A mester - 4

--Nos, Balthazár hozott egy műkereskedőt, nagystílű gyűjtőt és
pénzembert, az hajlandó két milliót leolvasni a villa és annak
minden ingósága ellenében. Egy milliót rögtön készpénzben fizet,
a másikkal pedig adósságaidat rendezi, ha te is úgy akarod.
Egy millió készpénz és ráadásul megszabadul a villától, a
bankároktól, az adósságaitól, az autójától, a lovaitól és a
cselédségétől!... ez több volt, mint amennyit Dömötör János
hirtelen át tudott fogni a fantáziájával. Egy ideig elkábulva
bámult Nóra fekete szemeibe, zavartan és izgalomtól öntudatlanul
nyalogatta az ajakát, aztán kurjantott egyet, majd élesen
csattogva, mint egy mámoros fülemüle, fütyörészni kezdett.
Percek múlva tért csak magához.
--Imádlak Nóra, te gyönyörű, te nagyszerű, te ördöngős asszony!
És hatalmas karjaiba zárta az ő imádott feleségét.
Két nap múlva megkötötték az adás-vételi szerződést, harmadnap
tisztázták a dolgokat, a jelzálogkölcsön, az adósságok és a
bankárok opciója körül, a negyedik nap nagy áldomást ittak a
ragyogó üzlet örömére. Dömötör szabad, boldog, megifjodott, újjá
született ember, istenáldotta ifjú szobrásznövendék, sőt
pirospozsgás, tenyeres-talpas, farkasétvágyú, csavargó
kőfaragólegény módjára fütyörészett a lakomán, amelyen az
ünneplés központjában Nóra mellé Balthazár barátját állította,
minden jónak, szerencsének, boldogságnak értelmi szerzőjét, ezt
az önfeláldozó és lángeszű férfiút ... a teremtésit, nem is tudja
elgondolni, mint róhatna le háláját e példátlan baráti
szolgálatokért.
--Most aztán ki a falura!--vezényelte dörgő basszusán a szobrász
és két gigászi karjával hol Nórát, hol a rendőrkapitányt
ölelgette.--Ki a falura, a folyó partjára ... vésővel,
kalapáccsal, mintázófával, horgászó bottal, pipával és
harmonikával ... hála Isten, vége e nagyúri komédiának, ezentúl
nem fogunk színházat játszani léhűtő barátaink mulattatására.
Nóra, Nóra, én édes, gyönyörű kis társam az életben, megint két
siheder, ugrifüles, csacska szobrásznövendék leszünk,
összeházasodva, férj és feleség s aztán hadd jöjjenek ...
teringettét, mához egy évre lesz az András keresztelője.
Igy lelkendezett a művész és leborult a sors ajándéka, Nóra
szerelme és a magához való idillikus, földhöztapadt,
piros-pozsgás élet feltámadása előtt.
Ez volt a negyedik nap.
Ötödik nap Nóra és Balthazár a millióval együtt eltűntek a
fővárosból, búcsúlevelet hagyván hátra, melyben megírják, hogy
nem tudnak egymás nélkül élni, bocsásson meg nekik, hálátlan,
gonosz, önző, de a szerelemben megtisztulást kereső két tékozló
gyermekének, áldja meg őt az Isten a jóságáért, ők elvitorláznak
Amerikába.
--„Fenkölt lelked meg fogja érteni--irja Balthazár külön utóirat
formájában--hogy nekünk nagyobb szükségünk van e néhány rongyos
koronára, mint neked, aki a művészi lángelme kifogyhatatlan
kamrájában oly mélyen és gyakran nyúlsz bele, amint csak királyi
kedvednek jól esik. Mi, akikben sem a teremtő erőnek, sem a
kincskeresés művészetének szikrája sem lappang, a te
irgalmasságodhoz folyamodtunk s figyelmedbe ajánljuk Ruskin
következő szavait: Legyetek irgalmasok, hogy irgalmasságot
találjatok. Te a nagy Ruskin útmutatása szerint összegyüjtötted a
hasznos és csinos javak tekintélyes mennyiségét s nem bánod, ha
abból másoknak is jut, még ha azok érdemtelenek is és zálogházba
vinnék, vagy elkártyáznák kincseidet. Ami pedig elhatározásunkat
illeti, engedd meg, hogy azt kettős alapon indokolhassam. Az
egyik a pszichózis körébe tartozik: Nóra és én megtaláltuk
egymást, mint ahogy egymásra bukkannak Hermes és Afrodité. Mi
vagyunk az a két félember, akik--Aristophanes szerint--az irigy
istenek beavatkozása előtt nemcsak lelkileg, de testileg is egyek
voltunk s azóta a századok sorozatán a reinkarnációk
átváltozásain keresztül folyton-folyvást egymást hajszoljuk
őrjöngő epekedéssel. Most végre egymásra találtunk. Szabad-e ily
természeti parancsnak ellenszegülni? Nevezd a mi leküzdhetetlen
szenvedélyünket sexuális neuraszteniának, a determinizmus egy
patológiai megnyilvánulásának: mindegy. Mi nem merünk a felénk
zuhanó Ananké tragikus erejével szembeszállani. Nem akarunk
neked, a te fennenjáró lelkednek, szemtől-szembe szenvedéseket
okozni. Bizonyára összehasonlíthatatlanul kisebb a bűnünk így, ha
a távolban vétkezünk a te gyengéd illúzióktól mámoros házassági
szándékaid ellen. A másik ok, amely szökésre kényszerített:
felebbvalóim rideg és korlátolt bürokratikus eszejárása, a lelki
élet labirintusában való járatlansága, vaksága és kegyetlensége.
Hiánya ama képességeknek, hogy a belátásos elmélet segítségével
mérlegelnék az egyéni erkölcs titkos mélységeit és szolidaritást
tudnának fentartani a kiválasztottak megitélésében.
Sikkasztásnak, hivatalos hatalommal való visszaélésnek,
okirathamisításnak minősítenek oly cselekedeteket, amelyek felett
a XVI. század pápai, hercegi és köztársasági törvényszékei
mosolyogva szemethunytak a társadalmi osztályok szolidaritása és
az etikai individualizmus belátása alapján. Gondold meg barátom,
ha annakidején Vékony György és nejével kapcsolatban te is efajta
kegyetlen tökfilkók kezébe kerülsz és nem vezet a sors az én
megértő lelkemhez ..."
--Alávaló szemét nép!--mordult fel a szobrász és ha e pillanatban
kezeügyébe kerül, pipaszárával bizonyára végighúz Hermes és
Aphrodite hátán.
Később azonban legyintett a kezével és így szólt a tükörből
visszasugárzó keserű, sápadt, eltorzult képmásához:
--Dehát tulajdonképen mi történt veled, öreg cimbora? Semmi. Itt
állasz asszony, palota, millió és jóbarát nélkül. Hát nem így
kezdted az életedet? Vesztettél valamit? Semmit. A fő, hogy élsz,
egészséges vagy és derekasan tudod forgatni a vésőt. Semmi
fontosat nem vesztettél, ha megmaradtál önmagad számára.
Aztán fogta vésőjét, kalapácsát, sötét felleghajtóját,
mintázófáját, görcsös botját s bolyhos szőrű olasz kalapját és
kiballagott a palotájából anélkül, hogy egyetlen egyszer is
visszapillantott volna az országútról.
--Még szerencse is van a veszteségben--gondolta útközben
megbékélve.--Megszabadultam a bankároktól. Most már csak akkor és
azt dolgozom, amikor abban jókedvem telik. Odysseus, a vén, hiu,
fecsegő, hetyke csavargó sokkal veszettebbül járt, pedig milyen
ravasz fickó volt az istenadta.
Azután sebesen szedte lábait, hogy még otthon találja Piacella
bácsit, a sírkőgyárost. A Köztemető-út elején mégegyszer
eszébejutott a két méter magas és négy méter hosszú dombormű.
--Pénelope! Teringettét, nem szabad a Penelopékra építeni. Ezeket
a feketeszemű és hajlóstörzsü kis bestiákat a legenyhébb szellő
is megingatja. Csakugyan nem valók egyébre, mint hogy modellt
álljanak szép, állati testük meztelenségével.


IX.

--Piacella Virgil, öreg cimbora, önhöz jöttem először, hogy
elpanaszoljam sorsom szomorú fordulását. Két ilyen kipróbált
barátja az olasz márványoknak és a bronzoknak, a gránit és
homokkőoszlopoknak, bizonyára legelébb megértik egymást jó és
balsorsban egyaránt.
Így állított be Dömötör a sírkőgyáros irodájába, amely a
Köztemető-úton egy kőkockákkal, búsuló szentekkel, feszületekkel,
gyászoló angyalkákkal telerakott udvar végén várta a rendelőket.
Az udvar csendes volt és néptelen. A munkaidőnek vége volt már s
a félig elkészült embertörzsek úgy sorakoztak ott egymás mellett,
mint amputált és bepólyált hadirokkantak a kihallgatáson. A
szanaszét heverő keresztek egy feldúlt temető benyomásával
borzongatták meg a látogatók hátgerincét. Az ember félt, hogy
alattuk egyszer csak holttesteket és szertehullott embercsontokat
pillant meg, ha nagyon széttekintget.
Benn az irodában Piacella Virgil éppen napi bevételeit számolta.
Az ablakon vörös drótkalitkában kanári madár búcsúzott éles
hangon a hunyó napsugártól. A díványon két óriás angoramacska
dorombolt. A szögletben kutya nyöszörgött és két-hármat
belevakkantott a művész szavaiba. Piacella Virgil és állatjai nem
szerették a klasszicizáló művészeket.
A szoba sarkában állott az iróasztal s fölötte két fehér lap
hivta fel magára a figyelmet. Az egyiken vastag, fekete betűkkel
ez volt olvasható: „A t. megrendelő művész urak a munka árát
előre tartoznak lefizetni." A másik lapon ez volt: „A tulajdonos
Piacella Virgil akadémiai szobrász úrnak szólítandó a művész urak
által is, akiknek csak délután négy és öt óra között áll
szolgálatára."
Mindakét felírás az adósságcsináló és emellett bizalmaskodó,
hetyke bohémeknek szólt, akik a tisztes sírkőgyárost gyakorta
csak öregemnek, vén uzsorásnak, vagy Piacella apónak címezgették.
Dömötör most észre sem vette ezeket a rideg és kertelés nélkül
őszinte figyelmeztetéseket. Az volt a szándéka, hogy néhány ezer
korona kölcsönt kér gazdag barátjától.
--Műtermet és márványt akarok szerezni, hogy újra kezdjem az
életemet.
A sírkőgyáros agyában ravasz ötlet cikkázott fel, mint éjjeli
csendben vizek felett, a távoli felhőszakadás előfutárja. Nyomban
elhatározta, hogy kölcsönt nem ad a művésznek, ellenben örök
időkre leköti, bérbeveszi, megkaparintja magának és monopolizálni
fogja. Már látta a szobrászt, mint egy munkagépet, amely ontani
fogja az aranyakat.
--Pénz kellene önnek, igen tisztelt barátom?--kérdezte fájdalmas
vonaglással, mint aki egy nagy szerencsétlenség előérzetében
vergődik; mint aki látja, hogy az emberek vakon rohannak önnön
vesztükbe, mert nem ismerik sem a maguk, sem a megkivánt dolgok
veszedelmes természetét.--És mit csinálna a pénzzel, ha szabad
érdeklődnöm?
--Műtermet bérelek, márványt vásárolok ... mintázóállványom,
ágyam, szekrényem, mosdótálam sincs, mindent odahagytam a
zuglói-uti villában.
--Hm, hm--dörmögött a gyáros,--mindent odahagyott. Ez az, amiről
beszélni akarok. Ugy-e, Önnek pénze, műkincse, lova, kocsija és
autója is volt, nemcsak ágya és mosdószekrénye?
--Volt--nyögte keservesen a szobrász.
--Nahát.
A kutya nagy lustálkodva feltápászkodott s a szomszéd szoba felé
vánszorgott, ahonnan lépések zaját hallotta.
--A fiam, Garibaldi--magyarázta kutyájának a gyáros.--Itthon van
a fiam, az anyjával beszélget.
A kutya helybenhagyólag csóválta a farkát, szánakozva belenézett
gazdája szemébe és visszabújt a szoba sarkába. Piacella újra a
szobrász felé fordult.
--Nemde, önnek milliói voltak?
--Voltak.
--Nahát.
Csend. A kanári megunta a fütyörészést és behúzta a fejét
tollaiba.
--És most nincsenek. Miért? Mert nem való az ön kezébe pénz.
--Igaza van, Piacella.
--Egy krajcár sem való az ön kezébe, Mester. Pedig kár önért.
--Hát mit kellene tenni?--kérdezte a művész gyanakodva.
--Még nem tudom. Az egyszer bizonyos, hogy önnek dolgoznia kell.
Labor omnia vincit. Persze nem a saját szakállára. Ezzel már
megjárta a Mester. Ön egy zseniális, de élhetetlen ember, aki nem
tud bánni a pénzzel. Ha magára hagyjuk, egész életén át
nyomorogni fog. Pedig kár volna a Mesterért.
Dömötörnek eszébe jutottak a bankárai, akik egyszer már
bérbevették a tehetségét. Halálos vétek volt a szerződést
megváltani. De ha Piacella hajlandó volna ugyanazt megcsinálni
...
És előadta, hátha ebben a formában tudna a derék olasz segíteni.
--Nehéz dolog, nehéz dolog--mormogott a gyáros.--Itt nem baráti
szívességről, itt művészetről van szó elsősorban. És művészi
dolgokban nem megyünk személyes szimpátiák után.
Közben pedig azon tépelődött, hogy mint tudná az ügyet minél
olcsóbban nyélbeütni. Megvallotta tehát, hogy neki, egyszerű
kőfaragónak, a művészekről és művészetről alkotott fogalmai nem
éppen eredetiek. Ő már csak a számvetéshez ért, a goromba élet
kiölte belőle az intuiciót s amily otthon van egy kereskedelmi
mérleg elkészítésében, annyira hiányzik a kritikája az igazi
művészet értékének megítélésében.
--Azt nálam senki jobban nem tudja kikalkulálni, hogy mennyibe
kerül a carrarai márvány köbmétere, mi a költség munkadíjra,
szállításra, rezsire, adminisztrációra, hirdetésre, mennyi
vállalkozói nyereséget kell hozzácsapni mindezekhez, hogy abban a
belefektetett tőke amortizációja is bennfoglaltassék. De hogy mit
ér nekem ennek vagy annak a művésznek, divathoz, szeszélyhez, a
műizlés csapongásához, a piac felvevőképességéhez, a műpártolás
tendenciájához, az állam és a társadalom hangulatához kötött
produktív képessége,--ennek a megitéléséből, sajnos, már
kivénültem s e téren moccanni sem tudok művészeti tanácsadómnak,
fiamnak, Garibaldinak megkérdezése nélkül.
Ami igaz, az igaz, Piacella Virgil az ő tömör formában
megszövegezett kritikai nézeteit fiától, Piacella Garibalditól
szokta kölcsönözni, ettől a pápaszemes, hórihorgas, kopaszodó
koponyájú, selymesszakállú, sárgabőrű esztétától, aki évek óta
azon fáradozik, hogy megreformálja a művészeteket, vagy legalább
is új iskolát teremtsen, mint Ruskin vagy Tolstoj. Az ifjú
Garibaldi egyike volt a legnagyobb művészeknek; de nem a kezével,
nem is a hüvelykujjával dolgozott, mint Dömötör, s nem is
árasztotta el a tárlatokat bevégzett szobrászalkotásokkal, csak
röpiratokkal és esztétikai fejtegetésekkel, amelyek a szellem
mélysége, a kedély transcendentális finomsága és a fantázia
mérhetetlen dimenziói révén az összes szobrászoknak
fölébehelyezték őt. Főművét, amely „Aestopsichofizikai kisérletek
a képzetek és jelenségek összefüggésében" címet viselte,
bizonyára a század legjelentősebb kisérletei közé sorozzák
mindazok, akik érdemesnek tartják elolvasni, De, sajnos, senkisem
tartotta érdemesnek.
A sirkőgyáros tehát behívatta magához Garibaldit és tanácsát
kérte ki, vájjon egy netalán megkötendő szerződés célravezető
volna-e abban az irányban, hogy azáltal Dömötör János és Piacella
Virgil egyaránt megtalálják számadásukat.
--Nem,--adta meg a választ Garibaldi.
--És miért nem?--kérdezte atyja, a sirkőgyáros.
--Azért!--felelte Garibaldi mogorván és távozni készült.
--Látja,--sóhajtott az öreg kőfaragó bánatosan, --így vélekednek
önről a modern művészek általában.
--Nem értek a szobrászathoz?--kérdezte ijedten Dömötör és
megragadta az ifjú esztéta kabátját.
--Nem mondtam,--védekezett amaz.--Ért ön biz a mintázáshoz.
Csakhogy Európában legalább ötvenezer szobrász csinálja ugyanazt,
amit ön, s ha, tegyük fel, valamennyi a Leonardo da Vinci
ügyességével formázza is az aktjait, nem gondolja ön, hogy ebből
immár untig eleget termel Európa? Szükség van arra, hogy e hamis
és banális, erkölcstelen és haszontalan meztelenségkultusz
fokozásához az édesapám tőkéje, vállalkozási kedve és munkája is
hozzájáruljon? Nem, kedves mester, nekem egész más fogalmaim
vannak a művészetek hivatásáról.
Dömötör mennydörgő hangon közbekiáltott:
--Én azt hiszem, hogy a művészet legfőbb célja jól ábrázolni egy
mezítelen embert.
Az ifjú Garibaldi mosolygott.
--Talán az ember ideáját akarja ön mondani? Az erkölcsi embert, a
lelket, a karaktert, az isteni szellem hordozóját.
--Nem. Engem az idegekkel és izmokkal felruházott csontozat
érdekel. Itt a váll-lapocka és a kulcscsont, ott a vállcsont és a
csipő, fentebb a gerinc-oszlop s a koponya, mindegyik a maga
izületeivel, domborodásával és mélyedésével,--magyarázta
felbőszülve a művész és megragadta a fiatal esztéta gallérját,
maga elé állította, megpörgette, kiegyenesítette és sovány testén
rendre kimutatta, megtapogatta, kirajzolta hatalmas bütykös
ujjával az emlitett domborodásokat és mélyedéseket.
Garibaldi fájdalmasan felordított, de az ügyet sem vetett a
vonagló emberkére.
--Ha önnek, fiatal barátom, volna egyáltalán teste, ha bő és puha
kabátja alatt fel lehetne lelni a hus szövedékét, az
izomrostozatot és csontrendszert, akkor megmutatnám önnek, mily
nagyszerű gépezete az a fizikai erőfeszítésnek, a mozdulatoknak,
amelyek alatt az izomcsomók és idegdudorodások a legnagyszerűbb
játékot mutatják. És akkor elhinné nekem, hogy az ábrázolásnak
legfontosabb pontja, hogy jól tudjunk megrajzolni egy meztelen
férfit vagy meztelen nőt. Mit tudja ön, mily gyönyörű vonalakat
írnak le a váll-lapockák és mily megragadó látvány az az öt
álborda, amelyek emelkedéseket és domborulatokat formálnak a
köldök körül, mialatt a test előre vagy hátra hajlik ... mit
tudja ön ezt uram?
Hogy lélekzetet vegyen és megtörölgesse izzadt homlokát, egy
pillanatra szünetet tartott a megharagított művész. E pillanat
alatt már meg is bánta heveskedését.
--Bocsásson meg uram, ha megsértettem.
Garibaldi megvetőleg mosolygott és legyintett a kezével.
--Értem önt, értem. Nem haragszom. Engem a teória terén nem lehet
megsérteni. Csak sajnálni tudom önt, hogy a művészetben nem
érdekli egyéb, mint az anatómia és az epidermis szövettana. Engem
pedig érdekelnek a lélek tragédiái, az eszmei élet miszticizmusa,
azok a dolgok, amelyekről Hamlet előadást tartott Horationak: a
lélek redői, a szenvedélyek titkai, az emberi dolgok végcéljai, a
lét vagy nemlét érvei s utálattal fordulok el a kezdetleges
művészet imitativ ügyeskedéseitől, amely alatt egy rothadt
érzékiség gyáva obscenitása, egy művészi affektáció alá rejtett,
közönséges élvhajhászat búvik meg.
És zsebéből kihúzta uj könyvét, amely a szobrászat bölcseletét
tárgyalta.
--A szobrászat lényegét először tudományosan kell megértenünk,
mielőtt hozzáfognánk a manuális megoldásokhoz. Ehhez pedig csak
az optika, a pszichológia, a térmértan, a trigonometria és a
bölcsészet utján lehet felkapaszkodni. A mintázásban elsősorban a
mozgásképzeteket kell ábrázolni, s csak azután derül ki, hogy
azok hogyan hatnak, mint látóbenyomás. A látóbenyomás azután csak
a kritikus szerepét tölti be, befolyását már nem érvényesíti a
képzetben. De ha jelen van valami ábrázolt, akkor az, mint
realitás, ellensége lesz a képzetnek s ha változtatnom kell ezt a
realitást avégből, hogy világos látóbenyomássá alakíthassam, ugy
nehezebb a dolog, mint egy érett képzetet ábrázolni.
Dömötör szája félrehúzódott és automatikusan ismételte az
eldördült szavakat, amelyek úgy halántékon vágták őt, mint Dávid
parittya-kövei Góliátot.
Dávid azonban, miután kijelentette, hogy ő Dömötör munkáit csak
abban az esetben tekinthetné művészi produktumoknak, ha azok a
látóképzetből kiindulva vezetnének a mozgás-képzetekhez,
befejezésül még ezeket vágta Góliát szemébe:
--A művészet előtt, amelynek segítségével az emberiség lelkét
forradalmasítani kívánom, a tudomány segítségével és a vallás
kalauzolása mellett annak a célnak kell lebegnie, hogy a
társadalmi egyesülés valamennyi ember szabad és jókedvű
beleegyezéséből keletkezzék. Az emberek boldogsága az emberek
összeolvadásából áll s ezt nem a rendőrségnek s a
törvényszékeknek, hanem a művészeteknek kell megteremteniük.
Erről van szó uram s vallja be, ily értelemben az ön erotikus és
nyugtalan nimfái, részeg, duhaj és izmos szatírjai, házasságtörő
Helénái és szoknyavadász Odysseusai nem jöhetnek számításba. Az
ön művészete már befejezte létjogosultságát a renaissance nagy
architektonikus és imitativ ügyeskedéseivel. Ezzel végeztünk.
Dömötör és Piacella Virgil, az öreg szobrász és a vén
sirkőgyáros, szomorúan egymásra pillantgattak, mintha bocsánatot
akartak volna kérni egymástól, hogy az üzlet megkötése elé ily
megcáfolhatatlan dokumentumok tornyosultak. A fiatal műkritikus
azonban, mielőtt otthagyta volna a két szomorú cimborát, az
ajtóból visszanézett és hanyag kézlegyintéssel odaszólt az
apjának:
--Azonban öreg tőkepénzes, ha üzletet akarsz csinálni és nem
művészetet, akkor azt mondom, állítsd be aranycsináló műhelyedbe
Dömötör úr kézügyességét és erotikus képzeletét. Üzletnek, a
tömegek izlésére, özvegyek, árvák, gyászoló közönség,
dísz-sírhelyet adó törvényhatóság, hálás utókor, nemzet és
Akadémia esztétikai műveltségére való tekintettel ... nos,
üzletnek megjárja. Ha Dömötör úr nálunk akar dolgozni, én üzleti
szempontból nem ellenzem.
--Majd adok én nektek üzleti szempontokat!--süvített közbe egy
túlvilági hang, amely a fúriák, az Erynnisek, a hadakozó amazonok
sikoltásaihoz hasonlított. Azután pedig beperdült a szobába
Borbála asszony, az öreg sirkőgyáros felesége, akit Piacella
Virgil ezelőtt harmincöt esztendővel egy nápolyi osteriából
ragadott ki ama néhány tallér váltságdíj ellenében, amellyel a
csinos pincérleányok tartozni szoktak úrnőjüknek.
Borbála asszony csak azt hallotta, hogy férje alkalmazni akarja
Dömötör szobrászt a műhelyében.
--Esküszöm a Madonna egyszülött fiára, Krisztus testére és szent
Borbálára,--kiáltotta fölháborodástól és félelemtől eltorzult
arccal--kést szúrok a szívembe, ha ez a gyermekgyilkos, fajtalan
és erőszakos lator ide beteszi a lábát. Egy percig sem volnék
biztonságban sem én, sem a szolgálóim, sem a szomszédok hajadon
leányai. Verje meg az Isten, aki bebocsájt a házába ilyen
szennyeslelkü, vén kecskebakot!
És fölkapott egy széket, izmos karjával megforgatta a feje fölött
és Dömötör alig hogy ki tudott illanni az előszoba keskeny
ajtaján. Kifutott az utcára és tenyerével betapasztotta füleit,
hogy ne hallja a szemérmében fölháborodott asszony rettenetes
átkait.


X.

Bármilyen sötétnek látszott is a helyzet, a szobrász szívében nem
tudott gyökeret verni a bánat. Úgy látszik, e kis fekete virág
számára nem volt abban elég porhanyós a talaj. A könnyek hamar
elpárologtak róla, mert hegyi levegő, erdei szellő, rétek,
kaszálók, szőlőhegyek és gyümölcsösök egészséges kipárolgása már
őseinek keményre és ruganyosra edzették a lelkét. Dömötör nem
volt dekadens, a szenvedélyek viharaiban nem rongyolódott le az
idegzete, a teremtésit, hírét sem ismerte a sexuális
neuraszténiának és sejtelemmel sem bírt a Freud-féle traumák
romboló hatásáról.
--Szerencsétlen öreg fickó--mosolygott benne a más kárán
örvendező lélek,--mint érdemelte ki a sorstól ezt a pirosra
mázolt termetes koporsót, a Walpurgis éjszakának ezt a vöröshaju
boszorkánykirálynőjét? Lám, nekem sohasem volt dolgom ilyen
szörnyeteggel; maga a nagy Pán is ijedten menekülne az ő
Meduza-szemének szikrázása elől. Ha erre gondolok, igazán nincs
mit sopánkodnom a sorsomon: Van Roesen bárónő enyhe egyptomi
nostalgiáival, apró Astarte és Mylitta-szobrocskáival, Nóra a
maga vidám és duhaj temperamentumával: önfeláldozó bajadérok
voltak ehhez a fogatlan furiához képest. Nekem, mindent
összevéve, szerencsém volt a szerelemben s ezt kevés ember
mondhatja el életének ötvenedik esztendejében.
Jókedvűen ballagott a kanyargós utcák kövezetén, találomra, csak
a séta és az emberek között való gondtalan elkeveredés céljából.
A társzekerek dübörgése, a fiakkerlovak patkóinak csattogása, a
házalók elnyújtott kiáltásai, az utcagyerekek éles füttyentései,
a villamosok csilingelése kellemesen élesztgette benne a nyüzsgő,
kavargó, hangos élet szeretetét.
--Mindenki tesz-vesz, sürög-forog, iparkodik. Hej, azért szép az
élet, a mindenségit s most szabad ember vagyok és azt teszem, ami
kedvemre való!
Oszlopos lábaival csakúgy rótta a kilométereket. Cseppet sem volt
fáradt és elméjében egyik terv a másikat kergette. Ha útjába egy
szép asszonyi figura akadt, mindjárt az Odyssea valamelyik női
alakja jutott az eszébe s mire leért a Dunapartra, az elevátorok
és közraktárak tájékára, a járókelők közül két szép Kalypsot, egy
formás Kirkét, egy tucat apró tengeri szörnyeteget, három-négy
hórihorgas phaeák hajóslegényt és néhány karcsú Nereidát
mintázott le a szemeivel.
A közraktárak táján leült egy alacsony kőkockára, amelyhez az
uszályhajók drótkötelét szokták erősíteni. A Duna hátán szürke
fények opalizáltak; a gőzösök komor füstfellegeket pipáltak égre
meredt torkukból.
A part mentén most szálltak ki a hajókból a Ferencváros meztelen
Tritonjai, a malmok lisztes falai reszkettek a gépek súlyos
járása alatt. Hosszú, keskeny vashidak karolták át a malmok és az
elevátorok között sorakozó raktárakat, a kőpartot, a lépcsőket és
az út szélén himbálódzó csónakokat. Hatalmas fekete buzaszállító
uszályok gyomrába félmeztelen, vizeshátu, csapzotthaju munkások
dobálták a súlyos zsákokat. A közraktárakban vasúti kocsikat
tologattak. A lokomotivok olyat füttyentgettek, hogy belenyilalt
az ember dobhártyájába; a hajók kürtje fölzúgott, mint éhes
szörnyeteg a mesék oceánjain. Apró propellerek szelték a szürke
hullámokat, amelyekbe lelecsapott egy vizigalamb, korty italt
szívni szomjas bendőjébe. A lépcsők alján halászok hálót
kötögettek, mellettük egy komoly nyugdíjas hivatalnok horgászott
türelmesen. Katonák karjukon a rakparton álló kis kocsmákba
vezették szeretőjüket s a fuvarosok meg-megálltak egy pohár
hűsítőre, ahol szép pincérleányt tudtak az alacsony csapszékek
körül. A nap lassan csúszott a budai hegyek alá és sötétlila,
kékes és rozsdaszínü árnyékokat vontak ferde sugarai a hajók
farára.
--Ejnye, de pompás egy élet ez--buggyant ki Dömötörből az
elragadtatás, ahogy végigbámészkodott a vidáman verejtékező
eleven munka, a kellemes erőfeszítések, a távolból gyerekjátéknak
látszó fuvarozás kaleidoskopján.
És ott, ültében, eszébe jutott, hogy neki nincs oka a
keserűségre. Az ember sokkal gazdagabb, mint ahogy egy nagy bukás
után elképzelné. Lám, neki aranyórája, lánca, gyémántgyűrűje és
néhány száz forintnyi készpénze van, ezen vesz Budafokon vagy
Tétényben, Leányfalun vagy Pomázon egy kertes hajlékot, műtermet
épít az északi oldalra és folytatja Odysseáját ott, ahol
elhagyta. Hol is hagyta el? Penelopénál.
--Az asszonyok pedig arra valók, hogy modellt álljanak a
szobrásznak, kellemes órát adjanak a legényeknek és gyermekeket
szüljenek férjeiknek--állapította meg elméjében és megbocsájtott
az asszonyoknak.--Csak szegény Virgil barátom veszett el
mindörökre. Ha csak öreg Klytaemnestráját nyakon nem ragadja és
egy sötét éjszaka bele nem hajítja a Duna közepébe.
És miközben tétényi vagy pomázi műtermén ábrándozott,
megpillantott egy szürke kendőbe burkolt asszonyszemélyt, amint
egy kőkockán üldögél és fejét jobbra hajlítva, egész testével
térdére támasztott könyökére nehezedik.
Melléje négy-öt esztendős lányka simult és almát eszegetett. A
csoport annyira plasztikus, a konturok a leáldozó nap hátsó
világításában oly élesen rajzolódtak a levegőbe, az egésznek
hatása oly egységes, befejezett és szobrászi volt, hogy Dömötör
elővette vázlatkönyvét és nyomban belerajzolta a körvonalakat.
Penelope Telemachossal a tenger partján ül és Odysseus után
epekedik.
Minthogy azonban Dömötör nemcsak művész, de emberszerető ember is
vala, közelebb lépett az anyához s gyermekéhez, hogy megtudakolja
bánatukat. Az asszony ráemelte szép kék szemét, végigsimította
kendője alól kiröppent szőke fürtjeit és szaporán elmesélte, hogy
nincs pénze meleg vacsorára és éjszakai szállásra, csak ez a
gyenge beteg gyermeke van ezen a kerek világon.
--Hát a gyerek apja?
--Meghalt a Lipótmezőn. Agyonitta magát, kitört rajta a delirium.
Nagy kár érte. Derék szépségének és okosságának párja nem volt
sehol.
--Csak részeges volt, ugye, a megboldogult?
--Annak sem ő volt az oka. Egyszer nagy szerencse érte, egy
uraság eltörte a karját és tízezer forint fájdalomdíjat fizetett
érte az én Gyurkámnak. A nagy vagyon elvette az eszét. Azóta nem
dolgozott, csak ivott és engem mindennap félholtra vert, mert
fölébredt benne a féltékenység.
Dömötör érezte, hogy összeszorul a szíve és nagyot szeretne
káromkodni fájdalmában. De az asszony semmit sem vett észre és
tovább mesélte:
--Nem lett volna baj, mert ebből láttam, hogy szeret. És amikor
megelégelte a verést, akkor majd agyonszeretett a szerelmével.
Minden rendben lett volna, ha el nem öli a pálinka.
A szobrász megfogta az asszony kezét és elvezette egy kültelki
szállodába.
--Holnap reggel eljövök magáért.
És szerencsétlen áldozatát, Vékony György cementmunkás özvegyét
magával vitte Pomázra, ahol egy kertes házat, két malacot, kotlós
tyúkot tizenkét csirkével, egy pár galambot és nőstény házinyulat
vásárolt, amely éppen fiadzás előtt állott. Erre költötte óráját,
láncát és brilliáns jegygyűrűjét, Van Roosen bárónő ajándékát.
Hogy pedig műtermet is építhessen, fölkereste a Bank r.-t.
igazgatóját, háromezer korona kölcsönt vett tőle s azon a pomázi
ács segítségével maga építette föl üveges atelierjet, úgy, ahogy