A mester - 3

A művész már félórája ült mozdulatlanul a gyóntatószék puha
karjai között. Homlokát néha végigsimította. Egy-egy új csésze
kávét öntött magának. Merően nézte a kályha tüzét. Kissé
köhögött.
--Tulajdonképpen nagyon hálás vagyok neked, Élet, hogy
ötvenesztendős koromra ilyen szépen megvalósítottad az
álmaimat--gondolta a félórai öntudatlan révedezés után.
És eszébe jutott, hogy fiatal szobrász korában, az ifjú fantázia
buja telhetetlenségével éppen ilyenre álmodta ki magának a
dicsőséget, a gazdagságot, sikerrel, diadallal és hódolattal teli
zenitjét a karrierjének. Dömötör egyszerű és őszinte lelke
beismerte, hogy ez rendkívüli dolog, különös áldása a sorsnak,
tüneményesen ritka szerencse. Nem olyan természetes az, hogy ő
odáig jutott. Úgy is történhetett volna, hogy útközben megfogy az
energiája, tévedt utakon elbukik a tehetsége, túlságos
szenvedélyek meggátolják a siker kivívásában ... Tulajdonképpen
nem is tudja, hogyan sikerült minden. Sem elég öntudatos, sem
elég vakmerő, sem elég megalkuvó, sem elég önfeláldozó nem volt
ahhoz, hogy valamit önmagának köszönhessen. Nem tett egyebet,
csak dolgozott. Ezenkívül pedig éldegélt, tanult, nézegetett,
iparkodott, de harcos extázissal sohasem dobta magát az események
útjába, valami gyengéd és hatalmas erő tartotta állandóan
bizonyos színvonalon, egy jóságos, ellenállhatatlan, titkos kéz
vezette mindig, felfelé ... szegénységből, kurtakorcsmákból,
hidegből, sötétből ki a fényességbe, a nobilis és elegáns
asszonyok rajongásába, a fejedelmi pompába, föl, föl egész az
arisztokratikusan finom élet legfőbb büszkeségéig: a családjáig,
amelyet királyi fényűzésben tart és mennyei tisztaságban szeret.
--Nagyszerű dolog ez--gondolta hálás, őszinte és meghatott
lélekkel.--Bevallom, hogy a nagy palota, a cselédség, az autó, a
jacht, az utazás, a gazdag és műveit emberek társasága, az a
lehetőség, hogy a magam testi és lelki igényeit egy könnyed
elhatározással kielégítsem, a feleségem arisztokratikus asszonyi
varázsa, ez a pénzen vásárolható művészet, kényelem, hatalom,
függetlenség és szabadság, ez a korlátlan teljesedése a polgári
vágyaknak, mégis csak ez minden, amit az élet nyújthat és én
mindezt csak úgy ajándékban vagy megszolgálva, mint királyi
honoráriumot élvezem a mindenható végzet szeszélyes kezéből.
Dömötör annyira becsületes, önzetlen logikájú, tisztaszivü és
jóhiszemű ember volt, hogy ilyenkor szeretett volna
szemtől-szembe találni egy istent, akinek megköszönje, hogy
megnyitotta előtte a legmagasabb rendü élet kapuját.
Ezen járt Dömötör esze a góth imaszékben és már-már elhatározta,
hogy bemegy feleségéhez, elmondja neki gondolatait és együtt
örvendeznek az élet kegyelmes és bőkezű volta felett.
Felemelkedett, kettőt lépett, de aztán meghökkent és visszaesett
a székbe, mert eszébe jutott, hogy asszony már nincs ebben a
ragyogó palotában. Egyedül van. Elhagyták.
Kissé megrebbent a szempillája, de aztán eszébe jutott, hogy a mi
volt, az nem is volt természetes állapot.
--Paraszt vagyok én, hiába--mondta egész hangosan, a művészet
öreg, bugris parasztja, vén szamár, ha egy percig is elhittem,
hogy hozzávaló vagyok.
Dömötör lelke összehúzódott. Nem. Nem ehhez az asszonyhoz
szeretne most menni. Egy másik jutott most eszébe. Egy kicsiny,
barna, szomorú tekintetű ügyetlen kis teremtés. Egy
tehetségtelen, de rajongó lelkű kis kollégája a múltból. Akivel
együtt kezdtek lépegetni a művészet meredek hegygerincén. Az
elfáradt és leült valahol a domboldalon, ő pedig elszakadt előle,
mert a tüdeje birta.
--Ej, ej, hogy jutott ez most eszembe,--töprengett Dömötör és
Nórára gondolt.
--Nóra--ismételgette magában először mosolygós
reminiszcenciákkal, aztán meghatott ellágyulással, végül
fájdalmas vágyakozással.--Hol lehet most Nóra? Mi lett belőle?
Talán férjhez ment és elsatnyult, megrútult és megöregedett
idejekorán a gondoktól, a szegénységtől, a gyermekszüléstől, a
családi perpatvaroktól és a meg nem valósult illúziók halálos
gyötrelmeitől.
--Nóra ...--ez a név most, mint egy buja és fantasztikus rögeszme
inkarnációja, egyszerre érzékletes és csábító testet öltött. Maga
előtt látta, szinte kézzel elérhető közelségben a kis fekete
szobrászleányt, aki pompás fiatalságával, szűzi
szemérmetlenségével, gyönyörű testének engedékeny vonakodásával,
öntudatlan élvezőképességének végeérhetetlen skálájával, isteni
módon átlátszó személyességével, örökké kacér dacosságával neki
az első komoly életörömöket nyújtotta. Sem azelőtt, sem azóta nem
volt szerelme, amely oly apokaliptikus szépséggel, annyi
gyötrelmes gyönyörűséggel, annyi félelmetes és megrázó
szenvedélyességgel kínozta volna férfiúi, fiatalos
szemérmességet, büszkeségét, mint a Nórával töltött évek szinte
tragikus szenzációja. Nórával ismerte meg a szerelmet, előtte
csak félénk és ízetlen kísérletezés volt minden, csak
másolgatása a regények és színdarabok szerelmeinek, utána pedig
csak örökös keresgélés az után, vajjon találja-e mását annak a
hatalmas, gyilkos, halálos mennyei megsemmisülésnek, amely Nóra
karjaiban szakadt az öntudatára.
--Nóra!--szisszent fel fájdalmas mámorban a művész és
elviselhetetlen extázist érzett az idegeiben.--Hol lehet most
Nóra?
Dömötör homlokán vad kétségbeeséssel dobogott a kidagadt
véredény. Berohant a dolgozószobájába, felrántotta az íróasztala
fiókját, kidobált minden levelet, képet, drága és ereklyés
lim-lomot és Nóra fényképe után kutatott. Nóra e pillanatban
annyira a szívében ült, annyira beleolvadt a saját testébe, oly
közel volt az agyához, hogy nem látott belőle semmit: most nem
tudta rekonstruálni azt az arcot, amely egykor legédesebb
gyönyörűsége és legcsodálatosabb látványossága volt. Nóra oly
mélyen eltemetkezett a művész egyéniségében, hogy megsemmisült.
Nóra eltűnt, csak egy lázas, őrjöngő érzés maradt meg belőle, az
első és utolsó szerelem örök impressziója.
Dömötör egyetlen hajszálat, egyetlen levelet, vagy képet nem
talált, ami Nóra testi valóságát közelebb hozta volna érzékeihez.
De minden pillanatban közelebb került ahhoz a nagyszerű
elragadtatáshoz, amelyben évekig vergődött. Most összesűrítve,
megsokszorozva, fölmagasztosítva érezte egyszerre mindazt a
gyönyörűséget, amit neki Nóra apránkint, bánattal, kicsinyes
kellemetlenségekkel vegyítve éveken át adott. Most ugy érezte,
hogy életének ez volt az egyetlen szépsége s mindaz, amit azóta
kapott az emberektől, eltörpül, nevetségessé válik és megsemmisül
Nóra isteni ajándékai mellett. Egy kimondhatatlan, hálás és szent
elérzékenyülés borult a lelkére, hogy majdnem sírva fakadt.
--Hol lehet most Nóra?--ismételgette mániákus szenvedélyességgel
és boldog elragadtatásából lassankint kinzó önvád és magával
szemben szomorú szemrehányás fakadt ki.
--És én ezt az asszonyt már csaknem elfelejtettem. Egyszer csak
otthagytam magam mögött, mint egy forrást, amelyből az élet
vízét ittam ... amelyből erőt, ifjúságot, szépséget, ambiciót,
művészetet, bátorságot, egészséget ittam a nagy gyalogútra ...
Otthagytam, hogy mások merítsék meg benne piszkos tenyerüket,
hogy mások apasszák drága, tiszta üde cseppjeit, hogy
rátapossanak és besározzák és felzavarják és tönkretegyék és
pocsolyává iszaposítsák szivárványosan habzó kristályos folyását.
Dömötör szeméből kicsordult a könny. Dömötör gyermekesen tiszta
és mély fájdalmat és lelkiismereti furdalást érzett.
Elhatározta, hogy felkeresi Nórát és uj életet kezd vele.


VII.

A Dömötör-villa, amelynek homlokzatáról a Sors bona, nihil aliud
jelmondata hirdette a derűs és nyugodt életbölcseség szelid
fatalizmusát, az emlékezetes botrány után hamarosan
elnéptelenedett. Már nem álltak meg kapuja előtt az elegáns
hölgyek autói, a libériás cselédség elszéledt, zongoraszó többé
nem szűrődött ki a háromives ablakok tábláin. Csak a műterembe
nyíló hatalmas üvegtornácon keresztül lehetett látni, hogy egy
fehérköpenyes Titán kalapáccsal, vésővel és egyéb
acélszerszámokkal ostromol márványkolosszusokat és kőbálványokat.
De a munka magán hordozta a harag és a bánat sötét unalmát. A
szobrász barátjai elszéledtek, a szomszédok összesúgtak,
nevetgéltek, vagy a szent megbotránkozás álarcát vették föl, ha
elhaladtak a ház előtt. Csak egy vékony, magas,
kinos-elegánciáju, sáppadt férfi látogatta gyakran a magányosan
verejtékező művészt: Balthazár György rendőrkapitány, az amatőr,
a dilettáns műgyűjtő, a művészettörténet és a psichoanalyzis
lelkes rajongója. A derék férfiú csakugyan nem mutatkozott az
előítéletek és a társadalmi konvenciók rabszolgájának, ő nem
vetette meg a művészt, sőt barátsággal tapadt hozzá a balsors
mostoha napjaiban. Megfelezte vele a bánatot, --mint
mondta,--ámbár korábban nem volt része vele a békesség
édességeiben és a dicsőség mámorában. És megfelezte Dömötör
erszényét is, ámbár nem szivesen, --mint állította--mert az
anyagiak mindig veszedelemmel fenyegetik az ideális barátság
tartósságát. Szerencsére Dömötörnek nem volt szokása az anyagiak
iránt érdeklődni--egyszerű és rajongó lelke hálás volt azért,
hogy akadt egy emberi lélek, aki nem szégyenli a vele való
összeköttetést.
Balthazár az esti teázgatások alkalmával gyakran kérdezősködött a
fekete misék, a földalatti orgiák és az ópiumbarlangok
mibenlétéről; sajnos, eziránt Dömötör a legtávolabbi
útbaigazítással sem szolgálhatott. Ellenben elpanaszolta neki,
hogy egykori szerelmét, Nórát, a szobrászleányt sehol sem tudja
feltalálni, s ebben segítségét kérte hűséges barátjának.
--Neve?
--Balogh Nóra.
--Kora?
--Negyven éves lehet, úgy körülbelül ...
--Mikor láttad utoljára?
--Látni nem láttam, csak hallottam, hogy férjhez ment, egy
leánykája született ... A férjét ... hogy is hívják csak a
férjét?
--Igen, ez a fontos.
--Valter ... Waldeck ... hopp, megvan, Waldeck Rudolf
vadászőrnagy Ausztriában.
--Pompás ... készen vagyunk--lelkendezett Balthazár.--Egy katonai
schematizmus.. és megvan az egész ...
--A férje meghalt ... ezt is hallottam,--nyögte ki lemondóan a
szobrász.
--Annál jobb,--lelkendezett Balthazár--akkor a
hadügyminisztériumban megnézzük a nyugdijasok listáját. Meghalt a
férje ... pompás ... ez az Isten rendelése ...
És két hét múlva diadalmasan jelentette Balthazár:
--Özvegy Waldeck Rudolfné született Balogh Nóra úrhölgy
tizenhétéves leányával együtt Bécsben él, iparművészeti iskolájuk
van a Leopoldstrasse 17. szám alatt III. emelet 8. ajtó. A leányt
Ágnesnek hívják s az idei freudenaui szépségversenyen első dijat
nyert 4685 szótöbbséggel. Feketeszemű, magas, karcsú, feltűnő
szép lábú kis őzike. Nyomasztó anyagi viszonyok között élnek,
mert anya és leánya az egyszerű barna kenyér tiszta és
természetes ízét többre becsülik a homályos úton szerzett ananász
és őszibarack-bowlé buja zamatánál.
Dömötör hálát adott az Istennek és örvendező lélekkel csomagolt,
hogy Bécsben fölkeresse, magáévá tegye és elhozza ide, a
zuglói-uti palotába régi szerelmét és ifjúkorának boldogságát
visszaállítsa öreg napjaira.
És útközben ekképen elmélkedett:
--Hiába, a természet, a származás és a családi nevelés, a
vérmérséklet és a lélek csiszolatlan egyszerűsége ellen nem
szabad erőszakot elkövetni. Itt van az én esetem. Szédületes
lendülettel haladtam fölfelé a dicsőség és fényűzés, a vagyon és
előkelőség kapaszkodóján. Bárónő feleség, libériás cselédség,
arisztokrata baráti kör ... mint egy operai rendező csapongó
képzelete ... minden ősi ösztönöm és hivatottságom ellenére
erőszakosan kiforgatott egyszerű és paraszti egyéniségemből. Mi
lett a vége? Gúny, szégyen, megaláztatás. Ha megmaradtam volna
homályos és hűvös zárkózottságom, munkával és küzdelemmel
megédesített szegénységem, bohémes szerelmeskedéseim és polgári
örömeim apró hotelszobájában, vagy egy külvárosi atelier fehérre
festett csupasz négy fala között ... nem jutottam volna sem a
kétes és hiú pompa fellegvárába, sem a fullasztó és gyalázatos
bukás örvényébe. Milyen gyönyörű lett volna kis vidéki templomok
márványmadonnáit faragcsálni, gipszöntvények modelljeit gyártani,
síremlékek terveit rajzolgatni, este jó pohár bor mellett
pipázgatni, jókedvű és természetes cimborák közt muzsikálni és
Nóra pompás derekát átölelve, szép csendesen pihenésre ballagni,
nap-nap után valahol egy kis falu határában, közel Budapesthez,
mindjárt az út szélén épített földszintes villában, ahol
petroleumlámpa enyhe fénye mellett apa és anya, nagyocska leány,
egy rövidnadrágos fiúgyerek--teringettét! hadd jöjjenek a
gyerekek, mint az orgonasípok,--négy öt maszatos kis szobrászinas
üldögél, az egyiket nagyapámról Andrásnak, a másodikat apámról
Pálnak, a harmadikat magamról Jánosnak, s leányt édesanyámról
Klementinának, a legkisebbet, gyönyörű, feketeszemű, izmos,
fürge, pajkos csavargó kis libuskát pedig őróla: Nórának
keresztelte volna a falu plébánosa ...
És a vasúti kocsi puha párnáján a boldogságtól elérzékenyedve,
majdnem sírva fakadt Dömötör és oly izgatottan s oly sűrűn
nyaldosta, kemény, kicserepesedett vastag ajakát, mint még soha
életében ...
És két hét múlva Nóra és leánykája, Ágnes már átvették a
Zuglói-úti villa háztartását. A szobrász nem tagadta, hogy ezt a
boldogságot barátjának, Balthazár rendőrkapitánynak köszönheti, s
hálája jeléül neki ajándékozta egyik legszebb alkotását, Lédának
és négy gyermekének, Castornak, Polluxnak, Helénának és
Klytaimnestrának bronzba öntött csoportozatát.
Ettől fogva újra hangos és derűs volt a művész házatája. Nem
csoda. Nóra és leánya ragyogóan érdekes és vidám teremtések
voltak. János az első pillanatban, ahogy Bécsben megpillantotta
őket, majdnem felkiáltott annak a hasonlatosságnak a láttára,
amelyet a fiatal Ágnes és a húsz esztendő előtt elvesztett Nóra
arca, termete, hangja, járása és szempillantása mutatott.
--A természet csodálatos játéka ez--tűnődött a szobrász
meghatottan.--Az Ég határtalan kegyelme, hogy öregségemre
visszaadta nekem egészségben és fiatalságban elhagyott múzsámat.
Megismételte, megkettőzte az életemet. Húsz esztendő nyomtalanul
tűnt el a hátam mögött s most újra kezdődik minden szépség és
boldogság, mintha a húsz esztendőt csak átálmodtam volna. Én is
fiatal vagyok és újra kezdem az életemet.
És nyomban halálos szerelmet érzett Nóra leánya iránt.
--Ámde mi lesz Nórával?--kérdezte ijedten önmagától.--Nóra érett
asszonyi pompájában, kissé bágyadt és kiélt szépségben állott
előtte, mint egy fejedelmi tearózsa. Sokban emlékeztette őt Van
Roosen bárónőre, csakhogy Nóra fekete hajú és sugárzóan életerős,
dús, energikus, kacér és vidám. Csak Dömötör szemérmességén múlt,
hogy nyomban nem folytatták ott, ahol--ezelőtt húsz esztendeje,
Hellmer tanár atelierjében, a modellek és növendékek
társaságában--abbanhagyták. A művész egyelőre nem élt régi
jogaival. Egyrészt mert szerelmes volt a kis leányba, másrészt,
mert házasságról, családról, gyermekekről és keresztelőről
álmodozott, végül, mert becsületérzése, jámborsága és kötelessége
azt sugallta, hogy Nórát kell a menyasszonyának tekintenie s rá
kell biznia a továbbiakat.
Annyi bizonyos, hogy Nóra és leánya átvették a palotát,
berendezkedtek és megosztoztak az uralkodáson. Külön
lakosztályaikban meglepő izléssel, hozzáértéssel és
otthonossággal elhelyezkedtek, nyomban barátokat, rajongókat, és
ingyenélő tányérnyalókat gyűjtöttek maguk köré és egykettőre
kialakult a két imádandó és érdekes hölgy udvara, amelynek
majordomusa, kancellárja, mindenható kegyence és minisztere
Balthazár lett, a rendőrkapitány. Az új társaságban alig volt
egyetlen ember, aki Van Roosen bárónő uralkodása alatt is
bejáratos lett volna a villába. A bárónő ugyanis a férfiak közül
a fiatalságot, a nők köréből a meglett, vagy legalább is érett
korban levőket invitálta. Most pontosan ellenkező tendencia
mutatkozott. A férfiak nagyrészt tul voltak az ötvenen és a nők a
húszas évek virágzó ifjúságát képviselték. A férfiak a
nyugalmazott tábornokok, versenyistállótulajdonosok, gazdag
bankárok, lecsúszott arisztokraták, tőzsdeügynökök, adósságba
merült előkelő államhivatalnokok köréből kerültek ki, a nőket a
szinházak, dalcsarnokok, mulatók tájáról, az irodalom és művészet
terméketlen hisztérikái közül, brilliánsoktól csillogó állástalan
tanítónők s művésznövendékek pompás bundákba burkolt, szelíd és
engedékeny nyájából terelte össze a fáradhatatlan és
szolgálatrakész Balthazár.
--Annyi bizonyos, hogy a város legszebb hölgyei és leggálánsabb
gavallérjai szerencséjüknek tarthatják, ha küszöbödet
átléphetik--hizelgett édeskés finomsággal Dömötörnek.--A
cinquecento szalonjainak képe elevenedik meg itt, a te
művészettől és szépségtől átlengett palazzodban.
És példákat sorolt fel a renaissance történetéből. Sok
hasonlóságot talált a Dömötör-villa társasága és a sienai
Michelangelo elnöklete alatt álló művészkompánia között, amely a
római pestis dulása után az örök város népét a maga zseniális
bohóságaival az új élet élvezetére megtanította. Agostino Chigi
bankár sógornőjével, a szép Madonna Porziával állította egy sorba
Nórát, külsőleg pedig madame d'Etamnes-nál, I. Ferenc kedvesénél,
sőt Diane de Poitiersnél is különbnek magasztalta őt, aki
szépségén, okosságán, zsenialitásán kívül még erényességével és
hűségével is felülmúlja halhatatlan elődeit. Meghatottan és
ellágyultan kívánt szerencsét az új élet örömeihez és
kijelentette, hogy ez Dömötör János életében van olyan nagyszerű
epocha, mint a renaissance az olasz és francia kultúra
történetében.
Mindamellett nagyon tévedne az, aki ebből azt következtetné, hogy
a szobrász boldog volt ebben a renaissanceban. A helyzet egy
cseppet sem hasonlított ahhoz a romantikus elképzeléshez, amelybe
ő az új életet beállította. Nyoma sem volt abban sem a hajnalban
kezdődő munka áhítatos buzgóságának, a verejtékező alkotás
diadalmas fáradságának, az esti pipázgatások, a jólelkű és
egyszerű cimborák közt való muzsikálgatások, kuglipartiek és
erdei kirándulások, vasárnapi sörözések és ezüstös holdvilágnál
végzett halászgatások idilli örömeinek. Az Angelus hangjait
elnyomták a zongorán előadott modern négerdalok akkordjai,
fülemile és pacsirta helyett kezdő operaénekesnők trillái
csattogtak a park villanykörtékkel gyéren világított bokraiban, s
kugliparti helyett nehéz bakkarajátszmákban kellett résztvenni a
megrémült lelkű szobrásznak.
Néha ugyancsak megszeppent, ha átgondolta, hogy mire vezet ez az
élet. De Nóra és Ágnes oly szép volt s a társaság minden tagja
oly fennen magasztalta a két hölgy tökéletes erényeit és vonzó
társadalmi tulajdonságait, hogy nem tudott beleszólni a fiatalság
önfeledt, bájos könnyelműségeibe.
--Hadd tombolják ki magukat a sanyarú évek egyhangú és unalmas
nélkülözései után--gondolta atyai belátással.--Majd megunják és
rájönnek arra, hogy az igazi boldogság az élet csendes
harmóniájában és az igénytelenség bölcsességében rejlik. Aztán
majd elválik: vagy az anyja, vagy a leánya a feleségem lesz ... s
ez föloldja a most még fülsiketítő disszonanciákat.
És ő maga lassan-lassan elvonult. A park végén egyszerű, de tágas
üvegateliert állított föl magának s ott hajnaltól estélig gyúrta,
formálta, simította megkezdett kolosszális kompozicióit. És
esténkint, mikor a díszcserjék, rózsafák, délinövények, ritka
piniák, egzotikus virágbokrok alól a hölgyek társaságának ezüstös
kacagása, poharak csengése, a szalon-kapelle buja táncmuzsikája
fölhangzott, szerelmes párok gyakran odalopództak a szobrász
ablakához s a függönyök között lesték a lihegve, dohogva, izzadva
küzködő művészt.
Dömötör haja, bajusza, szemöldöke fehér volt a gipsz, agyag és
márványpor szállongó felhőiben, hatalmas törzse görnyedezett a
kőtömbök, agyagmasszák emelgetésében, felgyűrt karján
kirajzolódtak az erek, ahogy az anyag ellenállásával viaskodott.
Sírt a márvány a fürész fogai alatt, nyögött az agyag a herkulesi
marok szorításában, szikrázott a szilánk a véső, a kalapács, a
reszelő súlyos érintésére, egy nagyszerű, haragos, zord szimfónia
zenéje kisérte a művészi erőfeszítés isteni tornáját.
A szerelmesek nevettek és féltek és elfutottak, mert szégyelték
volna magukat, ha a verejtékező Cikiops észreveszi
kiváncsiságukat.
Egy ilyen éjszaka után reggel nyolc órakor megjelent a házban egy
ügyvéd, két tanúval, egy rendőraltiszttel és három, egyenként
százezer koronáról kiállított váltót mutatott be Dömötörnek,
amelyre a művész neve szemmelláthatólag hamisítva volt.
Nóra volt a hamisító.
Dömötör eladta készen álló szobrait, bronzait, érmeit,
reliefjeit, gipszmodelljeit és kötelezte magát, hogy öt esztendőn
keresztül minden művét átadja a hitelező bankároknak. És nem is
haragudott.
--Legalább lesz, ami munkára ösztökéljen.
Nóra azonban sírt és vonaglott a lelkiismeretfurdalás és megbánás
tisztító tüzében.
--Ezután más életet élünk--fogadkozott anélkül, hogy Dömötör ezt
megkövetelte volna.--Mindenekelőtt férjhez adjuk a leányomat.
És bemutatta jövendőbeli vejét gróf Enrico Pagginit, olasz
lovastisztet szolgálaton kivüli viszonyban, egy huszonnégy éves,
egérszemű, piros ajkú karcsú gavallért, a ház gyakori vendégét,
aki nem tud Ágnes nélkül élni, de hogy vele élhessen és
elvihesse haza Sienába, ősi kastélyuk, olajfaerdeik és
szőlőlugasaik földi paradicsomába, kétszázezer korona hozományra
van mulhatatlanul szüksége.
Dömötör boldog volt, hogy a legdrámaibb problema: Nórával szemben
való kötelességei és Ágnes iránt kilobbant szerelme ilyen pompás
önkéntelenséggel megoldódott.
--Nem is volt tiszta és erkölcsös gondolat--állapította meg
magában bűnbánóan, hogy vágyaimmal --habár titokban is--e gyenge
és ártatlan leányka után törekedtem. Az Isten újja ez--mondogatta
megbékélten és rezignációval.
És házára kétszázezer koronányi jelzálogkölcsönt vett fel,
hozományul a szerelmeseknek.
--Menjetek békével Sienába és legyetek boldogok.
A mihez extázistól reszkető hangon kivánt szerencsét Balthazár
is, a ház szolgálatkész és önfeláldozó barátja.


VIII.

Az ember szépen megházasodik, mindegy, ha öreg korában is, csak
az a fontos, hogy magához való nőszemélyt vegyen feleségül.
Mindenki megbánta, aki akár alul, akár felül házasodott a
rangján. Művészember, alacsony származású, még ha királyok
barátja is, ne vegyen el főrangú hölgyet, mert az megcsalja az
inasával; aki pedig modelljét vagy cselédleányát teszi nejévé,
biztos lehet, hogy felesége beleszédül előkelő barátja karjaiba.
Nóra már nem éppen fiatal, de szép, temperamentumos és kívánatos;
józan, de tele van az élet vágyával és be tudja ragyogni
kedélyével, szerelmével és okosságával egy művészember öregségét.
Ismeri a világot, tud férfiak és asszonyok nyelvén beszélni,
jártas az üzleti élet titkaiban (maga is iparművészeti tárgyakkal
kereskedett), szereti a pénzt s otthonos a jólétben; bizonyos,
hogy nagyszerűen fogja adminisztrálni az ura művészetét. Hogy
eddig tékozló volt és egyszer megbotlott a törvény
paragrafusaiban: ennek a hirtelen átmenet, a váratlan szerencse
és helyzetének bizonytalansága volt az oka. Most már torkig van
az esze-veszett karnevállal, szinte áhítozik a nagyböjt szigorú
mértékletessége, takarékoskodása, valamint a vagyongyűjtés
hasznos örömei után és szép csendesem készülődik az öregség
napjaira. Ezentúl tehát Nóra kezeli a vagyon megmaradt roncsait.
Nóra egyezkedik a bankárokkal, akiknek elsőbbségi joguk van
minden új alkotására, törlesztgeti a jelzálogkölcsönt és megveti
alapját az anyagi újjáéledésnek. Ő pedig dolgozik, a mindenségit,
éjjel-nappal dolgozik, mint az igavonó barom, mert labor omnia
vincit és úgy sincs más öröm ebben a cifra rongyos földi életben.
És ha a villát el kellene adni? Ha automobilt és fogatot többé
nem tarthatna? Vigye el az ördög! Hadd jöjjön a dunamenti kis
község, a fehérre festett csupasz atelier, a napsütéses udvar a
vén diófával, csak ott legyen Nóra a ragyogó fekete szemével és
ringó termetével, aztán hadd jöjjenek a gyerekek, András, Pál,
János, Klementina, Nóra, teringettét, úgy sincs semmi öröm más
ezen a kerek világon.
--Nóra--rontott be barátnőjéhez villogó szemekkel, égő arccal,
extázistól kicserepesedett ajakkal a művész,--akar-e a feleségem
lenni, édesem?
Nóra szemérmesen elfordította a fejét, néhányszor halkan
köhintett, azután odaborult a férfi vállaira.
--Meg tud-e nekem bocsájtani?
Dömötör János térdére ültette az asszonyt és emlékeztette őt
Hellmer professzor műtermére. Majdnem sírtak. Nóra úgy belebújt a
szobrász hatalmas karjaiba, mint Vénus szerelmes galambja a
fészkébe.
--Te vagy a legdrágább, legjobb, legszebb ember ezen a világon.
Kitűzték az esküvő napját, addig Nóra a villa északi szárnyán Van
Roosen bárónő üresen hagyott hálószobájában lakott, Dömötör pedig
a kerti műteremben töltötte éjszakáit.
--Jegyesedhez pedig ne közeledjél az esküvőd napjáig--súgta neki
egy imádságos, előénekes, szemérmes öreg parasztasszony hangja,
ezerjófüves édesanyja ősi magyar tradiciós szelleme.
János két hét alatt megmintázta a bolyongó Odysseust, amint
hazatér és feleségét Penelopét a kérők karjaiban találja; a
fáradt hős megrendülve, némán nézi az orgiát; áll az ajtóban, de
már egyik vállával kifelé fordul; szenvedő arcának csak a
profilja látszik. A domborművet, amely két méter magas és négy
méter hosszú volt, a párisi nemzetközi tárlat számára készítette.
Valahányszor ránézett, mindig Michelangelo és a Kentaurok harca
jutott az eszébe.
--Ezzel kezdem meg az új életet--dörmögte magában, amikor
agyagportól és izzadtságtól összecsapzott kemény haját
borzolgatva, gyulladt szemmel, lihegő ajakkal ott állott a kész
remekmű előtt és méregette az alakok arányait, a dőzsölő csoport
elrendezését s Odysseus arcának fájdalmas eltorzulását.
--Te a magad sorsát mintáztad bele ebbe a
márványrengetegbe--gúnyolódott vele egy kárörvendő gonosz kis
ördög a szivében.--Erre talán nem is gondoltál, öreg cimbora.
János elnevette magát. Bolond ötlet. Az ember kigondol valamit,
erős akarata van a megvalósításához és megcsinálja szépen,
lelkesen, gondosan, izzad, tüzel, dolgozik, kimerül, alszik egyet
és megöleli a feleségét: nincs tovább. Ami ezen túl van, az beteg
ember lázas álma, romlott fantáziák káprázata, süketek
hallucinációja, vakok rémlátása, önmagukkal meghasonlott lelkek
délibábja. Az egészséges ember tudja, hogy sors bona nihil aliud
és jót húz a kancsóból a bosszúságok után.
Elővette fiókjából a borosüveget. Liternyi, nagy öblös poharat
félig töltött vele, megpótolta habzó, szénsavas ásványvízzel és
egy hajtásra kiitta a csípős, savanykás keveréket. Aztán pipára
gyújtott és elégedetten letelepedett munkája elé egy falócára:
--A fő az, hogy élünk egészségben, kezünk alatt ég a munka s hogy
a relief, teringettét, csinos egy kompozíció. Tátva marad
Párisban a kritikusok szája. Ez a fődolog.
Nyolc nappal az esküvő előtt Nóra sugárzó arccal jelentette, hogy
megtalálta a módját, mint kell Dömötör zilált anyagi viszonyait
egy fogásra elrendezni.
--Tulajdonképpen Balthazárnak köszönhetjük az ideát,--mondta
szapora bőbeszédüséggel.--Vegyük csak a dolgot úgy, ahogyan van.
Neked, édes szivem, jelentékeny adósságod van, ugy-e?
--Sajnos, jelentékeny. Kétszázezer az Ágnes hozománya,
háromszázezer a három váltó, az összesen félmillió,--számítgatta
Dömötör és egy kissé elvörösödött szégyenletében.
--Százezer korona adósságom van nekem,--tette hozzá hanyagul az
asszony.
--Az hatszázezer.
--Az ékszereim zálogban vannak.
--Az hétszázezer.
--Mondjuk nyolcszázezer, mindennel együtt. Tehát körülbelül egy
milliót jelent az adósság, ha meg akarjuk váltani a bankárok
opcióját és kiegyenlítjük az apró-cseprő tartozásokat. Már most
ide figyelj. A villa, a berendezés, a műtárgyak, az ezüst, a
fölösleges díszruhák, kosztümök, régiségek, fegyverek, az autó, a
lovak, mind összevéve megérnek vagy két milliót.
--Két milliót?--kérdezte elszörnyedve Dömötör, aki sohasem
sejtette, hogy ily fejedelmi vagyon felett rendelkezik.
--Ugy-e drága, öreg Herkulesem, nem is tudtad, mi van a te Nórád
gondjai alatt?
Dömötör hálásan csókolta meg a feléje nyújtott puha, fehér,
selyemsima kezet. --Nos?