Ne bántsuk egymást: Ujabb tréfák - 5

tehetem, amit akarok. Bevallom, hogy azoknál a játékoknál, amiket adtak,
ezek sokszor jobban érdekeltek. Hogy az egész játékszer, fejestül,
nyakastul, mire való és mit kell vele csinálni, azt nem igen tudtam,
csak gyanítottam, hogy a nagyok saját szórakoztatásukra szerkesztették
és ajándékozták meg vele egymást. Erre kellett következtetnem abból,
hogy egymásnak adogattak, felemeltek, letettek, lóbáltak, dobáltak,
törülgettek, fésültek, – mindez, engem, a játékszert, sokat boszantott,
de viszont fel is keltette érdeklődésemet.
Főként az arcom és fejem érdekelt, miután ezeket nem láthattam, eleinte
fejetlen törzsnek hittem magam, csak később győződtem meg róla, tapintás
útján, hogy nekem is van valami a nyakamon, mint – másoknak. Ezután nagy
igyekezettel kisérleteztem, hogy lehetne ezt a puha labdát megmásolni
valahogy, levenni, vagy kinyitni, vagy megfordítani.
Két ujjamat bedugva a szájamba, szétfeszítettem és megpróbáltam a két
szélét ráakasztani a fülemre. Miután ez nem sikerült, a füleimet
próbáltam lehúzni és begyömöszölni a szájamba – ez se ment.
Egyik barátom, aki ilyen irányban szintén buzgón kísérletezett, érdekes
játékra tanított meg. Hirtelen szét kell húzni a két marokrafogott fület
(kérem a nyájas olvasót, pontosan csinálja utánam, mert csak úgy
sikerülhet) ugyanakkor tövig kiölteni a nyelvet és a szemet behúnyni. Ha
helyesen hajtjuk végre e műveletet, a mozdulat úgy hat, mintha a két
fül, mint fogantyú, automatikusan lökné ki a nyelvet, ami igen mulattató
és egyben hasznos dolog is. Ezután két újjal megfogja az ember a bőrt az
álla alatt és hirtelen lerántja, egyben gyorsan bekapja a nyelvét – ez
meg olyan, mintha az ujjammal rántottam volna vissza a nyelvemet,
belülről.
Ugyanettől a barátomtól tanultam meg az úgynevezett „halálkezet“ is, ami
abból áll, hogy egyik kezemet lefelé lóbálom gyorsan, a másikat fölfelé
– hirtelen összetéve, az egyik fehér lesz, a másik piros.
Magamról jöttem rá ezzel szemben a „verő verő“ játékra, amivel üres
óráiban, szintén kitünően elszórakozhat az ember. Ez úgy megy, hogy az
ember mutatóujját igen gyorsan és ritmikusan, sokszor egymásután
felülről lefelé végigpöcköli a két kissé nyitott ajkon és hozzá zúg –
ebből egy sajátságos hang származik, fonetice leírva így hangzik: „verő,
verő verő“. Nagyon mulatságos kísérlet.
Ehhez hasonlít elvben az is, mikor az ember két tenyerét erősen
rátapasztja a füleire és ritmikusan nyitogatja és megint elzárja azokat,
gyorsuló iramban – a külvilág zaja igen mulatságos, értelmetlen
zagyvalékká válik ez uton. Főként olyankor szoktam játszani, mikor az
erényről beszéltek nekem vagy szidtak – később, hat éves koromtól
kezdve, az iskolában, magyarázat közben. Mélyhangú emberek előadása
nagyon alkalmas erre a játékra.
Reggelenkint, a tükör előtt, soha nem mulasztottam el, hogy a törülközőt
a nyakamra csavarjam és szorítsam – ettől az arcom kék lett és a szemem
kiugrott, ezt a szórakozást épp úgy nem engedtem volna el, mint
csuklómnak erős spárgával való leszorítását és különféle madzagoknak
ujjaimra tekerését, amitől a vér elállt.
Érdeklődésemet a fentemlített kitünő játékszer iránt tizenkét éves
koromban vesztettem el, mikor az első kislánnyal megismerkedtem. Azóta
tőlünk független kezekkel, szájakkal és fülekkel, még sokkal
mulatságosabb dolgokat lehet játszani.

MINDEN MÁSKÉPP VAN.
Hetven éves koromban megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és
bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben
világnézetemet egybefoglalom.
Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a
szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak
azt mondják: nem bizonyos, hogy minden úgy van, ahogy hisszük, – én
pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi
sincsen úgy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és
amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.
Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzítja a dolgokat, akkor
micsoda bolondság volna azt állítani, hogy vannak dolgok, amiket ez a
tükör nem torzít el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való
törvénye, hogy torzítson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben
az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesítse,
holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya
görbe vonalához tapad? És hol a geometria, aki kiszámítsa, _mennyivel_
görbít ez a tükör, hogy az Igazságot legalább _elképzelhessük_, ha látni
már nem tudjuk, holott az Igazság hol vékony, hol vastag a valóságban
is?
Minden másképpen van, s aki meggyőződést hirdet, akár filozófiában, akár
művészetben, akár politikában: az gonosz, vagy ostoba; jóhiszemű, akkor
ostoba, és rosszhiszemű, akkor gonosz. Mert micsoda tökéletes munkát
vártok a tökéletlen szerszámtól? És gonosz és ostoba a szkeptikus is,
aki azt mondja: nem bizonyos, hogy helyes-e a tétel, – holott bizonyos,
hogy nem helyes.
Aki megérti végre, hogy minden másképpen van, az az igaz ember, az
legalább hinni tud valamiben, amit nem lát és nem ismer, tiszteli és
féli ezt a valamit, vonzódik hozzá, vár reá és megnyugszik benne. Nem
nevezi őt el istennek, mert mihelyt elnevezné, kép jelennék meg a görbe
tükörben és a kép hazugság volna, mert rögtön elmulik, és nincsen,
mintegy varázsszóra, aminek a nyomorult emberi elme nevet ád. S az isten
is meghalt abban a percben, amikor kimondták a nevét, csak addig élt,
amíg nem tudnak róla. Az egyetlen becsületes gondolkodót olyan emberhez
hasonlítom, aki alszik s álmában tudja, hogy csak álmodik s ezt bevallja
magának, mosolyogva nézi, amit az álom eléje varázsol, mert tudja, hogy
odakint, az Ébrenlétben, mindez nincsen meg, vagy ha megvan, másképpen
van meg, s amit gondol magában, tudja, hogy helytelen, mert az Álom
eltorzította a gondolatot. Nem küzd a gondolat ellen, hiába küzdene, de
tisztában van egygyel: hogy álmunkban gyakran széknek nevezzük az
asztalt és mégis a szekrényt értjük alatta. Hallottatok már álmában
beszélő embert? A becsületes gondolkodó úgy van, mint aki tudja, hogy
álmodik, s éppen azért nem hisz el semmit, amit hall, amit lát, amit
érez, de tudja, hogy mindez odakünt, az Ébrenlétben, jelent valamit,
elteszi magának, amit látott, hallott és érezett, s megnyugvással hisz
benne, hogy majd megfejti valamikor e jeleket. Aki álmából ébredni akar,
úgy-e, nem az álomképeket kezdi figyelni s nem azokkal foglalkozik, mert
csak jobban belegabalyodnék s még mélyebben sülyedne az álom vizébe,
hanem valami határozatlan, ismeretlen dologra gondol erőlködve,
megfeszíti elméjét, küzködik kifelé, s e határozatlan valamit így
foglalom egybe: minden másképp van.
De közben, míg ez sikerül, aludni és álmodni kell, s ha másképp nem
lehet, legalább kellemessé kell hogy tegyük ezt az álmot. Igy jött létre
a Logika, a Törvényszerűségben való hit, amiből nehéz és értelmetlen
álmodók meggyőződéseket vonnak le maguknak; a Logika, ez a kedves és
nemes játéka előkelő és tudatos álmodóknak, akik tudják, hogy csak játék
ez, szép, érdekes, izgató játék, olyanfajta mint a sakk. Szabályai
vannak, amiket a korrekt és előkelő játékos betart, ragaszkodik hozzá,
holott jól tudja, hogy e szabályokat ő maga állította fel, mégis úgy
tekinti őket, mintha megmásíthatatlan törvények volnának, s ha a
szabályok értelmében a király már nem mozdulhat, akkor azt mondja: matt
vagyok, te nyertél, barátom, s feláll és fizet, holott felemelhetné a
királyt s kitehetné a tábláról, mert _csak_ a sakkszabályok értelmében
nem szabad annak mozdulnia.
Közben pedig minden másképpen van; másképpen van a Newton-féle törvény
és másképpen van a Darwin-féle elmélet. Másképp áll a dolog a
szerbekkel, mint ahogy mi hisszük, és másképpen van velünk, mint ahogy
ők hiszik. Másképp van az ég, másképp van a föld, másféle emberek laknak
a Marson, másképp szeret minket a jóbarát, mint ahogy másképp gyűlöl az
ellenség, és a nő, akiről azt hisszük, hogy másképp van, másképp van és
nem másképp.
(És – hihetetlen, de így van – másképpen vannak az események is, mint
ahogy a hirlapok megírják.)
Minden másképp van.


HARMADIK RÉSZ. POLITIKA.

MESE HÁROMÉVES KISFIÚKNAK.
Tedd félre a kis önműködő gépfegyvereket, kicsi fiam és a szürke
hadi-autót és a katonákat és negyvenkettes ágyút – vigyázz, ne akadj
bele a drótakadályba, amivel telehálóztad a szobát, gyere ide, apuka
mesélni szeretne. Tudom, apuka jobb szeret mesélni, mint te hallgatni a
mesét – de apuka ehhez már hozzá van szokva, hivatásánál fogva. Nem, nem
a gorlicei áttörésről mesélek ezuttal, se a vörös ördögökről, – ma egy
egészen különös mesét mondok, tulajdonképpen nem is mese, hanem
útleírás, kérlekalássan – én tudniillik fiatalkoromban sokat utazgattam
és láttam egy-két vidéket.
Többek között például – és erről akarok beszélni neked – egyszer, mikor
még te nem voltál a világon, hosszabb időt töltöttem egy országban, nem
is ország volt, hanem egy egész földrész – nevezzük röviden
Operenciának.
Hát, kérlek alássan, ez egy nagyon különös ország volt, azt mondhatom
neked. Isten bizony, nem hazudok, ebben az országban olyan repülőgépeket
láttam, amikbe nem ült ember és nem lövöldözött lefelé, hanem a gép
magától repült – ennek az országnak a különös nyelvén ezeket a
repülőgépeket _madaraknak_ nevezték. Az ég ott ugyanolyan kék volt, mint
nálunk, de voltak rajta olyan kis pamacsok, olyan könnyű, dunyhaformájú
bodrok – nem, dehogy, nem szétpattanó srapnell volt az, Pistika, hanem
úgynevezett _felhő_, tudod, könnyű felhő, olyan könnyű, mint a hab, –
hogy mi az, hogy hab? Ja, persze, ezt nem érted. Hát kérlek, az olyan
friss, könnyű micsoda, amit Operenciában a kávéra tettek az emberek és
kiflivel mártogatták – hogy mi az, hogy kifli?
Na jó, akkor majd mást mondok, amit megértesz. Sok csodálatos dolgot
láttam ám Operenciában, elhiheted!
Ebben az országban egészen különös, fantasztikus emberek éltek,
olyanfélék, amilyenekről például a Gulliver utazásaiban meséltem neked.
Akár hiszed, akár nem, ebben az országban – de ne nevesd ki apukát! –
láttam például egy szerbet, aki nem volt összeesküvő és nem akarta
meggyilkolni más országok uralkodóit.
Továbbá láttam ott egy olyan angolt, aki nem volt perfid és nem akarta
szétdarabolni Németországot.
Továbbá láttam egy oroszt, aki nem szított évek óta gyűlöletet és nem
fúrt aknát, hogy megtámadja a Monarkiát.
Továbbá láttam ott egy olyan románt, aki nem szövetkezett régi és
természetes ellenségeivel, Anglia nyomása alatt és kiszolgáltatva
Amerikának, hogy Németországot tönkretegye.
Továbbá – ezt hallgasd meg! – láttam ott egy olyan olaszt, aki nem
árulta el a szövetséget és nem tört rá gyanutlan államokra.
Továbbá láttam ott egy olyan románt, aki nem köszörült kést, hogy
titokban hátbatámadja az ezer sebből vérző monarkiát.
Szóval a legfantasztikusabb állatok és növények hemzsegtek egymáson
ebben az országban. Mit mondjak neked, ott például össze lehetett
téveszteni egy oroszt meg egy magyart, mert volt olyan magyar, amelyiken
orosz ruha volt és olyan orosz, amelyen magyar. Egyszer például – úgy-e
furcsa? – láttam egy franciát, meg egy németet egyforma ruhában, –
egészen jól emlékszem rá, egy magas, szőke német volt, meg egy kis
fekete francia.
Kérlek szépen, ez egy egészen különös világ. A hegyek, meg a völgyek,
meg az erdők, meg egyebek, egészen olyanok, mint nálunk, – de az a
furcsa, hogy sehol sem lehet észrevenni, hogy egy országnak vége van és
kezdődik egy másik ország – nincsen az egyik pirosra festve, a másik meg
zöldre, hanem a hegy, ami az egyik országban kezdődik, folytatódik a
másik országban, úgy hogy át lehet menni, gyalog, egyikből a másikba és
észre se veszi az ember. Ugy-e, milyen furcsa, mintha azt mesélném, hogy
a falon keresztül lehet menni. Továbbá ott a házakat alulról fölfelé
építik és nem fölülről lefelé rombolják le.
Sokáig nem lakott ebben a világban apuka, nem neki való világ volt.
Nagyon vad és műveletlen emberek éltek ottan, abban az időben – még most
is végigmegy a hideg a hátamon, ha rágondolok. Tudod milyen vakmerő
stiklikben lelték a kedvüket? Ilyen kis fiúknak, mint te, tulajdonképpen
nem is szabadna még effajta idegrázó rémtörténeteket hallani – de a
halálmegvető bátorság példájául mégis elmesélem neked, hogy ebben a
világban, ha két ország határán találkozott egymással két ember, egyik
az egyik országból, másik a másik országból – nagyon gyakran megtörtént,
hogy nem lőtték le egymást, hanem kezet fogtak és bátran eldiskuráltak
egymással és mikor elváltak, anélkül, hogy bántották volna egymást, még
a kalapjukat is le merték venni egymás előtt.

A VIZCSEPP ÉS A GYUFASZÁL.
A gyufaszál fellobbantása után egy pillanatra mindenki meghökkent.
Néhányan izgatottan fordultak a tető felé, mások elhúzódtak:
nyugtalanság támadt. Az elnök hangosan csengetett és kinyitotta száját,
de mielőtt szólhatott volna, csendes és hajlékony mozdulattal felállott
a jobboldalon Gróf Vízcsepp, megnyugtató kézlegyintéssel intett és
meggyőző hangsúlylyal halkan szörcsögni kezdett.
– Tisztelt barátom és képviselőtársam, Doktor Gyufaszál – szörcsögte
enyhén gunyos árnyalattal – szerény nézetem szerint kissé túlságosan
belemelegedett a napirenden levő javaslat taglalásába, belemelegedett és
fel is lobbant: ezt a fellobbanást tudjuk be az ő temperantumos és –
hogy is fejezzem ki magam – gyulékony természetének, de korántse vonjunk
le belőle olyan következtetéseket, mintha e fellobbanásnak valami
különösebb jelentősége, vagy következménye lehetne. Mi ketten, tudom,
két homlokegyenest ellenkező politikai felfogást képviselünk, de nézetem
szerint nem kérdéses, melyik a reálisabb, melyiké a jövő. Tisztelt
barátom, Doktor Gyufaszál nagy tömegekről beszél, amik állítólag mögötte
állanak: ezekre alapítja terveit, ezeknek nevében akar beszélni: –
nyers, mozdulatlan és tehetetlen tömegek ezek, uram, melyek nem
nyilatkoztatták még ki eddig, hogy Doktor Gyufaszált támogatni
óhajtják-e egy esetleges kenyértörés órájában, hogy vajjon melléje
állanak-e, rábiznák-e magukat s ha igen, merné-e ő vállalni a
felelősséget azért, ami történne. Én ezt nagyon kétségesnek tartom, én a
magam részéről ebben a Dr. Gyufaszál által annyit emlegetett nagy
tömegben semmi nyugtalanságot nem látok, semmi elégedetlenséget, semmi
vágyat arra, hogy helyzetén változtasson: semmi vágyat arra, hogy
mögötte sorakozzék.
– Hát maga kinek a nevében beszél? – lobogott közbe pirosan és hevesen
Dr. Gyufaszál.
– Tisztelt barátom és képviselőtársam – szörcsögött tovább óvatosan Gróf
Vízcsepp – azt kérdi, kinek a nevében beszélek. Az a dicső és óriási
szervezet, melynek egyik szerény tagja és, önök előtt, képviselője
vagyok, az a szervezet, mely hivatva van a rendet és nyugalmat
fentartani a világon, lesímítani a fölösleges dudorokat, kivájni a
köveket…
– És megfojtani az embereket – lobogott közbe tüzes gúnnyal Gyufaszál.
– Ez a szervezet – folytatta rendületlenül Gróf Vízcsepp, –
megbonthatatlan, fegyelmezett és szervezett sorokban áll mögöttem, hogy
őrködjék a rend és fegyelem fölött, ott teremjen azonnal, ahol baj van,
megvédje határainkat, visszaszorítsa az állam alapjait veszélyeztető
forrongó és zavaros elemeket…
– És megfojtson bennünket – ismételte lobogva Gyufaszál. – Az igaz, a
víz alatt rend van!
– Az a fenyegetés tehát, – szörcsögött tovább nyugodtan Gróf Vizcsepp, –
amivel tisztelt barátom és képviselőtársam akar nyugtalanságot kelteni,
egészen fölösleges aggodalmat kelt néhány tájékozatlan rajongóban. Nekem
módomban állana, tisztelt uraim, hogy a fenyegetések elejét vegyem:
törvényadta módom volna hozzá – de én azt nem akarom, én érvekkel
szeretném meggyőzni tisztelt barátomat, hogy fölforgató törekvés merő
képzelődés, gyermekes agyrém.
– Majd meglátjuk! – lobogott közbe Gyufaszál – még fenyegetőzik? Az urak
tanúk, hogy fenyegetőzött!
– Nem fenyegetőztem, – szörcsögött tovább szeliden Gróf Vízcsepp, – csak
arra figyelmeztetem tisztelt képviselőtársamat, akivel szeretném magam
megértetni, akit, ismétlem, meggyőzni szeretnék, hogy kart karba öltve,
szorosan egymás oldalán kell munkálkodnunk, – csak arra figyelmeztetem,
hogy nekünk módunkban áll…
– És ha én felgyujtom a házat? – ordított magánkívül Gyufaszál.
– Ez esetben ki fogom vezettetni, – szörcsögött nyugodtan és derülten
Vízcsepp.
Az elnök csengetett, most doktor Gyufaszál felugrott és a padot verte.
– A napirendhez kérek szót! – ordította magánkívül. – Azt mondotta, hogy
ki fog vezettetni! Rendre! Rendre!
A baloldalon nagy nyugtalanság támadt.
Az elnök a gyorsírók jegyzeteit kérte, kijelentvén, hogy a nagy zajban
nem hallotta a sérelmes kifejezéseket. A jegyzetek átvizsgálása után,
tekintettel a két hónap előtt hozott és az immunitást szabályozó újabb
házszabályrevizió erre vonatkozó szakaszára, felszólította gróf
Vízcseppet, vonja vissza kijelentését.
– Eszemben se volt – szörcsögött Vízcsepp, – tisztelt képviselőtársamat
megsérteni. Kijelentésemet ünnepélyesen visszavonom.
– Akkor én is visszavonom elhamarkodott kijelentésemet, hogy a házat
felgyujtom – jegyezte meg dr. Gyufaszál.
Erre különben se került volna a sor, mert e pillanatban a gyufaszál
tövig égett és elaludt. Ugyanekkor egy utolsó szörcsögéssel gróf
Vízcsepp is elpárolgott.

ÖTÓRAI ZÁRÓRA.
Mint megrögzött lump, már megint délután öt óra után vetődtem haza,
pedig hányszor fogadtam már meg, hogy új életet kezdek és délután
háromkor ágyacskámba térek.
Volt időm gondolkodni, míg kinyitották a kaput – van szerencsém tehát
gondolataimat a közüdvi minisztérium szíves figyelmébe ajánlani.
Az ötórai záróra minden várakozáson felül bevált: az a cél, hogy öt óra
után csak nagy nehézségek árán lehessen bemenni a kapun a házba, minden
vonalon biztosítva van.
Továbbá várhatók a következő újítások:
Február elsejétől kezdve hajnali háromtól délután félkettőig mosdáshoz
csak szappant lehet használni, vizet nem, a vízkímélés szempontjából –
félkettőtől hajnalig pedig csak vizet, szappant nem, a szappankímélésre
való tekintettel.
A gyufakímélésre való tekintettel a kormány kibocsát olyan
gyufaskatulyákat, melyeknek, az eddigiektől eltérően, nem az egyik
oldalán, hanem a másik oldalán van a foszfor, hogy ily módon az egyik
oldal kímélve legyen.
A padlásra délután félháromtól este negyednyolcig csak a pincén
keresztül lehet bemenni, a lépcsőkímélés céljából.
A betörések és fosztogatások csökkentése céljából a kormány új
mosdótálakat bocsát ki, melyekre február tizenötödikétől kezdve tartozik
mindenki becserélni saját mosdótálát. Az új mosdótálak úgy vannak
szerkesztve, hogy ha a betörő, miután kifosztotta a lakást, esetleg meg
akarja mosni a kezét, a lavor azonnal csöngetni kezd, felkelti a lakás
tulajdonosát, aki tartozik az esetet azonnal telefonon bejelenteni a
rendőrségen.
A telefon reggel nyolctól másnap reggel nyolcig nem használható –
beszélgetést hivatalos esetben csak a postaigazgatóság engedélyezhet, ha
a két fél, aki beszélgetni akar egymással, minden esetben együtt
megjelenik a hivatalban és igazolja, hogy sürgős ügyben kell
érintkezésbe lépniök egymással. Délután félháromkor tartozik mindenki
telefonját kikapcsolni.
A vízfogyasztás szabályozását célozza az a rendelet, mely szerint
délelőtt féltizenegytől délután háromnegyedötig vizet csak lapos
tányérban szabad felszolgálni. Háromnegyedöttől hajnali negyedháromig
mély tányérból is iható víz, de a tányérba néhány tárgyat kell tenni,
mely annyit veszít súlyából, mint amennyit az általa kiszorított víz
nyom. Ezt a súlyfölösleget tartozik mindenki bejelenteni az
előljáróságnál.
Kiterjed az új rendelet a bútorok kímélésére is. A szekrényeket tartozik
mindenki fölül is ellátni lábakkal, reggel nyolctól délután félhétig az
ekként felszerelt szekrény felfordítandó, hogy a teteje addig a portól
kiméltessék.
Hangkimélés szempontjából tartozik mindenki házi csengettyűit
hangfogóval ellátni este hétig. Ugyanez áll az ébresztőórákra is,
melyeket felhúzás után azonnal be kell takarni, sötét és csukott helyen
tartani, hajnalban, egynegyed órával azelőtt, hogy csöngetnie kellene,
kivenni és elzárni.
A papirkímélést célozzák azok az újfajta villamoslámpák, melyeket január
huszonkilencedikétől kezdve mindenkinek be kell szereznie s melyek
váltakozó árammal dolgozva, állandóan hunyorgatnak, hogy ne lehessen
mellettük olvasni.
Február negyedikétől kezdve déli egy órától esti félötig a konflislovak
két hátsó lábát össze kell kötözni és csak úgy lehet hajtani őket.
Amennyiben így is előfordulna, hogy egyik-másik jól tud futni, a zsineg
végét tartozik a kocsis a jobb mellső kerékre erősíteni.
Legközelebb forgalomba kerülnek az új lekvárzsibbasztók is, tucatonkint
ötven koronáért, aluminium-reteszszel.
Akinek fülszeletelő dugattyúra van szüksége, igényét jelentse be február
negyedikétől kezdve a kerületi hadügyminisztériumban.
E hónap végén kezdik forgalomba hozni az újonan rendelt cukorkeserítő
gépeket. Minden mészárszékben kapható lesz villamoslámpa ellenében
mézsavanyító süveg, tucatonkint.
Gyomorpiszkálót, valódi angol tükörzúzót (szabad zárral),
cipőtalpsorvasztót és kétoldali orrtűket igazolvány nélkül csak jövő
hónap közepétől, hajnali négy és öt között árusíthatnak a pékek.
Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.

OKTATOM A KISFIAMAT.
– Ne lármázz, Pistike, hagyj olvasni, ülj le szépen a kis lócára a
barackfa alá, nézd a képeskönyvedet, nesze, itt van a képesujság is,
abba is van mindenféle érdekes kép a nagyvilágról.
– Ha nem értesz valamit, kérdezd meg szépen, egy négy éves kisfiúnak már
érteni kell a dolgokat.
– Ezt nem adom, ebben nincs kép, ezt én most olvasom, érted? ez egy
levél, a Lajos bácsitól, – emlékszel még a Lajos bácsira?
– Hát persze, a Lajos bácsi, akinek olyan szép forgó volt a sapkáján,
nem emlékszel?
– A Lajos bácsi most nem jöhet haza, ő most a háborúban van és csatázik
az ellenséggel – és éppen azt írja nekem, hogy mostan a kórházban volt
egy hónapig.
– Egy hónap, az harminc nap és azért volt, édes fiam, mert megsebesült.
Ja, az úgy volt, hogy egy nagy gránátot dobott az ellenség szegény Lajos
bácsi felé és az szétpukkant, így – brr… u… u… m!! – és ekkor a Lajos
bácsinak belement a vas a hátába és felszakította a hátát.
– Jaj, te csacsi, az nem azért volt, mert a Lajos bácsi félt az
ellenségtől, – dehogy is félt, inkább nagyon is bátor volt és nekiment
az ellenségnek.
– Hogy jól megverte-e az ellenséget? hát persze, biztosan jól megverte,
azért voltak rá olyan mérgesek.
– Bizony, a Lajos bácsi jó katona, meg is dicsérték őt, – mit mondsz?
kapott hát, kapott olyan szép aranypénzt a mellére, mert jól megverte az
ellenséget.
– Hogy mivel? hát persze puskával is, meg karddal is, meg olyan
szuronnyal is… bizony… ágyúval? hát ágyúval is… meg revolverrel is…
bizony…
– Hogy levágta-e a fejét az ellenségnek? Azt én nem tudom, kis fiam…
hát, ha akarod, levágta… hogy hánynak vágta le?… Azt én nem tudom…
tíznek? lehet, hogy tíznek… ugyan hagyj már békén, olvasni…
– Jó, jó, te is katona leszel… hát persze, hogy jó katona leszel, ha jól
viseled magad… Majd ha nagy leszel, kis fiam… Most hagyjál olvasni,
nézegesd a képes ujságot…
– Ez?… ez ágyú, olyan nagy, tengeri ágyú, kisfiam… igen, igen, ezzel
lőnek az ellenségre… ez azért olyan hosszú, kisfiam, hogy jó messzire
menjen a golyó, hogy ha az ellenség messze van, akkor is odaérjen… hogy
mér érjen oda? hát hogy lelőjje az ellenséget…
– Ezek? ezek katonák, magyar katonák, amint éppen rárohannak az
ellenségre… ez itt a kezükben? ez szurony, kisfiam… hogy miért? hát
ezzel szúrják az ellenséget…
– Szabad, szabad, persze hogy szabad, majd ha katona leszel…
– Ezek? ezek is katonák, de ezek nem magyarok… franciák, ez az ellenség,
tudod?… ezek is rohannak… hogy ez mi a kezükben?… ez kézigránát,
fiacskám… hát ezt el kell dobni, mikor közel van az ellenség… akkor
felrobban és humm!! mindenki a levegőbe repül…
– Te is, te is… persze hogy te is, majd ha katona leszel… akkor neked is
szabad dobni…
– Ez?… ez torpedó… ez belemegy a hajóba és akkor felrobban…
– Ezek, szegények, sebesült katonák… látod, vonaton szállítják őket…
most majd a jó doktor bácsik meggyógyítják őket…
– Ez?… ez olyan álarc… ez arra való, hogy a gáz, amit az ellenség fúj,
ne menjen be a szájába a katonának, mert akkor meghalna…
– Ez?… ez egy olyan ágyú, ami letépi az álarcot, hogy mégis bemenjen a
gáz…
– Bizony, ennek a szegénynek nincs lába… mert elvitte az ágyúgolyó… ez
egy derék katona…
– Ezek itten tüzérek… ez meg egy olyan nagy szárazföldi ágyú… látod,
ezek a derék, bátor katonák éppen most sütik el… nem félnek, bizony,
pedig nagyot durran, így: bumm!!!!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Mit csinálsz? Nem hagyod azt a cserebogarat? Azt hiszed, annak nem fáj
épp úgy, mint neked, ha kitéped a lábát?

SZINHÁZI TIMES.
A Világegyetem-Kabaré bemutatója.
Hónapok óta tartó kilencven fokos láz emésztette az egész ország
közönségét lihegő bizonytalan ságban, vajjon a külsőrigómezőuccai
Világegyetem-Kabaré bemutatóját nem halasztja-e el az a legmélyebb
idegrostjainkat megremegtető elképzelhetetlen siker, ami a mult műsor
estéit tombolta keresztül a tapsviharban gomolygó közönség eszeveszett
tetszésrikoltozásában.
Remegő kézzel és boldogságtól kábult szívvel ragadjuk kezünkbe a tollat,
hogy a nyugtalan közönséget értesítsük: a Világegyetem-Kabaré kitűzte a
bemutatót, mely a legközelebbi napokban le is zajlik már. Immár ott
tartunk, hogy el is árulhatjuk olvasóinknak ennek a szinházi eseménynek
néhány részletét.
Mit mondjunk?!… A szó itt halvány és semmitmondó, itt már igazán csak a
tények beszélhetnek!!
Annyit előre megsughatunk, hogy olyan siker, amilyennek ez a bemutató
ígérkezik, még nem toporzékolt magyar kabaré deszkáin! Előre
figyelmeztetünk mindenkit, hogy az az elképzelhetetlenül példátlan
művészet, amivel ezt a kis színházat sikerült a népszerűség vakító
díszkörébe hajhászni, olyan példát fog statuálni a szinház
világtörténetében, amihez csak egy halálsikolyban fetrengő, kacagástól
megőrült szörnyeteg vérbenforgó szemei hasonlíthatók.
Sikerült beszélgetést folytatnunk Murok Géza, a kabaré művezető
államtitkárával, akit a bemutatót előkészítő munka lázas lihegéséből
ragadtunk ki egy röpke percre, hogy nyilatkozzék, mit mondjunk a
közönségnek!
– Jőjjön be és nézze meg maga, – ennyit mondott csak, de kellett nekünk
több?
Megnéztük az egyik próbát. Mit mondjunk?
Kell-e többet mondani, mint hogy az első kis jelenetet, aminek „Pifta,
ifol-e muftot?“ a címe, maga Kampós Alajos írta, a kabaréhumor csillogó
elmésségű és mélyszívű világfejedelme? Ez a csodálatos író, aki eszményi
módon egyesíti magában mindazt, ami benne hiányzik, már régen ott
csillog a magyar kuplé-irodalom géniuszának elérhetetlen jeges
hócsúcsán, ahonnan a nagy-nagy kupléírók tekintenek le reánk, kicsiny
emberkékre. De mit szóljunk Mafla Sándorról, amit ez a szinész csinál a
legújabb Kampós-darabban, az már nem egyszerű szinjátszás és humor
többé, az mindennek a tetézett teteje, amit ez a század művészetben,
irodalomban, külpolitikában és numizmatikában produkált. Azt már nem
lehet nézni többé, ahogy ő a Pifta ifol-e muftot címszerepét adja – azt
tapintani és szagolni és harapni muszáj, attól tüdővérzést és
agydaganatot és Basedow-kórt lehet kapni. Na de nézzék meg maguk.
Nincsenek szavak, amivel a műsor második sláger-számát, a „Sváb-bogár a
tejben“ című kis blüettet ecseteljük. Ha azt mondjuk róla, hogy méltán
fölibehelyezhetjük mindannak, amit valaha a világirodalom legnagyobbjai
e nemben alkottak, igazán olyan keveset mondtunk, hogy a föld alá
kellene bújnunk szégyenletünkben, amiért jobb hasonlatot nem találunk.
Gyengék vagyunk mi ahhoz, hogy ezt a darabot jellemezzük: megelégszünk
vele, hogy egy nevet írjunk le, a szerző nevét: Klagenfurt Boldizsárt.
És még csak egyet: amit Krucifix Félix, a kis jelenet főhőse csinál a