A mester - 5

azt Egger Linz kartonjain láthatod. És azt is láthattad, ha
valaha arra volt az utad, hogy reggel öt órakor már ott
serénykedett Dömötör a durván összeácsolt filagóriában, amelynek
gerendáira fiatal vadszőlő, krimzonrózsa és klematisz kúszott
föl, hogy az épület goromba állványait gyengéden eltakarja. Az
udvaron egy sugár, szőkehaju, fehérarcu menyecske tipegett vékony
rövid alsószoknyában a baromfiól körül és kezéből etette a
galambokat.
--Így élhetett Ogigia szigetén hét esztendeig Kalypso tündér és
Odysseus--állapította meg Dömötör boldog mosolygással, miután
fölfedezte, hogy annakidején Balthazár rendőrkapitány úrnak igaza
volt: a durva köntös, a piszkos condrák alatt néha antik
istennőkre emlékeztető testek bújnak meg, mint ahogy a disznók
elé öntött moslékban néha igazgyöngy rejtőzködik.
Attól kezdve az asszony modellje és hűséges szolgálóleánya volt
Dömötörnek, aki elhatározta magában, hogy feleségül venné
aranyhajú Kalypsoját, ha annak rendje-módja szerint el tudna
válni Van Roosen bárónőtől.
--Ez a derék, jámbor teremtés, aki fiatal életét nyomor és
ütlegek súlya alatt töltötte, úgy néz rám, mint az élet és halál
fejedelmére, urára és parancsolójára, nagy és hatalmas királyra,
a jó Isten földi helytartójára. Ennek nem lesznek Astartei és
Mylitta-szobrocskái, alexandriai elefántcsont-penátesei,
baziliskusai, kigyói és papagályai. Ez nem fog a nevemre váltót
hamisítani, nem szökik még a legjobb barátommal, s ami a fő,
olyan fehér a bőre, oly rózsás az arca, oly kerek a csipője, oly
finom a térdhajlása, oly duzzadt és karéj a melle, hogy érdemes
neki szentelni öregedő napjaimat. És a modell sem kerül
pénzbe--tette hozzá szűkkeblűen, mert megtanulta, hogy a milliók
mily könnyen elúsznak a rangos élet keretében.
Így is történt volna, ha egy nap be nem állít Vékony György, a
cementmunkás és vissza nem követeli elrabolt feleségét. Az
asszony sírt és vonaglott és szerelmi őrjöngésben dobta magát a
félkarú munkás mellére. Dömötör elképedve nézte a jelenetet.
--Ön, kedves atyámfia, tudtommal meghalt a Lipótmezőn.
--A fenét!--tiltakozott a férj és kikergette Dömötört a
házból.--Ha egy szót szól, följelentem magát vén vaddisznó a
rendőrségen--kiáltotta utána fenyegetőleg.--Hogy éppen az én
feleségemre éhezik a komisz kőfaragó--ordította utána, amikor
megtudta, hogy Dömötörnek nincsen ujabb tízezer koronája, sőt
semmi egyebe nincs, mint a háza, műterme és az ott fölhalmozott
márványtömbjei.
A szobrász még néhány szót szeretett volna váltani asszonyával.
--Miért mondta lelkem, hogy az ura elpusztult a tébolydában?
Sárika anyja sírva fakadt és odabújt az ura hóna alá.
--Az Isten elvette az eszemet--szepegte igazi és mély
bűnbánattal.
--Most azonban kifelé!--üvöltötte újra a férj és az országútra
mutatott, amelyen vígan kapargáltak Dömötör csirkéi az imént
elhaladt, búzával megrakott szekér nyomában.--Dögöljön meg ez a
szemét ott az árokban!--káromkodott vérbenforgó szemmel a munkás
és félkarját égnek emelve, rettentő átkot mondott a művész
fejére, amiért másodszor is tönkretette családi boldogságát.
Dömötör szótlanul ballagott a búzakévék alatt csikorgó, síró,
nyögdécselő, jajgató szekér után, amelynek tetején barna suhanc
ölelgetett egy kipirult parasztleánykát.
--No most aztán csakugyan végeztem az asszonyokkal --sóhajtott
keserves haragjában.--Az asszonyok még arra sem méltók, hogy
mintát vegyünk róluk antik eposzok alakjaihoz. Undorodom a
fajtájuktól, becstelen nőstény valamennyi.
De csak az első fölgerjedésében volt ilyen kegyetlen és
igazságtalan. Mire odaért a kis gyertyánfaliget szélére, agyáról
szépen lehúzódott a vér szíve tájékára és haragja fölolvadt a
megadás és megbocsájtás szelid fatalizmusában.
--Sors bona, nihil aliud--ismételgette magában megbékélve és
leheveredett egy kökénybokor alá és az égen legelésző
bárányfelhőket nézegette.--Annyi az egész--vonta le mindebből a
tanulságot,--hogy nekem nem való az asszonyokkal való
kisérletezés. Vékony Györgygyel nem tudom kiállani a
konkurrenciát. Miért? Mert bármily alávaló, nyomorult, piszkos,
izgága és hirtelenkezü ember ez a Vékony, Juliska mégis őt
szereti, nem pedig engem. Tehet erről Juliska? Nem. Sem ő, sem
Vékony György, sem én. Sors bona, nihil aliud.
És elhatározta, hogy hátat fordít a világi élet minden hiu
pompájának és életét a jól felöltözött, sűrű ruharedők alatt
imádkozó szent asszonyoknak és stigmatizált szüzeknek szenteli
valamely kolostor hűvös cellájában.


XI.

Búcsú napján érkezett Dömötör a Szűz Máriáról elnevezett gyüdi
franciskánus kolostor kapujához. Pécsről, Siklósról, Mohácsról és
Szlavónia északi részéből összesereglett zarándokok verejtékezve
kapaszkodtak a magas dombra, amelynek tetején román
egyszerűségében, avult és igénytelen szépségének áhitatos bájával
csalogatta megtisztulásra szomjas hiveit Assisi szent Ferenc
kéttornyú, piroscserepes, omladtvakolatos temploma. A klastrom
maga várszerű, hatalmas építmény, amelynek XII. századbeli
alapzatára Mária Terézia korabeli rokokó kupola borult valami
bőkezű, de sajnos, a stílusokhoz nem értő Mecénás jóvoltából. A
zárda falait felényire ellepte a zöld repkény s pilléreinek
lábazatánál piros és sárga kövi rózsák virultak. Északi oldala
majdnem függőlegesen meredek kőszirtekre támaszkodott, amelyeknek
repedéseiből satnya fenyőbokrok dugták ki fejüket a napsugár
felé. Délről százados kőrisfák és gesztenyések koronája
árnyékolta a fehéren izzó mészkőfalakat. Az épület hosszában,
olasz módra, dór oszlopokon nyugvó, széles korridor futott végig,
amelynek árnyékában breviáriumot olvastak a noviciusok.
--Jó, hűs helyecske ez--gondolta János és a szíve
fölmosolygott.--Itt fogom apró terrakottáimat mintázgatni a
hajnali harmattól könnyező boltivek alatt.
A sziklába vájt szerpentin úton lusta szamarak vizes tömlőket
cipeltek. A templom előtti téren sátorok alatt rózsafüzéreket és
cigánypecsenyét árultak, a lélek és a test egyszerű táplálékait.
A sátrak körül halk zsibongással tereferéltek a zarándokok.
Férfiak hatalmas templomi zászlókat emeltek a magasba, asszonyok
batyukat szorongattak a hónuk alatt, amelyek a szerzeteseknek
hozott ajándékoktól voltak súlyosak. Mária-dalok igénytelen
melódiája zsongott a templom körül s a bűnbánat és fogadalom
mormolása kisérte, mint basso continuo a régi egyházi muzsikában.
Néhányan sírtak és fennen kiáltoztak bűnbocsánat után. Ifjú
párok idehozták jövendő reménységüket s az elnehezedett
menyecskék avatásra készültek, Istennek ajánlván leendő
elsőszülöttüket. Mézeskalácsosok, perecesek, szódavizes és
sörárusok, olvasókat farigcsáló koldusok, gyümölcsös kofák
árulgatták holmijukat, egy-egy kiemelkedő ponton világi papok
buzdították híveiket a vezeklésre. A két torony minden harangja
zúgott s a mélyben kanyargó fehér országút még egyre ontotta
zászlók alatt menetelő, imádkozó, litániázó századait az egyház
bűnbánó hadseregének. Hegyet-völgyet, templomot s a föld hátán
nyüzsgő tarka-barka embertömeget meleg, aranyos fényfürdőben
merítette az ízzó júliusi nap.
Dömötör megvárta, míg leszáll az est és a templom környékén a
telihold ezüstjében úszó ég boltozata alatt elpihennek a
zarándokok. Aztán bekopogtatott a klastrom tölgykapuján és éjjeli
szállást kért a barátoktól.
Lőrinc testvér, terciárius barát, portás és éjjeli őr készséggel
nyitott ajtót a szálas férfiúnak és egyenesen a refektóriumba
vezette. Leültette, ételt és pohár bort tett eléje és
figyelmeztette, hogy otthon van, itt minden az övé az Ur Jézus
nevében.
--Csak egyék-igyék nyugodtan Domine spectabilis, estebéd után
pedig szólítsa meg a főtisztelendő gvárdiánt.
Lőrinc testvér kövér, alacsony, vörösarcu, nyájas tekintetű
férfiú volt, világoskék szeméből csupa derű és gondtalanság
sugárzott, rövid sörte haja és ütköző bajusza, szakálla is vörös.
Vörös barátnak hívták a környéken, ahol minden pénteken
összegyűjtötte a csirkéket, a krumplit, kukoricát és tojást;
vörös barát volt a neve a paróchiákon, ahol kolduló körútjában
megfordult és szentképekkel, csiklandós anekdotákkal és burnóttal
kedveskedett a házbelieknek. Lőrinc reprezentálta kifelé a
klastromot, ő intézte a gazdasági ügyeket, Ő adta el a borjukat
és szerezte be az anyakocákat a vásáron, ő volt a zárda finánca,
vámszedője, számadója, élelmezője, könyvvivője, ő maga úgy szokta
mondani, hogy egyszóval, Isten bocsássa meg a bűnét, ő volt
Assisi szent Ferenc konventjének a zsidaja.
Lőrinc pontosan ellátta a harangozó, dékán, sekrestyés, kulcsár,
kertész, vincellér, majoros és ispán hivatalát s emellett mindig
a faluban, Zsuzsánna asszony útszéli korcsmájában, a szomszédos
zárdákban és a plébánosok konyháján csavargott, udvarolt a
papgazdasszonyoknak, tanácsokat adott a szobaleányoknak,
eligazította a veszekedő szomszédok ügyeit, kireparálta az órákat
és dohányvágókat, gyerekeknek játékokat faragott, csak ő tudná
megmondani, hogy miképpen végezte el mindezt a maga
piszmogó-szuszogó, fontoskodó és anekdótázó modorában. Tény az,
hogy körülötte és utána minden rendbe jött és fölélénkült; ő maga
ezt azzal szokta magyarázni, hogy még soha életében nem volt
haragos és mindig értette a módját annak, mint kell másokat
vidáman megdolgoztatni.
A gvárdián szentéletü és tudós egyházi férfiú volt; a vikárius
nagy szónok és lelkipásztor; a magisterek is derekasan értették a
maguk mesterségét, de Lőrinc testvér volt az egész kis birodalom
lelke, esze és kormányzója, ami a földi élet ügyes-bajos dolgait
illeti. Az ő pallérozatlan elméje, amely sem az egyházatyák
írásait, sem a rendszabályok komoly tilalmait, sem az égi
művészetek titkait nem ismerte, pompásan eligazodott a profán
világ sokszor szennyes és rosszillatu labirintusában s az égi
dolgokat fölszentelt elöljáróira bizván, ő buzgón munkálja az Ur
szolgáinak jólétét, a zárda rendjét és biztonságát. Kétségtelen,
hogy a Mindenhatónak fölötte kedves az ő jámbor szorgoskodása,
mert mindenki azzal szolgálja az Ő dicsőségét, amihez ért.
Lőrinc testvér nagyon rokonszenvesnek találta a szobrászt, mert
hatalmas testéből, nyájas pillantásából, orgona búgására
emlékeztető hangjából azt következtette, hogy egészséges és vidám
emberrel van dolga. Vacsora után a gvárdiánhoz vezette, éjjeli
szállást kért számára és elkalauzolta egy Mária-képpel ékes,
kicsiny, fehér cellába s nyugodalmat kívánva neki, éjjeli
szekrényére fél liter bort helyezett, bizalmasan mosolyogván.
...Dömötör János pedig, felvétetvén a szerzet harmadik rendjébe,
a laikus fráterek közé, nagyon jól találá helyét a gyüdi barátok
társaságában.
Bonaventura atya, a konvent gvárdiánja eképpen gratulált a
fölvételhez:
--Carissime fráter, kedves fiúnk János, ne véljed, hogy belépvén
a franciskánusok harmadik rendjébe, nem találsz magadhoz való
társaságot a mennyei művészetek virágos kertjében. Nem
fennhéjázásból, de Isten dicsőségére legyen mondva, szerzetünk
számtalan fejedelmi személyt, hatvanhat pápát, tíznél több
szentet, majdnem ugyanannyi boldogot és két stigmatizált szüzet
számlál terciárius testvérei között, akiknek soraiban a
tudományoknak nem egy kimagasló fejedelmét: Dantét, Petrarcát,
Boccacciót, Columbus Kristófot, Vasco di Gamát, Cervantest,
Galileit, Voltát s a te szent mesterségednek olyan kitűnőségeit
tudja fölmutatni, mint Cimabue, Giotto, Rafael Santi és
Michelangelo Buonarotti. Remélem, itt e csendes és egyszerű
hajlék boltozatai alatt neked is erőt és jókedvet ad a
Szentlélek, hogy dicsőségét Hozzá méltó alkotásokkal öregbítsed.
--És szegényeink kincstára Domine spectabilis vésője révén
tekintélyesen meggyarapodjék. Ugyis új tenyészbikát kell vennünk
a kivénhedt lusta dög Betyár helyébe--tette hozzá bölcsen Lőrinc
fráter, a majordomus.
--Hallgass, oktondi fráter--intette őt összeráncolt szemöldökkel
a gvárdián,--te csak a mártásokhoz és a salátákhoz szólj, ha
kérdőre vonnak elöljáróid.
Bonaventura atya szikár, magas, villogó szemű és sápadt ábrázatú
férfiú vala, a böjttől, imától, olvasástól és asztmától hajlott
és roskadozó. Kopasz feje kimagaslott társai válla fölött, de
tudománya, jámborsága és irgalmassága is túlragyogta
valamennyiét. Megvetette az alkohol és a dohányzás örömeit; de
szeliden elnézte, hogy társai nagyrabecsülték e két jámbor és
élvezetes narkotikumot. Lelkipásztori teendői végeztével
visszavonult a klastrom könyvtárába, s ott rendjének halhatatlan
szellemeivel oltogatta lelkének örök szomjúságát. Védőszentjének
szent Bonaventurának, alexandriai Sándornak, Antonius Andreának
teológiai munkáiban épp oly jártas volt, mint az exegéta páduai
Antal, a hisztorikus aquilai Bernát, a kánonjogász Monaldus, a
moralista erfurti János, a filológus Alexander de Villa Dei
Gallus, a természettudós Roger Bacon, vagy a bölcselő Morus Tamás
írásaiban. Ott búvárkodott mindennap, míg csak az esti sötétség
le nem ereszkedett a kolostor hagymaalaku kupolájára. Akkor
pihenni tért, hogy jó példával járjon elől alattvalóinak s másnap
reggel, a hajnal derengésére elsőnek legyen talpon a templom
kórusán, a közös zsolozsmázáson.
Helyettese a vikárius Anzelmus atya volt, a rendház predikátora
és penitentiáriusa. Széles csontú, erős, nagyerejü, kemény
legény, a hangja kilométerekig szárnyalt, amikor végigszántott a
bűnösök lelkiismeretén. Soha senki nem látta mosolyogni, s borát
is oly zord méltósággal itta a refektóriumban, mintha halálos
mérget öblítene le a torkán. Hivei féltek tőle, de tökéletes
megnyugvással rakták lábai elé bűneiket; édes volt kezéből a
penitencia. A flagellánusok kéjével szívták be mennydörgő
szidalmait és fenyegetéseit. Mindenki megnyugvással távozott
tőle, mert tudta, hogy szigorúbb biró már úgysem ítélhet fölötte
sem itt, sem a másvilágon. Anzelmus atya gyanakodva és hűvösen
fogadta a szobrászt. Nem volt jó véleménye a művészekről, akik a
bűnös testet, az érzékiség és gőg e cifra koporsóját, a húst, a
férgek táplálékát és kéjek edényét szemérmetlen meztelenségben
ábrázolják. Ő maga ugyan nem fordult el ily ábrázolatoktól, mert
azt vallotta, hogy a tiszta embernek minden tiszta és naturalia
non sunt turpia.
Nem szerette, de tűrte a művészt egyrészt a gvárdián kedvéért,
aki a gyüdi kolostort a hét művészet hajlékává szerette volna
fölavatni, másrészt, mert ugyis szükség volt rá a templom
restaurálása végett. Az öreg egyház, amelyet II. Géza király
1148-ban alapított, minden részében fölujítás és csinosítás után
kivánkozott. Régi képei, falfestményei fölpattogtak, a vakolat
számos helyen lehullt és fehér sebek borították a mély kék és
ragyogó vörös szenteket és angyalokat. A domborművek már alig
voltak fölismerhetők, a kőszentek orrát lecsókolta a zarándokok
rajongása. Törött istenbárányok és csonka feszületek roskadoztak
a falmélyedésekben. Ideje volt, hogy e sivár romlásnak gátat
vessen a restaurátor keze.
--Üdvös lesz, ha János testvér együtt dolgozik Félix fráterrel,
aki a képek restaurálásához ért és evégből jött Gyüdre a raguzai
kolostorból.
Így határozta meg a szobrász napi teendőit Bonaventura atya, a
gvárdián, akinek izlése a könyvek finom stilusán, meg a kötések,
kapcsok, iniciálék, miniatűrök enyhe báján fölöttébb
kicsiszolódott.
Félix és János testvérek jóbarátok lettek és együtt munkálkodtak
az Isten házának kitakarításán. A két művész hire elterjedt a
környéken. Pécsről számtalan fiatal kőfaragó és
templomfestőlegény látogatott el a csudájukra.
Pesten is megtudták, hogy Dömötör János, a párisi Grand Prix
tulajdonosa, udvari tanácsos, a mesteriskola volt igazgatója a
máriagyüdi kolostorban dolgozik, hogy bűneit levezekelje.
Piacella Garibaldi helyeselte a vállalkozást:
--Ott van, ahová való. A gyüdi kolduló barátok még méltányolni
tudják a grand art üres páthoszát.
Az öreg Virgil megbotránkozva csóválta a fejét.
--Nem tisztességes dolog: a kolostor bástyái mögé bújni a
hitelezők elől.
A kávéházban nagyokat nevettek a karrier kómikus befejezésén, a
Bank r.-t. igazgatósága pedig intézkedett, hogy Dömötör János
szobrásznak a máriagyüdi kolostorban netalántán elkészült munkái
a háromezer korona tőke, a kamatok és a perköltség erejéig
lefoglaltattassanak és azokra végrehajtás vezettessék.


XII.

Frater Félix egy ragyogó délelőtt az apsis színes ablaküvegein
átszűrődő napfényben, az oltár fölött lebegő Atyaisten
vakolatsebeit gyógyítgatván, kérdéssel fordult a szobrászhoz:
--Mit szól Carissime ehhez a hitvány másoláshoz? Kedvem volna,
hogy levakarjam az egészet és olyan Giottot kanyarítsak helyébe,
amelytől elállna a gvardián lélekzete.
--Én azt hiszem, hogy a régi mesterek iránt tartozó tisztelet
okából ...
--Eh mit, tisztelet,--vágott közbe az indulatos raguzai--itt nem
kegyeletről, hanem művészetről van szó, barátom.
--Azt akartam mondani,--fejezte be János--hogy a restaurátor csak
a falrepedések betömésére, a vakolat megerősítésére, a
festékréteg megragasztására, szóval a status quo konzerválására
vállalkozzék.
Frater Félix apró, hegyes orrú, kutató szemű, lobogó szürke hajú,
száraz, feketebőrü, csontos, inas öreg legény volt, aki jámbor és
aszketikus szenteket, mennyei tisztaságú Madonnákat, gyermekded
angyalkákat tudott festeni, mint Fra Angelico, de éppen úgy
szerette a bort, a dalt, a csavargószabadságot és az asszony
csókját, mint másik nagy elődje, Fra Filippo Lippi. Jóbarátságban
volt a művészetekkel, pajtáskodott és komázott velük. A régi
mesterek remekművei nem keltettek benne szent elragadtatást, mert
úgy tekintette azokat, mint az orvos a betegeit. Semmi
tiszteletet nem érzett a nagyok iránt, mint ahogy a vadember is
megveri a fetisét, ha pórul járt a vadászatokon; a harangozó
lehordja szent Antalt, ha nem vezeti nyomára elveszett
dugóhúzójának. Ismervén a régi képek törékeny anyagát, a régi
művészek naiv receptjeit, már azt hitte, hogy fölöttük áll, vagy
legalább is képviseli és helyettesíteni tudja őket. Szentül
hitte, hogy újra tudná festeni a kontinens összes múzeumait és
most dühbe jött, hogy János oly mély kegyelettel emlegeti a
régieket.
--Ha tudná Carissime, hogy mily könnyű keresztül látni a
nagymesterek boszorkányosan ügyes, de sablonos
szemfényvesztésein, ha ismerné Vasari, Ghiberti, Leonardo da
Vinci receptjeit, akkor megengedné nekem, hogy olyan antik
képeket gyártsak, amelyekről csak az idő patinája hiányzik, hogy
tökéletesebbek legyenek az eredetieknél.
--Csak nem?--kérdezte megrökönyödve a szobrász.
Frater Félix, nem törődve a szent hely mennyei csendjével és
áhítatával, dörgő hangon magyarázta tovább:
--Teophilus Presbyter megírta, hogy miképpen kell az
üvegfestmények zafirkék, zöld, fehér és biborszinű diszítményeit
elhelyezni. A szélekre pedig--mondá--rajzolj köröket és indákat
és azokba virágokat és leveleket oly módon, ahogy a festett
betüket diszítik.
--Eh, ez gyerekes fecsegése a kezdetleges, dadogó, tapogatódzó,
középkori barátművészetnek--vetette oda János ingerülten.
--Gyerekes, dadogó, kezdetleges tapogatódzás? Jó. Mondok
nagyobbat. Dürer Albertnek is van receptje az emberi test
arányairól. Vegyük először a fejet, milyen sajátságos
gömbölyüsége van, aztán a többi részeket, az arcot, orrot,
szemeket, szájat, ki- és behajlásaikkal ...
--Dürer Albert tudákos német pedagógus.
--Gondolja? Hát azt tudja-e Carissime, hogy miképpen ábrázolunk
valakit, aki több személy társaságában beszél? Hallgasson ide. Ha
rábeszélésről van szó és az illető különböző okok alapján
bizonyít valamit, fogja meg jobbkezének ujjaival a balkéz egy
ujját, behajlítván a két legkisebb ujat és forduljon elszánt
arccal, beszélést feltüntető kissé nyilt szájjal a nép felé. A
nép a szónok arcába tekint, bámulatot kifejező taglejtéssel.
--Hát ezt meg hogy találta ki, ha szabad megkérdeznem?
--Nem én találtam ki, hanem Leonardo da Vinci
írta--méltatlankodott a fráter és az Atyaúristen feje és válla
közé nagy csomó ultramarint sülyesztett a vakolatba.--Látja, mily
könnyű dolog egy Leonardo-képet előállítani. A hallgatók
bámulatot kifejező arccal a szónok felé tekintenek. Igy állunk
Carissime a legnagyobb festői lángelmével. Balkezembe fogom a
recepteket a világítás megválasztásáról, a test tagjainak
arányairól, a szinek keveréséről, a szem tizféle szerepéről, egy
ütközet ábrázolásáról és jobb kezembe kapván az ecsetet, újra
megfestem az Anghiarii csatát, amelynek, sajnos, elpusztult a
kartonja. Ha akarom.
A szobrász lassan lemászott az emelvény gerendáin a templom
márvány padozatára. Megállt a keresztelő kút előtt, amelyen a
Jordán fölött összecsődült népnek a nagy Előhirnök kínálta a
megtisztulás cseppjeit. A hatalmas Keresztelő gladiatori teste
magasan kidomborodott a relief síkjából. Bozontos feje a nép felé
fordult és ujjaival görcsösen mutatott az égre. Körülötte kutyák
ugattak és bárányok bégettek. A nép szájtátva bámult.
János a művészet isteni értelméről és az emberek pokoli
ostobaságáról gondolkozott. Eszébe jutott Piacella Garibaldi és
az ő aestopsichofizikája, a tér képzete és kifejezése a
jelenségben. És összevetette azzal a tanítással, mint kellene az
Anghiarii csatát újra megfesteni a Leonardo-féle receptek
alapján. Mily hiú és haszontalan szavak! Mily eltérő és
ellenséges felfogások, módszerek, elméletek és célok. Csak
feneketlen sivárságukban és terméketlenségükben hasonlatosak,
vagyis abban, hogy egyetlen becsületes alkotás nem kerül ki
belőlük. Úgy érezte, hogy ha a művészet egy a földről az egekig
érő félisten, akkor Fra Félix a heros csizmájához tapadó por,
Garibaldi pedig a szemüveg, amellyel az ifjú arkangyal látását
elveszi a nagyképű és erőszakos bölcselet. Ő maga pedig--s itt
forró elérzékenyedés, büszkeség és hála lángjai gyulladtak ki az
agyában--a művészet szíve, amely hittel, szerelemmel,
elragadtatással, az ízlés Szentlelke által vezetett biztos kézzel
osztja a szépség áldásait. Megfürdeti és megtisztítja az emberek
lelkét, mint védőszentje, ama Keresztelő János, aki a meztelen
emberi testet megmártotta az üdvözítő habokban. Az is nehézkes és
goromba volt a szavakban; sáskával és mannával táplálkozott és
minden cicomája egy, az ágyéka köré kerített birkabőr vala; nem
volt sem az alexandriai hittudományi akadémiának, sem a
sinhedrionnak, sem a farizeusok jeruzsálemi liceumának tagja. Nem
ismerte a zengő szavak muzsikáját és nem ivott a görög filozófia
részegítő borából.
Józan, okos, kemény legény volt, aki nem kereste sem az asszony,
sem a fejedelmi udvar, sem a népek szeretetének bódító
narkózisát, mivel szíve tele volt az isteni szeretet mámorával.
--Nem irigylem ezt az embert, mivel magamat egynek érzem már
vele.
És félrevonult cellájába, amelynek északi falába hatalmas ablakot
vágatott neki a rend elöljárója. Bonaventura atya. A világosság
jó magasról esett a készülő szobrocskákra. Agyag, márvány, gipsz,
erős, kemény, nem hasadó körtefa, elefántcsont és
alabástromhasábok heverésztek a földön a mintázó állvány körül. A
sarokban kis kemence a terrakotta és porcellán kiégetésére.
Valóságos kis gölöncsérműhely. A falon Assisi szent Ferenc
olajnyomatú képei: a szent stigmatizálása; Ferenc odaadja
köntösét egy didergő szegénynek; a nagy szerzetes látomásai. A
fal mellett a szobrász ágya, durva fenyőfalóca, báránybőrrel
letakarva, felette a megfeszített üdvözítő, Dömötör János fából
faragott remekműve. Kések, kalapács, fúró, reszelő,
márványfűrész, gipszhorzsolók, csiszolók, olvasztótégely, véső az
asztalon, a biblia, a kalendárium, az Illiás és az Odyssea
mellett. Az ablak előtt kalitka, amelynek rácsai közül hangos,
duhaj, szemtelen feketerigó dugdosta ki csőrét, ha megéhezett.
A szobrász boldogan nézett körül a műhelyében.
--Ez az élet--dörmögte elégedetten--az élet a munka. Vágy,
gyönyör, teljesülés, siker, diadal, az mind nem élet. A munka, a
verejték, a fáradtság, a lecsillapított éhség, a kimerültség után
következő alvás, teringettét, mint a medve, úgy tudok aludni
manapság, ez az élet. Az embereknek az a bajuk, hogy tulsokat
gondolkodnak, tépelődnek, aggódnak, beszélnek, elemeznek,
kételkednek és vitáznak, életből, halálból, boldogságból,
fájdalomból problémát, hiúságból, önérzetből, becsvágyból,
érzékenykedésből poklot, szerelemből, csalódásból, hitből,
kiábrándulásból programmot csinálnak maguknak. Pedig az élet
célja: körtefát faragcsálni, agyagot kiformálni, bronzot
megönteni, alabástromot lecsiszolni, kiizzadni, elfáradni,
lefeküdni, pihenni, aludni. Soha életemben nem voltam ilyen
vidám, egészséges és könnyű.
Halkan kopogtattak. Belépett a szobába Lőrinc fráter, a
konyhamester. Fiatal sertés ropogós, szalonnás oldalbordáját,
savanyított uborkát, egyik felére bíborvörös őszibarackot, nagy
kupa könnyű kerti bort, aranysárga szűzdohányt és vadonatúj
tajtékpipát tett a szobrász elé.
--Evés előtt pedig egy pohárka szilvóriumot! Olyan sűrű, csúszós,
sima, illatos, erős, lelkes egy ital, mint az ámbrával
szagosított szent kenet. Deo gracias.
--Egészségére.
Az ital átmelegítette a szívüket. A malac ropogós szalonnája
szétomlott a foguk alatt. Sűrűn emelgették ajkukhoz a
borospoharakat, amelynek üveglapján a kéttornyos gyüdi templom és
a gyermek Jézust, ölbentartó Mária képe volt bekarcolva.
--Pompás itóka ez, Domine spectabilis--csettintett húsos, piros
nyelvével a kövér barát.--Ha ezt iszogatom, a pécsi püspökkel sem
cserélek, Domine spectabilis.
--Igaza van, Lőrinc.
És iddogáltak és pipáztak és a készülő Máriákat, szent Ferenceket
és Klárákat nézegették.
--Világi szobrokat is kéne faragnia--hunyorgatott pajkosan a
barát.--Az asszonyi állatokat is Isten teremtette s amit
Őszentfelsége jónak látott olyan szépre kiformázni, azt az ő
alázatos szolgája is megbecsülheti.
Dömötör megcsóválta a fejét.
--Az asszonyi állatokat az ördög teremtette.
Lőrinc testvér nagyot nézett, kezefejével végigsimította tokáját.
Némán tűnődött sokáig.
A zárda csengője ebédre harangozott.
--Gyerünk a refektóriumba, ma bőjtölnek a páterek.
Lőrinc hálát adott az Istennek, hogy neki, nehéz testi munkát
végző laikus fráternek megengedtetett kántorbőjt szerdáján
malacpecsenyével táplálkoznia. És szivéből sajnálta Bonaventura,
Anzelmus és a többi atyákat, akik ma tojást és vízben főtt
sóskafözeléket ebédelnek magas méltóságaikban.
...Estére kelve Fra Félix, a képrestaurátor is megbékélt magában
és meglátogatta testvérét, Jánost.
--Carissime, ma búcsúnapja van s a templom körül a
lacikonyhákban, a hársfák alatt, a kanális partján, a lépcsők
szélén ragyogószemü, izmos vállú, kemény és hajlékonytestű
menyecskék virrasztanak a balzsamos éjszakában. Raguzában
képzelem magamat, a szőlővenyigés olajfák között, Dionysios, Pan
és Silenos: azaz Carissime, Lőrinc és én kissé körülnézhetnénk a
mezei füvek illatát lehelő tarka szoknyák között.
Lőrinc fráter komoly fejbólintással helyeselte a festő ötletét.
A szobrász azonban eképp nyilatkozott:
--Nekem már untig elég volt belőlük, kedves testvéreim. Kizárólag
kőben, bronzban, fában és terrakottában szeretem a Sátán
leányait. Menjetek és járjatok el hozzájuk, ha még örömet leltek
hűtelen lelkük, korlátolt szellemük és romlásba kergető
lehelletük forróságában. Nekem adjatok egy kupa vörösbort és egy
szippantást a gvárdián tubákjából.
És csöndesen elmélkedett, míg a pompás villányi bikavérből
egyetlen csöpp ragyogott a butélia fenekén. Akkor Istennek
ajánlotta lelkét, ledőlt a báránybőrre és elszenderedett ...
Félig nyitott szája mosolyogva maradt.


XIII.

Julius végén megérkezett a gyüdi zárdába a bírósági irás, amely
Dömötör János szobrászon a háromezer korona tőke és járulékai
felöl kereskedett. Végrehajtóval, foglalással, árveréssel
fenyegetőzött a törvény. Kolduló barátok kolostorában végrehajtó:
ez több volt, mint kellemetlenség. Erre példa nem volt a zárda
évszázados történetében. A szerzetesek szíve megreszketett, mint
nagy istencsapások idején. A katasztrófa okozójára magiszterek,
kusztoszok, fráterek, kukták, ministránsok, kolduló terciáriusok
oly megdöbbenéssel és félelemmel néztek, mint egy rablógyilkosra.
Banaventura atya összehívta a rend tagjait, még Lőrinc frátert is