A mester - 7

nekem testileg is egyetlen vagy az életemben. Boldog vagyok, hogy
ezt neked tartogathattam. Az egész lelkem a tiéd, s amikor te
mindent elvettél tőlem, én mégis a tiéd maradtam egészen. Te nem
vagy az enyém, azt tudom. Arról volt szó, hogy válassz és te nem
engem választottál. Én senkié sem vagyok, csak a tied. Én is
választottam és téged választottalak. Te rendelkezhetsz velem,
mint a tulajdonoddal. Mindenkit megérdemelsz, mert én szeretni
tudtalak és csak téged tudtalak szeretni és sohasem tudlak nem
szeretni, drága szerelmem.
Van Roosen bárónő még szebb volt, mint valaha. A délutáni
napsugár aranyos fürdőjében átlátszó bőre úgy ragyogott, mint a
pároszi márvány. Nagy kék szeméből egy alexandriai hetéra
csábítása lövelt, s ahogy belenézett János szemébe, hátborzongató
intimitások kéjére emlékeztette őt. Mindenki beleszédült volna
ebbe a felséges, gyönyörű kéregetőbe.
János ijedten védekezett.
--Jobb így, kedves Herta. Nyugodjék bele, aszszonyom. Ápolja ön
is a sebesülteket, állitson fel kórházat és szolgálja az Istent
és a szenvedőket.
--Nem, János!--fakadt ki az asszony.--Nekem elég volt a magam
szenvedéseiből. Vissza akarok menni Hollandiába. Itt van az
útlevelünk. A tenger partján, Scheveningen mellett, a kastély
északi szárnyán hatalmas atelier vár rád, melynek ablakain
keresztül a szelid vizre látni, lomha szürke folyam torkolatával,
a mocsaras deltával, Ruisdael cölöpzetével. Az ablakon néha
beszól a szélvihar, amint vöröses hullámokat és opálos fényű
tajtékot csap a fekete cölöpökhöz. A házad körül erdő van, amely
felfogja a viharok erejét és megköti az ibolyaszín visszfényü
agyagos talajt, A parkban kis kerti házikók várják délutáni
álmodozásainkat, ahol szeretni fogjuk egymást, miközben az egész
világ vonaglik, szenved, vért izzad és átkozódik. Tudom, szereted
a szelid tekintetü teheneket, amelyek modellt állottak
Hobbémának, Van Ostadenak, Teniersnek; szép kis istállót
épittettem a major végén fayence kövezettel és parkett
gyalogjáróval. A teteje piros, a homlokzata fehér és rózsaszínre
égetett porcellán és csillog a szürke, nedves levegőben. Gyere,
János, a Rembrandtok és Van Eyckek hazájába, Quentin Massys
kékszemü, ábrándos leányai közé, akikhez én is tartozom.
Hatalmas, mennyei szépségü szobrokat fogsz mintázni és nem
törődsz a háboruval, mint Leonardo da Vinci, mikor a Sforzát
megmintázta. Te vagy a legnagyobb művésze a századnak, azt
akarom, hogy legboldogabb férfia is te légy a korodnak. Nem
szeretsz, János?
--Madame, nekem elég volt a szerelemből.
Van Roosen bárónő megesküdött, hogy addig el nem hagyja kocsiját,
amig János nem tér meg az ő karjai közé.
--Mi lesz a szobraiddal, amelyeket még meg nem alkottál, amelyek
még agyad lángoló lelkesedésében, szíved forró ellágyulásában,
álmaid vizióiban élnek? Ha engem nem szeretsz, szeresd a
művészetet, a dicsőséget, az égi mámort, amelyet az alkotás ad
neked.
--Elég volt, Madame, a művészetből is.
--Itt nyomoruság, zaklatás, betegség, éhség, dühöngés vár reád.
Itt elpusztul minden, csavargó léssz egy koldus-országban és
mindenki elfelejt, a nevedet betemeti a szégyen, a vér és a
szegénység iszapja.
--Jó itt, a szerzetesek között.
--Erővel foglak kényszeríteni. Botrányt csapok, belopódzom a
kolostorba és bebujok az ágyadba.
--Zárva van a cellám, asszonyom.
--Az ajtód elé fekszem és tizenkét katona nem tud elhurcolni a
szobád küszöbéről.
Van Roosen bárónő odadobta magát a szobrász mellére és őrjöngve
csókolta a nyakát.
--A boldogság, a csend, a fény, az emberek hódolata, a történelem
minden dicsősége várakozik rád az oldalamon, ha jössz.
--És ha nem megyek?--kérdezte megrökönyödve a szobrász.
--Akkor megölöm magamat itt a zárda kapujában.
Dömötör ismerte az ő feleségét. Tudta, hogy ez az asszony nem
tágít az ő akaratából.
--Igy lett a feleségem,--tünődött megszeppenve --így hagyott el
engem és így fog meg másodszor is, ha nem leszek ravasz és
óvatos. Erővel nem birok vele, itt furfangra van szükség, a
teremtésit, máskép örökre elvesztem.
Gondolkozott egy kicsit, aztán sóhajtva megszólalt.
--Legyen, ahogy akarja, asszonyom.
A bárónő szeméből kicsordult a könny.
--Szeretsz?
--Szeretlek.
--Jösz velem?
--Megyek.
--Most?
--Holnap, hajnalban Madame.
--Miért nem e pillanatban?
János az égre mutatott
--Már leszállt az este. Nem tudjuk az utat. Korhadtak a hidak.
Szélvihar kerekedik és mindjárt szakad az eső. Ön is álmos és
fáradt, asszonyom. Menjen nyugodtan a szállóba, Lőrinc barát majd
elrendezi az éjjeli nyugodalmát. Lőrinc barátot becsülje meg
Madame. Ő az én leghívebb testvérem. Úgy-e megengedi, hogy
rendelkezzem a pénzével, hiszen most már megint férj és feleség
vagyunk. Lőrincnek adjon négyezer koronát, enynyivel tartozom
neki. Ki akar lépni a zárdából és feleségül veszi a
korcsmárosnét. Boldoggá akarom tenni hűséges bajtársamat.
Van Roosen bárónő szeméből a bizalom és hála vidámsága ragyogott.
Magához intette a terciáriust és négy darab ezrest csusztatott a
markába.
--Monsieur Dömötör köszöni a kölcsönt. Vegye feleségül a
korcsmárosnét. Üdvözlöm a menyasszonyát.
Lőrinc keserűen nevetett.
--Késő. Megszökött a bestia egy tűzérőrmesterrel.
A bárónő nem is hallotta ezt, annyira tele volt a maga
boldogságával. Beült a kocsijába.
--Adieu szerelmem, holnap a viszontlátásra, János.
Lőrinc testvér felkapaszkodott a bakra, a kocsi elrobogott.
János pedig éjszaka, csillagtalan, felhős, szeles, zivatarra
hajló, hideg őszi időben kiszökött a kolostorból és nekivágott a
siklósi hegyeknek, maga, egyedül. Ahogy a hegy taraján
megpillantotta a pécsi bazilikát, hálát adott a Mindenhatónak,
hogy sikerült megugrania a bárónő szerelme elől.
Másnap rövidre vágatván haját, borotvált képpel, kifent
bajusszal, csillogó szemmel, piros-pozsgás, rózsás mosolygással,
fiatalosan, mint egy rekruta, odaállt a sorozóbizottság elé.
A katonák elálmélkodtak herakleszi termetének ereje és szépsége
láttára.
--Ezért aztán kár volna, ha egy buta golyó leterítené.
--Nem félek én a golyótól,--mosolygott a szobrász titokzatosan,
az olyan ember bölcs elszántságával, akinek két rossz között kell
választania és elég esze van ahhoz, hogy kikerülje a nagyobbikat.
--Sors bona, nihil aliud--tette hozzá kissé elgondolkozva.