Timár Virgil fia - 8

Total number of words is 4066
Total number of unique words is 1839
31.3 of words are in the 2000 most common words
43.4 of words are in the 5000 most common words
49.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
»– Nem áll meg ez az idő – nem áll meg ez, akármit mond a Falb.
»Mintha – gyermeki szuggesztibilitással – belekerültem volna az öreg
ösztönös lelkének sodrába, és lelkemig csapott volna árama! Éreztem
mindent, amit ő érzett. Éreztem, amint letörte az átfürészelt hasábfa
végét, hogy milyen kéjjel teszi, mintha a Falb Rudolfnak a feje lenne
az. Tudtam, amint nyakát félreszegve, önfeledten rángatta az akadozó
fürészt, hogy most az emberek elrontott örömén kéjeleg, ha csúf idő
lenne! (Esni fog, fagyni fog, jégeső lesz, már zizzen a szele, már
fodorodik!) Mint egy csúf varázsló tünt föl előttem, kit semmibe vettek,
kinevettek: de ő tudja, amit tud, hadd nevessenek! ő szövi már sötét
terveit. Nem féltem tőle, barátja voltam; de egyúttal megvetettem kissé,
mert csúnya volt! És éreztem, hogy nincsen ereje, hogy maga sem hisz
erejében, csak hazudik magának, csak áltatja magát, mint egy megcsalt
Sámson, amint szinte kétségbeesett vidámságra próbálja ingatni lógó nagy
fejét, hogy már szinte nótázni kezd a munka súlyos himbálásában.
»Most, hogy a tragédia hogy’ kezdődött – tudom, hogy úgy, hogy a lányok
átszóltak:
»– György papának milyen jó kedve van – mondták; és jól emlékszem még a
gömbölyű kis vidám szőkére, aki először kérdezte:
»– Lesz-e szép idő, György papa?
»És jól emlékszem, mennyire bántott minket ez a haszontalan kérdés,
engem és György papát. Mert megéreztük egész hiúságát, egész
odavetettségét a céltalan szónak: hogy csak úgy mondták, ötletből,
tréfából, unalomból; hogy nem adnak a feleletre semmit, hogy mulatnak
rajta. Ezek a leányok! Éreztem, hogy György papa épúgy ki nem állhatja –
mint én a kislányismerőseimet – ezt a viháncoló, haszontalan bandát,
akik semmit sem vesznek komolyan, csak arra valók, hogy oktalan
nevetésükkel az embert ingereljék. De mintha minden szabad volna nekik –
mivel olyan szépek! »Mennyire nem szégyellik magukat« – gondoltam, amint
lopva odapillantottam a pruszlikból majdnem kidagadó mellükre, hónukig
föltűrt csupasz karjaikra, s lábszárukra, melyet térdig is föltárt a
hajladozásuk. Szédülve erőlködtem nem nézni reájuk – s az öreg György –
neki is fölfogtam egy éppen oly sunyi pillantását – sohse felejtem el.
Pedig rögtön leszegezte (hogy oda se néz, hogy felelni sem akar) – és
egy sokkal kedvesebb tárgyra pottyant a pillantás: a borosüvegre mely
ott állt, mint most is, a vágóbak lábánál, sötét mámor edénye a sarjadó
fű közt. Fölkapta két kézzel és nagyot húzott a furcsa, ecetes lébül.
Bennem volt minden mozdulata: a fejszét fogta… egy megharmadolt hasábot
tuskóra állított…
»A lányok azonban köréje sereglettek, mint könnyű kis muslincák egy nagy
dongó köré.
»Már most azt mondhatnád, hogy minden, ami történt, a késő érzékiség
fölgerjedése volt, az éhes bestiáé… De én, aki e percekben majdnem
egészen egy voltam az öreggel, nagyon jól tudom, hogy nem úgy volt.
Vágya szegénynek, maga a vénült vágy, csöndes volt és félénk, áhitatos.
Hogy is mert volna egy olyan piszok és csúnyaság, mint ő, nekimenni
ezeknek a szép, tiszta úricselédeknek, az alatt a nyilt, világos ég
alatt, ebben a gyönyörű tavaszban? Bujni szeretett volna inkább,
félrehúzódni borosflaskójával, oda, ahol semmi ebből a sok szépből
hozzája nem férhet! Részeg nem volt, megállapították: az ő borától nem
lehetett berúgni. A düh sem vihette, hogy ingerkedtek vele: mert hiszen
ez nem volt rosszakaratú ingerkedés: inkább kedveskedve öntötték feléje
tavaszi vidámsággal megtelt szívüket a fiatal lányok, mint ahogy a bőven
buggyanó tiszta forrás sem nézi, mily hitvány porra ömlik. De éppen a
szépségnek az a feléömlése háborította föl ezt a csúnya gnómot! Hogy a
szépség így szóbaáll vele, mintha ő nem is volna más, csúnya és nem
közibük való. És éppen azon nap, abban az irtózatosan gyönyörű
tavaszban, mely a csúnyaság minden irígységét és fájdalmát fölkeltette,
s szinte helyet sem hagyott, ahol kidühöngje magát…
»Már most a lányok hangja cseng a fülembe, a kedves ingerkedésnek ez a
zápora, de gyorsan, csapkodóan, megállíthatatlan és végzetes
óhatatlansággal túláradva, mintha vesztüket éreznék:
»– Nem hallgat ránk; iszik.
»– György papa! Nem hallja! Jósoltatni akarunk!
»– Mit ígérjünk neki?
»– Nem ígérhetem, mint a békának, hogy üvegbe teszem és lajtorját
csináltatok bele.
– »Hallom a nevetésüket, érzem a félszeg fantasztikum benyomását, amint
elképzelem az öreg Györgyöt, hogy kuksol az üvegben, mint óriás béka, és
békamozdulatokkal mászkál a létrán föl s alá.
»– György papa! Lesz-e szép idő?
»Akkor egy sötét villanás, egy balta a magasba, ijedt szétrebbenés.
»– Nem lesz szép idő! Jég lesz, zivatar lesz! Szél! Tél!
»Lélektelen néztem.
»Valami hősi volt ebben a szennyes, esetlen alakban, groteszk pózában,
amint két kézre fogva a sulydokló fejszét, s ijesztően forgatva véres
szemeit, kiáltozott rekedt, sárga hangján a friss, vidám lányok közt, a
ragyogó tavaszban, és szelet, jeget, teleket jövendölt. Eleven
tiltakozásnak látszott ő, egy reménytelen, rekedt kiáltásnak a szépség,
a tavasz és minden szép ellen.
»S akkor a Falb Rudolf neve – mert az öreg rögeszméjével népszerűvé
tette ezt a nevet – a lányok is tudták. »Falb Rudolf… tartós szép időt
jósol a Falb Rudolf…« Visszalopakodtak, nevettek… kívülről bizonyára
kedves, jelentéktelen tréfás jelenet volt: senki se mondta volna, hogy
tragikus vége lesz. De én éreztem, hogy csata folyik itt, borzalmas
csata: s a szívem összeszorult. Mert az én szegény varázslómat minden
elhagyta, minden ellenség volt; nyolc ingerkedő, huncut leányszemből,
egészséges, csattogó szájakból, a légből, az égből, a szerte nevető
kékségekből s a vidám szellő leggyengetéseiből, mind ugyanazok a gúnyos,
szemtelen, tűrhetetlen szavak incselkedtek, ragyogtak, vágtak, nevettek,
csattogtak:
»– Tartós szép idő! Tartós szép idő!
»És minden, minden, az egész természet, a föld, amely szinte láthatóan
bizsergett, a fák kikukucskáló rügyei, a lengő, lebegő, hajózó virágok,
s a könnyűkendős, nevető cselédek, akik kijöttek a patakhoz mosni – mind
a Falb Rudolfnak adott igazat – mind a szép időnek – mind a szépségnek
hívévé szegődött ezen a nagy csatán. Ó! én éreztem, éreztem a véres
komolyságot! mintha nagy, emberentúli erők harcolnának, istenek! Énnekem
nem volt kedvem nevetni. Visszafojtott lélekzettel néztem, amint György
hősöm még egyszer elnémult – kirobbanásig feszülő némasággal »öm, öm« –
és még egyszer a tuskó fölé hajlott – mint a tudós, ki versenytársa
nevét hallva, közönyt színlel. De több volt ő már ekkor! több volt már!…
»És most megint a leányhangok –
»– György papa, csináljon szép időt!
»– Csináljon szép időt!
»– Bort adok! Elviszem a György papa flaskóját, mikor lemék a pincébe és
megtöltöm a legjobb borbul – sohse ivott olyat.
»– Csak szép idő legyen…
»… és György papa hangja, höpögve, mint a biztosító szelep hangja a
robbanás előtt –
»– Kell is nekem a borod… Nem szorultam én a szajhák borára! Van nekem
borom, csinálok én magamnak… Nem iszok én soha mást, mint amit én
csinálok… Ecetbül, cukorbul… nem cserélem ki a szajhák borával…
»És megint a lányhangok zápora:
»– Mit adjunk? Mit adjunk?
»– Csókot adjunk neki?
»– Kell csók, Gyuri bácsi?
»– Gyuri bácsi!
»– Eljöjjek magához este, Gyuri bácsi?
»Kacagás, kacagás.
»– Gyuri bácsi, igaz, hogy maga egy lópokrócon alszik?
»– Egy lópokrócon, az ölfa tetején.
»– Egy fáskamrában.
»Minden kacagáson keresztül éreztem – és megborzadtam ebben az érzésben
– hogy a szép, tiszta lányokat izgatja a cinikus piszok, mely ebből az
erős vén emberből áradt, izgatja őket maga a csúnyaság és hogy éppen nem
megvetéssel nézik, hanem lihegő érdeklődéssel; közel tolongtak hozzá,
tapogatták, szagolták. Rettegés és útálat kelt bennem; szerettem volna
elfutni, de nem tudtam. Tudtam, hogy most, most kell jönni valaminek –
és nem is csalódtam.
»Az öreg György fölegyenesedett, mintha a gerincét kivasalták volna. A
fejét fölütötte. Véres szemében fehér villanások égtek. A fürész kiesett
a markábul. Sohasem felejtem el ezt a markot, ezeket a nagy, rögös
tenyereket, amint kitárultak ebben a pillanatban, lassan, maguktól, mint
egy nagy növény szirmai, indán lógó húsos levelek, gyilkos és kéjes
tárulással. Mintha simogatni akarna vagy szorítni, halálra. Mint egy
rémes szatir, mint egy Kyklopsz. A válla kidagadt, a kis emberből
egyszerre óriás lett. Az üstöke föllengett a tavaszi szélben, mintha
felhő volna.
»Most a lányok is megérezték, hogy a pohár betelt. Komoly ijedtséggel
rebbentek szét ezúttal; de a favágó, mint egy bősz, busa állat, utánuk
szökött. A kis gömbölyű akadt a kezébe, s az óriás mancsok mint zúzó,
bőrös fogók, nyomódtak bele találomra a leány forró, dagadó húsába.
Futni szerettem volna: de valósággal a szememnél fogva voltam odakötve,
mint egy lázálomban. Tudtam, hogy ennek így kell lenni! a bosszú kéjét
és borzalmát éreztem, a diadalét! De másfelől mégis irtózatos fájdalom
és rettegés fogott el, amint azt a szép lányt, az imádott Szépséget, a
piszkos kezekben láttam. Szinte eltünt a fehér leányhús a barna markok
közt, mint harmatcsöpp a porban. A lány sikoltott, segítségért kiáltott.
A többiek, kis távolságban megálltak, körülnéztek, tanácstalan. György,
az óriás, tépni, gyúrni, fosztani kezdte a ruhát és a húst. A lányok
megálltak, mintegy megmeredve; hipnotizáltan tapadt szemük a vad
látomásra, félig borzadva, félig kíváncsian nézték, mint egy természeti
tüneményt, az egyik még közelebb is lépett egy lépéssel. György se
hallott, se látott. A nyomorgatott leánytest elfulladt, hörgött a kezei
között. Egy kapocs a hátáról szétpattant és ívben, csattanva esett rá
egy kőre. Csodálatos, mennyire emlékszem mindenre, egy ilyen apróságra.
»Megkövülve álltam egy darabig; aztán hirtelen, kétségbeesett
erőfeszítéssel kirántottam magam, mintegy varázslatból, elfutottam. Ó
milyen nehéz volt! úgy éreztem, mintha elszakadt volna valamim; amint
megfordultam. Az ér szinte megpattant halántékomon; s mintha minden,
fák, föld, felhő, kiabált volna rám, futott volna utánam, marasztalt,
ráncigált, tartóztatott volna… Izgatott erőfeszítéssel szaladtam végig a
gyümölcsösön. Fejemben őrült gyorsasággal kalimpáltak a gondolatok;
néhány pillanat alatt irtózatos részletességgel képzeltem el a rémes
esemény folytatását, véresen vagy szennyesen, miközben olyan képzetek
merültek föl borzongó gyermekagyamban, melyekről nem is tudtam, hogy
tudok. Mindez csak pár pillanat. Amint kiértem a fák közül a tárt kertbe
s megláttam a frissen fölkelt tiszta holdat, az alkonyba boruló
virágágyakat. egyszerre elöntötte minden izgalmamat a nagy falusi
csöndesség, a szépségek csöndes tengere. S amint az izgalom megszakadt,
megszakadt erőm is, elbotlottam, s úgy hevertem ott, talán eszméletlen,
amíg megtaláltak s bevittek a házba.
Elhallgatott. Visszatértünk már mi is a terraszra s leültünk. Lassan és
nehezen esteledett; egész világos volt még, de a szél szelídségében volt
valami esteli, s a holdvilág észrevétlen fölsuhant már az égre s várt és
lesett a bárányfelhők mögött, mint a szinésznő várja jelenését a
kulisszák mögött.
– És mi történt aztán? – kérdeztem. – Megölte vagy pedig – –
– Máig sem tudom – felelte barátom. – Átalltam kérdezni, isten tudja,
miért? Valaminek történni kellett, mert Györgyöt becsukták, s mikor
kiszabadult, azt mondták rá, bolond… Apám sajnálta és később megint
adott munkát neki. Én sohasem tartottam bolondnak…
– És ha bolond is – folytatta. – Mit jelent az, hogy bolond? Az ész csak
öltöny az impulzusokon… Az őrült ezt az öltönyt leveti…
Sokáig hallgattunk. A tücskök kezdtek szólni és lassankint sötét lett.
Egyszerre friss kacagás csendült a felséges éjben. Vidám, fiatal hangok
zenéje, női ruhák selyemsuhogása…
– Hát maga mit gubbaszt itt? – nevetett egy gyönyörű asszony barátomra,
bájos csúfolódással állva meg, nagyobb társasággal a tornácajtóban.
(A felesége volt.) Barátom ráemelte fejét. A hold tette-e, – mely akkor
mászott fel az égre, – a csodálatos szépségű est környezete, vagy valami
nevezhetetlen indulat háborgása: de sohasem tetszett ez a fej oly
csúnyának, mint akkor. Egy képet lehetett volna róla festeni, és alája
írni: _A gyűlölet_.


NAGY SÁNDOR ÖREGKORA
Er wird nichl äusserlich den Zurückgalassenen erscheinen, sondern er
wird in ihren innersten Seelen wohnen, als Teil derselben, in ihnan und
durch sie denken und handeln.
Gustav Theodor Fechner.

1.
Ne menjetek még el – mert akkor én egyedül maradok – nem akarom
megmondani, hogy kivel maradok – azt gondolnátok, hogy félrebeszélek –
igaz hogy egy kicsit sokat ittam – otthon most nem szoktam – és a bor
meghozza a kísérteteket – engem is környékez egy – sisakos, kardos
kísértet környékez – nem, nem a kis sógorom – nem a friss halott – egy
régi halott, egy öreg kísértet! – Mit szólnátok most, ha elkezdenék
mesélni, mesélni, mint egy fantaszta? Például Nagy Sándor öregkoráról
mesélnék – (tudjátok, hogy Nagy Sándor fiatalon halt meg). A kis sógor
esetét azért nem akartam elmondani előbb, hogy ne gondoljatok
fantasztának. De most elmondom, ha még itt maradtok. Pincér, még egy
üveg! Nem olyan egyszerű dolog, mint hiszitek.
Gondoltatok-e már rá, mennyire nem vagyunk urai annak, amit teszünk?
Mert honnan jönnek a cselekedetek? A gondolatokból. De honnan jönnek a
gondolataink? Ez a bökkenő. A tietek most épen belőlem jön. A gondolat
átmegy emberből emberbe. A halottakból átmegy az elevenekbe. Mindenféle
biblotékák, iskolák, mind arra valók, hogy a halottak gondolatait
beszívjuk. Pedig nem a kéz cselekszik, hanem a fej – és a fejben a
gondolat. De akkor az élők cselekedeteinek kilenctizedrészét a halottak
cselekszik.
Hogy meritek akkor azt mondani, hogy a halott meg van halva?

2.
Látjátok, a feleségem az olyan asszony volt: az nem ment sehová, hanem
olvasott. Olvasott vagy tanult a kis sógorommal, a Gastonnal. Latinul,
görögül mind ért az én feleségem. Mondom nekik olykor:
– Egészen tönkreteszitek magatokat a sok tanulással.
Akkor azt mondja:
– Ezek a nagy szellemek, – azt mondja – akik ezeket írták, nem élnek már
máshol mint mibennünk. Én életet tudok adni nekik avval, hogy befogadom
a lelkembe és engedem ott továbbgondolódni a gondolataikat. Sajnáljam
tőlük – mondja – ezt az egyetlen életet?
Ilyen különös asszony, – például egész kápolnát csinált az anyjának –
tudjátok, hogy francia leány volt, nevelőnő ott, ahol én nevelő, úgy
ismerkedtünk össze. Egy szoba tele van nálunk egy halott párisi jósnő
arcképével: ez a jósnő volt a feleségem anyja; tönkrement szegény, mikor
a lóversenyjátékot is a jósszelleme szerint intézte. Zsüliett sokszor
mondta:
– _Pauvre maman_ a spiritizmusban hitt. Azt hitte, hogy a halottak külön
életet élnek valahol »az ég és föld között«. Pedig a halottak csupán
bennünk élnek – ki meri tagadni, hogy ez nem élet? – mondta Zsüliett –
hisz a külső képük életükben is csak mibennünk élt; az öntudat pedig –
miben van az öntudat? – mondta – gondolatunkban; – ha tehát a gondolat
nem vesz el, hanem továbbgondolódik másokban, az életünk is tovább él
másokban, az öntudat folyama tovább folyik. A különbség csak az, hogy az
életünk ezentúl más életekhez van kötve és bennük szétágazik; de azért
titkosan mégis csak egy marad; – értitek? Ilyen gondolatai vannak az
asszonynak.
– Gyilkosság – mondta – elfelejteni a halottakat, mert avval
elpusztítjuk őket – azért volt az a sok arckép és minden, a sok könyv,
hogy egész szellemsereget gyűjtsön maga köré – nem átvitt értelemben,
hanem valósággal jelenlevő szellemeket – azt mondta. Én, persze, eleinte
nem vettem ezt valami komolyan; de lassankint magam is éreztem, hogy a
házam szellemmel telik meg. Node nem erről akartam – mit beszélek itt
mindent össze-vissza? – persze most mind ezen jár az eszem. A Gastonról
még nem is szóltam voltakép: hogy ő is olyan volt – persze külsőleg is
hasonlítottak – azért is szerették egymást olyan nagyon… Tudjátok, hogy
Gaston öccse volt a feleségemnek: Zsüliett maga tanította, eleinte nem
adtuk iskolába. Hát, mondom, a Gaston is olyan volt, ő is mindig a könyv
mellett; ha szóltam hozzá, azt se tudta, miről? mintha egy más világban
időzne – akárcsak a feleségem, aki – alighogy együtt ebédelünk – fölkel,
mosolyog:
– A Platon szelleme vár – megy a görög filozófusához. Néha azt hittem,
csakugyan szellemek várják őt ilyenkor – rettenetes, követelőző
szellemek – hogy mondjam? – paraziták – tudjátok, mint a fagyöngy –
kivirágzottak a fejükben, mint a fagyöngy a fiatal fákon – ott ütötték
föl az életük sátrát – a halott életüket –

3.
Node a Gastonról beszélek – persze érzékeny gyerek volt – de mit
magyaráz ez? Talán így mondhatnám, hogy »szabadsághős«. – már a
karaktere… De hogy lesz az ilyen fiú szabadsághős? Akkor már nyilvános
gimnáziumba járt – persze a legjobb diák – még a tanárokat is lefőzte –
láttátok volna ilyenkor! Épp itt van a dolog, hogy a tanár neki nem volt
tanár, az iskola nem iskola – hanem császár, meg állam – zsarnokok
persze, a »hatalom vak fölénye«, ha a tanár nem tudott eleget –
igazságtalanság – aztán a becsület, dicsőség – hát honnan jött ez mind?
Láttátok volna valami csekély kudarc után – vagy pláne, ha azt hitte,
hogy valami jogtalanság éri – azt a vigasztalhatatlan melankóliát
napokon keresztül! Neki nagy élet volt ez és küzdelem: »az intelligencia
küzdelme a korlátolt hatalom ellen« – honnan jött ez? Kinevethettek, de
a halottaktól jött ez – például Sokrates… Egyszer beszélt nekem
Sokratesről – hogyan itta ki a méregpoharat? inkább kiitta, hogysem egy
percre lekicsinyítse magát a buta bírák előtt!
– Azokat a bírákat mindenki elfeledte; Sokratesre mindenki emlékszik! –
ezt mondta.
Láttátok volna, a szemecsillogása lüktetett, mint a csillagoké; még
egész kisfiú volt. _Akkor a Sokrates beszélt belőle._ Micsoda könyveket
adnak a gyerekek kezébe: csupa »hősök«, csupa »vértanuk«, – és hogy »a
szellem végre is diadalmaskodik«; és »előbb-utóbb győz az igazság«; –
pedig mind nem úgy van. Hanem a bolond halottak akik fejükkel mentek
falnak életükben, most megfogják az ilyen gyerek könnyű fejét és azt is
falnak viszik. Megálljatok csak, elmondom a történettanárral való
esetet. Azt ki nem állhatta a Gaston, mivel olyan »tekintélyőrző« tanár
volt, (azt mondta):
– Épen mivel nem tud semmit – azt mondta – csak évszámot, meg frázist!
És meg akarja mutatni, hogy a történet se »csupa mese«, hogy az ő
tárgyából is meg lehet bukni. – Nem szerette Gaston a történetet –
»zsarnoktan«, azt mondta – Zsüliettől is hallott ilyeneket:
– Miért nem a kulturtörténetet tanítják? Aristoteles nagyobb ember volt
mint a neveltje, Nagy Sándor – így emlegette talán Nagy Sándort először!
Hogy a költők, tudósok halál utáni élete több, mint a zsarnokoké – mert
a gondolataik megmaradtak – ez egészen olyan Zsüliett-féle ötlet volt.
De a történettanárral való esetet akarom – hát hogy egyre szidja a fiú
hogy: csupa magolás, meg frázis:
– A latin, a számtan, ott legalább, aki megérti: jó – de itt minden a
buta kérdéstől függ –
hát jön egyszer haza fölhangolva, hogy:
– Megmondtam most neki! –:
hogy valami olyant kérdezett a tanár egy szegény gyerektől, akire
»pikkje« volt, amire lehetetlen megfelelni – valami ilyent: »mi
következett ez meg ez után?« és ezt kellett volna felelni: »az általános
lehangoltság kora következett«, amit persze nem lehetett kitalálni, hogy
épen ez a jó felelet – mire Gaston nem nézhette, fölállt, megmondta – a
tanár tajtékzott:
– Nem félsz, hogy megbüntet? – kérdeztem, mert csodáltam a félénk
fiútól; de csak láttátok volna:
– Én?! – hogy lüktetett föl a szeme megint! – _a Sokrates beszélt belőle
megint – mert ő sem volt már ő_ – a szellemek beszéltek belőle – a
paraziták – akik kiserdültek a gyerekben, mint a burján a friss földben
– és gondoltattak, mondattak, tétettek véle, amit ők akartak!
Játszottak a könnyű lélekkel.

4.
Hogy miért hallgattam el? Mert most jön Nagy Sándor, a macedón király –
aki már öreg és féltékeny – ne gondoljátok, hogy félrebeszélek! Tegyük
föl például, hogy én most meghalok, és valaki aztán életre kelt, mondjuk
csak egy szóval, egy gondolattal – csak mintha a sötétben egy gyufát
meggyujtanak. – Ha senki sem gondol rám: jól van meghaltam; de ha már
kivillant ez a gyufaszál… Például a Gaston tanul Nagy Sándorról; aztán a
Zsüliett mondja, – csak mert szeret beszélni az olvasmányairól – hogy ez
milyen pózos uralkodó volt: mondjuk, Thébát lerombolta, és a Pindaros
költő házát megkímélte; vagy Homerost magával vitte a harcaiba egy
aranyládikában – szóval olyan »kulturfejedelmi« gesztusok – nem olyan-e
ez a halottnak, mintha a koporsó födelét emelgetnék? Vagy Aristotelesről
van szó és említik, hogy Sándort ő nevelte – hogy Fülöp meghítta, ez a
parvenű, a kor legnagyobb tudósát – és Gaston neveti:
– Szegény Nagy Sándorék, ezekről mindig rosszakat beszélünk!
– Törődik is már az avval! – mondom én, aminek Zsüliett persze ellene
szól, mert hisz a halott csak abban él, ahogy emlegetik:
– Ha rossz emléke marad, olyan az, mint elevennek a rossz lelkiismeret.
De azért semmit sem sejtettünk; – és a Gaston tanulja: _O fortunatum
juvenem…_ »_Ó boldog Achilles, ki halálod után tetteid megéneklőjére
akadtál!_« – »Ez is Nagy Sándor mondása« – beszéli Zsüliett:
– Milyen dicsvágyó volt! és most ki gondol rá? iskolásfiúk, unva és
muszájból, és száraz tudósok… – (és így _öntudatra jut_ a Sándor király
sivár, sovány sírontúli élete – ennek az életnek a sivársága – most
gondoljátok el – mintha valakinek gyufát gyujtanak és annál _meglátja_ a
sötétet?) – Élet ez a legdicsvágyóbb királynak?
– Mit kívánsz? aki olyan régen meghalt… – mondom én; de ő ellene szól:
– Hogy él máig a trójai faló, a kiklopsz, meg a Homérosz más ilyen
ötletei, a költők képzelődései, minden kis gimnázista fejiben: az élet!
mikor a képzelet él tovább, a gondolat. (De a Nagy Sándorból mi maradt?
név és adatok… semmi a _lélekből_… csak úgy _emelgetik_ a koporsó
födelét…) – És hogy a halottak is öregszenek, gyengülnek, mint az
elevenek: előbb-utóbb, kinek mennyi életereje van… – És hogy milyen
tragikus ez: oszlani, mint a kizáporzott felleg: annak, aki örök
dicsőséget akart! egymásután veszteni el minden kapaszkodót az emberek
gondolataiban! És pedig – gondoljátok el! – ahogyan ő mondta:
– Nem volt ez mindég így! Eleinte királyi élet volt ez a halál után is!
Mennyi kép, szobor! mennyi gazdag emlék!… – gondoljátok el! – aki
meghódította az egész világot! De a sírontúli élet is csak romlandó,
mint a síroninneni – egész prédikációt lehetne ebből csinálni.

5.
De a Gastonról akarok beszélni – hogy rosszul felelt a történelemből, és
épen a Nagy Sándor csatáit nem tudta – no mi ez? Persze a tanár lesett
rá a multkori után; ő pedig ezt ép nem valami szívesen tanulta, ezt az
adathalmazt – mindez érthető – de mégis – ha tudnátok, ami következett…
Először is, hogy ez nem kicsiség – hogy ez iszonyú összeomlás volt neki,
megalázás! – képzeljétek a tanár diadalát! Akárkitől nem fájt volna,
mint ettől! És hogy még azt sem mondhatta: igazságtalanság! Volt most
»tompa melankólia«, ábrándozások, hogy majd a vizsgán, így-úgy, lefőzi,
megsemmisíti, elkábítja a tudásával – aztán megint a reakció: hátha őt
is úgy kérdi, hogy lehetetlen legyen felelni? ha a tanár nem akarja,
hogy tudjon, tudhat-e? – a »hatalom vak fölénye«: értitek? Nekünk:
semmi; neki: életkatasztrófa; – zsarnokság, szégyen, végzet, tragikum –
és mind Nagy Sándorért! Tegyük föl, hogy ez a Nagy Sándor, ez az
elgyöngült vén szellem, nem röstelli… Gondoljátok, hogy a halottak élete
csupa _passziv_ élet? Ugy értem, hogy egyszerűen elfogadják tőlünk az
életet, amit kegyeskedünk nekik alamizsnába adni? Egy Nagy Sándor
belenyugodna, hogy ne is hederítsenek rá? Ha minden meg akar maradni,
még a lelketlen anyag is: nincs-e a halottaknak is _akaratuk_? Például
hogy úgy hirtelen eszünkbe jutnak, _maguktól_ – nem vettétek még észre?
Emlékszem, Zsüliett:
– Én sokszor éreztem, – azt mondta – hogy a halott _kényszerített_
továbbgondolni a gondolatát… Lenyügözött, rabbá tett… Élni akarnak és
_követelik_ tőlünk az életet…
Én még tréfáltam rá:
– No, én nem lehetek jó talaj a halottjaidnak… Én rajtam nem fognak…
– Nem persze magán – mosolygott Zsüliett – de akiben már egyszer
megfogantak… – és épen akkor, _azon este_, jött a Gaston álma! Ezt
Zsüliett lepte meg: a másik szobában volt, olvasott és várt engem, aki
valami összejövetelen elmaradtam; egyszerre Gaston nyög és forgolódik.
Átmegy lábhegyen, fölkölti:
– Rettenetes álmom volt – susogja a fiú; s felül meredt szemmel,
magánkívül, mint aki még mindig fél… Zsüliett ép akkor lépett ki a
szobából, ajkára tett ujjal, mikor én megjöttem:
– Szegény gyerek, – mondta – egészen kiverte az izzadság! – és kitűnt,
hogy a fiú _Nagy Sándorról_ álmodott! és megmagyarázhatatlanul rémeset.
Mi csak összenéztünk Zsüliettel – ugyanaz a gondolatom volt, ami őneki:
– Már az álmaiba is betolakodik… Élni akar a szellem… több életet akar…
persze akkor magam se hittem még ezt szószerint. De azért, tudjátok:
hogy Zsüliett okoskodott a Nagy Sándor karakteréről – hogy
megváltozhatik-e az ember karaktere a halála után:
– Életvágyó volt, dicsvágyó, – azt mondta – hódító, zsarnok volt… és nem
elégítette ki az élet… korán halt meg… és nem elégíti ki az Emlékezet
sem… Szegény kis öcsikém! – azt mondta:
akkor mégis jól tudom, valami borzongást éreztem ott az éjjeli
terrászon, ahol nagy szürke éjbogarak csapkodtak a falnak és az ember
arcába… és szellemek csapkodtak az árnyban, fontak… rontottak,
gyűrűztek… erőszakosak… féltékenyek… életre és bosszúra éhesek…

6.
Pincér, még egy üveg! Csak ezt a küzdelmet még… hogyan harcoltunk egy
halott királlyal… Zsüliett könyveket rendelt Nagy Sándorról; nevettem:
_engeszteli_! belefogott Curtius Rufusba. Képeit is meghozatta a macedón
hősnek, egy gipsz-szobrát a Gaston szobájába:
– Hogy ne csak álmodj róla, hanem kedved legyen róla tanulni is; – de
Gastonnak mindig kevesebb kedve lett… Panaszkodott sokszor:
– Nem tudok odafigyelni: akármennyit ülök a könyv fölött, egyszerre csak
azt veszem észre, hogy egészen másra gondolok és nézem a szobrot, és
elképzelem milyen lehetett, aranyos sisakban… – És fantáziált, mint egy
megszállott:
– A szekértáborban, a meztelencombú görög zsoldosai élén… Hogy vágta
ketté karddal a gordiusi csomót…
– Nem ilyeneket kell tudni a vizsgán – mondom néki. Az évszámokat
tanuld, a csatákat… – de nem tudott, nem tudott tanulni! és a vizsga
egyre közeledett, és Gaston egyre izgatottabb, sokszor álmodja újra azt
a rémes álmát! és persze az idegesség mindenikünkre átragad, Zsüliett
babonás, már tiszta szellemhívő, még azt is rossz jelnek érzi, hogy a
_Magnus Alexanderről_ szóló könyvek nem tudják lekötni:
– Szegény, – mondja – magam is sajnálom. Milyen rideg lehet a szellem
élete közömbös lelkekben! Csak olvasná ezeket a közömbös könyveket!
Szegény, akinél nem volt király dicsvágyóbb! – és elmondott egy
rettenetes történetet róla: hogyan ölte meg Klitust, az életmentőjét:
– Klitus maga merte mondani, hízelgők kórusában, hogy Sándor nem különb
karakter, mint az apja, Fülöp. Sándort sűrű, barbár düh fogta el.
Felugrott székéről, egyik őrkatona kezéből kitépte a lándzsát s
keresztülszúrta azt, aki Granikosnál életét mentette meg…
– Milyen nagy tudós vagy te, kis asszonyom – szoktam én ilyenkor
mondani. De Zsüliett most rám se hallgatott.
– Milyen kegyetlen volt! És milyen bosszúálló! – mondta elrémülve, mint
aki csak most veszi igazán észre a karaktervonást, mely ebből a
történetből kiviláglik.
– Nem kellett volna erre emlékeznem! – mondta. – És még hozzá másnak
elmondanom – épen ezt a dolgot! Nagy Sándor megbánta ezt! Két napot és
két éjet egyedül töltött a sátrában, vigasztalhatatlan kétségbeesésben –
úgy megbánta, hogy megölte Klitust! Fönnhangon zokogott s folyvást
Klitus nevét kiáltozta. Nem kellett volna – épen ezt a fájdalmas emlékét
megújítani! Épen ezt a sebét még halálában is fölfakasztani!
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Timár Virgil fia - 9
  • Parts
  • Timár Virgil fia - 1
    Total number of words is 3985
    Total number of unique words is 2049
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 2
    Total number of words is 4085
    Total number of unique words is 1861
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 3
    Total number of words is 4050
    Total number of unique words is 1917
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 4
    Total number of words is 4042
    Total number of unique words is 2040
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    42.2 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 5
    Total number of words is 3986
    Total number of unique words is 1960
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    41.9 of words are in the 5000 most common words
    48.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 6
    Total number of words is 4139
    Total number of unique words is 1980
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 7
    Total number of words is 4049
    Total number of unique words is 1967
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 8
    Total number of words is 4066
    Total number of unique words is 1839
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    49.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 9
    Total number of words is 4148
    Total number of unique words is 1953
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    46.2 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Timár Virgil fia - 10
    Total number of words is 724
    Total number of unique words is 411
    51.5 of words are in the 2000 most common words
    61.1 of words are in the 5000 most common words
    68.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.