Timár Virgil fia - 3

Total number of words is 4050
Total number of unique words is 1917
32.2 of words are in the 2000 most common words
44.8 of words are in the 5000 most common words
50.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Stirling-házba, de minden percben megint itt lehet, mert iderendelte,
hogy hozzon hírt neki.

MÁSODIK RÉSZ.
Tamás révén hamar kitudódott a városban, hogyan vette pártfogásba Timár
a Vágner Lina árván maradt fiát. A presztizs nagy dolog, s ez a hír a
presztizs hintaján szállt.
– Van-e több ily tanár? – zengte a hiú Sót. A rendtársak is úgy
találták, hogy rendjük tekintélye nem fogyhat, csak nőhet; és még a
házfőnök is, dr. Horvát Vince, elismerőleg említette Timár tettét,
kifogásolta bár, hogy nem kérte előbb priori tanácsát (akkor a
cselédszobák valamelyikében helyezték volna el a szegény Pistát). De
egészben véve az volt a vélemény, hogy az igazi pedagógusnak, s az
egyszerű, apostolian emberszerető papnak példás cselekedetét művelte
rendtársuk.
Timár egyébként még aznap szerzett Pistának új lakást. Ős vendég a
feketekávéra, megjelent a refektóriumban Bögözi, a helybeli klerikális
ügyvéd, s készséggel felajánlotta, hogy ő veszi házához a fiút. Bögözi
nem mulasztott el semmi alkalmat szívességet tenni a papoknak; gazdag
ember volt, de minden érdeke, egész élete egyházi összeköttetései körül
forgott. Pistát avval az egy kikötéssel fogadta gyermekei közé, hogy
legkisebb fiának, a bumfordi Lajkónak, segítségére lesz a tanulásban.
Bögözi eljárt a gyermek hagyatéki és árvaszéki ügyeiben is. Kitűnt ekkor
az írásokból, hogy Pista valódi keresztneve nem Pista, hanem Vilmos.
Miért hítta az anyja Pistának? Talán a falusias nevet szerette, talán
gyűlöletes volt ajkának a másik…
Pista a temetés után azonnal átköltözött Bögöziékhez. Előbb elment
köszönetet mondani Timárnak.
– Azért tovább is az én fiam maradsz… úgyebár? – Kissé elcsuklott a
tanár szava; mert a cisztercita iskolák minden hagyománya tiltá, ekkora
melegséget árulni el egy diákkal szemben, kit a fegyelem kimért
távolában illendő tartani. De tiltotta Timár természetes zárkózottsága
is; majdnem úgy érezte, mintha lelke szemérmét meztelenítné meg… És
mégis jól esett! (Mennyi érzelemnek kell vajudni néha, míg néhány
lélekfoganta szócska megszületik!…)
Pista kissé meghatva és megtisztelve is érezte magát, hiúságának
hízelgett a tanár kívánsága, mintha a jó tanulónak, a zseniális fiúnak
szólna az. Hallgatott, és csak a második kérdésre mondta ügyetlen:
– Hát hogyne… ha meg tetszik engedni.
Abban állapodtak meg, hogy Pista minden vasárnap délután meg fogja
látogatni Timárt, szép időben elmennek sétálni, máskor olvasnak együtt
vagy fordítanak valami nehezebb szöveget. Timár szenvedélyes tanár volt
és tanári hiúságának nagy kielégüléseit várta ettől az intím tanítástól.
– A vendégem leszel – mondta a fiúnak és nagy örömére esett ezt a szót
használni, mely oly szokatlan volt az ő szájából, s kivált egy diákról –
szinte forradalom. Sziklák és falak – természet s megszokás – mennyi
hideg keménységet kelett áttörnie e lélekömlésnek! De kitört a lélek, az
elzsilipelt, negyvenéves _erő_ – szeretni, akit lelt!…
A szegény Lina bútorait, holmiját eladták, és Timár a kanárit kérte
magának, ezt a kis kalitba zárt hangos életet, magányos, papi cellájába…
Most már kívánta az életet, a hangot, mely Pistáról és szegény anyjáról
fog beszélni neki. A fiú hát az első vasárnap egy zöld kalitkával a
kezében jelent meg a tanári folyosón, kissé szégyenkezve, hogy
meglátják, és tünődve a szavakon, micsoda formában ajánlja föl a kanárit
Timárnak – ajándékul? Timár elfogadta a gyermek ajándékát, mert úgy
érezte, ez ismét szorosabbra kötözi a viszonyt kettőjük közt; de ettől
fogva kötelességének tartotta, hogy ő is mindenféle ajándékokat adjon a
fiúnak: könyveket vett neki és vasárnap válogatott ozsonnákkal várta;
egyébiránt minden szükségessel ellátták Bögöziék.

Timár a negyvenedik év felé járt ekkor, túl azon a koron, melyet a nagy
katholikus költő _életünk közepének_ nevez, s mely oly kritikus kor a
magányos férfiúra. Timár e tájban kezdte először céltalannak látni az
életet és estéin néha irtózatos sivár érzéssel feküdt le. Élete
szigorúságából nem engedett semmit; most is tanult, olvasott
lankadatlanul, mint aki valami célra tör: de ijedten kezdte sejteni,
hogy a könyvek nem adhatnak neki többé semmi lényegeset és hogy
tanulásának voltakép célja nincs. Azelőtt, fiatalkorában, érezte
napról-napra, hogy fejlődik, gazdagodik a lelke ezekből a könyvekből:
most csak szomorú stagnálást érzett egyhangú időtöltésében. Miért még
tanulni? Most már világosan látta, hogy soha egy igazi titkot – amit
érdemes megtudni – nem tud meg. S kinek használ az, amit ő tudhat?
Irjon? De fájdalmas meddőség érzése ült benne. Mi van az ő lelkében,
amit nem könyveiből szívott? S minek újra leírni, amit már leírtak?
Irígykedve gondolt másokra, Gombos Cirillre, aki öt könyvből összeüt egy
hatodikat, s boldog a tudatban, hogy szerény, de hasznos munkát végzett.
Fordítani próbált: Kapisztrán János egy francia életrajzát magyarra
ültetni. De ez a munka nem elégítette ki.
Rendtársainak megvoltak az apró intrikáik, kis versengéseik: szinte
irígyelte, hogy ezek annyiok életét betöltik. Ó Istenem, hát minden kis
bűnnek, irígységnek, hiúságnak, megvan a maga életcélja: csak a jóság
nem tud mit csinálni magával? Imái nem segítettek rajta. Az Isten nem
válaszolt neki; s ő nem volt elég gazdag már, hogy kielégítse a
párbeszéd egy néma Istennel, hogy mindig csak adjon és sohase kapjon.
Néha kedve volt sírni, mint gyermekkorában, jelenést kívánt; mint a
szentek, bálványra lett volna már szüksége, mint egy látócsőre, amely az
Istent közel hozza hozzá. Az ember, ha már nem fiatal, az Istennel
együtt sem elég többé önmagának. Timárban földerengett az élet titkos
igazsága: hogy csak az él igazán, aki másért él. A szeretet az Isten
grádicsa.

Az első vasárnap délutánok alig különböztek valami különórától.
Tulajdonképen nem volt mondanivalójuk egymáshoz. Timár kikérdezte a fiút
egész heti élményeiről, olvasmányairól; s aztán elővettek valami
súlyosabb auktort, vagy Timár felolvastatta Pistával egy-egy dolgozatát,
Pista feszélyezve ült a plüs fotölyben s a világért sem szólt volna egy
szót, míg Timár nem kérdezte; az pedig néha kínosan kereste a kérdést.
Ezért hosszú hallgatások voltak. Pista mindig pontosan jelent meg
megszabott órára, és ha néha pár perccel előbb talált érkezni, a
folyosón várt és drukkolt, míg órája ütött: a világért sem ment volna be
előbb. Ugyanekkor, a dupla ajtón belül, Timár is türelmetlenül nézte az
óráját, leste a kopogást.
Ez a türelmetlenség lassankint kisugárzott az egész napjára. Már nem
tudta nyugodtan olvasni ünnepdélelőtti kedves Aeneisét; idegesen
lapozgatott benne s közben a gyermek multheti szavaira gondolt… Ma erről
és erről fog vele beszélni – tervezte – ilyen és ilyen olvasmányokat fog
ajánlani neki… Türelmetlensége kicsalta a rendház előtti feltöltött
terraszra, ahol így mise után rendtársai szoktak föl-alá sétálni a
vasárnapi fényben, és nézni a templomból kijövő közönséget; ő azelőtt
sohasem jelent meg ott köztük. Elegánsan hullámzottak a fekete-fehér
reverendák; Szoboszlai szabadon vizsgálta a nőket, mint egy gavallér.
Egy-egy úri társaság megállt pillanatra a papokkal csevegni.
– Szép idő lesz, főtisztelendő professzor uraim! – intett át messziről a
derék Bögözi szürke kalapjával.
Timár Pistára gondolt, aki már rég eltűnt, kis énekeskönyvével a
kezében, az ügyvéd háza felé. (Mit érnek mindezek az unalmas felnőttek a
gyermek friss, nyilt lelkéhez képest?) Sétahelyekre gondolt, hova fogja
elvinni délután, micsoda kedves helyét mutatja meg neki…
– Hogy viseli magát a »fiunk?« – kérdezte Bögözitől. Nem is tudott
másról beszélni, mint róla. Semmi sem érdekelte. Az egész napja egy
feszült, sőt kínos várakozás volt, mindaddig, míg a kedves léptek, az
ismert kopogás föl nem oldta.

Lassanként egy kissé fölmelegedtek mind a ketten. Timár bizalmasabb
kérdéseket mert intézni Pistához és Pista gyermekileg, fenntartás nélkül
válaszolt azokra. Timár nemsokára úgy ismerte a fiú egész életét,
Bögöziéket, a család minden egyes tagját, a szokásokat, Pista
olvasmányait, a gyermekek játékait, mint akár maga Pista.
A fiú jól érezte magát Bögöziéknél. Könnyed, alkalmazkodó képességével
mindjárt mindenütt otthon volt: gyermeki kora még hamar felejtett s csak
a jelenben élt. Hamar meg is szerette mindenki: Bögöziné, egy jószívű,
de ideges asszony szinte egyenlő érzéssel sorolta gyermekei közé;
kivéve, hogy ez soha sem tette ingerültté, mint édes csemetéi. A fiúk
előtt meg orákulum volt; játékban, leckében egyformán elmaradhatatlan.
Valósággal gyűlölték Timárt, hogy vasárnap délutánra elvette tőlük.
– Azok igazán olyanok, mintha a testvéreim volnának! – S Pista nagyokat
kacagva mesélte Timárnak, micsoda sárkányokat csinál a kis Lajkó, hogyan
telemaszatolja mindenét csirizzel.
Timár tökéletesen fölolvadt e gyermeki csevegés élvezetében, szinte maga
is gyermek lett. Boldog órák voltak. Veleélt Pistával, résztvett
játékaiban, érdekelte a Bögözi-család minden kicsi dolga.
– Egy leányuk is van.
– Igen, az Emmuska. Nagyon jó kis leány. Csak az mindig olvas… én nem is
értem, hogy lehet annyi regényt olvasni…
És aztán beszélt az öreg Imre bácsiról, a Bögöziné apjáról: »de az
igazán nagyon előkelő és nagyszerű öreg úr« – és Bögöziről (aki egész
nap irodájában volt); és a Bögözi néniről… Új volt előtte minden, a
jómódú, zsén nélküli környezet, a folytonos társaság, a vidám hangulat,
és mindent élvezett; a Stirling-ház hamar úgy tünt föl neki, mint
homályos gyermekkorának egy ellenőrizhetetlen emléke. Olyan természete
volt, hogy a szeretetet rögtön megérezte és maga is mindjárt mindenkit
megszeretett; nagy érzéssel mesélte Timárnak, hogy a Bögözi néni
mennyire szereti:
– De szeretem ám én is őt nagyon! – tette hozzá kedves naívsággal.
Timár lassankint féltékeny kezdett lenni Bögöziékre. Jobban szerette, ha
szép, halott anyukáját emlegette Pista, avval a rajongással, mely szinte
áradt fiatal lényéből; vagy ha távol gyermekemlékekről beszélt, még a
Stirling-háznál is régibbekről; régi, szép lakásukról a városban,
játékokról, amiket bácsik hoztak neki, az első képeskönyvről, egy
bácsiról, aki a térdén szokta lovagoltatni, egy másik bácsiról, aki
cirkuszba vitte, állatkertbe.
– Egyszer felültetett az elefánt hátára!
Ezek a gyermekemlékek hemzsegtek a különböző »bácsiktól«. Pista
elfogulatlanul beszélt mindezekről, szabad kiömléssel, ártatlanul, s
gyermeki bizalommal, mint mindenről; nem volt semmi titka. Timárt olykor
épen ez a könnyűség bántotta; mert a szegény anya erkölcsön kívüli élete
ott sötétlett minde témák mögött. De félénk gyöngédsége és szerzetesi
félszeg szemérme visszatartották kérdéseit… Csak nézte bámulva, mily
könnyeden siklik el a gyermek szelleme a legkényesebb tereken; kettejük
között csakhamar ő lett az elfogultabbik. Minden közeledésük mellett is
olykor kínzó távolságot érzett: nem tud eléggé gyermek lenni ő Pistához,
mindenki máshoz közelebb a fiú, mint hozzá. Csakugyan, Pista azonnal
bizalmas lett mindenkivel: a cselédekkel Bögöziéknél, a Timár kis
kölyökrókáival, a ciszterciták pedellusával, s a rendház inasai közül
Tamással (aki hajóslegény volt azelőtt). Timár olykor szinte irígyen
nézte el, mily teljes és feszélytelen barátsággal cseveg vele Tamás: ő
nem tudott vele ilyen feszélytelenül beszélni. Hosszú sétáikon ma is
sokszor szótlan hallgatta s elfogultan Pista csevegését, amint
Bögöziéket dícsérte, vagy – mikor a Duna felé mentek – a dunai város
régi kedélyes hajós-életéről beszélt – és ha Timár mégis közbeszólt
valamit, Tamást idézte reá, mint tekintélyt: Tamás ezt így mondta… Tamás
azt úgy mondta…

Így élt szegény Timár hétről-hétre és lassanként már nem is élt másban,
mint Pistában; a maga eseménytelen élete csak egy szürke lap volt,
amelyre a Pista fiatal élete íródott, mint ahogy az üde forrás ír a
kiszikkadt földre. Pista élete kivirágzott a Timár lelkében, és tudatra
ébredt jobban, mint Pistában magában; és Timárnak, mondom, csak az volt
fontos már, ami Pista körül történt: minden érzelme csak ahhoz fűződött.
Ez a kivirágzás élősdi módon terjedt szét lassanként a szerzetes lelkén,
és egész életét árnyba borította. Most már egész héten át Pistával
foglalkozott gondolatban; egész hete csak a kedves, társas, bizalmas
vasárnapnak feszült, kínos várása volt. Ennek a reménye éltette, ez
adott új értelmet minden élményének, olvasmányának, – ez az egy
szempontja volt mindennel szemben: hogy hogyan fog majd Pistának
beszélni róla? (Mert az ő életét is bele szerette volna plántálni
Pistába mint ahogy a Pistáé beleplántálódott az övébe.)
Az iskolában is úgyszólván csak Pistát látta meg; a többi fiúk már nem
érdekelték. Mégis csak vasárnap beszélt tulajdonképen Pistával: mert
valami különös szemérem visszatartotta attól, hogy a megállapított időn
kívül megszólítsa. Mise előtt oldott föl legfeljebb, a nyájas
sekrestyében, ha Pista ministrált, s öltöztette a papot, szinte nőies
gondossággal igazítva meg vállán a csipkés karinget. A tanteremben
mindig óvatosan tartotta a régi távolságot: ott soha egy bizalmasabb
szót sem váltottak. Száraz, tanári rendelkezéssel rendelte őt néha
magához, a többiek előtt pontos terminusra.

Egy vasárnap Pista váratlan elmaradt.
Ez a nap felfedezés volt Timárra nézve, keserű érzések primiciája.
Már mikor a megállapított órát elütötte a templomtorony, nem tudott
többé nyugodtan maradni: a fiú máskor mindig oly pontos volt! Föl-alá
járkált a szobájában, minduntalan az óráját nézte, és babonásan
vigyázott, hogy ki ne hagyja lépéseiben a parkett egyetlen kockáját.
Minden hangra, minden lábzajra fölneszelt… egy kopogásra torkáig
lüktetett a szíve, pedig jól ismerte, hogy ez csak a Tamás kopogása.
Akkor nem is állhatta ki tovább – noha esős idő volt odakünn – esernyőt
fogott és kiment a rendház elé. Hátha az volt a hiba (gondolta
önkénytelen babonája), hogy nem ottkünn várta, ahogy szokta.
– Most fog mindjárt jönni – mondogatta. – Szembejövünk a lépcsőn… a
kapunál… – Oh, hogy a legártatlanabb szeretetet is a kínok mérik! Ha egy
fiúalakot látott föltűnni az eső rácsain át, egész lénye a szemébe
feszült: míg szomorú csalódottsággal állapította meg, hogy nem ő az! Nem
ő… és ez sem ő… Tanítványainak köszönését mogorván fogadta, mintha
mindegyik egy új reménytől fosztotta volna meg. Nem nyughatott bele,
hogy meg legyen rabolva attól, ami egész hetének egyetlen várakozása,
vigasztalása volt.
– Elkésett… jönni fog még… – biztatgatta magát. Másra akart gondolni,
olvasni kezdte gépiesen magában a számsort, imádkozott. Visszament
cellájába s elővette breviáriumát: de nem tudta rá lekötni figyelmét.
Akkor megint kiment az utcára. Ideges gyorsasággal aprózta lépteit. A
torony órája ismét ütött.
– Nem fog már eljönni, ha idáig nem jött – gondolta, szinte valami
megkönnyebbüléssel, hogy a várás kínjai elmúltak. Most bevallotta
magának, hogy nevetséges a viselkedése, de érezte, hogy nem tud
uralkodni magán.
– Istenem, – gondolta – bocsáss meg, túlságosan szeretem egy
teremtményedet: de Te rendelted így, és Te alkottad őt méltóvá a
szeretetemre. És Te látod, Uram, hogy a szeretetem tiszta: van-e
tisztább szeretet, mint a nevelőé a Fiatalság iránt?
De mi lehet az oka Pista elmaradásának? Beteg – ő, aki sohasem szokott
beteg lenni –; vagy valami váratlan történt… valami szerencsétlenség?
Vagy egyszerűen csak elfeledkezett… talán nagyon jól mulat Bögöziéknél…
vendégek vannak… vagy kirándulásra mentek… Talán elfelejti őt már az ő
fia. Harag és elkeseredés melegedett benne ezen a lehetőségen; és bár
érezte mily valószínűtlen ez, gondolatai mégis arra terelődtek:
tulajdonképen mit is nyújthat ő Pistának unalmas, öreg professzor
létére? Közben egy másik ijesztő eshetőség rémlett föl agyában, valami,
amire már többször gondolt: Lina írt halála előtt a fiú apjának; az apa
eljött és elvitte gyermekét…
Nem bírta ki tovább. Érezte, hogy nem fog nyugodtan aludni, ha el nem
megy Bögöziékhez és meg nem tudja az elmaradás okát. Kissé restelte
ugyan, hogy ilyen módon elárulja nyugtalanságát; azonkívül az ügyvéd
családjához nem volt járatos, és félénk magányosságának, gyenge
akaratának valóságos nagy elszánás kellett ily látogatásra. De most
nyugtalansága legyőzte minden más érzését. Úgy ment végig a kisvárosi
utcán, mint akit a sorsa visz, mint akit egy magánál erősebb erő hajt,
gépies imát mormolva magában.
Pistát Emmával, a kis bakfissal sakkozva találta: kissé meg volt hűlve,
azért nem eresztették ki az esős időben. A fiú boldog volt és büszke a
neki szóló látogatás miatt: alig tudta a helyét találni Timárnak. A
tanár belső örömmel szemlélte gyermekét a kedves és úri otthonban, amint
vidáman és otthonosan csacsogott, amint fiús szögletességgel próbált
udvarolni a kis leánynak; apai szíve titkos elégtétellel duzzadozott.
Nagy megnyugvással és önmagán nevetve tért haza.
Ettől kezdve azonban nyugtalansága folyton kiújult. Nem érezte Pistát
többé oly kizárólag az övének, mint az első időkben. Oh ha fia volna!
így minden véletlen közbejöhet. Néha az ismeretlen apa kísértette;
»micsoda apa az?« – gondolta belső megbotránkozással, de titkos örömmel
is. Nyilván nem akar tudni gyermekéről… Mégis: rémítette a vér joga,
mint egy fenyegetés; féltékeny volt arra az egész homályos életre,
amiből a fiú kisarjadt. De féltékeny volt arra a vidám életre is,
amelybe a gyermek belenőtt; oh, már nem tisztán őkörüle forgott ez a
mikrokozmosz!
Pista megváltozott. Gyermeki hiúsága nagyon is kielégült; s a
látogatások tanárjánál nem hatottak többé rá az újság ingerével.
Kelletlenül és késve jelent meg, s unottan, szórakozottan ült ott Timár
előtt. Nem mintha szeretete megcsappant volna nevelője iránt; de naív
őszinteségében képtelen volt arra, hogy figyelmetlenségét vagy rossz
hangulatát palástolja. Modora is egyre szabadabb lett, és Timár
aggodalmain, türelmetlenségén olykor nagyokat kacagott. Az is
megtörtént, hogy fölhalmozott leckéire hivatkozva, kibújt a vasárnapi
találkozás elől: és mikor Timár nem nyugodott bele, és bebizonyította,
hogy a fiú ürügye csak ürügy, nem hallgatta el az igazi okot sem:
– Attól félek, hogy megún a tanár úr, ha mindig a nyakán vagyok.
Oly kedvesen és gyermekesen mondta ezt, szokott nyiltságával, hogy nem
lehetett reá haragudni. Timár azonban Bögöziékre gondolt, akikkel Pista
mindig, mindennap együtt van… Persze, ő nem tud neki annyi mulatságot
nyújtani, latin könyvekkel zsúfolt szobájában, vagy egyhangú sétáikon:
mint az a vidám ház, az élénk gyermekek, és Emma, a csinos kis
regényolvasó.
Akaratlanul irígyen gondolt erre a családra. Különösen Emma izgatta őt,
akiben a fiú első szerelmét sejtette, majdnem alaptalanul, mert a
gyermek gyermek volt még egészen. Timár mégis érezte, hogy az élet
követeli már ezt az életteljes fiatalságot és hogy nemsokára minden más
fontosabb lesz neki, mint az ő barátsága és régi könyvei. Mély
melankóliával gondolt erre. Elnézte a fiút, amint szórakozottan ült
előtte a karszék kopott plüsén, ki tudja, merre kalandoztak gyermeki
gondolatai. Ez a kedvetlenség őt is kedvetlenné tette, semmi sem jutott
eszébe, ami a fiút érdekelhetné, unatkozva és kellemetlen gondolatok
közt ültek együtt, s gyakran mindkettőjük terhesnek találta ezt az
együttlétet; Timár mégsem tudta volna nélkülözni. Ha egy-egy pillanatra
viszatért a régi bizalom, az annál kedvesebb volt, és hosszú időre
boldoggá tette őt. Egy alkalommal Pista betegen találta Timárt, és ekkor
felébredt benne minden veleszületett gyengédség, csevegett hozzá,
vigasztalta, vele maradt késő estig, és másnap megint eljött, leckéit
végezve. Ettőlfogva Timár gyakran rosszullétről panaszkodott a fiúnak,
néha elég kevés igazi alappal, hogy ezt a ritkuló gyengédséget kicsalja.

Timár néha valósággal megalázottnak érezte magát kis barátjával szemben.
Mert kettejük közül a fiú volt az, aki kevésbé szorult a másikra, ő volt
az erősebb. Ezt Timárral önkénytelenül és gyermeki kegyetlenséggel
éreztette sokszor.
Semmi tisztelet sem volt benne a tekintély iránt. Amint a Timárral való
barátság megszokott lett előtte – Timár maga megszokott, mint egy apa –
úgy bánt vele, ahogy élénk eszű és élénk temperamentumu fiúk nagyonis jó
apáikkal szoktak: kissé gúnyos és fölényes szeretettel. Hiszen csak erre
vágyott mindig Timár – hogy úgy tekintse, mint valaki egészen közelit,
mint apát –: most mégis fájt neki! Mert mi az apa a fiú lelkének? Egy
kedves öreg bútor, semmi egyéb; mindenki más jobban foglalkoztatja őt.
Timárnak lelkét néha mintha éles kések szúrták volna, mikor a fiú
ártatlan őszinteségében elárulta, amit maga sem tudott tudatosan: mily
keveset jelent neki ez a jó tanár-pap. Pista nem csinált titkot belőle,
hogy sokallja az időt, amit Timárral tölt: és mind nyiltabban iparkodott
abból lealkudni; – Timárnak pedig, a gyönge apának, nem volt eszköze
érvényesíteni akaratát! Néha szinte könyörgött Pistának: – igen,
megalázta magát előtte – és önmaga előtt! De hogy tudott volna
haragudni? Oly szép volt a fiú, kedves és vidám fölényében, gyermeki,
dacos vállrándításaival, s avval a szelíd és gúnyos modorral, mely
mindig a szegény Linára emlékeztette őt!… Olykor szeszélyes volt, mint
egy kacér asszony, – de annál kedvesebb. Mentül jobban fölébe nőtt,
annál leküzdhetetlenebbül szerette! Nem volt-e az ő lelkének gyermeke?
Fában is az nő leghamarább fölébe földjének, amelyik abból legtöbb erőt
szívott! Volt-e valaha fogékonyabb, tehetségesebb tanítvány Pistánál?
Mit tesz, hogy ma már nincs reá szüksége? Amit kapott tőle, azt többé
semmi el nem törülheti.
S Timár látta fiát, folytatóját; mult az idő, s a tanítvány egyre többet
ígért… Amit ő gyűjtött, azt ez a gyermek készen és korán megkapva, új és
nagyszerű célokra fogja értékesíteni. A tudomány embere lesz talán:
büszkesége a rendnek, mely nevelte, az egész hazának… Pista rajongott a
tudományért, mindenért rajongott. Bögöziné volt a legjobb asszony a
világon, a Bögözi-fiúk a legkedvesebb gyermekek, Emma a legszebb lány –
de a TUDOMÁNY volt a legdicsőbb dolog az életben: mohó esze szítta, mint
virág a napot. S minden gyermeki fölénye mellett is bámulta Virgil nagy
tudását: ki volt oly jártas rég letűnt korokban? Timár csak elnézte: ha
ő bírt volna igy rajongani! De ő száraznak érezte e tudást az ifjú
fantázia alchimiája nélkül, mely színek, lelkek és sorsok csillogó
szövetévé képes varázsolni. Napról-napra jobban Pista lett minden
munkájának, egy egész élet görnyedésének, egyetlen értelme. Érte
történt: nem volt haszontalan!… S néha jöttek órák, mikor a tanulás
gerjedtsége közel hozta őket, mint egy közös szenvedély rabjait. Pista
ugyan nem szeretett együtt tanulni Timárral: de beszélni arról, amit
tanult: igen!
Pista abban a korban volt, amikor az ész, a szellem ereje és méltósága
először mutatkozik meg az ifjú előtt s elvakítja fényével a lelket:
mindent ebből az egy szempontból tekint, minden embert e szerint ítél
meg. Ezt a próbát Sóton kevesen állták ki, még a tanárok sem. Timár, az
más volt; de a többiek?! Szoboszlai Timót, a természetrajz elegáns
tanára? aki vakító fehér reverendaujjában jól ápolt kezét gesztusra
emelve, oly üres pátosszal tudta szavalni a tankönyv szép latin neveit:
»_Lamellibranchiata_, azaz _Lemezes kopoltyúsok_.« Vagy a kis Bogár
Szaniszló, aki jó pedagógiai fogásnak találta a _heretyutyutyu_ nótájára
énkeltetni a latin regulákat? Vagy a vörösarcú Lesinszky, nagy hazafi,
akinek ez a kérdés volt a trükkje:
– Milyen Ausztria földrajzi alakja? – amire azt kellett felelni:
– Olyan, mintha Magyarország köré egy dézsa moslékot öntöttek volna ki…
– Timár mégis csak különb volt. Megérzett rajta a szellem embere s az
apró intrikákkal telehálózott klastromban, pletykás kisvárosban valami
nemes különállás különböztette meg, mely annál jobban imponált Pistának,
minél jobban kinőtt környezetéből ő is. Múlt az idő s ez használt
Timárnak: Pista megértetlen állt környezetében. Pista kezdte bizonyos
naiv megvetés pózát felvenni mindenkivel szemben; szerette és lenézte a
világot; mi volt itt körülötte? Cselédügyek és városi pletykák, Bögözi
bácsi jogi kérdései, Emmuska érzelmes regényei s a bumfordi Lajkó
footballszenvedélye: mindez nagyon kicsinyes dolognak tűnt fel őelőtte,
aki Caesar politikájáról és az őskeresztény egyházak keletkezéséről
szóló könyveket olvasott.
– Én nem is értem, hogyan lehet így élni, minden magasabb érdeklődés
nélkül.
Ebben egyek voltak, egymásra találtak: a gyermek, akinek egész lelke még
csupa szent kíváncsiság, tiszta magasba-vágyás volt, és a szerzetes,
világtól elvonult, könyvekbemerült félénk életével. A gyermek most
érezte, hogy őt igazán a szerzetes érti meg; neki panaszolta el fiatal
életének első csalódásait, az első nagy lehangoltságokat, különös
zavarokat, melyekkel ráköszönt az Ifjúság, ez az orv ellenség, aki
kiragadja a gyermeket a panorámás nyugodt nézőtérről és földobja a véres
zavaros színpadra… világnézetének első nagy forrongásait. A papoktól
nevelt, ártatlan fiúcska nem sejtette még e nyugtalanságok jelentését: s
Timár szemérme tiltotta, hogy kényes témákról szó essék közöttük.
– Munka! – mondta mindig a szerzetes – kerüld a tétlen perceket. Tétlen
percekben fölcsiráznak a bénító, mérges hangulatok, mint gaz az ugaron.
– És egy nehéz görög szöveget nyitott föl; s a kemény észtornába, a
lelki izmosodás érzéseibe belefeledkeztek mind a ketten.

Oh a nevelés gyönyörűsége, a tanítványnak a mesteren csüggő, áhítatos,
ígérő szemei! Timár fenékig élvezte ezt a gyönyörűséget, mely nemcsak a
lelki ajándékozás ünnepe, hanem egyúttal az emberi hiúság egyik
legnagyobb kielégülése. Végérhetetlen szellemi tobzódások voltak ezek;
nem tudtak betelni egymás gondolataival. A tanár talán még jobban
élvezte a fiúnak friss látását, meg nem vesztegetett ítéleteit, mint a
fiú az ő tudását, bölcsességét. Néha késő estig ültek egy könyv fölött,
mind a ketten lekéstek a vacsoráról. Máskor telhetetlen sétákat
csináltak, peripatetikus beszélgetés közben, a tölgyes hegyek közt; volt
egy kedves padja Timárnak, az úgynevezett Demir-kapunál, a Nagyhegy
tetején, azon üldögéltek sokszor alkonyatig. Naiv fantáziájuk fölhevült,
hangjuk emelkedett; a rigók fölriadtak és a meszes hegyek
visszhangzották a szót. Vitatkoztak. Pista elragadtatta magát,
szenvedéllyel, lelkesen védte álláspontját. Timár a görög ifjakra
gondolt, Sokrates tanítványaira… az őskeresztény neophitákra.
Csakhogy Pista nem volt alázatos, mint az őskeresztény neophiták.
Fölbátorodott egészen. Véleményeit habozás nélkül kimondta, és
véleményei nagyon gyakran ellentétesek voltak a tanári felfogással.
Ellenkezése szenvedélyes volt, szinte védekezés, s inkább magának szólt,
mintsem tanárának: mintha szüksége lett volna, önmaga előtt
bebizonyítani, hogy neki külön álláspontja lehet. Mennél mélyebben
érezte a Timár hatását, annál erősebb lett ez a reakció. Már-már odáig
ment, hogy elég volt Timár véleménye valamiről, s Pistában
ellenállhatatlanul az ellenkező vélemény lett úrrá.
Egyre merészebb lett, utolsó skrupulusait sem hallgatta el, s Timárt
sokszor valósággal megrémítette, amit ez a gyermek mert mondani a sóti
ciszterciták százados, tiszteletreméltó falai közt. Olvasmányairól
beszélt s tüntetőleg fedezett fel szépségeket és igazságokat olyan
íróknál, akiknek már a neve is hökkentő volt a papi fülekben. Mondjuk
ki: ugratta, aztán kedves, gyermeki hahotával ütötte el… Mit tehetett a
szegény professzor: szerette ezt a semmirevalót. S ha néha mégis komoly
szemrehányás vagy intelem jött ki az ajkain, Pista kész volt védni
álláspontját: semmit sem ítélhetünk el olvasatlan.
– _Audiatur et altera pars_ – mondta. S Timár vitatkozhatott magában az
ördöggel, aki olykor azt súgta, hogy a fiúnak igaza van…
Egy bizonyos: Timár nem haragudott, sőt örült Pista bizalmának, mert ez
új kapcsot kapcsolt kettejük közt: ki más előtt beszélt volna ily
szabadon a fiú? Ők már barátok voltak; Pista már tanárairól is nyiltan
csúfolódott Timár előtt; például elmondta, hogy a kényes, képzelt-beteg
Szádi Márk hogyan jön órára: a reverendája fölött szalonkabát, azon egy
sál, azon überciher, azon megint egy sál, végre télikabát… és első dolga
a hőmérőre nézni: s aszerint hámoz le a különböző héjakból magáról,
ahány fok meleg van a tanteremben… Csak ilyeneket: de ez is forradalom
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Timár Virgil fia - 4
  • Parts
  • Timár Virgil fia - 1
    Total number of words is 3985
    Total number of unique words is 2049
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 2
    Total number of words is 4085
    Total number of unique words is 1861
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 3
    Total number of words is 4050
    Total number of unique words is 1917
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 4
    Total number of words is 4042
    Total number of unique words is 2040
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    42.2 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 5
    Total number of words is 3986
    Total number of unique words is 1960
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    41.9 of words are in the 5000 most common words
    48.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 6
    Total number of words is 4139
    Total number of unique words is 1980
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 7
    Total number of words is 4049
    Total number of unique words is 1967
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 8
    Total number of words is 4066
    Total number of unique words is 1839
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    49.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 9
    Total number of words is 4148
    Total number of unique words is 1953
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    46.2 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 10
    Total number of words is 724
    Total number of unique words is 411
    51.5 of words are in the 2000 most common words
    61.1 of words are in the 5000 most common words
    68.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.