Timár Virgil fia - 5

melyek a kéz gyengeségét, s a vezető agy erejét egyformán elárulták.
Sietek megmondani, hogy a levelet Vágner Lina írta (a levélpapirost a
nagy fia vette neki ajándékba, az instruktoroskodásán keresett pénzéből,
mint a kanárit).
A levél így szólott:

»Kedves Barátom!
Talán nem kelt rossz emléket magában sem ez a megszólítás: hiszen mégis
csak szép idők voltak azok, úgy-e kedves Vili? El kell ismernie, hogy
okos, jó nő voltam, egy sorral se háborgattam azóta a tizenhat év óta,
szinte magam is sokallom a szerénységemet. Látja, most is csak azért
támadok föl a halottaimból, hogy nemsokára egészen visszasülyedjek – a
nagy Sülyesztőbe. Tréfa nélkül, kedves Vili, nagyon beteg vagyok, és nem
hiszem, hogy soká húzhatnám. Tudja, most azt hiszem, már akkor is, mikor
együtt voltunk, a halál kutyája köhögött belőlem. Nekem hát már nem igen
lesz szükségem semmire; de van egy fiam, aki kilencvenegy novemberében
született. Nézze, kedves Vili, magából nagy ember lett azóta, hallom,
milyen luxusosan élnek, – talán rágondol majd a fiamra, aki kilencvenegy
novemberében született. Ugy-e, nem voltam vele terhére még soha – pedig
lehettem volna talán… Nézze, igaz, kedves Vili, mi avval mentünk szét,
hogy kvittek vagyunk, nem tartozunk egymásnak semmivel, levelekkel se
fogjuk háborgatni egymást – vallja meg, maga se hitte, hogy én ezt
megtartom. Megtartottam máig. De mire erre felel, én már talán – nem,
megvárom a válaszát, mert csak azután tudok nyugodtan meghalni. Derék,
szép fiú, rendesen taníttattam, gimnáziumba jár, igazán nagyon jó gyerek
szegény – nem is várná tőlem, hogy micsoda nevelő vagyok én. Vilmos a
neve.
Isten vele, kedves Vilikém, ne haragudjon rám, gondoljon vissza a régi
időkre. Ha látná, hogy mivé lettem, megsajnálna. Öleli
a régi Linája.«
Vitányi újra elolvasta a levelet, és gondolkozott rajta. Hátha mégsem
egyszerű zsarolás? Az idő körülbelül megfelel… Meg kellene tudni, hogy
mi lett a szegény Linával? Igazán nem járja, hogy eddig sem érdeklődött.
Emlékezett Linára; jó és okos lány volt… Nem közönyösségből nem
válaszolt neki, hanem – tudja Isten – lustaságból – kábultságból – ekkor
nem tudott másra gondolni, mint a feleségére… Nem mintha elhatározta
volna, hogy nem felel – hanem nem tudta elhatározni, hogy felel…
De most…
Milyen különös, új érzés lenne, valóban, ha neki fia volna…

Egynéhány nap mulva már egy elsőosztályú gyorsvonati kocsin érte
Vitányit a dél. Felcsapta elegáns útisapkáját, egy pillantást vetett
bőröndjére s a kis bőrtáskára, melyben úti borotválkozó- és
piperekészlete volt, s átment az étkező-kocsiba. A legjobb bort rendelte
az ebédhez és nézte a földeket, falvakat, melyek az ablak mellett
elsuhantak. Milyen idegen világ! Úgy alszik itt az élet, mint valami
óriás anyaméhben, halkan készíti ki és adja ki magából az emberanyagot s
talán csak a fővárosba érkezés az igazi megszületés…
Alig végezte be a feketekávéját, mikor át kellett szállni a sóti
vicinálisra. Alkonyodott. A vicinális tetején súlyos léptek kopogtak, az
olajmécs kupakja fölcsapódott, piszkos, pislogó láng szállott az
üvegfészekbe. A tájra, mintha ködfüggönyök ereszkedtek volna. Vitányi
kényszerült félretenni az újságjait, mert az olajmécs világánál
lehetetlen volt az olvasás. Künn enyhe dombok húzódtak, aztán megint
síkság, nádat égettek valahol, olyan volt a táj, halványpiros füstben,
mint egy mozitűzvész. Vitányinak valóban élményei voltak, úgy érezte,
hogy ez az utazás összefügg életével, hogy mozog, hogy az ismeretlenbe
megy: amit már nem érzett, ördög tudja, mikor. Leverte finom szivarja
hamuját a kocsiablakra erősített hamutartóba. Más útjain az ismert nagy
hotelok várták, bejárta már az egész Európát; hiába mozdult akármerre,
semmi lényeges nem történt, az élete nem jutott előbbre soha… Egy
zugocskája volt a nagy világnak, amely még új benyomásokat tudott neki
adni: a hazája.
Lina halálát tudta már (értesíttette magát a sóti hatósággal); azt is
megtudta, néhány kérdés után, – mert Sóton ugyan ismert mindenki
mindenkit, – hogy a fiú egy cisztercita tanár gondjai alatt áll, akiről
azt hiszik, hogy az apja. Azt is hallotta, hogy milyen derék fiú, a
gimnázium büszkesége; még azt is, hogy Pistának hívják, amin Vitányi
jóindulatú maliciával nevetett magában.
– Azt írta, hogy Vilmos. Bizonyára ennyire igaz a levelének a többi
része is. Ki hiszi el, hogy akkor ennyi ideig nem adott volna életjelet?
Annyi baj legyen! nem pályázom önmagam előtt az apai babérra. Ki tudja?
talán még feszélyezne is… Ne fiam legyen, hanem homunkuluszom; én majd
leszek a Mefisztofelesze. Cisztercita tanár nevelte? annál jobb. Egy jó,
ártatlan vidéki fiúcska, abban a korban, amikor épen az életre-lázadás
esedékes. Mindenhova elviszem, mindent megismertetek vele: valóságos
pszichológiai kísérlet lesz. Aztán majd megírom…
Délelőtt (a rossz szállodában álmatlanul eltöltött éj után) fölkereste a
fiút a gimnáziumban. A nagy folyosói zsibongásban odavezettette őt
magához:
– Örülök, hogy láthatom, fiam – mondta, külön kiélvezve a »fiam« szó
pózát. – Az édesanyjának nagyon jó barátja voltam…
Aztán Lináról kérdezősködött, a fiú viszonyairól, Pista, aki nem tudta
kivel áll szemben, elfogultan felelt. Végre azt kérdezte meg Vitányi,
hogy mikor beszélhet Timárral?
Timárnak órái voltak, és Vitányi elhatározta, hogy délután fogja
fölkeresni. Ebédjét befejezve sietett a rendházba. A régi, klastromi
falak egészen más benyomást tettek most rá, a csöndben, mint reggel, az
iskola zsibajában. Megszokott fölényével ment az ájtatos folyosókon, de
egyúttal valami különös érdeklődéssel is, mert hallatlanul imponált neki
minden, ami régi volt és katholikus. Művészi érzékét teljesen
kielégítette az egyszerű és vallásos hangulat, és bizonyos büszkeséget
érzett a modern demokrácia vívmányain, hogy ő, a kaftános zsidók
maradéka, így megy keresztül ezeken a folyosókon, nem mint megvetett
sárgafoltos, hanem mint úr, mint érdeklődő, előkelő idegen, aki talán
jobban érti és érzi ezeknek a falaknak szépségét, hangulatát, mint az
együgyű papok, akik köztük laknak. Renanra, Anatole Francera gondolt, és
elhatározta, hogy legközelebb az egyházatyákat fogja olvasni, és –
találomra jutott eszébe ez a név – Loyola szent Ignác műveit. A
világnézete a kaputól a Timár Virgil cellaajtajáig nagy változáson ment
keresztűl: meggyőződött, hogy csak szorosan katholikus elvek szerint
lehet igazán művészi életet élni. Elhatározta, hogy olyan nagy, szigorú
vasfeszületet fog beszerezni a lakása halljába, mint amilyent itt, a
ciszterciek folyosóján látott.
Timár Virgil éppen nyugodtan olvasott szobájában. A »jubileuma« nagy
változásokat idézett benne elő. A szeretetnyilvánítások, amelyekkel
minden oldalról elhalmozták, megszégyenítették, de jól estek neki;
valami nagy megnyugvást öntöttek bele önmaga iránt; és, ami fő, a »fia«
szeretetéről is megnyugodott végre. Erőt adott ez neki, hosszú idők óta
először önmagába nézni és leszámolni önmagával; látta életét, értékét és
érezni merte, hogy eddig van, s nem tovább. Nyugodtan konstatálta a
tényeket. Úgy érezte, keresztüljutott életének Királyhágóján, és minden
zökkenőn. Most már lejtőn lefelé vezetett az útja; de könnyű és csöndes
út lesz az ezentúl, azt hitte, mint a szekér útja sima és alkonyi
lejtőn. Pista felnő és meghiggad lassankint, a gyermekes dacoskodás,
fejlődő korának öntudatlan idegességei, a kegyetlen és tekintet nélküli
forradalmárkodás, mindjobban elmaradnak, a munka és az élet komolysága
lesznek úrrá rajta, nem fogja kínozni már, csupa állandó és biztos öröm
lesz. Ennek a szeretetnek a légkörében lesz majd ereje az öregséghez, s
talán munkához is; megnyugodva, már megint kezdték érdekelni őt
olvasmányai; régi kedves könyveit vette elő újra; s már-már az a merész
gondolata támadt, hogy megvalósítja egy ifjúkori tervét, és hozzáfog
szent Ágoston Vallomásainak, ennek a legmélyebb kedvességű könyvnek
lefordításához.
Most is a Vallomásokat lapozgatta, és gondolatai Pistára terelődtek.
Amint Ágoston ifjúságáról olvasott, mohóságáról a tanulmányokban, a
kételyekről, melyeken keresztülment, a nagy, szofisztikus
töprengésekről, az észnek e kicsapongásairól, az eretnekség
tévedéseiről, s a nagy, csillapíthatatlan vágyról az Igazság után, egyre
jobban Pista alakja rajzolódott a szemei elé. Eszébe jutott, hogy hajdan
Tertulliánhoz hasonlította őt.
– Nem Tertullián, hanem Ágoston – mondotta magában. Igen, Ágoston is
ilyen lehetett, ez a tüzes, lelkes, élénkszemű, afrikai ifjú. Ugyanaz a
mohóság van benne, és Pistának is talán keresztül kell menni gondolatban
minden veszedelmen, ismerni minden rosszat, mielőtt a jót választhatná,
úgy mint Ágostonnak… talán így is jó ez. És ki tudja, hátha Pistából az
új Ágoston lesz, egy modern és hatalmas Szellem, aki visszaadja az
Egyháznak régi uralmát a szellemeken…
A kopogásra Timár fölrezzent, és szinte megijedt, mikor az ismeretlen,
nagyon is keleti, néger-zsidó vonású, keresett modernséggel öltözött
kis, finom úriembert belépni látta. Valami egész idegenség jött vele a
szobájába: mit akarhat őnála ez az úr? Vitányi parfümös volt, halkan
beszélt, túlzott udvariassággal, a snobságnak egész légkörét hozta
magával. A szerzetes ösztönösen ellenséget érzett benne. Az a különös
illúziója támadt, minthogyha a jövetelét egy perccel előre megsejtette
volna, minthogyha épen az imént egész világosan arra gondolt volna, hogy
most, hogy végre nyugalom szállt az életére, hogy végre nyugodt
ábrándokba és tervekbe kezd merülni: most, ebben a pillanatban fog jönni
valami, ami megint, kegyetlen kizavarja. És ekkor hallatszott a kopogás.
Idegenül, kissé félénken nézett a látogatóra. Vitányi minden
feszélyezettség nélkül nyilt kíváncsisággal vizsgálta a szobát.
– Bocsásson meg, főtisztelendő atyám – mondta – hogy cellájának
boldogságában zavarom. Jól tudom, hogy a cellák boldogsága a magány, és
hogy nincs oka atyaságodnak, hogy látogatásomon örüljön, amikor – itt
gyors pillantást vetett az asztalon heverő könyvre, és a finom irónia
mosolyával, titkos, élvező büszkeséggel hullatva ki fogai közül a latin
nevet, fejezte be: – amikor _Augustinus_ olvasásában háborítom.
Timáron kényelmetlen érzés futott végig, amint a nagy egyházatya nevét
bizonyos mondain fölénnyel hallotta kiejteni. Sietett vendége elé tolni
maradék »jubileumi« szivarainak ládikóját (ő maga nem dohányzott), és
megkérdezni, miben lehetne szolgálatjára?
– Tulajdonképen, hogy ezt elmondjam – mosolygott Vitányi – ahhoz
olyanféle leleplezéseket kell tennem magamról, hogy gyónásnak is
beillenének; de hiszen a főtisztelendő atya fülei edzve vannak a
gyónásokhoz.
A »főtisztelendő atya« megszólitás is – melyet az újságíró látható
önelégültséggel ismételt – kellemetlenül érintette Timárt. (Rendesen
csak tanár úrnak szokták szólítani.) Még kellemetlenebb volt a gyónás
szentségének emlegetése ilyen frivol hangon. Virgil idegesen és rosszat
sejtve várakozott.
– _Nihil errare non est humanum_ – kezdte megint az író finom éllel – és
atyaságod jobban tudja, mint én, hogy maga a nagy hippoi püspök is
világi tévelygésekben töltötte a fiatalságát. Krisztus is megbocsátott a
házasságtörő asszonynak; és ki lehet egészen bizonyos közülünk, hogy
valahol nem sír utána egy _Adeodatus_?
Vitányi szemmelláthatólag büszke volt patrológiai tudására, mely
különben kizárólag az Augustinus életéből vett pikáns mozzanatokra
szorítkozott. De őszintén meg volt győződve, hogy ez a legérdekesebb, ez
az egyetlen érdekes az egész Augustinusban, ez az, ami a többinek is,
mindennek az igazi kulcsa; s e meggyőződés nagy fölényt adott neki. –
Timár azonban egészen különösen érezte magát, amint látogatója az
Ágoston törvénytelen fiára tett célzást, és ilyen könnyed tónusban
vetette föl a tudattalan apaság súlyos erkölcsi problémáját; különösen
megbotránkoztatta őt az a többes szám, amivel az idegen finoman mintegy
őt is cinkosává tette s ami ellen nem tudott hogyan védekezni. Azonkivül
az Adeodatus említése valahogyan Pistát juttatta eszébe; az a
határozatlan érzése támadt, hogy a vendég mondandója valamikép rája
vonatkozik, s ez tökéletesen zavarttá tette s baljós sejtelmekkel
töltötte meg.
– Az én _Adeodatusom_ – folytatta Vitányi – ha a jelek nem csalnak, egy
szerény kis diák, aki atyaságod különös oltalma alatt áll. Persze úgy-e,
a jelek csalhatnak, mert _pater semper incertus_; nekem egy nő írt a
dologról, egy fiatalkori bűnöm azok közül, amikre mi, világ gyermekei,
fehér fejjel is szívesen emlékezünk – és mosolyogva tette hozzá: – _ecce
homo_. Egy _lasciva puella_ – folytatta – akiből bűnbánó Magdolna lett;
legalább a levélben, a halála előtt, ezt a szerepet vette föl; nagy
hajlama volt szegénykének a szinészetre. Nos, igaz úgy-e, hogy _mors
veridica_, de _mulier mendax_: a halál igazmondó, de az asszony még a
halálos ágyon is hazudik; ha miniszter barátja is lett volna a szegény
Linának, talán nem én volnék ma a kis Vilmos papája – mondta elnéző
megértéssel. – De hát mit tegyünk, úgy-e? vén szívünk gyermeket kíván;
és ha nem áldott meg a sors törvényes magzattal, _quem nupatie
demonstrant_, készek vagyunk csalni és csalatni magunkat. Egyébként mely
törvényes fészek is immunis, úgy-e, kakuktojásoktól? _amor vult decipi_…
Kifogyhatatlan szellemességgel beszélt, s külön hatásra számított a
stilszerű latin mondásokkal, melyeket még az álmatlan szállodai éjen
keresgetett össze emlékezetéből. Timárnak hangosan dobogott a szíve;
érezte, hogy élete legnagyobb megpróbáltatása érkezett el: lelkének
gyermekét akarják elragadni tőle. Semmi más gondolat vagy érzés nem volt
agyában; egész lénye valami ideges készenlétbe gyülemlett, mint a
vadállaté, akinek kölykét fenyegetik. Egyetlen pontra irányzódott az
egész figyelme: arra, hogy az idegen maga sem állítja határozottan
apaságát; ezen a ponton érezte leginkább védhetőnek ügyét. És el volt
szánva, hogy a végletekig védi. Neki csak több köze van ahhoz a
gyermekhez, akit ő nevelt, akinek minden gondolatát, minden
lelkirezdülését jól ismerte, mint ennek az ellenszenves ismeretlennek?
Fölháborította az a _nonchalance_, amellyel az ujságíró beszélt:
önkénytelen kiérezte, hogy annál csak múló szeszélyről van szó ott, ahol
neki minden öröme áll kockán.
– Ha nem csalódom, a kis Vágner Pistáról van szó? – mondta végre
összeszedve minden nyugodtságát.
– Eltalálta főtisztelendőséged.
– A fiú neveltetéséről teljesen gondoskodva van – kezdette a tanár. –
Egy jómódú és jóérzésű familiánál helyeztem el, Bögözi ügyvédéknél, akik
nagyon szeretik és a saját gyermekükként viselnek gondot rá. A
tanulmányaira én magam ügyelek föl, és mondhatom, hogy a fiú mindenképen
biztatón fejlődik és a legnagyobb reményekre jogosít.
Az ujságíró könnyedén meghajlott.
– Hálás vagyok atyaságodnak igazi keresztényi gondoskodásáért. Örülök
egyúttal, hogy ezt a súlyos terhet mostantól kezdve levehetem a
vállairól. Évekkel ezelőtt kellett volna tennem: de ki teheti közülünk
azt, amit kellene? _Videmus meliora_… Nők, betegség, a fórum ügyei, nem
engedték eddig azt, hogy atya legyek. Boldog a klastrom, _procul
negotiis_. A fiúcskának mindenesetre nagy előnyére válik, hogy ilyen
kitünő kezekben, s a nagyhírnevű szerzetesiskola légkörében
nevelkedhetett. De hátra van még a _schola vitae_; s ebben talán
szerénytelenség nélkül tarthatom magam jobb mesternek, mint az ájtatos
atyák. Akarva-nemakarva, a mesterségem hozza ezt magával, ott élek,
úgy-e, az élet közepén: _in medias res_ vezethetem az alumnusomat. Nekem
már kálvária: neki reveláció lesz…
Virgil kínos érzéssel hallgatta; félénk, félszeg lényének akarata ellen
is imponált a tapasztalt és fölényes világfi, akinek az idegen
mutatkozott. Az az óhatatlan skrupulusa tamadt: nem jobb nevelő-e a
világra csakugyan ez a művelt író, ez az előkelő és elegáns ember, mint
ő, a járatlan és elvonult szerzetes? van-e joga a magányos ember
szentimentális önzéséért visszatartani ettől az apától a fiút – és az
egész világtól, ami Pesten rá vár, és ami az ő mohó fiatal lelkének oly
sokat jelenthet? És nem kell-e, mint Ágostonnak, az ő »fiának« is
megúszni a világ kísértéseit? Nem így van-e rendelve?
De skrupulusa csak egy pillanatig tartott. Igazán ez az úr lenne az ő
Pistájának atyja? Hiszen maga sem állítja ezt bizonyossággal. És ha nem
így lenne: odaadná-e ő az ő gyermekét akármilyen művelt és előkelő
_idegennek_?
– Tetszett már látni a fiút? – kérdezte. – Természetesen sok függ attól…
sokat lehet következtetni a vonásokból…
– Sajnos, semmit; a fiú egészen az anyjára üt: _filius matrizat_.
Láttam, beszéltem vele; kedves, okos fiúcskának látszik: nem hasonlít
hozzám, hálisten, csöppet se…
– Eszerint hát először is… először is meg kellene bizonyosodni arról,
hogy…
Vitányi mosolygott.
– Mi célból? Bevallom atyaságodnak, nem óhajtom elveszteni ezt az
illuziót. Az a bölcs ember, aki nem keresi a bizonyosságot. Úgyis
megkapjuk, úgy-e, a napi adagot. A szegény Lina megható levelét is
kezdte már kommentálni a valóság. Azt írta szegényke, hogy a fiát a
nevemről Vilmosnak nevezte; most úgy-e kiderül, hogy Pista a neve? Hát
ha ez a kommentár így tovább folytatódik…
Timár úgy érezte, mintha az ítélet szavait hallaná. Most már értett
mindent; rájött az összefüggésre. Az arca elsápadt.
– De hiszen – rebegte – de hiszen az anyakönyvben _tényleg_ Vilmos áll…
Az író újra mosolygott, fölényes szkepszissel.
– Olyan mindegy az… Akármi állna az anyakönyvben, nekem mégis csak a
Vilmost írta volna…
Timár azonban szinte megsemmisülve ült a székében. A névkérdés úgy
hatott rá, mint egy lesujtó, végleges bizonyosság. Mindent összevéve,
nem kételkedett többé, hogy valóban ez az úr az ő fiának az apja.
– Vilmos! – ismételte, és merőn, gyámoltalan nézte az idegent. – Vilmos,
ez… ez a név…
– Ez az én nevem, Vitányi Vilmos vagyok – sietett felvilágosítani az
író, a hiúság kellemes izgalmával: milyen hatása lesz a papi fülekben az
ő jól ismert nevének? – Főtisztelendőséged bizonnyal nem értette a
bemutatkozáskor…
A név hatása csakugyan rendkívüli volt. Timár agyában mintha pokoli
világosságot gyújtottak volna ki. Minden meg volt magyarázva, ami Pista
jellemében csodálatosnak vagy aggasztónak tűnhetett föl eddig. Az
ellenmondások egyszerre meglepő egységben tűntek föl. A gyermek eszének
élénksége, fogékonysága a könnyű ötletek iránt, egész gondolkodásának
forradalmi hajlama, mely annyira kirítt a környezetében, egy-egy
mozdulat, egy-egy hanglejtés, mely távol keleti rokonságra vallott,
ajkának kissé megduzzadt hajlása, szemének különös csillogása, mind,
mind az az izgató idegenség, amely sokszor bántotta és mégis vonzotta őt
a fiúban! most mind gazdát kapott. Semmi kétség benne: Vitányi az apja.
És Timár visszaemlékezett, milyen élvezettel olvasta a fiú a Vitányi
hirhedt kötetét, hogy védelmezte az író cinizmusát az ő papi
megbotránkozása ellen. Ó igen, Vitányi az apja, az az ember, akinek
világnézete, modora, felületessége, egész testi és lelki mivolta ellen
minden jámborsága, vallásos meggyőződései, kiirthatatlan faji érzése,
komoly tudása és becsületes magyarsága a leghangosabban tiltakoznak:
ennek az embernek ágyékából fakadt az ő fia! És minden ellenszenve
dacára érezte, hogy a fiút mégis épen így szereti, így ahogyan van,
ezzel a fajkeveredéssel, mindazokkal a tulajdonságokkal, amiket ettől az
embertől örökölt, amiket ő folyton korholt és nyesegetett benne, de amik
nélkül – most ébredt igazán tudatára ennek – Pista mégsem lenne az a
fiú, aki így egyetlen, akit ő, mondom, épen így szeretett: nem lenne
más, mint a cisztercitáknak egy eszes és jámbor növendéke, amilyent az
ősi gimnázium már annyit produkált…
Vitányi mohó szemmel figyelte a hatást, melyet nevének említése a
szerzetesre tett. Alig tudta eltitkolni belső örömét és gúnyos
elégültségét, mikor a jámbor tudós megdöbbenését és csodálkozását látta;
– hogyne döbbenne meg szegény, mikor ővele, a híres Vitányival, a
progresszív, szabadkőműves íróval, a klerikális lapok örökös
céltáblájával, áll egyszerre szemben! és hogyne csodálkozna, mikor
Vitányi, a kikiáltott »zsidó« ujságíró, jártasabb az egyháztörténet
neveiben és a latin idézetekben, mint talán maga a derék papocska; ez
bizonnyal imponálhat neki. De elsősorban a szerzetes megbotránkozásán
mulatott: valószínűleg nehéz szívvel adja oda az egyház egy ilyen kis
elbutított báránykáját (mint amilyennek Pistát gondolta) egy
Vitányi-fajta hírhedt istentelen keze alá.
Ki is fejezte ezt.
– Atyaságod bizonnyal megborzad a nevemen és arra gondol, hogy szép kis
erkölcsöt fog tanulni egy ilyen elhíresztelt ember házában egy jámbor
keresztény fiúcska. De talán szabad avval dicsekednem, hogy nem vagyok
oly rossz, mint a hírem; még a vallási orthodoxiáját sem fenyegeti nálam
semmi veszély a fiúcskának. Én mindig nagy megértéssel és csodálattal
adóztam a vallási orthodoxia szépségének; s igazi orthodoxia nincs is
ma, csak a katholicizmusban, – mint Chesterton is mondja – atyaságod
ismeri Chestertont, a nagy _neokatholikust_. Minket, zsurnalisztákat a
»tekintélyek aláásásával« szoktak vádolni, de én már vénülök, és ha
esztétikai ízlésem nem látná a szépet az orthodoxiában, a saját érdekem
tartana vissza attól, hogy fiamban a tekintélyek tiszteletét rontsam,
mert, úgy-e, _auctoritas apex senectutis_? De higyje el atyaságod,
nincsen emberfajta, amelynek annyi tehetsége volna a vallási misztikum
megértéséhez és élvezéséhez, mint a művész-íróféle: hisz a művészet maga
voltakép egy verdrängolt vallás… valamint a vallás verdrängolt nemi
ösztön… De főtisztelendőséged, úgy látszik, még mindig bizonyos
ellenszenvvel viseltetik a propozicióm iránt: mintha féltené tőlem a kis
fiút: hát igazán olyan veszedelmes volnék én apának? Higyje el, kedves
főtisztelendő úr – mosolygott – én meg tudom érteni hogy nehéz szívvel
adja vissza egy ilyen tékozló apának neveltjét… aki hosszú évek alatt a
szívéhez nőtt… ez az érzés csak díszére válik pedagógusi
lelkiismeretességének…
Timár Virgil eközben úgy ült ott, mint a páciens a fogorvosi székben:
mint akinek lelkén hajtják végre a legválogatottabb műtéteket. Teljesen
ki volt szolgáltatva kínzójának és mindjobban elárulta magát. Nem tudott
többé uralkodni érzésein; a szeme lassankint könnyektől lett homályos és
végre a gyenge, meleg szó is a nyelvére buggyant:
– Megvallom… valóban nehéz szívvel válok meg tőle… nagyon is hozzánőtt a
szívemhez… és hogyha lehetne…
A hangja remegett és elakadt. Az író éles szeme most már teljességgel a
lelkébe látott és gúnyosan kommentálta magában, amit ott látott: kapott
a megfigyelésén, mint egy pikáns freudi eseten. »Hiszen ez a pap
szerelmes abba a fiúba« – gondolta és tetszett neki ez a gondolat. – »Ez
a szerzetesi tisztaság« – vigyorgott magában.
– Megértem ezt, – mondta – teljesen megértem. Főtisztelendő atyám olyan
szent hírben áll! Egy élet asszony nélkül, minden nélkül, ami nekünk,
világi bűnösöknek elviselhetővé teszi ezt a nyomorúságot… A jó
pedagógust mindenért kárpótolja egy fiúcska hálás szeretete; nála minden
pedagógiai érzésekké szublimálódik – ami a világ gonosz fiaiban durva
testiségek alakját öltené… Bevallom, hogy én irígylem atyaságodat: a
jobbik részt választotta, a Platon »_eros ouranios_«-át – míg mi az
asszony földi bilincseiben senyvedünk. – Ah, az asszony! _la femme,
enfant malade et douze fois impur…_ Higyje el főtisztelendőséged a
jobbik részt választotta! én némi authenticitással beszélhetek erről…
Timár előtt mintha örvények nyíltak volna föl; most először látta – más
szemével – ilyen rettenetes világításban az életét; mintha sárral
dobáltak volna mindent, ami kedves és szent neki; egyetlen vágya lett,
hogy megszabadítsa önmagát és Pistát ettől a borzasztó szuppoziciótól.
Mert úgy érezte, hogy Pistát épenúgy beszennyezik az idegen szavai, mint
őt magát. Vitányi beszédéből különös perverz jóakarat áradt; sajnálta,
hogy ezt a »phaidrosi idillt« megzavarta; sőt sejtetni engedte, hogy ő
»rá hagyja magát beszélni« a visszavonulásra: ő elvégre is a legjobb
esetben, csak egy apa – aki maga se tudja igazán, apa-e?
– Azt hiszem különben, az apáknak van a legkevesebb joguk a gyermekekhez
– mondta. – Még sohasem láttam apát, aki a fiát megértette volna. Mi
szegény csacsi apák talán nem is cselekedhetünk helyesebben gyermekünk
javára, mint ha iparkodunk egészen eltünni az életéből…
De Timár magához tért és megerősítette magát. Úgy érezte, hogy csak egy
út van előtte, a lemondás útja; hogy azok után, amik elhangzottak, nem
ragaszkodhatik többé a fiúhoz, anélkül, hogy őt is, magát is ne
kompromittálja. Hősi elszántsággal tette azt, amit kötelességének
látott: észrevétlenül fölszárította hivatlan könnyeit, s törekedett
elpalástolni hangja remegését.
– Én nem vagyok ebben a nézetben. A természet kapcsa szent kötelék, s az
Ur úgy rendelte, hogy a fiú kövesse atyját és engedelmeskedjék neki.
– Ó, de ha az atya ilyen vén bűnös, mint magam…
– A fiúnak nem szabad meglátni az apja hibáit… A fiú eltakarja atyja
meztelenségét, mint Noé gyermeke…
– Higyje el, kedves tisztelendő uram, egy jóravaló fiatalembernek
kedvesebb mulatsága is lehet, mint egy vénember meztelenségeit
takargatni… Kivált, ha még semmi se biztosíthatja, hogy az, aki apjának
mondja magát, nem csak ál-apa-e? A természet köteléke, sajnos, egészen
láthatatlan a földi szemeknek… Tudja mit, kedves tisztelendő atyám, én
azt hiszem, hogy gazda nélkül számolunk, mikor azt, akit legközelebbről
érdekel a dolog, akinek a sorsáról van itt szó, meg se kérdezzük. A fiú
elvégre már önálló egyéniség és akarat; mi pedig, bizony csak vén majmok
vagyunk… Beszéljünk talán első sorban a fiúcskával… tegyük az ügyet
függővé az ő döntésétől…
Megnyugszik ebben atyaságod? Elvégre neki legtermészetesebb joga van
arra, hogy beavassuk…
Lett volna szó akárki egyébről, Timárnak minden érzése tiltakozott volna
e »beavatás« ellen. Hogy a fiúval anyja előéletéről tárgyaljanak; hogy a
fiú ilyen módon mintegy válogathasson az »apák« között: ez a cisztercita
pedagógia minden elvével a legélesebben ellenkezett; s Timárban
azonkívül ösztönszerű ízlés is lázadt ellene: mindig óvatosan kerülte
Pistával e kényes témákról beszélni. De épen Pistával szemben a
pedagógiai aggályok keveset számítottak: Pista lassankint oly fölényessé
vált, annyira magához ragadott minden szellemi uralmat vén mestere
fölött, s kettejük közt a bizalmasságnak oly mértéke fejlett ki, –
különben is a fiú oly bátor, nyilt és elfogulatlan intelligenciának
bizonyult, – hogy Timárt már csak túlzott, klastromi szemérme tarthatta
vissza, bármely témát előhozni. E leküzdhetetlen szemérem gátlásán
segítette most túl az ujságíró. Különben nagyon érezte, hogy akármilyen
állást foglalna el most ő, végső fórumon mégis csak a fiú akarata
maradna a döntő: Pista egyáltalán nem olyan egyéniség volt már, akinek
életét akarata ellenére lehetett volna rendezgetni. S Timárban a titkos
önzés gerjedezett: a fiú döntése mégis az ő javára fog szólni; így
mentheti meg magának a »lelke gyermekét«!

Az ujságíró indítványára (aki másnap már vissza óhajtott utazni, esetleg
a fiút is magával vinni) azonnal Bögöziékhez siettek. Fényes koranyári
délután volt; a kisváros fölül most oszladozott az emésztés lanyha
álmossága; öt óra; a főutcán egy-egy úrimama lejtett ki vizitre
leányaival. Timár hallgatva ment a folyton fecsegő ujságíró mellett, aki
élvezte és bírálta a csöndöt, mint egy szenzációt, a templomtorony zengő
óraütését, a széles napkévéket, melyek elfeküdtek a takaros kis házak
falain, a hepehupás kövezetből előmeztelenkedő sarakat, a vidékies
eleganciájú járókelőket: cikket ír majd Sótról. Megjelenésük valóságos
feltűnés volt a kis pletykafészekben; a korzózók feszülten lesték, hogy
mely házba térnek be, aznapi zsúrokon bizonyos, hogy erről tárgyaltak
mindenütt.
A Bögöziék tág, derűs udvara. A terraszon vidám társaság. Borízű
férfihangok bukkanásai közt lánycsicsergés könnyű pillangója.
– Bemenjünk? – kérdi a kedves háziasszony.
– Nem, nem, dehogy is, sokkal kellemesebb ittkünn. – A tág verandán
ozsonnára van terítve az asztal, kívülről idecsillognak a kert színes
üveggömbjei.
– Isten hozta öcsémuramat – mondja az öreg Imre bácsi, nyolcvanon
felüli, éperős aggastyán, a nyájas magyar kézszorításával, akinek szent