Természet, ember, társadalom: Válogatott tanulmányok - 2

Ez az alapazonosság átvezet a fajok minden meglepő és ellentétes
változásain és jellemzője minden egyéb törvénynek. Az ember az egész
világot fejében hordozza s az egész csillagászat és vegyészet egyetlen
gondolatában rejlik. Minthogy a Természet egész története belevésődött
agya velejébe, azért ő titkainak látnoka és fölfedezője. A
természettudomány minden ismeretes tényét valaha megsejtette valakinek
előérzete, mielőtt igazságúl ismerték el. Még cipőinket sem kötjük meg
anélkül, hogy el ne ismernők a Természet legtávolibb régióit összekötő
törvényeket. A hold, a növények, a gázok, a kristály: megannyi konkrét
geométria és számtan. A közönséges józan ész fölismeri a hozzátartozást
s fölismeri a tényt a vegyi kisérlet első jeleiben. Franklin, Dalton,
Davy és Black józan esze azonos azzal a józan ésszel, ami elrendezte a
dolgokat, amelyeket most fölfedez.
Az az azonosság szervezett nyugalmat fejez ki, az ellenhatás viszont
szervezésre tör. A csillagászok így szólnak: «Adjatok nekünk anyagot és
egy kis mozgást s egybeszerkesztjük a világegyetemet. Nem elég, ha csak
anyagunk van, szükségünk van egyetlen megindító mozgásra is, amely
kiröpíti a tömeget és kifejleszti a centrifugális és centripetális
erőket. Mihelyest a teke kiröpült a kézből, mindjárt megtudjuk mondani,
mint nőtt ki ez az egész hatalmas világrend». – «Balga követelés» –
felelik a metafizikusok – «s merő petitio principii. Ha föltudjátok
fogni a röpülés, kivetülés folyamát, miért ne tudnátok fölfogni
eredetét, kezdőállapotát is?» Ámde a Természet azonközben nem várta meg
a vita lefolyását, hanem jól vagy rosszúl, ez mindegy – megadta a lökést
s a tekék kigurúltak. Nem is volt valami nagy dolog, csupán egy kis
lökés, s a csillagászoknak mégis igazuk van, ha nagy dolognak tűntetik
föl, mert ennek az aktusnak végeláthatatlan a következménye. Mert ez az
őseredeti lökés terjeszti magát tova a világrendszer minden tekéjén át s
minden tekének minden atomján át s a teremtmények minden faján, minden
egyén történetén és átváltozásán keresztül. S a túlzás a dolog
természetében rejlik. A Természet nem bocsát egyetlen teremtést,
egyetlen embert sem a világba, anélkül, hogy ne látná el
tulajdonságainak egy kis túlságával. Ha adva van a bolygó, szükséges
neki a lökést is megadni. Igy a Természet minden teremtményébe beletett
egy kis erőszakot, amely magával ragadja a maga ösvényén; közölt vele
egy kis elindító lökést. Egy csöppet nagylelkűen. Minden esetben egy
túláradó csöppet adott! Villamosság nélkül a levegő megrohadna; s az
irány azon erőszaka nélkül, amely férfit és nőt hajt az útján, egy
szikra vakhit és fanatizmus nélkül nem volna cselekedetüknek ösztökéje s
így eredménye sem. A célpont fölé célozunk, hogy a célpontba találjunk.
Minden tettünkben van valami hamisság és túlzás. De mi történik akkor,
ha hébe-korba odakerül egy savanyú, élesszemű ember, aki meglátja,
milyen hitvány játékot játszunk s ő nem akarja azt velünk játszani,
hanem kifecsegi a titkát – vajjon mi történik? Vajjon elröpült-e a
madár? Oh dehogy, a találékony Természet máris elküldte a szép formák, a
dicsőbb, úribb ifjúság csapatát, a szenvedélynek egy kissé több
túlzásával, hogy szorosan ragaszkodjanak az ő külön céljaikhoz; kissé
nyakassá teszi őket abban az irányban, amelyet legigazabbnak ismertek
föl s íme újra kezdődik, újra kavarog a játék egy vagy két új nemzedéken
át.
A gyermek az ő édes játékosságával, érzékeitől elbolondítva, minden
látománytól, hangtól vezetve; aki képtelen összehasonlítani és besorozni
észleleteit, akit rabúl ejt egy-egy fütty, tarka-barka haszontalanság,
sárkány, mézeskalács; aki mindent egyénít, semmit sem általánosít; akit
gyönyörbe hoz minden új dolog: estére, holtra fáradtan fekszik ágyába az
egész napi folytonos játszi bolondságtól. Ámde a Természet elérte a
célját ezzel a göndörhajú, gödröcskés pofájú kis bolonddal. Kipróbálta a
gyermek minden képességét és mindezzel a sokféle testtartással,
mozgással biztosította testformája arányos fejlődését s ez olyan
főfontosságú cél, amelyet nem lehetne nálánál jobb gondozóra bízni. Ez a
csillámlás, ez az opálfény ragyogja be a gyermek szemében valamennyi
játékát körös-körűl, hogy biztosítsa hűségéről s a gyermek csak a maga
javára csalódik.
Mi is hasonló mesterkedés révén élünk és maradunk meg. Hadd beszéljen a
stoikus, amit akar, mi nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem, mert az
étel jóízű és étvágyunk élénk. A növényvilág nem elégszik meg azzal,
hogy egyes magvakat hullasson el a virágról vagy fáról, hanem az egész
földet és levegőt pazarúl telehinti magvaival, úgy hogy ha tízezer el is
pusztúl, ezer elvetődhet, száz kicsirázhat, tíz megérhet, s végül
legalább egy elfoglalhatja a nemzője helyét. Minden egyéb dolog is ezt a
kiszámított tékozlást tanusítja. A túlzott félelem, amely az állati
lényt köröskörűl sövényként védi, amellyel az menekül a hidegtől,
megugrik egy kígyó láttára vagy valami váratlan hangra, bennünket is
egész sereg alaptalan riasztással véd meg a végűl fenyegető igazi
veszedelemtől. A szerelmes minden távolabbi cél nélkül csak a maga
boldogulását és tökéletesűlését keresi, de a Természet az ő személyes
boldogságába rejti a maga útját is, t. i. azt, hogy a továbbnemzés, a
faj megörökítése biztosíttassék.
A világ szerkezetének ez a művészete kering az emberi szellemben és
jellemben is. Nincs ember, aki egészen egészséges volna; mindeniknek
alkatában megvan egy ere a bolondosságnak, a vér egy kis, határozott
irányú tolulása agyába, s ez egyenesen arra a pontra rögzíti az eszét,
amely a Természet kedve szerint való. Nagy kérdéseket sohasem szoktak
valódi értékük szerint mérlegelni, hanem fölbontják részletkérdésekre,
hogy hozzáférhetővé tegyék a párthívek számára s éppen lényegtelen
pontok felől csatáznak a leghevesebben. Nem kevésbbé nevezetes, mennyire
túlbecsüli minden ember mondókája vagy teendője fontosságát. A költő, a
próféta magasabbra értékeli azt, amit kijelent, mint bármely hallgatója,
hisz különben ki sem mondaná. Az erős, önmagával nagyon megelégedett
Luther félre nem érthető nyomatékkal mondja ki, hogy: «Isten sem lehet
el bölcs emberek nélkül.» Böhme Jakab és Fox György önimádásának
tanúsága az a makacsság, amellyel vitatételeikhez ragaszkodtak. Az
efféle látnokok rögtön azonosítják magukat gondolatukkal és még kalapjuk
és cipőjük számára is tiszteletet igényelnek. S bár ez a helyes itéletű
emberek előtt elveszi hitelüket, a tömeg előtt segítségükre van, amint
szavaiknak is tüzet, élességet és népszerűséget kölcsönöz.
Ugyanez a tapasztalat gyakori a magánéletben is. Minden fiatal és lelkes
ember naplót vezet, amelybe – ha az ima és bűnbánat órái elkövetkeznek,
– beleírja a lelkét. Ezek a lapok forrók és jóillatúak neki; térdén
olvassa azokat éjszakáig, hajnalig; könnyével öntözi; szentek a
szemében; túljók ennek a világnak. Még a legjobb barátnak is bajos őket
megmutatni. Egy idő múlva mégis szeretné barátját beavatni titkos
élményébe s némi habozás után, de mégis határozottan megmutatja neki
azokat a lapokat. Vajjon nem sütik-e ki a szemét? De a barát hidegen
lapozgatja, s könnyedén áttér az olvasásról a beszélgetésre s ez társát
bámulatba ejti és bosszantja. Még sem tudja ezzel az írását okolni. Hisz
egy lázas élet nappala, éjjele, a Sötétség és Világosság angyalaival
folytatott közlekedés véste be sötét jegyeit ebbe a könnyáztatta
könyvbe. Ezért hát a hibát barátja eszének vagy szivének róvja föl. Hát
nincs barátja? Nem tudja elhinni, hogy valakinek lehet mélyreható
tapasztalata s ezt a személyes élményt még sem tudja megírni. De úgy
lehet: az a fölfedezés, hogy a bölcseségnek lehet más nyelve és szolgája
is, mint mi, s hogy az igazság csakúgy megnyilvánul akkor is, ha
hallgatunk, ártalmasan elfojtaná buzgóságunk lángját. Az ember csak
akkor nyilatkozik, amíg nem érzi, hogy szava egyoldalú és tökéletlen.
(Hisz mindig egyoldalú, de az ember nem látja annak, mialatt kifejezi.)
De ha elhagyja őt az ösztönszerűség és egyéniség érzete, s észreveszi
egyoldalúságát, bosszankodva el fog némúlni. S az ember mitsem tud írni
anélkül a hit nélkül, hogy az amit ír: az idő szerint a világtörténelem;
mitsem tud jól megtenni, ha nem tekinti munkáját nagyon fontosnak.
Lehet, hogy munkám csakugyan nem ér semmit, de nem szabad azt semmibe
vennem, különben kárát vallom.
Hasonlóan vonúl végig az egész természeten valami incselkedő szellem,
valami csalfa szellem, amely orrunknál fogva vezet tovább, egyre tovább,
s végre sem érünk el sehová. Minden megvalósulás messze mögötte marad a
várakozásnak, az igéretnek. A megközelítés jegyében élünk. Minden
célpont már egy más célt is mutat nekünk, amely szintén csak időleges.
Sehol nem áll be a teljes és végleges siker. Mi a természetben csak
táborozunk, de nem települtünk meg benne. Éhség, szomjúság evésre,
ivásra hajt bennünket; ámde a kenyér és bor – süsd és vegyítsd, ahogy
akarod – éhen-szomjan hagy bennünket, ha gyomrunkat meg is töltötte. S
ugyanígy áll ez minden művészetünkkel, készségeinkkel. Zenénk,
költészetünk, maga a nyelvünk mind nem jelentenek kielégülést, csak
csalogatást, hitegetést.
A gazdagság éhsége, amely a bolygónkat kertté varázsolja, elbolondítja a
mohó vadászót. S mi a végső törekvés? Egyenesen az, hogy a józan ész és
szépség céljai megóvassanak a bármiféle közönségességtől és
elkorcsosúlástól. De milyen fáradságos ennek a módszere! Mily tömege az
eszközöknek, csak azért, hogy egy kis társas érintkezést lehetővé
tegyen! Ez a terméskőből és téglából való palota, ezek a szolgák, ez a
konyha, ezek az istállók, lovak, fogatok, ez a banktőke és
jelzáloghalmaz, kereskedelem az egész világgal, nyárilakok a tenger és
tó partján: mindez csak egy kis emelkedettebb, tisztúltabb, szellemesebb
érintkezés, társalgás kedvéért van! Nem volna-e lehetséges útszéli
koldusok között is? Nem, mert mindezek a dolgok éppen ezeknek a szegény
embereknek egymásra következő, folytonos erőfeszítése révén jönnek
létre, amellyel azon iparkodnak, hogy az élet kerekeinek surlódását
megszüntessék és kedvezőbb életalkalmakat teremtsenek.
Társas érintkezés, személyiség-formálódás a bevallott cél. Gondolat,
erény, szépség, ezek voltak a célok. A jólét és vagyon arra volt jó,
hogy kielégítse, lecsillapítsa az állati szükségleteket, megszüntesse a
kémény füstölgését, elnémítsa az ajtó csikorgását; összehozza a
barátokat egy csöndes, meleg szobába, s szétválassza a gyermekek hálását
és ebédelését külön helyiségbe. A baj csak az volt, hogy a gyakorlati
tevékenység, amely ezeknek a kellemetlenségeknek kiküszöbölésére
szükséges, letévedt. Az eredeti végcélokat szem elől vesztették és maga
a kellemetlenség kiküszöbölése lett a végső cél. Hisz éppen e miatt kell
mosolyognunk a gazdagokon, Bostonon, Londonon, Bécsen. S a nagy tömeg
még nem ember, hanem szegény ember, aki meg akar vagyonosodni, de
hiábavaló erőlködésével arra hasonlít, aki félbeszakította a többiek
társalgását, hogy ő mondjon beszédet, de közben elfelejtette, mit is
akart mondani. Ahová nézünk, mindenütt megdöbben szemünk a célnélküli,
léleknélküli társadalmak láttára. Vajjon olyan nagy és kényszerítő erejű
volt-e a Természet célja, hogy ennyi emberáldozatot kivánt?
Az élet e csalódásainak szakasztott mása – várhatunk-e egyebet – a szem
csalódása a Természet külső képére vonatkozólag. Erdők, vizek
hitegetnek, csalogatnak, de nem nyujtanak pillanatnyi teljes
kielégülést. Ez a csalódott érzésünk minden tájékon. Fejem fölött
gyönyörű, lenge nyári felhők pelyhe lebegett; nyilván gyönyörködtek
magas röptük és mozgásuk kiváltságában, de nyilván nem annyira ennek a
helynek és órának diszítésére szolgáltak, hanem valami földöntúli kertek
és kéjlakok ünnepségét várták. Különös féltő-irigység ez: de a költő
csakugyan úgy érzi, hogy nem férkőzik eléggé közel a tárgyához. A fenyő,
a folyó, a virágos virány előtte: mintha nem volna Természet. A
Természet valahol másutt lehet. Ez meg az csak külső és távoli tükrözése
és visszhangja a végbement diadalnak, amely most, úgy lehet, ott ragyog
és újong a szomszédos földek fölött, vagy – ha te a földeken állsz, – a
szomszédos erdők fölött. A jelen tárgyai a nyugalomnak ugyanazt az
érzését adják meg neked, ami egy éppen elvonúlt diadalmenet és lezajlott
ünnepségre szokott bekövetkezni. Mily fényes távolságot, mily
kimondhatatlanúl ékes és bájos titkokat tár elénk a naplenyugta! De ki
tud oda menni, ahol az van, ki tudja kezével illetni, lábát rátenni?
Hisz azok a tünemények örökkön örökké letűnnek a világkerekségén. S
ugyanezt tapasztaljuk férfi és nő s a néma fák között; mindig csak
célzás, várakozás az élet; távollét, sohasem teljes jelenlét és
kielégülés. Azért van-e ez, mert a szépséget sohasem lehet megfogni?
Mert az egyaránt elérhetetlen a tájképben, mint az emberben? A
hitestárssá vált szerelmes éppen azáltal vesztette el édese
legbűbájosabb varázsát, hogy az «igen»-t mondott neki. Valamíg
csillagként üldözte: Mennyország volt neki: de nem lehet többé
Mennyország, ha lehajolt, leszállott hozzá, a méltatlanhoz.
Mit szóljunk ennek az első kivetítő ösztönzésnek mindenütt jelenlétéről,
annyi jóakaratú teremtés hizelkedve ámításáról? Nem kell-e föltennünk,
hogy valahol a világegyetemben lappang egy kis árulás és kigúnyolás?
Nincs-e alapos okunk a komoly neheztelésre azért, hogy ily visszaélés
történik velünk? Nem vagyunk-e balgák, akiket a Természet orrunknál
fogva vezet? Nem. Egyetlen pillantás az égre s a földre lecsillapítja
minden háborgásunkat és bölcsebb meggyőződésre szelidít bennünket. A
belátó, értelmes ember szemében a Természet hatalmas igéretté válik,
amelyet nem lehet egy-kettőre kideríteni. Titka nincs fölfejtve. Sok,
sok Oidipos bukkan föl rendre: az egész miszterium ott vajúdik agya
velejében. De, óh jaj! ugyanaz a varázslat megbénítja tudását: egyetlen
szótag sem hagyja el néma ajkait. A Természet hatalmas kereksége az üde
szivárványhoz hasonlatosan ívelődik a mélybe, de még az angyali szárnyak
sem bírják végigkövetni az ívét s nem tudják nekünk jelenteni a görbület
visszatértét. Tetteink nyilván nagyobb következésű célokra vannak
hivatva, mint aminőket mi magunk elé tűzünk. Mindkét kezünknél fogvást
jótékony szellemi erők vezetnek az életen át és jóságos szándékok várnak
reánk. Mi nem mérhetünk nyelvet a Természettel, s nem bánhatunk vele
úgy, ahogyan az emberekkel bánunk. Ha egyéni erőinket az övéihez mérjük,
csakhamar úgy érezzük, mintha legyőzhetetlen Végzet játékszerei
volnának. Ha azonban ahelyett, hogy magunkat a munkával azonosítanók,
azt érezzük, hogy a mester lelke árad minden ízünkben: akkor a Reggel
békéje szállja meg szívünket és akkor rájövünk, hogy a nehézkedés, a
vegyrokonság s még inkább az élet kifürkészhetetlen erői legmagasabb
formájukban már eleve megvannak bennünk.
Az az alkalmatlanság, amelyet az okok lánca közt való
gyámoltalanságunkon érzünk, onnan ered, hogy túlsokat nézzük a
Természetnek csak egy oldalát, t. i. a Mozgást. Azonban a kerék soha
sincs fékező nélkül. Mihelyt az ösztönzés, mozgás túlságossá válik, a
Nyugalom vagy Identitás követeli a maga jogát kiegyenlítésül. Az egész
földkerekségen széltében nő a gyógyító iratos fű. Minden bolondos nap
után kialusszuk hóbortjait és dühét, s ámbár mindig apró-cseprő
dolgokkal vagyunk elfoglalva és sokszor rabjuk is vagyunk, minden
kisérlethez magunkkal hozzuk a velünk született egyetemes törvényeket.
Ezek, minthogy a lélekben, mint eszmék, élnek, örökre megtestesülve
állnak körülöttünk a Természetben, hogy egészséges jelenlétük révén
mindig szembehelyezkedjenek az emberi betegséggel, őrültséggel, s hogy
meggyógyítsák azt. Apró-cseprő dolgaink igája ezer botor reményre
csábít. Uj világkorszakot keltezünk előre a lokomotív vagy léghajó
föltalálásától, holott az új gép örökségül hozza magával a réginek
hibáit. Azt mondják, az elektromagnetizmus magból fejbe szökteti
salátádat, mialatt csirkéd ott sül a roston. Ez modern céljaink és
törekvéseink jelképe, annak a jelképe, mint sűrítjük és siettetjük a
dolgokat. De ezzel mitsem nyerünk. A Természeten nem lehet túljárni. Az
emberi élet csupán hetven saláta-életig tart, akár gyorsan, akár lassan
növekednek. Ámde mindezek a hiányok, lehetetlenségek csakúgy a javunkra
válhatnak, mint az ösztönzések. A diadal mindig a mienk. S annak a
tudata, hogy a Lét egész skáláját befutjuk, a Természet egyenlítőjétől
sarkáig dicsfénybe vonja a halált, amelyet a filozófiák és hitek
túlságosan szószerint és külsőségesen igyekeztek kifejezni a lélek
halhatatlanságában. A valóság még ennél is nagyobbszerű. A Természetben
nincs semmi végromlás, folyamat-megszakadás, elvétett, elejtett labda.
Az isteni keringés sohasem pihen, sohasem akad el. A Természet az Eszme
megtestesülése s ismét eszmévé finomúl, szelleműl, mint ahogyan a jégből
víz és pára lesz. A Világ anyaggá ülepedett szellem, viszont a légneművé
vált anyag örökké a gondolat állapotába illan.
Ez magyarázza azt az erős behatást, amelyet a Természet szerves vagy
szervetlen tárgyai az emberi szellemre gyakorolnak. Az anyagba zárt
ember, a kristályba zárt ember, a növényi életet élő ember szól a
személlyé vált emberhez. Az az Erő, amely a mennyiséget nem veszi
tekintetbe, amely egyforma pályát szab az egésznek és a résznek,
mosolygását átruházza a Hajnalnak s lényegét desztillálja minden
esőcseppbe. Minden szempillantás, minden tárgy okulásunkra van: mert
minden alakot Bölcseség telít. Bölcseség szűretett belénk, mint vér. Az
húz görcsbe, mint kín. Az lopózik szívünkbe, mint öröm. Az nehezedik
reánk ólmos, bús napok leplével, s ismét csak az derít föl vidám munka
kedvével. Ám lényegét csak hosszú, hosszú évek múltán bírjuk megsejteni.


ÖNBIZALOM.
Ne te quæsiveris extra. («Ne keresd magad magadon kívül.»)
Minap egy kiváló festő nehány versét olvastam; eredetiek voltak, nem
konvencionálisak. A lélek az ilyen sorokból mindig valami intelmet hall
ki, bármi is azok tárgya. Az érzés, amelyet ébresztenek, nagyobb becsű,
mint bármely bennök foglalt eszme. Hinni tulajdon gondolatunkban; hinni,
hogy ami igaz a magad szivében, az igaz mindenki számára: íme, ez a
Géniusz. Mondd ki titkos meggyőződésedet s egyetemes értelművé válik;
mert a legrejtettebből kellő idő mulva a legnyilvánvalóbb lesz, s első
gondolatunkat majd az utolsó ítélet trombitája visszhangozza. A szellem
szava mindenkinek meghitten hangzik s Mózes, Plato, Milton legnagyobb
érdeme szemünkben az, hogy könyveken és hagyományokon fölülemelkedtek s
nem azt mondták, amit az emberek gondolnak, hanem azt, amit ők
gondolnak. Megkellene tanulnunk, hogy a szellemünkön átvillanó fényt
fölfedezzük s jobban őrizzük, mint a lantosok és bölcsek égboltjának
ragyogó csillagait. De figyelem nélkül elejtjük gondolatainkat csak
azért, mert a mieink. A géniusz minden művében ráismerünk tulajdon
elejtett eszméinkre: visszatérnek hozzánk, de bizonyos idegen
méltóságban.
A művészet remekei nem adnak hatásosabb tanítást, mint azt, hogy
tartsunk ki spontán benyomásainknál derűs hajthatatlansággal, annyival
erősebben, mentől egyértelműbb az ellenpárt lármája. Mert különben
holnap valami idegen fogja mesteri bölcsességgel ugyanazt hirdetni, amit
mi magunk is gondoltunk és éreztünk az egész idő alatt s szégyenszemre
kénytelenek leszünk mástól átvenni a magunk véleményét.
Minden ember nevelésében beáll az idő, amikor meggyőződik róla, hogy az
irigység: merő tudatlanság; hogy az utánzás: öngyilkosság; hogy magát
jóban, rosszban úgy kell vennie, amint van és osztályrészéűl jutott; s
bár széles e világ tele van javakkal: egyetlen tápláló gabonaszem sem
juthat hozzá a maga fáradozása nélkül azon a földecskén, amely
megművelésre néki adatott. A benne rejlő hatalom valami új a
természetben, s csak ő tudja, mit tehet vele, s ő sem tudja, valamíg meg
nem próbálta.
Nem hiába hat reá egy arc, egy jellem, egy cselekedet, míg másik nem
hat. Az emlékezetnek ez a szobrászatszerű bevésettsége csak «előre
berendezett harmónia» mellett lehetséges. A szem oda irányzódott, ahol
sugárnak kellett ráesnie, hogy bizonyságot tegyen e sugárról.
Mi csak félig-meddig tudjuk magunkat kifejezni s szégyeljük az isteni
eszmét, amelyet mindegyikünk képvisel. Pedig rábízhatnók magunkat, hogy
jó és célravezet, ha csak hittel teljesen közöljük; de Isten nem akarja
műveit gyávák ajkával kinyilatkoztatni.
Az ember emelkedett és vidám hangulatban van, ha szivét s legjobb
tudását beletette a munkájába, míg ha máskép beszélt, vagy cselekedett,
nincs tőle nyugta. Szabadult tőle, de nem szabadult fel tőle. Már a
kísérletnél cserbenhagyja géniusza; múzsa nem barátkozik vele; nincs
eszméje, nincs reménysége.
_Bízz magadban!_ – minden szív ezen az érchúron rezeg. Foglald el a
helyet, amelyet az isteni gondviselés jelölt ki számodra s kortársaid
társadalma s a viszonyok hálózata. A nagy emberek mindig ezt tették s
gyermekekként rábízták magukat koruk géniuszára, elárulván ezzel, hogy a
hitelre föltétlenül méltó az, ami tulajdon szívünkben van, amit tulajdon
kezünk végez s ami egész lényünk uralkodó vonása. S mi most férfiak
vagyunk s el kell fogadnunk – s a legmagasabb értelemben – ugyanezt a
transcendentális sorsot s nem mint kiskorúak és rokkantak valamely
védett zugban, nem mint a forradalom elől szökő gyávák, hanem mint
vezérek, felszabadítók, jóltevők, engedelmeskedvén a mindenható
erőfeszítés szavának és fölküzködvén a khaoszból és sötétségből a nap
világosságára.
Mily kedves jóslatokkal illusztrálja a természet ezt a szöveget
számunkra a gyermekek, csecsemők, sőt az állatok képével s
viselkedésével. Lelkük még nincs meghasadva s fellázítva; ők még nem
ismerik a bizalmatlanságot az érzelem ellen, amely minket bénít,
minthogy arithmetikánk már kiszámította a célunkat gátló erőket. Az ő
lelkük még egész; szemük még nincs lenyűgözve s ha arcukba nézünk,
megzavarodunk. A gyermek senkihez sem alkalmazkodik; mindenki
hozzáigazodik, úgy hogy egyetlen kis baba rendesen négyet vagy ötöt
csinál a felnőttekből, akik vele fecsegnek és játszanak. S a serdülő
ifjúságot és meglett kort az Isten nem kevesebb sajátos bájjal ruházta
föl s tette irigylésreméltóvá és kellemessé, úgy, hogy igényeiket nem
lehet visszautasítani, ha önmagukra támaszkodnak. Ne gondold, hogy az
ifjúságnak nincs ereje, mert nem tud veled és velem beszélni. Hallga!
Ime, a szomszéd szobában eléggé világos és meggyőző a hangja. Nyilván
tudja, hogy mint kell kortársaival beszélnie. Félősen vagy bátran, de
tudni fogja a módját, mint tegyen minket öregebbeket nagyon is
nélkülözhetőkké!
A fiúk nembánomsága, akik biztosak ebédjük felől s csakúgy, mint valami
nagy úr, szót se szólnának, ujjukat se mozdítanák, hogy megkapják ezt az
ebédet, – ez az emberi természet egészséges magatartása. A fiú a
szalónban olyan, mint a színház látogatója; függetlenül, felelőtlenül
szemléli az ő zugából az előtte elvonuló embereket és eseményeket,
megvizsgálja és megbírálja őket, az ifjúság sommás módján, s osztályozza
őket mint jókat, rosszakat, érdekeseket, együgyűeket, ékesszavúakat,
nyűgösöket. Nem törődik soha következményekkel, érdekekkel; független,
spontán verdiktet ad le. Kell, hogy te udvarolj neki; ő nem udvarol
neked.
Ám a felnőtt embert börtönbe zárja a tudatossága. Mihelyest csak egyszer
is hatásosan beszélt vagy cselekedett, már fogoly, akit százak és százak
rokonszenve vagy gyűlölete őriz, s akiknek érzelmeit neki ezentúl mindig
fontolóra kell vennie. S ez ellen nincs Lethe vize. Óh, vajha ismét
semlegességbe merűlhetne! Ha valaki elkerülhetne minden kötelezettséget,
s miután megfigyelt, újra ugyanazzal az elfogulatlan, nem okoskodó,
megvesztegethetetlen, megrettenthetlen ártatlansággal tovább
figyelhetne, az ilyen ember mindig félelmetes lenne. Minden elébe kerülő
dologról nyilvánítaná véleményét, s mindenki érezné, hogy az nem
magánvélemény, hanem szükségszerű igazság, amely nyílvesszőként hatolna
a fülébe s félelemmel töltené el.
Ezeket a hangokat halljuk a magánosságban, de azok elcsitúlnak és nem
halljuk őket, ha a nagyvilágba lépünk. A társadalom mindenütt össze van
esküdve minden egyes tagja férfiassága ellen. A társadalom
részvénytársaság, amelynek tagjai megegyezésre lépnek, hogy –
biztosítandók minden részvényes kenyerét – föláldozzák minden kenyérevő
szabadságát és kulturáját. A legkeresettebb erény a társadalomban az
egyformaság. Az önállóság útálat neki. Nem szereti a realitásokat és a
teremtőket; csak neveket és szokásokat szeret. Aki pedig férfi akar
lenni, annak nonconformistának kell lennie! Aki halhatatlan babérokra
pályázik, azt nem verheti békóba egyszerűen az, hogy valamit «jó»-nak
neveznek, hanem meg kell vizsgálnia, hogy csakugyan jó-e.
Végeredményében csak tulajdon lelkünk épsége és tisztasága a fontos.
A férfinak minden ellenzékkel szemben ki kell magát küzdenie, mintha
minden csak névleges és tünékeny volna, kivéve önönmagát. Szégyellem, ha
arra gondolok, mily könnyen behódolunk érdemjeleknek és titulusoknak,
nagy társaságoknak és holt intézményeknek. Minden illemtudó és jóhírű
egyén kelleténél nagyobb hatással és súllyal van reám. Fölemelt fővel,
élettel teljesen kellene járnom-kelnem és úton-útfélen csak a durva
igazságot kellene beszélnem. Ha a kajánság és hiúság a filantrópia
köpenyébe burkolózik, elnézzem ezt? Ha egy savanyúképű szenteskedő
fölkarolja a rabszolgafelszabadítás nemes ügyét, s elfecsegi nekem a
legújabb barbadosi híreket, miért ne mondanám neki: «Eredj, szeresd a
csecsemődet, szeresd favágódat; légy barátságos és szerény, de sohase
kendőzd kemény, irgalmatlan önzésedet ezzel a hihetetlen gyöngédséggel a
tőlünk ezer meg ezer mérföld messzeségben lévő feketék iránt. Távolba
irányzott szereteted idehaza merő gyűlölet.» Goromba és rideg volna az
ilyen szó, de az igazság mindig jobb, mint a szeretet szenvelgése.
Jóságunkhoz némi élesség is kell, különben nem jóság. A gyűlölet tanát
kell ellensúlyúl prédikálni, ha a szeretet tana nyöszörög és vinnyog.
Ne várjátok tőlem, hogy okát adjam, miért keresem vagy kerülöm a
társaságot. S ne tanítsatok ki – mint egy jó ember ma tette velem – arra
a kötelességemre, hogy minden szegényt jó viszonyok közé kell hozni.
Vajjon az én szegényeim-e ők? Megmondom neked, filantrópia bolondja,
hogy zsugoriskodom a dollárral és a centtel, ha olyannak kellene adnom,
akihez semmi közöm, s akinek semmi köze hozzám. Ellenben van egy csoport
ember, akinek a szellemi vegyrokonság révén örökre el vagyok adva; ő
érettük, ha kell, akár börtönbe is megyek; de mit nekem a ti sokfajta
úgynevezett népjóléti intézményetek, hülyeiskolátok, haszontalan
gyűléstermeitek, iszkosmenhelytek, s az ezer segítő egyesületek! – bár
szégyenszemre bevallom, hogy néha mégis beadom a derekam a dollár
erejéig, – de az káros dollár s lassan-lassan mégis csak megemberelem
magam és meg fogom tagadni.
Az erény, közfelfogás szerint, inkább kivétel, semmint szabály. Ime az
ember és erényei. Az emberek az úgynevezett jó cselekedetet, mint a
bátorság vagy kegyesség adóját cselekszik, mintha bánatpénzt fizetnének
azért, hogy nincsenek mindennap jelen a parádén. Tetteik mintegy
mentegetődzés és kiengesztelés mindennapi világéletükért, mint ahogy a
rokkantak és elmebetegek magasabb ápolási díjat fizetnek. Erényeik
bírságpénzek. De én nem akarok kiengesztelni; én élni akarok. S életem
magáért van, nem kirakat. S jobb szeretem, ha az egyszerűbb, de igaz és
egyenletes, mintha káprázatos és bizonytalan volna. Legyen egészséges és
kellemes s ne szoruljon diétákra s érvágásokra.
Első szempillantásra meg kell látnom, hogy valaki férfiú-e s nem akarom,
hogy tetteire utaljanak. Magamról tudom, hogy egészen mindegy, vajjon
megcselekszem vagy elhagyom-e azokat a kitűnőeknek elismert tetteket.
Nem akarok fizetni egy kiváltságért, amelyhez bensőm ad jogot. Lehet,
hogy képességeim kevésszámúak és silányak, de vagyok, aki vagyok s nincs
szükségem a magam vagy társaim biztosítása céljából mások
bizonyítványára.
Amit tennem kell, az mind reám vonatkozik, s nem az, amit az emberek
teendőmnek gondolnak. Ez a szabály, amelyet époly keserves követni a
mindennapi, mint a szellemi életben, példázza az egész különbséget
nagyság és közönségesség között. Annál bajosabb, mert mindig találkoznak
olyanok, akik azt hiszik, jobban tudják, mi a kötelességed, mint te
tudod. Könnyű a világban a világ véleménye szerint élni; könnyű a
magánosságban a magad véleménye szerint élni. Ám az a nagy ember, aki a
tömeg forgataga közepette tökéletes nyugalommal meg tudja őrizni a