Ne bántsuk egymást: Ujabb tréfák - 3

sárga cserepéldány… Igen… már ugyis elfelejtettem a tündérmeséket… hadd
hallom, miről is szólnak…
Éppen Hófehérkét meséli… a királyné ül a tükör előtt és nagyon haragszik
Hófehérkére, hogy az szebb nála… Nono. De csunya egy hiú nő ez a
királyné – aféle negyven éves lehet, „veszedelmes életkor“, ilyenkor
szoktak ezek féltékenykedni. Karin Michaelis kancellár – akarom mondani
írónő. Kellemetlen téma. Hadd hallom csak – mi!? Megmérgezi Hófehérkét?
No de ez már… ez már egy kicsit… mérgezés, női féltékenység miatt…
hiszen ez egy detektiv-regény… Édes fiam, meséljen valami mást annak a
gyereknek, hiszen én se tudnék ettől elaludni, ha komolyan venném.
Hamupipőke… az már igen… az egy finom dolog, ahogy emlékszem… hallom
csak. Aha, hát mégis eljut a bálba… de hazaszökik… a királyfi csak a
cipőjét találja meg… kijelenti, hogy csak az lesz a felesége, akié ez a
parányi cipő… a mostohatestvérek levágják a lábujjukat, hogy felmenjen a
a lábukra… Hallja, kérem, hagyja abba azonnal, hisz ez hajmeresztő!
Tudja miket adott be ennek a szegény ártatlan gyereknek?! Cipő után
beleszeretni egy nőbe!! Tudja mi ez? hisz ez a legperverzebb szerelmi
elfajulás… _fetisizmus_. Miért nem olvas fel neki mindjárt Kraft
Ebingből? vagy Blochból? Fetisizmus, halmozva öncsonkítással… a
legborzalmasabb deliktumok… hiszen tönkreteszi azt a gyereket… fogjon
gyorsan valami másba.
Jancsi és Juliska – na hát persze, ilyesmiről kell beszélni, kedves,
ártatlan gyerekekről, tündérekről… Mi?! A szülők ott hagyják az erdőben
a két gyereket? Gyerekkitevés? No de mégis… Hja igen, a vasorrú bába, az
ám… hogy is van csak? Beteszi Jancsit a ketrecbe… hizlalja? Mi?! Hogy
majd megeszi aztán?!… Jézus Mária, hagyja már abba, hisz nekem hideg
megy végig a hátamon – ez már mégis elvetemültség, hisz ez közönséges
antropofágia, emberevés, olyan rémség, amiről nekünk törvényünk sincsen,
amihez a legádázabb rémregényíró se mer hozzányúlni… hagyja abba,
gyorsan…
Az már igen, a királykisasszony, meg az elvarázsolt királyfi… Ilyesmiről
kell mesélni, ez az igazi tündérmese… Bár egy kis jogtalan hipnózis
szerepel, úgy látom itt is… node sebaj, ennek a mesének legalább
tanulságos vége van, ha jól emlékszem. Igen, tudom már – a királyfi
disznóvá változik… de a jószívű királykisasszony azért nem undorodik
tőle… megsimogatja… meg is csókolja… Elég! Elég! Végképp meg akarja
mételyezni a fiamat?!… Tudja, mi ez, amiről itt szó van!… hisz ez
szodomia! a legmélyebb posvány… a fertő mélye… a társadalom
elfajulásának történetében a legsötétebb lapok… Sodoma és Gomorha…
kéneső… Marquis de Sade… Retif de la Bretome… titkos kiadások…
rendőrség… rákfene… borzalom…
Dehát ez mégis hallatlan, hát ilyenek ezek a tündérmesék? Ez a regék
boldog világa? És micsoda fordulatok. Amit eddig hallottam, lépten
nyomon a legsötétebb bűnök, gyilkosság, bosszú, ármány, irígység lopás…
Micsoda emberek ezek… micsoda világ, ahol még a vénasszonyok is hiúak és
bosszúállóak, „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, különben
menten zöldbékává változtattalak volna“ aszongya; – micsoda világ, ahol
a munkaadó szerződési csalásra szólítja fel a bérmunkást, amikor ravasz
fondorlattal tudtára adja, hogy nála „három nap egy esztendő“: – micsoda
világ, amelyben zsarnok, gonosz királyok a felelős parlament és
diplomácia megkérdezése nélkül holmi személyes előnyökért nyakra-főre
odaigérgetik a „fele királyságukat?“
Édes fiam, – vegyen elő, kérem, egy francia regényt és mesélje el azt a
Gabinak: – az egy erkölcsös történet, ahol a bűn elveszi bűntetését.

A DRÁMA.
_A nagy drámaíró_ (egyedül sétálgat az úccán. Magában): Hja, bizony,
bizony. A terminus egyre jobban közeledik. Jövő hónap közepén szállítani
kellene azt a nyavalyás darabot, amiből még egy sort se írtam meg, annál
az egyszerű oknál fogva, hogy halvány dunsztom sincs róla, miről szóljon
a darab. A címet még csak bemondtam a legutóbbi hatezer korona
előlegnél, de erről a címről semmi nem jut az eszembe… Én nem tudom, mi
van velem, az utóbbi időben, ha gondolkodni kezdek, mingyár megfájdul a
fejem, itt hátul… ha meg drámatémákat próbálok kitalálni, akkor elől is
fájni kezd… Hja, ja… azok meg azt hiszik, már kész is vagyok vele… én
nem értem, némely ember honnan szedi azt a sok témát… azt szokták
mondani, az élet, az egy nagy drámaíró… adhatna nekem kölcsön egy
vázlatot…
_Ifjú rajongó ujságíró_ (meglátja a nagy drámaírót. A szíve elkezd
dobogni, vakmerő ötlete támad… Micsoda nagyszerű szinházi riport lenne,
ha most ki tudná venni az öregből a legközelebbi drámájának a témáját!
Harminc koronát úgy megadna érte a „Szinház és Lósport“ főszerkesztője,
mint egy krajcárt… Sietni kezd, darabig kerülgeti a mestert, köszörüli a
torkát, végre rászánja magát): Alászolgája, kedves mester…
_Nagy drámaíró_ (gyanakodva): Jónapot, jónapot…
_Ifjú_ (boldogan hadarva): A mester biztosan már nem is emlékszik rám…
Az öltözőben voltam bátor bemutatkozni… a „Más felesége“ bemutatója
után…
_N. D.:_ Ahá, emlékszem, emlékszem… (Nem emlékszik.)
_Ifjú:_ Egy nagy-nagy kérésem volna a mesterhez… egész életemre boldoggá
tenne…
_N. D._ (leereszkedően): Na, csak bátrán, ki vele. Autogramm?
_Ifjú:_ Nem… nagyobb dologról van szó… A Szinház és Lósport küldött a
mesterhez… már két napja hajszolom… A szerkesztőm azt mondta,
kétszeresére emeli a havi fizetésemet, ha interjút tudok csinálni a
mesterrel… amelyben a mester elárulná legközelebbi darabjának a tárgyát,
amit senkinek nem akart eddig elárulni…
_N. D._ (idegesen): Nem is… nem is árulom el… Erről tegyen le,
fiatalember… Ismeri az elveimet… egy szót se a bemutató előtt…
_Ifjú_ (leverten): Ó, istenem… pedig már hetek óta próbálom kitalálni…
Ismerem a mester grandiózus stilusát… és a cím után már gondoltam is
mindenfélét…
_N. D._ (megáll, ránéz): Ugyan! Megpróbálta kitalálni, a cím után? Na,
ez érdekes.
_Ifjú_ (felbátorodva): Bizony! Tegnap egész éjszaka azon törtem a fejem,
hogy mit jelenthet a titokzatos smaragdgyűrű?
_N. D._ (nagyon érdeklődve): Na és?
_Ifjú:_ Na és mindenféle jutott az eszembe… elgondoltam, hogy vajjon
milyen hallatlanul érdekes, titkos vonatkozása van ennek a kőnek a
főhőssel, ahogy mi a mester óriási ötleteit ismerjük…
_N. D._ (könnyedén, de figyelemmel): Na és… hát mit gondolt ki,
fiatalember?
_Ifjú:_ Ugyan… a mestert úgyse érdekli!
_N. D._ (kegyesen): Dehogynem… Ha el tudja találni a témát… nem fogom
letagadni, hogy eltalálta…
_Ifjú_ (boldogan): Igazán?
_N. D._ (bólint): Miért ne? Hiszen ha eltalálta, úgyis rá fog jönni a
bemutatón…
_Ifjú:_ (ragyogva): Hát akkor…
_N. D._ (kegyesen mosolyog): Hát csak rajta…
_Ifjú_ (tapogatózva): Hát azt gondoltam, hogy a hős nem lehet más, csak
egy világhírű…
_N. D.:_ Világhírű… na… na?
_Ifjú:_ Mérnök…
_N. D._ (elfintorítja az orrát).
_Ifjú_ (mohón): Orvos…
_N. D.:_ Aha… aha… közeljár…
_Ifjú_ (boldogan hadarva): Tudtam!!… Tudtam… És annak az orvosnak van
egy felesége, aki… (kutatva néz).
_N. D.:_ Na? Na?
_Ifjú:_ Aki nem szereti az orvost…
_N. D.:_ Aha… aha… maga nagyon ügyes detektiv lenne, fiatalember…
_Ifjú_ (boldogan): Ugy-e, eltaláltam? Nem szereti az orvost és meg is
akarja csalni valakivel…
_N. D._ (türtőztetve magát): Na, nem éppen…
_Ifjú_ (aggódva): Vagy nem akarja éppen, de kisértésben van…
_N. D.:_ Igy már inkább közeljár…
_Ifjú:_ Mire az orvosnak egy különös, groteszk ötlete támad… amilyen
csak a mesternek juthat eszébe…
_N. D._ (megáll, izgatottan): Na?… Na?
_Ifjú_ (sápadtan gondolkodik. Kutatva): Hogy… próbára teszi… a
feleségét…
_N. D._ (drukkolva): Na? Na?
_Ifjú_ (boldogan): Közeljár? Óriási! Tudtam! Még pedig úgy teszi
próbára… hogy… hogy…
_N. D._ (izgatottan): Hogy?
_Ifjú_ (tapogatózva): Hát… mondjuk… hogy például azt állítja, hogy
megvakult… pedig nem is igaz…
_N. D._ (egy pillanatig áll. Aztán sápadtan, de türtőztetve magát):
Fiatalember… maga nagyon ügyes… Biztos, hogy magától jött rá, mert még
senkinek nem beszéltem a témáról…
_Ifjú_ (kitörve): Eltaláltam!? Eltaláltam!?
_N. D._ (ünnepélyesen): Eltalálta. Gratulálok.
_Ifjú:_ Óriási! Gyönyörű téma! Ilyen igazán csak mesternek juthat az
eszébe!
_N. D._ (kegyesen): Ugy gondolja? Én is azt hiszem.
_Ifjú_ (félénken): És… és… megírhatom az intervjut…
_N. D._ (kis habozás után kegyesen bólint, gyorsan kezet fog a
fiatalemberrel, megbillenti a kalapját): Na, isten vele…
_Ifjú_ (boldogan): Mester… hogy köszönjem meg…
_N. D.:_ Csak hagyja… nem tesz semmit… (gyorsan elmegy. Magában
izgatottan.) Óriási! Remek téma… Az orvos vaknak tetteti magát… De
mindent lát… és az asszony nem tudja megcsalni, mert… (lihegve megáll.)
Óriási! Ilyen jó témám még soha nem volt… Rohanok a dirihez… azonnal
felveszek még hatezer előleget… (Elrohan a szinház felé.)
_Ifjú_ (ellenkező irányba siet. Magában, boldogan.): Óriási! Ilyen jó
riportom még sohasem volt… Mi az, hogy harminc? Negyvenet fog adni érte
a szerkesztő… Rohanok, felveszek rá még husz korona előleget… (Elrohan a
Szinház és Lósport szerkesztősége felé.)

FILMGYÁRTÁS.
_Szin:_ igazgatói szoba, _személyek:_ az igazgató, a rendező, az
operatőr, két szinész, három szinésznő, egy szabó, egy borbély, egy
oroszlánszelídítőnő, egy főhadnagy, két néger, egy kinai óriás, két
összenőtt gyerek, egy kellékes, két egypúpú és egy kétpúpú teve, egy
lírai költő, mint az éppen szóban forgó „Álom“ című filmdarab szerzője.
_Igazgató:_ Nem bánom, akkor az maradjon, de legfeljebb tíz-tizenkét
méter.
_Operatőr:_ Húsz.
_Igazgató:_ Tíz. A bankár kijön az ajtón, körülnéz. Felirat: Húsz év
mulva. Meglátja Laurát, idill, vizió, az a jelenet, mikor húsz év előtt
lemászott a hágcsón.
_A költő:_ Ez nem jó lesz, igazgató úr, hiszen neki nem is szabad tudni,
hogy Laura már nem akar…
_Igazgató:_ Ne beszéljen nekem ostobaságokat. A bankárnak muszáj benne
lenni a harmadik felvonásban.
_A költő:_ Miféle bankárnak?
_Igazgató:_ Mifélének, hát neki, Lux Pálnak.
_A költő_ (kétségbeesetten): Bankár? De hiszen az nem bankár, az
csillagász…
_Igazgató:_ Csak volt. Nem lehet csillagász, honnan veszek én csillagász
tornyot, nem mondaná meg? Bankár lesz.
_A költő:_ De hogy fedezhet fel egy bankár egy új csillagot?
_Operatőr:_ Nagyon szépen. A csatorna végén kibujik, körülnéz, most
panorámát csinálunk, utána premier plan, amint észreveszi.
_A költő:_ De…
_Igazgató:_ Ne beszéljen mindíg bele, Alanyi. Ne zavarjon bennünket,
holnapután reggelre nekem kész kell lenni a külső felvételekkel. Tyü, a
propellercsavarról egészen megfeledkeztem! Sipos, megvannak a
propellercsavarok?
_Kellékes:_ Hogy lennének meg? A lakatos harminc koronát kér letétbe.
_Igazgató:_ Maga vadállat, most jut eszébe? (Telefonál.) Hallo, hallo!
_Tevehajcsár_ (arabul): Kérem, én nem várhatok, tessék megmondani,
jőjjünk, avagy ne jőjjünk.
_Igazgató_ (a telefonba): Kösse le annyiér, de nekem délutánra
szállítani kell a negativokat… (Maga elé teszi a kagylót, kifelé
beszélve): Megvan, tudon már, hogy csináljuk: Elemér már akkor
beleszeret a táncosnőbe, mikor még csak álmában látja…
_A főhadnagy:_ Az nem lehet.
_A szinész:_ Dehogy nem. Egy degenerált grófról van szó, arról el lehet
képzelni!…
_Az oroszlánszelidítőnő:_… hogy egy álomszerű árnyékba szeret…
_Operatőr:_ De az húsz méterrel több és virazsirozni kell… és két
Wolframmal több…
_Igazgató:_ Ha álomszerű szerelem, akkor kettővel több? (A telefonba):
Halló… halló… szaladjon át Vereshez küldjön két Wolframmal többet…
_Szinész:_ Igy jó lesz.
_Igazgató_ (habozva): Hát legyen degenerált?
_Szinésznő:_ Á, fenét legyen.
_A költő:_ De igazgató úr, hiszen a gróf…
_Operatőr:_ Ugyan, hallgasson.
_Igazgató:_ Nem bánom, legyen degenerált. Hm, de ha degenerált, akkor
nekem holnap fél kilencre itt kell lenni a csőnek, beforrasztva… Sipos!
telefonáljon a káposztásmegyeri vízművekhez…
_A tevehajcsár_ (arabul): Ejnye, a fűzfánfütyülő rézangyalát, meddig
várjunk még?
_Szinésznő:_ Kérem, igazgató úr, azt a nagy jelenetet, amikor le akarok
lépni a trambulinról, de valami titokzatos erő visszatart, nem lehet
megcsinálni.
_Igazgató:_ Hogy a micsodába ne lehetne megcsinálni?
_Szinésznő:_ Mert én azt nem tudom megcsinálni, azt nem lehet kihozni.
_Igazgató_ (felugrik): Nekem akarja beadni, hogy azt nem lehet kihozni?
Ide nézzen, itt áll a teve, jobbra – itt áll maga, már mint én – egy
szerelmes nő, aki éppen leszáll a tevéről, a trambulin szélére lép…
sötéten maga elé néz… (megjátssza)… kitárja a karjait… (megjátssza)… a
keblei pihegnek… (megjátssza)… egyszerre eszébe jut minden, maga elé néz
sötéten, de nőies kacérsággal… (megjátssza)… nekem akarja beadni, hogy
egy ilyen nőt nem tarthat vissza valami titokzatos erő? Ne vegyen engem
palira, fiam.
_Operatőr_ (meggyőződéssel): Látja, hogy lehet.
_Rendező:_ Csak bizza ránk.
_Tevehajcsár_ (arabul): Hát mi lesz?
_Operatőr:_ Harminc méteren kihozom a titokzatos erőt.
_Kereskedősegéd_ (bejön): Alásszolgája.
_Igazgató:_ Kitől jön?
_Segéd:_ A papirgyárból. Elhoztam a műszalámit.

TEHETSÉG.
Az öltözőben ültünk és vártuk a felvonás végét. Egyszerre taps hangzott
fel kívülről.
– Mosonyi nyiltszini tapsot kapott – jegyezte meg Palló, az intrikus
gúnyosan. – Megint nem lehet majd bírni vele, a tehetségtelen hülyével.
De utálom.
– Jó, jó, – csak hülyézd! A háta mögött mersz csak beszélni róla –
mondtam neki, – te is félsz tőle, mint a többiek, mert tudod, hogy
elbizakodott és hirtelen haragú. És erősebb is nálad.
Palló csöndesen mosolygott. Aztán egyszerűen ezt mondta:
– Hát tudod mit. Figyelj ide. Én, aki csakugyan gyöngébb és gyávább
vagyok ennél a Mosonyinál, most, öt percen belül, itt előtted, ezt a
Mosonyit kékre-zöldre verem, agyba-főbe püfölöm, hülye és piszkos
gazembernek nevezem: – és ő nemhogy bántani nem fog engem, de boldog
lesz és legjobb barátjának nevez.
Nem volt időm felelni, mert kívülről felzúgott a felvonásvégi taps.
Pillanat mulva kipirult arccal jelent meg Mosonyi hatalmas
atléta-alakja.
– Őrület, – lihegte, – már harmadszor hívnak ki…
Ebben a pillanatban felugrott Palló, odaugrott Mosonyihoz és teljes
erővel mellbevágta.
Egy pillanatra megdermedtünk. Mosonyi is rámeredt Pallóra, nyitvamaradt
a szája.
Palló azonban szélesen vigyorogva nézett rá és mégegyszer felemelte az
öklét.
– Te disznó! – kiáltotta vidáman és lelkesen ujjongva és még egyszer
mellbevágta – ördögöd van! Hogy csináltad ezt? Óriási voltál!
Mosonyi elvigyorodott.
– Úgy-e? Úgy-e jó voltam? – mondta boldogan.
– Mi az, hogy jó voltál! A kulisszák körül néztelek!… Hogy sütötted ki
ezt a hatásos trükköt?!… Te… te gazember… (és teljes erővel vállbarugta
az öklével) úgy-e mindig mondtam, te disznó, hogy egyszer még
megmutatod… (újabb box).
Mosonyi boldogan tántorgott.
– Igazán drága vagy – mondta ragyogó szemekkel, – hát észrevetted?
– Mi az, hogy észrevettem? Ahol művészet van, öcsém, azt én észreveszem…
– Milyen kedves vagy…
– Ne ugass közbe, barom! Te tehetség vagy és punktum. Disznó tehetség
vagy, csirkefogó, ami igaz, az igaz! Te… te… te nyavalyás… (hasdöfet) te
dög… (szügyetupa) csak azt szeretném tudni… (ököllel a szemgödörbe)
honnan a csudából szeded ezt a fene nagy büdös tehetséged?
Mosonyi, kék foltokkal a szeme alatt, hebegett a boldogságtól.
– Ó, édes Pallókám… tudod, hogy mindig szerettelek… köszönöm, hogy ilyen
kedves vagy hozzám…
– Mi az, hogy kedves vagyok? Fenét vagyok kedves. Miért legyek kedves?
Nem is lehetek kedves egy ilyen utolsóhoz, mint te… de hát mit
csináljak, ha egyszer tehetség vagy? Azt nem lehet letagadni!… Hülye
állat vagy (újabb püff), de tehetséged az van! Nem is értem, egy ilyen
piszok, utolsó analfabéta, mint te… (harsogó nyakleves), egy ilyen
tökkelütött, hájfejű gazember… (fültövönvágás, rögtöni daganattal), egy
ilyen söpredéke az emberi fajtának…
Mosonyi itt egy percre mégis meghökkent. – Tessék? – mondta.
… honnan veszi azt az istenáldott igazi őstehetséget… folytatta
nyugodtan Palló.
Mosonyi arca ismét felragyogott. Mondani akart valamit, de az ügyelő
rontott be, hogy siessen a lámpák elé, még mindig tapsolnak.
Mikor visszajött, félrevonta Pallót és ezt mondta neki:
– Pallókám, – tudod, nekem sok ellenségem van itt a szinháznál… de most
már látom, hogy egy igaz barátom is van, aki nem irigyel, hanem elismeri
a tehetségemet… Köszönöm Pallókám… Mindig számíthatsz rám… Igazán nagyon
kedves voltál…

INFLUENZA.
Jaj, doktor úr, én nem tudom, mi ez… mit gondol? Attól félek, kezdődő
csúcshurut… nem, nem, a pulzusomat hiába nézi, ez valami olyan belső láz
lehet, tudja, hőmérővel nem lehet lemérni az ilyesmit, mert a fejem
meleg, a lábam pedig hideg és a melegség szaladgál bennem, ahol mérni
akarja, ott egyszerre elmúlik és átszalad máshová.
Mondja, ez mi lehet, itten, az oldalamba, nem, lejebb, egy olyan szorító
érzés, nem fájás, hanem olyan, mintha húzódnék valami, vagy mintha az
izmokat spulnira akarnák rácsavarni… dehogy kérem, tessék csak engedni,
precizen akarom kifejezni magam: olyan igen, mintha az idegeket egy
spulnira akarnák rácsavarni, de nem egy gömbölyű spulnira, hanem egy
szögletesre, amire nem megy föl, tetszik érteni? és mondjuk, mintha
mégis erőltetnék ezt a spulnit, tetszik érteni? tessék elképzelni, itt
van a spulni, na már most így elkezdem húzni az izmokat…
Na jó, ha a doktor úr nem hagyja elmondani, hogy mit érzek és hogyan,
akkor miből állapítja meg, hogy mi bajom van? Én igyekszem magamat
precizen kifejezni, nem úgy, mint valami paraszt, aki azt mondja
magának, fáj a hasam, akár agyhártyalobja van, akár vakbélgyulladása…
Jó, hát a spulnit hagyom, de ez mi lehet, ez a furcsa reszelés a
torkomban, nem is reszelés pontosan, hanem olyan viszkető bizsergésféle,
tetszik látni, innen idáig – csak nincsen tüdővészem? Mondja, doktor úr,
csak azt mondja meg, érez az ember tüdőrák esetében egy olyanféle
nyomást a gégében, ami egészen a fülig terjed, de tulajdonképpen nem is
nyomás, hanem olyanféle érzés, mintha egy kéz kinyúlna a tüdőből a
bárzsingon keresztül és megfogná a gégét, de nem szorítaná nagyon, csak
úgy, mintha el akarná engedni egy pillanatra, de megint megfogná… nézze
doktor úr, ne áltassuk egymást, felnőtt ember vagyok és családapa, nincs
szükségem rá, hogy kegyes csalással vigasztaljanak és szépítsék az
állapotomat – hadd tudjak meg mindent, beszéljen hozzám őszintén és
becsületesen, mint férfi férfihez és mondja ki nyiltan:
hátgerincsorvadás-e vagy nem, mikor az ember egyszerre csak azt érzi,
mintha két csigolya a tüdejében – ugyan kérem, ne tessék zavarni, hát
nem a tüdejében, végre nem vagyok egyetemi tanár – szóval két csigolya,
mintha összenőtt volna és az egyiknek a széle karcolni kezdi a másikat
és ennek következtében minden lélegzetvételnél a gerinc belenyomódik a
vesébe? Jó, jó elhiszem, de tessék már egy kicsit várni, még nem mondtam
el mindent és ha a doktor úr nem hallgatja meg az embernek szubjektiv
panaszait, akkor miből akar diagnózist csinálni? Én nem kérdezek semmit,
én nem akarom befolyásolni, én nem mondom, hogy nekem mire van gyanum,
én tárgyilagosan és elfogulatlanul azt állítom csak, hogy itt balra egy
kicsit, a szív fölött, közvetlenül a két tüdőszárny alatt valami
bugyborékolást érzek, így tesz kérem: pitty, pitty, de mintha a szívből
indulna ki és nem mindig tesz úgy, csak ha az államat így leszorítom a
mellemre és a karjaimat hátracsavarom és behunyt szemmel egy percig
visszatartom a lélegzetemet – akkor rögtön úgy érzem, mintha fuldokolnék
és a gyomromban elpattanna valami – nem lehetséges, hogy a szívemnek van
valami?… nem úgy gondolom kérem, de hallottam, hogy a gutaütés első
tünete szokott úgy kezdődni, hogy a lélegzet egy percre kimarad… és
azonkívül a fülembe valami rémes zúgás is van… és ami a legborzasztóbb,
doktor úr… amin talán gyors műtéttel lehetne még segíteni… hogy nincs
elég levegőm… így, ha nyugodtan fekszem, nem… de mihelyt kinyitom a
számat és egy szót próbálok mondani… mindjárt fuldokolni kezdek – ugyan,
ne tessék már közbeszólni, azt akarom mondani, de nem jutok hozzá, hogy
nem tudok beszélni… nem tudok beszélni…

ÓRÁK.
Gyerekkorom óta élő lénynek tekintem az órát. Ötéves koromban pillanatig
se kételkedtem benne, hogy az óra, akár falon függ, akár zsebben ketyeg,
akár állványon büszkélkedik, a háziállatok egy fajtája, olyan, mint a
kutya, vagy a ló, szelidített állatfaj, csak nagyon elbutult és elfásult
az örökös munkában. Meg voltam győződve (már akkor híve voltam a
természetes kiváláson alapuló fejlődéselméletnek), hogy őserdőkben,
valahol Afrikában talán, vad és szabad állapotban is előfordul, mint a
vaddisznó, vagy a vadmacska – persze nem olyan művelt és szelid, mint
nálunk, torzonborz ágakról lóg, durva láncon, félelmes hangon ketyeg,
percmutatója baljóslatuan csillog, hol vadul siet, hol lustán késik –
mint vadwekker esetleg meg is támadja az embert, reggel, mikor éhes.
Valószínűen csapatostul fordul elő, öreg vadinga vezeti őket – vannak
fajták, melyeknek csak nagymutatójuk van.
Az órák értelmi képességeit sohase becsültem sokra. Általában
korlátoltak, fontoskodók és nagyképüek. A szorgalom és kötelességérzés
példaképe az óra, de példaképe a szolgai túlbuzgóságnak is.
Tehetségtelen fajta. Elve a vak engedelmesség és a rend – meggyőződése,
hogy csak a szervezett munka viszi előre az emberiséget, akarom mondani
az óraiságot! Minden óra legyen a helyén és teljesítse kötelességét a
többit bízza a sorsra. Egyformán járni – ez a legfőbb ideáljuk. Bármi
történjék körülötte – első a kötelesség. Iszonyú pillanatokban,
melyekben összeszorult szívvel éreztem, hogy hónapokat és éveket élek
át, hányszor bántott és sértett tárgyilagos ketyegésük, fontoskodó
igyekezetük, amivel tapintatlanul belekotyogtak legnagyobb
szenzációimba, el akarva hitetni velem szűklátókörű és földhözragadt
világfelfogásukat, hogy egyik perc olyan, mint a másik. Semmi diszkréció
nincs egy órában – mikor először öleltem magamhoz a nőt, akire tíz évig
vágytam halálosan, a zsebórám pofátlanul és szemtelenül tovább kotyogott
a zsebemben, ahelyett, hogy egy pillanatra elhallgatott volna, mintahogy
finomízlésű ember elfordul és igyekszik magát elfelejtetni, ha látja,
hogy fölösleges. De az óra az eltemetett ember zsebében is tovább jár, a
föld alatt – korlátoltságánál fogva mindenre kapható, ami szolgai. Soha
nem történt még meg, hogy egy óra ne jelezte volna pontosan a lejárt
száz percet, ami az elitélt kivégzéséhez kell.
Normális működés közben a céltudatos és munkája jelentőségével tisztában
levő hivatalnok benyomását kelti. Az az érzésed van, hogy vigyáz rád,
számol helyetted, ellenőriz és figyel. Ha hármat üt, azért üt hármat,
mert jól tudja, hogy háromkor el kell menned – kérlelhetetlen szigorral
figyelmeztet erre, olyanvalakinek büszke önérzetével, aki tudja, hogy őt
nem lehet megcáfolni, mert mögötte az órák világszervezete áll, csupa
szervezett óra, akik a „mindenki egyért és egy mindenkiért“
államfentartó elv alapján szolidárisak vele, amikor hármat üt. De bezzeg
mindjárt kiderül korlátoltsága és ötlettelensége, ha véletlenül magára
marad a véleményével. Gyerekkoromban direkt elrontottam a faliórát, de
úgy, hogy azért tovább járjon. Nincs valami nevetségesebb annál a buta
és nagyképű fontoskodásnál, amivel egy elrontott óra hencegve elüti a
féltizenkettőt, aztán csodálkozva néz körül, hogy a többi órák nem
ismétlik és nem igazolják őt, mert hiszen fél kettő van. Olyan, mint egy
hülye hivatalnok, aki pont aznap érdeklődik a főnök úr kedves
feleségének a hogylétéről, mikor a főnök úr elkergette a feleségét.
Tehetségtelenségének egyik legjellemzőbb pontja az emberismeret teljes
hiánya. Mint wekker, évekig állhat az ember szolgálatában és mindig újra
összetéveszti azt az embert, aki lefekszik, azzal, aki felkel. Este a
szónak szoros és a szónak átvitt értelmében felhagyja húzni magát, hogy
reggel félnyolckor keltse fel azt az urat, aki este lefeküdt az ágyba.
Félnyolckor aztán csodálkozik, hogy ugyanaz az ember, aki este megbízta,
hogy feltétlenül keltse fel, dühösen a falhozvágja és pofonveri és
belelő, mikor fontoskodva és abban a reményben, hogy most majd megfogják
őt dícsérni, beleordít a fülébe.
Mint az embernél, egy kis egyéni ízt és tehetséget, néha a betegség vált
ki az órából. Néha meghül, vagy náthát kap, ilyenkor sietni kezd,
különvéleményt formál. Sajnos, nem igen érvényesül, mindjárt óráshoz
viszik, meggyógyítják, megint egészséges és buta stréber lesz belőle.
Mindez persze nem az én órámra vonatkozik, nyájas olvasó. Az én órám a
legjobb óra a világon, még a nagyapámtól örököltem, tíz éve nem volt
igazítva, – mi? hogy a magáé tíz perccel többet mutat? ugyan, csapja a
falhoz azt a krumplit! ez az óra soha még egy percet nem késett, úgy
nézze meg!

IDEGKÓRTAN.
(Egy német professzor naplójából.)

_Első elemzés._
A páciens, L. kisasszony, igen sápadt, mikor klinikánkra jelentkezik.
Nyaka feltűnően meg van nyúlva és igen sovány, arca előreálló, fehér,
finom pihével borított – szája helyén – kóros elváltozás – két
tompavégű, tojássárga színű kemény képződmény, egymást fedő, mintegy
három centiméternyi mekkoraságban. Lábai fejlettek, lábujjai szétállók,
az ujjak között hártyaszerű, sárga képződmény. Kezek elkorcsosultak, a
törzshöz simulók, fehér tollakkal borítva. Alsótest is tollakkal
borítva.
Még mielőtt a kérdéseket betegünknek feltennők, a meglepő eltéréseket
hajlandók vagyunk neurotikus hisztériával összefüggésbe hozni.
Feltevésünk szerint betegünk fiatalkorában kényszerképzetekkel küzdött,
alsó tudatában elnyomott és átalakított traumák szerepelnek s e testi
elváltozásokat ezek a lelki tünetek vonták maguk után.
Teendőnk: kikutatni ezeknek a neurotikus képzeteknek eredetét és okát s
a tudat felszinére hozni. Legalkalmasabbnak találkozik dr. S. Freud
álomfejtési módszere.
Ama kérdésünkre, hogy mit álmodott ma, a páciens első pillanatban nem
akar válaszolni. Jellemző tünet: a beteg igyekszik takargatni az álmában
megnyilvánuló libidit. Hosszas vallatás után kinyitja a száján kinőtt
sárga, csontszerű képződményt s egy első pillanatra artikulálatlannak
tetsző szócskát ismétel kétszer, ezt _gá_. Gyakorlott psikoanalitikus
előtt persze nem lehet vitás, mit jelent e szócska: a kisasszony nyilván
foglalkozott Freud elméletével s onnan ismeri a _Verdrängung_, magyarul
_gátlás_ szócskát. Ennek két első betűjével akarja jelezni, hogy
gátlások akadályozzák álmának elmondásban. A negativ módszerhez
folyamodunk: tárgyakat mutatunk fel, hogy melyikre reagál. A módszer
hosszas kisérletezés után eredményre vezet. Egy szem kukorica
felmutatásakor a beteg hevesen bólint. Nyilvánvaló, hogy kukoricáról
álmodott. Természetesen a _kukorica_ szó szimbolikusan értendő –
feltehető, hogy egy _Rica_ nevű gyermekkori barátság zavarta meg a
paciensnek felforgatott egyensúlyú lelki életét.
Sajnos, a további érdekesnek igérkező elemzést megakadályozta egy
parasztasszony, aki ezzel a kiáltással: „hát ide futott be az a rusnya
kácsa“ berontott a laboratóriumba és betegünket hóna alá csapva, eltűnt.

_Második elemzés._
Ny. páciens esetét egyik kartársunk említi fel. A kartárs elmondja, hogy
a beteget egy mezőn találta, ahol kétségbeesett futással száguldott
árkon-bokron keresztül, alig akarván szóbaállani ideggyógyász
kartársunkkal, aki azt is megfigyelte, hogy a mezőn egyidejüleg, a
páciens háta mögött három agár, két puskás ember, négy lovas vadász és
több komondor futott, azonos irányban.
Ezen a páciensen is testi elváltozások észlelhetők: fülei igen
hosszúakra meg vannak nyúlva, szája nyitva, szemei forognak és nyelve
kilóg. Egész testét, barnás, fakó szőrzet borítja, arca megnyúlt,
lábujjai kettenkint összeforrva.
Kérdéseket kartársunk nem adott fel, a beteg rendkívüli módon izgatott
állapotára való tekintettel (tartani kellett a fülénél fogva, mert el