat, sokkal inkább az enyémek, mint a
tulajdonosáé. Az enyém a gyönyörüség, másé a gond; az enyém a
siker, másé a verejték. Nekem nem kell a pénz; engem a jó Isten
etet, mint a nászutasok a Márk-téri galambokat. Én vagyok a
leggazdagabb ember a világon, mert jószágaimnak Assisi szent
Ferenc a tiszttartója.
A restaurátor arca furcsán vonaglott, mintha önmagát mosolyogta
volna ki gúnyos jókedvében. A szobrász csendesen szívta pipáját
és hálásan pillantgatott a kolduló barátra.
Amióta a háromezer koronás adóslevelet Lőrinc barát darabokra
tépte, azzal együtt elszakadt az utolsó kapcsolat is, mely Jánost
e cifra, szövevényes és hazugságokkal teljes világhoz láncolta.
Azóta mindig jókedvü volt és bizakodó. Sokat bolyongott az
erdőben és tenyerével emelte szájához a források vizét. Nézte,
hogy kél fel a nap s hogy húznak a darvak a mocsarak felett. Övig
merült a vízben, mint a pákászok, rákot és apró halakat fogván a
patakokban. Naphosszat figyelte, hogy köti kévébe a paraszt a
gabonát, hogy dobálja a szekérre, hogy csépeli ki a lelkét, hogy
rakja zsákokba és hogy viszi ökörvonta, nyikorgós szekéren a
malomba. A kovácsnál megpróbálta régi mesterségét. Mindenkit
bámulatba ejtett, amint ölébe kapta a mázsás üllőt és meghordozta
azt a mühely körül. Megpatkolta a zárda lovait s úgy csurgott
homlokáról a verejték, oly harsányan nevetett és oly vidám
mozdulatokkal dolgozott, mint a mámoros Hephaistos. Szakálla,
bajusza megnőtt és sörényes haja lobogott a szélben. Műtermét
majdnem elhanyagolta. Lelke a kovácsműhelyen keresztül, suhanc
ifjúságán túl, csecsemőkorába fiatalodott vissza, amely
szénakazal tetején, szérűskertben, tehénistállóban gyűjtötte az
első benyomásokat. Apjának, Pálnak, nagyapjának, Andrásnak és
azokon túl többi ősének temperamentuma újramegduzzadt a
véredényeiben s lassanként átitatta és egészen fölszívta a
férfikor hangulatait. Kilökte a szervezetéből és ezzel együtt
öntudatából is a bécsi, párisi, pesti életben rátapadt idegen és
ellenszenves festőanyagot. Két-három hónap alatt visszafejlődött
egyszerü, higgadt, közönyös, optimista paraszttá. Nap- és
földimádó lett és érezte a háziállatok sorsával való közösséget.
--Sohasem lázadoztam a sorsom ellen. Boldoggá tettek a
Hellmer-iskola ösztöndijai és a párisi Grand Prix örömére két
napig ittam a Montmartre csapszékeiben. Van Roosen bárónő
karjaiban sírtam a gyönyörűségtől és majd kiugrottam bőrömből,
amikor a zuglói-úti villát fölépítettem. A mindenségit neki,
micsoda fából faragott ember vagyok én, hogy csak örvendezni
tudok és semmin sem tudok elkeseredni? Balthazár barátom, Nóra,
Vékony Andrásné, ha most itt teremne valamelyikük, bizony Isten
megköszönném nekik, hogy idesegítettek a vizenyős gyüdi rétekre,
a klastrom csendjébe és a szerzetesek izletes asztalához.
--Ez azért van Domine spectabilis, mert rendben van az
emésztése--irigykedett fráter Lőrinc.--Csak volna az én
helyemben. Nekem olyan szúrások járják át a derekamat, hogy egy
ökör is elbőgné magát. A lábam ujjait kikezdte a köszvény és
keresztcsontomban, olyan szaggatások vannak, mintha kutyák
marcangolnák.
Lőrinc atya szaporán hörpentgetett a borából, sűrün hunyorgatott
vörös szemhéjjaival és mélabúsan sóhajtozott:
--Hja, hja, Domini spectabiles, könnyű önöknek az élet. De én
teherhordó szamara, igavonó barma vagyok a rendnek, céltáblája a
falusi élceknek, papgazdasszonyok gorombaságainak, cselédek
szemtelenségének, urak leereszkedésének, szolgák dölyfének,
ingyenélők irigykedésének. Meguntam ám az életemet, Domini
spectabiles.
--Nono--biztatta csendesen a szobrász és bort öntött a terciárius
kupájába.
--Bizony, bizony--fohászkodott amaz.--Én tizenkét éves korom óta
eszem Szent Ferenc kenyerét. Harangozó, ministráns gyerek,
szamárhajcsár, csizma-tisztító, szeméttakarító szerepében kezdtem
s csaknem harminc esztendő kellett ahhoz, hogy az Isten idáig
vigye föl a sorsomat, ahol mostan állok, Domini spectabiles.
Anyát, apát, gyermeket, testvért nem ismertem, csak a másét,
pedig család nélkül nem ér az élet semmit.
--No, no--dörmögött a szobrász.
--Tudja Isten, unom már ezt a klastromot.
--Csendes, kényelmes, nyugodt élet pedig--vélekedett amaz.
--Akárcsak a temetőben.
--Biztos menedék.
--Mint a sirhalom.
--Gondtalan kenyér.
--Mint az áristomban.
--No, no.
Mind a hárman sóhajtottak. Ittak. A barát szemei megtellettek
könnyel.
--Vallani akarok, Domini spectabiles.
--Mi baj van, Lőrinc?
--A négyezer koronáról.
--Magának gyűjtötte, úgy-e?--találta ki hirtelen a képjavító.
A vörös terciárius intett a fejével.
--Meg akartam házasodni--nyögte ki keservesen. --Nem élet ez a
barátélet. Én nem vagyok tudós pap, művész-orgonista, prédikátor,
hittérítő. Ego non sum vocatus. Én családot, feleséget, gyereket
szeretnék. Lám, Jézus Krisztus Urunknak is volt családja. Ácsok
voltak. Mária font a sarokban, József a szálfákat fürészelte, a
kis Jézus ott játszott a fürészporban. Erre vágyik az én lelkem,
uraim.
Kis időre elhallgattak. Csendben ropogtatták a pörkölt mandulát,
amely oly hatalmasan kivántatja az italt.
Fráter Félix egyszerre fölugrott, odábbrúgott egy készülő szobrot
és öklével az asztalra ütött.
--Mit tudtok ti az élet nyomorúságáról!--kiáltotta
hadonászva.--Az én szemeim előtt mindig egy tucat szunyog röpdös
s ne adj Isten, hogy hajnal előtt le tudnám hunyni a szememet.
Nem igaz az, amit előbb beszéltem. Nemcsak a velencei
pátriárkával, de egy utcasarki gesztenyeárussal is cserélnék, ha
csak egy jó órám volna naponként és egyetlenegyszer el tudnék
aludni, mint a barmok, naplemente után. Ha fekszem, futni
szeretnék, ha dolgozom, aludni jön kedvem, ha Raguzában vagyok,
Gyűdre vágyakozom, itt majd megbolondulok a tenger után való
epekedésben, ha asszonyt ölelek, utána majd megfojt a csömör, ha
templomban ülök, korcsmába kivánkozom, korcsmában felbőszít a
részegek fecsegése, évek óta mindig azzal fekszem, hogy éjjel
elvágja valaki a torkomat. Munkaközben félek, hogy leszakad
alattam az állvány, ha lenézek s mélybe, fölkavarodik a gyomrom,
ha hanyattfekve javítom a menyezet freskóit, úgy érzem, hogy
rámszakad a kupola. Néha megesküdnék rá, hogy tele van vízzel a
gyomrom, vérrel a tüdőm, röpködő, verekedő szunyoggal az agyam,
piócával a torkom, szeretném látni azt az embert, aki kibirja így
három hónapnál tovább! Biztos, hogy egyszer elvágom a nyakamat.
--Nincs rendben az emésztése, uram--vélekedett a barát.--Igyék
minden reggel ezerjófű teát, evés előtt kortyogtatva, közben egy
rózsafüzér tizedet mondva el félhangosan.
--Fráter Félix közönséges nyavalyás, neuraszténiás ember, hangyák
mászkálnak az agyában, ha valaki családi örömökről suttog a
fülébe--gondolta magában sajnálkozással a szobrász.
--No, no,--csendesítette az izgatott képírót--mindnyájunknak
megvan a maga nyavalyája.
Fráter Félix lecsendesedett, de gúnyosan és megvetőleg nevetett.
--Mit tudtok ti az élet nyomorúságáról?
És fenhéjázó arccal nézett körül, mintha szeretné látni azt az
elbizakodott fickót, aki versenyre mer vele kiállani rejtett
bánatokban és titkos gyötrelmek terén.
Aztán újra ittak, frissen megtömték pipájukat és lábukat
rázogatták zavarukban. Lőrinc végül nekibátorodott:
--Szeretnék egy vityillót valahol Mohácson, a Duna partján, az
udvaron öreg terebélyes diófát, amelyről ősszel gyerek veri le
hosszú póznával a gyümölcsöt. Legyen ott egy erős, egészséges,
gömbölyű vállu aszszony, térdig feltűrve a szoknyája, ahogy a
malacoknak korpás moslékot visz csöpögő dézsában. Mellette
tipegjen egy vöröshaju kölyök, gömbölyű és ólábu, mint az apja,
nagyobbacska leány, teringettét, hadd jöjjenek a gyerekek, mint
az orgonasípok, az egyiket hívják nagyapámról Péternek, a másikat
apámról ...
-- ... Pálnak, a harmadikat anyámról Klementinának, a negyediket
az asszonyról Nórának--folytatta önfeledten a szobrász és mámoros
szemeivel a pipa füstjén keresztül látta a dunaparti fehér
ateliert, a tyukokat, ahogy a szemétben kapirgálnak és az Odyssea
nimfáit, Kalipszot, Kirkét, Pénelopét, ahogy kigömbölyödnek és
kilépnek a nagy hasáb márványtömegekből. A barát nagyot nézett és
megrázta a fejét.
--Nem, a kislányt Zsuzsinak hívnák majd az édesanyja után. Mert
Zsuzsannának hívják az özvegy asszonyt, két gyermekkel. Az ura
korcsmáros volt az istenadta. Én is korcsmát nyitottam volna, ha
...
--Ha oda nem adta volna a négyezer koronát a végrehajtónak.
Mind a hárman elhallgattak. A szobrász azt gondolta, hogy lám
milyen egyformák a parasztok. Mind házat akar malacokkal és
feleséget gyerekhaddal. Fráter Félix egy raguzai ostéria
pincérlányára gondolt, aki olyan szép volt, mint Leonardo da
Vinci édesanyja, Katarina. Minden paraszt összetalálkozik a
vágyak délibábos országútján. Különbség csak annyi, hogy az egyik
innen van, a másik már túlesett a kiábránduláson. A vörös barát
arcán végigpergett az elérzékenyedés és alkoholmámor könnye.
--Most kezdhetem elölről Domine spectabilis. A gyerekek kedvéért.
És késő éjszakáig beszélgettek a gyermekekről, akik sohasem
fognak megszületni.
*
Másnap Fráter Félix, a képrestaurátor nem jelent meg a
refektóriumban. Hiába várták ebédre, vacsorára, éjjeli nyugovóra.

Harmadnap Lőrinc megtalálta azt a fuvarost, aki a festőt Eszékre
vitte a vasuti állomásra.
--Elinalt a piktor,--hiresztelte a barát--mintha rájött volna a
bolondóra, úgy hajkurászott a faluban valakit, aki elszállítsa a
hazája felé. Útközben azt mondta a fuvarosnak, hogy siet haza
Raguzába, mert vasárnap lesz az esküvője. Valószínűleg
megbolondult szegény a festék, tojássárga, terpentin, firneisz,
kőpor és petroleum szagától.
Bonaventura atya föltette magában, hogy imáiban meg fog emlékezni
meghibbant agyu testvéréről. Páter Anzelmus ebéd alatt a
refektóriumban kemény beszédet mondott a Sátán hatalmáról, amely
néha kiragad egyet-egyet az Úr jámbor nyájából és vad
rengetegekbe, ingoványos mocsarakra űzi.
Fráter Lőrinc, miután behozta a falu ajándékait, a tojást,
csirkét és malacokat, este besompolygott a szobrász cellájába.
--Ne higyje ám Domine spectalbilis, hogy megbolondult volna a
piktor, öregségünkre meleg fészket építeni, asszonnyal,
gyerekkel, unokával játszadozni s ha már nem élhetünk örökké, az
ő kezüket fogva várni a halál barátságos közeledését ... nem
bolondság az, Domine spectabilis.


XV.

Ettől kezdve mindenben rosszra fordult Dömötör körül az élet.
Hiába volt ő maga elégedett és jókedvű, hiába fogta meg újból a
mintázófa, véső és kalapács nyelét, hiába faragta a zárda számára
a leggyönyörűbb Madonnákat, napról-napra sötétebb lett a páterek
hangulata. Az ujságok komoly veszedelmeket jósoltak. A királyok
és országló hatalmasságok, miniszterek és követek között
megbomlott a barátság. A nemzetek egymás ellen fenekedtek. Az
Isten békéje, amely a jólét, nyugalom, kényelem és nyájas
egyetértés áldásaihoz szoktatta az embereket, több évtizedes
jámbor uralkodás után meginogni látszott. Eleinte merényletekről
szóltak a hirek. Aztán keményhangu levélváltásokat jelentettek:
császárok és miniszterek haragos fenyegetéseit. Végül behivták a
rezervistákat. A népek megmozdultak, mint megháborodott
sündisznók és felborzolták szuronyos hátukat. A püspök ráirt a
szerzetesekre, hogy a templomban dicsőitsék a háborut és
buzdítsák a híveket: ragadjanak fegyvert a haza védelmére. A
parasztok káromkodtak, szidták az ellenséget, fiaikat szekéren
vitték a városba, nagyokat ittak, éltették a királyt és megverték
az asszonyt, aki siratta a magzatát. Később hire jött az első
puskalövésnek. A Duna és a Dráva partján kezdődött el a háboru.
Páter Bonaventura még többet imádkozott, mint azelőtt.
A vikárius dörgő hangon hirdette a szószékről, hogy mindez azért
van, mert az emberiség elfordult isteni Atyjától és a fényűző,
tobzódó, bujálkodó, felfuvalkodott és lázadozó Sátán szolgálatába
állott. Öldöklést, pusztulást, dögvészt és földrengést jósolt és
még az eddigieknél is keményebb penitenciát rótt a vezeklőkre. Ám
a fiatalokat ő is harcba küldte, hivatkozván az Assisi példájára,
aki ifjú korában maga is kardot rántott és vitézül harcolt hazája
védelmében.
Lőrinc testvér azt ajánlotta, hogy töltsék meg a magtárakat, az
éléskamrát, a pincét és a padlásokat.
--Háborúra éhség és nyomorúság következik és nem árt ha
aranypénzt gyüjtünk a szegények kincstárában.
Dömötör János szomoruan állapította meg, hogy semmisem sikerül az
embernek ezen a nyomorult világon. Milyen szép lett volna
időtlen-időkig csendben, békességben farigcsálni körtefa
Madonnáit--s lám most összezavarodott, sarkából kifordult,
tótágast áll, dühöng és tajtékzik körülötte minden és egész nap
síró-rívó asszonyokat, hencegő rekrutákat, részeg huszárokat,
káromkodó sebesülteket és jajveszékelő menekülteket kell
hallgatnia.
A háború nagy ujjongással, síppal, dobbal, zeneszóval kezdődött,
de csakhammar belefúlt az ijedtség és eszeveszett rémület
túlzásaiba. A sebesültek elmondták, hogy az ellenség tizszeres
nagy túlerővel támad; temérdek ágyuja okádja a halált és égő,
kénköves tűzeső irtja a hadsorokat. A vad rác hordák semmiféle
emberi és isteni törvényt nem respektálnak. A foglyoknak
lenyúzzák a bőrét, tűzzel-vassal sütögetik, megcsonkítva fára
akasztják, darabokra vagdalják, vagy elevenen eltemetik őket.
Hiába irtak az ujságok győzelmektől mámoros büszke cikkeket, a
menekültek vesztes; csatákról, vérbefojtott támadásokról,
emberevő fenevadakról és felperzselt falvakról beszéltek. A
népeket, akiket nem győznek felkoncolni, rabszíjra füzik,
teherhordó baromnak használják, messze zord hegyek, járhatatlan
rengetegek belsejébe hurcolják.
Az egész falu reszketett, álmatlan éjszakákon körmeneteket jártak
a fiaikat sirató anyák, az özvegyen maradt menyecskék és apátlan,
csavargókká vált gyenge gyermekek. A kolostorban kórházat
állítottak fel, a barátok kötözték, kenték, mosogatták a
megcsonkult katonákat; a gvárdiánnak az ezredorvos parancsolt,
Lőrincnek a manipuláns őrmester és Dömötör János a szamarak
hajcsárává lett, serényen szállítván a vizet az égő ínyű, beteg
katonáknak.
János szívéből még ez sem tudta kiűzni az egykedvűséget és
nyájasságot. Szokása szerint csak az első pillanatban érzett némi
bosszankodást; hamarosan rájött, hogy egyre megy, mi történik az
ember körül, egyedül az lévén fontos, hogy mindenben megtaláljuk
lelkünk igénytelen szórakozását.
--Lám, rosszabbul is történhetett volna. Például jöhetett volna a
háború egy évtizeddel előbb. Bevonultam volna, éheztem, fáztam,
dideregtem, verejtékeztem volna a halál szolgálatában. Srapnel
roncsolja szét jobb karomat és soha többé nem nyúlhatok
agyagmodelljeimhez és mintázó-szerszámaimhoz.
Erre a gondolatra összerázkódott. Mert szerette ugyan a hazáját s
gyülölte az ellenségét, de nem tartotta szükségesnek, hogy önmaga
előtt eltagadja félelmét a testi fájdalmaktól, az
elnyomorodástól, a tehetetlenségtől és a haláltól. Utálta a vért
és a szenvedést, mert nagyon egészséges volt a szíve, husa,
idegrendszere. Semmi szépet nem talált a szenvedésben, mert
bőségesen és egyszerűen tudta élvezni az örömöket. Sajnálta volna
itthagyni a pipáját, boroskancsóját és Lőrinc testvér pompás
mártásait. Őszintén megvallotta: nagyon kiváncsi arra, hogyan
végződik ez a háború. Arra is kiváncsi volt--és nem
titkolta--milyen lesz a termés jövő esztendőre. Egy éppen most
megkezdett domborművét is nagyon szeretné befejezni. Az újságot
is jobban megszokta, mint valaha. Néhány könyv is eszébe jutott,
amelyeket feltétlenül ki kellene még olvasnia. Sőt--de már erre
maga is megdöbbent--kezdte belátni, hogy igaza van Lőrinc fráter
egyszerű eszejárásának. Nem kell éppen holtig ittmaradni a
zárdában s ha egyszer éppen kedve kerekedik, szépen elbúcsuzik a
gvárdiántól, kényelmesen leutazik Olaszországba és ujból alaposan
megnézi Donatello Dávidját, János apostol felségesen jámbor
képmását, Michelangelo Mózesét és Ghiberti firenzei lovasszobrát.
A háborút tehát szépen kivárja itt az Istentől védett vastag,
hűvös falak között. Aztán majd újra belenéz a meleg, aranyos,
illatos Élet szivárványos szemébe.
És esténkint az ő gladiátori teste izomzatán, oroszláni
idegrendszerének acélos szövedékén keresztül a nyugalom és derű,
jólét és boldog reménykedés, édes biztonság érzése zsibbadt s úgy
hajtotta le fejét báránybőr bundájára, mint a gyermek az ő
édesanyja ölébe.
*
Történt azonban egy szép napon, hogy halkan gördülő, nehéz fekete
hintó állott meg a zárda kapujában s egy lefátyolozott, előkelő
hölgy kért bebocsáttatást. Van Roosen bárónő volt, a szobrász
felesége.
Dömötör János egész testében pokoli félelmeket érzett.
Asszony-ember nem tehette lábát a kolostorba, tehát János a
templom előtt, lombjukat hullató öreg hársfák alatt beszélgetett
a feleségével. Van Roosen Herta megfogta a kezét és a szobrászt
maga mellé ültette egy kőpadra, melyet simára és fényesre
koptattak a zarándokok.
--János, a Boldogságos Szűzre esküszöm, nem tudok élni a te
szerelmed nélkül. Elég volt a dacos, önkínzó és kegyetlen
árvaságból nekem is és úgy hiszem, te neked is, János. Tudd meg,
hogy jobban, szebben, tisztábban szeretlek, mint valaha.
Elfelejtettem mindent, amit vétkeztél ellenem és csak arra
emlékszem, hogy milyen tökéletes és elragadó boldogságot adtál.
Ime, letérdelek előtted és imádkozom hozzád. Te voltál az első,
akit szerettem, aki megtanított a szerelem édességére és te vagy
az utolsó férfi, akit kívánok, akiért szenvedni és meghalni is
tudnék. Irtózom attól a gondolattól, hogy más férfi érintse a
testemet, de a te szerelmedben elmerülni: ez ma is egyetlen
illuziója életemnek. Azt nem mondom, hogy csak a tied voltam,
János. Te a második férjem vagy s az embernek kötelességei is
vannak. De arra esküszöm, hogy úgy, mint a tied, senkié sem
voltam. Ebben te voltál az első és az utolsó. Ez az, amiért te