Természet, ember, társadalom: Válogatott tanulmányok - 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY
TERMÉSZET, EMBER, TÁRSADALOM
VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK
IRTA RALPH WALDO EMERSON
FORDITOTTA Dr WILDNER ÖDÖN
BUDAPEST, 1921
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
TERMÉSZET, EMBER, TÁRSADALOM
VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK
IRTA
RALPH WALDO EMERSON
FORDITOTTA ÉS BEVEZETTE
Dr WILDNER ÖDÖN
BUDAPEST, 1921
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.
A természetben s az emberi szellem világában egyaránt uralkodó sarkítás
egyik ékesszóló példája az az északamerikai író, akinek essay-köteteiből
a jelen anyagot a Kultura és Tudomány-sorozatba ízleltetőül
összeválogattuk: Emerson.
Hazája, a «határtalan lehetőségek földje» életében az egyik sarkot
képviseli a teljes földhöztapadás, az anyagi javak, a tőke, a
gyakorlati, gazdasági tevékenység, az űzlet, a haszon, a verseny, az
érzéki, – durva vagy legraffináltabb – élvezetek mindennél többre
becsülése és lélekzetvevő, gigászi hajszája: a materializmus életelve. A
másik sarkon pedig, amazzal teljes ellentétben, s mint törpe minoritás
lélekemelőn szembeszállva az óriás majoritással szemben: az idealisták
csoportja, amely a bibliai mondást vallja alapelvéül: «nemcsak kenyérrel
él az ember, hanem az isten igéjével is».
Érdekes azonban, mily szakadék választja el az amerikai idealistákat az
egyéb, s különösen német idealistáktól, s minden szöges ellentét mellett
is mily rokonság fűzi őket a másik sarkon lévő saját honfitársaikhoz.
Nem volnának amerikaiak, ha nem a földi, tapasztalati, gyakorlati élet
szilárd talajáról gördűlnének fölfelé, hogy föllendülve, fölrepűlve,
verőfényes azúrmagasságokban keringvén, onnan új távlatokban új
igazságokat és új szépségeket látván, gyűjtvén: ne siklanának le szépen,
lassan, bevont szárnyakkal újra a földre, új igazságaik, új szépségeik
továbbközlésének és gyakorlati alkalmazásának színhelyére. Nem ködös
gondolatok felhőgomolyagja, sem önkényes eszmekonstrukciók bármily
kápráztató, de mégis csak festett légvára az ő hazájuk, mely földi
fundámentom és Jákob lajtorjája nélkül lebegne a világűrben, szegény
földi halandóknak elérhetetlenűl és haszontalanúl, mint a többi álom. Ők
gyakorlati idealisták: bölcseségük ambiciója, hogy az átmenjen az
életbe; áthassa az életet legköznapibb működésétől kezdve a
legmagasabbig, s áthassa és alakítsa az anyagot, a jelenségek külső
világát, mint lélek a testet. Ez a közös jellemvonásuk a bölcs
Franklintól Emersonon át James-ig s a lélek- és kedélygyógyítás
(mind-cure) mozgalmának népszerűsítőiig, – akik közül Prentice Mulford,
Ralph Waldo Trine és Orison Swett Marden nálunk is ismeretesek – bármily
kategóriák választják is el őket egyébként világnézeti, ismeretelméleti,
pszihológiai, etikai, esztétikai s egyéb szempontokból.
Emerson Ralph Waldo egy, Amerikába a XVII. században bevándorolt s nyolc
nemzedéken át puritán prédikátorokat nevelt család sarja. 1803-ban
született Bostonban, s 1882-ben halt meg Concord melletti kisbirtokán.
Atyja korán elhúnyt s nevelését három nőrokona vezette; de korántsem
asszonyos elpuhúltsággal, aminek elég bizonysága nénje parancsa: «Tedd
mindig azt, amit megtenni félsz». Szép arcát, – amely kissé a Wagnerére
emlékeztet, de nem annyira élesvonalú, – zenei zengésű hangját, nagy
nyugalmát a hagyomány anyai örökségnek mondja. Egy bátyja valóságos
vezértermészet volt, azonban ő, ha ezt emlegették, szerényen öccsére
mutatott, aki a passzivabb külső mezében «Judea oroszlánja». Egyik öccse
lelki szorongásában Goethéhez látogatott el, de a weimari olymposi, –
alapelveihez híven, – csak azt mondta neki, hogy keble harcát küzdje
végig maga, s ne zavarja meg jámbor családja nyugalmát.
Ralph Waldo is prédikátor lett Bostonban, de önálló vallási nézetei
miatt 1832-ben visszavonúlt a papi szószékről, hogy utóbb mint
filozófiai prédikátor lépjen föl. Visszavonulása után csöndesen éldegélt
Concord mellett. Külső esemény kevés érte, s még kevesebb érintette
mélyebben. Háza 1872-ik évben leégett; nemzeti adakozásból épült föl
újra. Kétszer nősült. Első felesége 18 éves volt, amikor elvette, de
csakhamar meghalt. «Megláttam őt szépsége teljében és sohasem okozott
nékem csalódást, csak halálával», – mondja az író, eljegyzésükről
emlékezvén. Megható verssorokban ünnepli: viszontlátja csillag
sugarában, harmat csöppjében, madár színes tollában, rózsabimbóban.
1835-ben nősült másodszor; derék, házias feleségével csöndes békességben
élt. Magánosságukból csak olykor-olykor lépett ki, leginkább fölolvasó
körutakra; Európában is többször járt nagy ünnepeltetés közt, bár az
angolok a glasgowi egyetem lordrektori választásán, amelyen kérése
nélkül léptették föl, megbuktatták Disraelivel szemben. Politikai
nevezetesebb szereplése csak egy volt: a rabszolgaemancipáció érdekében,
elmérgesedett közhangulattal szemben, tartott beszédet. Ebben az ügyben
Lincoln Ábrahámmal is voltak tárgyalásai.
Különben elvonúlva élt s mégis fényes társaságban eszméivel, meleg
emberi érzéseivel. Ezek kincsesházai: Költeményei, («Pœms» 1846.
«May-days and other pieces» 1867.) telve az anyag és szellem
harmóniájával, miszticizmusával; s essay-sorozatai különböző címek alatt
a legkülönbözőbb tárgyakról, mint: Szellemi törvények; Körök; Hősiesség;
Szerelem; Barátság; a Költő; Történelem; Tapasztalat; Háború; Michael
Angelo; Walter Savage Landor; Milton; Thoreau; Könyvek, művészet,
ékesszólás; Hatalom, gazdagság, illuziók; Az érzékek és a lélek stb.
Ezekhez sorakoznak a Természetről («Nature» 1836) és az élet
művészetéről («The Conduct of Life»), a társadalomról és magányról
(«Society and Solitude») szóló kötetek.
Mindezekben világfelfogás tekintetében: kozmikus, idealista irányú
monistának s kiábrándíthatatlan optimistának, etikai felfogás
tekintetében: a szigorú egyéni és szociális, természetszerű erkölcsösség
hívének, társadalmi felfogás tekintetében: a szellemi legmagasabb
arisztokrácia és individualizmus merészszavú apostolának, esztétikai
tekintetben: a természet és emberi élet szépségébe szerelmes lírikusnak
bizonyúl.
Logikája sokszor hiányos; néha rendkívül csapong, ugrál, elkalandozik;
adós marad a levezetéssel és okfejtéssel. Ám bőven kárpótolnak ezért:
képzelete gazdagsága, becsületes meggyőződésének heve, meglepő
fordulatai, mély igazságú sentenciái, melyek megérdemlik, hogy ércbe, –
nem, inkább: hogy lelkünkbe véssük.
A természet és emberi lélek misztériumainak meglesője s felfedője ő;
Plato, a misztikusok, az indusok, Spinoza, Goethe, Carlyle és Nietzsche
szellemi rokona. Poéta-filozófus egy személyben, magas reformatorikus
célzatokkal, amelyeket lehetetlen félreértenie annak is, aki sokszor
igen szabad szellemű kijelentéseitől talán visszahőköl.
Stílusa külön élvezet, de külön, óriás nehézség is az olvasónak – s
mennyivel inkább! – a fordítónak.
Tömörsége sokszor utólérhetetlen, aforisztikus és rapszodikus
kapcsolásai igen gyakran kétségbeejtően homályosak és zsarnokian
szeszélyesek. Erről Szász Károly is élénken panaszkodik. Péterfy
egyenesen «lefordíthatatlan»-nak mondja: «Emerson idegen nyelven csak
saját magának halvány árnyéka». Körülbelől bizony így van ez, s mégis
azt tartottam, hogy ismeretének gyarapítása, bármily gyönge átültetési
kisérlettel, gazdagítja kulturánkat. Fordításom, ha sokszor nem is
tudott eléggé közelférkőzni az eredeti szöveghez, ha sajátos
viszonyainkra való tekintettel kénytelen is volt némi korkövetelte
rövidítésekre, – legalább iparkodott híven és magyarosan visszaadni
nemes szellemét, ritmusát, hogy az ösztönzően, eszmegerjesztően és
nemesítőleg hasson gondolkozó közönségünkre, amelynek filozófiai irányú
érdeklődése örvendetesen emelkedik.
*
Emerson műveinek főbb kiadásai: a Bohn-féle Standard Library-ben
1888–1890; a John Morley-féle hat kötetben (London, 1883.), a Riverside
Edition-ban, 12 kötetben (1893 – 1894.) A centenáris kiadást, életrajzi
bevezetéssel E. W. Emerson adta ki (New-York 1903.). Essay-i először
1841- és 1844-ben Bostonban jelentek meg, azóta számos népszerű
kiadásban («The World’s Classics», «Everyman’s Library», «Tauchnitz
Edition» stb.). – A «Representative men» (1. kiadás, Boston 1844.)
ugyanezekben a vállalatokban. Az «English Traits» londoni utazása
eredménye, 1856-ban Londonban, a «The Conduct of Life» u. o. 1860-ban, a
«Society and Solitude» u. o. 1870-ben jelentek meg először.
Szellemrokonával, Carlyle-lel való levelezését 1883-ban adták ki.
Életrajzát megírták Cooke (Boston, 1881.), Conway (London, 1882.),
Ireland (London, 1882.), Holmes (Boston, 1885.) stb.
Tanulmányokat írtak róla: Carlyle, Herman Grimm, Federn, Maeterlinck (a
«Trésor des Humbles»-ben; magyarúl «Szegények kincse» c. alatt.) Nálunk
Bezerédj László (a Csengeri «Budapesti Szemlé»-je első folyama XVI.
kötetében), Szász Károly («Az Emberi Szellem Képviselői» bevezetésében,
1894.) és egy szellemes tanulmányban Péterfy Jenő («Budapesti Szemle»
82. kötet) ismertették. Péterfy tanulmánya «Összegyűjtött munkái» II.
kötetében is megvan.
Magyar fordításai közül említendők: a «Represantative men»-ből Jancsó
Lajos közölt szemelvényeket Arany János «Szépirodalmi Figyelő»-jében,
1871–72.; Szász Károly e mű teljes fordítását adta «Az Emberi Szellem
Képviselői» cím alatt (1894, Akadémia), míg Wildner Ödön a jelen hat
essay-n kívül még hármat fordított. (Megjelent «Szerelem; Barátság; a
Költő» c. alatt, a Rózsavölgyi és társa cég kiadásában, 1920.)
_W. Ö._


TERMÉSZET.
Éghajlatunk alatt vannak napok, – s csaknem minden évszakban, – amidőn a
világ eléri tökéletességét. Amidőn a levegő, az égi testek s a Föld
teljes harmóniában vannak, mintha a Természet becézni akarná a
gyermekeit. Amidőn ennek a földtekének szomorú felszinén, mintha semmi
irigyelnivalónk sem maradna a legszerencsésebb szélességi fokok alatt
sokat emlegetett áldásaiból s mintha Florida és Cuba verőfényében
sütkéreznénk. Amidőn minden, amiben csak élet van, kielégülése jelét
adja, s még a mezőn heverésző barom is mintha nagy és békés gondolatokba
volna mélyedve. Ilyen derűs napokat a többinél kissé nagyobb
biztossággal lehet várni a tiszta októberi időben, amelyet vénasszonyok
nyarának hívnak.[1] A nap, a szinte végtelen hosszú nap, ott szunnyad a
nagy halmok és tágas, meleg térségek fölött. Úgy érezzük, eleget éltünk,
ha mindennapos óráit átéltük. Még a magános helyeket sem látjuk egészen
elhagyatottaknak. Az erdő kapuinál az elbámuló nagyvilági ember
kénytelen letenni a nagyról és kicsinyről, a bölcsről és bolondról
táplált városias értékeléseiről. A konvenciók tarisznyája azonnal lehúll
a hátáról, mihelyt ebbe a szentélybe lép, ebbe a realitásba, amely elől
hőseink is eltűnnek. Itt látjuk, hogy a lényeges körülmény a Természet,
amely minden más körülményt eltörpít s istenségmódjára itél meg minden
embert, aki csak ide belép. Csukott és túlzsúfolt házainkból szöktünk az
éjbe s a hajnali szürkületbe és meglátjuk, mily felséges szépségek
ölelnek bennünket nap-nap mellett kebelükre. Hogy szeretnők levetni a
békókat, amelyek miatt e szépségek nem hathatnak reánk; hogy szeretnők
kikerülni a szofizmákat és a másoktól átvett gondolatainkat, hogy a
Természet szabadon hatoljon belénk! Az erdő sűrűjének megtört fénye
olyan, mintha örökös reggel volna, ösztönző és hősies reggel. Itt az ősi
erdei mesék új életre kelnek bennünk s átborzonganak rajtunk. A fenyők
és tölgyek törzse érces fénnyel izzik szemünkbe. A néma fák mintha
csábítgatnának, hogy éljünk ezentúl velük és hagyjuk el nagyképű, léha
életünket. Itt nem iktatódik sem történelem, sem felekezet, sem politika
az isteni Ég és az időtlen Idő közé. Mily könnyű lábbal szeretnénk
beljebb lépkedni a tágranyíló tájékon, egyre újabb képekbe s egymást
gyorsan űző gondolatokba merűlve, valamíg lassan-lassan elfeledjük
otthonunkat és a Jelen zsarnoki hatalma eltörűl minden emlékezést s a
diadalmas Természet veszi át lelkünk vezetését.
Ez a varázslat orvosszer: megtisztít, meggyógyít bennünket. Tiszta,
nyájas gyönyörök ezek, s velünk születettek. Itt a magunk birtokában
érezzük magunkat és barátságot kötünk az anyaggal, amelynek megvetésére
törekszik minket rábeszélni iskoláink fennhéjázó fecsegése. Pedig
sohasem tudunk nélküle ellenni. A lélek szereti őshazáját: ami a víz a
szomjúságunknak, az a szikla, az anyaföld a szemünknek, kezünknek,
lábunknak. Szilárddá vált víz, kihült láng az: micsoda egészség, micsoda
vegyrokonság forrása! Örökös öreg barátunk, öröklött drága barátunk,
testvérünk; s ha szenvelegve fecsegünk idegenekkel, elénk ötlik
becsületes arca és fölszabadít bennünket és kiűz bennünket, píronkodókat
esztelenségeink közül. A város nem adhat elég teret az igazi emberi
érzéseknek. Éjjel-nappal kiszökünk a szabadba, hogy szemünket a
látóhatáron legeltessük, s a tágas tér olyan szükséges a lelkünknek,
mint a víz szükséges fürdőnk számára. Itt megtaláljuk a természetes
befolyás minden fokát a Természetnek elszigetelő, lecsendesítő
hatalmától kezdve a képzelethez és lélekhez szóló legnyájasabb és
legünnepélyesebb hatásig. Imhol a forrás üde vizének vödre, imhol az
erdei tűz, amely mellett a didergő vándor menedéket keres, – imhol az
Ősz és Dél fenséges erkölcse. Befészkeljük magunkat a Természetbe s
gyökerein, magvain élődünk. Az égi testek sugarai a magányba szólítanak
bennünket s megjósolják nekünk a legtávolibb jövendőt. Az azúrkék zenith
a költészet és valóság találkozó pontja. S úgy hiszem, ha a mennyről
táplált álmaink magukkal ragadnának, s szólhatnánk Gáborral és Uriellel,
az egek kárpitja maradna minden birtokunk.
Úgy tartom, nem múlik napunk áhítat nélkül, amelyen a természet valamely
tárgyát szemléltük. Hópelyhek húllása a csöndes levegőégben, amidőn
minden pehely megőrzi tökéletes alakját; a jégeső, amely végigverdes
vízen, síkságon; a hullámzó buzaföld; a Houstonia ezer meg ezer fehérlő
s játszi, lengedező virágocskája; a fák és virágok tükrözése a sima
tavon; a muzsikálva fujdogáló, illatozó déli szél, amely minden fát
hárfaként zenget; a fenyőfa, amely lobog és pattog a tűzön, vagy, amely,
mint burkolat, a lakószoba falát ragyogtatja – mindez a legősibb vallás
zenéje és festménye. Házam falu szélén, alacsony szinten áll s csak szűk
kilátást nyújt. Ámde barátommal folyócskánk partjára megyek s egyetlen
evezőcsapással odahagyom a falum politikáját s embereit, sőt a mögötte
levő minden falu és emberei egész világát s belemerülök a verőfény és
holdvilág tündéri birodalmába, amely szinte túlságosan vakító a makulás
embernek, aki nem ment át még a növendék- és próbaéveken. Valóban,
testünkkel hatolunk ebbe a hihetetlen szépségbe: belemerítjük kezünket
ebbe a festett elembe: szemünk fürdik fényében, formáiban. Ünnepnap,
nyaralás, királyi lakoma terűl elénk egy pillanat alatt; olyan pompás,
olyan szívvidító dáridó, aminőt bátorság, szépség, erő és ízlés csak
valaha alkothatott és élvezhetett. Ezt tárják elénk ezek az alkonyati
felhők, ezek a finoman felbukkanó csillagok, szűzi és kimondhatatlan
csillámlásukkal.
S megismerem találékonyságunk szegényességét, városaink és palotáink
undokságát. Művészet, fényűzés korán megtanulták, hogy csak fokozói és
követői lehetnek ennek az eredeti szépségnek. De már túlsok
megismeréssel is térek haza. Ezentúl bajos lesz tetszésemet megnyerni.
Nem térhetek vissza játékszerekhez. Pazarló és csalafinta kéjvágyó
lettem. Nem lehetek el dőzsölés nélkül: de élvezeteim rendezője, mestere
a falusi ember legyen. Aki a Természet legjobb ismerője, aki tudja,
milyen zamatos íz, erő rejlik az anyaföldben, vízben, növényekben,
egekben és hogyan férkőzhetni ezekhez a bűvös-bájos jelenségekhez: csak
ez a dúsgazdag s királyi férfiú. S a világ mesterei csupán akkor érik el
nagyságuk tetőpontját, ha a Természetben keresték szövetségesüket,
segítőtársukat. Ezért rendeznek be maguknak függőkerteket, nyárilakokat,
szigeteket, parkokat, vadaskerteket, hogy gyönge személyiségüket ezzel a
környezettel erősítsék.
Nem csodálom, hogy az agrárius érdekek az államban legyőzhetetlenek
éppen e félelmetes segédforrásaik révén. Mert nem vesztegetnek,
csalogatnak így királyok, paloták, férfiak, asszonyok, mint ezek a
költői csillagok, titkos igéretek ékesszavú szónokai. Hisz hallottuk,
mit mondott az a gazdag ember, megismerkedtünk villájával, parkjával, jó
borával s társaságával, de nem ezek hívogatnak, csalogatnak, hanem ezek
a varázserejű csillagok. Szelíd ragyogásukban meglátom, mit iparkodtak
az emberek egy Versaillesben, Paphosban, Ktesiphonban megvalósítani.
Valóban, a látóhatár magikus fénye, a kék ég mint háttér, menti meg
minden műalkotásunkat, amelyek ezek nélkül merő haszontalanságok
volnának.
Ha a gazdag ember szolgai meghúnyászkodást lát a szegényben, fontolja
meg, mily hatást tesz az élénk képzeletűekre annak az elgondolása, hogy
a gazdagok a Természet tulajdonosai. Oh, ha a gazdag olyan dúsgazdag
volna, aminőnek a szegény elképzeli! Ha a gyermek éjjel katonabandát
hall a mezőn játszani, lelkiszeme előtt királyok, királynők és fényes
lovagok lebegnek. Kürt szavát hallja hegyes vidéken, s ez a hegyeket
æoli hárfává varázsolja s ez a természetfölötti «halali» visszaállítja
képzeletében a dór mitológiát, Apollót, Dianát s mind a sok isteni
vadászt. Hogy a zenei hang ilyen lágy, ilyen büszkén szép is lehet! A
szegény fiatal költő ilyen hímet varr a társadalomról is; ő alázatos,
tiszteli a gazdagokat, gazdagok az ő képzelete kedvéért, hisz milyen
szegény lenne a képzelete, ha ők nem volnának gazdagok! Van nekik
magoskerítésű kertjük, amelyet parknak neveznek; tágasabb, jobban
bútorozott szobákban laknak, mint aminőket ő látott; kocsin járnak; csak
elegáns emberekkel közlekednek; fürdőhelyekre, messzefekvő városokba
utaznak: mindezekből az adatokból a poéta regényes birtok képét festi
meg, amelyhez mérve valóságos birtokuk csak kunyhó és pajta. A múzsa
maga áltatja a fiát azzal, hogy túlozza a vagyon és szépség adományait;
délibábot sugároz elé a levegőégbe, felhőket, erdőket, amelyek az utakat
szegélyezik. Ezzel bizonyos büszke kegyet áraszt reá: a géniusz
nemességét a közönséges nemességgel szemben, a természet
arisztokráciáját, légszülte hercegséget.
Ez az erkölcsi érzékenység, amely Édent és Tempét ily könnyen teremt,
nem fordúl elő nagyon sűrűn, de a természetes tájkép mindig közelünkben
van. Megtalálhatjuk ezeket a varázslatokat anélkül, hogy a Como-tavat,
vagy a Madeira-szigeteket kellene meglátogatnunk. Túlozzuk ezeknek a
helyeknek dicséretét. Minden tájképben az a meglepő, hogy találkozik az
ég a földdel, s ezt láthatjuk akár a legközelebbi halomról, csak oly
jól, mint az Alleghany-hegység csúcsáról. Az éjszaka csillagai
ugyanazzal a szellemi jelenésszerű fenséggel szállnak le a
legközönségesebb barna legelőnkre, mint a Campagna-ra, vagy Egyiptom
kősivatagaira. A gomolygó felhők s a reggel és alkonyat színei
átváltoztatják a jávort és nyírfát. Csekély a különbség tájkép és tájkép
között, de nagy a különbség a szemlélők között. Egyes tájképek szépsége
nem is olyan csodálatos, mint az, hogy bizonyos körülmények
szükségszerűen széppé tesznek minden vidéket. A Természetet sohasem
lephetjük meg pongyolában. A Szépség mindenüvé behatol.
Nehéz túlzás nélkül beszélni erről a tárgyról, amelyet iskolai nyelven
«natura naturata»-nak, azaz passzív Természetnek hívnak. Époly nehéz,
mint vegyes társaságban a vallás thémájáról beszélni. A Természet iránt
fogékony ember is csak úgy elégíti ki ebbeli ízlését, hogy bizonyos
köznapi szükségletekkel mentegeti: a fa-köbözést megy nézni az erdőbe, a
vetések állását a szántóföldre, botanizálni, ásványgyűjteni vagy
cserkészni, horgászni jár. Ennek a szégyenkezésnek, kell, hogy alapos
oka legyen. A természetben való műkedvelősködés meddő és méltatlan
dolog. A mezei vagy hegyi affektált ficsúr semmivel sem jobb, mint
testvére a Broadway járdáján. Az emberek természettől fogva vadászok és
érdeklődnek e mesterség iránt s fölteszem, hogy egy olyan újság,
amelynek favágók és indiánok szolgáltatnák az anyagát, még a
legfényesebb fogadószobák könyvespolcain is helyet foglalna a «Koszorú»
és «Flóra rózsafűzére» s egyéb ilyescímű almanach mellett. De rendesen –
talán azért, mert túlnehézkesek vagyunk az ilyen finom tárgy számára,
vagy talán egyéb okból, – mihelyt a természetről kezdünk írni, elcsavart
frázisokba, euphuismusokba esünk. Pedig a léhasággal a legrosszabbúl
adózunk Pannak, akit a mitológia legszemérmesebb istenének kellene
elképzelnünk.
Nem szeretnék léha lenni az Idő csodálatos tartózkodásával és
bölcseségével szemben, de nem tudok lemondani arról a jogomról, hogy
gyakran vissza ne térjek erre a tárgyra. A hamis vallástanítások tömege
csak megerősíti az igazi vallást. Irodalom, költészet, tudomány:
megannyi hódolata az embernek, ez iránt a ki nem fürkészett titok iránt,
amellyel szemben egy egészséges ember sem lehet közömbös vagy nem
érdeklődő. A Természetet lényünk legjavával szeretjük. Szeretjük, mint
Isten városát, ámbár, vagy jobban mondva: _mert_ itt nincs városi
polgár. A naplementéhez nincs semmi hasonló a nap alatt: embereket kíván
meg. A Természet szépsége mindig irreális s gúnyos jelenség, ha a
tájékon nincs emberi alak, amely époly jó, mint ő maga. Ha a földön
valóban jó emberek volnának, nem volna meg ez a rajongás a Természet
iránt. Ha a király ott van a palotájában, senki sem kacsingat a falakra.
Csak ha ő eltávozott, s a palotáját lakájok és ácsorgók töltik meg, csak
akkor fordítjuk el tekintetünket erről a népségről, hogy a festményeken
ábrázolt fenséges alakokon és az építkezéseken üdítsük föl lelkünket. A
műbírálók, akik fájlalják, hogy a természeti szép oly betegesen
különvált mindennapi dolgainktól, fontolják meg, hogy az, hogy a festőit
vadásszuk, elválaszthatatlan a hamis társaság ellen való
tiltakozásunktól. Az ember bukott lény; ám a Természet egyenesen
emelkedik ki és differenciális hőmérőűl szolgál, amely leleplezi, vajjon
van-e, vagy nincs az emberben isteni érzés. Lustaságunknál, önzésünknél
fogva nekünk kell fölnéznünk a Természethez; ám, ha meggyógyultunk, a
Természet fog reánk fölnézni. A habzó patakot lelkiismeretfurdalással
nézzük: pedig ha életünk igazi energiával folyna tova, mi szégyenítenők
meg a patakot. A buzgóság árja igazi tüzet áraszt, nemcsak a nap és hold
visszatükrözött sugarait. De a Természetet lehet époly önös célból
tanulmányozni, mint a kereskedelmet. A csillagászat az önző kezében
csillagjóslássá válik, a pszichológia elveszett kanalakat kutató
mesmerismussá, az anatómia és élettan koponyaformából és tenyérből való
jövendőmondássá.
De az idő int, hogy hagyjunk említés nélkül sok részletet erről a
tárgyról és siessünk hódolatunkat a «natura naturans»-nak, az éltető,
ható Természetnek bemutatni. Ez elől minden alak úgy eltűnik, mint a
széltől tovahajtott hó. Maga is titok. Műveit maga előtt hajtja
tömegekben, leírhatatlan változatokban, mintegy nyájat. (Amint a Régiség
is a Természetet Proteus, a pásztor képében ábrázolta.) Teremtményeiben
nyilvánúl meg, részecskékből, szemecskékből épül föl; egyik
átváltozásból a másikba tér át s így éri el a legmagasabb fokú
arányosságot és rázkódás, ugrás nélkül jut el a legtökéletesebb
eredményekig. Egy kis hideg, azaz egy kis mozgás: mindössze ennyi a
különbség, amely a kopár, vakítóan fehér és halálosan hideg földsarkokat
a termékeny tropusoktól elválasztja. Minden változás erőszak nélkül megy
végbe a határtalan Tér és határtalan Idő két sarkalatos körülménye
következtében. A geológia vezetett be minket a Természet roppant nagy
időközeibe; megtanított arra, hogy felejtsük el leányiskolai kis
mértékeinket s cseréljük föl nagy stílusával a mózesi vagy ptolemeusi
rendszereket. Semmit sem tudtunk igazában, mert perspektiva nélkül
szűkölködtünk. De most már megtanultuk, mily hosszú, türelmes
korszakoknak kell leperegniök, míg a szikla kiformálódik, majd megint,
amíg szétmállik; amíg az első zúzmófajta a talajnak legvékonyabb felső
rétegét átalakítja s megnyitja az útját a távoli flórának, faunának,
Ceresnek, Pomonának. Mily távol van még a trilobita, a négylábú, mily
fölfoghatatlanúl távol az ember! De végre minden bekövetkezik, ahogyan
be kell következnie s végre eljő az egyik emberi faj a másik után. Nagy
út vezet a gránittól az osztrigáig s még nagyobb Platóig s a lélek
halhatatlanságának tanáig. De mindennek el kell jönnie, csakoly
bizonyosan, mint ahogyan minden atomnak kétoldala van.
Mozgás vagy változás; azonosság vagy nyugalom: ez a Természet első és
második titka. Egész törvénykönyvét rá lehet írni a körmünkre vagy egy
pecsétgyűrű lapjára. A patak felületére fölbugyborékoló örvény beavat
bennünket az égi mechanizmus titkaiba. A tengerpart minden kagylója:
titka kulcsa. Egy kis víz, amely csészében kering, megmagyarázza az
egyszerűbb kagylóhéjak keletkezését. Az anyag további lerakodása hosszú
éveken át végül a legszövevényesebb alakokat hozza létre. S a Természet
minden művészete ellenére is olyan szegény, hogy a világegyetem
kezdetétől végeig csak egyetlen anyagból teremt, s ezzel alkotja meg azt
a mesés változatosságot. Bármivé süríti: csillaggá, homokká, tűzzé,
fává, emberré: mégis csak egy anyag s ugyanazokat a sajátságokat
mutatja.
A Természet mindig állandó, még ha látszólag ellenkezésbe is kerül
tulajdon törvényeivel. Akkor is megtartja törvényeit, ha látszólag
áthágja. Fölfegyverez és fölszerel egy állatot arra, hogy elfoglalja
helyét és élje életét itt a földön s ugyanakkor fölfegyverez és
fölszerel egy másik állatot, hogy elpusztítsa amazt. A Tér elválasztja a
teremtményeket, de a Természet azzal, hogy egypár tollal látja el a
madarat, a madárnak egy kis mindenütt-jelenvalóságot ad. Mindig előre
halad, de művész-keze egyre hátranyúl anyagért s a leghaladottabb fokon
is az első elemekkel kezdi újra az építést, mert különben minden
rombadől. Művét szemlélve, mintha ebben az átmenetekben némi rendszer
megcsillámlását látnók. A növények a világ ifjúsága, az egészség és erő
tartóedényei, de egyre fölfelé tapogatóznak a tudatosság felé. A fák
tökéletlen emberek, s a földben gyökerezvén, mintha rabságuk
panaszhangjait hallatnák. Az állat egy magasabbrendű lét újonca és
kipróbálója. Ellenben az ember, alig ízlelte meg az első csöppét a
gondolat serlegének, máris szétszóródott. A jávor és a páfrány még
romlatlan; de ha öntudatra jut, bizonyára az is vadúl esküszik és
káromkodik majd. A virágok olyannyira az ifjúságéi, hogy mi idősebbek
hamar megérezzük, hogy pompás nemzedékeik nem nekünk szánvák. Nekünk is
megvoltak a magunk napjai; hadd legyenek meg a gyermekeknek is az övéik.
A virágok kacérkodnak velünk, de mi nevetséges gyöngédségünkkel bizony
csak vén agglegények vagyunk.
A dolgok olyan szoros viszonyban függnek össze, hogy ha szemünk ügyes,
egy tárgy részeiből következtethetünk többi részeinek tulajdonságaira.
Ha volna szemünk, hogy lásson, a város falának egyetlen kődarabkája ép
oly világosan meggyőzne annak a szükségességéről, hogy az embernek
léteznie kell, mint maga az egész város. Ez az azonosság mindnyájunkat
egyformává tesz, egységbe foglal és semmire szállítja a szokásos
lajtorjánk különbségfokait, közeit. Úgy beszélünk a természetes életről
való letévedésről, mintha a mesterséges élet nem volna ugyancsak
természetes. A legsimább udvaronc ott a palota budoárjában, belső állati
természete szerint olyan durva és őseredeti, mint a jegesmedve s ez a
természet ép oly teljhatalommal tör céljaira s illatszerei és szerelmes
levélkéi ellenére is egyenes rokonságban van a Himalája hegyláncával és
a földteke tengelyével. Ha fölgondoljuk, mennyire a Természet fiai
vagyunk, el kell hagynunk a város iránt táplált babonáinkat; mintha
bizony ez a rémítő vagy jótékony Erő meg nem találna itt is bennünket s
nem ő formálná a városokat is. Természet csinálta a kőművest, s ő
csinálja a házat is. Túlbecsüljük a falusi hatásokat is. A természeti
tárgyak hűvös és szenvtelen képe fölkelti az irigységet bennünk, akik
heves és ingerlékeny piros képű szerzet vagyunk, s azt képzeljük, mi is
olyan nagyra növünk, mint azok, ha a szabadban táborozunk és gyökereket
eszünk. De legyünk csak emberek, erdei állatok helyett, s a tölgy és
szilfa szívesen szolgál nékünk, bár ha elefántcsontszékeken és
selyemkárpitokon nyugszunk is.