Magyar titkok: Regény (1. kötet) - 13

erre azonnal el is határozám magamat, mert Lenke iránt oly baráti
részvétet éreztem, hogy nem akarám őt valamely csalárdság áldozatává
tetetni.
Ezen megnyugvás után leginkább csak Marczi gonoszsága szolgált
elmélkedésemnek tárgyul. A puszták egyszerű fiának e gyalázatos
tettetése föllázítá keblemet. Ki gondolhatta volna, hogy jobb
föltételeitől ily hamar búcsút vegyen, miután nem tartozott a műveltek
körébe, kiknél az ily változásokat sokkal könnyebben magyarázhatni meg.
Csak egy kulcsot lelék e titok megfejtésére, s e kulcs – ismét Móricz
volt. A városban megélhet ugyan minden szegény ember, ki kezeit a
munkától nem kiméli, s így Marczinak is mindenesetre keményen kelle
dolgoznia, hogy egyik napról másikra távol tarthassa magától és övéitől
a szükséget, s hogy a heveréshez szokott hajdani csárdásnak ez nem igen
lehete inyére, azt igen természetesnek hivém. Midőn pedig annyira jut
már valaki, hogy előbbi s mostani helyzete közt hasonlítgatásokat kezd
tenni, akkor csak ügyes csábítóra van szükség, s a korábbi kényelmesb
életmód csakhamar ismét elsőséget nyer a becsületes, de sokkal súlyosabb
új életpálya fölött. És ugyan honnan jöhetett volna ügyesb csábító
Móricznál, ki hajdani életmódját ismeré, s azért nagyon könnyen
bánhatott vele, mert a bűntárs tanácsára mindig nagyon szokott hajlani a
hajdani czimbora!
Megvallom, nem örömest léptem föl Marczi ellen, mint vádló, mert
becsületes feleségét sajnálám; de szívem szavát a kötelesség s józan ész
parancsa elnémítá és érzém, hogy a javulás ösvényéről ily gyorsan eltérő
bűnös szánakozásra nem méltó, s hogy mindenesetre oly helyzetbe szükség
őt tenni, melyben embertársainak többé ártalmukra ne lehessen.
Ily elmélkedésekbe mélyedten közelíték házamhoz, vagyis tulajdonkép
szállásomhoz, s ki képzeli bámulásomat, mely meglepett, midőn a kapu
előtt – Marczit és feleségét pillantám meg! Mindketten heves szóváltásba
valának mélyedve, s csak akkor vettek észre, midőn már mellettök
állottam.
Már meg akarám a gyilkost ragadni, de mivel a szomszéd korcsma ajtajában
két városhajdút pillanték meg, tehát fölhagyék e szándékommal, s
lehetőségig nyugodtan szólék:
– Mit keres kend itt?
Marczi minden zavarodás nélkül, s oly hangon felele, mely csak
ártatlanság, vagy legrögzöttebb gonosz elvetemültség tulajdona lehetett:
– Meg akartam nagyságos uramat kimélni.
– Mitől?
– A hozzám jöveteltől.
– Úgy! És miért?
– Feleségemtől hallottam, hogy pisztolyaim a nagyságos úrnál vannak.
– Úgy van.
– Azt gondoltam tehát, hogy nagyságos uram engem fog majd a gyilkosnak
tartani, s utánam fog jőni, vagy küldeni.
– Eltalálta kend.
– Nagyságos uram, én ártatlan vagyok.
– Igazán?
– Az élő istenre esküszöm!
– Tehát kinek kölcsönzé pisztolyait?
– Senkinek.
– Vagy eladta?
– Nem. Azon éjjel vesztek el, melyben Móricz a csárdát fejemre
gyújtotta.
– Micsoda?
– Bizonyosan ő vitte el!
– Jól kitalált mese!
Az asszony zokogva szóla:
– Oh, nagyságos uram, nem mese ez, hanem tiszta igazság! Marczim azon
éjjel, mikor a grófnőt meglőtték, tapodtat sem volt a házon kívül.
E nyilatkozatra kissé ingadozni kezdék, s habozva mondám:
– Ezt be kellene bizonyítani.
– Két lakossal beszélgettem majd éjfélig a tornáczban, azután lefeküdtem
és a kapu akkor már régen zárva volt.
– Úgy van, nagyságos uram.
– Móricz bizonyosan eladta valakinek a pisztolyokat.
– A gyilkosnak.
– Hol van most Móricz?
– Isten tudja!
– Kend nem tudja?
– Nem!
– Móricz Pesten van.
– Pesten?!
– Igen.
– Jaj nekünk! Talán még itt is folytatni akarja ellenünk boszuját.
– Innen is el kell pusztulnunk!
Mindez oly megható hangján mondatott az ártatlanságnak, hogy kénytelen
valék gondolatimnak más irányt adni, s most már Móriczot tartám a
gyilkosnak; ámbár még az is birt némi valószínűséggel, hogy a
pisztolyokat eladta, s valamely ismeretlen gonosztevő vitte velök véghez
a gyilkosságot. Reménylém, hogy ezt találkozásom Móriczczal tökéletesen
föl fogja világosítani.
Marczit tehát elbocsátám, azon meghagyással, hogy parancsomra minden
pillanatban kész legyen, ha vallomására talán szükség fogna lenni.
Mindketten hálás örömmel távoztak, miután ismételve kértek, hogy csak
elfogatásuk által ne gyalázzam meg őket, s készek inkább gyermeköket
ismét kezességül adni hozzám, hogy itt maradásuk iránt annál bizonyosabb
lehessek. Szavaik annyira meggyőztek ártatlanságuk felől, hogy ezen
ajánlatuk elfogadását egyáltalában nem tartám szükségesnek.
Távozásuk után fölsieték szobámba, e jelenésről Bertókomat tudósítani,
hogy valamikép el ne hamarkodja ezen ügyet, s ne tegyen olyasmit, mi
által a csárdás becsülete csonkulást szenvedne, vagy Móricz valamikép
gyanakodásomról értesülhetne, mert érzém, hogy csak legnagyobb óvakodás
által juthatok az óhajtott czélhoz.
Szobámat zárva lelém, s a házmesternéhez intézett kérdésemre azon
váratlan választ nyerém, hogy Bertókom a kapu alatt, baloldalon lakó
tánczmesternél van. Ördöngős ficzkó, gondolám, csak most sebesült meg, s
már tánczmesterhez jár!
A házmesterné ki akará őt szólítani, de inkább magam tevém meg a néhány
lépést, mert nagyon vágytam látni, hogy ugyan mit kereshet Bertók a
tánczmesternél? Talán csak lépéseket tanul, hogy módosabban
teljesíthesse körülöttem a szolgálatot? Erre valóban nincs szüksége,
mert én az afféle kiczirkalmozott majomkodást mindig gyűlöltem, s csupán
pontos szolgálatot kívánok, nem gondolva azzal, hogy jobb vagy bal lábát
teszi-e előbb szobám küszöbére cselédem.
A kapu alatt már tisztán hallám a szobában dühöngő zenét és tomboló
lábdobajt. Franczia tánczot tanultak és nem magyart, s én ezért
egyáltalában nem birok neheztelni, mert ennek valóban nem annyira a
tánczkedvelők okai, mint magok a tánczkedvelők tanítói, vagyis a magyar
tánczmesterek, kik a szép magyar tánczot annyira kiferdíték a magyar
zene eredeti jelleméből, hogy lábficzamítás nélkül alig lehet azt már
eljárni. Mintha bizony tagrángásokban szépség rejlenék!
Az ajtót megnyitván, igen kellemes meglepetéssel állék meg küszöbén,
mert szemeim előtt valóban kimondhatlanul pompás és leirhatlanul
gyönyörű jelenet mutatkozott.
A szoba igen művészileg volt bútorozva, azaz: rendkívül szegényen, s még
a székek is kétségbe hozhatlanul bizonyíták, hogy tánczmester
tulajdonai, mert alig állottak lábaikon.
[Illustration: Tánciskola.]
A társaság maga igen válogatott vala, mert három zsibvásáron is alig
lehetett volna különbet összeszedni. Valóban, ezen alakok mind oly
sajátszerűen érdekesek, hogy alig birom magamat elhatározni: melyiket
irjam le először. Ennek következtében tehát, jó rend kedveért, mindenek
előtt majd csak magát a ház, vagy inkább a szoba fejét, az érdemes
tánczmester urat állítom talpra.
Őt a természet maga is tánczmesterré alkotá. Lábainak vékonysága minden
legvakmerőbb képzeletet is túlhaladt, s ha őt zöld frakkban és zöld
nadrágban valahol mezőn pillantaná meg a nyájas olvasó, bizonyosan
százat fogadna egyre, hogy óriási sáska szökdécsel szemei előtt. A
hegedűt igen módosan játsza, s kissé széles szájával igen jellemzőleg
tudja azon vonalakat kimutatni, melyek szerint a növendékeknek
tánczolniok kell. A mi származását illeti, ez kissé homályos ugyan, de
rendkívül érdekes; ő csak arra emlékszik, hogy szinháznál nőtt fel, mint
árok mellett a fűzfa; hogy atyja nem volt, mikép azt szinházaknál
rendesen tapasztalhatni, miután a régi közmondás is azt tanítja, hogy
sok bába közt elvesz a gyermek; hogy anyja sem volt, azaz: szinházak
körül igen sok efféle árva gyermek tartózkodik, s ezért épen nem csoda,
ha gyakran a sok közt maga az anya sem ismeri meg tulajdon gyermekét.
Eleinte leginkább medvebőrben működött, utóbb pedig balletmesterré lőn
és sok medvét tánczoltatott. Most lábai oly vékonyak már, hogy a
szinházi korhadt padlózatot könnyen átfúrhatnák, azért tehát lemondott
azon fényes pályáról, s magány leczkéket ad a nemes tánczművészetből,
miből legalább gond nélkül élhet annyira, hogy a koplalást már
megszokta.
S mily reményteljes itt ezen növendéke, fölgyüremlett sárga nadrágban és
rongyos újasban! Ez a házmester fia, ki igen nagy táncztehetséggel bir,
s a leczkében ingyen részesül, mivel atyja is mindig ingyen nyit kaput a
tánczmesternek.
Ezen czifra kis púpos kisasszonyka a háziasszony csemetéje, s mint ilyen
természetesen szinte nem fizet díjt, mert a tánczmester gyakran
kénytelen kegyes elnézésért esedezni, midőn a lakbérfizetés ideje
bekövetkezik.
Azon vastag asszonyság, ki oly rendkívüli módossággal köszörüli a
padlót, mintha levesbe való tésztát gyúrna terjedelmes lábaival,
tiszteletreméltó szakácsné és egyszersmind igen jövedelmező tanítvány,
mert gyakran juttat egy pár zsíros falatkát a szegény tánczmesternek.
Ez pedig derék szobalyány, s kell-e többet mondanom e czímen kívül? Ő
pontosan fizet, mert ő is mindig pontosan fizetteti meg magának minden
szolgálatát.
Azon egy pár férfi igen előkelő szerepet játszik az arszlánvilágban, mi
alatt én pinczéreket és borbélylegényeket értek.
Íme mindezek mennyire izzadnak, Szapáry Péter bizonyosan nem izzadott
iszonyúbban, midőn a török Hamzsabég ekéjét vonta. Ámde ők ezt föl sem
veszik, mert a ki francziát nem tud tánczolni, az nem arszlánfi és nem
tejfölös hölgy.
A két város hemzseg ily táncziskolától, s a reményteljes lyánykák, kik
még nevéről sem ismerik a főzőkanalat, csapatonként barangolnak a
művészet efféle csarnokaiba.
S vannak botor férfiak, kik e miatt panaszkodnak, s a szegény
hajadonokat vakmerően gáncsolják. Bangók! hiszen épen ti vagytok ezen
ízetlen fonákság okai, mert a legerényesb s legháziasb némbereket is
ostoba libáknak gúnyoljátok, ha francziát nem tudnak tánczolni, s a
napnak legalább is felét tükör előtt nem pazarolják el. Ám lássátok, a
mint vettek, úgy fogtok aratni!
Inasom nagy méltósággal recsegteté a klarinétot, s kérdésemre megvallá,
hogy igen szeretne a derék szobalyánynak tetszeni, s azért kívánta magát
vele új vörös nadrágban és egyszersmind művészeti fényoldaláról
megismertetni. Értesítvén őt a szükségesek felől, a pihenő szobalyányhoz
néhány enyelgő szót intézék, s e közben megtudám tőle, hogy most nincs
szolgálatban, s a házmesternél tartózkodik és hogy ezelőtt Dongai
grófnőnél szolgált, honnan azért kelle távoznia, mivel asszonya félté
tőle kedvesét – Dalmer bárót.
E felfödözés kissé megingatá a báró felőli gyanakodó hitemet, mert a
Dongai ház, mind tekintélye, mind gazdagsága következtében általános
tiszteletben állott, s következéskép nem merém hinni, hogy csarnokai ily
kalandor előtt is nyitva állanának.


XXVIII. Mulatság ingyen.
A vidám budapestiek nagyon szeretnek mulatni, s ugyan ki tulajdonítná
ezt nekik bűnül? Az ízetlen életnek legszükségesb fűszere a mulatság.
A takarékos budapestiek még inkább szeretnek – ingyen mulatni és ugyan
ki gáncsolná őket e miatt? Napjainkban tömérdek áldozatot igényel a sok
jótékony intézet és nemzeti vállalat, s mindezek fölsegítésére és
virágoztatására legnagyobb készséggel nyílik meg minden erszény; s kik
ezt teszik, azok természetesen szeretnek ingyen mulatni és nem fecsérlik
pénzöket méregdrága páholyokra, midőn a szinházban tevepárduczot,
struczmadarat, tánczosnőt, tanult lovakat és más efféléket mutogatnak,
mert ők szép és hasznos czélok előmozdítására fordítják inkább pénzöket
és ingyen mulatnak.
Mivel azonban közpéldabeszéd tartja, hogy olcsó húsnak híg a leve, tehát
igen természetes, hogy az ily ingyen mulatságok közt nem igen lehet
szerfölött válogatni, hanem mindent el kell fogadni, a mi e czélra
kinálkozik. Ha például az utczán két kutya gyanús szemekkel tekint
egymásra, ha egy pár vargainas egymást lelkesen döngeti, ha egy légy
valamely sarokkövön sajátszerű hangon dong, ha valamely embertársunkat
akasztani viszik, ha a kocsisok vagy televér arszlánok gyermeket
gázolnak el lovaikkal, ha egy sétáló megáll s valamely háztetőre bámul,
ha násznép vonul végig czifra bérkocsikon az utczán, ha négylovas
temetés halad a vácziút felé, ha ellenkező véleményű politikusok az
utczán találkoznak s rendkívüli véleménytürelmök következtében még csak
orrukat sem harapják el egymásnak, ha két kintornás ugyanazon kapuban
más-más nótát egyszerre orgonál, ha a városhajdú elalszik s kezéből a
botot ellopják, ez mind igen szép és nagyon kedélyes mulatság, mely
órákig gyönyörködteti gyakran a jókedvű sétálókat, a nélkül, hogy csak
egyetlen fillérökbe is kerülne.
Ezek azonban mind csak apró mulatságok, melyek mindennap megtörténnek, s
azért szinte a fővárosi napirendhez tartoznak; de bezzeg vannak ám
rendkívüli mulatságok is, melyek kissé ritkábban fordulnak ugyan elő,
hanem akkor csakugyan tökéletesen ki is elégítik a nagyérdemű
közönséget!
Ilyenek például, ha valamely nagy vendégfogadóba oly ember száll, kinek
sok pénze van, vagy jó lába, vagy jó torka, hosszú szakálla, vagy jó ég
tudja, mije, mivel nincs minden ember fia föláldoztatva az örökös
bámészkodásnak – na van akkor hagyd el hagyd! Azon utczát rögtön ezerek
és többen foglalják el. Selyemruhás hölgyek, piszkos gyufás fiúk,
tisztes öreg urak, meg nem nevezhető fátyolos kalapú kisasszonyok, az
illatárús boltok minden mázaival fölkent divaturacsok, verejtékező és
hagymabűzű targonczások, kocsijokból kiszállott keztyűs naplopók,
rongyos csizmájú és enyves kezű zsebtolvajok, tanuló gyermekek, tudatlan
vének, kevély polgárok, beesett szemű koldusok, puttonyos asszonyok,
czifra inast magok után hurczoló hölgyek; mindezek megjelennek este, a
ritka vendég érkeztekor, ott vannak éjjel, ott vannak reggel, ott vannak
délután, s talán ott halnának meg, ha a fővárosi közönség iránti
irgalomból a ritka vendég mielőbb el nem utaznék.
És miből áll azután ily alkalommal tulajdonképen a mulatság? Ah, könnyű
ezt kérdezni, de vajmi nehéz azután e kérdésre elég magasztosan
válaszolni! Ha kilencz kézzel, s mindegyikben kilencz tollal birnék is
irni, mégsem hiszem, hogy mind azt illőn terjeszthetném elő, mi itt
ilyenkor a szemlélődő léleknek boldogító élvezetül kínálkozik, nemesítve
a jellemet, s nagy tettek elkövetésére buzdítva a lelket, a testnek
minden érzékeit pedig legirtózatosb elragadtatásig gyönyörködtetve.
Tehát mit látnak olyankor az emberek?
Ah, ugyan minek itt látni? Nem boldogok-e azok, kik nem látnak és mégis
hisznek? Nem elég azon falakat szemmeresztve és szájtátva bámulni,
melyek ily rendkívüli csodabogarakat foglalnak magokban? Nem leirhatlan
élvezet-e, azon füstöt szemlélni, mely azon tűzből emelkedik, mely azon
ételt főzte és sütötte meg, melyet a dicső idegen testének épülésére
szájába vőn és saját torkán keresztül tulajdon gyomrába mélyeszteni és
illetőleg kegyesen bocsátani méltóztatott? Nem kimondhatlan kéj-e azon
ablakot láthatni, melyben azon legyek sütkéreznek a napon, melyek a
dicső idegent saját élő szemeikkel bámulhatják?
Oh, igen, igen és még egyszer igen! Ez megfoghatlan boldogság, minőhez
hasonlót még soha nem látott a szem, mióta a testnek e csábító kis
ablakán naponként annyi ostobaságot lát a lélek.
És mit hallanak olyankor az emberek?
Mit hallanak? Mindent? trágár beszédet, mely gyakran a jólelkű
bakancsost is pirulásra kényszeríthetné; káromlásokat, melyektől a
jégesős felhő is visszaborzadna, ha nedves és hideg füleibe hatnának; a
vendégfogadó kolompjának kongását, melyet a csodált idegennek szolgája
húzott meg, ki saját füleivel hallá uraságának parancsát, melyet a
vendéglő boldog szolgája tulajdon kezeivel és lábaival leend szerencsés
teljesíthetni; lónyerítést az ólból, mely rokonokat gyanít közelében
lenni; zenét, melynek árából egy gyermekóvónak egész évi fizetése telnék
ki, mi által legalább is tíz gyermek életét lehetne megtartani.
S ezen sok fülbeli, vagyis hallási élvezet mind megfér a fülekben, mert
vajmi nagyokra alkotá az anyai szeretetű természet azoknak füleiket, kik
e csoda bámulására a városnak minden részéből összesereglenek!
És mit éreznek ily megfoghatlan becsű ünnepélyeknél az emberek?
Fájdalom, nem mindent, de mégis – eleget! Nem érezik, hogy testöknek
végén, azaz fejökben, kalász helyett csak üres szalma leng; nem érezik,
hogy vannak határok, melyeken túl az ember érdemetlen kezd lenni e sokat
jelentő névre; nem érezik, hogy a nap pirulva siet pályáján, mivel nem
szeret az arany borjú e bálványozásának tanúja lenni, mert irva van: a
magadhoz hasonlót, azaz saját fajodat ne bálványozd; nem éreznek, oh,
fájdalom! mogyorófa pálczaütéseket, mert szelíd szellemű napjainkban az
állatkínzás tiltva van; nem éreznek rózsaillatot, mert a mocsárba vetett
virágnak mindig gonosz a bűze, s mocsárba vettetik az, mi méltatlan
tárgyra botorul pazaroltatik; nem éreznek édes önelégültséget, mert az
emberi méltóság ellen elkövetett bűn, némán bár, de mégis megboszulja
magát; nem érzik arczaikat pirulni, mert kebleikben a jobb érzés utolsó
szikrája is kihalt. Ámde e csekélységek helyett, melyek említést is alig
érdemlenek, ugyancsak érzik, hogy az iszonyú tolongásban borzasztóan
hóhérolják tyúkszemeiket; érzik a görög tűznek fojtó gőzét, mely
gerjesztőiben minden nemesb irányú fölhevülést elfojta; érzik a fáklyák
füstjét, mely keserű könyűt facsar azok szeméből, kik nem birják hideg
vérrel tűrni, hogy virágzásnak indult fajuk bármi csekély ága annyira
elfajul ily szégyenítő és kicsapongó istenítések gyakorlása közt, hogy
csak lemetszetést érdemel az anyatörzsökről; érzik a földről magosra
kavargó port mellökre nehezülni, mert tudva van, hogy nagy csordák nagy
port szoktak gerjeszteni; érzik a legszebb nemzeti dal zengésének
csodabájú hatását, mert a legfásultabb kebelben is van oly húr, mely
legalább pillanatra megrendül, midőn magasztos eszmék által
ostromoltatik; oh, de nem érzik az ihletett költő metsző fájdalmát,
melyet akkor érez, midőn azon nagyszerű igéket, miket isten varázsla
kebléből ajkaira, rivalgó vargainasok ordítozásai közé hallja vegyíteni,
oly helyen, hol gondolatainak hangoztatása sértő és aljasító bitorlássá
válik!
És mit tapasztalnak ily nemzetiséget emelő és hazaboldogító mámornak
közepette az emberek?
Soknál is többet, de mégsem annyit, mennyit kellene, hogy szép tettök
illő jutalmat nyerjen. Tapasztalják, hogy gyémántos arany karpereczeik a
tolongásban elvesztek, de az nem baj, mert helyettök nem nyertek
vaskarikákat lábaikra; tapasztalják, hogy óráikat ellopák az ügyes
csenészek, de ez csak méltó visszatorlás, mert hiszen ők a sokkal
becsesb időt lopták el a természettől; tapasztalják, hogy a hosszas
virrasztás egészségöket megrongálta, de ez sem baj, mert beteg lélek
csak beteg testben találhat hozzá illő laktanyát; tapasztalják, hogy
cselédeik gondatlansága miatt gyermekeik otthon életöket veszték, s e
gyermekek boldogok, mert nem lesznek kénytelenek egykor szüléik
botorsága miatt pirulni, vagy példájokat követve elkorcsosulni;
tapasztalják, hogy a józanok által úton útfélen kinevettetnek, s ez igen
hasznos, mert a becsületes emberek megérdemlik, hogy mindig legyenek
körülöttök bohóczok, kik fölött nehéz gondjaikat elkaczaghassák;
tapasztalják, hogy minden önálló gondolkozással megáldatott ember
gondosan kerüli őket és ez igen helyes, mert ugyan ki akarna a külföld
majmaival szorosb érintkezésbe jőni? tapasztalják, hogy a nyilvánosság
ostora vígan pattog füleik körül és ezt szépen megköszönhetik, mert ez
legalább emlékezteti őket arra, hogy nem azon fajhoz tartoznak, mely a
teremtés utolsó napján alkottatott.
Íme nyájas olvasóim a közel s távol vidéken így szoktak nálunk sokan
ingyen mulatni.
Ezek elmondása, vagy helyesebben mondva: átgondolása közben a szőke Duna
partjához értem. Isten bocsása meg a bűnömet, hogy most e furcsa
kifejezést használám, melyet költői művekben gyakran olvastam s mely
miatt mindannyiszor derekasan boszankodtam. Ugyan miért nevezik költőink
a Dunát szőkének, miután nemcsak nem szőke, de általánosan nem is bir
állandó színnel? Én e miatt inkább politikusnak szeretném az öreg Duna
bácsit nevezni. De mért épen szőke? Hiszen gyakran, midőn a szelek
fölforgatják medrében az agyagot, oly epés sárga színe van, hogy minden
szőke lány föld alá rejtőznék szégyenletében, ha hozzá, vagyis habjaihoz
hasonlítanák fürteit; néha ellenben zöld, mint a czirmos macskák szeme.
Tehát ne rágalmazzuk többé a Dunát szőkének, ha valamennyi szép szőke
hölgyet nyílt ellenségünkké nem akarjuk változtatni, mitől a magyarok
istene mentsen meg minden szakállas férfit!
Tehát, a Duna partjához érkezvén, merre szükségkép haladnom kelle, hogy
kitűzött czélomhoz juthassak, nagyszámú embertömeget láték ott
csoportozni. Bizonyosan itt is valami ingyen mulatság kinálkozik a kandi
embereknek, gondolám, s nem csalatkoztam, mert csakhamar ily
megjegyzéseket hallék:
– Kár érettük!
– Régen van itt ön?
– Reggel óta.
– S mégsem vitték el őket?
– Nem bizony.
– Ugyan kicsodák?
– Nem tudom.
– Szörnyűség!
– Alig merek oda nézni.
– Szinte rosszúl érzem magamat.
– Tehát menjünk haza.
– Oh, még ne.
– Mily fiatalok.
– A lány igen szép.
– A férfi nagyon érdekes.
– Bárcsak történetöket tudnám.
– Barátom, ezt még meg kell említenünk a holnapi ujdonságokban.
– Jól van.
– Csak körűlményesen tessék leírni, az iszonyu tett okaival együtt.
– De azokat nem tudom.
– Az nem baj, gondoljon ön ki valamit; csak érdekes legyen az ujdonság,
ha nem való is, az mindegy.
Ugyan mi volt az, mi oly nagy mértékben voná magára az ingyen mulatni
szerető közönség figyelmét?
Egy fiatal hölgy és férfi holtteste, melyek reggel fogattak ki a Dunából
s azóta ott hevernek.
És miért nem viszik el onnan a szerencsétlenek testeit?
Majd elviszik, mihelyt a nagyérdemű közönség kandisága kissé ki lesz
elégítve.
És kik voltak ezek a szerencsétlenek, míg életben valának?
Tüstént elmondom történetöket, mikép az utóbb körülményesen tudomásomra
jutott.


XXIX. Két halott.
Sok balitélet s egyszersmind sok fonákság uralkodik a világon, s
valamint sok egyéb rosszból, úgy ebből is sokkal több jutott szép hazánk
részére, mint tulajdonképen kellene. Nem akarom azokat egymásután
elsorolni, mert csak karcsú füzeteket írok, nem pedig középkori
vastagságú nagy könyveket.
Hazánk legnagyobb ostorai közé tartozik az állhatatlanság és
nagyravágyás. Mennyire rontja ez közügyeink haladását, azt nem szükség
fejtegetnem, mert hiszen annak mindnyájan úgyszólván naponként élő tanui
vagyunk. Csak azt érintem tehát, mit e két nagy hiba a családi életben
szokott leginkább okozni.
Nálunk, ámbár hazánk annyi természeti áldással bővelkedik, hogy még
háromnak is eleget juttathatna, csaknem példátlan az, hogy valamely
család, mely ipar és szorgalom által kitünőleg gazdaggá lőn, sokáig
maradjon vagyonának birtokában; s azért talán a világ egy országában sem
láthatni ily gyors emelkedéseket és bukásokat az egyes családokban. És
ez annyira megy, hogy midőn tetőpontját éri el gazdagságának valamely
kereskedő vagy iparűző család, szinte előre kiszámolhatja az ember, hogy
hányadik utódja fog végképpen tönkre jutni; minek kiszámítása annál
könnyebb, mivel többnyire már az első közvetlen örökös szokott
szegénységre jutni.
És ezt először az állhatatlanság okozza, mely annyira megrögzött a
magyar természetben, hogy életének minden helyzetében únja magát, s csak
azonkívül vél boldogságot találhatni, mely minden vágyait kielégítheti.
Ehhez csatlakozik azután a nagyravágyás, mely határt nem ismer, s
alapjaiban renditi meg a családi boldogságot.
Nézzünk körűl és tapasztalni fogjuk, hogy a becsületes csizmadiamester,
ki szorgalma után meglehetősen jól bírja magát, világért sem adna fia
kezébe mustát és szurkot, vagy valamely más mesterségi eszközt; óh, nem!
fiának tanulnia kell, azaz: mindennap négy órát iskolában vesztegelni
el, hogy utóbb mint üres fejű ügyvédke, vagy tudatlan orvos nyomorogjon,
és írigy szemmel tekintsen a becsületes kézművesre, ki szorgalma által
nemcsak szükségeit födözheti, hanem az élet többnemű kényelmeiben is
részesítheti családját.
Más kézműves még magosabbra lát s tisztviselővé nevelteti fiát, azaz:
gyakornoknak adja valamely hivatalba s rendkívül gyönyörködik, midőn
fiát a czéhmester is tekintetes úrnak czímezgeti és ezen örömében föl
sem veszi azon kis kellemetlenséget, hogy tizenkét vagy több évig ingyen
szolgálván fia, ugyancsak derekasan kell ráköltenie. Utóbb az ily fiú
megházasodik, s szegény tisztviselő vagy nemesember leányát veszi nőűl,
hogy kézművesi származását annál hamarább törölhesse el. Ennek azután az
lesz következménye, hogy a tisztviselő gyermekei apjok halála után ismét
kézművesekké lesznek; de többnyire csak szorgalmatlan kontárok maradnak,
mert mindig azon gondolat fúrja fejöket, hogy jobbra születtek, mi
azután inségre juttatja őket.
Így történik ez nagyban is. Vegyünk például egy nagy kereskedőt, ki
meglehetősen alant kezdé ugyan működését, de utóbb szerencse és
szorgalom által gazdag gyártulajdonossá lőn. Gyermekei első ifjúságukban
még meglehetősen kereskedési szellemű nevelésben részesűlvén, halála
után folytatják ugyan a gyártást és kereskedést, de már nem személyesen,
hanem csak megbizottak által, kik természetesen úgy kezelik az ügyeket,
hogy egyszersmind magokról sem feledkeznek el. Ezek már nevelőt tartanak
gyermekeik mellett, nemességet szereznek, s úgy neveltetik a
vagyonszerző unokáit, hogy a kereskedést kivevén, mindenben jártasak
legyenek, mi új rangjokhoz múlhatatlanúl megkívántatik, hogy annak
gyalázatára ne váljanak. Az unokák tehát megtanúlnak rosszúl francziául,
jól lovagolni, meglehetősen irni és olvasni, pompásan tánczolni, fenékig
nyúlni az erszénybe, agarászni, kártyázni, tekézni, négy lóval a
legnépesebb utczán dühösen végig vágtatni, mindennap két pár fehér
keztyűt bepiszkolni, a női erényt kigúnyolni, utczán danolni, otthon
aludni, színházban szemtelenkedni, minden rossz társaságban rögtön
meghonosúlni: szóval mindent, mit tudniok nem szükséges, vagy épen
káros, és semmit, mit tudniok kellene, hogy nagyatyjok becsületesen
szerzett vagyonát megtarthassák. E gyermekek már föl sem veszik
kereskedési és gyári ügyeiket, és vígan élik világukat; gyermekeiket
pedig oly nevelésben részesítik, minőt ők nyertek. Ők azonban csakhamar
csőd alá jutnak s gyermekeik játékosokká s minden rosszra hajlandó
csavargó naplopókká fajúlnak, kik bizonyosan bitóra jutnának, ha
folyvást legújabb divat szerint nem bírnának öltözködni és mindig oly
illatot nem terjesztenének maguk körül, mintha az egész illatárus boltot
hátukon czipelnék. És ez egyszersmind oka annak, hogy hazánkban a gyárak
mindig pangásban maradnak és semmi kitünő felfedezések vagy javítások
által nevezetesekké nem válhatnak, mert oly gyakran mennek egyik kézből
másikba, hogy a kezdőségből úgyszólván soha sem vergődhetnek ki.
És ebből származik az is, hogy sok oly tisztviselő is találkozik, ki
hivatalos kötelességének legtávolabbról sem bír megfelelni, mert kénye-
s kedve szerint növekedvén, szükséges tanulmányokkal nem gazdagítá
elméjét s az iskolák átfutása után hivatalba lép és vele számos hozzá
hasonló ifjoncz, kik csak könnyű tánczolás által tüntetik ki magukat, mi
némely helyeken szinte érdeműl rovatik föl nekik. Ezek azután, igen nagy
lévén számuk, elzárják az útat oly művelt ifjak előtt, kik szükségben
növekedtek föl, s azért minden tanulmányt lelkiismeretesen iparkodtak
sajátjokká tenni, hogy magoknak becsületes és biztos jövendőt
alapíthassanak; de kik a tudatlan herékkel pénzben nem bírják a versenyt
kiállani, s számos évig minden élvet nélkülözve nyomorogni
kényszerűlnek, míg végre nekik is nyílik hely, melyen a herék helyett,
kik miatt annyiszor mellőztettek el, most már szorgalmasan dolgozhatnak,
hogy a nyilvános ügymenetel sokak tudatlansága és hanyagsága miatt
hátramaradást ne szenvedjen.
Ezen sok szerencsétlenség s szinte nem kevés bűn titkos rugóját azért
födém föl s taglalám kissé hosszasabban, hogy tisztelt olvasóim minden
baleset, vagy gonosztett okainak megvizsgálásakor mindig a fönebbi
szempontokból induljanak. S fogadni merek, hogy tiz eset közül