Természet, ember, társadalom: Válogatott tanulmányok - 8

minden illetlenséget. Géniusznak kell az embert ebbe az irányba
vezetnie. Nem elég, hogy valaki udvarias, lovagias legyen; kell, hogy
maga legyen az udvariasság, lovagiasság. A fenkölt viselkedés époly
ritka a regényben, mint a valóságban. Scottot magasztalják, hogy mily
hűséggel festette a felső körök viselkedését és beszédmodorát. Bizonyos,
hogy a királyok és királynők, nemesek és nagyasszonyok némi joggal
csakugyan panaszkodhattak arról, mily abszurditásokat adtak az írók
szájukba Waverley előtt de még Scott dialógusa sem állja ki az erős
kritikát. Lovagjai éles, epigrammatikus szavakkal csatáznak, de
párbeszéde mintegy kosztümös, s másodszori olvasásra már nem tetszik:
nem lüktet bennök eleven élet. Egyedül Shakespeare hősei nem feszengenek
és szájhősködnek; a dialogusa hatalmas és könnyen folyó, s így annyi
címe mellett még erre is jogcímet szerez: ő Anglia, sőt a kereszténység
legjobb nevelésű férfia.[6]
Életünkben egyszer-kétszer hozzájutunk a nemes modor élvezetéhez, oly
férfi vagy nő jelenlétében, akinek nincs korlát a természetében, hanem
akinek jelleme szabadon árad ki szóban és gesztusban. A szép alak jobb,
mint a szép arc; a szép viselkedés jobb, mint a szép alak: magasabb
élvezetet nyújt, mint szobrok és festmények; ez a szép művészetek
legszebbje. Az ember csak kis dolog a természet tárgyai közt, ámde a
viselkedéséből kisugárzó erkölcsi kiválóságnál fogva meg tud szűntetni
minden, nagyságra való tekintetet s magatartásával egyenrangú tud lenni
a világ fenségével. Ismertem egy valakit, aki modorát, bár egészen az
elegáns társaság szabályainak megfelelő volt, sohasem tanulta ebben a
társaságban; föllépése eredeti és parancsoló volt, s pártfogást és
boldogságot árasztott kifelé; nem volt szüksége udvari kiséretre; az
ünnepnap ragyogott szemében; megvidámította a képzeletet a lét új
formáinak kapuit nyitván meg előtte; az etikett bilincseit szerencsés
szellemességgel rázta le; jószívű és szabad volt, mint Robin Hood, de
egy császár tartásával; s ha kellett: csöndes, komoly volt, kész
farkasszemet nézni milliókkal.
A szabad levegő s a mező, az utca és a középületek termei azok a helyek,
ahol a Férfiú végrehajtja az akaratát; de adja át kormánypálcáját vagy
legalább ossza meg – háza küszöbén. A Nő, a helyes viselkedés iránti
ösztönével, tüstént fölfedezi a férfiben, ha katuska, ha hideg vagy
gyöngébb elméjű, azaz egy szó, mint száz, ha hiányzik belőle a
nagyvonású, széles mederben hömpölygő, lelkes magatartás, amely a
szalónban elengedhetetlen külsőt megadja.
Amerikai intézményeink kedveztek a nőnek s ebben a pillanatban hazám
fő-főszerencséjének tartom, hogy oly kitünő nőkkel büszkélkedhetik. A
«nők jogai»-t követelő új lovagok föllépése a férfi inferioritásának
bizonyos homályos érzésére vezetendő vissza. Ám adjunk meg
törvényeinkben és társadalmunkban a nőnek akár még több kedvezményt,
mint amennyit a legbuzgóbb reformátor is követel: én oly erősen bízom a
nő sugalmazó és zenei természetében, hogy azt hiszem, csak ő tudja
nekünk megmutatni, mint kell szolgálatára lenni. Érzelmeinek csodás
nemeslelkűsége koronkint egészen hősies és isteni régiókba emeli, s
igazolja a Minerváról, Junóról, Polyhimniáról költött képeket és
szobrokat, s az a szilárdság, amellyel fölfelé lépked, a legszámítóbb és
legönzőbb embert is meggyőzi arról, hogy van még más út is, mint amelyen
az ő lábuk jár. S ezeken a nőkön kívül, akik képzeletünkben
helyettesítik a hajdani múzsákat és delphii Sibyllákat, nem látunk-e
olyanokat is, akik serlegünket csordúltig töltik nemes borral és
rózsákkal, úgyhogy a bor kifut és az egész házat illatossá teszi? Akik
minket udvariasságra ihletnek? Akik megoldják nyelvünket és mi
beszélünk? Megnyitják szemünket és mi látunk? S olyan dolgokat mondunk,
miket sohasem mondottunk volna; szokásos tartózkodásunk falai leomlanak
és szabadjára engedik lelkünket, mintha gyermekekké lennénk, akik
gyermekekkel játszanak széles, virággal hímes mezőn. Fölkiáltunk:
fürösszetek minket napokig, hetekig ennek a befolyásnak levegőjébe s
verőfényes poétákká leszünk és káprázatos iromba szavakkal költjük a
regét rólatok. Hafiz volt-e vagy Firdúzi, aki azt mondta perzsa
Lilla-járól, hogy Ő elemi erő, aki megdöbbentett élete teljével, amidőn
nap-nap mellett láttam, mint sugárzik minden percben, mint áraszt örömöt
és kellemet maga körül szerteszét. Hatalmas oldó- és összekötőszer volt
Ő, aki össze tudta barátkoztatni a legkülönbözőbb embereket; mint a
levegő vagy víz, oly nagy vegyrokonságú elem, hogy könnyen kombinál ezer
meg ezer anyagot. Ahol Ő van, mindenki többé válik, mintha Ő nincs
jelen. Egység és egész volt Ő, úgyhogy bármit is tett, hozzáillett. Oly
nagy rokonszenv áradt belőle s oly nagy tetszenivágyás volt benne, hogy
nem mondhattad modorát méltóságosnak, s mégis nem volt fejedelemnő, aki
túltett volna az Ő mindenkor őszinte és egyenes viselkedésén. Nem
tanulta a perzsa grammatikát, sem a Hét Költő könyveit, s mintha az a
Hét minden költeményét Ő róla írta volna! S bár természetének lényege
nem a gondolkozás, hanem a rokonszenv volt, oly tökéletes volt a lelke,
hogy segítségére lehetett szíve teljességével nagyeszű embereknek, őket
érzéseivel tüzelvén, eltelve attól a hittől, hogy ha mindenkivel nemesen
bánik; mindenki nemesnek is fog bizonyúlni.
Jól tudom, hogy a lovagiasságnak és eleganciának ez a byzanci oszlopa,
amelyet olyan szépnek és festőinek látnak a jelenkori jelenségek tudós
vagy műkedvelő megfigyelői, nem minden szemlélőnek tetszik egyformán.
Társadalmunk épülete ezt az elegáns világot óriások kastélyává teszi a
nagyratörő ifjak szemében, akik nevüket nem látják még aranykönyve
lapjain s kizárva érzik magukat annyira óhajtott kiváltságaiból és
fényéből. De ezeknek meg kell tanulniok, hogy annak a látszólagos
nagysága csak árnyék és viszonylagos: csak oly nagy, amennyire ők nagyra
tartják, s hogy legbüszkébb kapui is röptében tágra nyílnak, ha
bátorsággal és derekassággal közelednek felé. S azok számára, akik
hajlamosak a zsarnoki szeszélyétől szenvedésre, könnyen kínálkoznak
orvosszerek. Vonuljanak félrébb egypár mérfölddel s csaknem minden
esetben elvesztik majd túlzott érzékenységüket. Mert az előnyök,
amelyeket az elegáncia értékel, olyan növények, amelyek csakugyan
elhatárolt helyeken élnek meg, legtöbbször csak bizonyos utcákban. Ezen
a zárt övön kívül semmibe se veszik őket; hasznavehetetlenek a majorban,
az erdőben, a piacon, a harcmezőn, a házaséletben, irodalmi vagy
tudományos körökben, a tengeren, a baráti viszonyban, az eszmék és erény
égi birodalmában.
Ámde már elég sokáig időztünk ezekben a festett udvarokban. A jelképek
és emblémák iránti előszeretetünk magyarázatát leli az általuk jelzett
dolog belső értékében. Minden, amit előkelőségnek és udvariasságnak
nevezünk, meghódol és megalázkodik a megbecsülés és tisztelet oka és
kútfeje, a címek és méltóságok megteremtője: a szív szeretete előtt. Ez
az igazi királyi vér, ez a tűz, amely minden országban és tartományban
hatékony a maga természete szerint és meghódít mindeneket, amik csak
közelébe jutnak. Ez ad minden tettnek új értelmet. Ez teszi szegénnyé a
gazdagot, mert a saját nagyságán kívül nem tűr nagyot. Ki gazdag? Elég
gazdag vagy, hogy mindenkin segíthess? Hogy támogasd azokat is, akik az
elegáns körökön kívül esnek? Elég dús vagy-e, hogy akár a kanadai
fuvarossal, a konzula ajánló levelével kéregető vándorlegénnyel, az
angol nyelvet törő barna taljánnal, a rendőröktől városról-városra
kergetett sánta koldússal, sőt még a szegény tébolyodottal s a
hajótörött, zűllött nővel és férfivel is tudd éreztetni, hogy a te
jelenléted, a te házad nemes kivétel az általános sivárság és kőszívűség
közepette? Tudd éreztetni, hogy olyan hang üdvözli őket, amely egyben
fölkelti bennök az édes emlékeket s a reményt? Mi a közönséges, ha nem
az, hogy a kérést észokokból tagadjuk meg?
Mi a nemes, ha nem az, hogy teljesítjük és az egyetemes szűkkeblűséggel
szemben ünnepnapot adunk az ő szívüknek és a tulajdon szívünknek. Gazdag
szív nélkül a legdúsabb is nyomorult koldus. Sirasz királya nem tudta
elérni, hogy olyan jótévő legyen, mint a szegény Ozmán, aki kapuja előtt
tanyázott. Ozmánban olyan széles és mély emberszeretet lakozott, hogy
bár szája merészsége, amellyel a Koránt magyarázta, minden dervist
megbotránkoztatott, még sem akadt szegény kiközösített, eszelős,
nyírtszakálú, fogadalmába beleőrült s egyéb bolond, aki ne menekült
volna hozzá, – s ez a nagy szív oly verőfényes és barátságos
menedékházként állt ott nyitva az ország középpontjában, – hogy mintegy
minden szenvedőt ösztönszerűleg vonzott magához. Pedig, bár minden
őrültet befogadott, ő maga korántsem volt őrült. Vajjon nem gazdag-e az
ilyen ember? Vajjon nem egyedül ő a gazdag?
Sértődés nélkül hallom majd a szemrehányást, hogy nagyon rosszúl játszom
az udvari embert, s olyasmiről fecsegek, amihez édeskeveset értek.
Nyilvánvaló, hogy annak, amit megkülönböztetőleg, társaságnak és
előkelőségnek hívnak, épúgy vannak jó törvényei, mint helytelenek; van
azok közt sok szükséges és sok abszurd. Mivel túljó ahhoz, semhogy csak
szidhassuk, a túlrossz ahhoz, semhogy csak áldhassuk, ha megkiséreljük
valódi jellemét megállapítani, eszünkbe juttatja a pogány hitrege egy
hagyományát, a Siilenus szavat:
«Minap azt hallottam Zeustól, hogy elpusztítja a földet, mivel hogy az
nem sikerült kezének; csupa gazfickóval és haszontalan nőszeméllyel van
tele, akik szinte napról-napra hitványabbak. Minerva erre azt
válaszolta: nem hiszi ezt, csupán nevetséges apró teremtések ők, azzal a
furcsasággal, hogy elmosódott, bizonytalan arcuk van, akár távolról,
akár közelről nézik is őket; ha rosszaknak nevezed őket, rosszaknak
látszanak; ha azt mondod, hogy jók, jóknak tűnnek föl, s nem akad köztük
ember vagy cselekedet, amely nem ejtené zavarba az ő baglyát, vagy még
inkább az egész Olympost, ha azt tudakolnák tőlük, hogy alapjában véve
milyenek is hát, jók-e avagy rosszak?»


KIEGYENLÍTŐDÉS.
Már mint gyermekifjúban fölébredt bennem a vágy, hogy értekezést írjak a
kiegyenlítődésről, mert már igen korán úgy láttam, hogy erészt az élet
magasabban áll, mint a közkeletű tanítás.
Ezenfelül a bizonyítékok is, miből az elméletet le kell vonni,
elbűvölték képzeletemet végtelen változatosságukkal s mindig előttem
lebegtek, még álmomban is, mert ezek: kézi szerszámaink, a kenyér a
kosárban, az utcai forgalom, a major, a lakóház, üdvözlések, rokonság,
követelések és tartozások, a jellem befolyásai, a természet és minden
ember tehetsége. Továbbá úgy láttam, mintha ebben az ember számára az
istenség egy sugara nyilvánúlna meg, a világszellem jelen tevékenysége,
menten a hagyomány minden nyomától, miért is az ember szíve az örök
szeretet árjába fürödhetnék, bensőleg érintkezhetnék azzal, amiről
tudja, hogy örökké volt, s örökké lesz, mivelhogy most igazán megvan.
Sőt, mi több, úgy hittem, hogy ha ezt a tant sikerülne csak némileg
hasonlóan világos szavakba foglalni, mint aminő világos intuicióval
lepleződik le előttünk koronkint ez az igazság: sok sötét óránkban és
ösvényen vezérlőcsillagunk lenne, amely nem engedné, hogy eltévesszük az
utunkat.
A következőkben megkisérlem néhány tény fölsorolását, amelyek mind a
kiegyenlítődés törvényének útjait példázzák. Várakozásomon fölül boldog
leszek, ha ennek a körnek csak legcsekélyebb ívét is híven
megrajzolhatom.[7]
*
«Polaritás»-sal, azaz hatás- és visszahatással a természet minden
birodalmában találkozunk, minek példái: sötétség és világosság; meleg és
hideg; apály és dagály; hím és nőstény; a növények és állatok ki- és
belélegzése; az állati test nedvmennyiségének és minőségének egyensúlya;
a vér benyomúlása és kilökődése a szívben; a folyadék és hang
hullámzása; a centrifugális és centripetális erő; a villamosság,
galvanizmus; a vegyrokonság. Ha a tű egyik végével mágnességet közlünk,
az ellenkező mágnesség helyezkedik el a másik végén. Ha az északi sark
vonz, a déli sark taszít. Kényszerű dualizmus metszi szét a természetet,
úgy hogy minden dolog csak fél, s egy másik dolgot követel meg, hogy
vele eggyé egészüljön ki, pl. szellem – anyag; férfi – nő; egyenes –
görbe; szubjektív – objektív; bent – künn; felűl – alúl; mozgás –
nyugalom; igen – nem.
Amint a világegyetem dualisztikus.[8] úgy az minden része is. A dolgok
egész rendszere képviselődik minden részecskében. Minden fenyőtűben,
búzamagban, minden állatfajta egyénében van valami, ami hasonlít a
tenger apályához és dagályához, a nappalhoz és éjjelhez, a férfihez és
nőhöz. A visszahatás, amely oly hatalmasan nyilvánúl az elemekben,
megismétlődik ezek közt a szűk korlátok közt is. Így pl. a fiziológus
megfigyelte, hogy az állatországban nincs kegyenc, mert a természet
minden adományt és hiányosságot ellensúlyoz. Ugyanaz a lény valamely
része túlságáért megfizet más valamely része megrövidítésével. Ha feje,
nyaka megnyúlik, törzse és végtagjai megrövidűlnek.
A mechanikai erők elmélete a másik példa. Amit nyerünk erőben,
elveszítjük időben s viszont. Más bizonyságok: a bolygók időszakos vagy
kiegyenlítődő eltérései; az éghajlat és talaj befolyásai a politikai
történetben. A hideg éghajlat erősít. A száraz talaj nem szűl lázt,
krokodilust, tigrist, skorpiót.
Ugyanezt a kettősséget uralják a természet és az ember létföltételei.
Minden túlzás hiányt okoz; minden hiány túlzást. Minden édesnek megvan a
maga keserűje; minden rossznak a jója. Minden élvezőképességnek megvan a
maga büntetése, ha túlhajtják. Mérsékelt használatáért az élet felel.
Minden szikra elmésséggel szemben áll a bolondság egy szikrája. Amit
vesztettél a réven, megnyered a vámon és viszont. Ha a javak
szaporodnak, élvezőik és fogyasztóik is szaporodnak. Ha a gyűjtő
túlsokat markol, a természet elveszi tőle kincseit a ládafiából;
szaporítja a birtokot, de megöli a tulajdonost. A természet gyűlöli az
egyedárúságokat és kivételeket. A tenger hulláma nem siet jobban
elsimúlni legvadabb tarajzása után, mintahogy az életfeltételek
változatai igyekeznek kiegyenlítődni. Mindig beáll valamely elsimító
körülmény, amely a túlkapót, túlerőset, túlgazdagot, túlszerencsést
alapjában véve ugyanarra a szintre fokozta le, amelyen a többiek vannak.
Ha valaki társaságban túlérdes és túlheves, s vérmérsékleténél s
helyzeténél fogva rossz polgár, – mord és bősz tengeri kalóz-arc, – a
természet megáldja egy sereg szép fiúval és leánykával, akik kiválnak a
falusi iskolában és az ő irántuk érzett féltő szeretet sötét arcát
kedvessé, udvariassá simítja. Ily módon a természet megpuhulásra
kényszeríti a gránitot és földpátot, kiragadja a vadkant s helyébe
bárányt tesz s imígyen mérlege helyrebillen.
A mezőgazda úgy képzeli, hogy a hatalom és magas állás igen szép dolgok.
Ám az elnök nagy árt fizet a Fehér Házért. Rendesen föláldozza érte
minden békéjét és legférfiasabb tulajdonságait. Hogy csak rövid időre is
megőrizze ilyen tekintélyes helyzetét a világ előtt, kész port nyalni
igazi urai előtt, akik ott állnak trónja mögött. Vagy vágyódnak az
emberek a géniusz hatalmasabb és állandóbb nagyságára? Egyik sem
sérthetetlen. Aki akaraterejénél vagy elméje hatalmánál fogva nagy s
ezrek feje fölött tekint el, meg van terhelve kiválóságával. Minden
fényvillanás új veszélyt hoz. Övé a fény? Bizonyságot kell tennie a
fényről és nyugalmat nem ismerő lelke új revelációihoz való hűsége
folytán mindig túl kell szárnyalnia azt a rokonszenvet, amely olyan
kielégülést szerez neki. Esetleg igaztalannak kell lennie apja, anyja,
felesége, gyermeke iránt. Megvan-e mindene, amit a világ szeret, csodál
és kíván? Félre kell dobnia csodálatukat s hűnek kell maradnia az ő
igazságához, miközben melléknévvé és gúnynyá válik.
Ez a törvény uralkodik a városok és nemzetek törvényein is. Hiába ellene
minden tervezgetés, tusakodás. A dolgok nem engedik, hogy soká rosszúl
vezessék. «Res nolunt diu male administrari.» Ámbár nem mutatkozik újabb
rossz tettek gátja, ez a gát megvan és majd mutatkozik is. Ha a
kormányzat kegyetlen, a kormányzó élete nem biztos. Ha az adó túlmagas,
hozadéka egészen lecsökken. Ha a büntető kódex túlkemény, az esküdtek
nem itélnek el. Ha a törvény túlenyhe, kipótolja a magánbosszú. Ha a
demokrácia terrorral dolgozik, nyomásának ellentáll a polgárok megnőtt
energiája s az élet hevesebben lobog. A férfias igaz élet és kielégülés
kijátszani látszik az életkörülményeknek úgy túlzott mostohaságát, mint
szerencséjét s nagy közönnyel rendezkedik be a legkülönbözőbb
körülmények között. A jellem befolyása minden kormányzat alatt ugyanaz
marad, Törökországban épúgy, mint Uj-Angliában. A történelem
becsületesen megvallja, hogy Egyptom egykori zsarnokai alatt is az ember
lehetett olyan szabad, aminővé a kultura csak tehette.
Ezek a példák bizonyítják azt a tényt, hogy a világegyetem képviselve
van minden részecskéjében. A természet minden dolga tartalmazza a
természet minden erőit. Minden rejtett anyagból van alkotva. Így a
természettudós egy típust lát minden átalakuláson keresztül; neki a ló
futó, a hal úszó, a madár repülő, a fa gyökerező ember. Minden új forma
nemcsak alapjellegét ismétli meg a típusnak, hanem részenkint annak
minden részletét, célját, előmozdítóját, hátráltatóját, energiáját s
egész többi rendszerét. Minden foglalkozás, ipar, művészet, kereskedelmi
forgalom a világ kompendiuma és egymás kiegészítője. Mindegyik egy egész
jelképe az emberi életnek, jójának, rosszának, megpróbáltatásainak,
ellenségeinek, folyásának és végének. S valahogy mindegyik kénytelen
alkalmazkodni az egész emberhez és előadni egész sorsát.
A világ minden harmatcsöppben egésszé kerekedik. A mikroszkóp nem tud
olyan apró állatkát találni, amely kevésbbé volna tökéletes, azért, hogy
apró. Szem, fül, ízlés, szaglás, mozgás, ellentállás, étvágy, a
szaporodás szervei, – amelyek az örökkévalóságot szolgálják, – mind
helyet találnak ebben a pirinyó teremtésben. Igy tesszük bele életünket
is minden tettünkbe. A mindenütt jelenlét igazi tana az, hogy Isten
minden attribritumával újra és újra megjelenik minden mohában és
pókhálóban. A világegyetem értéke minden ponton megnyilvánúl. Itt van a
jó, amott a gonosz; ha itt a vegyrokonság, ott a taszítás; ha itt az
erő, ott a korlátja.
A világegyetemet eleven élet tölti el. Minden dolga erkölcsös. Az a
lélek, amely bennünk érzelem, kívülünk törvény. Érezzük sugallatát, a
történelemben láthatjuk végzetes szigorúságát. «Benne van a világban és
a világ általa lőn.» Az igazság nem késik. A tökéletes igazságosság az
élet minden részében igazra billenti mérlegét. A görög mondás szerint:
az istenek kockája mindig ólmozva van. A világ olyan, mint egy
egyszeregy-tábla, vagy matematikai egyenlet, amely, bármerre forgatod,
mindig egyformán oldódik meg. Bármely példát választasz, mindig pontos
értéke – se több, se kevesebb – fog kijönni. Minden titok kiderül,
minden bűn megbűnhödik, minden erény jutalmat nyer, minden
igazságtalanság helyreüttetik, csöndben és egészen biztosan. Amit mi
osztó igazságnak nevezünk, az az egyetemes szükségszerűség, amelynél
fogva az egész megjelen, valahol csak a rész megjelen. Ha füstöt látsz,
ott tűznek is kell lenni. Ha kezet, vagy lábat látsz, ott tudod, hogy
folytatásában kell lennie a törzsnek, amelyhez tartozik.
Minden tett önmagát jutalmazza vagy bünteti, más szóval önmaga egészíti
ki magát, még pedig kettős módon: először a dologban, vagyis a reális
természetben; másodszor a körülményekben, azaz a látszólagos
természetben. Az emberek a körülményeket hívják osztó igazságnak. De az
esetnek megfelelő igazság magában a dologban van s azt csak a lélek
látja. A körülményekben mutatkozó igazságszolgáltatás az értelemnek is
megnyilvánul; elválaszthatatlan a dologtól, de sokszor hosszú időközre
szóródik szét és így csak évek multán különböztethető meg. A különleges
sorscsapások, úgy lehet sokára követik a vétket, de föltétlenül követik,
mert kisérik azt. Bűn és bűnhödés egyazon törzsből ered. A bűnhödés
gyümölcse észrevétlenül érik belül az élvezet virágában. Ok és okozat,
eszköz és cél, vetés és termés el nem választhatók, mert a hatás már ott
csirázik az okban, a cél előzetes életet él az eszközben, a termés a
vetésben.
Ámbár a világ ekképen egészet alkot s tiltakozik az ellen, hogy
szétválasszák, mi mégis iparkodunk részlegesen cselekedni,
alkalmazkodni; így pl. hogy kielégítsük az érzékeinket, érzéki
élvezeteinket elválasztjuk a jellem követeléseitől. Az ember
találékonysága mindig annak a problémának megoldására irányúlt, hogyan
válassza el az érzéki édeset, az érzéki erőset, az érzéki ragyogót stb.
az erkölcsi édestől, az erkölcsi széptől, az erkölcsi mélytől; hogyan
tehetné ezt a felszínt olyan vékonnyá, hogy alatta ne legyen semmi;
hogyan érhetné el az egyik véget, a dolog másik vége nélkül. A lélek azt
mondja: «egyél», a test ellenben dőzsölni akar. A lélek azt mondja:
férfi és nő legyenek egy test, egy lélek; ellenben a test csak a hússal
akar egyesülni. A lélek azt mondja: uralkodj minden dolgon az erény
céljára, a test pedig csak a maga céljaira tör hatalom után.
A lélek törekszik minden dolgot élettel eltölteni, minden dologba
behatolni. Az egyedüli lény ő akarna lenni. Minden dolognak belé kellene
olvadnia: hatalomnak, élvezetnek, tudásnak, szépségnek. Ellenben az
egyes ember arra törekszik, hogy ő legyen valaki, hogy öncél legyen; a
magánjószágért alkuszik s kufárkodik; azért lovagol, hogy lovagoljon;
azért öltözködik, hogy öltözködjék, azért eszik, hogy egyék, azért
parancsol, hogy lássák és csodálják. Nagyra látó; szeretne hivatalt,
gazdagságot, hatalmat, hírt. Azt hiszi, hogy nagynak lenni annyi, mint
birtokba venni a természet egyik oldalát, az édeset és kellemeset, a
másik oldal: a keserű és kellemetlen nélkül. Ámde ez a szétválasztás
mihamar meghiúsul, s a mai napig egy ilyen tervkovács sem aratott csak
fikarcnyi sikert is. A szétválasztott víz újra egyesül kezünk mögött. Az
élvezet elveszti élvezeti elemét, a haszon a hasznos elemét, az erő erős
elemét, mihelyt el akarjuk választani az egésztől. Nem vághatjuk ketté a
dolgokat, hogy csak az érzéki jóhoz jussunk, amint nem juthatunk olyan
belsőhöz, aminek ne legyen külseje, fényhez árnyék nélkül. «Kiűzheted a
természetet furkós bottal, s mégis mindjárt visszafut.»
Az élet kikerülhetetlen körülményekkel szereli föl magát, amelyet a
balga le akar tagadni. Egyik-másik azzal dicsekszik, hogy nincs hozzá
szerencséje, hogy nincs hozzá köze. Ám a dicsekvés csak a száján van,
ellenben a körülmények a lelkében. Ha kicsúszik alóluk az egyik oldalon,
rátámadnak másik, még sokkal sebezhetőbb oldalán. Ha kikerülte forma
szerint és látszólag, életével állt ellent, önmaga elől menekült, s
ezért annyival inkább halállal lakol. Oly nyilvánvaló minden arra
irányuló kisérlet bukása, hogy a jó élvezetét szétválasszuk az árától,
hogy azt meg se próbálnók, – mert a próba őrültség volna, – ha nem állna
be az, hogy amikor az akarat lázadása, különváló törekvése s ezzel
megbetegedése beáll, ugyanakkor az értelem is megfertőződik, úgyhogy az
ember már nem látja többé Istent egészében minden dologban, hanem minden
dolognak csak érzéki csábítását látja, nem pedig káros oldalát is. Látja
a hableány szép fejét, de nem látja kígyó-törzsét; s azt hiszi, hogy
levághatja magának azt a részt, amely neki kell, arról a részről, amely
neki nem kell. «Mily titok vagy Te, aki csöndességben lakozol a
legmagasabb egekben, Óh egyetlen nagy Istenem, és örök előrelátásodban
vaksággal sujtod azokat, akiknek féktelen vágyaik vannak» – mondja Szt.
Ágoston Vallomásaiban.
Az emberi lélek híven festi ezeket a tényeket meséiben, a történelemben,
jogában, közmondásaiban, közbeszédében. Észrevétlenül kifejeződik minden
irodalomban. A görögök Zeust a legbölcsebb értelemnek hívták; minthogy
azonban a hagyomány sok alacsony cselekedetet is tulajdonított neki,
önkénytelenül is büntetéseket fűztek hozzá, megkötözték a rosszalkodó
isten kezét, s oly gyámoltalanná tették ilyenkor, mint az angol királyt
az ő alattvalói. Prometheus ismeri Zeus egy titkát, amelyért annak
alkudoznia kell; Minerva ismer egy másikat. Nem tud hozzájutni a maga
mennydörgető szerszámaihoz, Minerva elveszi szertára kulcsait.
Világos bevallása ez a Mindenség belső működésének és erkölcsi
tartalmának. Az indus hitrege is ugyanerre az erkölcsre lyukad ki; s
lehetetlen olyan mesét kitalálni és forgalomba hozni, amely ne volna
erkölcsös. Aurora elfelejt szerelmese számára ifjúságot kérni és így
Tithonus, bár halhatatlan, megvénül. Achilles nem egészen sebezhetetlen;
a szent vizek nem fürösztötték meg sarkait, amelyeknél fogva anyja,
Thetis bemártotta. Siegfried a Nibelung-énekben nem egészen halhatatlan,
mert levél hullott a hátára, amidőn sárkányvérben fürdött, s az eltakart
hely okozta a halálát. S így is kell ennek lennie. Szakadás van minden
teremtett dologban. Ez a kisérő megbosszuló körülmény mindig belopja
magát a dolgokba, még az ősi, vad költészetben is, amikor az emberi
képzelet diadalmasan le akarta rázni az ódon törvényeket, ott van ez a
hátulról való fejszecsapás, ez az alattomos fegyver, bizonyítván, hogy a
Törvény végzetszerű; hogy a természet semmit sem ád ingyen; hogy
mindenért árt kell fizetni.
Ez a Nemezis ősi tana, amely őrt áll a világegyetemben és nem hagy bűnt
büntetlenül. A furiák az igazság végrehajtói s ha a nap elhagyná
ösvényét, őt is megbüntetnék. A költők szerint a kőfalak, acélszablyák,
szíjak titkos rokonságot éreztek gazdájuk sérelmeivel; hogy az az öv,
amelyet Ajax Hektornak adott, kötötte oda a trójai hőst Achilles kocsija
kerekeihez, s hogy az a kard, amelyet Hektor adott Ajaxnak, volt az,
amelynek hegyébe dőlt Ajax. Regélik, hogy amikor a thasosiak a
versenyben győztes Theogenesnek oszlopot állítottak, egyik vetélytársa
éjszaka odalopózott s többször megrázta, hogy ledöntse; utoljára
csakugyan megmozdult az oszlop a talapzatáról és estében agyonütötte a
merénylőt.
A monda hangjában van valami isteni. Olyan birodalomból száll alá, amely
fölötte áll a szerző akaratának. Minden költőben az a javarész, amelyben
öntudatlan, amely mintegy lelki alkatából buggyan ki, nem tudatos
feltalálásából; az, amit az egyes művész tanulmányában nem igen fogsz
megtalálni, hanem, amit csak mindnyájuk szelleméből vonhatsz el. Nem
Phidiást akarom ismerni, hanem a régi hellén világ emberének művét.
Phidias neve, élete körülményei, bármily fontosak a történelem számára,
csak zavarnak, ha a legmagasabb rendű bírálatot akarjuk alkalmazni. Azt
kell néznünk, mire törekedett az ember bizonyos adott korszakban, amit
azonban megmásolt Phidias, Dante, Shakespeare közbelépett akarata,
ezeknek a szerveknek az akarata, akikben abban az időpontban az ember
megnyilvánult.
Még megkapóbban fejezik ki ezt a tényt minden nemzet közmondásai,
amelyek mindig a józan ész irodalmához tartoznak s az abszolút igazság
megállapításait foglalják magukban, minden írói képesítés nélkül. Az
olyan közmondások, aminők minden nemzet szent könyveiben foglaltatnak,
az intuiciók valóságos szentélyei. Mert, amit a kényes, lusta
gondolkozású és a külszínhez tapadó világ nem hagy a realistával
megmondatni tulajdon szavaival, azt eltűri ellentmondás nélkül,
közmondás formájában. S a törvények törvényét, amelyet szószékről,
parlamentben, iskolában megtagadnak, óráról-órára prédikálják minden
piacon és műhelyben számtalan szálló igében, s ezek tanítása époly igaz
és mindenütt jelenlévő, mint a madarak és rovarok röptéé.
Minden éremnek két oldala van. – Szemet szemért, fogat fogért, vért
vérért. – Amilyen a mosdó, olyan a törülköző. – Adjatok és adatni fog
nektek. – Mit akarsz? – kérdé Isten – fizess meg érte s vedd. – Aki mer,
az nyer. – Elveszed cselekedeteid igaz bérét, sem többet, sem
kevesebbet. – Aki nem dolgozik, az ne is egyék. – Aki másnak vermet ás,
maga esik bele. – Ha láncot kötsz a rabszolga nyakára, másik vége a te
nyakadra tekeredik. – A gonosz tanács átka visszaszáll a tanácsadóra
stb.
Így van megírva, minthogy így van az életben is. Cselekvéseinket
akaratunkon felül s akaratunk ellenére is a természettörvény irányítja
és jellemzi. Mi a közérdektől távoleső, kis célokat tűzünk ki magunknak,
azonban cselekvéseink ellentállhatlan mágnesség következtében maguktól a
világsarkok vonalába igazodnak.
Az ember szót sem szólhat, anélkül, hogy önmagára ne hozna itéletet.
Szándékosan vagy önkénytelenül minden szavával megrajzolja arcképét