Magyarország története. Az ifjuság használatára - 1

MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE.
AZ
IFJUSÁG HASZNÁLATÁRA.
DR. PEREGRINY ELEK,
A MAGY. AKAD. S A PESTI MAGY. KIR. EGYETEM TAGJA, FINEVELŐ INTÉZET
IGAZGATÓJA ÁLTAL.
V. KIADÁS.



PEST, 1861.
RÁTH MÓR.


Bevezetés.
Mióta az emberi testet a halhatatlan lélek megelevenítette, azóta
szünteleni mozgásban, munkásságban fáradozik; ezen munkásságot tettnek
nevezzük; ezen tetteknek előszámlálását és hiteles, nem hamis, ál
előadását pedig Históriának, Történetnek mondjuk.
A történet tehát azon tudomány, melyből az emberek jeles cselekedeit,
azoknak indító okait, folyamatát és következéseit, az előfordult polgári
nagy változásokat, úgy a mint történtek, tanuljuk ösmerni.
Ha a történet földünk valamennyi lakosainak jeles cselekedeteit
ösmerteti velünk, az egyetemes történetnek neveztetik; ha csak azokat
beszéli el, melyek egy földrészen, országban vagy polgárzatban
követtettek el, akkor részletes történet; a mennyiben pedig egy embernek
viselt dolgait adja előnkbe, különös történet a neve, vagy életirás,
biographia.
Ezen kivül ismét a történet még azon időszak szerint, melyben a dolgok
viseltetnek, három korra osztatik.
Az első az ó kor, a világ kezdetétől, vagy a legrégibb időktől fogva a
nyugoti római birodalom feloszlásáig, vagy is 476 Krisztus után.
A második a középkor, a nyugoti római birodalom feloszlásától Amerika
fölfedezéseig, vagy is 476–1492-ig.
A harmadik az ujkor, Amerika fölfedezésétől a legujabb időkig.
De honnét tudhatjuk mi azokat, mik sok száz vagy ezer évvel előbb
történtek? – Oly érdemes és értelmes férjfiak irásaiból, kiktől a
hazugság vagy álnokság gyanúja is távol van, kik részrehajlatlanul
jegyzék föl a látott, vagy hiteles szájból hallott tetteket. Azokon
kivül még józanon következtetünk a reánk hagyott maradványokról, u. m.
pénzekről, emlékkövekről, oszlopokról, fegyverekről, épületekről, házi
eszközökről stef., melyeket történeti bizonyítványoknak, kútfőknek
nevezünk. – Mindazon történeti adatok, melyek ily bizonyítványok nélkül
szükölködnek, csak mendemondák.
Az időjelelés az évek sora szerint foly, a mívelt keresztény népeknél
Krisztus Urunk előtti és utáni számítással. Száz évet századnak mondunk;
most tehát Krisztus Urunk születése után a XIX. században vagyunk.
A történettudomány azon jeles gyönyör és kellem mellett, melyet nekünk
nyujt, teméntelen haszonnal is bir; mert jogaink ösmerete csupán
eldődeink tetteinek pontos ösmeretéből fejlődhetik ki; a nélkül
haladásunk mindig gátoltatik, s minden törekvésünk sikeretlen marad.
Ebből várjuk mi az Örökkévalónak felettünk uralkodó hatalmát s
véghetetlen jótékonyságát.
Itt csupán Magyarországnak tettekkel gazdag történetét kivánom elődbe
bocsátani; mert örömest hiszem, hogy az édes hon szeretete melegíti a
kis keblet is, s nem tiszteletlenségre s háladatlanságra mutatna az, ha
te, kis barátom, nem akarnád tudni, mit tettek atyáid, őseid? – Ez
gyalázatra méltó, rosz szivet árulna el.
Országnak nevezzük az oly kijelelt határok közé szorított darab földet,
melynek lakosai bizonyos törvények alá egyesültek, vagy hódítattak. A
történet közönségesen a fejedelmek sora szerint beszéli el a viselt
dolgokat, minthogy a főhatalom ezek kezeiben lévén, az ország valamennyi
lakosainak tetteire befolyással vannak.
Midőn tehát a fejedelmek, királyok tetteire akarunk pillantani,
ösmernünk illik, mi a király és honnan eredtek a királyok.
A király azon fölséges személy, ki a törvények végrehajtója lévén,
valamely kiterjedtebb tartományon uralkodik. Az első, legrégibb korban
átalában minden személy, ki valamely társalomban főhatalommal birt, mint
családatyák, főnökök sat. királyoknak neveztettek.
A mindenható Isten az embereket sok jó tulajdonokkal megáldva, a széles
földnek szabad független lakosaivá tevé. A körülmények azonban, a józan
ész hamar megkivánták az előljáróságot. Vad állatok nyugtalaníták a föld
szabad, elszéledt lakosát, s élte minden percben veszélyben forgott; az
emberi kajánság, irigység, boszúvágy egymás alá vájta a vermet; az
erősebb dühösen fojtá le a gyengébbet, és igy egy ember a másiktól nem
volt biztosságban. Mi lehete ennek természetesb és józanabb következése;
minthogy a gyengébbek az erősebbek segedelmében ajánlák magokat, s
viszonyaik, egyenetlenségök eldöntésére igazságos birókat választottak;
mert hogy az ember saját birája nem lehet, oly alaptétel, melyen senki
sem kételkedik; – azok figyelmeztek s ügyeltek tehát javaikra és
életökre, kik háladatosságból, s mivel az ily felügyelőknek idejök sem
volt a közmunka vitelére, adóztak. Mig a nép földmiveléssel,
marhatenyésztéssel foglalkozott, a felügyelőnek, a fejedelemnek kellett
a rendre figyelmezni, s az irigy szomszéd lépéseit éjjel nappal szemmel
tartani; ugyan minő zürzavar lenne az iskolában is, ha a tanító mindenik
helyét ki nem szabná, s ott nem létében vigyázókat nem rendelne, kik a
rendre és csendre felügyeljenek, nemde egyik a másik helyét akarná
elfoglalni, mi hány veszekedés- sőt verekedésre adna alkalmat? – igy van
az a nagy iskolában is – a világban.
Nem vak eset szerzé tehát a fejedelmek lételét, de a kényszerítő
szükség, vagy is inkább a józan ész, az égnek e megbecsülhetlen ajándéka
megkivánta az oly személy választását, ki az emberi csapongó indulatokat
féken tartsa. Tartsa fel a békét, őrizze mindenki jogát, oszlassa el az
egyenetlenséget, miszerint úgy együtt munkálva a közjón, tenyésszen a
tudomány, gyarapodjék a mesterség, művészet, és minden hív, jámbor
polgár azon boldogságban éljen, melyet a földön elérhetni.


MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE.

1. Magyarország őslakosai. A népvándorlás.
Ezen tartományt, melyet most Magyarországnak nevezünk, az ó korban
külünféle népek lakták, és a népvándorláskor az erre vonultak közt sok
véres ütközet színhelye volt. A történetben csak a rómaiak által lett
ösmeretes.
Legrégibb lakosaiul a pannonok, géták, gepidák, marahánok, dákok, jászok
és más szarmata, tót eredetü népek említetnek; már Julius Caesar alatt
szállítattak ide gyarmatok, mig Augustus egész pannoniát (dunántuli
Magyarországot) meghóditá. Trajánus első vitte át seregét a Dunán, s a
dákokat legyőzvén, az egész jelen Magyarországot római birtokká tevé.
Probus császár hozta be az első szőlőtőkéket, nemzeti gazdaságunk egyik
tetemes ágát. Galerius a tavak lecsapolása s a puszták termékenyítése
által egy egész tartományt nyert. A IV. században Kr. u. már ötven város
virágzott itt; nagy Constantin négy püspükséget alapított, de a
kereszténység mindamellett még oly gyenge lábon állott, hogy a
népvándorláskor a pogányságnak engedett. Ezután (374.) a jászok, quadok,
vandalok és góthok boríták el, kiket csak hamar (383.) kiszorítottak a
húnok, és ezekkel kezdődik a mostani lakosok története.
Melyik korban, s hanyadik századdal kezdődik tehát honunk története?

A Húnok.

2. A húnok hét vezérei. Attila viselt dolgai, nagylelküsége.
A húnok Ázsiából, keletről nyomultak nyugot felé; a Tanais folyón (most
Don), Balambér vezette őket át Europába (374.). A hét vezér: Balambér,
Karaton és Uldin, a rómaiak baráti, azután Mundzukus, másképen Bendekuc,
Oktár, Rua és Attila ritka szerencsével mulák fel mindazon akadályokat,
melyeket a helyöktől nem örömest váló nemzetek elejökbe vetének. A
roppant római birodalmat is megrendíték.
A hét vezér közt legnevezetesb volt Attila – Etele, kit sok történetiró
igen méltatlanul barbárnak nevez. Attila azonban tisztelte az erényt és
csak ellenségei iránt volt barbár és kegyetlen, de nem valami sajátságos
hún módon, hanem az akkori időben közönségesen gyakorlott hadi
szigoruság szerint. A fényüzésnek épen nem volt kedvelője; mig társai és
vendégei arany billikomból ittak, ő egyszerü fapohárral megelégedett;
aranyat, drágaköveket se ruháján, sem kardján, sem lova szerszámain nem
viselt. Alattvalói szerették és tisztelték; mert szeliden és igazságosan
uralkodott. – Mindenki tulajdonát védte, naponkint a szabad ég alatt
itélőszéket tartott és mindenkinek igazságot iparkodván szerezni,
itéleteit nyilvánosan kimondá; a szegények elnyomását keményen tiltotta.
Attila rémitő sereggel boritván el a keleti császárságot, Theodosiust
háromszor győzte meg, hetven városát pusztítá el, és csak 700 font
aranyból álló adóért kötött békességet. Jeles tanuságát adta itt a
barbár névvel rágalmazott hős nagylelküségének. Egykor midőn Bizancban
egyik követe, Edeko, a császári palota pompáját és teméntelen kincseit
csodálná, vezetője Crysaphius a császár kedvence, a ravasz Bigilas nevü
tolmácscsal, kivel már régen lesé az alkalmat a hun követet megkeríteni,
szemtelenül mondá neki: „reád is ily szerencse vár, ha hun kunyhód
homályát pompás palotánkkal fölcseréled; fényes hivatalok, véghetlen
gazdagság a jutalmad, ha a császár szolgálatjába lépendsz.“ – „Nem illik
s nem szabad“ – felelé szerényen Edeko – „a becsületes szolgának derék
urát önkényt elhagyni.“ Későbben ismét kérdé, minő hivatalt visel a
hunoknál? – „Attila“ – viszonzá Edeko nemes büszkeséggel – „barátjának
nevez, és testőrje vagyok.“ – „Hivatalod“ – mond Crysaphius – „a legjobb
eszközt nyujtja kezedbe a császárnak a legfontosabb szolgálatot tehetni,
mi által saját szerencsédet is előmozditanád. Döfd át Attila mellét, s
fuss Bizancba, a császári palota szentségébe, nagylelkü tetted jutalmát
elfogadni. Száz font arany lesz a tied!“ – A nemeslelkü követ
eliszonyodék a gonoszságon, de elrejtvén boszuságát, elfogadja az
ajánlatot, hogy az elvetemedett árulókat Attila kezeibe játszhassa.
Edeko haza menendő, a további terv kidolgozására Bigilast magával kéré
menni. Haza érkezvén, alattomban legottan értesíté szeretett urát a
bizanci cselszövényről, ki felbőszülvén az iszonyú vétken, halálos
boszút állandó az orgyilkosokon, Crysaphiust kiadatni kivánta, de
Anatolius, császári követ, kérésére nem csak megbocsátott a vétkeseknek,
hanem azt is megigérte, miszerint a császárt többé háborgatni nem fogja.
Attila ezután Galliába vonult, és hogy szivének az emberiség nemesb és
finomabb érzései nem voltak idegenek, sehol sem tünt ki annyira, mint
ezen útjában. Már közeledésének hirére is a lakosok drágaságaikkal,
elhagyva házaikat, az erdőkbe futamodtak, hol kétségbeeséssel küzdve
találta őket Attila, és mennyire elcsodálkoztak, midőn a barbár hős
szeliden megdorgálván rémülésöket, vigasztalva haza útasítá őket. Még a
hála és örömlárma harsogott füleiben, midőn ismét egy más szívrázó
jelenet tartóztatá fel haladását. Egy asszony hozatott tudniillik
elejébe, kit emberei épen akkor fogtak el, midőn magát vizbe akará ölni.
Egy csecsemő függött mellén, s kilenc nyomoruságra született gyermekei
sápadtan és kiéhezve oldala mellett mutatták az inség és nyomoruság
eleven képét. Hidegen, minden köny nélkül veté magát a nő a király
lábaihoz, magának és gyermekeinek a jótékony halált esdeklő. Attila
leugrott lováról, kezét nyujtá a vigasztalhatlanoknak, fölemelé őket, a
gyermekek könyüit törlé, magát az atyai édes nevezettel
gyönyörködtetvén, melyet félig meredt ajkaikkal dadogtak, gazdagon
megajándékozá őket, és igy sorsukkal kiengesztelvén, haza küldé.

3. A chalonsi ütközet. Az italiai hadmenet. Velence eredete. Attila
halála.
Galliában a chalonsi (sálóni) mezőkön ütközött meg Attila Valentinián
császárnak Aetius nevü vezérével (451.), ki a nyugoti góthok által
segíttetett. E had kimenetelében a történetirók nem egyeznek, annyi
bizonyos, hogy Attila itt nagy veszteséget szenvedett. A következő évben
uj alkalmat kapott, fegyverét a nyugoti császárság ellen fordítani; mert
Honoria, a császár testvére, kezét ajánlá a félelmes hősnek, mire Attila
Honoriával a császár birodalmának felét is kérte, s minthogy ez
megtagadtatott, rémítő erővel rohant Italiába; útjában a városokat
feldúlá, és Romával is hasonlót vala teendő, ha I. Leo pápa, ki egész
pompával ment elejébe, ékes beszéde által ki nem engeszteli, mire Attila
ismét visszatért Pannoniába. Ekkor történt, hogy Aquilea város lakói
biztosságot keresvén, az adriai tenger szigeteire vonultak, és a majdan
virágzó Veneciát alapitották.
Pannoniában megtelepedvén, épen midőn a frankok Ildiko nevü leányával
lakodalmaznék, azt mondják, orra vére eleredt és megfúlt (454.). Attila
építette Budát, melyet saját nevéről Etelvárnak akart neveztetni, hanem
népe Buda nevü öcscsét tisztelte meg azzal, miért is Attila, s még azért
is, hogy vetélytársától meneküljön, Budát titkon megöleté, és ezen
testvérgyilkosság nem kevéssé homályosítja győzelmi dicsőségét.

4. Attila fiai. A húnok birodalmának elpusztulása.
Attilának három fia maradt: Ellák, Dengesich és Irnák; mások szerint:
Aladár és Csaba, kik az örökség felett összeveszvén, egymás ellen
fegyverre keltek. A háboru a nemzet veszedelmével végződött; mert a
szomszéd legyőzött népek mindnyájan ellenök fordultak. Aladár népe
egészen tönkre jutott, Csaba pedig csak mintegy 15 ezerrel menekült
Görögországba, néhány ezeren azonban elszakadván Csabától, Dáciába, a
mai Erdélybe futottak s a hegyek közé vették magokat, kiknek maradékai a
derék székelyek.
A húnok elpusztulása után a gepidák, herulok (488.) laktak itt. Ezek
után jött Theodorich a keleti góthokkal, kik 525-ben Italiában
elnyomattak. Nem tovább tartott a longobárdok uralkodása is (568.).

Az Avarok.

5. Az Avarok beköltözése. Nagy Károly császár győzelme.
Az Avarok, – Scytha eredetü, húnivadék nemzet, Chagan vezérlete alatt
jöttek be, kik az országot elfoglalván, csakhamar oly hatalmasak lettek,
hogy minden ellenségeik meghódoltak s Bizanc adófizetőjök lön. Azonban
még is csak rövid ideig uralkodtak itt, mert Nagy Károly, a frankok
királya, ki ellen Thassilo bajor herceget védték, (791.) egész
birodalmukat feldúlta, fejedelmük lakhelyét bevette, erősségeiket
lerontotta, s a békét kérő avarokat, megengedvén nekik törvényes
chanokat (igy neveztettek fejedelmeik) választani magoknak, a frankok
vasallusaivá – hűbéreivé – tevé, hanem egyszersmind a kereszténység
fölvételét is kikötötte; igy lett első keresztény chanuk Thudun. A
frankok alattvalói maradtak az avarok egészen a magyarok idejöveteléig.

A Magyarok.

6. A magyarok eredete, s legrégibb történeteik. Álmos fejedelemmé
választása. Álmos a fővezérséget Árpádra ruházza.
A magyarok első hazája Ázsiának belső része volt, hol pásztor életet
éltek, de a szomszéd népektől háborgattatván, a fegyverforgatásban nagy
előmenetelt tettek, különösen mint lovagok és nyilazók tüntették ki
magokat; egyébiránt nemes, szabad nép volt, a fényüzést és bőséget nem
keresvén, ellenségeit férfias bátorságban iparkodott felülmulni; a
munkát és fáradságot, hideget és meleget egyiránt türé. Onnét,
egyenetlenség támadván közöttök, némelyek fölkerekedtek s elhagyák
előbbi földjeiket, és Irtis folyó mellett telepedtek meg. Onnan ismét
hét kapitány vezérlete alatt tovább jöttek, s azután Álmost, mint
legérdemesebb hazafit, mert kegyes, bőkezü, bölcs, nagy vitéz volt,
fejedelmül vagy fővezérül választották, és pogány módon véröket ontván,
megesküdtek, hogy bár hova vezetendi őket, mindenütt hiven fogják
követni, úgy szinte arra is lekötelezték magokat, hogy mindig az ő
nemzetségéből fogják választani fejedelmöket. De o! mennyi vérontásra,
testvéri, rokoni háborúkra hagytak nyilt útat, hogy meg nem határozták,
ki kövesse a nemzetségből az elhúnyt fejedelmet az országlásban; a
szomoru példákat látni fogjuk a királyok alatt.
Az említett törvényeket szabva, 895. táján mostani lakó helyökre, a
Kárpátokon átjövén, itt különféle népekre és fejedelmekre találtak.
Erdélyben oláhok laktak és a székelyek; Erdélytől fogva a Szamos, Maros
és Tisza vizek közti földet Ménmaróth birta, a Bánátot Gaad vagy Glád; a
Tisza, Duna és Garam közt a Kárpátokig Zalán parancsolt; a Vág mindkét
mellékén Garamtól a Morva folyóig Zvatopluk morva fejedelem uralkodott,
a dunántuli részt pedig, vagy Pannoniát, a rómaiak birták. – Sok baj,
fáradság és munka közt értek ezen vidékre, s azután negyven napig
nyugodtak. A főhelyet a nagy munkától Munkácsnak nevezték. Érkezésök oly
félelmet támasztott, hogy a hegyi szlávok, ámbár Zalán alattvalói
voltak, minden ellentállás nélkül meghódoltak. Munkácsról Ungvár felé
vonultak. A vár Laborc védelme alatt állott, de ez megszökött, azonban
egy folyónál utoléretvén felakasztatott; azóta a folyót Laborcának
nevezék. – - Ung bevételét négy napi lakomával ünnepelték meg. Innen
tovább haladván, hol a Bodrog a Tiszába ömlik, Álmos a fővezérséget
Árpád fiára ruházta át, ki is koronázás helyett, az akkori szokás
szerint, egy paizson fölemeltetett, s igy ünnepélyesen a magyarok
fővezérének ösmertetett el.

7. Árpád honfoglalása. Az ország rendezése. Árpád halála.
Árpád ezután Zemplényből követeket küldött Zalánhoz a letelepedésre
földet kérendő. Und és Rétel, az első magyar, a másik kún, voltak a
követek. Ezek útjokat a zemplényi hegyek alatt folytaták, hol most
Ujhely Sárospatak fekszik. A mint egy kis folyón átmentek, Rétel abba
majd belefult; társai megszabadították és a folyót Rételpataknak
nevezték el. Tovább gyalogolván, egy hegyet találtak, melynek alakja
különösen feltünt előttük, s fogadtak, hogy ki fogja először a tetőt
elérni; a fogadást Turzol nyerte meg s a hegyet az ő nevéről Tarcalnak
nevezték el, mely maig is azon névvel bir, és jeles boráról nevezetes. A
hegycsúcsról a kilátás meglepő; tág síkság nyúlt el előttök, északról
magas, nyugotról közép hegyektől keritve, a Sajó és Hernád folyóktól
öntözve, délre a mérhetlen rónán veszett el a kilátás, melyből a Tisza
mint ezüst szalag csillámlék ki. Mily bájolónak látszott ezen vidék egy
oly népnek, mely vadászat- és állattenyésztésből élt! – Örömükben
legkövérebb lovukat leölték s nagy áldomást (lakomát) tartottak, Turzolt
pedig legottan Árpádhoz küldék, az ország szépségéről és
termékenységéről hirt adni. Und és Rétel tovább folytatták utjokat és
Zalánt Alpáron a Tiszánál találták, ajándékul tizenkét fehér lovat
vittek neki és a Sajóig minden földet magoknak kikérték. Zalán
ellentállásra nem levén elkészülve, ily félelmes kérőknek semmit sem
mert megtagadni. Árpád tehát a Sajóig vonult és Szerencse mellett (most
Szerencs) tábort ütött. – Mily fontos lehetett előtte a követség sikere,
bizonyitja Rétel iránti bőkezüsége. Rételpataka és Tolcsva közt az egész
földet neki ajándékozta, későbben pedig azt is, hol a Vág a Dunába
folyik; itt épitette azután Tulma, Rétel fia, Komáromot.
Kevesebb szerencsével jártak Usubu és Welek, Maróthoz küldött követek,
kik a Szamos táját és a Nyírt kérték. Maróth mindent megtagadott, mire
Árpád két sereget küldött ellene; az egyik Szabolcs és Tós vezérlete
alatt a Szamosig hatott; minden reszketett és meghódolt. Ekkor épité
Szabolcs a hasonnevü várat. Szatmár ellentállott, de végre elesett. A
Kőrösnél találkoztak Maróthtal, ki az átkelést meggátlá, s igy a sereg
visszatért Árpádhoz. A második sereg Tuhutum és fia, Horka, vezérlete
alatt a Meszesen (hegy) áttört Erdélybe, és Zilahot megszállotta; innen
Tuhutum kémeket küldött az ország kiösmerésére. Az öreg Mándi kecsegtető
hírrel tért meg, s Tuhutum legottan megindult. Gelo oláhaival Almás
folyónál táborozott. Tuhutum megosztá seregét; az egyik rész jó távol
átkelt a folyón, s Gelot hátulról megtámadta, mialatt Tuhutum szemközt
harcolt. Gelo elesett, emberei szétoszlottak, és Tuhutum Erdélynek ura
lőn.
Egy uj követség vitte meg Zalánnak e győzelem hírét, és most a Zagyváig
nyúló földet kéré ki. Zalán nem mert ellentállani; engedett a kérésnek;
de alattomban intézkedett kedvező alkalommal az elveszetteket ismét
hatalmába keriteni.
A magyarok diadalainak hire Németországba is eljutott. Arnulf császár
szövetséget kivánt velök kötni s a marahánok ellen fölingerelni, miért
is kalauzokat ajánlott nekik a hegyek közé. A magyarok megörültek a
fölhivásnak, és a marahánokat megtámadták. Zuard és Kadusa, mindketten
Hulek fiai, velök Huba voltak a vezérek. Mentökben elfoglalták Zalán
birtokából Gömört és Zólyomot. Zalán, ki eddig görög és bolgár seregeket
gyüjtött Titelnél, hol a Tisza a Dunába ömlik, elkeseredvén az uj
veszteségen, kedvezőnek találta az alkalmat, a magyarokat a hegyek közé
visszaszorítani; ellenök indult. Alpárnál, hol az első engedményt tevé,
volt az ütközet; ezt elveszté és örökre eltünt a fejedelmek sorából, –
seregének nagyobb része a Tiszába fuladt. – A marahánok ellen indult
sereg némi kisebb harc után a szlávokat elnyomá, s Nyitráig jutott. Itt
Zobor, Zvatopluk vezérének bátorsága és ereje három napig gátolta
haladását, mig végre a magyarok győztek. Zobor, Kadusától
megsebesítetvén, elfogaték, és miután Nyitrát erős ostrommal bevették,
egy hegyen fölakasztatott; e hegy mai napig Zobor névvel bir. A
környékben lakó szlávok minden ellentállás nélkül megadták magokat.
Galgóc, Beckó, Trencsin a magyarok kezébe került, kiknek hatalma már
most a Morváig terjedt.
A Tisza és Duna közti föld a magyarok hatalmában volt. Árpád lakását egy
nagy szigeten üté fel, és a szigetnek egy kúnról, ki előtte nagy
kedvességben volt, Csepel nevet adott. Mig azonban a Tisza bal partja
idegen urnak hódolt, az erdélyi magyarokkal bizonytalan volt az
egyesülés; e fölött még a Tisza melletti síkság is megtetszett, minthogy
különösen szerettek folyók mellett táborozni. – Árpád tehát sereget
küldött Glad ellen, kivel a Begánál találkoztak; a magyarok a szokott
csellel éltek, seregöket megosztván, egyik rész alattomban átkelt a
folyón, mig a másik fegyveres kézzel akart áttérni. Glad a csatát s vele
országát elveszté. – Kadusa hirnököket küldött Árpádhoz, a Dunán
átszált, Szervián, Bosnián keresztül Horvátországba nyomult, a tengerig
ment és csak három év mulva tért vissza. Ezek után Maróthot támadták
meg, ki Bihart sereggel ellátván, az ingfáni erdőkbe futott. Bihar
tizenkét nap után megadta magát, mire Maróth a vezérnek nagy ajándékokat
küldött, és Zoltánnak, Árpád fiának, feleségül egyetlen leányát ajánlá.
Árpád elfogadta az ajánlatot és Bihart a már elaggott Maróthnak lakásul
meghagyta.
Igy tehát már egész Erdély, s onnan a Morva folyóig terjedő föld és a
Duna bal partja a Magyarok hatalmában volt, ők azonban a jobb partot is
óhajták birni, ennélfogva nem messze Budától, Magyarérnél (ma Megyer)
Szent Endre irányában átkeltek a Dunán, s először Ó-Budánál, azután
Hanszabégnél tábort ütöttek.
Innen két irányban haladtak előre; a sereg egyik része Baranyának, a
másik Veszprémnek tartott. Tiz napi bajnoki védelem után Veszprém
elesett s a magyarok a Rábáig mindent elfoglaltak és diadalmasan tértek
Árpádhoz, ki a torbágyi erdőkben vadászott. Nem sokára a Rábán tuli föld
is a magyaroké lőn. Zvatopluk fiai, Moymir és Zentobolch, a helyett hogy
az egyesülésben biztosságot kerestek volna, egymásközt civakodtak. Árpád
átkelt a Rábán, s a marahánok birodalma e részen is megszünt.
Igy lett a föld, mely most Magyarországnak neveztetik, szerezve! – A
honszerző Árpád még előadott csatázásai közben összehivta a nemzet
nagyait, és harmincnégy napig tanácskozott velök az ország ügyeiről. Itt
határoztattak meg a jogok és kötelességek, itt szabályoztattak a nép,
főrendek és fejedelem közti viszonyok; meghatároztatott, miként
szolgáljon a nép a fejedelemnek s előljáróinak; hogyan tartassék itélet
a bűnös felett, s mi legyen minden vétek büntetése.
Árpád, miután népét fia hűségére megesketé (907.), meghalt.
A dicső honszerző Árpád tetteit emlék nem örökiti, hanemha a hálás
emlékezet minden igaz magyar szivében, melyet Ti is kegyelettel
őrizzetek meg, és a hon élni fog!

8. Zoltán fejedelem; a merseburgi vereség.
Zoltán még kiskoru volt, midőn atyja elhalt, a miért a nemzet fejei
gyülést tartván, hadvezéreket és kormányzókat választottak. Zoltán
férjfiuvá növekedvén, igen harcias szellemü, uralkodni szerető lett; a
szomszéd német tartományokat iszonyuan pusztította, mig a madárfogó
Henrik császár elfogván egyik fővezérét, csak kilenc évi békekötés
föltétele alatt bocsátá szabadon. A gondos császár ezen idő alatt népét
a fegyverforgatásban gyakorlá, várakat építetett, és városait
megerősíté. A béke idejét a magyarok hiven megtartották, hanem elkelvén
a kilenc év, követeket küldöttek Henrikhez s évenkinti adót követeltek
tőle. Henrik az adó helyett egy rühes kutyát küldött nekik, mire
felboszankodván, nagy sereggel Szászországba ütöttek, de a már fegyvert
megszokott németek által Merseburgnál rettenetesen megverettek, 36,000
esvén el közülök. – Zoltán érezvén, hogy erejével szerencséje is fogy,
Taksony fiának 946. átengedte a vezérséget.

9. Taksony fejedelem; a magyarok Németországban uj vereséget szenvednek.
Béke a Németekkel.
Taksony sem hagyta nyugodni fegyvereit; először is Olaszországot támadta
meg, hol győzedelmeskedvén, II. Berengár király tiz véka pénzt fizetett
neki. Azután Ludolf, alemann herceg, atyja és Konrád ipa, Otto császár
ellen fegyvert fogván, Németországba hivták a magyarokat, de ők az
ütközet napján a császárral kibékültek és szinte a magyarok ellen
forditák fegyvereiket, és igy a magyarok annyira megverettek, miként
csak kevesen, mint némelyek irják, csak hét fogoly, maradtak életben,
kik levágott fülekkel küldettek haza, az iszonyu veszteséget hírül
viendők. E szerencsétlenek itthon büntetésül, hogy magokat gyáván
elfogatni hagyták, javaiktól megfosztatván, családjaikkal együtt,
szolgaságra vettettek s magyarkáknak vagy gyászmagyaroknak gúnyoltattak,
még gyermekeiket is e szomoru sors érte, mig végre szent Lázár
kolostornak ajándékoztatván, szent Lázár szegényeinek hivattak. Konrádot
a forró csatában, midőn sisakját fölemelé, hogy fris levegőt vehessen, a
magyar táborból repülő nyíl arcban találá s leterité. Ezután ismét a
bolgárokat és görögöket nyugtalaniták. – A sok háboruk által a nemzet
megfogyván, Taksony, hogy népét erősitse, számos vendégeket telepitett
meg az országban; ekkor vándoroltak be az izmaeliták, kiknek Taksony
Pest várát és vidékét tűzte ki lakhelyül. A németek boszujától is
tartván, velök békét kötött s megengedte az evangelium hirdetését. –
Taksony 972-ben halt el, Geiza és Mihály fiakat hagyván maga után, kik
közül az első követte a fejedelemségben.

10. Geiza fejedelem; idegenek beköltözése; a kereszténység behozatala az
országba.
Geiza elődei nyomdokát követve, a hadakban és keresztények üldözésében
kereste dicsőségét, hanem tetemes veszteségeket szenvedvén, szelidebb
indulatokra tért át. Szomszédjaival békét kötve, megengedte az
idegeneknek Magyarországba költözködni. Azután az erdélyi fejedelem
keresztény leányával, Saroltával, házasságra lépvén, a keresztényeket
nem nyomta többé, sőt azokat pártfogása alá vevé, és a kereszténység
nyilvános gyakorlását is megengedte; mert a görög keresztények, kik első
téritők voltak Magyarországban, már többekbe oltották az igaz vallás
magvát. Csak miután Geiza a kereszténység nyilvános gyakorlatát
megengedte volna, jöttek a romai téritők, kik buzgóságban, jámbor és
ájtatos életben felmulák a görögöket, s igy sokan az új (romai)
kereszténységre tértek, elhagyván az előbbi görög papokat; innen eredt
az ó hit nevezet. Hogy a görög keresztények száma nem kicsiny lehetett,
abból kitetszik, hogy későbben sz. István király is több klastromot
épített e felekezetnek. – A kereszténység gyakorlásának engedelmével
nyitotta meg Geiza a mivelődés kapuját, mert számos keresztény
mesteremberek és kereskedők jövén az országba, például szolgáltak a
csupán hadhoz szokott magyaroknak. Midőn Geiza Vaik egyetlen fiát II.
Henrik, bajor herceg, Gizela leányával akarta volna egyesiteni, de mint
pogánytól megtagadták volna, szent Adalbert prágai püspök által, ki
buzgó ájtatossága által már sokakat téritett az üdvös hitre, magát és
egész családját megkeresztelteté. Vaik a keresztségben István nevet
nyert. Mily homályos és gyenge volt még ekkor a kereszténység a magyarok
közt, abból láthatni, miszerint sokan, s Geiza maga egyszersmind az ősi
vallást is gyakorlák. Midőn Adalbert Geizát e miatt megdorgálná, azt
felelte, hogy ő elég gazdag mind a két vallásra. Geiza, miután
Pannonhalmán a maig fenálló monostor építését megkezdette volna, 997-ben
végzé életét. István fián kivül három leánya maradt: Judith, I. Boleszló
lengyel fejedelem, Gizella, Urseoli Otto, velencei herceg és Sarolta,
Aba Sámuel nádor női.