Ne bántsuk egymást: Ujabb tréfák - 8

– Mi ez? – mondta szigoruan – hiszen ez a fürdő nagyon meleg. Tegye le
gyorsan ezt a fedelet, ki akarok jönni.
– Igenis, kegyelmes uram, – válaszoltam, elővéve zsebemből a hirlapot,
mely Clémenceau legutóbbi beszédét közli, – igenis, értem. A
miniszterelnök úr legfőbb óhaja, hogy végsőkig kitartva a kádban,
melynek hőfokát utolsó csepp vérünkig emelni kell. Igenis, értem.
És egy nagy darab szenet löktem a kádfürdőkemencébe.
– Mi ez?… – ordított a miniszterelnök úr – süket maga? Én ezt nem bírom…
én ki akarok jönni a kádból… micsoda buta beszéd az, még emelni a
hőfokot… hiszen megőrülök… vegye le gyorsan…
– Ahogy parancsolja, kegyelmes uram, nagyon helyes – bólintottam, újabb
municiót dobva a kályhába, – mi mindnyájan el vagyunk tökélve, hogy
semmiféle okból nem vesszük le a fedelet mindaddig, míg az egész világ
és dicső csapataink ama szent eszme fenkölt koszoruját, a végső győzelem
dicső babérja alatt, mindhalálig!!!
– Jézusom, mit karatyol maga – bömbölt a miniszterelnök úr – hogy én ezt
ki akarom tartani? Micsoda őrültséget lefetyel maga… jaj… jaj… a
fedelet…
– Csak méltóságod beszédét citálom (újabb rakomány a kályhára), nagyon
jól tudom, hogy inkább tíz évig folytatja még a fürdőt, inkább utolsó
csepp vérét hajlandó, semhogy a nemzet dicső akaratával szemben a
gyalázatos ellenség teljes megsemmisítése előtt mindazonáltal, de inkább
ámbátor!!…
És egy vödör szurkot öntöttem a fejére.
– Vizet!… Vizet!… – üvöltött a miniszterelnök úr. – Egy korty vizet.
– Úgy van! – mondtam lelkesen, újabb forró vedret ürítve ki az elszánt
államférfi fejére, – ön most már nem elégszik meg azzal, hogy egyszerűen
visszakapják az elfoglalt területeket. Értem és közölni fogom az
igazgatósággal, hogy ön el van szánva bentmaradni a kádban, míg Belgium
és Turkesztán méltó elégtételt nem kapott a gaz németektől!!…
– Vizet!… Vizet!… Egy korty vizet!… Egy korty levegőt!… Megdöglöm… Jaj…
jaj.:
– Hogy parancsolja nagyméltóságod? A Dardanellákról tetszett beszélni,
ha jól értettem? Meglesz. Teljes győzelem? Rendben van. Hogy nem tetszik
csüggedni? Tudomásul veszem. Mi egyek vagyunk ama rendíthetetlen
akaratban és elszánásban, miszerint, dehiszen, csakazértis! Ne tessék
félteni, rakom már a kemencét.
A miniszterelnök úr válaszát már nem tudom szavakba foglalni, az
ordításnak és vonításnak olyan szimfóniája volt az, hogy félóra mulva
sietve hívtak Belzebúb elé, aki a harmincadik emeleten meghallotta ezt a
rettenetes hangot és közölni akarta velem, hogy a legközelebbi
közgyűlésen előléptet a második fizetési osztályba.

RÁGALOM.
_Háztartási alkalmazott_ (benyit a szobámba): Hé, izé, hallja csak,
valami Állkapocs Samu keresi…
_Én:_ Köszönöm szépen, Marcsa kisasszony… (Magamban.) Állkapocs Samu…
Állkapocs Samu ejnye, ki is ez? Ahá, tudom már… tyü, hát ez mit akar
tőlem, hogy kerül ez ide? Hiszen ez az uriember, aki azt irta rólam az
ujságban, hogy váltót hamisitottam, hogy bigámiában élek, hogy ujszülött
gyermekemet vizbefojtottam és hogy kabátot loptam a Ligeti-kávéházban.
Vajjon mit akar tőlem?
_Állkapocs Samu_ (belép): Alászolgája.
_Én_ (kissé zavartan): Mivel szolgálhatok?
_Ő:_ Állkapocs Samu vagyok. Ön ismeri ezt a nevet.
_Én:_ No igen, igen, de éppen azért, nem értem…
_Ő:_ Uram, ön rettenetes bajt csinált nekem…
_Én_ (csodálkozva): Én?
_Ő:_ Ön, ön. És önnek meg kell mentenie engem, ha már belevitt a
slamasztikába.
_Én:_ De igazán nem értem…
_Ő:_ Dehogy nem érti. (Emelt hangon.) Ön engem feljelentett
rágalmazásért. Tudja ön, mit jelent ez? A becsületem forog kockán! A
becsületem! (Orditva.) A becsületem!
_Én_ (ijedten): Hát kérem… ön azt irta rólam, hogy izé…
_Ő_ (emelt hangon): Hogy váltót hamisitott, bigámiában élt, csecsemőt
ölt és kabátot lopott. Csak tessék egész bátran kimondani, én nem
szégyelem magam. Igenis, ezt irtam önről. Ön pedig erre feljelentett
engem rágalmazásért…
_Én:_… No igen, miután…
_Ő_ (felemeli az ujját): Pardon, most én beszélek. Följelentett engem
rágalmazásért, holott ön nagyon jól tudja, hogy mindabból, amit én önről
irtam, egy szó se igaz. Ön egészen jól tudja, hogy nem igaz, mégis
följelentett.
_Én_ (tátott szájjal): Mégis?!!… Hogy érti azt, hogy mégis?!
_Ő:_ Na hallja kérem, hogy hogy értem? Ha igaz volna, amit én önről
irtam, akkor még valahogy menteni lehetne az ön eljárását. Akkor
tudniillik nem fenyegetne engem az a veszély, ami igy fenyeget. Akkor a
tárgyaláson az én ügyvédem bebizonyitaná, hogy mindaz, amit irtam, igaz,
tehát nem követtem el rágalmazást – mire…
_Én_ (naivan): Mire?
_Ő:_ Mire fölmentenének engem, ugy-e? Ez csak tiszta sor. Ebben az
esetben önre nem háramolna felelősség. De igy? (Fenyegetve.) Tudja ön,
hogy igy, ahogy most áll a dolog, mi történhetik?
_Én:_ Hát azt gondolom…
_Ő:_ Ne gondoljon semmit, ön nagyon jól tudja, mi történhetik. Az
történhetik, sőt egészen bizonyos, hogy meg is történik, hogy engem
rettenetesen elitélnek rágalmazás miatt, talán be is csuknak… de a
becsületemnek mindenesetre befütyülnek…
_Én:_ De már megbocsásson…
_Ő_ (emelt hangon): Ne szóljon kérem, nem lehet az ön eljárását menteni.
Ön tudta, hogy nem igaz, amit irtam – mégis feljelentett. (Tremoló.) Hát
eljárás ez? Hát emberség ez? Hát emberszeretet ez? Engem, akinek öt
gyermeke van, akiket el kell tartani… engem, akit ön nem is ismert
eddig, kiszolgáltatni a közmegvetésnek, a törvény durva szigorának,
talán a tömlöcnek… De eltekintve a rettenetes következményektől,
eltekintve attól, hogy gyermekeim koldusbotra jutnak, hogy feleségem
megöli magát, ha engem elitélnek… eltekintve mindettől, mi lesz az én
tiszta, folttalan, becsületes nevemmel?… Az atyám megfordul, ha
megtudja, sírjában… (Zokogva.) A becsületem! A becsületem! (Ordít.) A
becsületem!
_Én:_ No, de igazán, én…
_Ő:_ Ne beszéljen, ne mentegesse magát… Lássa be hogy ezt nem érdemeltem
öntől, se én, se szerencsétlen családom, – lássa be, hogy meg kell
mentenie engem… Ön nem lehet rossz ember, mint a többiek, akik kabátot
lopnak, gyerekeket ölnek, váltót hamisítanak…
_Én:_ No no…
_Ő_ (legyint): Tessék csak hagyni, én ismerem az embereket, ilyenek
azok! De ön nem tett ilyet soha, ön tehát jó ember… Ön nem tesz olyat,
hogy romlásba dönt egy szerencsétlen, jobb sorsra méltó családot… Nem,
ön nem képes erre, tudom… Éppen ezért jöttem fel önhöz. Holmi
váltóhamisító kabáttolvajhoz nem mentem volna ilyen kéréssel, azt
elhiheti.
_Én_ (fejemet vakarva): Hát kérem… egy kicsit bajos a dolog… én szívesen
visszavonnám a panaszt… de nyilvánosság előtt történt a dolog és így…
_Ő_ (legyint): Tessék kibeszélni hagyni. Nem arról van szó, hogy a
panaszt visszavonja, ezzel nincs segítve rajtam. Biztos felmentésre csak
egy módon számíthatok…
_Én:_ És az?
_Ő:_ Úgy, hogy ön elismeri a váltóhamisítást és a többit, – ezt önnek
meg kell tennie, csak így maradhat a lelkiismerete tiszta a furdaló
vádtól, hogy tönkretett engem és családomat!

NYOMOZOM A DETEKTIVET.
Délben tizenkettőkor megyek haza. A szobaleány azzal fogad, hogy
kerestek: – egy úr keresett, megkérdezte, hogy itt lakom-e, mióta lakom
itt mikor szoktam hazajárni és hogy majd eljön délután.
Sikerült a szobaleány előtt nyugalmat szinlelnem, közömbösen azt
mondtam, hogy jól van, köszönöm, – az előszoba jótékony félhomályában
azt sem veheti észre, hogy elsápadok.
Gyorsan bemegyek a szobába, magamrazárom az ajtót, hogy egy kicsit
összeszedjem magam és meg tudjam fontolni a legközelebbi teendőket. Az
első és legfontosabb, természetesen, hogy innen azonnal el kell mennem,
– de vajjon nem lesik-e már a kaput. A kávéházon keresztül megyek,
aminek kijárata van az udvar felé, – esetleg egy kis álszakáll, az nem
árthat. Bár személyesen úgy látszik nem ismer: legfeljebb személyleírása
lehet. Mindenesetre meg kell tudni, befejezett nyomozás után küldték-e
ki, elfogató paranccsal, vagy csak most van még folyamatban a nyomozás.
Mert mind a két lehetőség más és más elhatározást követel részemről Ha
kész elfogató parancsa van, akkor vagy rögtön elutazom, vagy
jelentkezem, mielőtt rámteszi a kezét, ha azonban csak tartózkodási
helyemet akarja kikutatni, hogy erről jelentést tegyen, akkor egyelőre
elég, ha néhány hónapig ismeretlen helyen elrejtőzöm. Meg kell tehát
tudnom, kicsoda a detektiv, hogy a rendőrségről van-e, vagy az
ügyészségtől.
A kávéházon keresztül sikerült észrevétlenül lejutnom az utcára.
Szerencsémre a harmadik házban lakik egy szinészbarátom. Odamegyek és
elmondom neki a dolgot, azonnal leültet, maszkot csinálunk; fekete
bajuszt és kis kecskeszakáll: így csak nem ismernek fel.
Visszamegyek a kapu elé. Nagyon nyugodtan és megfontoltan kell
viselkednem – és főként a türelmemet nem szabad elveszítenem.
Felcsengetek, hogy kerestek-e, vigyázva, hogy felülről ne láthassanak
meg. Eddig még nem kerestek.
A kapuval szemben van egy kis kávémérés: ott ütöm fel a hadiszállásomat.
Tótosan beszélek a pincérrel, most jöttem vidékről, még nincsen lakásom,
majd itt fogok ebédelni.
Valahányszor ismeretlen megy be a kapun, várok öt percet, aztán
átmegyek, fölcsöngetek, hogy nem kerestek-e. Csak ne tünjön fel a dolog.
Végre öt órakor délután egy alacsony, sárgafelöltős ember jelenik meg:
otthonosan lép be a kapun, nem áll meg a címtábla előtt, fölfelé tart.
Néhány perc mulva már jön is vissza. Érzem, hogy ez az. Megnézem,
merrefelé tart – átfutok, gyorsan fölcsöngetek. Két perccel ezelőtt
keresett ugyanaz az úr.
És most kezdődik a hajsza. Az utca végén látom meg a detektivet.
Befordulni készül éppen egy boltba. Megállok a bolt előtt – mikor
kimegy, bemegyek, megkérdezem, nem ismerik-e ezt az urat. De igen,
szokott ide járni, a nevét nem tudják.
Este, egy vendéglőben, végre rábukkanok. A sarokban húzódik meg, egyedül
egy asztalnál. Oldalt leülök, vacsorát rendelek és figyelem. Semmi
feltünést nem találok egyelőre a viselkedésében. Most már meg kell
tudnom az igazat. Lopva, hogy ne vegye észre, a ruhafogashoz megyek.
Megnézem a kalapját. B. N. monogramm van benne. Ezen a nyomon indulok
tovább.
Fizet, indul. Várok egy kicsit aztán megyek utánna. Sarkában vagyok,
sötét utcákon keresztül kisérem. Arsén Lupinre gondolok, a sok
detektivregényre, amit olvastam, de nem jut okosabb az eszembe, mint a
régi és kézenfekvő módszer: utánnamenni, megtudni, hol lakik.
Ötödrangú szállodába megy be. Kikérdezem a portást. Annyit tud róla,
hogy valami könyvügynök. A szívem megdobban. Agyafurt emberrel lehet
dolgom, precizen és a legmesszebbmenő óvatos sággal dolgozik. Miért
éppen könyvügynöknek adta ki magát? Általában a detektivek vidéki
borkereskedőknek, kataszteri hivatalnoknak, adóellenőrnek szoktak
bemutatkozni. Arról ismeri meg őket az ember. De ez alaposan dolgozik és
eredetien. Könyvügynök! Persze, a könyvek révén akar a közelembe
férkőzni. Rettenetes. Ugylátszik, a hurok szűkülni kezd a nyakam körül.
Szobát bérelek a szállodában, lefekszem. Reggel ott leskelődöm az ajtaja
előtt. Mikor kijön, félreugrom. De meglát. Meghökken: lerohan a lépcsőn.
Végem van! Most a rendőrségre megy. Ha nem vagyok ügyes, most elvesztem.
Az önfentartás ösztöne erőt ad. Kocsiba vetem magam és utána!
A pályaudvarra megy ki. Jegyet vált Pomázra. Borzasztó, ez az ember
mindent tud. Hogy nyomozhatta ki, hogy tiz éves koromban Pomázon voltam
egyszer. Pomázon adatok vannak, esetleg okmányok is gyermekkori
életemről. Ezek bizonyosan mind ellenem szólnak, a modern pszichológia
elméletei szerint bünözésre való hajlamaim bizonyítására. Alapos munka,
annyi szent. Meg kell előznöm, együtt kell érkeznünk Pomázra.
A folyosón leskelődöm. Nem lát meg, azt hiszem, ha csak nincsenek
tükröző készülékei, – de lehet, hogy lyukat fúrt a falon keresztül és
azon vizsgál. Biztosan.
Pomázon sikerül előre leugranom a vonatról. Elbújok egy házikó mögött.
Néhány perc mulva látom, arrafelé rohan. Sápadt, izgatott. Érzi, hogy
nagy munkája befejezéséhez közeledik. Nem rejtőzhetem tovább, még egy
pillanat és meglát. Hiába minden – elvesztettem a játszmát. Hogy is
győzhettem volna? Legjobb, ha megadom magam, akkor talán rá tudom venni,
hogy ne vasaljanak meg.
Elébetoppanok. Megáll. Rámnéz.
– Megadom magam, – mondjuk mindaketten egyszerre. Aztán ő folytatja:
– Nem birom tovább detektiv úr. Két napja próbálok menekülni. Jobb, ha
bevisz, legalább megtudom végre, mivel vádolnak.
Leveszem az álszakállamat. Ő is. Felderül az arca.
– Kovácsik úr? Hát nem emlékszik rám?
– Várjon csak…
– A Pomázi Könyvterjesztőtől… Két évvel ezelőtt hoztam azokat a
detektivregényeket… Gondoltam, már kiolvasta őket és vesz egypárat az
újakból. Már kétszer kerestem a lakásán…
Most aztán itt állok és nem fogom megtudni soha, miért keresett volna a
detektiv, ha csakugyan detektiv lett volna és keresett volna.

IGAZGATÓ ÚR.
_(Ábránd.)_
_Igazgató_ (bejön a helyiségbe. Mindenkit ünnepélyes izgalom fog el,
áhítattal hallgatnak el az emberek és szívdobogva várják, hová fog
leülni. A kártyások szórakozottan dobálják a lapokat, legjobb szeretnék
abbahagyni és odasompolyogni valahogy az igazgató úr közelébe, de
restellik bevallani. A kiszolgáló személyzet halk jelszavakban
intézkedik. Az igazgató nem néz se jobbra, se balra, szigorú és
megközelíthetetlen arccal, összehúzott szemmel egyenesen egy
sarokasztalhoz megy, leül, gyors fejbiccentéssel honorál néhány mézédes
mosolyt, aztán egy ujság olvasásába merül, jelezve, hogy ezért jött ide
és semmi más óhaja nincs)
_Első Oszlop_ (habozás után feláll, megnézi az óráját, mintha menni
akarna, aztán meggondolja magát és odalép az Igazgató úr asztalához.
Rosszul palástolt izgalommal): Megengeded, kérlek?
_Igazgató_ (felkapja fejét, megnézi. Aztán kegyesen): Tessék.
_Első Oszlop_ (leül. Ordítva): Pincér! Nem látja, hogy az Igazgató úr
itt van? Micsoda rend van itt?
_Pincér:_ Azonnal, kérem alássan, már megrendeltem a rendes italt.
_Második Oszlop_ (a másik szobából, ahol kártyázott, kisompolyog és
lassan odaódalog az asztalhoz. Fesztelenül az első oszlophoz): Szervusz.
_Első Oszlop:_ Szervusz. Ülj le.
_Második Oszlop_ (az Igazgató úr felé): Megengedi?
_Igazgató_ (szigorúan megnézi. Aztán egy kemény mozdulattal): Tessék.
(Most komplett a társaság, a terem minden részéből irigyen és áhítattal
nézik őket, nem mernek közeledni, mert tudják, hogy az Igazgató úr
legföljebb a két Oszlopot tűri meg maga mellett, másokat egy fagyos és
lesújtó tekintettel szokott elintézni, ha meg merik szólítani, vagy
kérdezni merik. Igy szoktak ők ülni azokon az estéken, mikor az Igazgató
úr megtiszteli a helyiséget, hármasban, megközelíthetetlenül, a
hírnévnek és tekintélynek és komolyságnak szigetén.)
_Első Oszlop_ (torkát köszörüli. Könnyedén): Beszéltél a miniszterrel?
_Igazgató_ (kis gondolkodás után): Beszéltem.
_Második Oszlop_ (könnyedén): Nevetséges, amit akar tőled, –
természetes, hogy csak úgy lehet a dolgot elképzelni, ahogy te
méltóztattál mondani. A miniszter hamar be fogja látni ezt. (Legyint és
óvatosan nézi az igazgató urat.)
_Igazgató_ úr (gondolkodás után, röviden): Remélem.
_Első Oszlop_ (könnyedén): Természetes.
_Második Oszlop_ (szintúgy): Hát persze.
(Szünet. A terem feszülten figyel, de egy hangot nem hallanak a
szigetről.)
_Én_ (bejövök a terembe. Meglátom a szigetet. A szívem dobogni kezd,
hirtelen elszánom magam és lábujjhegyen, észrevétlenül, oldalról
megközelítem az asztalt. Egy darabig szívdobogva és félénken álldogálok,
aztán mekegve az elfogultságtól és kínosan vigyorogva megszólalok):
Pardon – szabad?… (Tétova mozdulattal mutatok az egyik székre).
_Igazgató_ (elhűlve a merészségen, meredten bámul rám. Nem is felel.)
_Első Oszlop_ (kínosan): Tessék?
_Én_ (fülig pirulva): Hát… hogy szabad egy percre… helyet foglalni… úgy
gondoltam… (Vigyorgok.)
_Második Oszlop_ (lesujtó tekintettel, egyben csodálkozva, felhúzott
szemöldökkel): Ja – leülni? Tessék. (A két oszlop egymásra néz. Az
igazgató mereven maga elé, keresztül a fejemen.)
_Én_ (leülök az ülés legszélére, mint aki minden percben hajlandó
felállani, ha szólanak. Tisztelethelyet hagyok az ülésen, mint a
kérvényekben szoktak, ahol a papirt majdnem üresen hagyják csupa
tiszteletből.)
(Kínos szünet. Ülök és zavartan vigyorgok.)
_Első oszlop_ (az Igazgató úrhoz): Bizonyos vagyok benne, hogy a
miniszter nem is gondolta azt komolyan, hogy másképp is lehet, mint
ahogy mondani méltóztattál.
_Igazgató_ (fagyosan): Remélem.
_Én_ (udvariasan nevetek, mintha az Igazgató úr egy nagyszerű viccet
mondott volna): Hát persze… nagyon jó… már hogy is gondolta volna…
nagyon jó… (Nevetgélek, de aztán elhallgatok, mert senki se nevet.
Hosszú, kínos szünet.)
_Második Oszlop:_ Nem arravaló ember a miniszter. Nem gondolod, kérlek
alássan?
_Igazgató_ (szünet után): Esetleg. (Nagy szünet.)
_Én_ (hogy valamit mondjak): Én is úgy gondolom, hogy nem arra való.
Másféle hivatáskörben megfelelne… a képzettségénél fogva… (Szünet.
Alázatos mosollyal): Nem tudom, igazat tetszik-e adni ebben… (Szünet.)
hogy más hatáskörben… képzettségénél fogva… (Szünet. Köhögök.)
_Igazgató_ (az Első Oszlophoz, határozottan): A miniszter más
hatáskörben sem felelne meg, mivel rossz államférfinek tartom.
_Második Oszlop_ (legyint): Természetes.
_Én_ (pirulva és alázatosan): Pardon. Nem úgy értettem, hogy milyen
államférfi… hanem, hogy a képzettségénél fogva…
_Igazgató_ (az első Nagymesterhez): – Sehogy sem felelne meg, mert…
_Én_ (zavartan mosolyogva): Pardon… félre tetszik érteni… nem azt
kérdeztem, hogy milyen államférfi… hiszen ezt… (szerényen és kedvesen)
Igazgató úr, mint teljesen korlátolt és hozzánemértő ember nem
állapíthatja meg – hanem, hogy a képzettségénél fogva…
_Igazgató_ (rámnéz, nem hisz a fülének, azt hiszi, tévedett. Keményen):
Hogy tetszik mondani, hogy a miniszter korlátoltsága?…
_Én_ (pirulok-pirulok zavaromban, alázatos mosollyal): Jaj. Istenem,
dehogy… nem tetszik érteni, olyan bután fejezem ki magam… (előzékenyen
magyarázva): úgy értem, hogy izé… hogy az Igazgató úr… hogy ön;
(meghajtva magam felé zavaromban) mint teljesen korlátolt és
tehetségtelen ember nem is itélheti meg azt, hogy a miniszter milyen
államférfi… hanem hogy a képzettsége…
_Igazgató_ (az Első Oszlophoz): De hogy mondja kérem? Nem értem. Hogy a…
miniszter…?… Pardon, nem értem… hogy ki a teljesen…
_Én_ (egészen odavagyok zavaromban. Hebegve és vigyorogva): Hát izé… az
Igazgató úr… úrnak tetszik lenni… úgy gondoltam… nem tetszik érteni?
_Igazgató_ (sápadtan emelkedik, megdermedve néz rám): Hogy én – hogy mi
vagyok én?
_Én_ (felállok. Zsebredugom a két kezem, hangosan): Ja, maga! Hogy maga
mi? Egy egészen ostoba és tehetségtelen, nagyképű fráter. (Megfordulok
és zsebredugott kezekkel, ráncigálva indulok a másik asztal felé, mire
hangosan a pincérhez): Tóni – egy feketét!

„SZUBJEKTIV LELET“

I. _Dr. Ugyanaz, délelőtt, a sorozáson._
_Dr. Ugyanaz_ (megtört tekintetű, bús, tönkrement emberi roncs,
elgyengült férfierő, beesett szemek, tétova mozdulatok. Hajlott háttal,
köhögve lép az orvos elé. Halkan suttogva beszél.)
_Orvos_ (miután az objektiv leletet felvette): Most következik a
szubjektiv lelet, az egyén saját bevallása alapján. Hány éves?
_Dr. Ugyanaz:_ Öreg vagyok… nagyon öreg…
_Orvos:_ A nacionálé szerint harminckét éves.
_Dr. Ugyanaz_ (fájdalmasan): Nem az az öreg, doktor ur, aki messze van a
bölcsőtől, – de aki közel van a koporsóhoz.
_Orvos:_ Szülei élnek?
_Dr. Ugyanaz:_ Élni éppen élnek, ha élet az, éjjel-nappal
lelkiismeretfurdalások között fetrengeni, hogy ilyen szánalmas beteg
korcsnak adtak életet, amilyen én vagyok, magamnak és az emberiségnek
gyötrelmére.
_Orvos_ (a szívet vizsgálja): Vegyen lélegzetet.
_Dr. Ugyanaz_ (akkora lélegzetet vesz, mint egy kis kolibri).
_Orvos:_ Nem tud nagyobbat lélegzeni?
_Dr. Ugyanaz_ (rémülten): Még ennél is nagyobbat? Szent Isten, hiszen
megreped a tüdőm. Még soha ennyi levegőt nem ettem egy harapásra.
_Orvos:_ Mutassa a nyelvét.
_Dr. Ugyanaz_ (legyint): Ne is nézze meg, doktor úr – a doktor úr
érzékeny lelkű embernek látszik – nagyon szomorú látvány az én nyelvem,
doktor úr… megmondom őszintén.
_Orvos:_ Volt valami szervi betegsége?
_Dr. Ugyanaz:_ Nekem? Tudtommal nem volt, – ha csak féloldali agyrák nem
számít szervi betegségnek – tudniillik mindig arra volt gyanuja az
orvosomnak…
_Orvos:_ Szokott szédülni?
_Dr. Ugyanaz:_ Csak a szédülést ne emlegesse, doktor úr, mert mindjárt
összeesek. Kénytelen vagyok állandóan a kocsiúton járni, mert ha a járda
széléről lenézek, mindjárt elszédülök.
_Orvos:_ Különben semmi panasza nincsen?
_Dr. Ugyanaz:_ Különben semmi. Ha így tartom a fejem, féloldalt, akkor
valami tompa nyomást érzek a derekamban. Ha a derekamat mozgatom,
ugyanazt a tompa nyomást a fejemben érzem. Néha olyan érzésem van a
mellemben, mintha a fájós lábam sajogna, néha meg percekig nem tudok
lélegzetet venni a fülemen keresztül. A vesetájon szaggató nyílalást
érzek olyankor, mikor az orromat fúvom – néha meg úgy szeretnék sírni,
magam sem tudom, hogy miért. Esténként, mikor hálni jár belém a lélek,
sokszor olyan állapotban vagyok, hogy már alig találom meg az ágyat.
Különben nem tudok semmit, ha csak azt a veszett kutyát nem, aki egy
órával ezelőtt megharapott.
_Orvos:_ Ezek a foltok a karján mitől vannak?
_Dr. Ugyanaz:_ Ez? Ez semmi, egy pár hullafolt. Bizalmasan megsughatom a
doktor úrnak, hogy már két hónappal ezelőtt meghaltam. Csak nem akarok
elhencegni vele.
_Orvos:_ Jól van. Frontdiensttauglich.

II. _Dr. Ugyanaz, délután, a biztosító-társaság orvosánál._
_Dr. Ugyanaz_ (kihúzott derekú, délceg, villogó szemű fiatal atléta.
Döngő léptekkel méri át a szobát. Érces bariton, ringó csípők.)
_Orvos:_ Hát kérem, amint mondtam, a díjszabás meghatározása attól függ,
hogy milyen sánszai vannak önnel a társaságnak. Ha a vizsgálat kideríti,
hogy egészséges ember, aki megéli a biztosított összeg lejárását,
természetesen kisebb díjakat állapítunk meg. Hány éves?
_Dr. Ugyanaz_ (szégyenlősen): Jaj, Istenem, – szinte restellem… olyan
bohó vagyok…
_Orvos:_ De hiszen a nacionálé szerint harminckét éves…
_Dr. Ugyanaz:_ Nem az a fiatal, aki közel van a bölcsőhöz, hanem, aki
messze van a koporsótól.
_Orvos:_ Szülei élnek?
_Dr. Ugyanaz:_ Apám korelnök a „Matuzsálem“ című aggastyán-klubban.
_Orvos_ (szívét vizsgálja): Vegyen lélegzetet.
_Dr. Ugyanaz_ (akkora lélegzetet vesz, amekkorából szükség esetén
egy-két hétig eléldegélhetne a tenger fenekén.)
_Orvos:_ Ne olyan nagyot…
_Dr. Ugyanaz:_ Még ennél is kisebbet? Hiszen megfulladok.
_Orvos:_ Mutassa a nyelvét.
_Dr. Ugyanaz_ (félméternyire kilógatva a nyelvét): Nézze meg ezt a
nyelvet, doktor úr, nem azért mondom, – csak tessék bátran megtapogatni
– ilyen nyelvet nem egyhamar lát a doktor úr Pesten – direkt gusztusom
van rá néha, hogy leharapjam és megegyem, olyan friss és gusztusos.
(Megveregeti a nyelvét.)
_Orvos:_ Volt valami szervi betegsége?
_Dr. Ugyanaz_ (sóhajt): Sajnos… be kell vallanom, hogy volt.
Gyermekkoromban súlyos orrviszketésen mentem keresztül, de még idejében
megvakartam az orromat és elmult. Azóta jól érzem magam.
_Orvos:_ Szédülni szokott?
_Dr. Ugyanaz:_ Sajnos, elég gyakran. Valahányszor repülőgépen ülök és a
gép darabokra törve zuhan fejjel lefelé. Különben nem.
_Orvos:_ Egyéb panasza nincs?
_Dr. Ugyanaz:_ De igen… Nem merek disznók közelébe menni, mert gyakran
megtörtént, hogy makknak néztek. És egy állandó szorongás van bennem,
hogy annak idején, két-háromszáz év mulva, mikor már meguntam az
életemet, nem tudok majd meghalni.
_Orvos:_ Jól van, köszönöm. (Megírja a biztosító-társaságnak a
jelentést, melyben nem ajánlja fölvételre a jelentkezőt, mert a
vizsgálat arra enged következtetni, hogy néhány év mulva tökéletesen
meghülyül és munkaképtelen lesz.)

A BURDONBENGHI BUMERANG.
Monstre-film huszonkét részben, 316 felvonásban.
=Az ausztráliai „Ultrahyper“-cég felvétele.=
_Az első felvonás rövid tartalma:_
Kentudey, az ausztráliai elefántgyár igazgatója haragos viszonyban él
legjobb barátjával, Ram-Ram bánya-kapitánnyal, aki évek óta üldözi
szerelmével a szép Mág Maryt, a „prerik nősténybikáját“, ahogy őt egész
Előindiában nevezik a vállain átvetett két pofaszakáll miatt, melynek
titkát csak Ecrlton ismeri, aki egy buvárszállítmány menetleveléről
lenyalt egy bélyeget, amit a vakmerő Tsinfu mérgezett cián-tortába
kevert, a Kékfenekű Emberhangyász visszakaparítja és ezzel megmenti
Ázsiát a fenyegető katasztrófától.
Már-már sikerül a csel, midőn Teddy, aki az Eiffel-torony tetejéről
lecsüngő tengeralattjáró biztosító szelepeit átharapta, a medencében
összegyült vizet ráereszti arra a gyorsvonatra, amelyen Burdon és Harry
utaznak a biztos halál felé. Mag Marynak annyi ideje van csak, hogy
elkapja a gőzharangot: de a gyémántgumit már nem tudja megmenteni, az a
gaz cselszövők kezére kerül. A szép Ellen, aki magához ragadja a
hatalmat, levelet ír Parlton-nak, amelyben értesíti, hogy öt és fél
perce van még hátra, amíg a dugattyú eléri az emeletet. Parltont a
szerelem se tudja visszatartani, látván, hogy minden ellene fordul,
felfedi Kentudey előtt az egész összeesküvést. De már késő: a két
elefánt nem birja tovább a majomhajszeszt, amit Link, a kémikus, ki csak
cselből állt a Vasmirígy szolgálatába, hogy a cselszövők számára
kikémlelje Parlton terveit, a pincéből fejlesztett Hipperittel
összeforrasztott csőben bocsát rendelkezésére a végső haláltusáját vívó
szerelmes pár védelmezőinek.
Ugyanott megtalálják a tojásokat is: most hát nyilvánvaló, hogy Gertrúd
nem a nevelő kisasszony volt hanem maga Ten, a „korvettevő“. Lifi nem
ismeri fel azonnal ellenségét, úgy tesz, mintha álruhában akarná
megtéveszteni apját, de csak azért, hogy Poll, aki be van avatva a
szalámigyilkosok tervébe, azt higyje, hogy Mag Mary volt a
páncélszekrény tokjában, mikor a Frásztörő Álarc lenyúzta a bőrt fivére
könyökéről, hogy a rejtelmes írás birtokába jusson. Marynek nem sikerül
Allan hasüregében megtalálni a szelencét, de annyi ideje még van, hogy
értesítse a vezetőséget. Egy kis intermezzó után, melyben a két
szerelmes végre megpihenni látszik a kéményben, amelyből nyugodtan
lóghatnak fejjel lefelé, mert Ten visszaigazította a csontpalack
mutatóját s így a kígyók nem mászhatnak fel; Mag Mary döntő lépésre
határozza el magát. Úgy tesz, mintha már megkapta volna a titokzatos
lekvárzsibbasztót és színleg leugrik a cseremiszeket szállító
repülővonat lőportartályából – de Poll, aki már várja a ballonban,
elkapja a csolnakot, épen akkor, mikor a csapot kinyitották és a lovasok
elérték a holdfogyatkozást.
Ebből nyilvánvaló, hogy ki volt a gyilkos és a fiatalok egymáséi
lehetnének, ha az ősi kastély gázfejlesztőjében nem találnák meg a
levelet, melyből kiderül, hogy Mary születendő gyermeke tudhatja csak a
titkot. A következő felvonásban erről is megtudhatjuk az igazságot.

A HAJÓHINTA
Ha jól emlékszem, mindahárman egyszerre szálltunk be, mikor a hajóhinta
még állott. És hogy én a középre kerültem, ennek se valami különösebb
törekvés vagy ambíció volt az oka, se mérséklet vagy szerénység –
egyszerűen a középre kerültem, mivel ott szálltam be és mivel alapjában
véve soha nem nagyon törődtem vele, hogy jól legyek elhelyezve
külsőségekben: én egyszerűen hintázni szerettem volna, ringatózni és
lebegni, mert ringatózás és lebegés közben szépeket szoktam érezni és
gondolni a hintázásról. És mivel tudtam, hogy a hinta mindenkit
meghimbál, aki felül rá, nagyon mindegy volt nekem társadalmi
elhelyezkedésem.
Balra tőlem, a hajóhinta farába, szálas, derék legény állott: kovács
lehetett vagy vasesztergályos; nem tudom biztosan, de úgy rémlik, mintha
kalapács is lett volna a kezében. Nyugodtan állt és fütyörészett és