Magyar titkok: Regény (1. kötet) - 16

körül, fiatalok és öregek mind a két nemből. Szemeik elégületlenül
járnak végik az anyagi élvezet e tömérdek tárgyain, s egy két kanál
langyos thea vagy fagylalt minden, mi előttök kegyelemre talál, s ez is
csak azért, hogy a divatnak elég tétessék, s hogy az ólomlépésü idő
ezzel is teljék.
Árva lelkemre mondom, hogy bizony ezek sem boldogok; ámde meglehet, hogy
talán ez is csak kivétel.
Most a férfiak nagy játéktermében állunk. Kell-e említenem, hogy ennek
pompája is méltán mérkőzhetik a többivel? Mily különbség ezen díszterem,
s azon városi nyilvános barlangok közt, mikben annyi gazdag és szegény
ember koldussá lesz! S mégis, mily nagy hasonlatosság is van közöttök.
Itt is, valamint azokban, a drága időt vesztegetik, melynek egy részét
legalább oly méltán igényelhetné a haza és emberiség, s a pénz
harácsoltatik el itt is, mely annyi intézetet, annyi családot
boldogíthatna, s a boldogítóknak oly menyei öntudatot szerezne, míg az
erőt fogyasztó átdőzsölt éjszakák csak bánatot, vagy elfásulást vonnak
magok után, minden szellemi és anyagi nemesb irányú élvezetre nézve. Sőt
ez utóbbi tekintetben az ily fényes játéktermek, még a nyilvános
játékházak alatt állanak, mert az utóbbiakban legalább szenvedély
vezérli az uralkodó pálczát, mely izgat, s a lélek minden erejét, a
testnek minden izmait feszítve tartja a nyerési vágy, vagy vesztéstől
remegés által; de itt, hol gazdagok ölik az időt, a helyett, hogy a
tettekkel adóznának érette, itt ezen durva származású ingert sem
láthatni. Itt gazdagok űzik az unalmat, ezreket nyernek és vesztenek,
százezrek birtokosai, kiket a nyereség nem vidíthat föl, kiket a
veszteség nem busíthat meg, kik oly közönyösen forgatják a kártyát,
mintha csak dióért játszanának.
Bizony meg vagyok győződve, hogy ezek sem boldogok; ámde talán ez is
csak kivétel.
Legyen mindenkinek hite és kedve szerint, de én csak a mellett maradok,
hogy a túlfeszített húr lepattan, a túlterhelt sajka elmerül, az élvezet
túlhajtása eltompít, s hogy mindezen fényben úszó szerencsések csakugyan
nem boldogok.
De mi ez? Várakozásomban csakugyan nem csalatkoztam; Dalmer báró itt
van! Előtte halommal áll az arany és bankjegy, ő a banktartó. Tehát
pokrócz a drága szőnyeg fölött!
A hosszú asztal alsó végén állék, Dalmer folyvást nyert, s e
szerencsében csak két férfi osztozott vele, azon ifjú, ki már kétszer
voná magára oldala mellett figyelmemet, s egy ismeretlen férfi. Hah, ez
sem ismeretlen többé előttem! Most szólott, s én e hangot azon gyűlésben
hallottam ma, mely valódi alakjában ismerteté meg velem Dalmert. Tehát
ily emberek is útat bírnak magoknak törni a szőnyeges termekbe, kiknek
pokróczot kellene szőniök valamely javítóházban! De ki tehet erről!
Szívökbe nem láthatni, s külsejök máza oly kedveltető, hazudott neveik
többnyire oly jó hangzásúak, s ajánló ismerőseik oly hitelesek, e
körökben pedig több oly ritkán kivántatik meg, hogy jelenlétöket éppen
nem lehet csodálni, s valamely rendkívüli eseménynek tartani.
Dalmer most fölemelé szemeit, s tekintete élesen kémkedő szemeimbe
ütközött. Mintha kigyóra lépett volna, oly rángás futá végig egész
testét. Megindulása azonban csak egyetlen másodperczig tartott, s
kívülem bizonyosan senki sem veheté azt észre, azután ismét szokott
mosolylyal folytatá a játékot, azon egy különbséggel, hogy több kártyája
egymásután vesztett, s két társától is elpártolt a szerencse, miután
szemeivel sokat jelentőleg intett nekik.
Szemeimet folyvást merően függesztém arczára s kezeire, és a kártyák
folyvást vesztettek. Alig telt el egy óranegyed, s a bank eloszlott és a
játékosak fölkeltek, rövid ideig pihenni akarván a nagy munkától, hogy
azután megújult erővel folytathassák.
Dalmer már épen a másik terembe akart surranni kisérőjével, midőn rögtön
e szókkal tartóztatám őt vissza:
– Ön ma nagyon szerencsétlen.
Ő hidegen felelt:
– Egy kis pénzveszteség csak koldust búsíthat.
– Én a mai gyűlést is értem.
– Uram –
– Minek a fölindulás. Uram, én tanuja valék önök mai gyűlésének és
mindent hallottam. Ön egészen kezemben van.
– Mit akar ön tőlem?
– Igaz választ minden kérdésemre.
– Itt?
– Itt, vagy más helyen; az nekem mindegy; de nem hagyom önt többé kezeim
közől kisiklani.
– Tehát holnap reggel nyolcz órakor szolgálatára állok önnek a
városligetben.
– Ki áll nekem jót arról, hogy meg fog ön jelenni?
– Becsületszavam.
– Ne kényszerítsen ön kaczajra, nekem szilárdabb alapon nyugvó kezesség
kell.
– Uram, ez –
– Csöndesen. Ön engem tüstént követ saját bérkocsimban szállásomra, ha
nem akarja, hogy nyilvános botrányt okozzak e fényes termekben.
– Uram, e hang illő visszatorlást kivánna ugyan részemről, de én jobban
tudom tisztelni e helyet, mint ön, ki alkalmasint csak oly helyeken
szokott eddig megfordulni, hol minden illedéket lábbal tapodhatni. Ezért
majd számolunk ott, hol helye és ideje fog lenni. Most pedig menjünk, ha
úgy tetszik.
Dalmer néhány szót válta súgva az ifjúval s barátjával, és karját nyújtá
nekem, édes mosolylyal s nyájas beszélgetés közt ballagván végig velem
az illatos termeken. Ez engedékenysége előttem nagyon gyanusnak tetszék,
s azért minden mozdulatát legfeszültebb figyelemmel kísértem.
Dongai grófnő előtt néhány pillanatra megállott, engem mint legjobb
barátainak egyikét mutatott be, s édes hangon mondá, hogy rosszul érzem
magamat, s azért szállásomra akar kisérni.
A grófnő néhány lekötelező szót monda, s Dalmert figyelmezteté, hogy
másnap a reggelitől el ne maradjon, és mi távozánk.
A ház előtt bérkocsimba segítém Dalmert, s rögtön utána ugrottam.
Egészen szállásomig egyetlen szót sem váltottunk. Ott leszállék s a
bárónak segítségül akarék lenni, hogy valamikép futásnak ne eredjen; de
ő máskép számolt. Alig tevém lábamat a földre, s ő kiálta:
– Hajts, kocsis!
A kocsi elrobogott, s én csak ügyességemnek köszönhetém, hogy lábam
kerék alá nem jutott. Tüstént kiálték ugyan, de a kocsi zaja elfojtá
hangomat, s látám, hogy jól kiszámolt tervem ismét nem úgy sült el, mint
kellett volna. Azonban körmeimet már többé nem kerülheti el, gondolám, s
meglehetős megnyugvással szobámba sieték, hol Bertók azonnal jelenté,
mikép este felé egy sírásó által kerestettem, ki azt mondá, hogy fontos
ujságot kell velem közlenie, s hogy reggel nyolcz órakor ismét eljövend.
E váratlan hír rendkívül meglepett, s előre örvendék, hogy talán újabb
felfödözésnek fogok nyomába juthatni.
Ezután kiadám Marczinak és Bertóknak a szükséges utasításokat, hogy
veszély esetén segélyemre lehessenek, mind a kettőt fölfegyverzém,
valamint magamat is, és lakásomat elhagyám.


XXXV. Éjféli vándorlás.
Éppen háromnegyedet ütött tizenegyre, midőn az országútról a
nagyhíd-utczába hajtottam. A lég nyomasztó vala, s a csillagokat fekete
felhőrétegek burkolák; néha-néha egyes szélrohanások söprék az utcza
porát, s az emberek gyorsíták lépéseiket, hogy még a vihar kitörése
előtt szállásaikra juthassanak. A lámpákban alig pislogott a láng, de
minek is, hiszen viharos sötét éjszakákon úgyis csak tolvajok és
csavargók járnak az utczákon, ezeknek pedig nem kell működésüket
kényelmessé tenni. A német szinháztéri bódéban még ekkor is ült néhány
vendég, mohón nyelve a fagylaltot, s egyik pohár vizet másik után
öntögetve le. Én azon gondolatra jövék már néhányszor, mikép a nagyon
divatba jött fagylaltevés okozta talán, hogy az emberek szíve most
sokkal hidegebb, mint azelőtt. Egyébiránt, ha ez nem állna is, de annyi
mégis csakugyan bizonyos, hogy azóta a betegségek száma rendkívül
szaporodik.
A hídon mély csönd uralkodik, de mi mozog itt? Egy rongyos ember csúszik
föl a hídhajók egyikéből, és vigyázva surran a város felé. Ez a nappalt
bizonyosan a hajóban aludta el, s most sötét mesterségét siet
gyakorlani. Hát azon két szegény ember ugyan mit akar? Ezek nappal
teherhordással kerestek néhány garast, melynek valamely csapszékben
nyakára hágtak, s most a hídhajókba bújnak aludni, mert szállást nem
bírnak fizetni. Ezek a pesti Lazzaronik, kiket reggel csoportonként
láthatni a pesti hídfőnél, vagy a vácziút előtti téren, munkára
várakozva, ha nincs pénzök, s fogaikat henyén barnítatva a nap által, ha
van még nehány garaskájok. Hát itt ugyan mi fekszik az úton? Egy részeg
ember, ki ugyancsak dicsérheti szerencséjét, ha valamely elkésett kocsi
által össze nem gázoltatik. A budai part egyik csatornanyílásában ugyan
mi mozog? Ah, ez már a veszélyesb tolvajok közé tartozik, kiket folyvást
üldöz a rendőrség, s kik annálfogva napjaikat ezen bűzhödt csatornákban,
patkányok s férgek közt kénytelenek eltölteni, s csak éjjel másznak elő
éhségök s rablási vágyuk kielégítésére. Ugyan meg fogja-e ezeket a
kényelmes és tiszta palotabörtön javítani, hol gond és fáradalom nélkül
élik le napjaikat, miután ezen irtózatos nyomor és szenvedés sem bírja
őket jobb útra téríteni?! De hát ez mit jelent? Ott két ember épen oly
csatornába megy, s az egyik keskeny kurta létrát visz, míg a másik
lámpával és rövid rúddal követi. Ezek saját és új nemét födözék föl a
rablásnak. A házak nagy részének udvarából ugyanis mellékcsatorna nyílik
a főcsatornába, s így ezen éji madarak a nagyból a kis csatornába
vándorolnak, ennek vas rostélyát fölemelik, s a legjobban elzárt udvarok
közepén lelik magokat, hol a nappal kiszemelt tárgyakat összeszedik, s
ugyanazon úton nyom nélkül távoznak. Veszélyes emberek ezek, s miattok
sok ártatlan cseléd esett már súlyos lopási gyanuba, minthogy az ily
rablásoknál minden nyoma eltünik a valódi tolvajnak.
Ah, emberem már várakozik rám, most már nem púpos, hanem karcsú, és
sokkal nagyobbnak látszik, mint esti találkozásunkkor. E változtatást
alkalmasint magos kalap és magos csizmasark által eszközlé. Némán int
kezével, s én követém őt.
Mintegy ötven lépésnyire a hídtól rozzant bérkocsi áll, vezetőm
megnyitja ajtaját. Beszállás előtt számát akarom megtekinteni, de a zöld
kocsi számhelyére zöld posztó van ragasztva, s így a számot nem
láthatom. A kocsis arczát akarom tehát megvizsgálni, de elviselt
köpönyegének fölhajtott magos gallérától orrát sem láthatom. Vezetőm
föllép utánam, az ajtót becsapja, a kocsi elindul, s nem tagadhatom,
hogy e pillanatban szivem kissé erősebben dobogott, mint különben
szokott, s midőn a tűzőrcsapat mellettünk a halászvárosban ellovagolt,
már megnyitám ajkaimat, és kiáltani akarék; de csakhamar elhatározám,
hogy minden áron végére járok e kalandnak, s mélyen hallgatva
támaszkodám a kocsi mélyébe, miután jobbomat oldalzsebemben levő
pisztolyaim egyikére tevém. Vezetőm behunyá szemeit és szunyadni
látszott.
A felhők mindinkább sűrűdtek, s a sötétség annyira növekedett, hogy alig
bírám néhány ölnyire a kocsitól a tárgyakat megkülönböztetni, csak midőn
villám czikázott át a villanyos levegőn, láthaték kissé világosabban,
mert a vizivárosi lámpák oly homályosan égtek, mintha csak azért
gyujtattak volna meg, hogy az utczán elkésettek jobban érezhessék a
világosság szükségét.
Az apáczák templomán túl mindenütt legmélyebb csönd uralkodék, egyetlen
embert se lehete látni, úgy látszék, hogy itt még tolvajok sem járnak,
mintha attól tartanának, hogy ők bizonyosan semmit nem fognak oly
házakban lelni, mikben magok a lakosok fényes nappal sem igen sokat
találhatnak. Sőt még kutyaugatás sem volt hallható, mintha azok is
fölöslegesnek tartanák itt ez éjjeli őrködést. Mondhatom, e rendkívüli
elhagyatottság leverőleg hatott rám, s beszélgetés által akarám
lehangolt kedélyemet ébresztgetni, de minden kisérletem hasztalan volt,
vezetőm néma maradt, mint a bűn.
Már a császárfürdőt is elhagytuk, s most már egészen falun képzelém
magamat a rokkant házikók és döczögős utczák tömkelegében. Úgy látszott,
hogy a kocsis szándékosan kerülé az egyenes főutczát, mert minduntalan
jobbra balra kanyarodott, s minden pillanatban attól kelle tartanom,
hogy rozzant kocsink darabokra törik, vagy fölfordul. Mintegy
óranegyedig haladánk még, midőn az óra tizenkettőre háromnegyedet ütött,
s egy hosszú villám fényénél látám, hogy éppen az ó-budai templom
irányában balra haladunk. E villámot már tompa dörgés követé, jeléül,
hogy az égiháború már közelít, s rövid idő mulva egész dühét ki fogja
ömleszteni. Vezetőm néhány érthetlen szót monda, s a kocsis megcsapkodá
lovait, és gyorsabban haladott.
Rövid idő mulva vezetőm hozzám fordult, és hidegen szóla:
– Nagyságos uram, útunkat most már csak egy föltétel alatt
folytathatjuk.
– És az?
– Engedje szemeit bekötnöm.
– Hogyan?
– Ez mindenesetre szükséges.
– Nem teszem.
– Meg kell lenni.
– Nem.
– Tehát nincs nagyságodnak bátorsága!
– Erről ma este nem szólottál.
– Mert bátornak hittem nagyságodat.
– Mért kötném be szemeimet, midőn a sötétség miatt úgysem láthatok?
– Tehát méltóztassék kiszállani és Pestre visszaballagni.
– Ám legyen, bekötöm szemeimet, de csak egy föltétel alatt.
– Méltóztassék.
– Előbb kezeidet megkötözöm.
– Kezeimet?
– Igen.
– Nem hittem volna, hogy nagyságos uram ily erőtlen beteges embertől
félni tudjon.
– Igen, vagy nem?
– Nem bánom.
– Legkisebb gyanus mozdulatodra tüstént keresztül lőlek.
– A mint tetszik.
E rövid megegyezés után kezeit saját kendőjével keményen megkötözém, s
azután szemeimet tulajdon kendőmmel bekötém, és ismét néma csönd
uralkodék közöttünk, melyet csak a vihar növekedő ereje szakaszta meg.
Azt gondolám, hogy rövid idő mulva czélnál leszünk; de csalatkoztam,
mert még jó óranegyedig hajtott a kocsis, még pedig, mikép a levegő
szabadabb húzásából sejtém, most már nyilt mezőn. Meg nem foghatám, mi
szándéka lehet velem titkos vezetőmnek; életemet azonban teljességgel
nem hívém közelében veszélyeztetve, mert első gyanus mozdulatra azonnal
vérében boszulhattam volna meg magamat. Talán csak ünnepélyesebbé akará
előttem ezen alakoskodás által ez egész jelenetet tenni, vagy valóban
oly helyre vezetett, hogy érdekében vala annak fekvését általam meg nem
ismertetni, hogy egyedül többé oda ne találhassak? Legvalószínűbbnek
tartám mindenesetre ezen utóbbi sejtésemet, s azért pillanatról
pillanatra mindinkább megnyugodtam, mert ha ő csakugyan életemet kívánná
bizonyos veszélynek kitenni, úgy alkalmasint nem használna ily
rendkívüli elővigyázatot, minthogy a holtak nem lehetnek árulókká. Ez
iránt tehát megnyugodván, Marczi és Bertók jutottak eszembe. Hűségökről
tökéletesen meg valék győződve, de kissé mégis nyugtalankodtam, mert nem
tudhatám, hogy föltalálák-e magokat, s közel vannak-e hozzám e
pillanatban, vagy nem vesztették-e el nyomomat; azonban Bertók eleven
eszében mégis bízhatni véltem, s így meglehetős nyugalommal rendezgetém
kérdéseimet, miket Móriczhoz intézni szándékoztam, sőt reménylém, hogy
szükség esetén el is foghatom őt, mert markos és bátor embereimmel öt
vagy hat közönséges férfi ellen is bátran merheték küzdeni; minek
bekövetkezésétől egyébiránt nem igen tarték, mert nem hihetém, hogy
Móriczért, ki most nem legfényesb viszonyokban állhatott, ennyi ember
kivánta volna életét koczkáztatni. Nyugalmam, s ezzel lélekjelenlétem
tehát csakhamar tökéletesen helyreállott, s minden aggály nélkül kezdék
a történendők elibe tekinteni.
Ekkor a kocsi megállapodott, s vezetőm szokott hidegségével szóla:
– Méltóztassék kiszállani.
– És te?
– Követem nagyságodat.
– Czélnál vagyunk?
– Tüstént.
Kiszállottunk tehát, s én bal kezemmel azonnal megragadám vezetőm
karját, jobbommal pedig pisztolyomat elővonám.
– Hová megyünk?
– Csak néhány lépésnyire.
– Mi ez? A kocsi visszahajt.
– Csak egyet fordul, s várakozni fog ránk e helyen.
Most útunkat gyalog folytattuk, s mintegy tíz percz mulva ismét
megszólalt vezetőm:
– Czélnál vagyunk.
– Valahára!
– Méltóztassék szemeit kioldani.
– Megvan.
– Most kezeimet.
– És most?
– Köszönöm. Méltóztassék engem követni.
– Előre tehát.
E pillanatban ismét erős villám hasítá a levegőt, s tisztán
különböztethetém meg a körülöttem levő tárgyakat, s őszintén megvallom,
hogy előbbi bátorságom meglehetősen alább szállott.
Néhány hét előtt ugyanis egy párszor írt a «Pesti Hirlap» bizonyos
elhagyatott csárdáról, mely Ó-Budán túl, a légbe röpült régi lőportorony
irányában fekszik, s közönségesen «Radlwirthshaus» név alatt ismeretes.
Mondatott egyszersmind az érintett két czikkben, hogy ezen elhagyatott
romokban éjszakánként tolvajok s mindenféle bitóra való csavargók
szoktak összegyülekezni, prédájokon osztozni, és újabb rablások fölött
tervezni, miket igen kényelmesen lehet a vörösvári közel országúton
gyakorlani. E czikkelyek szerfölött fölébreszték kiváncsiságomat, s több
közrendű ó-budai emberektől tudakozódtam néhányszor a gonosz hírű
«Radlwirthshaus» titkai felől. Hallottam ezektől, hogy majd minden
hintó, mely éjjel hajt el arra, rendesen megkönnyíttetik terhe egy
részétől; hogy a csárdát föld alatti titkos út kapcsolja a lőportorony
romjaihoz; hogy ezen utóbbiakban régi római fürdők romjai is
találtatnak, melyek bejárásánál oly fojtó a levegő, hogy senki nem
merészel a tekervényes torkolatba szállani, s hogy a csárdai rablók ide
rejtik orzott prédájokat, s azoknak testeit, kiket meggyilkolnak.
Ezen hírek nagy részét természetesen mesének tartám ugyan, de kandiságom
mégis ellenállhatlanul ösztönzött az elhagyatott csárda megtekintésére,
mit néhány ismerősöm kiséretében kevés nap mulva csakhamar véghez is
vittem.
A csárda hegy alatt áll, s azért hagyatott el, mivel a közel hegyekről
leomló vízpatakok és kövek, valahányszor egy kis felhőszakadás volt,
mindig tetemesül megrongálák az épületet, s ez minden nyáron megtörtént
egy párszor. A csárda két egymással szemközt fekvő épületből áll, melyek
rácsos kőfallal vannak egymáshoz kapcsolva, melynek éjszaki része be van
dőlve. Az egyik épület két terjedelmes istállót foglal magában, a
másiknak közepén konyhát, balra egy, s jobbra három szobát leltünk,
ajtók, ablakok és padló nélkül; a ház alatt pedig nagy pinczét,
meglehetősen elkorhadt lépcsőkkel, s e helyeken mindenütt tüzelés
nyomait, mi azt látszott tanúsítani, hogy ismeretlen lakóik majd egyik,
majd másik helyen szoktak tanyázni. Egyébiránt, ámbár minden zúgot
gondosan kifürkésztünk, egy a padláson alvó hét vagy nyolcz éves beteg
gyermeken s néhány rongyhalmazon kívűl semmit nem találtunk, mi különös
figyelmet érdemlett volna.
És most ezen elhagyatott épület konyhájának küszöbén állottam,
legellenkezőbb indulatok árjától ostromoltatva, a nélkül, hogy eszméim
zavarában vezérgondolatot ragadhattam volna meg. Egyedül az állott
előttem tiszta világosságban, hogy most már többé nem léphetek vissza, s
mulhatlanul tovább kell haladnom.
Mellettem csak ismeretlen vezetőm volt, körülöttem átláthatlan éjféli
sötétség, fölöttem pedig perczről-perczre félelmesebben növekedő vihar
csattogott.