Természet, ember, társadalom: Válogatott tanulmányok - 7

leleményességük a vezetésre s akiket széleskörű rokonszenv fűz bajtársi
viszonyba a nagy tömegekkel s ez teszi cselekedeteiket is népszerűekké.
Ennek az osztálynak modorát, szokásait az ízléses emberek áhítatosan
figyelik és veszik föl. Ezeknek a mestereknek társas érintkezése egymás
között és az érdemeiket megbecsülő emberekkel, kölcsönösen kellemes és
ösztönző. Jó formáikat, legszerencsésebb kifejezéseiket megismétlik,
elsajátítják. Gyors megegyezéssel minden fölöslegest elejtenek, minden
bájost és kellemest felújítanak. A finom modor magában véve rettenetes a
műveletlen embernek. A kivédés és megfélemlítés finomabb tudományának
eszköze; de mihelyt az ellenfél ugyanolyan ügyesnek bizonyúl, a küzdő
lefelé fordítja a kardja hegyét, a mérkőzés megszűnik s az emberek
tisztább levegőben találják magukat, amelyben az élet kevésbbé
zűrzavaros játék, s a játékosok közt nem keletkezik félreértés.
A jó modor célja az élet megkönnyítése, akadályok elgördítése, hogy az
ember képes legyen energiáját szabadon érvényesíteni. Elősegítik
érintkezésünket és társalgásunkat, amint a vasút elősegíti az utazást,
amidőn elhárítja az út minden elhárítható akadályát, úgy hogy csak a
merő távolságot kell leküzdeni. Ezek a formák hamar állandósúlnak s a
tisztaság, tisztesség iránti finom érzék annál gondosabb ápolásra talál,
mert a társadalmi és polgári előkelőség jelévé válik. Ez divattá nő,
hasonhangzású látszattá, a leghatalmasabb, legszeszélyesebb, legléhább,
legféltettebb, legtöbb követőre találó látszattá, amely ellen az erkölcs
épúgy hiába küzd, mint az erőszak.
Mindig szoros viszony van az uralkodó osztály és az exkluziv,
kipallérozott körök közt. Az utóbbiak mindig az előbbiből telnek meg. S
a legerősebb emberek is rendesen engedményeket tesznek az elegancia, az
előkelő divat követeléseinek, mert vegyrokonságot éreznek vele.
Napoleon, a forradalom gyermeke s a régi nemesség elpusztítója, sohasem
szűnt meg a Faubourg Saint Germain-nek udvarolni, mert bizonyosan úgy
érezte, hogy ez az előkelőség hódolat az olyan vezető férfiaknak, mint
ő. Az előkelő divat, bár kerülő úton, mégis a férfias erények
képviselője. A derekasság kikelt vetése, olyas posthumus megtisztelés.
Sokszor nem is hízeleg a nagy embernek, hanem csak a nagy ember fiának:
a múltak Pantheonja. Sőt rendesen egyenesen a nap nagy embere ellen
fordul. A nagy emberek nem rendes vendégei csarnokának: távol vannak a
csata és munka mezején; dolgoznak, nem ünnepelnek. Az előkelő divatot
gyermekeik vezetik be, akiknek nevét apáik értéke és derekassága
aranyozta be, akik a megkülönböztető jegyeket, az ész és érzés
kiművelésének eszközeit, s testi szervezetükben jókora adag egészséget
és kiválóságot örököltek tőlük, amely biztosítja nekik, ha nem is a
legmagasabb munkaerőt, mindenesetre a legmagasabb élvezőképességet. A
hatalmasok, a dolgozó hősök, a Cortezek, Nelsonok, Napoleonok látják,
hogy mint ünneplik állandóan a hozzájuk hasonlókat; hogy az előkelőség
tulajdonkép tőkésített tehetség; hogy az vékony éremmé vert Mexiko,
Marengo, Trafalgar; hogy az előkelő divat bearanyozta nevek ugyanolyan
dolgos emberekéi, aminők ők, csak ötven-hatvan évvel előbbről keltezve.
Ők a magvetők, fiaik lesznek az érlelők s azok fiai, a dolgok rendes
folyása mellett, kénytelenek lesznek az aratást megint új versenyzőknek
átengedni, akiknek élesebb a szeme és erősebb a karja. A város a
vidékből rekrutálódik. Úgy mondják, 1805-ben Európa minden legitim
uralkodója gyengeelméjű volt. A város bizonyára elhalt, elrohadt,
pöfeteg módjára szétpuffant volna már, ha nem adott volna neki folyvást
új erőt a vidék, a falu. A mai város nem egyéb, mint tegnapelőtt
bevándorolt falu.
Az arisztokrácia s az előkelő divat kikerülhetetlen termékei a
társadalomnak. Kölcsönös kiválasztódásuk elpusztíthatatlan. Ha
fölingerlik a kevésbbé kiváltságos osztályokat és a kizárt többség nyers
erejével megbosszúlja magát az őt kizáró kisebbségen, s kiirtja, tüstént
felszínre bukkan egy új osztály, époly bizonyossággal, amint föle támad
a tejnek: s még ha a tömeg osztályt osztály után irtana ki, s gyilkos
harcából végezetre csak két ember maradna meg, akkor is ezek egyike
lenne a vezér, s a másik önkéntelenül is szolgálná és másolná őt,
Bárhogy húnynak is szemet e kisebbség léte előtt, bárhogy veszik is
semmibe: nagyon szívós az élete s mindenkor tartományt fog képezni az
államban. Ez a szívósság annál nagyobb csodálattal tölt el, mennél
jobban figyelem a munkáját. Gondoskodása olyan lényegtelen dolgokra
terjed ki, hogy azt hinnők, semmi tartós szerepet nem játszhat.
Sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek erős erkölcsi befolyások alatt
állnak, mint hazafias, vallásos, irodalmi mozgalmakban s úgy érezzük,
hogy az erkölcsi érzés irányítja az embert és a természetet. Azt
hisszük, hogy ezzel szemben minden más megkülönböztetés és kötelék laza
és múló, mint például a kaszté vagy divaté: s íme, nézd mily állandó az
évről-évre Boston vagy New-York életében, pedig itt a legkevesebb
támasztéka sincs törvényeinkben. Még Egyptomban s Indiában sem voltak
élesebb határvonalak! Vannak itt egyesületek, amelyek szálai
fölülről-lefelé, keresztül-kasúl szövődnek; egy-egy kereskedői
gyűlésben, katonai testületben, egyetemi vagy önkéntes tűzoltóklubban,
szakegyletben, politikai vagy vallásos összejövetelen: mintha a
résztvevők elválhatatlan szoros kapcsolatba jöttek volna; pedig, ha vége
a gyülekezetnek, a szétszóródó résztvevők akár egyszer sem találkoznak
többé az évben. Mindenikük visszatér a maga rendes társadalmi fokára; a
porcelán porcelán marad, a kőedény kőedény.
Lehet, hogy az elegáncia tárgyai léhák, vagy hogy az elegánciának nincs
is tárgya, azonban ez az egyesülés és kiválasztódás mindig természetes,
sohasem frivol vagy esetleges.
Ezen a tökéletes lajtorján minden ember rangfoka az ő alkata arányaitól
függ, bizonyos megegyezéstől az ő alkata és a társadalom arányossága
közt. A társadalom kapui mindjárt megnyílnak a sajátosságának megfelelő
természetes követelésre, kopogtatásra. Bebocsáttatásra talál a
természetes gentleman, ellenben távoznia s el kell hagynia akár a
legősibb nemesnek is, ha elvesztette belső rangját. S az előkelőség
megérti egymást; bármely ország előkelő születésű és személyes fölényű
fiai mindjárt készek bármely más ország ilyen fiaival barátkozni. A vad
törzsek főnökei Londonban és Párisban tett látogatásuk alkalmával
kitűntek kifogástalan előkelő viselkedésükkel.
Hogy megmondjuk a legjobbat az elegánciáról, ez az: a realitások talaján
mozog és semmit sem gyűlöl jobban a bitorlóknál. Gyönyörűséggel leplezi
le, zárja ki s száműzi örökre a bitorlókat. A magunk részéről
megvethetjük a világfiak bármely más tulajdonságát, de el kell
ismernünk, hogy az a szokás, hogy az ember sohasem s még a legkisebb és
legjelentéktelenebb dolgokban se támaszkodjék semmi másra, mint a
tulajdon tisztesség-érzékére: alapja minden lovagságnak.
Alig van az önbizalomnak fajtája, amelyet, ha csak egészséges és
arányos, az előkelő divat ne fogadna be alkalmilag, s ne nyitná meg
előtte fogadó termeit. A fenkölt lélek mindig elegáns s ha kedve tartja,
feltartóztatás nélkül léphet a legféltékenyebben őrzött körbe is. Lehet,
hogy valami kedvező szél odafújja Istókot, a fuvarost is, s barátságos
fogadtatásra talál, amíg csak meg nem kótyagosodik új környezetétől s
szöges csizmájával nem akar keringőt, fűzértáncot ropni.
A jó modornak nincsenek egyszer s mindenkorra megállapított törvényei; a
viselkedés törvényei az egyén energiájának engedelmeskednek. A leányka
első bálján, a vidéki ember városi lakomán azt hiszik, hogy ott
valóságos rituale van megállapítva, amely szerint kell végezni minden
mozdulatot, minden meghajlást, – a kizáratás terhe alatt. De utóbb
megtanulják, hogy a helyes érzék és erős jellem minden pillanatban maga
teremti meg a maga formáit; beszél vagy hallgat, bort öntet poharába,
vagy megköszöni, áll, ül vagy jár, a padlón hancurozik vagy tótágast áll
a gyermekekkel, vagy egyebet tesz-vesz, de mindent új és eredeti módon.
Bármi más divatját múlhatja, de az erős akarat mindig divatos lesz. Az
előkelőség mindössze önuralmat és önelégültséget követel meg. A
tökéletesen előkelő emberek köre olyan finom érzékű emberek társasága
volna, amelyben mindenik veleszületett jelleme és jómodora nyilvánúlna.
Ha a divatarszlánban nincs meg ez a tulajdonság, akkor ő egy senki.
Annyira szeretjük az önbizalmat, hogy embertársainknak nem egy bűnét
megbocsátjuk, ha teljes megelégedettséget mutat helyzetével, s aki nem
kéri ki az én véleményemet, vagy a te hozzájárulásodat ahhoz, hogy az
legyen, aki. Ám minden behódolás valamely kiváló világfinak vagy
hölgynek, minden alárendelés mindjárt megfoszt a nemesi kiváltságtól. Ő
alattvaló; semmi közöm hozzá; urával akarok beszélni.
Senki se menjen sehová, ahová nem viheti magával társadalma, barátai
egész körét, – nem testileg értve, hanem légkörét. Uj társaságában is
meg kell óvnia rendes szellemi magatartását, s mindennapi társaihoz való
reális viszonyát, mert különben a legvidámabb körben is árva lesz és
megfosztva érzi magát legjobb sugaraitól.
A társadalomban mindig akadnak olyanok, akik maguk a hírnökei annak,
hogy hány próbások, s akiknek tekintete mindig megmondja a kiváncsinak a
világban elfoglalt helyzetüket. Ezek alacsonyabbrendű istenek
komornyikai. Fogadjátok hűvösségüket az égiek kegyes intő jeléül s
hagyjátok meg kiváltságaikat. De ne mérjétek ennek az osztálynak
fontosságát igényességükön, s ne gondoljátok, hogy ilyen nyeglék
osztogathatják a becsülés és nembecsülés rangfokozatait. Ők maguk is
értékük szerint osztályoztatnak, mert ez nem is lehet másképen olyan
körökben, amelyekben, mint valami nemesi kancelláriában, szinte
hivatalosan rostálják az embereket.
Első kellékként követeljük az emberben a realitást, s ez a társadalom
minden formájában jelentkezik. Név szerint pontosan megnevezve mutatjuk
be ismerőseinket egymásnak. Tudd meg isten és ember előtt, hogy ez az úr
itt András, ez meg itt Gergely. Szemtől-szembe néznek, kezet fognak,
hogy azonosítsák egymást és mintegy jelt adjanak egymásnak. Nagy
kielégülés ez. A gentleman sohasem sandít félre: tekintete egyenes, s a
másik felet mindenekelőtt arról biztosítja, hogy csakugyan vele
találkozott. Mert oly sok látogatásunkkal és vendéglátásunkkal mit
keresünk? Vajjon a kárpitokat, festményeket, cicomát-e? Vagy nem
kérdezzük-e mindig mohó szomjúsággal, volt-e ott igazi férfi, igazi
háziúr? Könnyen megesik, hogy egy nagy házba látogatok el, ahol nagy
gazdagság látszik, sok gondoskodás kényelemről, fényűzésről, finom
ízlésről, s mégsem találkozom azzal az Amphytrion-nal, aki magának
alárendelné mindezeket a függelékeket. Ellenben mezei lakban is
találhatok gazdát, aki érzi, hogy csakugyan ő az a férfiú, akivel
találkozni akartam, s aki ennek megfelelő önérzettel fogad. S így nagyon
természetes pontja volt a feudális etikettenek, hogy a nemes, aki
látogatót fogad, sohase hagyja el házát, – s még ha fejedelmét látná is
vendégül, – hanem várja be érkezését háza kapujánál. A ház ura nélkül
mitsem ér a ház, s még ha a Tuilleriák vagy az Escurial palotája volna
is. S mégis mily ritkán örvendhetünk ilyen vendégszeretetnek. Minden
ismerősünk körülveszi magát finom szobákkal, díszes könyvekkel,
télikerttel, parkkal, fogattal, mindennemű csecse-becsével, mintha
spanyolfalat tolna maga és vendége közé. Nem az-e a dolog látszata,
mintha az ember nagyon sunyi, csalafinta természetű volna, aki mitsem
átall annyira, mint a szemtől-szembe találkozást embertársával? Tudom,
kegyetlen dolog volna ezeknek a spanyolfalaknak használatát egészen
eltiltani, amelyek olyan alkalmas eszközök akár túlnagy, akár túlkicsi
vendégekkel szemben. Összehívjuk sok barátunkat játszani, fényűzéssel,
mulatsággal szórakoztatjuk az ifjúságot: s ekképen megóvjuk
visszavonultságunkat. Ha azonban véletlenül vizsgaszemű realista vetődik
háztájunkra, akinek tekintetét nem álljuk, megint visszaosonunk
kárpitunk mögé s úgy elbújunk, mint Ádám az Úr szava elől az
édenkertben. Caprara bíbornok, a pápa párisi követe, Napoleon tekintete
ellen óriás zöld pápaszemmel védekezett. Napoleon észrevette és gúnyos
élceivel mihamar letétette vele. Már pedig Napoleon sem volt elég nagy,
hogy háta mögött nyolcszázezer katonával, szembe tudott volna nézni egy
szabadnak született szempárral, hanem ő is etikettel vette körül magát
és a tartózkodás hármas korlátjával. Madame de Stael révén mindenki
tudja, hogy a császár, ha meglátta, hogy figyelik, minden kifejezést
eltüntetett arcáról.
De sem császárok, sem gazdag emberek nem a legügyesebb mesterei a
jómodornak. Sem jövedelmi lajstrom, sem katonai ranglista nem emelheti
méltóságra a csúszást-mászást és képmutatást. Az udvariasság első
szabálya mindig az igazság, valódiság, amint minden igazi jó nevelés
ezen kezdi.
Az imént olvastam Montaigne itáliai útleírását és semmiben sem
gyönyörködtem annyira, mint annak a kornak előkelőségében, amely
önmagának adta meg a tiszteletet. Montaigne megérkezése bármely
helységbe, egy francia nemes megérkezése, fontos esemény. Bárhova megy,
látogatást tesz minden fejedelemnél vagy nemesnél, akit útja érint; úgy
tartja, hogy ezzel köteles önmagának és a civilizációnak. Ha elhagyja a
házat, amelyben néhány hetet töltött, megfesteti a címerét és
fölakasztatja, örök emlékül, a gentleman-szokás jeléül.
Ennek a bájos önbecsülésnek, s minden jó nevelés kiinduló pontjának
kiegészítésénél a kölcsönös tiszteletet követelem meg leginkább.
Szeretem, ha minden szék trónszék s király ül benne. Jobb szeretem, ha
valaki inkább hajlik a szertartásosságra, mintha túlságba viszi a
pajtáskodó modort. Tanuljunk a Természet egymással nem érintkező
tárgyaitól s az ember metafizikai elszigeteltségétől függetlenséget. Ne
ismerjük egymást túlontúl közelről. Szeretném, ha minden ember belső
lakásába hősök és szentek szobraival telt csarnokon át vezetne az út,
hogy a látogatót lelki nyugalomra és önsúlyára emlékeztesse. Reggelente
úgy kellene találkoznunk, mintha idegen országból jönnénk, s miután
együtt töltöttük a napot, éjszakára úgy kellene elválnunk, mintha megint
idegen országba távoznánk. Szeretném, ha az ember szigete mindenütt
sérthetetlen volna. Üljünk egymástól távolra, s beszélgessünk
hegycsúcsról hegycsúcsra egymással, mint az olymposi istenek. A
szenvedély semmiféle fokának nem szabad ebbe a szentélybe behatolnia. Ez
a mirha és rozmaring édesítse viszonyunkat. Még a szerelmeseknek is meg
kell őrizniök bizonyosfokú tartózkodást, mert ha túlsokat engednek
egymásnak, zavar és lealacsonyodás áll be. Lehet, hogy ez a kölcsönös
tisztelet kínai etiketté fajúl; de a hűvösség, a heves szenvedélyek és
mohóság hiánya finom lélekre vall. A «gentleman» nem csap lármát; a
«lady» csöndes és nyugodt. Annál visszatetszőbbek a betolakodók, akik
egy csöndes lakot föllármáznak s abban ide-oda lótnak-futnak, hogy
valami nyomorúlt kényelmet biztosítsanak maguknak. Époly kevéssé tetszik
nekem az alrendű rokonszenvezés a szomszéd minden szükségletével.
Kell-e, hogy olyan izalmas ismeretségben legyünk egymás szájával, hogy
kuka emberek módjára, akik soká éltek együtt, tudjuk, mikor kell a
másiknak só vagy cukor? Fölkérem asztaltársam, hogy ha kenyér kell neki,
kérjen tőlem kenyeret, s ha arzénikum kell neki, kérjen tőlem, s ne
tartsa elém a tányérját, mintha már tudnom kellene, mi tetszik neki.
Minden természetes életműködést lehet nemesebbé tenni megfontolás és
megtartóztatás által. Hagyjuk a hebehurgyaságot a rabszolgának. Minden
köszönésünknek, szertartásunknak, bármily távolról is, emlékünkbe
kellene hoznia rendeltetésünk nagyságát.
Az udvariasság nebántsvirág, de ha mégis merészeljük szirmait szétnyitni
és megvizsgálni, mik az alkotórészei, ott találjuk az intellektuális
tulajdonságot is. Az emberiség vezéreiben arányos egészet kell alkotnia
az agynak, a testnek, a szívnek. A jó modor hiánya rendesen a finom
észrevevés, tapintat hiányát jelenti. A legtöbb ember túldurván van
faragva, semhogy a szép viselkedés és szokások iránt finom érzéke
lehetne. A jó neveléshez nem elég a jóság és függetlenség. Barátainktól
föltétlenül megkövetelem, hogy észrevegyék a szépséget s hódoljanak is
neki. Más erények kellenek a csatamezőn és a műhelyben, de az ízlés
bizonyos fokú elengedhetetlen azokban, akikkel együtt ülünk. Inkább
tudnék olyas valakivel együtt étkezni, aki nem tartja tiszteletben az
igazságot vagy a törvényeket, mint egy szennyes és nem szalónképes
emberrel. Erkölcsi tulajdonságok kormányozzák a világot, de rövid
távolságokon belül az érzékek uralkodnak rajtunk, még pedig zsarnoki
módon.
Az illőnek és hasznosnak ugyanaz a megkülönböztetése végigvonúl, ha
talán nem egyforma szigorúsággal is, az élet minden mezején. Az uralkodó
osztályok átlagos szelleme: józan ész, amely bizonyos korlátok közt és
bizonyos célok érdekében tevékeny. Befogad minden természetes
képességet. Társias természetű lévén, mindent tiszteletben tart, ami az
emberek egyesítésére irányúl. Mindenekfölött azonban a mérték, a
középszer az öröme. A szépség szeretete elsősorban a mérték vagy
arányosság szeretete. Egy rikácsoló, szuperlativuszokban beszélő,
tüzesen társalgó személy egész szalónokat megfutamít. Ha azt akarod,
hogy szeressenek, szeresd a mértéket. Mert lángésznek vagy
csodahasznosnak kell lenned, hogy a mérték hiányát jóvátegyed. Ez az
érzék a társadalmi gépezet simítására és tökéletesítésére szolgál. A
társadalom ugyan sokat megbocsát a lángésznek és a kiváltságos
tehetségűnek, de természettől fogva «konvent», «összejövetel» lévén,
szereti azt, ami «konvencionális», azaz elősegíti az «összejövetel»-t,
megegyezést. Jó modor az, ami előmozdítja a társasulást, rossz az, ami
akadályozza. Mert a jó modor, az elegancia nem föltétlen okosság és
helyes érzék, hanem viszonylagos okosság és helyes érzék; nem magános
tapintat, hanem a társaságot szolgáló tapintat. Gyűlöli a szögleteket és
a hegyes sarkokat a jellemben; gyűlöli a vitatkozó, önző, magános és
magábazárkozott embereket; gyűlöl mindent, ami a társaság teljes
egybeolvadásának árthat; ellenben nagyrabecsül minden sajátságot, mint
legnagyobb mértékben üdítőt, felfrissítőt, ami összefér a társas jó
viszonnyal. S nem tekintve, hogy a szellemesség beszűrődése általában
véve is emeli az érintkezés kedvességét, az ész hatalmának közvetlen
ragyogását is minden finom társadalom melegen üdvözli, mert az
legbecsesebb fokozása uralmának és tekintélyének.
Fénynek kell besütnie, hogy ragyogóvá tegye ünnepélyünket, azonban
mérsékeltnek kell lennie, mert különben bántja a szemet. A pontosság a
szépség lényeges kelléke, valamint a gyors fölfogás az udvariasságé.
Azonban ez a fölfogás ne legyen túlontúl gyors. A pontosságban és
szabatosságban is lehet túlságoskodás. Az embernek a küszöbön kívül kell
hagyni minden tudását, ha a Szépség templomába lép. A társadalom szereti
a kreol-természeteket, az álmatag, bágyadt modort, ha észt, bájt és
jóindulatot takar: a szunnyadó erő modorát, amely lefegyverzi a
kritikát, talán, mert az ilyen ember erőit a játék javára őrzi meg és
nem fecséreli felszínes dolgokra; szereti azt, aki mintegy ártatlanúl
szemet húny az ízetlenségek, konvencionális hazugságok és
kellemetlenségek elől, amelyek felhő redőjét vonják az idegesnek
homlokára és elfulasztják a hangját.
Igy a társadalom a személyes erőn és annyi felfogó képességen kívül,
amennyi létre bírja hozni a csalhatatlan jó ízlést, előkelő elemeitől
egy más, már említett elemet követel meg, amelyet jellemző módon jó
természetnek, jó indulatnak nevez, s amely névvel a zsenerozitás minden
fokát kifejezi, az egyszerű készségtől és lekötelező képességtől egészen
a nagylelkűség és lelkes szeretet magasságáig. Belátóknak kell lennünk,
különben egymásnak rohanunk s eltévesztjük létérdekeinket; azonban az
ész önző és meddő. A társadalomban a siker titka a szivélyesség és
rokonszenv. Aki a társaságban nem érzi jól magát, egyetlen alkalomszerű
szót sem fog találni. Minden jólértesültsége, tudása kissé szemtelenül
fog hangzani. Ellenben, aki jól érzi ott magát, a társalgás minden
fordulatában egyformán kedvező alkalmat talál majd mondanivalója
számára. A társadalom kedvencei, s azok, akiket «egész ember»-eknek hí,
olyan ügyes emberek, akikben több a lélek, mint az élcelődés szelleme,
akikben nincs kényelmetlen önzés hanem, akik tökéletesen kitöltik a
társas együttlét óráit, elégedetten és másokat is kielégítve akár
lakodalmon vagy végtisztességen, akár bálon vagy esküdtszéken, akár
csolnakázáson vagy lövő-versenyen vesznek is részt. Anglia, amely gazdag
gentlemanekben, a XIX. század elején jó mintáját szolgáltatta a világ
kedvelte géniusznak Fox-ban, aki egyéb nagy képességein kívül nagyfokú
társadalmi ügyességgel és valódi emberszeretettel is volt megáldva. A
parlamentáris történelemben kevés olyan fényes lapot találni, mint a
Burke és Fox alsóházi vitájáról szólót, amikor Fox régi barátságukra
olyan gyöngédséggel hivatkozott, hogy az egész házat könnyekre
indította. Másik anekdótám olyan szorosan a tárgyra tartozik, hogy meg
kell kockáztatnom. Egy kereskedő már régen kínozta Foxot háromszáz
guinea követelésével. Egy nap ép annál találta, hogy aranyakat számlál s
követelte tőle a járandóságát. «Nem, – felelte Fox, – ezzel a pénzzel
Sheridan-nek tartozom: becsületbeli adósság, s ha valami vakeset megöl,
nincs a kezében semmi írás.» «Akkor, – viszonzá a hitelező, – én is
átváltoztatom adósságát becsületbelivé» – s darabokra tépte a
kötelezvényt. Fox megköszönte neki bizalmát és kifizette e szavakkal:
«Az Ön követelése régibb keletű volt, így hát Sheridan-nek várnia kell».
Mint a szabadság, az indusok, az afrikai rabszolgák barátja, nagy
személyes népszerűségnek örvendett s Napoleon 1805-ben, párisi
látogatása alkalmával azt mondta róla: «Mr. Fox mindig az első helyet
fogja elfoglalni a Tuilleriákban».
Könnyen nevetségesekké válhatunk, ha az udvariasság dicséreti közben
annyira hangsúlyozzuk, hogy annak alapja a jóakarat. A divat kendőzött
fantómja egyenesen kigúnyolni látszik tételünket. De ez nem hajt engem
arra, hogy némi engedményeket ne tegyek a divatnak, mint jelképes
intézménynek, s nem távoztat hitemtől, hogy az udvariasság alapja a
szeretet. Az élet elevensége sokat köszönhet ezeknek az éles
ellentéteknek. Az előkelő divat, amely sokszor lép föl azzal az
igénnyel, hogy egy a becsülettel, köztapasztalat szerint sokszor nem
egyéb bálteremi kódexnél. Amíg azonban a föld legjobb koponyáiban és
fő-főhelyet foglal el, azt mégis valami szükségesnek és kiváló dolognak
kell tekinteni, mert nem tehető föl, hogy az emberek majdnem
közmegegyezés szerint hagynák magukat valami egészen fonák dologtól az
orruknál vezetni; s a tisztelet, amellyel ezek a misztériumok még a
legparlagibb és erdei természeteket is eltöltik, a kiváncsiság, amellyel
a «high life» minden részletét olvassák az ujságokban: annak
bizonyságai, hogy a pallérozott modor szeretete általános.
Jól tudom ugyan, hogy furcsa s rikító eltérést tapasztalnánk, ha az
elismert «felső körök»-be lépve, alkalmazni akarnók az igazságosság,
szépség és jóság rettenetes szigorú mértékét az ott éppen jelenlévő
urakra és hölgyekre. Ezek a finom és udvarias urak, nem fejedelmek és
hősök, nem bölcsek és nagy szerelmesek. Az elegánciára sokfajta próbát
és föltételt szab e körökbe való bebocsáttatásra; s nemcsak a legjobb
mértéket alkalmazza. Itt nemcsak a hódítás joga érvényesül, amelyet a
lángész érvényesít, amidőn a legeslegjobb arisztokráciáról tesz egyéni
tanúbizonyságot, olykor-olykor alacsonyabbrendű igények is megfelelnek,
mert az előkelő divat szereti az arszlánokat s uszályhordozói közt, a
Circe módjára, még a négylábúakat is. Ime, ez az úr ma délután jött meg
Dániából; és ez itt lord Ride, aki tegnapelőtt érkezett Bagdadból; az
Friese kapitány a Fordúlj vissza-fokról és Symmes kapitány az Egyenlítő
tájékáról, Monsieur Jovane, aki reggel szállt le a léghajóról; Mr.
Hobnail, a reformátor s Jul Bat főtisztelendő, aki az egész forró
földövet megnyerte vasárnapi iskolája számára s Signor Torre del Greco,
aki kioltotta a Vezuvot azáltal, hogy beleöntötte a nápolyi öblöt,
Spahi, a perzsa követ, s Tul Vil Shan, a nepáli száműzött nábob, aki a
holdsarlón szokott lovagolni. De mindezek csak egy nap csodaszülöttei, s
holnap már megint hazaküldetnek barlangjaikba és zugaikba; mert ezekben
a termekben minden székre lesnek már. A művész, a tudós, s rendesen a
pap is megtalálja az utat ezekhez a székekhez s valamiképen szintén a
hódítás jogán nyer képviseleti jogot. Másik mód ez: keresztülmenni
minden fokozaton, egy évet s egy napot töltvén a korzón, kölni vízben
fürödvén, ebédeket végigevén, mindenkinek bemutattatván, s alaposan
odahaza lévén minden életrajzban, a politikában, s az öltözők
történetkéiben.
De mindezekben a finomkodásokban is lehet báj és szellem. Nem baj, ha a
templomok kapuin groteszk szoborművek vannak. Nem baj, ha a
hitágazatoknak paródia-formában is hódolnak. A finom ildom formái mind
túlzó fokban nyilvánított jóakaratot fejeznek ki. Mit árt, ha önző
emberek ajkán vannak, ha önös célokra is használtatnak? Ha az
álgentleman majdnem kiszorítja a világból az igazit? Ha az álgentleman
úgy viszi a szót társaival, hogy a többieket egész udvariasan mind
kizárja a társalgásból, úgyhogy kizártaknak is érzik magukat? Az igazi
teljesítmény ezzel nem veszti nemességét. A lélek előkelősége nem
francia kiváltság s nemcsak szentimentális; s nem lehet útját állni,
hogy az eleven vér és a szeretetreméltóság szenvedélye ne különböztesse
meg mégis az istenáldotta gentlemant a divatarszlántól. Sir Jenkin Grout
sírfölírása a jelenkor előtt sem egészen érthetetlen:
«Itt nyugszik Sir Jenkin Grout, aki szerette barátját és meggyőzte
szavával ellenségét; amit szája megevett, azt megfizette a keze; amit
szolgái elraboltak, ő megtérítette; ha egy nőben élvezetet talált, nem
hagyta el őt betegségében sem; sohasem feledkezett meg gyermekeiről; s
akinek kis ujját nyújtotta, az egész karját magához húzta.»
Sőt még a hősök sora sem halt ki egészen. Még mindig akadnak csodálatos
emberek hitvány ruhákban, akik a kőparton állva vízbe ugranak, hogy a
fuldoklót kimentsék; még mindig akadnak új jótékonyságok föltalálói,
szökött rabszolgák pártfogói és vigasztalói; Lengyelország barátai;
philhellének; fanatikusok, akik gyümölcsösfákat és kerteket ültetnek,
mik a második és harmadik nemzedéknek fognak gyümölcsözni; jól elrejtőző
jóltevők; valódi igaz emberek, akik rossz hirük ellenére is boldogak;
ifjak, akik szégyelik a szerencse kegyeit s azokat türelmetlenül
másoknak adják tovább. S ezek a társadalom központi erőforrásai, akikhez
a friss ösztönzésekért vissza-visszatér. Ezek az elegancia megteremtői,
amely tulajdonkép a viselkedés szépségét próbálja megszervezni. A daliás
nagylelkű emberek, elméletben, ennek az egyháznak a doktorai és
apostolai: Scipio, a Cid, Sir Philip Sidney, Washington s a többi tiszta
és bátor szív, aki szóval-tettel szolgálta a szépség istenét.
A természetes arisztokráciát alkotó egyéneket nem találjuk a jelenkori
arisztokráciában, vagy pedig csak a peremén, amint a spektrum vegyi
energiája éppen a spektrumon kívül a legerősebb. A sénéchal gyöngesége
az, hogy nem ismeri meg fejedelmét, ha az nála megjelen. A társadalom
elmélete azonban föltételezi a létüket és szuverénitásokat. Már
messziről meglátja eljöttüket.
A jó társaság ethnikai körén belül mindig van egy szűkebb és magasabb
kör, amely mintegy fényének gyujtópontba foglalása és finomságának
virága, amelyre mindig némán, büszkén és hódolva vitatkozik, mint felső,
császári törvényszékére, a szeretet és lovagiasság törvényhozó
testületére. S ezek tagjai mindig olyanok, akikben velökszületett
hősiesség, a szépség szeretete, a társas együttlétben való öröm, s a
tűnő napok megszépítésének ereje és képessége egyesülnek. Ha mindazokat
az egyéneket, akik Európa legtisztább arisztokrata köreit alkotják, az
oly féltékenyen őrzött évszázados kék vért közelebbről vennők szemügyre,
úgy hogy viselkedésüket lehetőleg behatóan és kritikailag vizsgálhatnók
meg: lehet, hogy közöttük nem találnánk gentlemant vagy lady-t; mert
ámbár a finom ildom és jó nevelés örvendeztetne meg a gyülekezetben, a
részletekben sok megbotránkozni valót találnánk. Mert az igazi
előkelőség nem a jó nevelés dolga; az velünk születik. Kell, hogy a
jellemben költői fenköltség legyen, különben hiába kerülnek óvatosan