A mester - 1

SURÁNYI MIKLÓS
A MESTER
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA BUDAPEST
* * * * *
A MESTER
REGÉNY

IRTA
SURÁNYI MIKLÓS

BUDAPEST SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
Fenntartunk minden jogot, a fordításét is.
* * * * *
Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1921.
Budapesti Hirlap nyomdája


I.

Magassága 192 centiméter, vállainak szélessége, mint a bibliai
Sámsoné, heraklesi ökleinek egy csapásával le tudta volna
teríteni a nemeai oroszlánt, combja egy gladiátor erejét, feje
egy óriási gyermek jámborságát, szíve egy imádkozó, bűnbánó,
úrvacsorázó falusi asszonyság puhaságát, szeme egy szerelmes
kislány naiv ábrándozását juttatta eszedbe, ha valaha találkoztál
Dömötör Jánossal, a szobrásszal, az aranyérem és a párisi Grand
Prix tulajdonosával, a negyvenhét éves, őszbecsavarodott,
orgonahangu és mosolygó bajuszú vén polgárral, aki a Zuglói-út
egy fejedelmi pompával, klasszikus izléssel és áhítatos
stilustisztelettel megkomponált villájában lakott, magafaragta
kariatidok által tartott fedél alatt, amelynek timpanonján az
volt olvasható: Sors bona, nihil aliud.
Dömötör János a hivatalos művészet államilag hitelesített
ranglétráján a legfelső helyet foglalta el, már két év óta
méltóságos úr, főrend, a mesteriskola igazgatója, ámbár a
bürokratikus adminisztrációt nem vállalta, mert gyűlölte az
irka-firkát és hijjával volt a tekintélynek nemcsak a
növendékek, de még a tanárok körében is. Mérvadó helyeken
egyáltalán nem sokra tartották, éppen a hivatalos világ, az
udvar, a kormány és az arisztokrácia részéről mutatkozó elismerés
és az anyagi sikerek miatt. Nem tudjuk, így volt-e ez Leonardo da
Vincivel, aki a Sforzák, Michelangeloval, aki Gyula pápa,
Rubenssel, aki Vincenzc Gonzaga, Dürerrel, aki Miksa császár,
Bernardo Rosselinoval, aki Aeneas Sylvius hivatalos művésze volt,
de tény, hogy manapság a szerkesztőségek és a kritikusi
törzsasztalok nem jó szemmel nézik, akit a nagyok már befogadtak
kegyeikbe.
Ezt Dömötör is tudta, azért mindig pirulva, bocsánatkérő arccal,
hebegőn és zavartan jelent meg tanítványai és ifjú művésztársai
között; ilyenkor mindig úgy érezte, hogy nagy és neki
felfoghatatlan szellemi óriások között lábatlankodik. Cifra
elméleteiket nem értette és groteszk vázlataikat ijedten
csodálta. A saját fogyatékos akadémiai képzettsége félénkké és
alázatossá tette; mégis akadémikusnak csúfolták, ami valójában
mindig egy csepp büszkeséget ébresztett benne, mert azt gondolta,
hogy igy némi tudományosság hirébe keveredik. Önmagának azonban
bevallotta, hogy Michiels, Semper, Riegl, MaierGraefe, Hildebrand
és Rodin könyveinek majd minden lapján érthetetlen és homályos
sorokra bukkan, amelyeken hiába töri kemény sörtével borított
domború koponyáját. Ellenben egy aktot megmintázni úgy, hogy
abban a csontvázra az izomzat, az izomzatra a zsiradékpárna és a
rostokra, a húsra, a véredényekre az epidermis úgy feküdjék rá,
mint az eleven ember testére: ehhez senkisem értett jobban, mint
Dömötör, a hivatalos művész, az akadémikus.
Nem csoda, hogy szerény és szűkszavú ember lett így Dömötör, aki
négyszer-ötször megnyalta piros és húsos szájaszélét, míg egy
szót kiejtett előkelő barátai, ragyogóan szellemes kollégái,
finoman csiszolt elméjű és sensitiv modelljei: a mágnásaszszonyok
és dekadens nagyvilági hölgyek előtt, akik mintázás közben
művészettörténeti és esztétikai műveltségük szédítő magasságába
ragadták a hüledező mestert. Minthogy tehát szóval nem győzte,
kénytelen volt szüntelenül dolgozni. Öntötte a portrékat,
aktokat, heroikus csoportozatokat, emlékmüveket és reliefeket.
Közben pedig jókedvűen fütyörészett, örökkön égő szivarját rágta
hatalmas és vakító fogsorával. Vésője alatt szikrázott a
márvány--mert legkedvesebb müveit maga szerette kifaragni--óriás,
bütykös, csontos öklével nyomkodta, döngette, pofozta, simogatta,
cirógatta a vasrácsra vakolt agyagmintát, mint egy boxoló
gladiátor. Ilyenkor kigyúlt alacsony, de boltozatos homloka, apró
szemei allelujáztak a munka boldogságában, rövid sűrü sörtehaja
csapzott az izzadtságtól, szája mosolyra húzódott, arca kipirult
s izgatottan nyalogatta ajkát, amelyre vastagon rárakódott a
gipsz füstölögve porló málladéka. Egy birkózó antik hérosz volt
ilyenkor, aki az anyaggal vív diadalmas csatát: ujjainak ösztönös
mozdulataival, temperamentumának isteni sugallatából,
egyéniségének szent együgyüségével alkot. Ilyenkor nagy, szürke,
bozótos feje, széles orra, vaskos állkapcsa, kurta nyaka, óriás
vállai, izmokkal párnázott domboru háta és oszlopos lábai egy
ősember monumentális sziluettjében jelentkeztek. Ilyenkor némely
impresszionista dáma egyenesen a karjaiba omlott volna, ha
Dömötör János nem a legszemérmesebb és a leggyávább öreg gyermek,
aki valaha mintázófát, vésőt és kalapácsot forgatott a kezében.
Dömötör János sohasem nyult kézzel a modelljéhez, amióta
megházasodott. Feleségét, Van Roosen Herta bárónőt, a gazdag,
szép és negyvenkét esztendeje ellenére leányos finomságu szőke
kis teremtést oly vallásos áhitattal imádta, hogy más
asszonyszemélyre csak nem nélküli és elvont szobrász-szemmel
tudott rátekinteni.
Pedig most már a feleségét is csak hetenként kétszer-háromszor
látta bizalmas családi kettesben, ha ugyan bizalmasságnak és
családiasságnak szabad nevezni a reggeli vagy ebéd alatt
eltöltött merev és szertartásos félórát, amit neki ez a majdnem
virággá, vagy középkori szonetté finomodott, idegbeteg és rajongó
kis hiszterika engedélyezett. Eleinte természetesen nem volt ez
így. Öt éve annak. Van Roosen bárónő akkor már elvált asszony
volt. Münchenben látta meg a szobrász egy aktcsoportját: Páris
elrabolja Helénát. Meghallotta, hogy Párist a művész saját
magáról mintázta tükörből.
--Én leszek a Helénája--kiáltott fel ideges gyönyörtől borzongva
a bárónő és földhöz vágva a Fleurs du Mal-t, úgy találta, hogy
mindennél szebb dolog a ragyogó és erős egészség és hogy a saját
aktija nem sokkal marad mögötte a homérosi Helénának.
Dömötör mukkanni sem tudott, amikor értesült az asszony
szándékáról. Nem talált szavakat a védekezésre, csak hajlongott,
bólogatott és a szájaszélét nyalogatta. Igy házasodott meg
zavarában Dömötör s arról sem ő, sem a bárónő nem tehet, hogy e
hangulat néhány hónap alatt Heléna impresszionista lelkében
elviharzott. Mégis, valahányszor rágondolt az első hónapok
mithologiai szépségeire, elégülten és önmagát irigyelve suttogta
nedves ajkai között:
--Megérte az a néhány hónap az utána következő esztendőket is.
Ezekről az esztendőkről nemcsak beszélni, de gondolkodni sem
szeretett János. Egyetlen nagy, természetes és szinte baromi
lemondással intézte el a boldogtalanságát: ki tehet róla, hogy én
szeretem őt és ő nem szeret már engem? Sors bona, nihil
aliud,--ismételgette magában ezt a fatalista mondást, amellyel
lelkének minden háborgását elsimította.
Különben is egyszerü és egészséges lelkü ember volt Dömötör, aki
jobb szeretett munka után a műterem sötétjében, vagy erdei séta
alatt pipázva elmélázni, fuvolázni, harmonikázni, sárkányokon,
mesebeli alakokon, óriás embereken, tengeri kalandokon, soha nem
látott groteszk állat-figurákon eltünődni, mint szoknya után
futkározni. Szerette a gyenge, csipős, szénsavval élénkített
homoki bort és a sárga, könnyű sört, amiből szervezete
rengeteget tudott megemészteni anélkül, hogy kedélyét túlzottan
felizgatta volna. Nála a mámor abban jelentkezett, hogy kedve
támadt nagy birkózásokat rendezni, ha találna magához való
rendíthetetlen atlétákat. Szeretett volna oly szépen dalolni,
fütyülni, hegedülni, hogy a kövek is meginduljanak és a szobrok
táncra perdüljenek örömükben. Szeretett volna katona lenni és
csatában verekedni, nagy veszedelmekben emberek életét
megmenteni, hajókat partra vontatni, bikákat megfékezni,
malomkövekkel dobálódzni, cirkuszban láncot tépni, tüzes paripán
nyargalászni, bebarangolni a világot, sárkányok barlangjába
leereszkedni és fenevadaktól a földet megtisztitani, Ha mást nem,
legalább kőből szerette volna mindezeket kifaragni és ilyenkor
halálosan unta a művészi rangjával járó kötelezettségeket. És
unta az asszonyokat, akik néha hizelegtek neki, máskor
kigúnyolták; a művészeket, akik megleckéztették tudatlansága és
szent igénytelensége miatt; házát, butorait és gazdagságát,
amelyet a felesége csapongó fantáziája bujává, terhessé és
kényelmetlenné tett a számára; a hivatalos világ nagyképüségét,
az iskola szárazságát, a nagy urak leereszkedését és a cselédség
arcátlanságát. Unta, gyűlölte, elátkozta az emberek hódolatát,
kiváncsiskodását és bizalmaskodását és összeborzongott, amikor
tárlaton, utcán, szalonokban, még a templomban is utána suttogták
ezt a szót:
--A mester!
Ilyenkor megszökött és néhány órára visszaállitotta eredeti énjét
magához való primitiv környezetbe. Elszaladt a Köztemető
tájékára, egy öreg, csendes csapszékbe, amely közel lévén a
sirkőgyárakhoz, mindig tele volt iddogáló kőfaragó-legényekkel.
Odamenekült Dömötör s már útközben felcsillant a szeme arra a
gondolatra, hogy ejnye a mindenségit, ha jó szerencséje és keze
ügyessége cserben nem hagyja, ma délután háromszor egymásután
kilenc babát üt le a kuglizóban.
Meg kell ezek után őszintén vallanunk, hogy az ő lelke nem volt
nagy szenzációkra, tragikus szenvedésekre, vagy az önelemzés
mártiromságára való. A saját egészségének örök forrásából
táplálkozva, vágyai messze mögötte maradtak a lehetőségeknek. Ne
szépítsük a dolgot, parasztember volt Dömötör, egyszerü, de
zseniális paraszt, akinek egész idegélete leegyszerüsödött a szép
formák és a megrögzitett emberi mozdulatok másolásához. Ha nem
lett volna művész, akkor lovakhoz, ökrökhöz, buzához és
kukoricához tapad minden csápja a benne viruló természetes
ösztönöknek. Ezt pedig a földből, levegőből, erdőből, patakból és
az édes szüleinek piros paraszt véredényeiből szívta magába
csecsemő gyermek és suhanc legényke korában.


II.

Erdélyben, Gyergyószentmiklóson született s már gyermekkorában
csodájára jártak a falubeliek.--Olyan ökle van, mint egy
medvebocsnak--mondták rá az öregasszonyok, akik tulozzák ugyan a
dolgokat, de nem szépítik az igazságot. Vaskos, formátlan és
kissé együgyü arckifejezésü legényke lett Jancsiból, aki tíz
esztendős korában már a kovács mellett fújta a tüzet s
irgalmatlanul szorította markával a lovak bokáit, amikor rátették
a vasat. A legnehezebb kalapáccsal úgy csapkodta az üllőt, hogy
az egész kovácsműhely rengett,--az ifju Vulcanos dolgozhatott ily
heroikus jókedvvel, amikor a Kentaurokat patkolta az Olympos
völgyeiben. János azonban mégsem maradt kovács, pedig bizonyos,
hogy e téren is jelentékeny hírnévre tesz vala szert óriási ereje
és kezének ritka ügyessége miatt. A gigantikus testben ugyanis
finom és álmodozó gyermeklélek pihegett. Nem félt a legvadabb
ménektől és megbirkózott a legsulyosabb pörölyökkel is; de nem
mert szemükbe nézni a hetyke és kacér kis parasztlányoknak és
könnyekig elérzékenyedett egy históriás ének hallatára. Órákig
elbámészkodott a vásárosbódék olajnyomatain és porcellánfiguráin;
úgy szerette a virágokat, mint egy szerelmes hajadon; képeskönyv,
mézeskalács-szentek, faragott botok, festett cserépedények,
figurás tajtékpipák leirhatatlan lelkesedésre hangolták és
megrikatta az orgonaszó a templomban. Gyakran elbujt a kovács
szérüskertjében és agyagból, fából, kenyérből, ablakos tótok
gittjéből alakzatot formált a maga mulatságára. Végre is
otthagyta a mesterségét és a gyergyói agyagipari iskolába
kéredzkedett. Apja is ezermester, fafaragó, rejtélyes elméjü
székely; anyja finom ételek készítője, álomfejtő, mesemondó,
előimádkozó, ezerjófüves asszony: nem csoda, ha a gyermeknek
inkább kedve telt cifra tálak, korsók, cserépedények, agyagvázák
készítésében, mint lovak patkolásában. Az iskola igazgatója már a
második esztendőben felvitte Pestre. Csodagyermek gyanánt
mutogatták. Csak úgy fejből, percek alatt a legcsodálatosabb
figurákat gyúrta ki az agyagból.
Itt mód felett megtetszett neki a Kerepesi-temető tájékán
letelepedett sírkőfaragók élete. Otthagyta az iskolát, hátat
fordított a csodagyermek minden dicsőségének és kőfaragólegénynek
állott be Piacella Virgil mester műhelyébe. Itt ismerte meg az
anyag sokféle fajtáját, a márvány, a homokkő, a gránit legbensőbb
titkait, szín, keménység, finomság, erő, optikai és hangulati
hatások tekintetében. Rájött, hogy másmilyen kő kell egy ifjú
szűz és egy görnyedő munkás, vagy egy marcona katona figurájához.
Mindent meglátott, megérzett, kitapasztalt, ami a mesterséghez
szükséges. Mert éjjel-nappal dolgozott. Közben meghallotta, hogy
a kőfaragást Olaszországban sokkal jobban értik, mint akárhol a
világon. Elkószált Olaszországba. Végigbarangolta a lombárdiai
temetőket s leszállt a márványbányákba, hogy a maga két hatalmas
karjával fejtse a követ.
--A kőnek is van lelke, jelleme és szerelme, öröme, fájdalma és
szeszélye--mondogatta szószerint értelmezve a saját szavait.--Én
ismerem a követ, a mindenségit,--tette hozzá önérzetesen s erre
volt legbüszkébb egész életében.
Legjobban szeretett volna mindvégig kőfaragó maradni és keze
alól, minta nélkül, a maga esze-szíve, lobogó fantáziája után
egyre-másra nőttek volna ki a Madonnák, Piéták, búsuló szentek,
fáklyás angyalkák és pihenő oroszlánok.
--De így mégsem mehet tovább, kár az ily tehetségnek
elkallódnia--erőlködtek barátai, csodálói és protektorai és a
legényt elvitték Bécsbe, hogy megtanítsák az alkotás titkaira.
Ekkor már a harminc felé járt az óriás testű, csecsemőlelkű és
áhítatos szívű öreg kőfaragólegény.
Bécs. Itt úgy járt a székely parasztfiú, mintha egy Luther
korabeli német szerzetes, egy 1550 előtti angol kurta nemes, vagy
Rabelaisnek kortársa, egy faragatlan francia katona becseppent
volna a Mediciek udvarába. Amaz holtra rémült Accolti Bernát és
Fregora Constanza asszony, Macchiavelli és Aretino körmönfont,
szellemes és finom élcelődéseitől, a tonus emelkedettségétől, az
evés, tánc és zenélés eleganciájától, a társasági
illemszabályoktól és a csiszolt erkölcsök számtalan
tilalomfájától; Dömötör János pedig, aki ösztöndíjai, sikerei,
bőven hulló honoráriumai révén a Hellmer-iskola legjobb
társaságába keveredett, színházba és éjjeli mulatóhelyekre, a
Práterbe és bádeni kirándulásokra vetődött, szép kétszobás
lakásban lakott, reggelijét tükrös-márványos, freskós,
bronzportálés kávéházban költötte el,--szívdobogva, ijedt
lélekkel ténfergett az új környezet kényelmetlen és kimért
szokásai között.
Ahogy végighallgatta kollégáinak könnyed és tartalmas csevegését,
a tanárok mély járatú fejtegetéseit, összeszorult a szíve a maga
faragatlansága és tudatlansága miatt. Beismerte, hogy a szállodák
és éttermek pincérei, a tánctermek kis táncosnői, a virágárus
lányok és az olcsó modellek magasan felette állanak az ő
gyergyószentmiklósi modorának. A magyaron kívül egyetlen nyelvet
sem értett, kivéve husz-huszonöt útszéli és kocsmai olasz és
német kifejezést. Magyar lapokat olvasgatott, de mindig elakadt a
lélekzete, ahogy az újságok hasábjairól egy szédületesen
komplikált és finoman elrendezett társadalmi, politikai és
tudományos világ meredt feléje. Alig lehet elképzelni, mily
megdöbbenés fogta el, amikor megtudta, hogy az állami életnek
minő bonyolult a gépezete, mily sok statisztikai, gazdasági és
történelmi ismeretre van szükség, hogy valaki a legkisebb
kérdéshez hozzászóljon. Nem csoda, ha azt hitte, hogy az újságok
minden sorát európai lángelme, egyetemi tanár, akadémikus, vagy
polihisztor öreg bölcsész írja. Az ujságokból jött rá, hogy neki
sejtelme sincs a börzéről, a hitelügyi, ipari, kereskedelmi
berendezkedések elemeiről, hogy sohasem hallott semmit a
közlekedési eszközök technikájáról, legkisebb ismeretei sincsenek
az orvosi, lélektani és fizikai tudományok területén, nem érti a
szakkifejezéseket és latin idézeteket, nem jártas a színház,
táncművészet, divat, társasági szokások titkaiban és hirét sem
hallotta az archeológia, stilusismeret, bútorok, ékszerek, ruhák,
toilette-eszközök tudományának, amiről pedig még a modell-lányok
is úgy beszéltek, mintha édesanyjuk tejével szívták volna magukba
annak ismeretét. A perzsaszőnyeget nem tudta megkülönböztetni a
német gyárak teppichjeitől, az irodalmat a modern színművektől,
Ruskint a praerafaelita művészettől, az urat a milliomostól, a
szocialistavezéreket a szocializmustól, a riportereket a notorius
hazudozóktól, a kritikusokat a nagyképű csizmadia legényektől és
a secesszionistákat a széllel bélelt lakásberendezési
ügynököktől. Sajnos, Dömötör János csaknem harminc éves volt már
s még nem ivott Cliquot-t, nem látott orosz balletot, nem volt
spiritiszta szeánszon, nem ült automobilon és nem lévén
uriasszony szeretője, nem szagolt még levendula-illatot párisi
csipkefehérnemün.
Dömötör látta, hogy az ő fantáziáján kívül van egy széles és
ragyogó világ, amelynek csak a kerítésén pillanthat be néha, de
magáévá nem teheti sohasem. Ez nem bántotta túlságosan, de
félszeggé tette és zárkózottá. A nagy stílust nem szerette és nem
kívánta, de a maga kicsinyes kedvteléseit, polgári szokásait és
naivitásait restelni kezdte. Fogta a könyveket s kiteregette maga
előtt, hogy felhabzsolja tartalmukat; csak gyötrelmet és még
nagyobb félénkségét merített azokból. Nekifeküdt hát a munkának,
hogy annak boldogságával és dicsőségével ellensúlyozza társadalmi
fellépésének és tudatlanságának goromba fogyatkozásait. A
könyvekből csak szavakat olvasott, de a munka derekasan haladt
előre és két esztendő múlva kijelentették róla, hogy a legnagyobb
szobrászok géniusza vajudik a műveiben.
Egyebekben boldoggá tette, hogy csak tisztelői, csodálói és
barátai vannak s egyszerű paraszti modora nem árt a nimbuszának
és szavai helyett aktjait és kompozicióit mérlegelik. Mindenki
szerette s ennek ő tiszta szívből örvendezni tudott, nem
gondolván arra, hogy a talentumokat mindenki támogatja addig,
amig felülről kezelhetik és hátára kapaszkodva, vele szemben a
protektort játszhatják.
És eközben eljött az asszony is. Nórának hívták, rajongó,
hibátlanul szép, ragyogó fekete szemű, de tehetségtelen kis
szobrászleány volt, aki egyenesen felkínálta neki az első
szerelem égi ajándokát. Róla mintázta európai hirü alkotását,
Nausikaat, amint Odysseus előtt a tenger partján megjelenik.
Ekkor fogamzott meg elméjében, hogy domborműben illusztrálja majd
e homerosi kalandor naiv hőstetteit, amelyek az ő gyermekded
kedélyét mindennél jobban érdekelték.
A szobrásznövendék Nóráról mintázta első remekművét, de többé
sohasem merte modellnek használni szerelmét. Oly magasra emelte
őt áhítatos rajongásában, hogy elrémült attól a gondolattól: a
világ szájtátó bámulásának kitenni az imádott test intim titkait.
A férfi féltékenysége bizonyára nem egy remekműtől fosztotta meg
az emberiséget, de Dömötör azt tartotta, hogy a művész minden
dicsőségénél többet ér, hogy Nóra szépségének misztériuma egyedül
csak az ő számára nyilatkozik meg. Mikor aztán Nóra kiszakadt a
Hellmer-iskola kötelékéből, Dömötör szomorúan utrakelt, hogy
Párisban, Rómában és a görög földön tanulmányozza az antik
szobrászatot. Most, hogy már nem látta, hideg fejjel tudta
rekonstruálni Nóra testének klasszikus szépségeit és belevitte
azokat az antik istennők elgondolásába. Úgy érezte, hogy most, az
elviharzott szenvedélyek után, tökéletesebben látja az élő
remekművet is. Rájött, hogy a nagy művészethez szükséges a
szerelem; de az is kell, hogy a szerelem már a múlté legyen a
remekművek születése alkalmával. Igy van ez minden művészetnél,
kivéve talán a zenét. Ámbár ki tudja? Minden ember egy
individuális kis világ és bolond az, aki az összes teremtményeket
közös törvény alá akarja vonni az ő gőgös tudákosságában.
Az bizonyos, hogy Dömötör János hamar európai hírű szobrász lett.
Hazahívták Pestre, a kormány kinevezte professzornak, a király
rendjelekkel tüntette ki, de a művész legjobban annak örült, hogy
özvegy édesanyját felhozathatta Gyergyószentmiklósról és
vasárnaponkint, mint a müncheni Stuck, cilinderbe, fekete
redingotba, lakkcipőbe gavallérosan kiöltözködve, megsétáltatta a
fejkendős, feketeruhás, pápaszemes, szelíd öreg parasztasszonyt a
dunaparti korzón és a Stefánia-út lombjai alatt.
Öt évig tartott ez az idillikus élet, akkor a gyenge, beteges
anyóka kivonult az antik istenek, középkori szentek, történelmi
héroszok, államférfiak és mágnásasszonyok márványképmásai közül,
ki a Kerepesi-temetőbe. A művész stilizált falusi feszületet
állított a sírdombja fölé, olyant, aminő Gyergyószentmiklós
határán, az út keresztezésénél állott, sovány, vérzőfejű,
töviskoronázott, kecskeszakállas Krisztussal, amint lába alatt a
názáreti Mária zokog a fájdalomtól. Máriában az édesanyja
vonásait örökítette meg, gyermeki áhitattal úgy vélvén, hogy
nincs méltóbb emberi lélek, aki az Úr lábánál helyet foglalhatna,
mint az ő szerelmes szülője.
Ez volt az első szobra, amelyben az emberek, különösen kartársai
és a kritikusok, számos feltünő és sajnálatos hibát fedeztek fel
és gáncsolni sem átallották az alkotóját.
--A Mestertől bizony többet várt volna az ember. A Krisztus
határozottan csúnya, Mária pedig unalmas.


III.

János tehát szédítő gyorsasággal haladt a siker meredek
országútján felfelé, fel egészen a Van Roosen bárónő szerelméig,
a zuglói villáig,--a fejedelmi vagyon, a dicsőség és a kortársak
ébredő irigységének, az ifjú és improduktív esztéták
lekicsinylésének zenitje felé, Dömötör maga is megdöbbent, néha a
saját nagyságától és homályosan érezte, hogy a talentum, mihelyt
ledobja hátáról a rákapaszkodott protektorokat, kezd
ellenszenvessé válni és kihívja maga ellen a gyűlöletet. Pedig
mindent elkövetett, hogy elkerülje a feltűnést és rendes ember
legyen, ahogy azt a nagy Ruskin előírja. Belátta, hogy
legokosabb, ha az ember jegyzőkönyvet tart magának és minden
reggel beirja a naplójába: hányadika van és esik-e az eső; simára
fésüli az erkölcseit; előbb a mellényét húzza fel és csak aztán a
kabátját; naponta néhány juhbőrbe kötött könyvet vásárol és
szivarját nem az égő végével fogja a szájába; csinos ruhát hord
és kifújja az orrát, ha náthás.
Mindezeknél fogva egymást érték a nyakába zúduló kitüntetések és
egy este a szépművészetek minisztere magához hivatta és közölte
vele, hogy megkapta a szükséges szavazatokat az akadémiai
tagsághoz.
Dömötör, aki egyszerű lelkű férfiú volt, a gáncsot fájó szivvel,
az elismerést ujjongó örömmel szokta elfogadni. Nagyboldogan
ballagott hazafelé, mint egy mámoros gyermek az első csók után.
Sírni, dalolni, ölelkezni, verekedni, duhaj táncot járni, az
egész világot boldoggá tenni--ezt szerette volna Dömötör s
majdnem fülébe súgta a sarkon gesztenyét árusító kofaasszonynak:
akadémikus vagyok, lelkem és sietek hírt vinni erről a
feleségemnek.
Először tehát arra gondolt, hogy a jó hírrel feleségéhez, Van
Roosen bárónőhöz szalad. De eszébe jutott, hogy az most az olasz
konzul estélyen szórakozik. Valaki előtt pedig ki kell öntenie
boldog büszkeségének túláradó serlegét. Szívéhez legközelebb
állott a Köztemető-úti korcsma, Piacella úr és derék kőfaragó
legényei. Kocsiba vágta magát és 15 perc múlva mindenki tudta a
vendéglőben Dömötör szobrász tudományos karrierjének
szenzációját.
--Éljen a Mester!--harsogta a kőfaragók kórusa és temérdek erős
aszubor került ez alkalommal a tarka abrosszal leterített hosszú,
keskeny asztalokra.
--Sors bona, nihil aliud--védekezett Dömötör szerényen és
zavartan elkérkedett küzdelmes fiatalságával s az egyszerű
kézműves tisztességét fölébe helyezte a hiu sikerek bizonytalan
dicsőségének.
--Labor omnia vincit,--fitogtatta klasszikus műveltségét és
helyet foglalt az asztalfőn, a zöld zsalugáteros, rezedás,
muskátlis és árvácskás ablak alatt, kigombolta mellényét és
hosszúszárú pipára gyújtott.
--Hallom, hogy sztrájkra készülnek a kőfaragók?--kérdezte
szemrehányólag a legényektől.--Hej az én koromban máskép
csináltuk a dolgot. Reggel öt órakor már munkában izzadtunk és
este az Angelus szólított haza vacsorához. És a Krisztusok,
Máriák, fáklyás ifjak és gyászoló oroszlánok úgy nőttek ki a
márvány- és homokkő-kockákból, mint erdőben nyári eső után a
gomba. És nem tudtuk, mi a szociális osztály-öntudat, ki volt
Marx és hogy kevesebbet is lehet dolgozni, mint napfelkeltétől
napnyugtáig.
A kőfaragók ittak és iparkodtak gúnyos és fölényes arcot vágni e
szellemtelen és maradi beszéd hallatára. Szemükben azonban titkos
meghatottság ragyogott és nyeldeklőjük kiszáradt arra a
gondolatra, hogy a szobrász valaha épp úgy véste a feliratokat,
mint ők s ma az ország egyik leghíresebb embere, akinek
automobilja és főúri palotája van és méltóságos úrnak hívják a
cselédei. Ezt érezték a szobrászlegények, ámbár sohasem hallottak
Tarde: Társadalmi capillaritas cimű munkájáról. Hiába, a
kőfaragólegények még a társadalmi osztályöntudatról, a proletárok
világszolidaritásáról és a munkabéremelésre irányuló gazdasági
harcról is lemondanak, ha arról van szó, hogy belőlük erős
akarattal szobrászművész, vagy esetleg sírkőgyáros is lehet.
Vannak kőfaragólegények, akik még a termelési eszközök közös
tulajdonbavételét is arra akarják felhasználni, hogy maguknak
külön előnyöket, kiváltságokat és gazdasági monopóliumot
szerezzenek. Ilyenek a kőfaragók s ebben nagyon hasonlítanak a
kőmivesekhez, a vasesztergályosokhoz, a társadalomtudományi lapok
szerkesztőihez, a politikusokhoz, a kereskedőkhöz, a
földbirtokosokhoz és a papokhoz.
Dömötör János szociológiai elveit nyiltan csak Piacella Virgil, a
sírkőgyáros helyeselte. Egyebekben azonban korántsem volt Dömötör
személyétől annyira elragadtatva. Ez a zsugori és fenhéjázó olasz
fiatal korában maga is szobrászművésznek készült, de álmait fel
kellett cserélnie a sírkőgyáros számtalan milliójával. A
milliókat rendjén levő dolognak tekintette, de az egész világot
felelőssé tette azért, hogy benne a legnagyobb szobrász-lángelme
veszett el a sors mostohasága, a milliók s az emberek irigykedése
miatt. Dömötört is vetélytársának tekintette, bár elismerte, hogy
van egy ritka jó tulajdonsága: rendesen fizet és alku nélkül, ha
agyag vagy gipszmodelljeit faragtatja. Ám ahol csak tehette,
célzásokat ejtett el arról, hogy Dömötör végre is mindent a
feleségének köszönhet.
--Van Roosen bárónő hozza a milliomos megrendelőket, az
arisztokrata műgyűjtőket, a külföldi dámákat, az állami
megrendeléseket, mert Dömötör ugyan elsőrangú mesterember, baromi
szorgalmú iparos, valóságos gyárimunkás, gipszhordár,
márványfaló, öntőmester ... mester, az ám a teremtésit, igazi
öntőmester ... a fiam nagyszerűen megállapította, hogy
tulajdonképpen nem is művészet, amiben Dömötör mesterkedik, de
... Olyan az, mint a számolóbűvészek, táncakrobaták, céllövők és
zenevirtuózok produkciója: egy agybeli részleges tulfejlődés
eredménye, egy tehetségtelen ember brilliáns ösztöneinek
kicsapongása. A hüvelykujja, az teremti az ő alkotásait, a hogy
Garibaldi fiam kifejezi magát.
Piacella mester, látva, hogy a kőfaragólegények mily áhitattal
tekintenek Dömötörre, most is helyénvalónak találta megjegyezni:
--Ránkférne már, hogy hajtásokat, friss rügyeket és ragyogó
tavaszi lombozatot kapjon a képzőművészet elaggott, korhadó fája.
Én amondó vagyok, hogy a fiatalságé a jövő. Fiam, Piacella
Garibaldi, most olyan eszméket ...
Dömötör igazat adott a gazdag sírkőgyárosnak, csak hozzátette:
--Dolgozni kell, barátom, dolgozni, mint az igavonó baromnak.
És eszébe jutván, hogy egy megkezdett mintáját elfeledte nedves
ronggyal letakarni, sietve kifizette borát és eltávozott.
Amikor künn volt az ajtón, Piacella Virgil halkan odadörmögte az
első segédjének:
--Dolgozni kell, az igaz. De aggyal kéne dolgozni, ideákkal és
eszmékkel, a teremtésit neki. Nekem is volnának eszméim. Csakhogy
az én öreg oldalbordám, az Isten bocsássa meg neki, többre
becsüli a hájaspogácsát és szilvóriumot, mint a konzulok és
miniszterek barátságát. Ez az én bajom, öcsém ...