Timár Virgil fia - 4

volt a cisztercita iskolák fegyelméhez képest. Timárban különös, bűnös
szabadság érzése kelt, s bűnös fölényé rendtársai fölött. Bizonyos
örömmel élvezte, hogyan hullnak le a fegyelem köntösei kettejük közt.
Egyszer osztályfői hospitálását végezte, Gombos Cirill órája volt; a
fiúk nem tudtak, s a szegény vén tanár tehetetlen dühében a cingulusát
rázta:
– Fiacskáim, én isten nem vagyok! – Ekkor Pista Timárra nevetett a
padsorok közül, s Timár visszanevetett rá: már cinkosa volt a
tiszteletlennek. Néha csodálkozott, honnan ez a gúny és szabadság a
ciszterciták jámbor növeltjében? Pista sohasem érintette vitáikban a
vallás dolgait: ízlése és szeretete visszatartotta ettől a pap előtt; de
a gondos és aggódó lelkiatya szó nélkül is érezte, hogy a fiatal lélek
tudásának tarka és szövevényes transparensei mögött nem ragyog már a hit
nyugodt és egyforma fénye. Elnézte Pistát a kötelező diákgyónásokon. A
kis templomba rézsút sütött a délutáni nap, a barna gyónószékek, mint
Isten őrházai, álltak kétoldalt, faragott mennyezeteikkel, kis, csüggedt
fiúnyájak sorakoztak a farostélyok mögött. Pista sohasem térdelt a Timár
széke elé, hanem eleinte a szigorú, csontos Szádi Márkot, később a
könnyed, világias Szoboszlait választotta lelkiatyának. – Timár mégis
úgy érezte, hogy ő tartozik számadással ezért a lélekért; s
szemrehányásokat tett magának, mert nemcsak tehetetlenül nézte
fejlődését, hanem akaratlan és kiszámíthatatlan hatásával még ő vitte az
ellentétes utakra… Ó milyen felelősség a nevelőé!

Egy nap reggel a hittanár, Szádi Márk, nagy megbotránkozással rontott
óra után a rendtársak közé.
– Jobban vigyázzon főúr a kedves fiára! Ecce csak mit olvas!
Egy új magyar könyv volt a kezében, amely akkortájt nagy feltűnést
keltett; egy zsidó írónak a műve, szellemes cikkek és aforizmák, szabad
és szkeptikus hangon írott könyv. Az író – Vitányi Vilmos – tipusa volt
annak a modern újságíró intelligenciának, mely mindenhez tud egy kicsit
és semmit sem vesz egészen komolyan, mindenről van aperçuje, de semmiről
sincsen véleménye, sőt a véleménytelenséget elvvé és a fölényes
intelligencia egyetlen kritériumává magasítja. A katholikus irodalmi
lapok hosszú és elkeseredett cikkekben bírálták ezt a könyvet, mely
szent dolgokból könnyelmű és fölényeskedő játékokat űzött,
zsurnalisztikus féltudását mindenről rosszakaratúlag interpretálta,
zsidó módon, léha »esztétikai« szempontokból kiindulva, kacérkodott a
katholicizmussal, s szomorú elvtelenségében a legüresebb és legsivárabb
szkepszis kapuit tárta föl. Szádi Márk hittanórán kobozta el ezt a
könyvet Pistától!
Timárnak magának is rosszúl esett a dolog. Azt el tudta viselni, hogy
Pista komoly és tudós könyveket olvas, Renant, Tainet, ha e könyvek
szelleme ellentétes is az Egyház szellemével. Az Igazság erős szeretete
lüktetett mégis e könyvekben, a tudomány igaz tisztelete, szent
komolyanvevése a világnak, oly morál, mely nem vihetett el a jó útról.
De a _rossz_ könyv, a zsurnaliszta, aki tudatlanságát fölényeskedésekkel
palástolja, aki könnyelmű szemtelenséggel beszél a legnagyobb
kérdésekről, melyeket talán egy aznapi osztrák lap tárcájából ismert meg
először! Hogy ebből táplálkozzék az ő okos és komoly kis fia!
– Nem tudta talán, hogy micsoda könyv ez?
– Semmi könyvet sem szabad olvasni amit nem a professzorai adtak a
kezébe – nincs elég könyv az ifjúságiban? A főúr még a tanáriból is ad
neki – mire való az a sok olvasás? _Qui proficit in literis, et deficit
in moribus…_
– _Plus deficit_ – hagyta reá Timár – de ha egy ily fiú, kinek esze,
tehetsége…
– _Donum anceps_ az ész: kétélű ajándék.
– A Vágner Pista erkölcsére sohase volt panasz…
– Kell-e nagyobb panasz? Ezt olvasni órán! hittanórán! az én
magyarázatomon! – Konferencián fogom előhozni.
Ó, hogy irígyelte Timár ezt a nagy buzgó korlátoltságot! Hogy égette a
maga gyengesége, bűnös liberálizmusa! Nem készíti-e ő maga a legnagyobb
lelki veszélyeket annak, akit úgy kellene óvni és védeni, mint egyetlen
életét? Mert őbenne volt már minden reménye életbeélni a saját elvetélt
lehetőségeit… Fölvillogtak régi ábrándjai: Pistából nagy ember lesz, a
rend büszkesége, a haza reménye… De minden lehetőség kétfelé ágazik: s
Timár Tertulliánra gondolt, a lelkes, a rajongó ifjúra, éles szemére és
sűrű vérére: aki az Egyház legnagyobb reménye és legtudósabb doktora
volt s haeresiarcha lett, fő-fő-eretnek…
– S tetszett neked az a könyv? – kérdezte Pistától, aki egyáltalán nem
látszott lesujtva a dorgálás által.
– Nekem tetszett – szólt Pista dacosan; s aztán magyarázta: hogy nemcsak
az igazság értékes, hanem az érzések és lehetőségek is, hogy épen egy
nem-szaktudós, egy zsurnaliszta, merészségével és elfogulatlanságával,
újabb perspektivát, elevenebb érzésreakciót adhat valamely kérdésről,
mint maga a tudomány: mert ez az élet reakcióját adja a tudománnyal
szemben, annyi hat rá ép a tudományból, amennyinek életértéke van… Timár
csak nézte ezt a Tertulliánt (mily példásan szerény fiú volt azelőtt).
– A te nevelésed! – mondta önmagának.
Délután konferencia volt s Szádi Márk előadta panaszát.
– Talán nem lehet feladatom – kezdte – egy kartársamnak nevelő
rendszerét bírálni, de meg kell mondanom, hogy veszedelmesnek tartom az
intellektuális gőgöt nagyranövelni éretlen ifjakban. A mostani eset
szomorú bizonysága ennek. Ez a fiú már gyermekkorában rossz környezetben
élt…
És lecsapta az inkriminált könyvet a zöld asztalra.
Lesinszky dühösen ütötte ki vörös tokáját a kráglijából:
– Gyalázatos egy könyv! A hazát becsmérli…
– Tehát milyen büntetést javasolnak a kolléga urak? – kérdezte Horvát
Vince, a házfőnök.
– Az alázatosság ellen vétett, alázza meg magát. Ismerje be bűnét
nyilvánosan, a tanulók előtt!
Timár érezte, hogy elfehéredik: erre bajos lesz rábírni Pistát. A
házfőnök általános intéssel fejezte be az értekezletet; figyelmeztette a
tanár urakat, hogy óvakodjanak túlságosan felbátorítani növendékeiket a
világias olvasmányokra, s kerüljék a túlzott bizalmaskodást is, mert az
mindig a tekintély rovására megy. Gombos Cirill már kereste a kártyát a
másik szobában.
Másnap Pista izgatottan járt föl és alá a Bögöziék kertjében. Nem, azért
sem fog bocsánatot kérni! És nem fogja rossz könyvnek vallani a Vitányi
könyvét! Mikor ő jónak tartja! Meg tudja ő ítélni annyira, mint az a
buta Szádi Márk! Igen, mit szépítsem, ezt a tiszteletlen kifejezést
használta, hogy »buta«. Emmuska csillogó szemekkel nézte: olyan szépnek,
okosnak és bátornak látszott gyermeki dacában! Bögözi intette, atyailag:
nem jó a felsőséggel ujjat húzni. Okos ember magában tartja véleményeit.
Ez a csillapítás olaj volt a tűzre. Imre bácsi, a Bögözi-gyerekek
nagyapja, ezúttal is Pistának fogta pártját. Kipattogott a lugasból,
nagy pipája mögül, biztatva a fiút, vén gyermek maga is, a függetlenségi
öregek ideológiájával:
– Ne hagyd magad, Pista! Ördög bujjon a papokba: Petőfit is kicsapták az
oskolából.
Pistában egyszerre fellüktetett a szív: Tamás, a rendház szolgája, állt
a kertajtóban. Timárnak rossz napja volt: értesült, hogy Pista
megtagadta a bocsánatkérést, s most izgatottan kérette a fiút magához.
Pista ideges vállrándítással felelt, de aztán mégis vette
kimenő-kabátját:
– Elmegyek öreg Virgilemhez – szólt gyermekesen, felnőtt barátot
szenvelegve.
Virgil türelmetlen várta. Mi lesz, ha makacs marad? Nyilt engedetlenség
ez. S szinte hallotta a Lesinszky hangját: »Menjen más iskolába!« Hogyan
tarthatja fenn akkor barátságát az engedetlennel?
Idegesen kezdte kérlelni a fiút, de az hajthatalan maradt.
– Tessék kívánni akármit, csak ezt ne!
Timárnak szinte könnyes lett a szeme: eszébe jutott dédelgetett terve,
Itália, ahová magával akarta vinni a fiút a vakációban, szigorú
tanulmányút, egy egész nyár, amikor mindig együtt lehetnének, amikor
egészen az ő fia lenne… Ennek is vége már?… S ismét kérlelni kezdte
Pistát, jutalmul és csábképül tartva elébe a tanulmányutat, ismerve mohó
tudásszomját, vágyát az idegen csodákra. Pista azonban morcan fogadta a
tervet, kijelentette, hogy nem kíván Timárral utazni, hogy úgyis
túlságosan sokat tett már Timár érte, hogy ő nem akar többet elfogadni,
mert nem tud hálás lenni oly engedelmességgel, amilyent várnak tőle, s
mindjobban felhevülve a vitában, azt is, hogy ő nem akar egészen a Timár
teremtménye lenni, nem akarja az ő kegyelméből látni Itáliát, hanem majd
egyszer a maga szemén át és a maga pénzén, vagy sohasem!
S fejének fölszegése, az ismerős vállendítés, szemének lobbanása,
hangsúlyozták megizzott szavait. Timárnak szívébe égetett a gyermeki
kegyetlenség: az ő fia mennél távolabb akar lenni tőle, vezető kezét
visszautasítja, elhúzódik. E szép és nemes fiatalság előtt egyszerre
rászakadt életének egész magányossága. Könnyei sajtolódtak, mint egy
fizikai érintésre, s Pista tekintete váratlan felfogta tanára szemeiben
a fájdalmas csillogást.
A fiú szíve hirtelen meglágyult, mint friss viasz egy meleg lehelettől,
szavai szétröppentek, mint könnyű papirdarabkák, ha fölibük fúnak; csak
a könnyező férfit látta maga előtt, s forró szánalom öntötte el. A torka
elszorult, elfeledett mindent, semmi más vágya nem volt ebben a
pillanatban, mint megvigasztalni az ő öreg, szenvedő Virgilét, bármibe
kerüljön is, megtenni mindent, amit kíván, nem a büntetéstől való
félelemből, nem a tekintélyért vagy a felsőségért, még kevésbé talán
belátásból, hanem egyedül azért, mert öreg barátja szomorú lenne, ha nem
tenné meg.
– Gazember volnék, hogyha meg nem tenném! – mondta otthon az idegesen
aggódó Bögözi néninek, mintegy fedezve a visszavonulás útját. Haléntékai
azonban lüktettek, előre érezte a holnapi megalázás súlyát, a torkát
fájdította és lázas volt, Bögözi néni ágyat készített neki.

Reggel a templomban, a tanítást megelőző mise alatt, Timár nyugtalanul
kereste a térdeplő diákok közt az ismerős barna fejet. Hogy fog
lejátszódni a kínos jelenet? Nem lázad-e fel a fiú büszkesége az utolsó
pillanatban? Pista nem volt helyén, s az osztályba érve, kitünt, hogy
nem is jött el iskolába: a hiányzók között diktálták föl.
Timár alig tudott figyelni a szövegre, amit fordítottak: a
legképtelenebb feltevéseket csinálta a fiú kimaradásának okáról.
Tíz órakor megjelent Bögözi, és maga mentette ki Pistát. Valami lappangó
betegség tört ki a gyereken; magas lázban fekszik és folyton Timárt
emlegeti; nagyon nyugtalan tanárának tett ígérete miatt…
– Futok hozzá – kiáltott Timár ijedtsége.
– Ne tegye, tanár úr, én is elkülönítem a családomat.
– Csak nincsen valami…?
– Az orvos vörhenytől fél…
– Én nem félek és nincs kit féltenem.
– S a tanítványai?
Épen tódultak be a tantermekbe.
Timáron végigfutott a gondolat.
Még csak meg sem látogathatja az ő beteg fiát. Tanár, pap és a
kötelesség első, a szeretet csupán a második. Nem szabad a ragályt
széthurcolni a diákok közt. Hetekig nem fogja látni lelkének gyermekét.
Fogja-e még látni valaha? ily nagy fiúknál már veszélyes a vörheny…
Aggódással teli napok következtek. Tamás naponta megjelent a
Bögözi-háznál, s üzenetet vitt Timárnak a fiú hogylétéről. Pista
állapota csakugyan veszélyes volt, s az egész város érdeklődött érte;
mindenki szerette. Még Szádi Márk is kérdezősködött felőle Timártól, és
kifejezte sajnálkozását. Timár ezekben a napokban kibékűlt az egész
világgal, csak a sorssal nem, mely Pista életét fenyegette. Oly
semmieknek, jelentéktelennek tüntek föl egyszerre előtte eddigi
aggódásainak okai! Gyermekesnek látta magát, hogy Pista változó
hangulatain tudott elszomorodni vagy felingeredni: minden más mellékes,
csakhogy éljen, s egészséges legyen.
Ó, mily sivár napok voltak ezek, melyeknek csak a lázmérő egy-egy kemény
száma adott egyéniséget vagy hangulatot. Timár nem tudta hogyan
eltölteni az időt, mindenütt égő unalom gyötörte, s nagy megerőltetésébe
került, nem menni a szőllőbeli séta helyett a Bögözi-ház felé, legalább
arra járni! néha szinte haraggal nézett tanítványaira, akik miatt nem
léphette át a küszöböt.
Lassankint azonban letisztult a harag, amint a fiú jobban lett; minden
letisztult, mint bús zápor után az esti levegő. Nemsokára újra látni
fogja Pistát! Talán jót is tett neki a hosszú távollét; érezte, hogy
lehiggadt benne a szeretet lángja, az idegen és önző érzés
megnemesedett. Egy nagy felfedezést tett e pár hét alatt: azt, hogy
jobban szereti a fiút, mint magát; hogy képes volna inkább sohasem látni
őt, csak éljen s boldog legyen. Ez a felfedezés megnyugtatta. Szinte
szégyennel gondolt régi türelmetlenségére s féltékenységére, amikor
minden szóban, minden gesztusban elhidegülését vélte érezni, s folyton
remegett, hogy ellenséges befolyás vagy pusztító szerelem elragadja
tőle. Valahogy, amint távolabbról gondolt a fiúra, biztosabb volt
szeretetében, mint mikor maga mellett látta, s nevette már aggodalmait.
Csak Isten tartsa meg számára, ő nyugodt barátsággal fogja kísérni
útjain, s öregsége úgy fogja bemosolyogni zsendülő éveit, mint a lemenő
nap egy fiatal fát.
Pista maga is alig várta, hogy láthassa már öreg Virgilét. A hosszú és
unalmas betegség újrakeltett benne minden ragaszkodást, a lábbadozás
szelíd türelmetlensége fölgyújtotta vágyát a tanulásra, gondolkodásra,
fiatalos vitatkozására, mindenre, amit tudós barátja jelentett naiv
diákéletében. A találkozás olyan volt amilyennek lenni kellett, köztük:
gyermek és tanár, két naiv szeretet, mint két felszabadult tükör,
visszavetve egymás fényét enyhe csillogásban. Pista üdülése lassan
haladt, Timár gyakori vendége lett a Bögözi-háznak, s magányos lelke
kissé fölmelegedett: öreg szemeit drága fiatalság üdítette, s atyai
jóakarattal nézte még a kis Emma öntudatlan szerelmét is; atyai terveket
szőtt fia jövőjéről. Egy gyönyörű, s már megserdült fiú, akit az Isten
adott neki, sivár napjainak, nemes és hajlékony, mint egy
Botticelli-angyal…

A városban azt beszélték, hogy Timár Virgil a valóságos apja Pistának.
Érezte a gyanut és – jól esett neki. Szinte maga is beleélte magát e
gondolatba. Minden jogot ő tartott a gyermekhez – többet, mint valóságos
apa a fiához. Milyen idegenek sokszor apák fiaikhoz! És mily közömbösök!
Timár szinte bámulta Bögözit, mily nyugodt szívvel adta ki házából –
hogy tudta olyan nyugodt szívvel kiadni? – legidősebb fiát, aki már
egyetemre ment…
Bizony, múlt az idő, Pista is közeledett már az egyetemhez; Timár
elnézte osztályában nagy fiait: hogy öregszik az ember! mintha csak
tegnap lettek volna aprók. Minden év végén megmérték magukat, az egész
tanári kar, egy mérlegen, mely ott állt a refektórium kerti ajtajában; s
év elején, Veni Sancte után, megismételték ezt. Timár neve mögött
csekélyingású számok sorakoztak a mérleg táblácskáján: összesen ennyi
jelt hagytak az évek, melyeknek egyetlen izgalmuk s gyümölcsük Pista
volt. Ám Pista ember lett, s nemsokára ki tudja, hova viszi a sors?
Vigye! A sors sem teheti meg többé, hogy ne az ő fia legyen. Őelőtte még
most is gyermek volt. Gondozta, mint egy apa, óvta szellőtől, vad
sporttól, fiatalos vakmerőségektől; s szívdobogva gondolt rá, a nyáron
övé lesz egészen; egyedül az ő gondjai alatt; mert az olasz utat
elhatározták. Pista maga hozta elő, mindjárt első találkozásukon, újra
pezsdült rajongásának zálogául:
– Mégis csak nagyszerű dolog lehet a római fórumon sétálni! Mikor
megyünk? – s Timárban örült a szív a többes számnak.
Ó hogy vágyott már erre az útra és élvezte előre! Két hónap, mialatt
Pista egészen övé lesz: reggeltől estélig az övé! Mióta kikerült a
szemináriumból, mindig egyedül élt, magányos szobában: csak étkezésnél
találkozott közömbös társakkal: most úgy intett neki ez a két hónap a
jövőből, mint egy kábító ígéret, egy nagy szenzáció. Két hónap, mialatt
a közlékeny fiú életének minden rezdülését látni fogja, tudni legkisebb
gondolatát: s tanuja lesz annak a leggyönyörűbb és legcsodálatosabb
látványnak, ahogyan egy ifjú szemben s szűz lélekben legelőbb tűnik föl
a Nagyvilág friss képe, ez az egész nagyszerű isten- és embercsinálta
mindenség, Itália; ahogyan tágul a szem, s gazdagodik a lélek lépésről
lépésre… A Vezetés és Mutatás gyönyörét remélte, a nevelő legnagyobb
gyönyörét s készítette már az útiterveket, tanulta a Bädeckereket.
És úgy érezte, hogy ez utazással életének egy korszaka ér véget… Húsz
éve volt tanár. Enyhe fénnyel, mint langyos, bús napok, leszáll életének
ez az öt bús olympiása is, amerre Athén évei s Róma lustrumai szálltak…
Tudta, hogy az iskola ünnepet készít az évfordulóra s hiúságát hidegen
hagyta ez: az ünnep kijárt Lesinszkynek is annak idején, Gombos
Cirillnek is. De Timár érezte, hogy az ő esetében az iskola ünnepe a
város ünnepe lesz; s ez jól esett neki. Timárt tisztelték, mert bölcs
távolságban élt ő a világtól, s nem elegyedett a kicsinyes életbe. A
város tudósa volt ő, akivel önmagukban büszkélkedtek a derék sótiak: a
szentéletű pap, akiről semmi rosszat sem tudhattak; az a kis pletyka,
ami Pista körül forgott, nem ártott neki, inkább használt, a világ
szemében.
– A pap is csak ember – mondták, s még Szádi Márk is elhallgatott csípős
megjegyzéseivel. Pista azonban lázban égett: az ő öreg Virgilének az
ünnepe lesz ez. Ő volt a diákság ünnepi szónoka, s ő adta Bögözi révén
azt az ötletet is, amivel a város közönsége kedveskedett a
köztiszteletben álló tanárnak. Azt a rozoga kis fapadot, amelyen a
Demir-kapunál, a Nagyhegy tetején szoktak üldögélni, egy görögös mintára
szépen faragott kőpaddal helyettesítették. A padra Piacsek
kőfaragómester (akinek fia szintén a cisztercitákhoz járt) legremekebb
betűivel véste a felírást, melyet szintén Pista maga készített: egy
verset a tanár kedves Virgiliusából:
VIRGIL PIHENŐJE
… silvis scaena coruscis
desuper, horrentique atrum nemus imminet umbra;
intus aquae dulces, vivoque sedilia saxo…
Virgil boldog volt, mint soha életében. Most megint úgy érezte, hogy nem
élt hiába. És hogy még élni fog! Szinte megifjodott a tervezésben, a
szép jövendő kiszínezésében, amelynek egyetlen nagy öröme, egyetlen
érdeke s célja volt: hogy eloszlik minden félreértés, s Pista végre
egészen az ő fia lesz.
De ekkor valami közbejött.

HARMADIK RÉSZ.
Vitányi Vilmos, a _Magyar Ujság_ és az _Uj Világ_ belső munkatársa, egy
napon, dél felé, kábultan és kissé szédülve ébredt fel álmából. Mint az
ideges emberek többnyire, ő is mindig reggel volt a legfáradtabb. Estéig
rendesen felvillanyozódott; de reggel, mikor először konstatálta a
szobájába beszüremkedő fényt, s először hallotta meg a kocsik zörgését
az utcáról, rettenetesen erőt vett rajta az élet hiábavalóságának és
céltalanságának érzése. Most új napot kezdeni? Miért? Ez is csak olyan
lesz, mint a többi volt. Ugyanazok közt az emberek közt (akiket már
régen kiolvasott), ugyanazon pózokban, a pénzhajhászás ugyanazon
szégyenteljes robotjában… Az az egy bizonyos, hogy ma sem lesz ideje,
sem kedve, belefogni abba, amit talán csinálnia kellene, amiért talán
élnie érdemes. Ó ha meg tudna még élni szerényen, nyugodt munkával, egy
nyugodt jövedelemből, lemondani a nagy Életről, a Pipere és Luxus ezer
igényéről, a híres, kényes vacsorákról a Bristolban, lemondani a Nőről,
aki kiszívja az embert, idejét, pénzét, erejét és otthagyja akarat
nélkül, képtelenül a munkára, lelkesedésre, bármi másért, ami nem ő…
Vitányi a feleségére gondolt, a gyönyörű színésznőre, akitől válófélben
volt… Aztán egy fiatal svájci cukrászleányra gondolt, akit ajándékaival
ő szédített meg először s akivel majdnem a liliomtiprás gyönyörűségeit
élvezte.
Mert mennél öregebb lett, annál jobban meggyőződött róla, hogy nincs
szebb dolog a világon, mint a naívság és az ártatlanság – de csak annak
számára, aki letöri, akinek kinyílik. Ez még az ő vérét is fel tudta
pezsgetni; ez el tudta feledtetni vele a hiúságának azt a nagy sérelmét,
ami a felesége elutazásával érte félév előtt. (Mert a felesége elutazott
tőle, egy katonatiszttel, levelet hagyva hátra, melyben megállapodásuk
szerint, őszintén megírta, hogy már nem szereti. Akkor küldette ki magát
a lapjával Svájcba, egy kis pihenésre, mert szükségét érezte a
távollétnek és csak tegnapelőtt érkezett megint vissza Pestre.)
Az ablaktábla hasadékain erős fénykések vágtak be, Vitányi megnézte az
óráját: délre járt. Fel kellene kelni… be kellene csengetni a
szobalányt… de ez mindennap új, erős küzdelembe került. A legjobb volna
beteget mondani, így heverni egész nap, tétlenül, az ágyban… Aztán
megrázta magát. Az ágyneműi izzadtak voltak, a lepedője meggyüremlett.
Szájában felrémlett az esteli Medoc fanyar íze…
….
– Nyissa ki a spalétát – mondta a szobalánynak.
A fény beömlött; s épen egy bútorszállító döcögött az utcán, annak a
piszkos zaja; majd egy autó szirénája.
– Mégis csak jobb volt a budai lakás – gondolta Vitányi, mint igazi
pesszimista, akinek mindig az a rosszabb, amiben épen benne van. A budai
lakását elhagyta, mert lustasága, a kényelem és közelség szeretete,
hatalmasabb volt ízlésénél és snobizmusánál, mely pedig a régies és
biedermayer felé vonzotta.
A fürdőszoba toilette-asztalán ki voltak rakva a piperecikkei,
illatszerek, kézápoló, beretválkozó, hajgondozó szerszámok, a legdrágább
és a legmodernebb. Illatos szájvízzel öblítette ki száját, jó, lankatag
langyosságú fürdőt moderált, a fürdőben ülve olvasta el az újságjait. Az
újságban csak a pletyka érdekelte; kedvetlenül nézte valamely
folyóiratban egy felkapott költő újabb művét, arra gondolt, hogy ha a
pénzszerzés, az újságírás el nem vonja, ő lenne tán ma az, aki ez a
költő lett, sokkal kevesebb intelligenciával, de frissebb erővel: a
magyar irodalom modernségének, megnyugatiasodásának úttörője…
Fáradtan dobta földre egymás után a vízcsöppes és rosszul fölvágott
füzeteket, amilyen sok összegyűlt címén hosszú távolléte alatt. A
léhához túlságosan is intelligens volt, a komoly, fáradságot kívánt tőle
és untatta… Felvette pyjamáját, reggeli köntösét. Az ebédlőben várta már
a tea, vaj, méz, dzsam: így kívánta, mert külföldön így szokás a
hotelekben. Az ebédlő a feleségére emlékeztette őt; mintha valami itt
maradt volna az asszony szelleméből. Vitányi néhány mondain maliciájú
aforizmát fogalmazott magában a nőkről és leveleit kezdte bontogatni.
Ezek is jócskán fölszaporodtak, mert ezeket sem küldette maga után.
(Akitől nekifontos levelet várhatott, az úgyis tudta mind a svájci
címét.) Sok volt a női írás az itt késett levelek közt, autogramm-kérő
levelek, meghívások, költőnők s bámulók levelei, melyek gyakran
félig-meddig szerelmi ajánlkozások is voltak. Vitányinak ezek a levelek
különös elégedettséget okoztak; kis termetére gondolt, görbe lábaira,
erősen keleties típusú arcára (amit épen az imént szemlélt a tükörben).
Mindezek dacára ő ma világfi, életművész, nőhódító, _arbiter
elegantiarum_. Ha szegény öregapja, aki még kaftános zsidó volt,
megálmodta volna ezt a péntekesti gyertyafénynél!
Aztán egy vastag levél akadt a kezébe, amelyben valaki – valami
fiatalember – megjegyzéseket írt valamely cikkére. Vitányi fanyarul
mosolygott; már nem is emlékezett a véleményre, melyet az illető cikkben
kifejtett. Mindazáltal érdeklődve olvasta el a levelet, mint minden
sort, ami reá vonatkozott. Most úgy találta, hogy a fiatalembernek igaza
van.
– De ebből is látszik, mennyire nem fontos az igazság – gondolta
magában. – Egy szellemes paradoxon többet ér egy lapos bölcsességnél.
Elolvasta a cikkéből kikapott mondatokat s maga is csodálkozott:
véleménye lehetett ez valaha? De hát mi is az a vélemény? Önmagunk
korlátozása. Vitányi két lapja közül a _Magyar Ujság_ konzervativ volt,
az _Uj Világ_ pedig radikális. Vitányi megszokta már, hogy mindenről két
véleménye legyen, és lassankint maga sem tudta, melyik az igazi.
Tovább egy könyvet talált a postájában, egy regényt, a szerző
dedikációjával. Vitányi a könyvére gondolt, az igazi könyvre, melyet
mindig szeretett volna megírni, s melyet immár nem fog megírni soha. Az
ő könyvei csak hírlapi cikkeknek, tárcáknak és aforizmáknak gyűjteményei
voltak, s bár így is nagyra tartotta őket, maga volt legjobban
meggyőződve mulandóságukról. Az Idő gyermekei voltak és az Idő megeszi
gyermekeit.
Azután megint levelek jöttek, kivágott újságmellékletekkel: barátok,
vagy ismeretlen jóakarók figyelmeztették Vitányit cikkekre, melyek róla
szóltak és támadásokra. Vitányinak hízelegtek ezek; a támadásokat is
szívesen látta; csak emlegessék, csak valaki legyen. Az egyik cikket
különösen belső megelégedéssel olvasta. Egy zsidó felekezeti lap
támadta, valami zsidóságot sértő kifejezésért, amelyet egyik írásában
használt. Vitányinak mindig örömet okozott, ha antiszemitának nevezték,
szívesen forgott keresztény társaságban és szidta a zsidókat, újabb
műveiben a katholikus világnézettel is kacérkodott. Ki is tért a
katholikus hitre.
Megint egy vastag levél akadt a kezébe; egy ifjú költő versek kéziratát
küldte. Futólagos pillantást vetett a versekre. Elve az volt. hogy
minden fiatalt megdícsért, de senkit sem segített az érvényesülésben.
Izlése tulajdonképen époly kevéssé volt már, mint véleménye; csak erős
erotika vagy nagyon furcsálkodó újdonság tudta őt néha kiragadni
fásultságából. A külföldieket is tisztán snobizmusának és a divatnak
szempontjai szerint ítélte meg. Nem mintha nem lett volna veleszületett
nagy érzéke az irodalom iránt; de közönye és fáradtsága visszariadt a
mélyebb értékekbe való behatolástól. Azután: a fiatalok úgyis kiöklözik
maguknak az érvényesülést; ez egy kegyetlen küzdelem a két nemzedék
közt; épen ő legyen a balek, aki segíti ellenfeleit? Dícsérni őket,
hízelegni nekik: azt igen! Mert veszedelmesek. De csak nem nyitogatni a
kapukat! Nem elég előny nekik maga a fiatalság, az isteni? Nem minden
ez?
Ez minden, ez minden! Vitányi most érezte ezt igazán először. Eddig maga
is fiatal volt (bár ötvenen túl már), nem a legifjabb irodalmi
csoporthoz tartozott-e mindig? Nem volt-e forradalmár? Nem öltözött-e
úgy, mint egy húszesztendős uracs? De mióta a felesége elhagyta, érezte,
hogy mindez hiába. Semmi sem pótolja a valódi, a _testi_ ifjúságot – a
testben van az ihlet, az erő… És mióta a feleségének még viruló
fiatalsága eltűnt a szeméből, azt vette észre, hogy szinte beteges
érdeklődést érez a fiatalság iránt – mindkét nembeli fiatalság iránt.
Megfigyelte a fiatalok mozdulatait, szavait, naivságát; és gyönyörködött
benne. Bizonyosan nemi okai vannak ennek is: minden érzelemnek, minden
vonzalomnak nemi okai vannak. Az öregkor kezdete ez, igen, a
liliomtiprás vágya, kezdődő homosexualitás talán… Vagy egyszerűen csak a
családtalan embernek érzése, valami állandóan elvetélt apai érzés? De
hiszen a családi, az apai érzéseknek is nemi alapjuk van: ez az
Oedipus-komplexum. Apa és fiú szerelmesek és vágytársak egyszerre…
Minden titkos és bűnösnek sejtett érdeklődése az ifjúság iránt, talán
egy ilyen, freudi, gyermek utáni vágy.
Elgondolta, mi lenne, hogyha fia volna. Nem táplált ideálokat a családi
életről, családi szeretetről; jól tudta, hogy folytonos veszekedésben,
mardosásban, idegeskedésben telne az életük; de hát a Nővel is így
telik, úgy-e? És azért mégis a Nő a legnagyszerűbb, a leginkább
életetbetöltő dolog a világon. Talán a mi a fiataloknak a Nő, az az
öregeknek a Gyermek; nem azért, mert jobbak, hanem mert romlottabbak az
öregek; nekik már ez az inger kell, minden nevelés, tanítás voltaképen
nem defloreálás-e? Aki a tudatlanságot veszi el, az félig-meddig az
ártatlanságot veszi el; s ebben áll a nevelő élvezete.
Talán ezt az élvezetet kéne megpróbálni még? Ugy sincs más, amiért élni
érdemes, mint az élvezet.
Az utolsó szalmaszál…

Ekkor Vitányi odament íróasztalához, kihúzta annak egy kicsi fiókját, és
a tartalmát kiöntötte a modernül-régi biedermayer-bureau posztójára.
Levelek voltak és levélkék a mult esztendőből; mindent, amit el nem
hányt, ide gyömöszölt be; életének egy darabja kevergett itt, mint
szemét. Legtöbbje át volt írva kék ceruzával: amiket megválaszolt; ő
azonban egy olyat keresett elő, mely jelzés és válasz nélkül maradt. Egy
olyan kimondottan és régiesen »női« levélpapirost, amilyent ma már csak
vidéken szokás ajándékba adni, hosszú, finom, intelligens női betűkkel,