Ne bántsuk egymást: Ujabb tréfák - 1

KARINTHY FRIGYES



NE BÁNTSUK EGYMÁST
(UJABB TRÉFÁK)
BUDAPEST, 1921
PALLAS IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA.
Pallas részvénytársaság nyomdája Budapesten.


ELSŐ RÉSZ. KÉPES BESZÉD.

KÖNNYEK.
(Karácsonyi legenda.)
A költő kényelmesen leült a kávéház asztala mellé, maga elé húzta a
csészéjét, egy szem cukrot tett bele, aztán sírni kezdett. Szépen,
egyenletesen sírt, előbb a jobbszeméből, aztán a balszeméből, a csészét
ügyesen alátartotta. Mikor tele lett a csésze, megtörülte szemeit a
szalvétával, fölkavarta a csészét és jóízűen szürcsölgetni kezdte.
A szomszéd asztalnál magas, hórihorgas úr ült és figyelmesen nézte a
költőt. Egyszerre fölállt és átlépett az asztalához.
– John Devil vagyok – mondta röviden.
– Az ördög? – kérdezte a költő kiváncsian.
– Családi viszonyaim talán nem tartoznak ide – jegyzete meg a hórihorgas
úr hidegen. – Egyébként üzletember vagyok és üzleti ügyekben járok
Budapesten. Mit csinál ön itt?
– Láthatja. Uzsonnázok, sőt mondhatnám ebédelek.
– És ez mind eredeti?
A költő vállat vont. Mr. Devil fölemelte a csészét, megszagolta,
bemártotta egyik ujját és megízlelte. Bólintott, aztán megnézte az
óráját.
– Félóra mulva utazom Manchesterbe. Nem szeretem a hosszú tárgyalásokat,
tehát egészen kurtán megteszem önnek ajánlatomat. Ön szállít nekem ebből
a folyadékból havonta két-három litert, literenkint hatszáz dollárért. A
pénzt manchesteri gyáram bank-osztálya folyószámlára utalja ki önnek
havonta, előre. Az első részletet már e hó elején megkapja. Küldeményét
legkésőbb jövő hó tizenötödikére várom. Ajánlom magamat.
John Devil eltűnt és a költő megdörgölte szemeit.
– Butaság – mondta idegesen.
Elsején azonban pontosan megkapta a jelzett összeget. Első
elragadtatásában odáig volt az örömtől: kabátot vett és fehérneműt,
kibérelt egy puha kis fészket magának, szenet vásárolt és élni kezdett.
Egy hét mulva lelkiismeretfurdalás fogta el. Itt az ideje, hogy
szállítson valamit a kitünő John Devilnek, a terminus közeledik.
Este tehát korábban ment haza a klubból, ahová beiratkozott, jól
befűttetett a kályhába, megvacsorázott és fölvette pyjamáját. Aztán az
iróasztal elé ült, odahúzott egy finom mokka-csészét, tett bele egy
kockacukrot, fölnézett a plafonra, hogy most dolgozni fog.
Várta a könnyeket, de hogy öt percig semmi se jött, nyugtalanul
nyomkodta meg a szemeit.
– Na, mi ez? – mondta zavartan.
De még mindíg nem jött semmi.
– Gyerünk csak, – mondta a költő idegesen és sértődötten – hát mi lesz?
Legörbítette a száját és hangosan sopánkodni kezdett.
– Oh, én szegény, szerencsétlen, apátlan, anyátlan, elhagyott,
boldogtalan, nyomorult féreg, – mondta a költő egyre hangosabban – oh,
én szegény koldus…
Hiába, semmi se jött. A költőt rémület foga el. Hiszen így nem tud
szállítani semmit John Devilnek, a jó életnek lőttek. Vadul és
kétségbeesetten nyomkodni és masszírozni kezdte a szemeit, fölülről
lefelé és lihegett hozzá.
– Ez így nem megy, – mondta végre – nem lehet becsapni az öreget, látja,
hogy nem vagyok koldus. Másra kell gondolni.
Percnyi szünet után újra kezdte.
– Oh szegény, boldogtalan emberiség, óh mennyit szenvedsz el, ha
meggondolom… Szegény, szegény embertársaim…
Figyelmesen várt, de egyre fokozódó rémülettel vette észre, hogy a szeme
egyre szárazabb lesz, a szája pedig máris kezd visszafelé görbülni, sőt
fölfelé, akárhogy nyomogatja vissza. A szíve összeszorult az ijedségtől,
mert érezte hogy a gyomra gyanusan hullámzani kezd.
– Szegény… szegény embertársaim…
A hideg veríték lepte el homlokát, érezvén, hogy a szája egyre
szélesebbre húzódik és mindjárt a füléig ér és ha ez még egy percig
tart, akkorát röhög azonnal, hogy megpukkad.
Elsápadt. De hiszen így vége mindennek! Most mondjon le a jó életről,
mikor már belekóstolt?
Pillanatig habozott, aztán dacosan fölvillant a szeme. Fölállt, odament
a vizeskancsóhoz, öntött belőle egy keveset a teaforralóba, gyengén
megmelegítette és beleöntötte a csészébe. Kis sót kevert hozzá és néhány
gramm hamut. Jól fölkeverte, palackba dugaszolta, lezárta és pecsétet
tett rá.
A palackot aztán föladta a manchesteri gyár címére és szívdobogva várta
a választ. Elsejéig pontosan leszállította a három litert.
Elsején a pénz, minden különösebb megjegyzés nélkül megérkezett.
A költő fellélegzett. Azonnal titkárt fogadott, laboratóriumot rendezett
be és munkához látott. Két hónap mulva, arra való hivakozással, hogy a
nyersanyagok nagyon megdrágultak, fizetésemelést kért. Új szerződést
csináltak és a költő kibővítette az üzemet.
Később megvette John Deviltől a manchesteri gyárat és ő maga szállította
nagyban, politikusok és fejedelmek számára az emberiség békés
fejlődéséről és boldogulásáról szóló nyilatkozatokhoz való anyagot.

FÜRDŐ-MONOLOGOK.

I. _Meleg fürdő._
A víz gyönyörű dolog, ha az ember megfigyeli, igazán: a legszebb dolog.
Milyen finom hajlásai vannak, milyen kecses mozdulatai, milyen szép
erezetek – és milyen különös viszonyban van a víz a szilárd tárgyakkal.
Hogy simul mindenhez, lágyan, diszkrét érintéssel – felveszi mindennek a
formáját, ami beléje kerül, – az ember azt hinné…
Tudja isten, mit hinne az ember… Az embernek, olyan szép, lágy,
határozatlan érzései vannak sokszor, de nem veszi észre… úgy látszik,
ezek az érzések lappanganak bennünk, amikor valami szebbet, jobbat
szeretnénk az életünknél… Mert nem vagyunk boldogak, pedig lehetnénk…
csak a belülről zengő, halk, finom csengetyükre kellene hallgatnunk,
amik homályos időkbe, elmult emlékekbe hívnak vissza bennünket…
Zengő csengetyűk… milyen szépen hangzik ez… milyen lágyan, milyen
álmosító búgással… És ez nekem jutott eszembe… Persze, hiszen én
diákkoromban verseket írtam és nem is voltak csunya versek. De aztán
abbahagytam…
Az ember mindent, ami szép, boldog, harmónikus, mindent abbahagy, hogy
kemény, rideg, ostoba dolgok után fusson, amikről azt hiszi, hogy
fontosak… Ostobaság, hiuság! Mintha egy tiszta, langyos őszi este,
suttogó platánok alatt… egy ködszerűen szép női kézzel a kezünkben…
mintha ez nem érne fel mindennel, ami után törekszünk… Mikor az est
mesélni kezd… milyen gyönyörű ez, csak most veszem észre… Igen, az est
mesélni kezd… és lágy szökőkút csobog a parkban és madarak muzsikálnak.
Ó, Margit! Milyen gonosz, milyen rossz voltam én hozzád, mikor úgy
rámnéztél, a mult héten, ott a sétatéren… Hát nem éreztem, mit jelent
egy ilyen női tekintet? Hogy többet ért sok hiú, nagyravágyó
erőlködésünknél – többet ér magánál az életnél! Elfulni egy fullasztó
csókban – igen, megfeledkezni világról, emberekről, kicsinyes
terveinkről… a langyos, drága semmibe elmerűlni… és körülöttünk a
szomorú fűz lombjai susognak… Emlék… emlék…
Igen… most értem magamat… most megismertem az én igazi lelkemet, a
szelid, nemes gyöngéd lelket… egy költő lelkét… egy gyermek lelkét… Hogy
tudtam elfelejteni! Holnap… nem, még ma… felkeresem Margitot… ó, hogy
fog örülni, hogy meg fog érteni… Margitkám, mondom majd egyszerűen és
mélyen a szemébe nézek… Margitkám… volna kedved velem elutazni… délre,
délre igen… talán Afrikába… ott olyan jó meleg van… de hogy lehetne?
Megvan! Az a háromezer korona… megvan! Lehetne jobban felhasználni?
Soha! Végre egy igazi, boldogító gondolat!
Megyek! Még ma elmegyek Margithoz! Együtt beszéljük meg az utitervet!
Hol a törülköző?
Hű, de hideg van ideki!

II. _Hideg fürdő._
Hű, a teremtésit neki. Kicsit kemény, de egészséges. Az a fő. Fura egy
dolog egy ilyen darab víz, a kádba az ember ki se nézné belőle. Foga van
neki. Harap. Hű.
Ezek a ledörzsölések azt hiszem, nagyon jól hatnak. Mindjárt máskép érzi
magát az ember, ha a vérkeringés egy kicsit megindul. Szamárság, hogy
eddig is nem csináltam. Ezentúl mindennap egyszer, gyorsan ledörzsölöm
magam, kicsit kellemetlen, de az embernek nem szabad kényelmeskedni, ha
azt akarja, hogy friss legyen.
Nem is értem, eddig miért nem folytattam ezt a dolgot rendszeresen.
Persze, az ember mindenféle szamársággal foglalkozik, ahelyett, hogy az
egészségével törődne, pedig csak egészséggel lehet valamire vinni.
Már tegnap este akartam kezdeni, de aztán lefeküdtem, amiatt a hülye
regény miatt, hogy inkább azt olvasom az ágyba. Igazán, ha meggondolom,
nem volt érdemes. De micsoda egy émelygős dolog – még versek is vannak
benne! Hogy mi mindenre ráérnek a népek, ha okosabb dolguk nincs. Nem is
értem, hogy tudtam végigolvasni! És vajjon mennyit kapott az író ezért a
regényért? Na, én ha kiadó volnék, egy vasat se fizetnék ilyesmiért!
Csupa émelygős leírás, úgy-úgy, locsogás-fecsegés. Csak butítják a
népeket. Egészen meghülyültem, míg a végére értem. De persze, valamire
emlékeztetett, amit gyerekkoromban olvastam. Micsoda haszontalan
időfecsérlés könyveket olvasni. Ki is iratkozom a kölcsönkönyvtárból –
okosabban fogom felhasználni az időmet. Beiratkozom a sportegyletbe. Ott
mindjárt jó összeköttetésekhez is jut az ember a pénzéért.
A Szalkaival nem is volna rossz megismerkedni, az nagyon hasznos lehet a
végén.
Még ma elmegyek. Azaz, hogy… hová is igérkeztem délutánra… Hm, persze. A
Margit… Ejnye, ejnye. Na, annyi baj legyen. Legfeljebb nem megyek el. Ha
megharagszik, legfeljebb megharagszik. Ugyis… nem is jönne rosszul, ha
megharagudnék… Unom már ezt a dolgot. Az ember elhanyagolja a dolgait.
Pedig az az első. Kezdett ez a dolog elsavanyodni, ezzel a Margittal.
Ugy van, egy friss, egészséges, ruganyos szakítás. Az a
legegészségesebb. Csak frissen, in medias res, fejest a dologba. Azonnal
megírom neki a levelet. Nagyon sajnálom. Nekem más dolgaim vannak.
Felkeresem ezt a Szalkait. Ez ért a bőrügyekhez. Hm… mi volna… nem is
volna rossz… azért a háromezer koronáért… ő el tudná helyezni. Nagyszerű
üzlet. Pláne, ha még emelkednek az árak. Már miért ne emelkednének? Csak
frissen, energikusan nyélbe kell ütni! Nagyszerű! Egész más ember
leszek, ha ez beüt! Gyerünk!
Hol a törülköző?
Hű, de jó meleg van ideki!

ULTIMA RÁCIÓ.
_vagy az ököljog fejlődése a középkor óta. Elvi tanulmány két
felvonásban és négy képben._

_Első felvonás._
_Első kép._
_1480._
_Bence lovag_ (sétálgat a bástya alján. Magában): Hűvösre jár az üdő.
Ágyasházamba térek immár, hogy a kora pirkadattal nyeregbe pattanva, az
országútra térhessek. A gazdag izmaelita már nyolc felé arra jár.
_Balambér lovag_ (szembejön): Köszöntlek lovag, a szent kereszt nevében!
_Bence lovag:_ Vajha Szűz Mária, kinek lobogóját védelmezed, imádkozna
éretted, lovag! Kinek arculatja ragyog előttem, mint a felkelő nap?
_Balambér lovag:_ Balambér vagyok, lovag!
_Bence lovag:_ Én meg Bence, lovag!
_Balambér lovag:_ Engedd meg, lovag, hogy sisakom rostélyát levehessem
előtted. (Letolja a rostélyt, de e mozdulatnál a sisak forgója
előrelendül és véletlenül megkarcolja Bence lovag homlokát.)
_Bence lovag:_ Lovag, megkarcoltál.
_Balambér lovag:_ Sajnálom, lovag, nem akartam.
_Bence lovag:_ Tudom, lovag, hogy nem akartad. De Bence lovagot nem
illetheti karcolással senki büntetlenül. Sajnállak, lovag, de e
sértésért a sorsnak kell dönteni köztünk. Azonnal megyek a rendfőnökhöz,
hogy rendelje el az istenitéletet.
_Balambér lovag:_ Köszönöm, lovag! Ott leszek! Viszontlátásra, nemes
lovag!
_Bence lovag:_ Isten veled, nemes lovag!
_Második kép._
_Másnap._
_Az istenitelet._ A rendőrfőnök jelenlétében Balambér lovag és Bence
lovag egy szál karddal kezükben állanak szemben egymással. Balambér
lovag, mint sértő fél, páncél nélkül, Bence lovag páncélban.
_Bence lovag:_ Kezdhetjük! Most véged, te korcs!
_Balambér lovag:_ Vagy neked, te nyápic cenk! Nesze! (Odavág, kupán
találja Bencét.)
_Bence:_ Tyű, a tagadóját, hitvány kurafi! Nesze, rongyos!
(Mellbevágja.)
_Balambér:_ Hu, a mindenségit! Nesze! (Pofonvágja a karddal.)
_Bence:_ Úgy? Akkor hát, itt van! (Nyakonlegyinti a karddal.)
(Mindketten véresen esnek össze. Lepedőben szállítják el őket, három
hónapot feküsznek az irgalmas rend kolostorában.)

_Második felvonás._
_Első kép._
_1914._
_Doktor Bence_ (sétálgat a Bástya-kávéház mellett. Magában.): Jó lesz
már hazamenni, holnap fel kell menni korán Polacsekhez, a váltó-ügyben.
Más ügyvéd csípi el az orrom előtt.
_N. Balambér_ (jön szembe): Kérek egy kis tüzet!
_Bence:_ Nem látja, hogy most dobtam el a cigarettám?
_Balambér:_ Jó, jó, azért ne legyen olyan szigorú, papa.
_Bence:_ Papa? Talán nem szemtelenkedne az úr! Micsoda piszok
kraki-tempó ez! Belém akar kötni?
_Balambér:_ Talán maga belém, marha!
_Bence:_ Te piszok! (Pofonvágja.)
_Balambér:_ Strici! (Orrbavágja.)
_Bence:_ He!… (Hasbarúgja.)
_Balambér:_ Ö… (Torkonragadja.)
(Mire a lézengők összeszaladnak, már nincs szükség szétválasztani őket.
Mentőkért telefonálnak: a mentőorvos koponyacsont- és orrfal-repedést
konstatál egyik részről, másik részről alsó csigolya- és
medencecsont-törést. Beviszik őket a Rókusba, egyenkint három hónapot
feküsznek.)
_Második kép._
_Három hónap mulva._
(A Lovass-féle vivóteremben. A felek megérkeznek, főbólintással üdvözlik
a segédeket és egymást. Azután bekötözik őket bandázzsal, kimérik a
lépéseket, a felek felállanak. Egyik segéd hozza a kardokat.)
_Vezető segéd:_ Mielőtt N. Balambér és Doktor Bence Szilárd között
felmerült sajnálatos affér lovagias úton való elintézésére rátérnénk,
kötelességemnek tartom, hogy a felek lelkiismeretére és mindkét fél úri
és kipróbált modern gondolkodásmódjára utalva, komolyan felszólítsam a
feleket, hogy álljanak el a fegyveres elintézéstől és kölcsönös
kimagyarázkodás után béküljenek ki. Európai műveltségű és gondolkodású
úriemberekről lévén szó, fölösleges figyelmeztetnem önöket, hogy a
párbaj egy a sötét középkorból fentmaradt barbár intézmény, mely a
huszadik század szellemi életet élő intellektueljeihez méltatlan, durva
és barbár elintézése a másképen is megoldható konfliktusnak. Gondolják
meg.
_Bence:_ Tisztelettel ragaszkodom a fegyveres formához.
_Balambér:_ Segédeim és ellenfelem álláspontját különben tiszteletben
tartva, a lovagias elintézést óhajtanám.
_Vezető segéd:_ Akkor hát méltóztassanak: rajta!
(Összecsapnak. Balambér az első összecsapásnál három centiméteres
karcolást ejt doktor Bence homlokán. A segédek közbevágnak, a párbajt
befejezettnek jelentik ki. Bence homlokát betapasztják és hazamennek.)

IRIGYSÉG.
– Az irigység az oka mindennek, – magyarázta felhevülve Gézának egyetlen
jó barátja, Dezső – az emberek gonosz és kegyetlen irigysége mindenki
ellen, aki él. Nem az a baj, hogy önzőek vagyunk s az élet minden javát
és örömét magunkénak akarjuk, még akkor is, ha más rovására szerezzük
meg: – hanem az, hogy a más vagyonát és javát irigyeljük, azt szeretnénk
elrabolni még akkor is, ha mi már nem használhatjuk semmire. A tigris
lakik bennünk, amelyik legyilkol egy egész csordát, mikor egyetlen üszőt
akar csak, tud csak elfogyasztani: egy életet tudunk csak leélni, de
ezret és milliót szeretnénk elpusztítani. Nem az önzés, az irigység
teszi pokollá a világot, – a szemünk ezerszer akkora, mint a gyomrunk.
Oroszországot nem az hajtotta a háborúba, hogy óriási testének
valamelyik része veszélyben forgott, hanem az elviselhetetlen kín, hogy
más is él, szerényen és kicsin, de él. A nagy tömegek vonzzák a kicsit,
ezer meg ezer koldus hal meg éhen, hogy a milliárdos vagyona még öt
millióval több legyen. „Elveszem a koldus egy dénárját, és akinek ezer
van, annak adom“ mondja a kegyetlen isten is. A világ felfalja önmagát,
és elpusztul.
– Az a pesszimizmus beszél így, – mondta szeliden Géza – amelyik
elfelejti megnézni az érem másik oldalát. De a fizikus tudja, hogy ahol
taszítás van, vonzásnak is kell ott lenni. Nemcsak gyülölet van, a másik
oldalon ott fényesedik a meleg rokonszenv, a könyes meghatódás, mely a
magáét is odaadja a másiknak, nemhogy azét kivánná, – odaadná az életét
is. Míg így beszéltél, nem jutott eszedbe a mi barátságunk? Mind a
ketten szegény nincstelen emberek vagyunk, kávéházi filozófusok, de
mondd, ha valamelyikünk hirtelen nagy pénzhez jutna, nem első gondolata
volna a másik… és az öröm, hogy most örömöt okozhat neki?
Dezső nem felelt, hallgatagon váltak el egymástól.
Géza este kilencig ott ült a kávéházban és hideg hónaposszobájára
gondolt, amit még nem fizetett ki ebben a hónapban.
Kilenckor felállt, sóhajtott, el akart menni. Ekkor berohant Dezső a
kávéházba, halvány volt, a haja kúszált, reszkető szája alig tudott
kidadogni néhány szót.
– Géza… gyere… bor…zasztó dolog…
Lefutottak az utcára. Dezső még mindig reszketett.
– A klubból jövök… borzasztó… játszottunk és… és… harminc… vagy negyven…
ezer koronát nyertem… nem tudom biztosan.
Kabátzsebébe nyúlt, egy vastag csomó összegyűrt ezrest rántott elő,
megint visszagyűrte.
Halványan, egyetlen szót nem ejtve, siettek egymás mellett. Dezső
szólalt meg először.
– Mindjárt… hozzád siettem… felmegyünk hozzám… nem akarom, hogy lássák…
kétezer koronát akarok adni neked…
Géza nem tudott felelni, – az egész József-köruton végig egy szót se
váltottak.
A kapuban megállott Dezső, ránézett barátjára és hangosan elnevette
magát.
– Mi az? – mondta Géza riadtan.
Dezső belenyúlt a zsebébe és újból kivette az ezres-csomót.
– Idenézz! – mondta.
Géza jobban megnézte a pénzt. Rámeredt barátjára és hangos, boldog
nevetés tört ki belőle is. Kipirult, a vonásai megenyhültek, szeme
visszanyerte nyugodt, derüs kifejezését.
– Hát igen, – mondta Dezső – viccet akartam csinálni. Szinpadi pénz, egy
szinész kölcsönözte holnapig.
Géza még mindig nevetett, boldogan, felszabadulva. De mikor Dezső
hirtelen elkomolyodott, ő is csodálkozva és zavartan nézett rá.
– Mi az? – kérdezte.
– Semmi, – mondta Dezső hanyagul – csak arra akarlak figyelmeztetni,
hogy az a tudat, hogy nyomorodban váratlanul kétezer koronát kapsz, úgy
veszem észre, távolról sem okozott neked akkora örömet, mint ez most,
hogy te ugyan nem jutottál hozzá kétezerhez, de nekem sincs
harmincnyolcezer.

PÉLDÁZAT
_az Gyógyító Miskulánciáról, azaz Medikámentomról s az irástudó
Doktorokról_.
1. Vala _pedig_ azon időben igen nagy Veszedelem, mind az egész
országban, kit is neveznek _bélpoklosságnak_.
2. Kiben sokan gyötrődnek volna, gazdag és szegény egyaránt: mert _nem
tudják_ vala annak gyógyító írját.
3. Azért valának némelyek, kiknek az ő szemek megvakulna – és valának,
kiknek az ő fülek megsiketülne – és valának, kik nem szólhatnak vala,
mivel az ő nyelvök _megsebesedék_.
4. És az ő testök lett volna nyilt sebekkel _megkeményedve_ és az ő
arcuk, mint a szikkadt föld nyáridőn és az ő szemök _elfolyna_, mint a
_folyó_ vizek.
5. Továbbá az ő jajgatásuk elvegyül _vala_ a jajgatók panaszával és
elpusztulnak vala, mivel senki nem segítene rajtok.
6. Annak okáért az ország népe a bélpoklosságtól _megtizedelteték_ s a
bélpoklosok beteg gyermeket nemzenek vala, melyek bélpoklosságban
találtatnak vala.
7. Vala pedig akkor sok írástudó Doktor, azaz Gyógyító, kik is
Medikámentomokon _eszmélkednek_ vala s egyben kotyvasztának sokféle
Miskulánciát, hogy azzal gyógyítanák a bélpoklosokat.
8. Melyek közzől vala olyik, hogy enyhülést szerezne egy napra, és vala
olyik, hogy enyhülést szerezne két napra, és vala olyik, hogy enyhülést
szerezne három napra; – de _nem volna_ olyan, mely a bélpoklost
meggyógyítaná.
9. S ekkor az Izráel nemzetségéből egy, ki is nevezé magát
Becsületesnek, másszóval _Ehrlich_-nek: ki is kotyvaszta Miskulánciát,
hogy azt a bélpoklosok bévennék.
10. S látván látának akkor csudát: mert _bizony_ ki is azt bévette
volna, felkel és jára és az ő sebei _elolvadnak_ vala, mint a tavaszi
hó.
11. S enyhülést szerez vala nem egy napra, nem két napra és nem három
napra, hanem az _egész_ életre.
12. S örvendezének a bélpoklosok, mivelhogy az ő panaszok
_meghallgattatik_ vala.
13. S meggyógyulának azok, s nem volna többé szükség Irástudó Doktorra,
mivelhogy _megvolna_ a Gyógyító Medikámentom.
14. És ekkor az Irástudó Doktorok bevádolák _azt, ki ezt tevé_: elmentek
a bírákhoz s mondák: E’ káromlást mivel.
15. És bizony gonosz dolgot mivel, mert méreggel _éteti_ a
bélpoklosokat.
16. S jövének _kétezer_ Irástudók s fennhangon kiáltozának, mondván: E’
káromlást mivel.
17. Azért idézé vala ama Becsületeset bírói széke elé Galeotto, a
pontifex, s mondá neki: Ezek megbotránkoztak rajtad és a te
_cselekvéseden_.
18. Mert micsodás Medikámentomot _adtál_ a bélpoklosoknak, hogy azok
felkelnek és járnak. Bizony, nagy dolog ez.
19. S felelé az: Te mondád.
20. Mert imé, az én Medikámentomom meggyógyít vala _kétezer_ bélpoklost,
kik is meggyógyúlván, gyermeket nemzenek vala, az ország dicsőségére és
becsületére. Ám te lásd, kié az igazság.
21. A bíró pedig hordozá vala e _szókat_ az ő elméjében s nagysokára
felemelvén szavát, így szól vala fennhangon, mondván:
22. Nincs igazad, ó Becsületes Irástudó, mivel a te gondolatod _végig_
nem gondoltad vala.
23. Mert nézz körül: ime, itt áll _kétezer_ Irástudó, a kik nem tudnak
egyebet, mint bélpoklosokat gyógyítani, az ő _módjuk_ szerint, s ha nem
lesznek bélpoklosok, mivelhogy te meggyógyítod azokat a te módod
szerint, ezek itt elpusztulnak s az ő magjok kihal.
24. Mivelhogy nem adhatnak kenyeret az ő asszonyuknak és az ő gyermekök
meg sem születhetik.
25. Mert bizony, kigyógyítottál kétezer bélpoklost és született kétezer
egészséges gyermek, de elvetted kétezer egészséges ember kenyerét és nem
születhetik meg kétezer egészséges gyermek.
26. Mivelhogy sokan vagynak a bélpoklosok, de ugyanannyian vagynak az
Irástudók, a kik abbul élnek, hogy őket gyógyítják.
27. S ha meggyógyulnak a bélpoklosok, meghalnak az Irástudók.
28. Mert a mérleg _nyelve_ mindenkor egyenesen áll, ha _fel nem fordul_
a mérleg.
29. A kiknek szemeik vagynak, lássák, s a kiknek füleik vagynak,
hallják.

A MAJOM ÉS A HANGYA.
(Aesopusi jelenet.)
_Hangya:_ Egy teljes napon át figyeltelek, tisztelt barátom, mint a
Munkaellenőrző Minisztérium kiküldöttje, mely azzal bizott meg, hogy
tegyek rólad jelentést. Mondhatom, nagyon csodálkozom azon, amit
megfigyeltem. Őrületes mozgékonyságod és élénkséged első percben azt a
benyomást keltette bennem, hogy hallatlan elfoglalt és tevékeny életet
élsz, rengeteg dolgod és elintéznivalód van, azt se tudod, hol áll a
fejed, nem érsz rá pihenni. Csak most este jöttem rá, hogy tulajdonképen
egész nap nem csináltál semmit, nem végeztél semmit, ugráltál egyik
ágról a másikra, lóbáltad magad, vakaróztál és fintorgattad a képedet.
Annál csodálatosabb ez, mert az ügyességed meglepő, kezeid végtelenül
érzékenyek és alkalmasak a legprecizebb feladatok elvégzésére. Ha nekem
ilyen kezeim volnának, egész nap hordanám a bolyba az építőanyagot és
tízszer annyit végeznék, mint amennyit így tudok, tökéletlen
testrészeimmel.
_Majom_ (gúnyosan): Nagyon el lehetsz foglalva, ha ráértél egész nap
engem tanulmányozni. De ha már megtiszteltél ezzel, legalább figyeltél
volna jobban. Nem igaz, hogy egész nap csak ugráltam és játszottam. Hát
ezt a nyolcvan darab mogyorót ki szaggatta izekre, ki szedte szét
darabokra, ki bontotta fel a kókuszdiót, a fűszálat ki hasította fel,
hogy megnézze, mi van benne?
_Hangya:_ Igaz, egy csomó tárgyat kaptál fel hirtelen a földről és
hihetetlen gyorsasággal és ügyességgel darabokra tépted, foszlányokra
bontottad, közel tartva szemeidhez, mohó figyelemmel, mintha valamit
keresnél.
_Majom_ (gőgösen): A lényeget keresem. A dolgok belső összetételét. A
megismerés nemes szomjúsága lángol bennem. Amihez nyúlok, feltárul
előttem.
_Hangya:_ Megfigyeltem, hogy rögtön eldobod, amit így összeszedtél és
elrontottál és egyéb után kapsz. Mi az anyagokat keserves fáradtsággal
összehordjuk, fúrunk és faragunk, utcát és házat és odút, országutat és
várost építünk belőle, rendszeresen egyesített erővel, mely összetartja
társadalmunkat és biztosítja fajtánk életét. Minálunk a mi bolyunkba nem
találsz dologtalan hangyát, mert aki nem akar dolgozni a köz érdekében,
azt kipusztítjuk magunk közül. Mindenkinek megvan a maga feladata a
közös munkában – mi munkások vagyunk.
_Majom_ (legyint): Tudom, olvastam Marxot. Nem érdekel. Én analizálok.
_Hangya:_ Én építek.
_Majom:_ Én játszom és ugrálok és kurjongatok, én igyekszem boldog
lenni, örülni az életnek, élvezni izmaim játékát, érezni, hogy én én
vagyok. Én művész vagyok, semmi közöm hozzátok. De amellett én tudós is
vagyok. Az igazságot keresem, a megismerést. A társadalom én értem van,
én egyéniség vagyok.
_Hangya:_ El fogsz hullani és tönkre fogsz menni. Mi jól látjuk, hová
vezet ez a mértéktelen individualizmus. Mi építünk és készülünk és
szervezkedünk és egy napon tunya és értéktelen, pöffeszkedő tested
megtámadjuk és ledöntjük a földre. Te ügyes vagy és fürge, de mi
rettenetesen sokan vagyunk, mert társadalmi szervezetünk lehetővé tette,
hogy szaporodjunk. Ki fogunk pusztítani téged.
_Majom:_ A durva és ostoba tömeg mindig ellensége volt a lángésznek.
Tudom, hogy az életemre törtök, tudom, hogy nem jó szemmel néztek, mert
én tehetség vagyok.
_Hangya:_ Mi vagyunk az erkölcs.
_Majom:_ Tehetségtelenek vagytok, az az erkölcsötök.
_Hangya:_ Ami a tehetségedet illeti, csak annyit látok, hogy jól tudod
utánozni azt, amit mások kitaláltak. A tehetség produktiv, barátom.
Homályos származásod se enged mélyebb és igazibb képességekre
következtetni.
_Majom_ (gúnyosan): A származásom? Nagyon érdekes. Talán a felekezeti
viszonyaimmal nem vagy megelégedve? Hát te honnan származol?
_Hangya_ (méltósággal): Az én családfám a nemes hüllőkön át az
ichtiosaurosig vezet vissza. Őseim óriások és sárkányok voltak, repülő
csodák, földöntuli lények.
_Majom:_ No lám – kiderül, hogy te vagy az arisztokrata és én csak
bitang jövevény. Származásoddal dicsekszel és hagyományokkal – szeretem
az ilyen forradalmárt. Csak a múltra tudsz hivatkozni, mikor a jövőt
hirdeted?
_Hangya:_ Enyém a jövő is.
_Majom:_ Majd kiderül. A te őseid szárnyas angyalok – nekem nincsenek
őseim, vagy nem tudok róluk, nem kérkedem velük. De van egy unokám – nem
hallottad hirét? _Embernek_ hivják – fiatal korában átment Európába és
azóta – úgy hallom – nagyobb karriert csinált, mint valamennyi ősöd.
_Hangya_ (ajkát biggyeszti): Hallottam hírét. Kalandor. Nálunk járt
egyszer. Szélhámos.
_Majom:_ Ó, te unalmas majom!
_Hangya:_ Te – te ember!

TÖRTÉNELMI MATERIALIZMUS.
„… a népek sorsát épp úgy törvényszerü
szükségesség irányítja, mint a
csillagok mozgását az ürben…“
_Tolsztoj_.
„… mi folytatjuk a háborút, ha kell,
öt-tíz évig…“
_Rodzianko_.
Elő-India és Madagaszkár között, ahol most a tenger hullámzik, sok ezer
év előtt szárazföld terült el és ezen a földön egy nagy nép lakott: a
dravidák. Ezeknek fejedelme, Mikulás, igen jómódu és boldog ember volt,
mindig volt neki pénze, nem úgy, mint nekem. Ha valami megtetszett neki
a boltban, megvette, ha valami gusztusos volt és étvágygerjesztő,
megette. Mikor álmos volt, lefeküdt aludni, mikor kialudta magát,
felkelt.
Ilyen jól élt, de volt neki egy minisztere, Roczi Jankó, ez mindig
unszolta, hogy menjen vele sétálni az országban. És hogy sétáltak,
mutatott neki házakat, földeket, szép kerteket, ahol az emberek laktak
és azt mondta:
– Látod, ez is a tied lehet, ha akarod.
– De hiszen ez más embereké – mondta naivan Mikulás. – Először is más
embereké, nem az enyém, másodszor nekem nem is kell, mert már van annyi,
amiből jól élek.
– Naiv vagy, – mondta Roczi Jankó – az embernek mindent el kell venni,
amit lehet.
– De ugy se adják – mondta naivan Mikulás.