Timár Virgil fia - 9

Nagy Sándor igazán úgy élt már közöttünk, mint egy eleven árny, akitől
rettegni, akinek hízelkedni, akit kímélni kell… És úgy beszéltünk róla,
mint egy elevenről.
– Nézze csak – hozott egy alkalommal Zsüliett egy könyvet. – Ha igaz,
hogy minden szellem életre vágyik és az emberek emlékében való
kiteljesedésre: micsoda lehet az a Nagy Sándor buja, keleti szellemének,
mikor egy történész leírja róla szárazon az ilyen adatot!
Mutatta a mondatot a könyvben:
»Az issosi ütközet után Dárius anyja, neje, két leánya és egy kiskorú
fia is Nagy Sándor hatalmába került.«
– És aztán rögtön másról van szó. Ó, így _félig_ föligézni egy emléket,
félig föltámasztani egy halottat – és aztán mindjárt lefektetni megint!
Nem erőlködött-e a szegény gyenge szellem, tantaluszi módon, a
professzor úr kiszáradt agygirusai közt, hogy valamivel többet
fölbűvöljön – hiába! Hús és vér nélkül maradtak az emlékek – képzelje
csak, micsoda orientális pompa, micsoda parázna kísértetek, ködben és
akarózva a tudós toll körül! A perzsa háremek, néger rabnők, a végtelen
és tarka szőnyegek, arany nap, meztelen kurtizánok, felöltöztetett
eunuchok – mikor mind, mind föl szeretne támadni és nem tud! Tornyos
elefántok, bíbor terítőkkel, egy keleti királyné, hűvös ékszerek, nagy
napernyők alatt, gyönyörű perzsa fiúk körmenete lenge macedón ruhákban…
Nagy Sándor belevetette magát minden keleti luxuriába; és azt mondják,
Kelet kicsapongásai ölték meg oly korán… A legszebb fiúkkal vette körül
magát…
Egyszerre elváltozott a kifejezése amint ezt mesélte:
– Fiúkkal!… A fiúkat szerette.
És láttam az arcán, hogy Gastonra gondol.
Pedig nem sokkal aztán találtuk meg a Gaston füzetét. Én nem
csodálkozom, hogy sírva és magából kikelve hozta be azt hozzám Zsüliett:
micsoda füzet volt! egy irodalmi kísérlet, de milyen! »_Nagy Sándor
Babylonban_« – az volt fölírva a címtáblájára – »_Dráma öt felvonásban_«
– s az öt felvonásból egy jelenet készült el – képzeljétek! egy
háremjelenet! – ahogy diákosan elképzelte a Nagy Sándor háremét – de
olyan dolgok – istenem, szegény fiú! – amikről nem is sejtettük, hogy
tudhat valamit! nyiltan és kéjelgőn, – mi volt ez? Egy sötét kamaszkor
fantazmagóriája? Vagy rossz könyvek nyoma – vannak ilyen »történeti«
regények manapság. – Vagy igaza van-e Zsüliettnek? A buja keleti
fejedelem szelleme megrontotta a mi ártatlan fiúnk képzeletét?
Mit beszéljek még? azóta mindig a szemünk előtt volt, fegyelemre fogtuk
s ő nem szegült ellen, a füzet eltűnését tán észre se vette, – ki volt
merűlve érzelmileg, a félelmes történetvizsgáról sem beszélt. Mi még
örültünk, azt hittük, már nem bántja a dolog – pedig ekkor talán már el
volt határozva minden, s ő úgy járt közöttünk, mint egy halálraítélt – a
szellem hatalmában. Már csak pár napja volt – én néha tréfáltam vele –
azon amit egyszer mondott, hogy nem élne túl egy elégségest, pedig mások
elégteleneket is túlélnek – nem felelt. Máskor azt kérdeztem:
– Na, tudod-e már Nagy Sándort?
– Azt úgyse felelem, – mondta – egyszer már feleltem. – S látjátok, az
utolsó nap mégis azt tanulta – fel-alá járt a szobájában és fennhangon
mondta, ahogyan nem szokott, a csatákat:
– Granikos, Issos, Gaugamela, Arbela… Chornéa, Granikos, Issos…
Gaugamela, Arbela, Hydaspes…
Én hallottam, hogy mondja, de hallottam azt is, hogy ő nem _hallja_ a
szavakat…

7.
Tulajdonképen nem mondhatom, hogy semmit sem sejtettünk; csakhogy a
sejtéseink olyan lehetetlenek, olyan nevetségesek voltak – gondoljátok
csak el! – Hazajön a fiú, nem szól, hiába kérdezzük, bezárkózik a
szobájába – a feleségem még utána akart menni, de én tartóztattam:
– Hadd sírja ki magát!
Nemhogy nem aggódtunk, – hanem olyan komolyak voltak az aggodalmaink,
hogy resteltük őket komolyan venni. Képzeljétek aztán Zsüliettet, amint
megtaláltuk a fiút holtan a Nagy Sándor szobra alatt! – megölte a
szellem mint egy legyet. Őrizkedjetek a halottaktól, őrizkedjetek a
halottaktól! A feleségem olyan mint az őrült azóta – én nem bírtam
tovább – idejöttem kicsit tiközétek. Ne siessetek még, – ne hagyjatok –
félek –
Ki tudja melyik gondolatomban támad egy kísértet?


KÖLTÉSZET ÉS VALÓSÁG
(ÉLETTÖREDÉKEK)

1.
Se látva, se hallva jártam akkor a világot. Egyszer megszólalt az
előszobám csengője – még, emlékszem, nem akartam megnyitni: mert hisz
érdemes-e magamhoz engedni valakit? Nem jobb volna egyedül heverni
hosszú napokon át, és leszállani újra a Magányosság fenekére? Mégis
megnyitottam, és akkor bejött ő; félénken és szívdobogva jött, mint egy
kis diák; egy nagy mappa volt a hóna alatt, – mert azzal az ürüggyel
jött, hogy a rajzait akarja megmutatni.
– Otthon azt nem lehet; mindig mások lesnek; nem beszélhetnénk
fesztelenül: tudja, mint két jó barát – igazán ne gondoljon semmi mást!
Bűn volna távol maradni egymástól, akiknek közel kellene lenniök… Olyan
kevés az ember, Istenem! és én tudom, hogy vagyok valaki… hogy tudok
lenni valaki magának…
Alázatosan és félénken beszélt; izgatottan leste a szavamat. Félt, hogy
elkergetem. És én csakugyan durva voltam hozzá, mert éppen csak ez
kellett még nekem! Mikor oly torkig voltam az egész világgal. Semmit sem
akartam volna már, csak hogy békét hagyjanak; ne kelljen szólnom semmit,
csak amit már ezerszer megszoktam; rendes agglegényéletet, kávéházakat,
csak egypár embert körülöttem, akik már bútorok: halált az életben. És,
sajnos, nem volt szép (bár voltak szépségei); – de engem rabszolgaságban
tartott még a Szépség: ó, egyetlen tökéletesség, megnyugvás e földön, a
formák megnyugvása! – nekem nem élet kellett. Sok mindent megértem én, s
keserű ízét éreztem sok minden irigyelt dolognak; – és megvetettem a
dicsőséget, nem érte tettem már, hanem ellene; későn jött; – és
megvetettem a szerelmet, mert későn jött az is; – szép asszonyok között
nyitott szemmel és húnyt szívvel jártam: csak a szépségük kellett; – és
kegyetlenül mondtam annak, aki alázatosan hozzám jött:
– Nem vagy szép! – És kedvem telt immár, hogy gyötörjem őt; és
kiszámítottan mondtam neki:
– Hiszterika! – és néztem hosszan, amint sírt, zokogott hangosan. A
kegyetlen Szerelem kezembe adta őt.

2.
Ó, mind akik sírtatok miattam, bocsássatok most meg! Én nagyon
szerencsétlen vagyok. Én igazán nem akartam senkinek se rosszat; csak
kisugárzott belőlem a fájdalom, épen azokba, akik legjobban
hozzámtartoztak: mint egyik tagból a másikba. Aztán nem a jelenben élek
én. Egy fantasztikus novellát élek én, a _késettszemű ember_ novelláját,
amit el lehetne képzelni, így talán: A kép nem azonnal jelenik meg
nekünk; bizonyos idő kell hozzá, míg a látás érzeteit az idegek az agyba
viszik – hátha ez az idő meghosszabbodik betegesen? Hátha órákba,
napokba kerül, amíg a kép a recehártyáról a lélekbe érhet, ahol minden
képnek örök szállása van, mint a kísértő lelkeké a temetőben? Akinél így
volna, az a multban járna örökösen és folyton beleütközne a jelen
falaiba; nem a maiakat látná maga körül, hanem a tegnapit, a
tegnapelőttit; és az ami ma van, csak holnap, holnapután jönne a
lelkébe. A kedves szépségét csak másnap látná meg, szomorúan, mikor már
nem ölelhetné, és, a tegnap képei közt még, az új ölelést nem tudná
megbecsülni. Ó jaj, így vagyok én! csakhogy órák és napok helyett
hónapok és évek múlva támad fel nekem a múlt, örökösen elfödve előlem a
jelent, mint egy alkalmatlan függöny, mely nem enged a valóság forró
testéhez nyúlnom. Így akkor is, itt a nagyszobámban, ahova bejött ő,
ahol ott ültünk már akkor a padlón, puha vánkosokon – köröskörül a
könyvek, a sok-sok könyv, és az ablakokon túl csak az ég, a tiszta téli
ég, mert a szemközti ház sokkal alacsonyabb – nekem régi képek jártak az
eszemben, akadályoztak mozdulataimban, eltompították szavaimat és nem
engedték látnom igazán őt, ahogy ott ült a furcsa vánkoson – mert tudni
kell, hogy ez a vánkos a Feketeországot ábrázolta, meghímezve fekete
fákkal és fekete madarakkal, egy lett táncosnő hímezte valamikor. Nem
láttam őt, mondom, ahogy ott ült, kedvesen és kicsinyen, kissé
exotikusan, – furcsán eligazítva igazán formás lábait, fiús arany
fürtözete alatt, mint egy kis kínai herczeg, Csin-Csin nevezetű – _akkor
még_ nem láttam. Ó, nem szerettem őt! Akkor talán egy halott lányt
szerettem, és egy régi kertet láttam, nyári éjjel, az üstökös évében,
júliust, augusztust, hosszú sétákat, hulló csillagok alatt. Hogy égtek a
csillagok! S hogy zengtek a tücskök a fekete bársony bokrok közt!
Melegen sírt vállamon a mindennapi kislány – ó, hogy égettek a könnyei!
Egy finom és kényes gyermek ijedtségét tartottam karomban. »Mindennapi
kislánynak« nevezte magát:
– Mit találhatsz bennem? – De szép volt, úri és kényes; és úgy adta meg
magát a halálnak, mint a virág a sarlónak: drága, romantikus virág!
Sohse lett senkié. Naiv, regényolvasó gyermek; apácaruhába öltözködött
egyszer, úgy fotografáltatta le magát. Egész nap a napon hevert, orvos
rendelte így, és várta a halált, mint egy vőlegényt. Szép volt. Már csak
a bársony szemére emlékszem, amely annyit sírt miattam is. Ó, mind akik
sírtatok miattam, értsetek meg engem. Én a szépség megbűvöltje voltam –
jaj, egyetlen tökéletesség, megnyugvás e földön, formák megnyugvása! –
nekem nem az élet kellett.
Aztán fáradt voltam.
A szépség emléke – egy mindennapi kislány emléke, egy halotté, – jobb
volt nekem az életnél.

3.
Ő azonban, aki ott ült akkor a szobám szőnyegén, a Feketeországot
ábrázoló párnán, a jelen kalandja volt, az élet, s nem még a szépség,
amivé talán lassanként bennem hal: késett szemem nem láthatta őt meg. Ma
már látom örökre. A szobából csak az égbe lehetett kinézni, a felhős
téli égbe, – mint most is – és az egész csöndes szoba mintha himbált
volna, egy felhőtengerben.
– Olyan itt, mint a hajón! – mondta Csin-Csin herceg, és meghimbálta
hullámos aranyfürtjeit, és meghimbálta a kék szeszláng fölött a szamovár
kampókon lógó rézkannáját; és meghimbálta a függő fénycsillárt, hogy
minden fény és árny ingott a szobában. – Mint egy hajón a nagy világ
fölött! – És megbiggyesztette ajkának nem egészen természetes
pirosságát, és megrázta a csörgőt, a baba-csörgőt, amit ő hozott nekem,
nagy, felnőtt és rosszkedvű babának. Mit törődött ő az egész világgal?
Kis lány lett, kis fiú lett, hogy nekem szebb legyen, apródom; s
izgatott futkosásokban gyötörte kis testét utánam, úgy kereste kedvem,
mint egy keleti zsarnokét, félénk alázatossággal. Én meg, a rosszkedvű
zsarnok módjára, durcásan fogadtam minden szeretetét; sőt küldtem őt:
– Menj el! – és szemrehányásokat tettem neki:
– Miért komplikáltad az életemet?
S ő sírt. – Ó, mind akik sírtatok miattam, bocsássatok most meg! –
Fáradt voltam akkor, iszonyú fáradt, és mindenen túl már. De akaratom
sem volt, és hagynom kellett magamat szeretni. És hosszú séták jöttek,
izgatott és szomorú vasárnapi séták különös városrészekben; és hosszú
levelek (amikor már nem mert maga jönni), ideges, hordárvitte üzenetek –
amikre olykor bosszúsan feleltem; – és hosszú viták, hogy mikor szabad
eljönnie megint? S ő sírt. Ó! olyan biztosan ki tudtam békíteni megint!
De aztán gyötörtem – és aztán megsajnáltam megint. És néha a gyermeket
láttam benne, – mert olyan egyszerűvé tesz a szenvedély – olyan volt,
mint egy szerencsétlen gyermek. (Dehát nem szerencsétlen, durcás gyermek
voltam-e magam is?) És néha beteg volt, és kimosolygott a csipkés
ágyból, láztól piros arccal; – és máskor huncutkodott, kacagott.
– Ha ezt látnák! – mondta, és örömmel gondolt nagyképű ismerősök ostoba
botránkozására. De ilyenkor volt a legártatlanabb – ilyenkor volt
valóságos gyermek. És néha már szerettem is – mint egy gyermeket. Néha
már öröm volt ő és szabadulás –

4.
Olyan volt, mint egy drága kisfiú
és sohse lesz más, mint kisfiú, nékem. –
A nők rosszak, az élet iszonyú,
és minden felnőtt ellenségem.
De szeretem a nemes gyermeket,
eleven kútfejét a meleg kacagásnak,
mert még nem les ki homloka megett
a sáfár intrikus, a Másnap.
Csúf másnapok kifutója vagyok,
de ma a boltbul a mezőre szöktem:
hajrá, ma, kis betyár gondolatok!
A Másnap elmarad mögöttem.
Hallod a tengert? Ez hajószoba:
a padlón ülünk, és a hajó ingat;
tegnapok s holnapok örök sora
himbálja pillanatainkat.

5.
Néha már öröm volt ő és szabadulás – de én becsuktam szemem az örömre és
hátat fordítottam a kinyílt ajtóknak. Ó, mikor adtam neki lelkemet úgy,
ahogy érdemelte? Százfelé tépett lélek volt ez akkor; – s azon-fáradtan
egy világ élményeit kellett átélnie. A hajószobát elkapta a tenger.
Darabokra tört bennem a holt szépségek szobra is; s ezer cserepe csak
sebezte azt, aki hozzám nyúlt. Ó, mennyiszer megsebezte őt is! És akkor
elhúzódott tőlem, csodálkozva s félve. Én nem voltam sem magamé, sem
övé. Még ültünk olykor, a nagy könyvpolc alatt: úgy pihent mellettem,
mint egy kedves könyvem, amit nem nyitottam ki hónapok óta: nagyon is
kedves, hogysem futtában fölnyissam. És ajándékait nem viszonoztam –
mert hol találjam a nyugodt percet, amikor méltó ajándékot választhatok?
Akkor szerettem legjobban, mikor legjobban elhanyagoltam őt. A
rettenetes Világ elöntötte lelkem. Még néha sétáltunk; egy májusi sétára
emlékszem: egy véres palota elé értünk ki, két nagy ágyú elé; vörös
szalagok csüggtek a falak nagy vaskarikáin. Ő – gyermek – játszott volna
az egész világgal; de velem nem tudott játszani; és én nem tudtam már
játszani semmivel. Még egy sétára emlékszem, az utolsó szépre, télen, a
havas ligetben; s utána egy kis cukrászdába mentünk, ahol szerelmes
párok szoktak találkozni. Az egész világ olyan volt, mint egy
cukrászkirakat: csupa fehér cifraság, szép havas cukrozás. Ott ültünk
soká, nézegetve egymást, kissé hallgatagon; és megfogadtuk – amit be is
tartunk, – hogy azért mindig jó barátok leszünk.


A RÖPÜLŐ FALU
A menekülttel egy kis olcsó kocsmában ismerkedtem meg, ahol ő túlzottan
szerény vacsorát fogyasztott és büszke méltósággal tűrte a pincérek
kicsinylését. Eleinte szörnyű nehezen bírt fölmelegedni; látszott rajta,
hogy nagy és megokolt ellenszenv van benne a pestiek iránt: nem is igen
titkolta véleményét.
– Büdösök! Itt ülnek a zsiros hivatalokban, mi meg mehetünk koldulni;
föl is út, le is út.
Mikor a második üveg bort rendeltem, kissé megoldódott a nyelve.
– Hiába csak! a jó erdélyi bor!… Ennek a bornak legalább lelke van – nem
úgy, mint az embereknek – tette hozzá keserűen.
Látszott rajta, hogy a házára gondol, szép kis családi házára, amit
vénkorára épen már magáénak nevezhetett volna… amit ott kellett hagynia
messze Fogarasban. A verandára, ahol délutánonként üldögélni szokott… A
meghitt bútorokra…
– Bizony Isten, úgy fájt otthagyni őket, mint a jó barátot… Nem is
hiszem, hogy nem fájt nekik is… Most valami csontos móc ül a
karosszékemen… A nagyapja még medve volt, az apja csobán, még az ünge is
kilógott…
Elképzelte kedves holmijait, mint egy gyermek: milyen megalázva érzik
most magukat, a hódító durva keze alatt.
– Búsulnak utánam – mondta, egy kissé már fantasztikusan.
A harmadik üveg bor jött az asztalra, s ekkor jutott eszébe a történet.
– Hallotta már?
– Mit?
– A csíktábori csodát.
– Nem én. Mi volt az?
– Tömegszuggesztió?… No hát mondjuk, hogy tömegszuggesztió.
Kihívó, boros tekintettel nézett körül, mintha azt mondaná: »Látjátok,
tudom én a ti pesti szavaitokat!« De a szeme mögött láttam a Fantáziát.
Éreztem forogni a titkos kerekeket, amelyek megnyitják a rab Ember előtt
a Lehetetlenségek kapuját…
– Hogy volt az? – nógattam.
Ittunk egyet, azután így beszélt:
– Én egy kis fiútól hallottam… akinek az apját ismertem… csíktábori
menekültek voltak. A csíktáboriak még az első okkupációkor menekültek;
éjjel zargatták föl őket; a jegyző telefonértesítést kapott; egész
addig, az utolsó pillanatig, azt mondták: »Maradjon mindenki helyén.«
Képzelhetni micsoda fejveszett kapkodás, kétségbeesett siránkozás volt
az: felszedelőzködni lóhalálában; csak ami rajtam van, meg egy pakktáska
legföljebb; azt sem tudja az ember, hogy mit rakjon bele; annyi idő sem
volt, hogy a legkedvesebb jószáguktól, az ismerős helyektől búcsút
vehessenek. Gyerek, asszony – bizony föl kellett cipekedni mindenkinek;
és verekedtek a kocsikért. Vasút, az messze van oda. Uram, ez nem volt
valami egyedüli eset, akárhányat tudok, gyerekes családok 30–40
kilométernyi utakat tettek meg éjszaka; magam is –
Akkor legalább szép, derűs éjjel volt, holdvilágban látták utoljára a
kis házaikat, a templomuk tornyát… minden szép nyugodt volt… bizony
uram: minden szép nyugodt a világon, csak a mi fajtánk nem fér a
bőrében, csak mi űzzük-hajtjuk egymást örökké. Jaj, uram, jól ismerem én
is ezt a képet: fölvert, kétségbeesett emberek; otthagyva egész életük,
földjeik, vagyonkájuk; a betegnek ágya, a gyereknek játékja; kiverve a
mezőn, jajgatva; – és köröskörül a szabad ég bosszantó nyugalma, a hideg
holdvilág, a közönyös hegyek, a blazirt tücsökszó; vészes fehérséggel
szalad az országút, egy baljós nyúl fut át: – ki törődik a szegény
Emberrel? maga baja, maga bolondsága! Csupán a házak néznek ismerősen, a
szép zöld ablakok, amelyek mögött már senki sem maradt… a torony a
dombról és a falu fái, csupa régi barát, csupa emlék. Az útszéli kereszt
int, a határfa a sorompónál: Ne menjetek! Magyar házak, magyar fák,
mikor fogtok ti megint magyar szót hallani? Megértitek-e az idegen
nyelvét? Magyar életek darabjai maradtak bennetek. Még a madárijesztő is
kedves a kert alatt. Egy leány feledte rajt a keszkenőjét, amit jelül
tűzött oda a szeretőjének. Libeg-lobog a kendő: Isten veled! Állatok
hangja bőg és béget ki még ólból, istállóból, akiket otthagytak: ennyi
az egész búcsúztató. Kutyák ugatva szaladnak a szekerek után. Aztán csak
tücsökzaj, kocsizörgés és csecsemők sírása.
Egy falu maradt üresen a hódító számára.
Az én ismerősöm kis fia persze gyerek volt még, nem érezte ezt úgy (csak
kaland volt neki), és különben akkor még mindenki abban volt, hogy »két
hét mulva visszajövünk«. Mégis úgy volt, azt mondja, az utolsó
úthajlásnál még, ahogy a falu visszanézett reá, mintha minden ablak egy
szem volna, és a torony az órával egy szemrehányó arc volna, nyújtózkodó
és keserves nyakon, amely utánuk néz a bujdosóknak. S ahogy még egy szél
jött, s emelgette a kerti fák szárnyát: mintha utánuk akarnának szállni…
Ó jaj, szegény fák! jönnek a lógósüngű oláh gyerekek a cigány
bicskákkal…
De nemsokára minden eltűnt a lejtő mögött, és megkezdődött a hosszú éji
út. Erdőségeken mentek át, siránkozások és különös pörpatvarok között.
Ki ezt feledett otthon, ki amazt; kinek az ülése volt rossz, a háta
fájt; ki valamely hozzátartozóját nem találta. Ennek a podgyászát rakták
el; az elül elfoglalták a helyet. Majd azon vitatkoztak, hogy ki menjen
gyalog; mert nem fértek mindannyian a szekereken. Az otthonra alig
gondoltak már a jövőért való nagy aggodalomban. Lesz-e vasút a
legközelebbi állomásnál? Kapnak-e majd enni? Csak egy öregasszony
óbégatott az elhagyott háza után! Ő ott szeretett volna meghalni…
Kiürített falukon haladtak keresztül: nem jó jel. Mily csönd! még egy
kutya sem ugatott elébük. Földek és házak némán kiáltottak a hűtlen és
bolond emberi faj után. A kis fiú fáradt volt, a rázás, a siralom,
unalom megtörte, az út fái végtelen egyformasággal verődtek a szemébe,
sohasem akart megszünni a menet. Fázott is, megfázott; gyenge, beteges
fiú volt, egy kartársamnak a fia, egy ügyvédé…
A menekült a bor után nyúlt, ivott egyet, és úgy folytatta elbeszélését:
– Végre, végkép kimerülve, elérkeztek az állomáshoz. Vonatnak híre sincs
már napok óta. A város tele menekültekkel. Nem maradt más hátra, mint
tanyát ütni a szekereken, a szabad ég alatt, a gyönyörű holdvilágos
éjben.
Jó messze kerültek a várostól, ahol szabad tér volt, és valóságos
szekértábort csináltak az erdőszélen, ahol máskor a cigánytanya volt.
Majd egy hetet töltöttek itt, hajléktalan és koplalva, mert a városka
élelmezeni nem tudta őket – és itt történt a csoda, a negyedik éjjel –
hogyan beszéljem el? Tudniillik a kis fiú álmával kezdődött… azaz hát…
én tőle így tudom…
Lázas álma volt ezen az éjjelen. Álmában ott járt megint Csíktáborban.
Különös nyugtalanság volt az éjszakában, az elhagyott falu mintha élne,
a házak szinte ágaskodtak, a torony idegesen nyújtotta a nyakát, a fák
egyre rázták a lombjukat, s a bokrok tipegtek, mint a kis csibék, akiket
az anyjuk elhagyott. Néhány oláh katona ment az utcán szuronyosan, mások
a betört ablakok mögött látszottak, kutattak a kamrákban, vigadoztak az
elhagyott borokon, kurjongattak olykor, de a kurjantásuk félelmesen
visszhangzott az üres szobákban. A kis fiú reszketett. Egyszerre csak a
házak emelkedni kezdtek, csúnya, vakolatlan falgyökerüket huzkodták ki a
földből, támolyogtak.
– Mi ez? Földrengés? – kiáltották a katonák és szaladtak ki a szabadba.
A fák fenyegetően csóválták fejüket.
A kis fiú reszketett. A katonák a rét felé futottak, ahol ő játszani
szokott. A fű egyszerre mászni kezdett, s mintha millió nagy bogár
szaladna, szaladt a katonák elől! Egy fa egyszer csak kiröpült –
kirántva gyökerét a földből – mint egy madár. Különös szélcsönd volt és
mégis mozgott minden. A kő-Krisztus méltóságosan jobbra-balra ingva
tágította talapzata ágyát. A torony nyaka meggörbült, s előrenyújtózott…
Ide-oda jártak a holdas visszfények; minden ablak mozgott. A házak éltek
már. Az idegen látogatót ablakaikon rázták ki. Ijedt férgekként
menekültek a fosztogatók. Egy kis ház egészen elmozdult helyéről; szinte
föl-fölszökött a levegőbe, mint egy nyugtalan csikó. Töredező
mészkarajok pattogtak le a holdas falakról. Különös mozgalom volt a
kertek virágai között; egy rózsatő a kerítés alatt bújt ki az utcára. A
határfa már a levegőben lengett, tétovázott; a falunak nem volt határa
többé.
Sem sövény, sem határ – a sövények elmásztak, utat csináltak a házaknak,
s a kerti dolgok kiáradtak az utcára, mint különös kíséret, sötét és
várakozásteljes nyüzsgésben… Hogyan lehet ez? Egy-egy ház már a messze
mezőn lengett; ólai, akácai körötte sereglettek; követték, mint gazdát a
kis kutyák. Egylábon ugrált a malomköves kerti asztal, nehézkesen
kapkodva tömzsi tuskólábát; a ház előtti padkák elnyúlva futottak, mint
az agarak. A madárijesztő a levegőben röpült; lobogott a keszkenő a
vállán.
Szertelen suhogások hallatszottak, és a fiú a szelét érezte. Fekete
alapgödrei tátogtak az elhagyott falunak, törmelékek, vakolatdarabok
hevertek a földön, a szemet betömte a szétszállott mészpor. Csak sejteni
lehetett, amint a községháza emelkedik, a legnehezebb, a jog, az
igazság. Odalenn, itt-ott, bukdácsoltak a lehagyott katonák – mint egy
kiásott temetőben – hökkent, éhes hiénák módjára. Sötét volt; súlyos,
lebegő kőtömegek, furcsa forgatag, elfedték a holdat. Az egész falu
röpült! Képzelje: egy valódi nagy légi karaván! És egyre jobban
erősödött a hideg szél. Ez a hideg szél, így mondja a fiú, az utolsó,
amire álmából emlékszik. Akkor már nagyon nyugtalanul foroghatott a
szekéren. Fázott, fázott szegény, és mikor fölébredt, még mindig érezte
a hideg szelet.
Szerte, köröskörül, minden szekéren vacogó, nyugtalan alvók
nyujtózkodtak, a hold hideg fényében, jól bebugyolálva, ahogy lehetett.
Halk és tört mozgások hallatszottak mindenhonnan, egy-egy köhécselés,
didergés. A földön mintha ideges egérkék szaladgáltak volna. A fák
borzongtak. Hány óra lehet már? A szél egyre zúgott, gyors, különös
felhő közelgett messziről.
Mondom, világos volt; a hold hideg és józan.
– Édesapám, – próbálgatta halkan a fiú, hogy apja ébren van-e – hány óra
lehet már?
Nem felelt senki, egy pár mozgás után csönd lett a szekereken. Csak az
öreg asszony, aki a házát sajnálta, nyögte hangosan még az álmában is:
– Én ott akarok meghalni… ott akarok…
A fiú összerezzent… egy új szélroham jött… a!… nem volt ez távoli
harangszó? Hol szólhat most a harang?… mintha nem a falu irányából
jönne… s különben a szél is ellenkezőleg fújt… Hát tudja, uram, honnan
jött az a harangszó? Felülről. Igen, abból a furcsa formájú felhőből; és
a felhő olyan iszonyú gyorsasággal közeledett, hogy a fiúnak elállt a
szívdobogása. A harangszó vele közeledett… mindig, mindig tisztábban
hangzott már… és közte valami különös zúgás, suhogás. Nem volt ez
anyagtalan felhő, néma lengés. Bim! bam! – kongtak belőle a harangok. És
mindig alacsonyabbra szállt.
S egyszerre csak egy fehér tömeg válott ki belőle, egy holdas fehérség,
mint egy holdas madár, óriás, óriás, s előrenyújtott hajló csőrében
ingott-lengett a harang. Ennek a madárnak hangja volt a _Bim-bam_! Nem
is madár volt, hanem a templom volt, irtózatos gyorsasággal zuhant a
légen át, és a többi házak körülötte, és az apróbb dolgok, a fák, a
kőkereszt, ki amily nehéz volt… A fiú félkönyökre támaszkodva, meredt,
meredt szemekkel nézte ezt.
– Úgy mondja el, – szóltam mosolyogva – mintha maga is elhinné… mintha
látta volna… Kitünő fantáziája van.
Elégedetten bólintott, és folytatta mint egy született mesemondó. Láttam
rajta, hogy a képzelet nagy narkózis neki.
– Ekkor már mindenfelé ébredeztek a szekereken. A kutyák szüköltek,
vonítottak. Holdas rémület káprázott a szemekben. Az emberek fejük fölé
tartották kezüket. Nagy gyereksírás volt. Egy-egy alak izgatottan
szaladgált a szekerek körül. Mások legyökereztek a bámulattól. A templom
irtózatos súllyal lezuhant egy kissé messzebb a tisztáson, mélyen a
földbe vájódva alapzatával, tompa robaj között és megállt meredten,
mintha odaépítették volna száz évvel ezelőtt. A harang lengése
lassan-lassan lecsendesült…
És – egy, kettő – új meg új zuhanás, amint új meg új házak csapódtak a
földre. (A közeli város lakósai közel ágyúzás neszét hallották az
éjben.) Kilenc, tíz – és már új kis falu sereglett az égből hullott
templom körül, egész olyan rendben, mint a régi; jobbra a törvényház,
balra a plébánia; odább az ügyvéd háza, a kis fiú apjáé; és így sorban a
többi mind… Minden ház elé lehullottak a fák, amik épen odavalók voltak,
a két ákác, vagy egy-egy eperfa… és azonmód gyökeret vertek ott. Fönn
még egyre zuhogtak a nagy négyszögű tömegek, lebegtek szárnyas fák,
itt-ott felhő gomolygott fűből, virágokból. Ugy ment minden, mint a
karikacsapás. A felhő lezáporzott a ház mögé, a fű kis nyüzsgéssel
elhelyezkedett, a virágok glédába állottak. Legyűrüztek a sövények is;
minden egy kicsit tépett volt a hosszú utazástól, a házak is foltosak,
ahogy lehullott róluk a vakolat; de végre is ott állott a falu, az egész
Csíktábor, a nagy holdvilágban, úgy ahogy szerették, ahogyan álmodtak
felőle. Lehullt a határfa is, a kőkereszt, a madárijesztő, minden,
pontos helyre. Utoljára már a kálvária potyogott, stációnként, egy
közeli dombra. Egyszóval…
– Egyszóval a falu utánuk ment a menekülteknek.
– Úgy van: a legelső állomásig, ami nem volt oláh kézen.
– És ezt mind a fiúcska képzelte?
– Dehogy uram; ezt mindannyian _látták_, átélték; rögtön bementek az
égből leesett faluba, kiki a maga házába, a kedves holmik közé,
bolyongtak a jól ismert utcákban, és talán azt hitték volna, hogy el se
váltak soha onnan s álom volt az egész menekülés: ha nem lelik
pusztulás, fosztogatás nyomát a házakban, s ha nem látják köröskörül az
idegen tájt, idegen formájú hegyeket.
– De hát – kiáltottam – Csíktábornak eszerint ma más helyen kell lenni a
mappán, mint azelőtt? Szórul-szóra értsem ezt a mesét? Egy egész falu
egyszerűen otthagyta az oláhokat, átjött a demarkációs vonalon?
Házastul, mindenestül – ezt higyjem el, uram? – és várakozva néztem
bortól csillogó szemeibe.
– Tömegszuggesztió! mondtam már, hogy tömegszuggesztió – felelt
fölényesen, fölcsigázott lelkének magasságából tekintve le reám. –
Látták azt, uram, mindannyian, ahogyan én látom önt. Azóta már többtől
is hallottam – tette hozzá, most az egyszer csak a nagyobb hitelesség
végett, és minden meggyőződés nélkül.
– De uram, – mondtam én, mert szerettem volna tisztán látni, mennyit
hisz ő maga – tömegszuggesztió nem tarthat hetekig, hónapokig. Az mégis
lehetetlen, hogy ilyfajta képzelődést meg ne cáfoljon a valóság ennyi