Timár Virgil fia - 2

Két keskeny váll emelkedett ki az ágyból, egyszerű hálórékliben.
– Milyen szép a tanár úrtól, hogy idejött – mondta egy gyenge hang,
melyből mintha valami kedves irónia csengett volna. – Köszönöm, hogy oly
jó a fiamhoz…
Timár hebegett valamit, hogy ez kötelessége.
– Foglaljon helyet. Pista, ültesd le a tanár urat! Ah, ah! – megakadt
mert köhögés jött reá. – Hát ne vigye el egy szegény betegnek az álmát!
»Szegény beteg« – mondta; de mosolyogva s gúnyosan mondta ezt, mintha
maga sem venné komolyan a baját. Timár (tán valami haldokló Magdolnát
várt, tépett selymek és beteg illatok közt) tájékozatlanul nézett hol a
nőre, hol a szobára. Lina felfogta ezt a tekintetet.
– Ugy-e milyen szegényesen lakunk? Az ablakot muszáj állandóan csukva
tartani, mert mindenféle parfümök jönnek ebből az utálatos házból.
Ugy-e, egész kínszenvedés keresztüljönni az udvaron?
– De ez a szoba kedves… derült… – ragadta meg a tanár az első
beszédtárgyat, amely kínálkozott.
– Azám, mert én kimeszeltettem, mikor idejöttünk. Látta volna csak
régen, avval az undok festéssel! Ah, ah! (Köhögött.) Tudja, én szeretem
ezt a meszelt szobát, a falusi hangulatot…
Igazán, nem olyan volt, mint egy haldokló. Csak sápadt, áttetsző arcán,
lázas szemein látszott a betegség. Timárnak feltünt a nyugodt fölény,
amivel mindjárt társalgásba kezdett, s mikor a falusi hangulatot
említette, egyszerre megérezte rajta, maga se tudta, mért, a nagyvárosi
nőt. Azt is észrevette, hogy a fadeszkás éjjeli szekrényen egy francia
regény hever.
Pista ezalatt egyre a beteg mellett settenkedett, vánkosát igazgatta, a
kezét ajkához emelte, megsimította a homlokát, ügyetlen, fiús
gyengédséggel, miközben folyton az óráját nézte. Végre megszólalt:
– Tanár úr kérem, nekem most muszáj elmenni tanítani. Mama, majd
beküldöm a Wittmannét. Mama kérlek, igérd meg, hogy nem fogsz
cigarettázni! Tudod, mit mondott az orvos.
A beteg mosolygott:
– Nem sokat adok én a doktorokra, fiam!
– No de az nem úgy van, mama, ha egyszer valaki olyan beteg…
– Talán nem is vagyok én már olyan beteg, mint hiszitek!
– Igazán? Jobban érzed magad? – kiáltott Pista, aki már egészen feledte
könnyeit. De Linán egyszerre megint heves köhögési roham vett erőt, mire
a fiú kifakadt idegesen, hogy ő nem megy el addig, míg meg nem ígéri,
hogy nem cigarettázik.
– Ugyan már ne szekírozz! – köhögött az anya. Pista, egyszerre
elszégyelve magát, dédelgető mozdulattal kezet csókolt és némán
somfordált az ajtó felé. De onnan mégegyszer visszafordult:
– Elfelejtettem a selyembogarakat!
Az ablakhoz ment, ahol a selyembogarai voltak egy régi
szivarskatulyában, és megcserélte az eperleveleket…

– Jó kis falusi fiú – mondta Lina, elnézve a fiát. Amint azonban Pista
kitette a lábát az ajtón, egyszerre mintha kicserélték volna.
Megrántotta a vállát, idegesen fölült az ágyában.
– Eh! – mondta. – Mit ér minden? Meghalok!
Timár ijedten nézett rá. A nő szemei lázasan ragyogtak.
– Nézze, – mondta – ne haragudjon, de úgy félek, olyan rettenetesen
félek néha… A fiamnak nem merem mondani, de valakinek muszáj, hogy
elmondjam. Maga végre is pap…
S már megint mosolygott.
– Maga nem látszik nagyon szigorúnak. A doktor olyan szigorú, s mindig
szalad… Ah, ah!
A köhögés most sokáig tartott. Timár avval a gondolattal ült ott, hogy
megbánásról, gyónásról beszél majd… kereste a szókat. De a nő sovány
ujja egyszerre tapogatózni kezdett az éjjeliszekrényen.
– Legyen szíves… Ezt a kis kazettát…
A kazettát kulccsal nyitotta ki. A fiától rejtegetett cigaretta és gyufa
került ki belőle. A beteg rágyujtott.
– Ugyis meghalok – mondta. Majd látva a pap hökkent ábrázatát, elkacagta
magát:
– Azért ne gondolja, hogy rossz vagyok! Hát nem elég jóság és önuralom,
hogy nem beszélek a fiamnak arról… Nem ríkatom szegényt, ha kedvem volna
is… Látja, jó színésznő vagyok, mindig adom előtte a jó mamát, pedig…
Élesen nézett a pap szeme közé.
– Tudja, hogy azt hiszem, a fiam azt szeretné, hogyha meggyónnék? Jó kis
bigottot neveltek maguk ebből a gyerekből… No, nem azért mondom… Tudja
mit, mondjuk, hogy meggyónok magának! Mondja majd neki, hogy meggyóntam!
Jó? Hadd örüljön a szegény kis fiú!
Egy öreg asszony jött be a szobába, és nyomában bekullogott a macska.
– Már megint cigarettázik? – szörnyűködött az öreg, de Lina mosolyogva
intette le:
– Hagyja, Wittmanné, menjen ki most, nem látja, hogy gyónok?
– Ki látta azt, cigarettával a szájában gyónni? Majd megveri az Isten! –
támolygott ki a banya a konyhába. Timár is összeszedte magát kissé és
protestált a különös gyónás ellen. Lina iszonyúan fölkacagott erre,
amiből hosszú köhögés lett. Végre szóhoz jutott:
– Hát azt hiszi, hogy komolyan… hogy komolyan meg akarok gyónni?
Elmondjam magának, milyen rossz nő voltam? Nem titok az! Mindenki
beszéli. Maga talán még nem is ismert olyan rossz nőt, mint én voltam…
Tisztelendő úr… Vagy főtisztelendő… No ne haragudjon! Csak azt akartam
mondani, hogy azért nem gyónhatok igazán mert semmiféle megbánást nem
érzek. Tudja én már ilyennek születtem… Ha megint újrakezdeném,
valószínűleg megint csak így élnék. Bevallom, nekem ez egészen
megfelelt, többnyire nagyon jól mulattam. Ah, ah, ah!
Hosszú köhögés. Timár feszengve ült székén, egyre érezte térdében a
mozdulat csiráit, hogy fölkeljen és otthagyja a csúfolódó nőt, de valami
gyengeség visszatartotta: hiszen könyörületesnek kell lenni hozzá, mert
nem soká él már; azután nem is tudta, milyen formával távozzék? A nő
újrakezdte:
– Azért ne gondolja, hogy nem javultam meg! Ha nem akartam volna
tisztességes lenni, nem jöttem volna ide a fiammal. Tudja, már a fiam
miatt sem élhettem volna úgy, mint azelőtt. Igaz, hogy megválhattam
volna a fiamtól. De mondja, anyák azok, akik így tesznek? Pfuj! Inkább
éltem így szegényen, falun, mert Sót az egy falu… mióta ő van,
gyűjtöttem rá, hogy itt megélhessek. Tudja, ha az embernek gyereke van,
egész megváltozik. Én mondhatom, mióta Sótra visszajöttem, úgy élek,
mint egy szent, minden elég nekem. Persze, az emberek szemében most is
csak a régi vagyok… Ah, ah, ah, ah! Ah! Azért mégis csak itten maradtam.
Tudja, itt nőttem fel, és a régi utcák, a házak, a hegyek… azok jók…
azok azok hozzám most is, mint kislánykoromban…
Timár megint mondani akart valamit. Lina észrevette zavarát, s újra
kigyúlt arcán az irónikus mosoly.
– No most már meggyóntam. Úgy-e mégse vagyok olyan rossz, mint
amilyennek látszom? Tudja, ki a legjobb térítő? A legjobb térítő a
gyerek. Szegény kis fiacskám! Addig játszottam előtte a szentet, míg
szinte az lettem. Ah, ah, ah!
Amint a köhögés kissé alábbhagyott, Timár szinte megdöbbenéssel vette
észre, hogy az arcát megint mintha kicserélték volna. Az a fölényes
mosoly, mely imént egy pillanatra még megvillant rajta, most egészen
eltünt, egy síró arc maradt, egy síró és valóban öreg arc.
– Ó szegény fiacskám! – zokogta – úgy-e jó kis fiú, hiszen maga ismeri?
Olyan megható, ha maga tudná, hogy milyen megható, úgy ápol, éjjel a
hideg konyhában dolgozik a leckén és beszalad, ha moccanok… Tudja, hogy
most is azért ment el, instruktoroskodik, mióta beteg vagyok, hogy
orvosságra legyen… Ugy-e, tanár úr, lesz rá gondja, fogja őt gyámolítani
egy kicsit?… Annyit beszél itthon magáról, úgy szereti magát… Igérje meg
nekem… Már írtam egy barátomnak… írtam a fiú apjának…
De ebben a pillanatban megint kiderült az arca, s valóságos ingerkedő
tekintettel nézett a pap felé.
– Tudja, ki volt az apja?… Nem képzeli… hogyha megmondanám… No, csak
annyit mondok, hogy kedves fiú volt… az én barátaim többnyire kedves
fiúk voltak. Nem voltak valami gazdag emberek, de legalább kedves fiúk…
és nem smucigok. Ah, ah, ah!… Az ő apja nem is ismeri őt… talán nem is
tudja… Irtam neki, hogy ha én nem leszek…
Ó! Az utolsó változás! Lina arcára egyszerre kiült a gondolat, mint egy
rettenetes írás, a vonásokról letörölt minden derültséget, mintha a
stílus fordított felével írnak a táblára. Fölzokogott, teljesen
enerváltan esett vánkosára.
– Nem, nem akarok meghalni… nem fogok meghalni… Élni akarok még… a
fiammal… falun…
A zokogása elfojtódott. Timár attól félt, hogy eszméletét veszti s
már-már az öregasszonyt akarta behívni. De ebben a pillanatban Lina
egyszerre kiemelte fejét a vánkosok közül, és csodálatos módon most
megint mosolygott, megint avval a szelíden ingerkedő mosolyával.
– Most megijesztettem… Ne haragudjon rám… Köszönöm még egyszer, hogy
eljött: igazán nagyon szép volt magától… És köszönöm a jóságát a
fiamhoz! És mondjuk majd neki, hogy meggyóntam: jó?

A vénasszony a konyhában sunyi, gyanakvó tekintettel nézte a távozó
papot s csak úgy fogai közt mormolta a »dícsértessék«-et. Timár
szórakozott léptekkel ment le a nyomorúság házának udvarán, s szinte
megrezzent, mikor a kapunál egy fiatal hang diákul csengett a fülébe:
– Laudetur!
Pista jött már vissza: teljes egy óráig időzött Timár a betegnél. Pista
bizalmas mosollyal üdvözölte, mint valami nagyon jó ismerőst: mint
hogyha nem is a tanára volna, mintha valami közös titkuk volna, Timár
megállt vele. A zirci tanárok, rideg fegyelemtartási elveik szerint, nem
szoktak kezet fogni tanítványaikkal. Timár e napon már másodszor
nyújtotta kezét Pistának – és ugy érezte, hogy a szokásnak ez a
megsértése igen jól esik neki. Tele volt a beteg nőnél tett látogatás
benyomásaival, de csodálatos módon nem elidegenedve: inkább
megfejthetetlen rokonszenv ébredt benne, rokonszenv, melyet alapjában
egy kissé bűnösnek érezett. Ez az érzés meglehetős zavarba ejtette: s
zavarában egyszer csak azt vette észre, hogy akarata ellenére a »vallás
vigaszáról« beszél, mintha a beteg töredelmesen meggyónt volna neki.
Szinte szuggesztió alatt volt! Nem tudott másként tenni, mint ahogy Lina
ígértette. S még csak nem is bánta meg a hazugságát, mikor a kedves fiú
hálás, megnyugvó tekintetét látta.
És úgy érezte, hogy most még sokkal jobban szereti Pistát, mint azelőtt.

Gyengéden kérdezte azután mindennap a fiút:
– Hogy van édesanyád?
Pista könnyesen őszinte szemeket vetett ilyenkor rá. Egész más
kifejezésük volt ezeknek a szemeknek, mint azelőtt. Eltünt belőlük
minden dac, minden tartózkodás, inkább segélykérő szemek voltak,
bizalmas szemek: és úgy néztek fel rá, valami kedves gyámoltalansággal,
mint egy apára, vagy hatalmas orvosra. A fiú nagyon megsoványodott. Arca
halavány volt az álmatlanságtól, a szemei lázas tűzben égtek. Most már
egész éjjeleket fennvirrasztott az anyja ágyánál, de azért az iskolát
nem mulasztotta el. Timár résztvevő szemmel fedezte fel vékonyodó arcán
egy másik szép és halvány arcnak vonásait.
– Mennyire hasonlít az anyjához – gondolta.
Szívesen küldött volna neki valami segítséget, egy ápolónőt, a
rendháznak valamely cselédjét. De ezt nem merte, ez lehetetlen volt: mit
szóltak volna hozzá a rendtársak? Pénzzel segítse tán? Érezte, hogy
ennek csak kísérlete is dér volna a bizalom bimbajára, mely ebből a
gyermekszívből feléje nyiladozik.
Pedig ez a bizalom csodálatos örömet okozott neki, majdnem legnagyobb
kincse kezdett lenni életének. Először érezte életében, hogy van valaki,
egy kedves és gyengébb lény, aki rá támaszkodik, a szeretet önzésével,
akinek ő immár _valakije_… Mert látta a fiú tekintetén, érezte szavain,
hogy ez a férfivé szenvedett gyermek mégis csak _gyermek_ még, hogy
szükségét érzi egy erős kéznek, amely vezesse, egy biztató hangnak,
amely bátorítsa, mialatt otthon az anyja reménytelen betegségben hever,
mialatt otthon _neki_ kell erősebbnek lenni… Fiúi érzés volt ez, s
Timárban felébresztette az apai érzést. A Stirling-házban tett látogatás
különös kapcsot létesített kettőjük között. Timár most sem beszélt
többet Pistával, mint eddig. De milyen más volt most! Egy szó, egy
tekintet, egész napra a szívében ragadt, és melengette emlékével ezt a
családtalan szívet.
Aztán: a fiún keresztül az anyját is látta. A szemük mintha ugyanaz lett
volna. Mintha a fiú arcából az anya szeme nézett volna reá. Sokszor
mintha még az a finom, okos gúny is keresztülcsillogna a fiú könnyes
naivságán, amit az anya szemeiben látott. Egész kísértetes volt. Látta
Pista kedélyének hirtelen változásait, ideges vidámságát, mély
lehangoltságát – ez is az anyja volt. Elnézte a fiút a társai között, az
udvarban, amint megvonta olykor egy szavukra fiatal és lágyan szögletes
vállát, s ekkor elébe tüntek a beteg nő lesoványodott, de még mindig
nemes hajlású vállai, amint fölemelkedett egy pillanatra, hálóréklijében
a paplanok közül. Különös álomként üldözte őt az a nő, az a szoba, mely
egyáltalán nem hasonlított az alexandriai kurtizánok képzelt szobáihoz,
inkább egy szent nő lakásának benyomását tette. Szűk és egyszerű szoba…
Eszébe jutott a szent Katalin szobája, amelyet egyszer meglátogatott
Sienában…
Virgil látogatásának a Stirling-házban azonnal híre ment. A
refektóriumban enyhén tréfálkoztak.
– Persze kiválasztotta, hova kell legelőbb elmenni! Ki hitte volna a mi
derék Virgilünkről.
– Lassú víz partot mos – vetette közbe gonoszul Lesinszky.
Az igazgató is megszólalt:
– Hát az szép asszony volt, nem lehet tagadni! Emlékszem még, mikor
bejött a városba a Dancsai úrnak a kocsiján, mindenki róla beszélt. Nem
volt olyan szép asszony több Sóton…
– Nem asszony az máig se – mondotta Szádi Márk.
– De lány se! – vetette közbe Szoboszlai.
– Lányasszony! – kiáltott Gombos Cirill.
– Á, Márton-lúd az már – szólt Lesinszky, legyintve nagy, kövér kezével.
– Beteg – mondta Timár. – Betegen él a fiával és nagy szegénységben.
– És Virgil megtanulta az evangéliumból, hogy a Magdolnáknak van
legnagyobb szükségük a vigasztalásra…
Timár sietve menekült föl ilyenkor cellájába, de ott se maradt sokáig;
Sót lakosai meglepetve állapították meg, hogy most majdnem az egész
délutánjait sétával tölti és árván hagyja kedves könyveit. Nem
érdekelték az olvasmányok, élni kezdett; elnézte a gyermekeket az
iskolában, az embereket az utcán, rókáit a szőllőben, a fákat,
virágokat. Néha kezébe vett egy könyvet, modernebb életrajzait kereste
kedves szentjeinek, Gebhardtot kezdte el; de szent Katalinról mindjárt a
Vágner Lina szobájára gondolt, hervadására, fenyegető halálára és bűnös
életére, bűnre és erényre… Ember volt. Sajnálta és szerette ezt a
szegény nőt úgy, ahogyan látta, mint anyát, beteget, jóságával és
rosszaságával, szelídségével és cinizmusával, – ítélkezés nélkül… mint
ember az embert… bár a pap is beleszólt olykor és aggódva kérdezte
magától: kárhozat állapotában szenderül el a szegény Lina? Kínozta ez a
gondolat naiv papi szívét és szemrehányásokat tett magának, hogy nem
beszélte rá a gyónásra. Eszébe jutott gyermekkora, amikor a hit hőse
akart lenni, a vad gúnyokat eltűrő mártírok; és mélabús szégyenkezéssel
gondolt önmagára, hogy olyan gyáva volt… meghátrált… egy szelíd mosoly
előtt! Egyre látta a Linának szelíd, irónikus mosolyát…
Úgy érezte, mintha valamit nem teljesített volna: hogy még egyszer el
kellene menni, papi kötelességből, a Stirling-házba. És eszébe jutott a
megilletődés, amely elfogta, mikor a piszkos emeleti gangon, a halálos
beteg ajtajában, egyszerre csak papságát érezte… De jól tudta, hogy nem
fog elmenni, hacsak valami új motívum nem adódik. Ó micsoda pap ő?!

Egy napon aztán a Vágner Pista elmaradt reggel az iskolából. A tanár
kedvetlen volt és türelmetlen egész délelőtt. Az a különös érzése volt,
hogy akármi történt is, Pistának át kellett volna szaladnia hozzá,
értesíteni őt. Egész délután várta szobájában, noha biztosan tudta, hogy
nem jön el.
Végre nem bírt győzni türelmetlenségén, és elindult maga a Stirling-ház
felé. Némi elfogódottságot érzett, amint keresztülment a szennyes udvar
bámész közönségén, a pletyka szemek között, akik látják, hogy másodszor
jár itt. Az ajtó nyitva volt. Timár tanácstalanul állt meg a konyhában,
hogy bemenjen-e? Végre benyitott.
A fiú ijedten ugrott föl az ágy mellett valami térdeplő helyzetből. Lina
mozdulatlanul hevert az ágyon, s az arca félig el volt takarva. Az ablak
nyitva volt, s a Stirling-ház minden hangjai s bűzei beszálltak. A fiú
merev szemekkel bámult a tanárra, mintha nem is ismerné; szemei szárazok
voltak.
Timár egyszerre megértette a helyzetet.
– Mikor történt? – kérdezte halk hangon.
– Ma… délután… – felelt a fiú. Timár egy pillanatig hallgatott és
gondolkozott, mit szokás ilyenkor kérdezni.
– Ki volt mellette?
– Wittmanné… a szomszédasszony…
– És most magad vagy? Hova ment Wittmanné?
– Nem tudom… Mindjárt jön.
Hallgattak. Mindkettőjüket feszélyezte a halott jelenléte. Timár végre
kiintette a fiút a konyhába. Pista engedelmesen ment utána.
– Sokat szenvedett? – kérdezte még Timár.
– Nem. Nem volt magánál.
Szótalan álltak sokáig a hideg köveken. Egyik sem nézett a másikra.
Végre a tanár habozva megszólalt:
– És most ki fog terád gondot viselni?
Pista közömbösen felelt, mintha a kérdés nem is érdekelné.
– Nem tudom.
– Nincs senki rokonotok?
– Nem tudom.
Timár eltünődött. Lina azt mondta, hogy írt a fiú apjának… Nem tudta,
hogyan beszélni erről Pista előtt.
– Az árvaszék majd intézkedni fog – mondta végre, csakhogy mondjon
valamit.
A fiúnak könny jött a szemébe.
– Ülj le – nyugtatta Timár, és maga is leült a sárga konyhaágyra
(amelyben Pista szokott most aludni).
Némán várták azután Wittmannét. Timárnak oly különös volt ez az egész
helyzet: hogy _történik_ vele valami, hogy köze van másnak életéhez,
szenvedéseihez; sohasem hitte, hogy ez még megeshetik; szinte egy kis
büszkeséget érzett… Pista gondolattalanul várta, hogy mi lesz vele? A
macska előjött és a fiú lábához dörzsölődött, Pista szórakozottan
simogatta a szőrét.
Végre a pap kirázta magát a kábultságából.
– Imádkozzunk – mondta és bement a halotthoz. Pista megállt az ajtóban,
összekulcsolta a kezét, és arra gondolt: mért nem tud ő semmi igazi
fájdalmat érezni, mikor az anyukája meghalt; és hogy tulajdonképen nem
is sírt még.

Az árnyak előjöttek a zugokból és sötéten elfeküdtek a padlón, mire
Wittmanné visszajött. Tőle megtudott Timár egyetmást a részletekről: a
temetkezési egylet fogja eltemetni az elhunytat; Wittmanné mindent
elintéz, szívességből, mert sajnálja a szegény gyereket, – hogy az a
könnyelmű teremtés így hagyta a fiát! nem jobb lett volna kiadni a
házból? nem való az ilyeneknek gyereket nevelni. Az igazat megvallva,
Wittmanné szinte élvezett, mint az ilyen vénasszonyok szoktak a halállal
való foglalatosságban; elemében volt és érezte fontosságát; hivatalos
képpel tuszkolta ki őket a szobából, hogy a halottat fölöltöztesse.
Már késő este volt.
– Hol fogsz ma aludni? – kérdezte Timár a fiútól.
– Nem tudom – felelt Pista.
Timár arra gondolt, hogy ilyenkor rokon vagy jóbarát magához szokta
venni a gyermeket, hogy ne aludjon a halottasházban. Eltünődve nézett a
tanítványára.
– Ad neked a Wittmanné vacsorát?
– Nem tudom.
Timár beszélt Wittmannéval, az asszony csakugyan hozott valami
harapnivalót, amit a fiú, ott a konyhában, étvágytalanul, de
engedelmesen felvillázott. Szállást is akart adni Wittmanné (ő majd ott
marad éjszakára a halottal), – de amint Timár meglátta a helyet, és a
piszkos gyerekeket, akikkel Pistának egy ágyban kellett volna aludnia,
undorral hőkölt vissza.
– Majd eljössz velem – mondta a fiúnak. – Majd csinálunk neked helyet ez
éjjelre.
A fiú hagyta, hogy tegyenek vele, amit akarnak. Timár előrement a
beesteledett udvaron keresztül, ahol épen most vezette át lovait egy
poros, fáradt kocsis, és céda gyerekek az alkonyig tartott hancurozás
kábultságával dülöngtek a porba. Némán mentek végig a városszéli utcán
az est üllepedni kezdő porában; levett kalappal mert angyali üdvözletre
harangoztak. A pap tompán viszonzott egy-egy dícsértessék-et;
szőlőmunkások kapával vakaróval jöttek a tanyákról. Egy csapat tehén
óriás felhőt vert: szürke fátyolban borongtak a házak. A főtérre értek.
Pista némán kullogott a tanára után, mint valami kis kutya. Kényelmesen
megkerülték a földes emelkedést, melyen a templom, a Szentháromság
állott, mint akiknek egyáltalán nem sietős a dolguk. A rendház ott nyúlt
el előttük, hosszú homlokzatával, vaskorlátos, puszta terraszával,
melyen mise után szoktak a fehér papok a napban sétálgatni. Timár
előrement a »tanári« kapun, és a gyermek némi áhitattal lépett utána a
sötét folyosóra. Semmi sem értethette volna meg vele inkább, hogy nagy
és rendkívüli eseményeken megy keresztül, mint hogy ezen a diákoknak
tilos küszöbön lépett át.
Nem találkoztak egy lélekkel sem. A folyosó túlsó végén egy inas fordult
ki nagy tállal a kivilágított refektóriumból s eltünt a konyha felé. A
vacsora tehát véget ért már; a rendtársak bizonyára most gyűlnek át a
dohányzóba. Timár habozott. Természetes félénksége felülkerekedett,
mikor tudatára jött, hogy milyen szokatlan dolog, amit csinál. Már az
úton is, mennél közelebb értek, annál jobban érezte a nehézségeket. Arra
voltakép gondolni sem lehetett, hogy vendégszobát nyittasson egy
növendéknek, azoknak a szobáknak valamelyikét, ahol az apátúr is aludni
szokott, amikor Sótra jön, és a főigazgató. Timár úgy látta, hogy a
kérdés megoldásában segítségre volna szüksége. De amint ott állt a
rendház ösmert lépcsőinél, egyszerre elfogta a bénító _aboulia_, az
akaratnak hirtelen tehetetlensége, – mely csöndes, zárkózott életű
embereken gyakran erőt vesz egy-egy energiát kívánó cselekedet közben,
mintha csak bizonyos korlátolt erőkészletük volna a cselekvésre, mely
hamar kimerül. Nem tudta rászánni magát, hogy valami szolgától kérjen
tanácsot, sem arra, hogy visszaforduljon és szállodában próbálja a fiút
elhelyezni. Félt a feltűnéstől, a magyarázatoktól; az az érzése volt,
hogy valami ügyetlent, valami helytelent cselekszik. Pedig sietve
kellett határozni. A refektórium ajtaja felől léptek hallatszottak, és
Timár rezzenve felindult a lépcsőn, a szobája felé.
Pista a nyomában.

Tapogatózva gyújtotta meg a lámpát. Pista apatikusan állott az ajtónál.
Timár körülnézett. Az ágy már ki volt bontva. Tekintete a pamlagra
esett, melyet rövidsége és két hurkás karja kényelmetlenné tettek a
fekvésre.
– Tudnál esetleg ezen is aludni? – kérdezte a fiút.
Pista közömbösen intett, hogy őneki mindegy.
– Próbáld meg, feküdj rajta végig, hogy elég hosszú-e?
A fiú szófogadóan végigfeküdt a pamlagon.
– Jó?
– Jó.
Ebben a pillanatban erős kopogás hallatszott. Timár kiment, becsukta a
belső ajtót maga után, s a két ajtó közötti küszöbön megállott. Tamás
volt előtte, az inas (aki azelőtt hajóslegény volt).
– Fölhozzam a vacsorát? – kérdezte Tamás.
– Nem, köszönöm, nem vagyok éhes – felelt a pap. – Nem egészen érzem jól
magamat.
Mikor visszament, a fiú még mindig ott feküdt a divánon s egykedvűen
nézte a szőnyeg mintáit.
– Kelj föl, – mondta a pap – majd fogunk neked valami ágyat csinálni. –
A fiú erősködött, hogy neki így is jó lesz, de azért fölkelt
engedelmesen. Timár megfelezte párnáit és takaróit, még egy lepedőt is
talált a fölösleges ágynemű közt. Azt is észrevették, hogy a diván egyik
karját le lehet csavarni, és úgy sokkal kényelmesebben esik rajta a
fekvés.
– Most már levetkőzhetsz – mondta Timár a fiúnak. Pista szófogadóan
húzta le cipőit és ruháit és a takaró alá bujt. Timár sokáig nem tudott
elaludni. Úgy érezte, hogy nagy ügyetlenséget követett el; főleg azt
hányta magának szemére, hogy Tamásnak nem szólt. Most már nem lehetett a
dolgon segíteni. Hallgatta a fáradt fiú óvatos hánykolódását a divánon,
mely elég hamar egyforma, lágy pihegésbe ment át. Timár még sokáig ébren
volt, számlálta az óraütéseket, mert pontosan idezengtek a toronyból.
S még jóformán sötét volt a szobában, mikor már fölébredt. Első
tekintete Pistának a fogason függő kalapjára esett, ruháira, melyek
különös érzést ébresztettek benne. Valami megnyugtató érzés volt ez,
hogy nincsen többé egyedül; úgy érezte magát, mint egy családfő. Oly
távol volt eddig mindenkitől, még a diákjaitól is! Nagy szeretettel és
gyöngédséggel nézett a kalapra. Majd a diván felé figyelt. A fiú még
nyugodtan pihegett. Timár a homályban a breviáriumát kezdte betüzgetni.
Közben sűrűn nézett az órára, végre nem bírta türelmetlenséggel; fél hét
volt. Egy óra mulva van a diákmise, s mindjárt jön be Tamás a ruhákért.
A divánhoz lépett, s egy darabig nézte az alvó gyermek arcát. Most
igazán nagyon hasonlított az anyjához. Timárnak egy pillanatra szinte
ijedten dobbant föl a szíve: mintha egy nő feküdt volna a pamlagán.
Mintha Lina volna, megfiatalodva húsz esztendővel, a fiatalság
ártatlanságában. Nyírott haja kedvesen kócoskodott a homloka körül. Míg
Timár azon tünődött, hogy fölkeltse, Pista egyszerre fölnyitotta a
szemét, mosolygó arccal, mint aki egy szép álomból ébred, és félig még
mindig álmodik.
S ez a derültebb és elevenebb kifejezés ott maradt az arcán, mint egy
nyájas visszfény. Egy éjszakai nyugodt alvás elég volt, hogy minden
merevségét, idegenségét, minden megkövülését a Sors Meduza-arca előtt,
kiheverje. Megint visszaérkezett könnyű gyermekéletébe. Készségesen
fölkuporodott, mint egy újraszületett kis állat, álmától még meleg
vackán. (Az ő korában még újraszületik az ember mindennap, úgy rázza le
a tegnapokat, mint a kígyó tavalyi bőreit.) Csupa készség volt már és
szeretet új élete és új jótevője iránt. Friss élete könnyen beigazodott
a jövőbe, mint egy könnyűhajlású, fiatal masina.
Timár izgatott, boldog gondoskodással vette körül.
– Itt a kefe: a ruhádat kikefélheted magad! Hanem mosdóvizet majd
hozatok. A cipődet is ki kell tisztítani…
Pista erősködött, hogy ő maga tisztította mindig othon is. De Tamás már
kopogott, az inas, és nyomban belépett, szokott, biztos lépteket
irányozva az ablakhoz, hogy beeressze a friss, reggeli napfényt.
Timárban semmi sem maradt a tegnapi gyengeségből, most energikus volt a
fia előtt… Tamás egy-kettőre megértett mindent.
– Miért nem tetszett nekem szólani? én adtam volna helyet a konyhában.
Arany és zöld keverve áradt be a kitárt ablakon. Ó reggel, napfény,
energia!… A misére elsőt harangoztak, ünnep volt, szép, ragyogó
vasárnap.

A vasárnapot Timár úgy szokta megülni, hogy félbehagyta rendes
tanulmányait és valamely költő műveit vette elő. Többnyire Vergilius
volt ez, az isteni _vates_, akiről Virgilünk azt szokta tréfásan
mondani, hogy az ő védőszentje. Szerette ezt az ünnepi és gyengéd
énekest, aki a klasszikus művészet minden pompájával már majdnem
keresztény tud lenni, s a Történet nagy suhanása mögött meglátja a
természet csöndes szépségeit, megérzi a tárgyak néma könnyeit, leírja a
gyermekek vidám ugrálását.
A negyedik könyvet lapozta föl mostan, az utolsó sorokat, ahol szinte
kívülről tudta már: ahol az elhagyott Didó halálát írja le. Iris mint
egy bibliai angyal, leszáll az Olympról –
mille trahens varios adverso sole colores devolat –
és megszabadítja a szerelemnek e szegény áldozatát a test bilincséből.
Iris, a szivárvány – gondolta – az istenek tarkaruhájú heroldja, aki az
enyhülést hirdeti a zivatar után, ugyanaz a hírnök, akit a bibliai Isten
is elküldött a vízözön után Noéhoz… Timár visszalapozott az ének
elejére, nem tudott rendesen olvasni.
at puer Ascanius mediis in vallibus acri gaudet equo, jamque
hos cursu, jam praeterit illos…
Milyen kedves kép, milyen életteljes: a kis fiú, aki örül a paripának,
és hol elül, hol hátul fickándozik a vadászcsapatban. Timár megkereste a
többi helyet is, ahol Aenas kis fiáról van szó: amikor menekülnek a
tűzvészben s görcsösen kapaszkodik a gyermek a hős kezeibe:
sequiturque patrem non passibus aequis.
A nap beszüremkedett a nagy fa gallyain, meg-megcsillant az imazsámoly
friss virága fölött, mint valamely virágos oltáron, eltapogatózott egész
a pap keskeny ágyáig, amely fölött egy őrangyal tárta szárnyait, mint
egy gyermek ágya fölött. Timár fölkelt, járkálni kezdett, nem bírta az
olvasást folytatni. Pistát várta, aki mise után visszament a