Ne bántsuk egymást: Ujabb tréfák - 6

darabban – hát azt már mégse lehet, ez már sok, ez képtelenség, ilyen
jól játszani, azt már nem is szabad, ez már piszok disznóság, a keservit
az ilyen szinésznek, nem szólna az ember, ha éppen csak olyan jól
játszana, ahogy még soha a világon szinész nem játszott, hát az ember
azt mondaná, na, na, jól van, – de ilyen istentől rugaszkodott
fertelmetesen képhetetlen őrületes mértékben jól játszani, ez már
arcátlan pimaszság és intendatura! Igen, a legnagyobb intendatura, sőt
indemniti! Nekünk igazán csak nem érdekünk, hogy a Világegyetem-Kabaré
előadását dicsérjük, dehát ami ott végbemegy, az már irtózatos őrülete a
viharzó művészi tökély kiámulhatatlan vészes meredélyének, amit csak a
siker legkáprázatosabb naprendszerének tüzes istencsodája szempontjából
kiokádhat magából a világ.
*
– Tessék, szerkesztő úr, a Világegyetem kommüniké.
– Mutassa csak, fiam… Hát jó, jó, fiacskám, de tudja, egy kicsit
melegebben, melegebben… Nem ilyen szárazon, egy kicsit több dícséret…
Nehogy megint telefonáljon nekem az igazgató, hogy leszállítják a
pausálét.

KIVÉGZÉSEM.
– Nagyságos úr! Nagyságos úr!
Átfordulok a másik oldalamra.
– Nagyságos úr! Hét óra! Tessék már gyorsan felkelni.
– Ugyan, hagyjon, mit akar… Minek?
– Nyolckor van a kivégzés, megint el tetszik késni.
Nyolckor kivégzés? Persze, erről megfeledkeztem. Brrr, ilyen korán
felkelni, a szoba még hideg… és tulajdonképpen minek is? No igen, a
kivégzésem… Ilyesmi miatt nem hagyják aludni az embert.
Mit vegyek fel? Szmokingot, délelőtt? Á, jó lesz egyszerű fekete…
– Halló! Halló!
– Tessék…
– Szerkesztő úr? Tessék már jönni, már mindenki itt van, nem lehet
váratni az urakat.
– Jó, jövök már.
Na, csakhogy az utcán volnék. Hü, de álmos vagyok. Mégis kíméletlenség
ilyen korán végezni ki az embert. Reggelizni sincs időm. Hogy akarják.
hogy az ember felkeljen hétkor csak azért, hogy nyolckor kivégezzék?!
Tönkreteszik a napomat, az életemről nem is szólván.
Villamosra üljek? Merre is van az a vesztő hely? Ni, a Milán.
– Szervusz!
– Szervusz, Milánkám! Nem tudod, merre van a vesztőhely?
– Dehogy nem, a hetvennyolcasra ülj fel, a végállomásnál balra. Miért?
– Kivégzésem van.
– Ja igaz, persze… olvastam a reggeli lapokban… Ejnye, ejnye, igazan…
Fogadd részvétemet.
– Köszönöm. Mit szólsz hozzá, disznóság, nem?
– Elég disznóság történik mostanában, hadd el… Két szobámat rekvirálták
el, éppen most, mikor meg akarok nősülni… Egészen oda vagyok. Tudod,
milyen szerencsétlen, érzékeny természetem van, az ilyesmi napokra
elveszi a kedvem…
– Ugyan, ugyan Milánkám… majd jobbra fordul…
– Te könnyen beszélsz. Te egy jókedvű ember vagy, azonkívül, ne vedd
rossz néven, őszintén megmondom, önző ember is vagy, hamar túlteszed
magad másnak a baján, most is látom, ide se figyelsz, nem tudsz öt
percig foglalkozni a bajommal.
– Ne haragudj, édes Milánkám…
– Nem, nem… szervusz.
– Szervusz.
Biztos, elkések. Nem jön villamos. Na végre.
– Oda-vissza tetszik jegy?
– Csak oda.
Megint valaki.
– Csakhogy utólértelek… Fiacskám, mit irjunk a félhivatalosba?
– Miről?
– Hát… izé… erről a mai… izédről…
– Ja, a kivégzésemről? Bánom én, amit akartok.
– Jó, már megint könnyelmű vagy… Nincs egy kis lámpalázad?
– Nincs. Ince rendezi a dolgot, nem lesz semmi zavar.
– Apropó, nincs egy szabadjegyed, az unokanővérem szeretne megnézni…
tudod, nagy tisztelőd…
Na, itt vagyunk. Ugy látszik, ez az… Elég sokan vannak, ahhoz képest…
Még nem felejtettek el az emberek… Igaz, hogy ma mindenre van közönség.
– Szervusz, Ince. Sokan vannak?
– Elegen. Csak siess, már el kellett volna kezdeni.
– Jó, megyek már.
Brrr! De csunya. Alászolgája. Igen, itt vagyok.
– Kedves mester… egy autogrammot…
– Tessék.
No, a formaságokon tul lennénk. Azt hiszem, elég strammul viselkedtem,
báró úr, nem? Szervusz Desirée, te is itt vagy? Mit szólsz hozzá? Hogy
mondod? Hogy nem adtam le a kéziratot _A Szemlének_? Ugyan, hagyd el,
nem megigértem, hogy jövő hétre meglesz? Hát ez ki? Ja, a pap.
– Kezét csókolom, tisztelendő úr.
– Gyónjon meg, édes fiam.
Letérdelek, esküre emelem a kezem.
– Gyónok. Nem tehettem másképen. Amit el követtem, nem tehetem jóvá. Nem
és nem, itt a vérpad előtt sem vagyok hajlandó megbánni és nem vagyok
hajlandó visszavonni – itt a vérpad előtt még egyszer, ünnepélyesen
kijelentem, hogy marhaságnak tartom, igenis, marhaságnak, hogy még
mindig négy órakor kell bezárni a boltokat, mikor már hétig világos van
és nem fogyaszthatják a villanyt, ami miatt a zárórát kitalálták. Itt
állok, mást nem mondhatok – és most gyerünk.
Vigyázz – kész – tűz!
Na, ez a hét jól kezdődik.

AZ IDEÁLIS POKOL.
Jaj Istenem, de gyönyörűet álmodtam! Talán harmatos mezőben bárányt
legeltettem? Dehogy. Avagy talán piros szamócát szedegettem szőke
leánykával? Fenét.
Azt álmodtam, hogy a pokolban voltam: annak is a fészkes fenekén.
Vergilius mester, aki szíves volt kalauzolni, elnézően mosolygott, mikor
téveteg szavaimból azt vette ki, hogy holmi tüzes kemencéket,
lávafolyókat rotyogó szurok-fazekakat várok. Jóakaratuan
figyelmeztetett, hogy csak tartsam fent a felöltőmet, nem kell aggódnom
váratlan hőváltozástól. Ezeket a híreket, mondta mosolyogva, egy olasz
ujságíró terjesztette, valami Dante nevű, aki néhány év előtt itt volt
riporton.
Az egész intézmény inkább valami nagy szállodához, vagy szanatóriumhoz
hasonlít, hosszú folyosók mentén szobákkal, a szobák ajtaján szám,
esetleg a páciens névjegye.
– Talán – kezdte a mester, egy oldalépületbe érve – az új szállítmány
fogja érdekelni szerkesztő urat. Csak Budapestről ezerkétszáz urat
kaptunk kezelésre aznap, mikor a háború váratlanul véget ért.
– Hát véget ért? – csodálkoztam.
– Még pedig olyan hirtelen, hogy senki se számított rá. Alig volt
helyünk, egyszerre olyan tolongás lett. De most már, hála Istennek,
rendben vagyunk, mindenki lehetőség szerint külön szobát kapott és
rendszeres kezelésben élvezi a tíz-húszezer évig tartó rövid kis kúrát.
Találomra nézzünk be valamelyikhez.
Orrfacsaró szappanszag ütött meg, amint az első szobába beléptünk; de a
füleimet is be kellett fogni, olyan ordítás fogadott. A szoba közepén
alacsony széken meztelen ember ült, az ordított. Két ápoló fogta, másik
kettő pedig óriási szappandarabokkal dörzsölte megállás nélkül,
eszeveszett gyorsasággal. Köröskörül a szoba tele volt szappannal: a
földön méter magasan állt a szappanhab. Percek mulva ismertem csak rá.
– Blau, maga az? – kiáltottam csodálkozva.
– Ő az, – felelte helyette a mester – egyik kedvenc páciensünk. A kúra
különben elég hosszadalmas lesz. Ez az úr szappant vásárolt össze, még
pedig kilenc vagonnal: mind megvolt, mikor a bessz lecsapott.
Gondolhatja, eltart néhány évig, míg ezt a sok szappant lemossuk rajta.
– Hát ebből áll a kúra?
– Nagyon természetes. Ezen az osztályon csupa összevásárlók vannak, akik
készleteikkel spekuláltak s akiket váratlanul ért a háború vége. Most
úgy kezeljük őket, hogy mindegyiknek magának kell elfogyasztania,
elköltenie, felhasználnia a kis készletecskéjét, amit összevásárolt.
Hideg futott végig a hátamon, a szívemben pedig valami édes öröm.
Másik szobába nyitottunk: a szoba felét egy rettenetes hústömeg foglalta
el, mely kínosan vonaglott, lihegett. Csak tüzetesebb vizsgálat után
ismertem fel a tömegben egy kereskedő-ismerősöm körvonalait. Két ápoló
tömte bele a zsírt, amit összevásárolt. Megnyugtattuk, hogy jó pár száz
métermázsa még hátra van.
Annál soványabb volt a következő szoba lakója. Viaszsárga arcán
rettenetes torz-fintorban táncoltak a lemart vonások. Kiégett szemeiből
száraz savó folydogált. Már a második hektoliter ecetnél tart.
Udvariasan köszöntöttem és válaszra nem várva, megkérdeztem tőle, adná-e
olcsóbban a tíz krajcáros ecet literjét három korona hatvan fillérnél?
Emlékeztem rá, hogy ennyit kért érte legutóbb, mikor találkoztunk.
Óriási, lejtős deszka állt a másik, tágas szoba közepén. Ebben a
szobában több vendég tartózkodott, mindegyik tetőtől-talpig bőrbe
öltözve: bőrcipőben, bőringben, bőrharisnyában, bőrkalapban fetrengtek,
izzadtak és kínlódtak a túlfűtött helyiségben, verítékes homlokukat
bőrzsebkendővel törölgetve. Egyik-másik a lejtős deszkán csúszkált fel
és le, hogy hamarabb kopjék a bőr, mert addig nem eresztik őket, míg el
nem kopott rajtuk minden bőr, amit összevásároltak.
Ennek a szobának tőszomszédságában lihegve szaladgált körbe-körbe egy
leromlott, lesoványodott úriember. Blazsek volt, a cipő-összevásárló.
Nem állt meg kérdésemre felelni, még csak a huszadik cipőt tudta eddig
agyonszaladgálni és még tízezer volt hátra.
Elkeseredett munkában találtam a szemközti szoba lakóját is. Aprópénzt
számolt. Minden falatot, amit lenyelt, óriási áron kell megfizetnie; de
csak fillérekben fogadják el tőle és ha egy fillérnyi hibát követ el,
újra kell kezdenie az egész számítást. Ez az ember aprópénzt vásárolt
össze, hogy rézgálicot csináljon belőle, kétezerháromszáz százalékos
haszonra. Ujjairól vér csorgott és szemében őrület lobogott.
Egy másik szobából megint fültépő ordítás szakadt ki ajtónyitásra.
Műtőasztalon feküdt a paciens és javában dolgoztak rajta: lábait vágták
le éppen. Az illető úr művégtagokat vásárolt és most mindegyiket rajta
próbálták ki és neki kellett elhordania. A különböző hosszúságú
műlábakra való tekintettel már huszadszor vágtak le lábaiból egy újabb
és újabb darabot, hogy a megfelelő műlábat felvehesse. Hasán, mellén,
nyakán sérvkötők feszültek.
És így tovább, mindegyik szobában más és más összevásárló tünt elém, – a
fejem zúgott, forgott velem a világ. Kértem a mestert, hagyjuk abba.
– Itt már úgyis vége van, – mondta ő – ez az utolsó szoba üres.
Szép, tiszta, magános szoba volt, kényelmes nyugágy az ablak mellett. Az
ablakon távoli, üres mezőkre nyílt kilátás, – kék ködbe vesző, festői,
de kopár hegyek meredeztek a távolban.
Kértem a mestert, tartsa fenn nekem ezt a szobát: itt zárkózom majd be a
világ zajától távol, hogy elnyűjjem és elviseljem a megismerések,
tanulságok és gondolatok meddő, rengeteg anyagát, amit a háború alatt
összegyűjtöttem magamnak.

BARÁTOM, A NÉMET.
Barátom, a német, reggel nyolckor érkezett meg a pályaudvaron, ahol már
vártam reá. Frissen szorította meg a kezem, csúfolt, hogy milyen álmos
vagyok. Mondtam neki, hogy menjünk reggelizni.
– Az ember reggel megfürdik, tornázik egy kicsit, akkor aztán ilyen
friss lesz, mint én, – mondta.
Ajánlottam, hogy üljünk kocsiba. A német térképet vett ki, megnézte,
milyen messze megyünk, kiszámította, mennyibe kerül az taxaméter szerint
és előre oda akarta adni a kocsisnak az összeget. A kocsis azt
állította, hogy neki ezért az útért több jár. Én már szerettem volna
menni, de a német ragaszkodott hozzá, hogy a kocsisnak ennyi jár, egy
fillérrel sem több. Rendőrt hívott és felíratta a kocsist, aztán gyalog
megindultunk.
– Megérdemlitek, hogy úgy éltek, ahogy éltek – mondta a német, – mert
mindent eltűrtök, nem törődtök a rendeletekkel, tűritek a jogtalanságot!
Ha mindnyájan úgy viselkednétek, ahogy én ezzel a kocsissal, már régen
rend volna itt.
Igazat adtam neki, nagyon igaza van, rémes, hogy nálunk hogy bánnak a
közönséggel. Csupa ilyen ember kellene nekünk, mint ő – gondoltam
magamban lelkesen.
Fáradtan, de felvillanyozva ültem le a kávéházban. Kávét rendeltem
magamnak, ő várt. Elhozták a kávémat.
– Mi ez? – mondta a német. Mutasd csak.
Egy kis csövet vett elő, beletette a kávémba, aztán megnézte a csőben
levő folyadékot. Gúnyosan bólintott és egy lepecsételt üveget szedett
elő.
– Ezt a kávét azonnal elvisszük a rendőrségre, hamis tej van benne és
nem az előírt mennyiség. Majd én megmutatom neked, hogy kell rendet
csinálni.
Beöntötte a kávét az üvegbe, odahívta a kávést, felírta a nevét,
aláíratott vele egy nyomtatott blankettát, hogy a kávét ő szolgáltatta
fel és felállt.
Csodálattal követtem a rendőrségre, ahol meg állapították, hogy a
németnek igaza van, a kávést azonnal beidézték, ott előttünk
megbüntették öt napi elzárásra, a kocsist, aki közben már szintén
odakerült, szintén elítélték, velünk kezet fogott a fogalmazó,
megköszönte, hogy figyelmeztettük a rendőrséget és kért, hogy máskor is
így tegyünk.
Ez már igen, mondtam magamban, ezek a németek értik a módját. Közben dél
lett, éhesen és megelégedetten azt ajánlottam, menjünk be egy
vendéglőbe.
Bementünk egy vendéglőbe, főzeléket rendeltem feltéttel, utána egy
tésztát. A német várt. Elhozták a főzelékemet.
– Mutasd csak – mondta a német.
Kis mérleget szedett ki a zsebéből, rátette a húst és lemérte. Aztán egy
kis, e célra készült dobozt vett elő, betette a húst és hívatta a
vendéglőst.
– Ez a hús másfél dekával kevesebb, mint ahogy elő van írva – mondta.
Irja alá ezt a blankettát, hogy itt szolgálták fel, mert magammal fogom
vinni.
Ugyanígy járt el a tésztával is. Elszörnyűködve kelett elismernem, hogy
félannyit adtak, mint amennyi elő van írva a rendeletben, de mindjárt
láttam, hogy milyen kicsi, mikor hozták, még gondoltam is, hogy na,
ezzel ugyan nem lakom jól.
– Majd én megmutatom neked, hogy kell ezekkel elbánni, – magyarázta a
német. Gyerünk a rendőrségre.
A rendőrségen nagy örömmel fogadtak bennünket, megdícsérték
buzgóságunkat, azonnal beidézték a vendéglőst, elítélték ötszáz korona
pénzbüntetésre.
– Nahát, – mondtam lelkesen – ezt nem hittem volna, hogy ez így megy.
Hiszen itt lehetne élni, csak az emberben annyi energia volna, mint
ebben a németben. Hiába, nem lehet legyőzni őket!
És utópisztikus lázálmomban már láttam a rabszíjra fűzött árdrágítókat,
felhalmozókat, rendeletmegszegőket.
Hazafelé menet a vásárcsarnokon jöttünk keresztül. Míg a német az
árszabályt olvasta a táblán, én felhasználtam az időt és vettem két
forintért egy szafaládét. Már éppen bele akartam harapni, mivelhogy a
gyomrom korgott egy kicsit, meg néhány kisebb szikrát is láttam a
levegőben, a szemem előtt – amikor egy erélyes kéz kikapta a szájamból.
A német szigorúan nézett rám.
– Mennyiért vetted ezt?
– Két… eee… egy forintért – hazudtam, magam sem tudtam, hogy miért.
– Úgy! De hiszen az árszabály szerint ennek az ára egy korona ötven.
Zsebrevágta a szafaládét, előszólított egy rendőrt, felszólította, hogy
a kofát azonnal hozza be velünk a rendőrségre.
Kocsiba ültünk és mind a négyen a rendőrségre mentünk, ahol mint régi
ismerősöket fogadtak. A német díszoklevelet kapott, mint a közügyek
lelkes munkása. Kicsit késő volt már, mikor a kofa elítéltetése után
ismét lekerültünk az utcára.
– Azt hiszem, – mondtam némiképen elgyengült hangon – legjobb lesz, ha
egy szállodába megyünk aludni, én, őszintén szólva, nem tudom, miért de
gyengének érzem magam, hogy hazáig menjek.
A szállodában nem volt szoba. Már el akartunk menni, mikor az egyik
pincér félrevont bennünket, hogy dupla áron adna egy szobát. Ki akartam
venni az erszényemet, de a német lefogta a kezemet. Felírta a szállodás
és a pincér nevét és felszólított, hogy menjünk a rendőrségre.
– Kérlek szépen, – mondtam – egy kicsit fáradt vagyok. Nem mennél
egyedül? Én majd itt a kapuban megvárlak.
Igéretemet vette, hogy megvárom és még egyszer biztosítva róla, hogy
majd ő rendet csinál, elment. Én leültem a kapu előtt a lépcsőre,
elgondoltam magamban, hogy ez hiányzik nekünk, ez a szervező erő, ez a
rendszeres, lelkiismeretes energia, akkor majd nem lehet velünk így
bánni, kéjjel festettem magam elé, hogy fogják elítélni a gyalázatos
szállodást és pincért, rajongva üdvözöltem magamban barátomat, a
németet, kinyújtottam a lábam, lehajtottam fejem a küszöbre és csendesen
éhenhaltam, mivel egy kicsit éhes voltam.

IDŐGÉP.
H. G. Wells kitünő találmánya, az időgép megállt a ház előtt. Gyorsan
belepattantam és megindítottam a motort visszafelé. A kerekek zúgva
lendültek neki: eszeveszett gyorsasággal forogni kezdett a légcsavar.
Egy helyen álltunk, de én tudtam, hogy utazunk: az időjelző óra sebesen
zörgött, órák és napok pár pillanat alatt futották körül a kört: egy
perc mulva az évjelzőmutató 1916-ot, majd 1915-öt mutatott. Még egyet
csavartam a kormánykereken… 1914… október… szeptember… augusztus…
július… 28… 26… 24… stop! Helyben vagyunk. Egy nyekkenés, a gép megállt.
Kiugrottam a gépből és körülnéztem. Ugyanazon a helyen álltunk, ahol az
imént – – de milyen változás! A Köruton ragyogva égnek az ívlámpák,
szaladnak a félig üres villamosok. Egy kávéház ablakából flanellruhás úr
bámult ki felém kiváncsian: előtte kávé, dupla habbal, két
császárzsemlye az asztalon és egy pasztrána – ki emlékszik még a
pasztránára?
Egy percre elkábultam a rámzuhogó emlékek hatása alatt – de aztán
eszembe jutott, hogy nem merengeni jöttem az időnek ebbe az elmult
tartományába. Nekem itt fontos és sürgős dolgom van és egy óra mulva
utazom vissza, a gépet csak hatig kaptam kölcsön.
Munkára hát, gyorsan! Gyerünk csak: szedjük össze az eszünket, hol lehet
most az az illető úr, akit én keresek? Otthon aligha, most félöt lehet –
négy évvel ezelőtt én ilyenkor az Abbázia-kávéházban szoktam ülni,
hátul, az egyik páholyban.
Villamosra ültem és perc mulva leszálltam. Jól sejtettem: már az ablakon
keresztül megismertem magamat. Ott ültem a rendes helyen: a hajam
valamivel sűrűbb és arcom tíz évvel fiatalabb. Valamit írtam éppen.
Lihegve futottam be és leültem, szemben magammal, az asztalhoz.
_Én 1918-ból:_ Szervusz! Kérlek, ne csodálkozzál sokat, kevés időm van.
Sürgősen beszélnem kell veled.
_Én 1914-ből_ (felnéz, kissé meg van lepetve, nem nagyon): Ejnye… hol
láttam én már magát?
_Én 1918-ból:_ Sehol. Te nem ismersz engem, én jól ismerlek. De most nem
erről van szó.
_Én 1914-ből_ (vállat von): Nekem mindegy. De, de talán jöhetnél
későbben, kérlek, látod, most dolgozom…
_Én 1918-ból:_ Mit dolgozol, szerencsétlen?
_Én 1914-ből:_ Egy humoros krokit írok. Őrült vicces dolog,
kérlekalássan. Hallgasd csak. (Olvas.) „Az idén télen olyan kevés a
szén, hogy egy országgyűlési képviselőt láttam, aki maga hajtotta a
szeneskocsit hogy biztosan berakhassa a pincéjébe.“ (Röhög.) Őrült jó,
nem?
_Én 1918-ból_ (csodálkozva): Ez egy vicc?
_Én 1914-ből:_ De ez még semmi! Itt alább azt írom, hogy ezt már nem
lehet kitartani, tizenkét koronát kérnek egy spulni cérnáért. (Röhög.)
Jó?
_Én 1918-ból:_ Ez egy humor?
_Én 1914-ből:_ Hát akkor ezt hallgasd meg: A kroki végén szerepel egy
zsidó, mint… hahaha… mihint… hö… hö..: hö::: mint::: orosz… jaj az
oldalam… mint orosz miniszterelnök… (fuldoklik a röhögéstől).
_Én 1918-ból_ (szánakozva): Na fiam, mondhatom, én nagyon sokat
fejlődtem négy év alatt. De nem ezt akartam mondani. Hagyd abba az
írást.
_Én 1914-ből:_ Ugyan!
_Én 1918-ból:_ Hát nem tudsz a hadüzenetről?
_Én 1914-ből_ (legyint): Tudom! Bevonulunk Szerbiába és kész. Három hét
alatt minden rendben lesz.
_Én 1918-ból:_ Azt hiszed? Nekem nem az a véleményem.
_Én 1914-ből:_ Ugyan ne nevettesd ki magad. El tudsz képzelni a huszadik
században olyan háborút, ami két hónapnál tovább tart? A teknika mai
vívmányai mellett? A negyven centiméteres ágyúk korában? _(Fölényesen.)_
Egyébként gazdaságilag se birná ki Európa a háborút félévig.
_Én 1918-ból_ (nyelek egyet): Na jó. Hát akkor talán ne politizáljunk.
Fontosabb dolgot akarok mondani neked. Vegyél zsírt.
_Én 1914-ből_ (rámmered): Megbolondultál?
_Én 1918-ból_ (lázban): Vegyél zsírt, tíz kilót, ha többet nem és tedd
el! Vegyél bőrt! Vegyél cérnát! Vegyél szappant! Mit bánom én, vegyél
mézgát! Vegyél firniszt!
_Én 1914-ből_ (idegenül): Őrült vagy? Ugyan hagyj békén!
_Én 1918-ból_ (síráshoz közel): Ó te szamár! Hát nem akarsz érteni?
Vegyél babot! Vegyél citromot! Vegyél patkószeget!
_Én 1914-ből_ (haragosan): Na most már igazán erigy innen és hagyj engem
dolgozni! (Fogja a tollat.)
_Én 1918-ból_ (kétségbeesve, kirántom a papírt a a keze alól):
Szerencsétlen, tönkre akarsz tenni? Legalább akkor ne irkáld tele ezt a
papírt – hanem tedd el, gyűjtsd össze tisztán – többet fogsz, akarom
mondani: fogok keresni rajta 1918-ban, mintha te most teleírnád!
_Én 1914-ből_ (dühösen): Alászolgája! (Felugrik és el.)
_Én 1918-ból_ (lemondóan): Jól van, nyavalyás! Soha se törődtél velem!
Megyek vissza 1918-ba, szegény embernek.

PAPIRHIÁNY.
Meglehet, hogy csütörtöktől kezdve nyolc oldalon jelennek meg a pesti
lapok… és hogy azután mi lesz, azt senki se tudja. Ha a hiány fokozódik,
el lehetünk készülve rá, hogy egy hónapon belül két, azután egy oldalon
jelenhetünk csak meg: a papírközpontot utasítani fogja a kormány, hogy
olyan papírt gyártson, aminek csak egy oldala van. A mi dolgunk, hogy a
lap minden rovata megmaradhasson, kicsit meg lesz nehezítve – szűkebbre
kell vonni a kereteket, a lényegre szorítkozni. Mint lelkiismeretes és
előrelátó ujságírónak, úgy illik, hogy gyakoroljam magam ebben a
stílusban: van szerencsém a szerkesztő úrnak a következő dolgozatot
azzal a szerény és alázatos megjegyzéssel átnyújtani, hogy forrón
szeretett kollégáimnak a lapnál egészen bátran felmondhat, sőt esetleg
önmagát is elküldheti a laptól, mert, mint alábbiakból látható, magam is
meg tudom majd csinálni az egészet.
Előfiz. néhány korona Egyes szám nincs =Hirnök= Szerk és kiad
Budapest, I. emelet Mikro-hirdetés

VEZÉRCIKK
=Magyar gondok=
A sz. és pap. hiány egyált. nem olyan fenyeg. mint ahogy sok. pénz. A
korm. mindent megt. hogy ezek az állapotok minélel. megsz. Kormányunk
azzal a bölcs és mind. dics.-re érdemes előrelátással gondosk. mindenr.
ami őt annyira jellemz. A következő nagysz. és fontos intézkedések
történtek a hiányok megsz. Ugymint.
Már ebből is látsz. hogy ez a korm. mindent megt. Eddigi mulasztásait
azzal indok. hogy.
Egészen nyug. leh. Nem l. semmi baj. Hogy miért nem lesz? Csak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

TÁRCA
=Egy élet=
Irta: S. K.
A tudós asszony mosolyogva jött ki a másik szobába.
– Fiú! – mondta vidáman.
Kurt Pál felsóhajtott.
– Hálaistennek! – kiáltott. – Legyen a neve Péter!
Kurt Péter panaszosan gőgicsélt a bölcsőben és néhány év mulva szép
bársonykabátját mindenki megcsodálta. Gyönyörű, szőke fiucska volt.
– Peti! Peti! – kiáltott rá az anyja.
Peti, aki éppen a gyerekszobában játszott, e hangra felkapta fürtös
fejecskéjét és tíz év mulva letette az érettségit.
Az egyetemi évek úgy teltek el, mint egy álom. Egy napon Péter szomoruan
üldögélt hónaposszobájában. – Ej mit, az élet, – suttogta maga elé,
legyintett kezével és tizenöt év mulva elfogadta a körorvosi állást
Tapolcán. A leány remegve tépdeste az akácfa suttogó levelét és ránézett
Péterre. Péter lassan magához húzta a leány fejét, megcsókolta és
gyermeküket, Károlyt, tizenötéves korában katonai iskolába iratták.
– Tudniillik azt akarom mondani – jegyezte meg erre Péter, de
elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy két évvel ezelőtt meghalt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

KÜLPOLITIKA
Japán megtámadta Délamerikát. Még nem győzött egyik fél se.
_Hadat üzentek:_ Amerika, Spanyolország, Norvégia, Dánia, Svájc,
Uruguai. Az irányzat lanyha.
_Diplomáciai viszonyt szakítottak:_ Belgium, Arkanzas, Madagaszkar,
Kina, Elő-India.
_Nap kél:_ 6 óra 25 perc.
_Elpusztultak:_ Szerbia, Montenegró, Alaska.
_A Múzeum egész nap zárva._
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hadijelentés
Angliát elfoglaltuk. Suergoeny valaszt, mit csinaljunk vele Hoefer.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

NAPIHIREK
_Öngyilkos mázoló._ Kovács P. mázoló szerelmes volt G. Jolánba. Tettét
nem okolta meg, levelet nem hagyott hátra.
_Elgázolás._ Fischer G. munkás sietve akart átmenni a kocsiuton a 827-es
villamos előtt. Temetése holnap délután lesz a Rókus-kórházból.
_Elitélt árdrágító._ Bauer Katalin drágán adta a tojást. Rá fog fizetni.
_Csaló hivatalnok._ S. Samu sokat akart keresni. A rendőrség keresi.
_A szálloda tolvaja._ Fuksz Béla azzal okolta meg tettét, hogy beteges
kabát-gyűjtő-szenvedélye van. Bevitték a gyűjtőfogházba.
_Őrült az uccán._ Az orvos szerint megfigyelőtehetsége csorbítatlan.
Megfigyelőbe vitték.
_Osztálysorsjegy._ Főnyereményt az egyik hosszú szám nyerte.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tarka krónika
_Eljegyzésen._
– Gratulálok.
– De kérem nem én vagyok a vőlegény.
(Poen a jövő számban.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

IRODALOM
_Ábránd Leó: A háború éposza._ Vacak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

SZINHÁZ
=Hamlet=
A Nemz. Sz. ma mutatta be Shakespeare Hamlet c. darabját. A darabban egy
fiatalembert leszúrnak, nem kapják meg egymást. Beregi, Márkus, Paulay,
Pethes. A helyzet változatlan.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

TÖRVÉNYSZÉK
A törvényszék Kovács Jánost, Botlik Zsuzsánnát, Molnár Alajost, Pucák
Gergelyt, Krakauer Bélát, Életkopf Ádámot és Pénzmutter Árpádot összesen
89 évi fegyházra itélte. Az elitéltek belenyugodtak és felebbeztek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Versek
Találkoztak
A halál szolgája
És a halász Olgája
Összenéztek:
Alásszolgája.
Ifj. dr. Gróf Krakauer Béla.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VIZÁLLÁS
Az akadémia ma délután ülést tartott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

INNEN-ONNAN
_A bolha._ A bolha erősebb az elefántnál, mert ha az elefánt bolha
volna, nem tudna akkorát ugorni.
(Havas-ügynökség.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

NYILTTÉR
A megpofozott Korsay Gézával nem vagyok azonos.
_Ónody Malvin._
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

SPORT
FTC, MTK; BTC, XYZ. 4:7, rek. O. log 2.325 21 V826. Biró: P. G.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

SZERK. ÜZENET
_P. N._ – _G. H._ – „_Kislány_“ – „_Baltimore_“ és _a többiek_: 1. Nem.
– 2. huzták. – 3. ki.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

HIRDETÉS
E lap a legtartalmasabb, legkimerítőbb és legrészletesebb tudósításokat,
fejtegetéseket, tárcákat, regényeket, verseket és cikkeket közli.

CASUS BELI.
(Szin: Elnök dolgozó szobája. Kopognak.)
_Elnök:_ Szabad!
_Tomkins Paly_ _(fegyencruhában megjelenik)_.
_Elnök:_ Á, maga az, kedves izé… hogy is hívják!
_Tomkins:_ Tomkins Paly.
_Elnök:_ Ja, igen, tudom már… Foglaljon helyet, kedves Tomkins… nem oda,
ide a bőrfotelbe. Mit szokott szívni? Jó lesz egy havanna? Várjon, majd
innen… Egy kis likőrt talán?…
_Tomkins_ _(értetlenül néz)_.
_Elnök:_ Na üljön le, gyermekem. Szeretnék magával eldiskurálgatni…
Honnan jön?
_Tomkins:_ Nem jöttem, hoztak. A Sing-Sing fegyházból.
_Elnök_ _(könnyedén)_: Hja, igen, tudom… Nem tesz semmit _(Kedélyesen.)_
Komiszkodtunk, mi? Aztán dutyiba kerültünk, mi? Hehe.
_Tomkins_ _(lesüti szemét)_.
_Elnök_ _(megveregeti a vállát)_: Hehe. Nem tesz semmit. Fiatalság,
bolondság? Én is voltam fiatal. Én meg tudom érteni az ilyesmit…
_Tomkins_ _(zavartan)_: Elnök úr…
_Elnök:_ Nevezzen Vili barátomnak, gyermekem… Hiszen az apja lehetnék…
_Tomkins_ _(ámulva)_: Vili bácsi… _(Körülnéz)_.