Természet, ember, társadalom: Válogatott tanulmányok - 3

magánosság függetlenségét.
Az ok, amiért nem szabad halott szokásokhoz alkalmazkodnotok az, hogy az
ilyen életmód szétforgácsolja erőtöket. Elveszi időtöket és elmosódottá
teszi jellemetek benyomását. Annyi rostélyon keresztül hogy lássam meg,
ki is vagy tulajdonképen?
Ellenben tedd meg a dolgod s megismerlek. Tedd meg a dolgod s megifjítod
erődet. Az igazi férfiúnak rá kell jönnie, milyen szembekötősdi játék a
társas egyformaság. Ha tudom, mely párthoz tartozol, előbb mondom meg
érveidet, mint te magad.
Megengedem, hogy sok embernek csakugyan be kell kötnie a szemét majd
ezzel, majd azzal a zsebkendővel, s hozzá kell szegődnie ehhez vagy
ahhoz az úgynevezett közvéleményhez. De ez az egyformaság nemcsak egyes
részletekben teszi őket hamisakká, hazugokká, hanem mindenképen.
Egyetlen igazságuk sem egészen igaz. Az ő kettőjük nem az igazi kettő,
az ő négyük nem az igazi négy; úgy, hogy minden kiejtett szavuk bánt s
nem tudjuk, hogy igazítsuk helyre. S közben a Természet nem késik ránk
húzni a pártunk rabruháját. Egyszerre csak valamennyiünk arca, alakja
egyformává válik, s lassankint megannyian megkapjuk a jó vén szamár
arckifejezését. Lealacsonyító tapasztalat ez, amely a világtörténelemben
is megnyilvánúl: a bárgyú tetszésnyilvánítás képe, az az erőltetett
mosoly, amelyet arcunkra társaságban felrakunk, ahol zavarba vagyunk a
felelettel a minket nem érdeklő beszélgetésben. Az arcizmok, amelyek nem
önként mozognak, hanem valami aljas akaratbitorlás által mozgattatnak, a
legkellemetlenebb merev fintort torzítják az arcra.
A különvéleményű embert a világ nem-tetszésével ostorozza. S ezért a
férfiúnak tudnia kell, mennyire taksáljon egy savanyú arcot. Az emberek
sandán néznek rá az utcán vagy a szalónban. Ha ez az elfordulás
ugyanabból a megvetésből és ellentállásból eredne, mint az övé, akkor
csakugyan oka volna szomorú arccal hazamenni, ámde a tömeg savanyú
képének ép oly kevéssé van mélyebb oka, mint édeskés képének, mert azt
álarcként teszik föl s veszik le, aszerint, amint a szél fú és az újság
diktál. S mégis, a tömeg elégületlensége félelmetesebb, mint a szenátusé
vagy egyetemé. A világot ismerő, erős férfiúnak nem nehéz a művelt
osztályok dühével dacolni. Dühük ildomos és óvatos, mert félénkek
amiatt, hogy magukat is sebezhetőknek tudják. Ám, ha nőies dühükhöz
hozzájárul a nép fölháborodása, ha a tudatlan és szegény tömeg is
fölindúl, ha a társadalom mélyén lévő buta nyers erő is megmozdúl és
dühöng: bizony nagy lélek és hit kell hozzá, hogy ezt valaki isteni
nyugalommal csekélységnek vegye.
Egy másik ijesztgető báb, amely minket az önbizalomtól elriaszt:
következetességünk, tiszteletünk, múltunk tettei és szavai iránt,
mivelhogy embertársaink szeme nem rendelkezik egyéb adattal, hogy
pályánkat kiszámítsa, mint múlt tetteinkkel, s mi sem akarjuk, hogy
csalódjanak.
De miért forgassuk fejünket mindíg hátrafelé? Minek vonszoljuk
emlékezetünkben ezt a holttestet, csak azért, hogy valamiképen ne
mondjunk ellent annak, amit ezen vagy azon a köztéren vitattunk? Tegyük
föl, hogy csakugyan ellentmondasz magadnak; mi következik ebből?
Úgy látom, a bölcseség parancsa, hogy sohase bízzuk magunkat egyedül az
emlékezetünkre, még ott sem, ahol csak a memória a fontos, hanem a
múltat idézzük mindig az ezerszemű jelen ítélőszéke elé s kezdjünk
mindennap új életet. Amidőn áhítatos felindulás szállja meg lelkedet,
engedd át annak szívedet és életedet s hadd adjon az istennek alakot és
színeket. Hagyd el az elméletedet, mint József otthagyta a köpönyegét a
ledér asszony kezében s fuss.
A bolond következetesség a kislelkűek mumusa, amelyet a kiskaliberű
emberek szoktak tisztelni. A mindenáron való következetességhez a nagy
szellemeknek egyszerűen semmi közük. Vele törődni annyi volna, mint a
falra verődő árnyékkal törődni. Mondd ki keményen, amit ma gondolsz, s
mondd ki holnap keményen, amit holnap gondolsz, ámbár ellentmondasz
tegnapi beszédednek. «De hisz akkor biztosan félreértenek.» – S baj is
az, ha félreértenek? Pythagorast félreértették és félreértették
Sokratest, Jézust, Kopernikust, Galileit, Newtont s mindazokat a tiszta
és bölcs szellemeket, akik valaha testet öltöttek. Nagynak lenni annyi,
mint félreértetni.
Azt tartom, senki sem tehet erőszakot a természetén. Akaratának minden
félreugrásai is lénye törvényeinek korlátai közé vannak foglalva,
ahogyan az Andes és a Himalaya is jelentéktelenek a földgömb görbületén.
S az sem fontos, hogyan próbálod ki és hitelesíted. A jellem olyan, mint
egy achrostichon vagy alexandrinus-stanza: előre, visszafelé, keresztbe
olvasva mindig ugyanaz.
Ebben a kedves, magambavonult erdei életemben, amelyet Isten jóvoltából
élvezek, hadd jegyezzem fel napról-napra becsületes gondolatomat, se
előre, se hátra nem pislantva, s bizonyos, hogy harmónia jön ki belőlük,
anélkül, hogy akarnám vagy látnám. Könyvemen meg kell érződnie a
fenyőillatnak s visszhangoznia kell a rovarok zümmögését. A fecske az
eresz alól hadd szőjje be a csőrében vitt szalmaszálat az én gondolataim
szövedékébe.
Annak vétetünk, amik vagyunk. A jellemünk akaratunk fölött nyilvánúl
meg. Az emberek azt képzelik, hogy erényük, bűneik csak nyílt
cselekedeteik által közlődnek, s nem látják, hogy erény és bűn minden
lehellettel elárúlódik.
A lehető legkülönbözőbb cselekedetekben is megegyezés lesz, hacsak a
maguk idején becsületesek és természetesek, minthogy egy akaratból
származnak. Ezek a különbségek bizonyos távolságból s a gondolkozás
bizonyos magasságából elmosódnak. Egy irányzat egyesíti valamennyit. A
legjobb hajó pályája is száz meg száz cik-cakvonalból tevődik össze. Ha
ezt a vonalat kellő távolságból nézed, egy átlagos eredő vonallá
egyenesedik ki. Őszinte tetted önmagát magyarázza s megmagyarázza többi
őszinte tettedet is. Ellenben az, hogy másokkal megegyezve cselekszel,
semmit sem magyaráz. Cselekedj önállóan, s amit eddig önállóan
cselekedtél, igazolni fog most téged.
A nagyság a jövőre appellál. Ha ma elég erős vagyok, hogy helyesen
cselekedjem, s ne törődjem a sanda szemekkel, akkor már előzőleg kellett
annyi helyeset cselekednem, hogy most dacolhassak. Bármint is álljon a
dolog, cselekedj most helyesen. Szállj mindig szembe a látszattal s
mindig lesz erőd erre. A jellem ereje fölhalmozódik. Minden megelőző nap
erénye izmosítja azt. Mi egyéb ad fenséget a szenátus és a harcmező
hőseinek, mi szállja meg úgy képzeletünket? Az, hogy nagy napok és
győzelmek egész sorát tudjuk mögöttük. Fénykoronává egyesülnek az
előttünk lépkedő hős feje fölött. Mintha angyalok láthatatlan kara
kísérné. Ez varázsol égzengést Chatham hangjába, méltóságot Washington
magatartásába, ez varázsolja egész Amerikát Adams szemébe. A becsület
tiszteletreméltó nekünk, mert nem tünékeny valami, hanem kipróbált
erény. Azért tiszteljük ma, mert nem máról való. Szeretjük és hódolunk
neki, mert nem vet tőrt szeretetünknek és hódolatunknak, hanem mert csak
magától függ, önmagából ered, s ezért régi és makulátlan családfája van,
még ha történetesen fiatal emberben nyilvánul is meg.
Remélem, most utoljára hallottunk egyformaságról és következetességről.
Hadd szerkesztessenek ki ezek a szavak ezentúl mint csődbekerültek és
nevetségesek. Az ebédre hívó gongszó helyett hadd halljunk egy kis
spártai sípot. Ne hajlongjunk s ne mentegődzünk többet.
Ma nagy ember jön hozzám ebédre. Nem kívánok neki tetszeni, azt kívánom,
hogy ő kívánjon nekem tetszeni. Az emberi nemet akarom előtte
képviselni, s bár ezt lehetőleg barátságosan akarom megtenni, elsősorban
mint igaz ember akarom megtenni.
Vessük meg, utasítsuk vissza korunk sima középszerűségét és szennyes
önteltségét és vágjuk szemébe a szokásnak, kereskedelemnek, irodának:
hogy az egész világtörténelem somnája ez a tény: ahol egy igaz ember
munkálkodik, ott nagy, felelős gondolkozó és cselekvő ember munkálkodik;
hogy az igaz ember nem jobbágya időnek, helynek, hanem maga a dolgok
középpontja. Ahol ő van, ott van a Természet is. Ő mérővesszőjét
rádteszi, ahogy minden emberre és minden eseményre ráteszi.
Rendesen a társadalomban mindenki valami másra vagy valaki másra
emlékeztet. De az igazi jellem, valóság nem emlékeztet semmi másra;
maguk állnak az egész teremtés helyén. Az igaz embernek annyinak kell
lennie, hogy minden körülményt közömbössé tudjon tenni. Minden igaz
ember maga ok, ország, korszak; végtelen tereket, számokat, időt
követel, hogy betöltse céljait; s az utókor, mint a kliensek sora lépked
nyomában. Megszületik egy Caesar nevű ember és még évszázadokkal utóbb
megvan a római császárság. Megszületik Krisztus és millió és millió
lélek úgy hozzánő és úgy ragaszkodik géniuszához, hogy egynek veszik az
erénnyel és az ember összes nemes lehetőségeivel. Az intézmények egy-egy
igazi férfiú meghosszabbított árnyékai; a szerzetesrendek a remete
Antalé; a reformáció a Lutheré; a quaekerség a Foxé; a methodizmus a
Wesleyé; a rabszolgaemancipáció a Clarksoné. Scipiót Milton «Róma
csúcsá»-nak nevezte; s az egész világtörténelem egész könnyen feloldódik
néhány nagy ember erőteljes és komoly életrajzává.
Ezért kell, hogy az ember ismerje értékét és lába alatt tartsa a
dolgokat; s ne sandítson, lapítson, sompolyogjon egy koldúsgyerek,
fattyú vagy lánckereskedő módjára ebben a világban, amely az ő számára
létezik. Az ember utcán menve, rendesen szegénynek érzi magát, ha
egy-egy nagy torony vagy márványszobor kerül szeme elé, mert nem talál
magában egyenértékű erőket azokkal, aminők ezt a tornyot vagy szobrot
megalkották. Palota, szobor, értékes könyv idegenűl, parancsolólag
néznek rá, mint valami ragyogó fogat s mintegy kérdezni látszanak tőle:
«De hát ki is Ön, Uram?» Pedig mindez az övé; minden arra vágy, hogy
észrevegye; minden esedezik tehetségeihez, hogy jöjjön ki velük s vegye
őket birtokába. A festmény várja az ítéletemet; nem ő parancsol nekem:
sőt nekem kell megállapítanom, tarthat-e számot dicséretre.
A népszerű mese a félkegyelműről, akit holtrészegen felszedtek az
utcáról, a herceg házába vittek, kimosdattak, felöltöztettek s a herceg
ágyába fektettek, akit, felébredvén, a herceget megillető minden köteles
szertartással vettek körül, s akivel elhitették, hogy eleddig őrült
volt: – annak a ténynek köszöni népszerűségét, hogy nagyon találóan
jelképezi az ember helyzetét, aki úgy jár-kel a világban, mint ha
félkegyelmű volna, de hébe-hóba felébred, észbe kap és rájön, hogy ő
valóságos fejedelem.
Olvasmányaink is hazugok és tányérnyalók. A történelemben elbolondít a
képzeletünk. Persze e nagy hatalmúak nevei pompázóbb szótárból valók,
mint az egyszerű János vagy Edvárd az egyszerű kis házban s mindennapi
munkájánál; ámde az élet dolgai közösek ezzel is, azzal is; summája
ugyanaz ennek is, annak is. Mit hódolunk be annyira Alfrédnak,
Skanderbegnek, Gusztávnak? Megengedjük: derék emberek voltak, de hát
utánuk végleg eltűnt már a derekasság? Mai magándolgodhoz époly nagy
betét fűződik, mint aminő az ő nyilvános és híres cselekedetükhöz
fűződött. Ha a magánszemélyek önálló és eredeti szempontokból fognak
cselekedni, a fény és ragyogás áthárúl a nagy hatalmúak tetteiről az
egyszerű derék emberekére.
A mágneses hatás, melyet minden eredeti cselekvés gyakorol, magyarázatát
leli, mihelyt az önbizalom okát kutattuk. Ki a bizalom letéteményese?
Melyik az az őseredeti «én», amelyre általános bizalom alapítható.
Melyik az a minden tudományt kigúnyoló csillag, parallaxis nélkül,
kiszámítható elemek nélkül, amely a szépség egy sugarát lövelli még a
köznapi, sőt tisztátalan cselekedetekre is, mihelyt a függetlenség
legcsekélyebb bélyege van rajta? A kutatás ahhoz a forráshoz vezet,
amely egyben a genie, az erény és élet lényege is, s amelynek
spontaneitás, vagy ösztön a neve. Mi ezt az elsődleges tudást
intuiciónak nevezzük, míg minden későbbi tudás tanítás (tuició)
eredménye.
Ebben a mély erőben, az utolsó tényben, amely az elemzés még behatolhat,
találjuk meg minden dolog közös eredetét. Mert a lét érzése, amely
nyugodt órákban lelkünkben tudj’ Isten hogyan támad, nem különbözik a
dolgoktól, a tértől, a fénytől, az időtől, az embertől, hanem egy azzal
s nyilván ugyanabból a forrásból támad, amelyből azok élete és léte. Mi
előbb részesei vagyunk a dolgokat éltető életnek, utóbb, mint természeti
jelenségeket látjuk azokat s elfeledjük, hogy mi is részesei vagyunk
okaiknak. Itt fakad minden tett és gondolat ősforrása. Itt van a
bölcseséget adó ihlet tüdeje, s ezt az ihletet csak istentelenség
tagadhatja.
Egy végtelen Ész ölel fel bennünket, amely részeltet igazságában és
cselekvése szerveivé tesz bennünket. Ha valamit igazságnak ismerünk föl,
ezt nem magunktól tesszük, hanem csak átengedjük lelkünkön az ő
sugarait. Ha azonban kérdjük, honnan van ez, ha az okok lényegébe
akarunk hatolni, minden filozófiánk hajótörést szenved. Csak azt tudjuk
megmondani, hogy jelen van-e vagy nincs jelen.
Mindenki különbséget tesz szelleme önkéntes cselekedetei s önkéntelen
észrevételei között, s tudja, hogy ez utóbbiaknak teljes hitelt kell
adnia. Lehet, hogy téved a kifejezésükben, de tudja, hogy rajtuk ép oly
kevéssé lehet vitatkozni, mint ahogyan nem lehet a nappalon és éjjelen.
Szándékolt tetteim és ismereteim imbolygók; ellenben a legenyhébb
álmodozás, a leghalkabb eredeti érzelmi megrezdülés rámparancsolja az
érdeklődést és tiszteletet.
Gondolkodni nem tudó emberek ép oly könnyen ellentmondanak az észrevevés
megállapításainak, mint a véleményeknek, sőt könnyebben is, mert nem
különböztetik meg az észrevevést és ismeretet, az eszméket. Azt
képzelik, hogy kényem-kedvem szerint látom ezt vagy azt a dolgot. Pedig
az észrevevés nem szeszély, hanem kényszerűség dolga. Ha én valamit
látok, gyermekeim is látják majd utánam és idők folyamán az egész
emberiség.
Az ember félénk és mentegetőző természetű. Már nem jár-kél emelt fővel.
Nem meri kimondani: «Én ezt gondolom» vagy: «Én vagyok» hanem ehelyett
mindjárt valaki mást idéz. A fűszál és virító rózsa is megszégyeníti.
Ezek a rózsák ablakom alatt nem hivatkoznak előbbi vagy jobb rózsákra.
Azok, amik Isten segítségével ma élnek. Nem ismernek időt. Egyszerűen
rózsák. S tökéletesek létük bármely percében. Mielőtt a levélburok
meghasadt, már teljes volt életműködésük; nem teljesebb az az egészen
kinyílt virágban s nem kevésbbé teljes a levelétvesztett tőben.
Természetük kielégült s viszont ők is minden percükben kielégítik a
természetet. Ellenben az ember halogat, vagy emlékezik. Nem él a
jelenben, hanem visszafordított szemmel siratja a multat vagy nem
törődvén az őt körülvevő gazdagsággal, lábujja hegyére áll, hogy a jövőt
kémlelje. Pedig nem lehet előbb boldog és erős, valamíg nem él a
Természettel a jelenben, idő fölé emelkedve.
Ha igazán élünk, igazán is látunk. Az erősnek ép oly könnyű erősnek
lennie, mint a gyöngének könnyű gyöngének lennie. Ha szellemünk folyton
fogad be újabb dolgokat, szívesen szabadítjuk meg emlékezetünket előbb
összehordott ódon lim-lommá vált kincseitől. Ha Istennek élünk, szavunk
ép oly édeshangú lesz, mint a patak mormolása és a vetés susogása.
S ebben a tárgyban a végső igazság kimondatlan marad s bizonyára
kimondhatatlan is, mert minden amit mondunk, az intuiciónak csak igen
távoli visszhangja. Még legjobban megközelíthetem ezzel a gondolattal.
Ha a Jó közel van hozzád, ha van Élet benned, ez nem valami ismert vagy
megszokott módon történt; nem látod majd mások lába nyomát, nem látsz
más emberi arcot, nem hallasz nevet: az Út, a Gondolat, a Jó vadidegen
és ujdonatúj lesz. Ki fog zárni példára és tapasztalatra való
hivatkozást. A te utad elvezet az emberektől, nem vezet emberekhez.
Minden valaha élt ember annak elfeledett szolgája. Félelem és remény
egyaránt alatta maradnak. Mert még a reményben is van valami alantas. A
látomás órájában nincs semmi olyasmi, amit hálának, vagy igazi örömnek
lehetne nevezni. A szenvedély fölé emelkedett lélek látja a dolgok
azonosságát és örök jóját, fölfogja az Igaz és Jogos önálló életét s
megnyugvást talál abban a megismerésben, hogy minden jól folyik. A
természet roppant távolságai, az atlanti óceán, a déli tenger, – idő,
évek, századok hosszú, hosszú közei – mind nem jőnek számításba. Amit én
gondolok és érzek, volt az alapja minden előbbi életformának és
körülménynek, ahogy alapja az én jelenemnek, annak, amit életnek s
annak, amit halálnak hívnak az emberek.
Csak az élet mozdít elő, nem az, hogy valaki élt. Az erő megszűnik a
nyugalom percében; csak a régi állapotból az újba való átmenetel
pillanatában létezik, a nyíl elröpítésétől a céljába való behatolásáig.
S a világ ezt a jelenséget gyűlöli: hogy a lélek létesül, fejlődik, mert
ez végkép lefokozza a múltat, minden gazdagot szegénnyé tesz, minden
hírnevet megszégyenít.
Aki jobban tud engedelmeskedni, mint én, mesteremmé lesz, holott ujját
sem mozdítja. Körülötte kell forognom a szellemi gravitáció törvényénél
fogva. Még költői szólamnak tartjuk, ha kimagasló erényről beszélünk.
Még nem látjuk, hogy az erény csakugyan Magasság, s hogy az egyes ember
vagy az emberek egy csoportja, akik elveknek hozzáférhetők, s elvek
által alakíthatók, természeti törvénynél fogva, szükségkép lebírják és
lelovagolják az összes városokat, nemzeteket, hatalmasokat, gazdagokat,
költőket, akik az elveknek hozzá nem férhetők s általuk nem alakíthatók.
Ez a végső tény, amelyre ez az okoskodás, mint minden más is oly gyorsan
elvezet: minden dolognak beolvadása az örökké Szent Egy-be. Önélet,
magánvalóság a végső oknak attributuma s a jónak a mértéke aszerint a
fok szerint, amelyben alacsonyabb formákba lép. Minden dolognak annyi
realitása van, amennyi erőt tartalmaz. Kereskedelem, háztartás,
vadászat, cethalászat, háború, szónoklat, személyes súly mind valami, s
tiszteletemet vívja ki, mint erő jelenlétének és bár tisztátalan
működésének példája. Ugyanannak a törvénynek a tevékenységét látom a
Természetben úgy a megőrzésben, mint a növekedésben, fejlődésben. Az
erő, a hatalom a Természetben a jog lényeges mértéke. A Természet nem
tűr meg semmit birodalmában, ami nem tud magamagán segíteni. A bolygó
keletkezése, kialakulása, súlya és pályája; az erős széltől lehajlított,
de önmagától ismét fölegyenesedő fa; minden állati és növényi élet
eleven forrásai: megannyi bizonysága az önmagának elég s így önmagában
nyugvó, önmagában bizakodó szellemnek.
Mindez egy középpont felé törekszik: így hát ne bolyongjunk; maradjunk
csak otthon a végoknál. Az emberek, könyvek, intézmények tolongó tömegét
ejtsük csodálatba az isteni tény egyszerű kijelentésével. Kérjük meg a
belépőket, oldják le saruikat lábukról, mert itt benn Isten van jelen.
Együgyű lelkünk ítéltesse meg velük s tulajdon törvényükhöz való
simulásunk mutassa meg nekik, mily szegény a természet és vagyon a mi
velünk született kincseinkhez mérve.
Most azonban még durva tömeg vagyunk. Az ember még nem áll áhítatosan
embertársával szemben, s géniusza még nem hallja az intelmet, hogy
maradjon otthon és keressen összeköttetést belső óceánjával, hanem
ehelyett az utakra megy és más emberek korsójából kér egy pohár vizet.
Egyedül kell mennünk! Jobban szeretem a csöndes templomot, mielőtt a
nyilvános istentisztelet megkezdődik, mint bármely szertartást. Mily
távolba emelteknek, higgadtaknak, tisztáknak tűnnek föl az emberek, ha
mindegyiküket kerítés, szentély veszi körül!
Maradjunk mindig így. Vajjon föl kell-e vennünk barátaink, feleségünk,
apánk, gyermekünk hibáit csak azért, mert egy tűzhely körül ülnek
velünk, mert egy vérből eredetteknek mondatnak velünk? Minden emberben
benne van az én vérem és bennem van minden ember vére. De azért még nem
vállalom követelőzésüket vagy balgaságaikat; még oly mértékben sem, hogy
szégyenkezzem miattuk.
Azonban elszigeteltséged ne legyen pusztán mechanikai, hanem lelki, azaz
legyen: emelkedettség. Koronkint az egész világ összeesküdni látszik,
hogy nagyképű semmiségekkel háborgasson téged. Barát, ügyfél, gyermek,
betegség, félelem, szükség, jótékonyság: mind egyszerre kopogtatnak a
zárt ajtón és hívnak: «Jer ki hozzánk!» Azonban maradj csak bent, ne
keveredj zűrzavaruk közé. Csak gyenge kíváncsiságom adja meg az
embereknek azt a lehetőséget, hogy kínozzanak. Mert senki sem férkőzhet
közelembe, hanemha tulajdon cselekedetem révén. «Amit szeretünk, az a
mienk is, de a mohó vágy megrabol minket a szeretettől.»
S ha nem is bírunk egyszerre fölemelkedni az engedelmesség és hit
szentségeihez, legalább álljunk ellent kísértéseinknek; lépjünk
hadiállapotba és ébresszük föl Thor-t és Wodan-t, a bátorságot és
kitartást, germán keblünkben. Ez a teendőnk sima korunkban az által,
hogy az igazságot mondjuk. Vessünk véget a hazug vendégszeretetnek és
hazug érzelmeknek. Ne éljünk tovább ama megtévesztők és megtévesztettek
várakozása szerint, akikkel érintkezünk. Mondjuk nekik: «Atyám, Anyám,
Feleségem, Barátom: eleddig látszatra éltem veletek együtt. Ezentúl
azonban az Igazságé vagyok. Tudjátok meg, hogy ezentúl nem
engedelmeskedem kisebb törvénynek, mint az örök törvény.» Nem kellenek
nekem szerződések, csak szomszédságok. Iparkodni fogok arra, hogy
szüleimet, családomat eltartsam, feleségem hű férje legyek, azonban
ezeket a kötelmeimet is új és nem járt úton kell teljesítenem.
Felebbezek szokásaitok ellen. Kell, hogy én én legyek. Nem áldozhatom
föl magamat érted, vagy ő érte. Ha tudsz engem szeretni, úgy, ahogy
vagyok, annál boldogabbak leszünk. Ha nem tudsz, mégis igyekezni fogok,
hogy tudj. Rokonszenveimet és ellenszenveimet nem akarom rejtegetni.
Annyira bízom abban, hogy ami mély: az szent, hogy nap és hold láttára
derekasan azt akarom tenni, ami bensőmben örömöt okoz nekem s amire
szívem ösztökél. Ha nemes vagy, szeretni foglak; ha nem vagy az, nem
akarlak téged és magamat képmutató figyelmességekkel megbántani. Ha igaz
vagy, de más igazságot követsz, mint én, csatlakozz társaidhoz; én majd
megkeresem a magaméit. Nem önzésből, hanem alázatosan és őszintén. Az a
te érdeked és az enyim is és mindenkié, hogy igaz módon éljünk, bármily
sokáig éltünk is eleddig hazugság közepette.»
Keményen hangzik ez ma a fülednek? Ám nemsokára szeretni fogod azt, amit
a te természeted parancsol neked, ép úgy, amint az enyém nékem, s ha az
igaz útat követjük, végezetül a biztos révbe mentjük magunkat.
«De így fájdalmat okozol barátaidnak!» Igaz, de szabadságom és erőm nem
adhatom el csak azért, hogy az ő érzékenységüket kíméljem. Azután:
minden embernek vannak józan pillanatai, amidőn beletekintenek a
föltétlen igazság régióiba. Ilyenkor igazat adnak majd nekem s ugyanezt
teszik, mint én.
A vak tömeg azt gondolja, hogy ha a közkeletű kódexet elveted, ezzel
elvetsz minden kódexet is, s merő törvénytörő vagy; s az arcátlan érzéki
ember csakugyan a szenzualista filozófia nevét használja föl, hogy
bearanyozza bűneit. Ám a lelkiismeret törvénye örök. Két gyóntatószék
van, amelyek egyikében le kell térdelnünk. Közvetlen vagy közvetett,
azaz visszatükrözött úton tisztázod magad, hogy kötelességeid körét mint
teljesítetted. Elmélkedjél, vajjon eleget tettél-e viszonyodnak atyád,
anyád, rokonod, szomszédod, városod, kutyád, macskád iránt; vajjon ezek
valamelyike nem tehet-e szemrehányást neked? De viszont elhanyagolhatom
ezt a közvetett, tükör-mértéket és föloldozhatom magamat is. Mert
megvannak magammal szemben a tulajdon kemény követeléseim és azok teljes
kört alkotnak. Ez a kódex sok úgynevezett kötelességtől megtagadja a
kötelesség nevét. Ha valaki azt képzeli, hogy ez a törvény laza, ám
teljesítse csak egyetlen nap is a parancsait. De csak az, akiben valami
isteni van, bizakodhatik abban, hogy a maga törvényhozója tud lenni.
Kell, hogy szíve emelkedett, akarata hittel teljes, szeme éles legyen;
kell, hogy mélységes komolysággal ő legyen a maga tanítása, társasága,
törvénye; kell, hogy egyszerű elhatározása oly erős legyen számára, mint
a vaskényszerűség az mások számára!
Aki a ma «társadalom»-nak nevezett jelenséget közelebbről vizsgálja,
meggyőződik ennek az ethikának a szükségéről. Mintha belőlünk kivágták
volna a férfiúi izmokat és szívet: félénk, kishitű vinnyogók lettünk.
Félünk az igazságtól; félünk a sorstól; félünk a haláltól és félünk
egymástól. Korunk nem szűl nagy és tökéletes embereket. Szükségünk van
férfiakra és nőkre, akiktől megujhodik életünk, társadalmi rendünk;
azonban ehelyett azt látjuk, hogy a legtöbb ember fizetésképtelen, még a
maga szükségleteit sem tudja kielégíteni; nagyravágyása nincs semmiféle
arányban gyakorlati erejével és éjjel-nappal folyton csak kuncsorog és
koldul. Háztartásunk kéregető; művészeteinket, foglalkozásainkat,
háziasságainkat, vallásunkat nem mi választottuk, hanem a társadalom
választotta azokat számunkra. Szalónhősök vagyunk. Messze elkerüljük a
Sors ádáz tusáját, ahol az erő születik.
Ha ifjaink belebuknak első vállalkozásaikba, elvesztik egészen a
szívüket. Ha a fiatal kereskedő csődöt mond, mindjárt «tönkrement» a
neve. Ha a legkiválóbb elme, amelyik egyetemeink egyikén tanult, egy év
leforgása alatt nem helyezkedett el Boston vagy Newyork valamely
hivatalában, barátai s ő maga is azt hiszik, hogy joga van
kétségbeesnie, s egész világéletében panaszkodnia sorsára. Ellenben egy
kemény legény New Hampshire vagy Vermont vidékéről, aki rendre
végigpróbál minden foglalkozást, aki kocsiskodik, földet mível, házal,
majd tanít, prédikál, újságot ad ki, képviselő lesz, egész városnegyedet
vesz és az évek során így folytatja tovább s – macska módjára mindig
csak a talpára esik – fölér a városi divatbábok százaival. Lépést tart
napjaival és nem szégyelli, hogy nem tanult valamely foglalkozást; mert
ő nem halogatja az életét, hanem máris éli. Nem egy kilátása van, hanem
sok száz.
Bárcsak előállana egy stoikus és megnyitná az emberek szemét
segédforrásaik iránt s megmondaná nekik, hogy ők nem támaszkodó, gyenge
nádszálak, hanem hogy ők képesek és kénytelenek magukat elválasztani,
felszabadítani; hogy az önbizalom gyakorlásával új erők is jelentkeznek;
hogy az ember a hússá vált Ige, arra születvén, hogy üdvöt hozzon a
nemzetekre; hogy szégyelnie kellene részvétünket, s hogy abban a
percben, hogy magáért cselekszik, többé már nem szánjuk, hanem hálásan
tiszteljük őt, – s ez a tanító újra ragyogóvá tenné az ember életét és
dicsővé tenné nevét minden történelem lapjain. –
Könnyű meglátni, hogy a nagyobbfokú önbizalomnak szinte forradalmat kell
okoznia minden emberi tevékenységben és viszonylatban. Mi mindennémű
könyörgésekhez ragaszkodnak az emberek. Kultuszuk még csak nem is bátor
és férfias. Az az ima, amely valami külön kényelemért, jóért esd, valami
kevesebbért esd, mint a legfőbb Jóért, minden Jóért: nem az igazi. Mert
az ima nem egyéb, mint elmélyedés az élet jelenségeibe, tényeibe, de a
legmagasabb szempontból. Az egy szemlélő, látó és ujjongó lélek
monológja. Az az Isten szent lelke, mely műveit jóknak jelenti ki.
Másfajta hamis lelkiállapot az üres bánkódás. Elégedetlenség az
önbizalom hiánya: akaratgyöngeség. Sajnálkozz a balsorson, ha ezzel
segítsz a szenvedőn, de ha ez nem megy, láss a dolgodhoz s a baj máris
enyhűlni kezd. Rokonszenvünk is alantas. Fölkeressük a görcsösen
zokogókat, melléjük telepedünk és versenyt sírunk velük, ahelyett, hogy
kemény, villamos, de egészséges ütésekkel mondanók meg nekik az igazat
és megint észretérítenők őket. Magunk vagyunk a szerencsénk kovácsai, ha
örömteljesen ragadjuk meg a dolgokat. Istennek, embernek tetsző mindenha
az önmagán segítő. Előtte minden ajtó kitárul, őt minden nyelv üdvözli,
minden tisztelet koszorúzza, minden szem sóvár vággyal követi.
Szeretetünk feléje árad és átöleli, mivelhogy nem követelte. Mi aggódva
s védve dédelgetjük és ünnepeljük, mivelhogy megmaradt a maga útján és
megvetette a mi rosszallásunkat. Az istenek szeretik, mert az emberek
gyűlölték. Zoroaster mondja: «A kitartó halandó felé gyorsan szárnyalnak
a boldog halhatatlanok.»
Minden új szellem új osztályozás. Ha az rendkívüli tevékenységű és
hatalmú lélek, – aminő egy Locke, Lavoisier, Hutten, Bentham, Fourier, –
akkor osztályozását elfogadtatja más emberekkel is; s ime létrejött egy
új rendszer.
Az eszme szűkkeblűsége mélységével s azzal áll arányban, mily tömegére
vonatkozik a dolgoknak, miket a tanítvánnyal megértet. A tanítvány
ugyanazt a gyönyört érzi, amidőn mindent az új terminológiába skatulyáz,
mint a fiatal leány, aki ép most tanult növénytant és ezáltal új földet,