Magyar titkok: Regény (1. kötet) - 05

újabb fogásokat tanulhat az idegen művészektől, mikkel aztán még nagyobb
szerencsével folytathatja mesterségét. Egyébiránt ő rideg nőtlenségben
él, s aranyhalmait a művésznők olvasztják el, kiket e nemes
foglalkozásra koronként majd a táncz, majd az ének s néha a szavalás
köréből választ. Tetteit mindenki ismeri, s büntetésre méltónak senki
nem találja, mert a hol vádló nincs, ott nem tartja magát avatkozásra
följogosítva a biró. De különben mi is az tulajdonkép, mit ő cselekszik?
Elveszi azt, mit az üres fejű golyhók önként nyujtanak neki. S az
adományt napjainkban ugyan ki nem fogadja el?
E szótalan magas ember az előbbinek segéde; e szó csaknem minden további
értelmezést fölöslegít, s csak azon egy megjegyzést kivánja mulhatlanul,
hogy a nyereség elköltésében nem segíti; részint azért, mivel ebből csak
igen parányi részecske jut neki, részint azért, mivel, kimondhatlan
fukarságánál fogva, minden fillért élére ver, s e mellet koplal és
minden élvezetet nélkülöz. Halála után vagyonát a városi hatóság, testét
fukarsága miatt éhen maradó férgek, emlékezetét pedig feledés
öröklendik.
Ama halovány ifjú, kinek ajkai mindannyiszor kissé vonaglanak,
valahányszor a banktartó mosolyával találkoznak szemei, középrangú
özvegynek egyetlen fia, s tanulmányok gyüjtése végett mulat Pesten.
Anyja nem kiméli csekély vagyonát, mert azt hiszi, hogy szeretett férje
emlékének hódol, ha egyetlen fiát oly állapotba helyezi, melyben jó
nevelés következményei által fényt áraszthat korán elhunyt atyja nevére.
Ámde a fiú a barlangba tévelyedett, hol éjszakáit pénzpazarlással tölti
el, míg nappalait álomra s hazugságok koholására fordítja, mik által
ismét és ismét pénzt zsarolhasson szerencsétlen anyjától, ki az élet
minden örömeit nélkülözi, csak hogy fia emberré tételére elég pénzt
teremthessen; mert ő azt hiszi, hogy bő vetésének idővel bő aratás leend
jutalma. És mi lesz ennek vége? A fiúból csaló lesz, az anya pedig
nyomorban sirandja el végnapjait. És tulajdonképen kárhoztatni sem meri
az ember szigoruan e tapasztalatlan ifjut, mert hiszen vannak rá példák,
vért fagylaló szomorú példák, hogy sokan a hazának éretteszű jobbjai
közül, ugyanazon ünnepélyes szent pillanatban, midőn milliók sorsa
fölött visszavonhatlanul határoznak, százezreket áldoznak a játék
ördögének, míg a haza sajgó sebeire kétgarasnyi írt sem akarnak
fölajánlani!
Azon görbedt fiatal ember, ki még alig lépett életének nyarába,
családapa. Ő hivatalviselő, s havipénzét rendesen e zöld asztalon
harácsolja el. Neje éjjel-nappal dolgozik, és sírva éhezik, csak hogy
gyermekeit lecsöndesíthesse. Ha ezen ember mielőbb a Duna hullámai közé
nem temetkezik, úgy csalásra kényszerülend, ekkor pedig hivatalát el
fogja veszteni, gyermekeinek homlokára a szégyen bélyegét ütendi, s
isten legyen neki irgalmas ott, hol a bűn és érdem fölött igazságos
itélet fog tartatni!
Ezek a főbb jellemvonások e bűnös csorda tömegéből, s ezek egyes
részeiből vannak, fokozatos és körülmények szerinti változatokkal
összealkotva, a többiek is.
Az egész árnyrajz tökéletes világosságára még csak azt kell
megemlítenem, hogy az egész társaságot az úgynevezett jeladók teszik még
csak igazán tökéletessé.
Számos igénytelen külsejű, s többnyire buta arczkifejezésű naplopó
sátorozgat a zöld asztal körül, ásítva, s néha-néha egy pár forintot
rakva a csábító kártyákra. Ezeket a banktartó rendesen fizeti, s mindig
nyerni hagyja, mivel a nyereményt játék után mindig visszaadni
tartoznak, s szerencséjök által a szenvedélyes játékosokat mindig
nagyobb tételekre buzdítják, a tapasztalatlan bangókat pedig a játékban
részesülésre bátorítják. Ezenkívül ezen jeladó urak ügyesen tudnak a
játszók kártyáira vigyázni, s midőn például szemeiket dörzsölik,
köhintenek, felső vagy alsó gombjaikat érintik, s kabátjokat ki- vagy
begombolják, a banktartó mindig megérti, hogy hány hét a világ, s mindig
nyer. S a mi különösb, e bitóra való nép oly pontosan megtartja
egymásnak adott szavát, hogy ezen egy tekintetben bárkinek is példányul
szolgálhatnak; s e tulajdonságból még a leggaládabb játékosra is ragad
valamicske, mert van elég példa, hogy a játékos nem fizeti ki szabóját,
kinek gyermekei talán éheznek szószegése miatt, míg a hitelre vesztett
pénzt rendesen pontosan visszafizeti, habár lopnia kellene is azt,
valamint az abruzzói gyilkos, ki ölni és rabolni megy, hogy a
Compostellába igért aranyszivet vagy ezüstlábat elvihesse!
Vannak aztán még magamféle nézők is, kik csupán tapasztalásból
látogatják meg néha a művelt és tiszteletben álló fosztogatók e
tanyáját; vannak, kik fiatal játszók után leskelődnek, s pénzzel
kínálgatják őket irtózatos kamatra, midőn erszényökből a pénz kiapad;
vannak bizonyos megnevezhetlen bűntanyák férfiküldöttei, kik a nyerőt
magokkal csábítják, s néhány óra mulva testben-lélekben megrontva, és
könnyült erszénynyel bocsátják el; vannak végre, kik a játszók zsebeiből
pipát, tárczát, órát s egyéb ily nélkülözhető apróságokat csennek, mit
igen könnyen gyakorolhatnak, mivel az, ki magas játékba merül, még
emberi méltóságáról is megfeledkezik, következéskép azt sem venné észre,
ha lassanként öltönyeit is levonnák testéről. S épen azért, mivel itt a
lopás oly fölötte könnyű, igen természetes és méltányos, hogy e zsebelők
a banktartóknak tetemes haszonbért fizetnek ezen szép mesterségök szabad
gyakorolhatásáért, mit azután kizárólag, minden kellemeivel az
egyedáruskodásnak üzhetnek.
Végre, ámbár fölösleges is azt talán különösen megemlítenem, e
játékasztal körül minden rangkülönbség tökéletesen megszünik. Itt a
csalásai által pénzhez jutott inas is bizalmasan foglal helyet talán
épen azon főur mellett, kinek néhány hét előtt még széke mögött állott;
itt némely apa nem meri szemeit végigjártatni a zöld asztalon, mert
attól fél, hogy fiával találná magát szomszédságban; itt az alárendelt
hivatalnok könnyedén nézi le főnökét, s ez másnap nem merészeli hanyag
alárendeltjét szorgalomra serkenteni; itt a legszemesb rendőrség szemei
is elhomályosulnak, mert gyakran oly férfiak tekintetével találkoznak,
kiktől mély alázattal tartoznak parancsokat elfogadni, s kiket még e
helyen sem merészlenek a játék tilalmára figyelmeztetni!
Ez az, mit e vészes rablóbarlang jellemeiről, irányáról s
következményeiről gyönge szóval elmondhaték, kerülve a túlzást, de nem
szépítve a valót.
– Tizenegy óra! – hangzék most számos ajakról, s az, ki e helyen
járatlan, bizonyosan azt hinné, hogy ez mintegy jeladásul szolgál a
hazatakarodásra. Oh, nem! Itt tulajdonképen csak tizenegy órakor kel föl
a nap éjjel, s reggeli öt vagy hat órakor nyugszik le; a vásárok idejét
kivévén, mert akkor a banktartó néha negyvennyolcz egész óráig sem
hunyja be szemét, hanem folyvást koppasztja nagyrészben azokat, kik
juhaik gyapját hozák be Pestre, s most cserében saját aranygyapjukat
hagyják tárczáikból kinyiratni.
A banktartó néhányszor köhécselt, azután édesen mosolyga, és igen nyájas
hangnyomattal szóla:
– Már látom, hogy ma nem lesz szerencsénk Beattini gróf urat
tisztelnünk, ha tehát parancsolni méltóztatnak velem nagyságtok, én kész
vagyok egy kis bankot adni.
Ez ajánlást azonnal közhelyesléssel fogadá az egész társaság, és az
előkészületek gyorsan megtétettek a játékhoz.
Ezalatt a banktartóhoz közelíték, s félrevonván őt, gyorsan e néhány
szót váltám vele:
– Uram, ön ismeri Beattini grófot?
– Igen.
– Nejét is?
– Ebédeltem nála.
– A gróf banktartó?
– És ön, uram, kicsoda?
– Én? A gróf sokat nyert tőlem külföldön, szeretném tőle pénzemet
visszanyerni.
– A grófnak csak néhány hétre engedém át jogomat; a határidő azonban egy
pár nap mulva kitelik.
– Ma tehát már nem jő el?
– Nehezen.
– De holnap?
– Alkalmasint.
– Eljövök.
– Örvendeni fogunk; azonban, mondhatom, a gróf most is nagyon
szerencsés, jól ellássa ön magát pénzzel.
– Lesz rá gondom. De még egyet. Midőn én a gróffal megismerkedém, akkor
még nőtelen volt.
– Tehát bizonyosan később házasodott meg.
– Nem tudja ön, mikor?
– Még eddig nem volt rá gondom.
– A nő igen szép.
– Már az igaz.
– Mondják, hogy…
– Bocsánat, a zöld asztalnál várakoznak már, s minthogy én nem vagyok
politikus, tehát nem várakoztathatom magamra a gyűlést.
– Csak egy szót…
– Most nem lehet.
Ezzel a kártyaelnök az asztalhoz ült, én pedig annyit tudtam, mint
azelőtt, kivéven, hogy bizonyos valék abban, mikép másnap e helyen
mindenesetre meg fogok Beattini gróffal ismerkedni, s midőn az ember
játékasztalnál ismerkedik meg valakivel, még pedig ily helyen, akkor
legbelsőbb szobájának ajtaját is bátran nyithatja meg.
Meg kell vallanom, hogy magam sem tudám magamnak megfejteni azon
ellenállhatlanná vált vágyat, mely szerint Móricz hitvesét minden áron
föl akarám keresni. Szinte fogadni mernék, mikép némelyek talán azt
kezdik már hinni, hogy szép szemei gyakorlának rajtam ily rendkívüli
bűverőt; de becsületemre mondhatom, hogy szivem tökéletesen kimaradt e
játékból, s hogy e szerint vágyamat csupán a kaland rendkívüliségének,
vagy azon megmagyarázhatatlan erőnek tulajdoníthatom, mely bennünket
gyakran annyira lefoglal, s oly mértékben gyakorolja fölöttünk zsarnoki
hatalmát, hogy magunk is megunjuk súlyos önkényét és szabadulni
szeretnénk tőle, a nélkül, hogy ezt ki birnók eszközleni. És legalább
többször érzék már ilyesmit, s így ezúttal is tökéletesen átengedém
magamat ezen ellenállhatlan hatalomnak, s erősen fogadám, hogy csak a
titok tökéletes lefátyolozása után nyugszom meg.
A lélekölő játék szemlélése undort gerjeszte bennem, mert a banktartót
mosolygó bakónak, a halovány játékosokat pedig siralomházban ülő remegő
gyilkosoknak tekintém, kik önmagukra s édes övéikre vérengző kezet
emelnek, s azért távozni akarék, midőn az ajtó rögtön megnyilt, s a
pinczér által kiszólíttattam.
Az előszobában egy ismeretlen suhanczot pillanték meg, ki azonnal így
szólíta meg:
– Nagyságos uram, bizonyosan nem ismer engem.
– Valóban nem; mit akarsz?
– Én a házmester fia vagyok azon háznál, hol a nagyságos úr lakik. Fél
óra előtt két városi hajdú egy megsebesült embert hozott a házhoz
gyaloghintóban, kit azonnal nagyságos uram szállására vittek, melynek
ajtaját apám nyitotta meg nekik. Mivel pedig tudjuk, hogy a nagyságos úr
az estét többnyire itt szokta eltölteni, tehát anyám ide küldött.
– Nem tudod, kicsoda azon ember?
– Nem, anyám nagyon siettetett és azért nem is tudakozódhattam a
hajduknál.
– Jól van, itt e pár huszas, tüstént hazamegyek.
– Köszönöm alázatosan.
A fiú távozott, s én rögtön követém őt, miután a pinczérnek meghagyám,
hogy inasomat, ha még ide találna jönni, gyorsan utasítsa szállásomra.
Meg nem foghatám, mit kelljen e sajátszerű kalandról gondolnom!…


X. Két pisztoly.
A belváros közepéről az országút alsó végeig meglehetős tér fekszik, s
így ugyancsak sietheték, ha negyed óra alatt szállásomra akarék érkezni,
s hogy kiváncsiságom hatalmasan sarkalt előre, azt könnyen gondolhatni,
miután semmi oly összeköttetésem nem volt még a fővárosban, melyből ily
sajátszerű éjféli látogatást birtam volna magamnak megmagyarázni.
E fölött Bertókom hosszas kimaradása is aggasztani kezde, s elmémet
többféle lehetőség megfontolására vezérlé. Talán észrevették őt a bakon
s letartóztatták; vagy eldőzsölte valahol az időt, ámbár korhelykedni
még eddig nem tapasztalám őt; vagy megszökött a vörös nadrággal? Ennél
egyebet nem tudnék hirtelen gondolni, s csak első sejtésemet tartám
valószinünek, mert eddig czigányomat mindig hűnek és becsületesnek
tapasztaltam.
Hiszen majd meglátjuk, mi történt a derék fiúval, gondolám magamban, s
galléromat fölhajtván, minthogy az éj igen csipős volt, s eső is kezde
permetezni, gyorsan haladék végig a nagyhidutczán, mely oly néptelen
vala, mintha az egész város kihalt volna; csak egy kis borházból
hangzott néhány rekedt rikkantás, hol alkalmasint az éjjeli betörők
szokott kötelességöket teljesíték a pohár mellett.
Ah, de bizony, mégis nem vagyok egyedül az utczán; két sógor jő karöltve
az utcza közepén, kiknek alkalmasint nagyon jó vasárnapjuk volt, mert az
egyik örömében kalapját is elveszté már, a másik pedig fonákul tevé föl
sipkáját, mi, mennyire egy pislogó lámpa fényénél láthatám, egész
arczának igen szeszélyes kifejezést kölcsönzött. Egyébiránt annyiban
tökéletesen hasonlítottak egymáshoz, hogy a pompás széles utcza igen
keskeny volt számukra. Egymást azonban, a mennyire csak lehete, híven
támogaták, s valamint a véleményben különböző kettős követek egymás
szavazatát megsemmisíték, úgy ők is mindig visszatolák egymást az utcza
ellenkező oldalára, s ennélfogva mindig ismét az utcza közepére
jutottak, minek csak azon egy kellemetlen következménye volt, hogy e
szerint igen lassan haladtak előre, a mit hasonló körülmények közt
másutt is igen sajnosan tapasztalhatni.
Nyelvök egyre járt ugyan, de hebegő beszédökből csak ennyit értheték:
– Mondom, Fetter uram, hogy már átmentünk a hidon.
– Nem – nem – nem.
– Hát Fetter uram talán azt gondolja, hogy részeg vagyok és már nem
tudom, mit beszélek?
– Na, Fetter uram, ne legyen goromba, mert én Ausschuss vagyok.
– Azért Fetter uram mégis szamár, ha Ausschuss is, ha azt mondja, hogy
még nem mentünk át a hidon. Ausschuss ide, Ausschuss oda, mi már Budán
vagyunk.
– Na de gondolja meg, Fetter uram, hiszen még csak a Király-utcza első
kertjénél sétáltunk, midőn a lövéseket hallottuk, azóta pedig alig mult
el egy óra; hát ugyan hogyan lehetnénk már Budán?
– Ostoba beszéd, Fetter uram, már én mégis okosabban beszélnék, ha engem
Ausschussnak választanának. Már ugyan ki merne a Király-utczában lőni?
Mikor a lövéseket hallottuk, akkor épen a hidon mentünk, s bizonyosan
gőzhajó érkezett és az lőtt.
– Igen, de a gőzhajók háromszor lőnek ám, Fetter uram!
– Hát talán épen tüsszentettünk és azért nem hallottuk a harmadik
lövést.
– Az bizony meglehet.
Éljenek a derék sógorok! Lám, ők még ezen parányi okban is megnyugodtak,
míg bizonyos helyeken a legnyomósb okok sem birják a makacs konokságot
legyőzni. Szerettem volna e derék férfiakat tovább kisérni, de
ismeretlen vendégem nagyobb vonzó erővel birt rám nézve, s azért
lépéseimet gyorsítám, s kevés percz mulva az országutra fordultam.
Alig haladtam ott néhány lépésnyire, s az egyik köszörüs fabódé mögül
egy zömök ember ugrott előmbe, pisztolyt irányza mellemre, s elfojtott
hangon e szókat mondá:
– Pénzedet, vagy meghalsz!
Én gyakran járok éjszakánként Pest legelhagyatottabb utczáin is,
következéskép e váratlan megszólítás épen nem zavará meg
lélekéberségemet, s míg jobb kezemmel a pisztolyt elragadám a
zsiványtól, bal öklömmel pedig oly erősen sujtám mellbe, hogy néhány
lépésnyire visszatántorgott, a falba ütközött, azután pedig hirtelen
megfordult s villámgyorsan tovarohant.
Eleinte utána akarék lőni, de a sötétség miatt alkalmasint nem találtam
volna őt el, s a zaj által talán mégis csődítheték össze néhány őrt, mi
csak kellemetlen kérdezősködést és idővesztést okozandott, a nélkül,
hogy a gyors lábu zsiványnak nyomába akadhattunk volna; rejtélyes
vendégem pedig addig meg is hallhatna szállásomon, a nélkül, hogy vele
bővebben megismerkedhetném. Ennek meggondolása utam haladéktalan
folytatására birt, miközben az első lámpánál a pisztolyt hirtelen
megtekintém, s durva készítményű, erős kétcsövű kovás fegyvernek látám
azt és úgy tetszett, mintha ezt, vagy legalább ehhez hasonlót már
valahol láttam volna. Sőt mi több, csak most tünt föl előttem, hogy
megtámadómnak hangja sem volt nekem egészen ismeretlen. Azonban lehet,
hogy mindez csak fölhevült képzelődésem szüleménye volt, mert világosan
sem a pisztolyra, sem a hangra nem birtam emlékezni, ámbár elmémben
kalandaim egész sorozata fölött összehasonlító szemlét tarték.
E tusakodások közben végre szállásomhoz érkezém, hol a kapu előtt látám
a házmestert a két hajduval állani, kik bizonyosan rám várakoztak.
Hirtelen csak e szókat intézém hozzájuk:
– Él még a beteg?
– Oh, igen!
– Nincs veszélyesen megsebesítve?
– Még nála van a sebész.
– Jól van, köszönöm.
– Egy kis borravalóért esedeznénk.
– Itt van.
– Köszönjük alázatosan.
– Holnap délelőtt méltóztassék itthon lenni.
– Miért?
– Mert bizonyosan eljő majd vallatásra a biztos ur.
– Hozzám?
– Természetesen.
– Hiszen az szükséges.
– Jól van.
– Jó éjszakát kivánunk!
A hajduk a gyaloghintóval távoztak, a házmester bezárá a kaput, én pedig
gyorsan futottam föl a lépcsőkön, mert kiváncsiságom ezen rövid
szóváltás után még sokkal magasbra emelkedett.
Előszobámba lépvén, ismeretlen vendégemet inasom ágyában látám feküdni,
s előtte az orvos állott, ki épen akkor kötözé be sebét. Közelebb
léptem, s ki képzelheti bámulásomat, az ismeretlen vendég – inasom volt,
Bertók!
– Bertók te vagy?
– Én bizony, uram, de ebül vagyok ám.
– Orvos ur, veszélyes a baj?
– Oh, nem! A golyót már kihuztam a vastag husból, csontot nem sértett, s
így egy hét mulva talpon fog a legény ismét állani. Csak a vérvesztés
gyöngíté őt meg.
– Tehát nincs veszély?
– Becsületemre mondom, nincs; most csak maradjon a legény lehetőségig
nyugodtan, jókor reggel ismét teendem tiszteletemet. Alázatos szolgája
nagyságodnak.
Az orvos távozott, s én nyugtalanul foglalék helyet hű emberem mellett
és résztvevőleg kérdém:
– Nagy a fájdalmad, Bertók?
– Elég jókora bíz az, uram; de paszomántos vörös nadrágom is oda van ám
és ez az igazi baj!
– Ej, majd varratunk mást.
– Igazán?
– Természetesen.
– Na, a többit hát majd csak kiheverem egy pár nap alatt.
– De szólj, mi történt? Ki lőtt rád?
– Tudnám csak, hiszen fogadom, életében sem húzna az többé nadrágot
gyalázatos testére!
– Tehát nem azon úr, ki a hintóban ült, melynek bakján állottál?
– Dehogy! Hiszen úgy tartom, hogy tulajdonképen annak volt szánva az a
vasbogyó, mely az én vörös nadrágomat pocsékká tette és a czombomat is
megrongálta.
– Szólj világosan.
– Mindjárt hozzáfogok; de igérje meg, uram, hogy ki szabad majd akkor
mennem, mikor azt a gazembert fölakasztják, a ki engem ily csúffá tett!
– Tehát elfogták?
– Még nem, hanem hiszen talán csak elfogják majd valaha.
– Talán ráismertél?
– Nem is láttam a gaz zsiványt; de czigány semmi esetre nem volt, mert
különben legalább a vörös nadrágot megkimélte volna.
– Hagyd a tréfát, Bertók, és mondd el világosan, mi történt?
– Hát, jó uram, én olyan feszesen állottam a bakon, a mint illet s a ki
csak látott, bizonyosan mind azt hitte, hogy annak eszem kenyerét, ki a
kocsiban ült és így jó ideig minden úgy ment, a mint kellett.
– Merre hajtott a kocsi?
– Mindjárt elmondom. A szinháztól az országútra, onnan pedig a
király-utczába kanyarodott. Azon azután végigkoczogtunk, mintha egész
reggelig meg sem akarnánk állani. Már épen igy okoskodtam magamban:
Bertók, ugyan mit csinálsz, ha ez az uraság egyenesen falura hajtat?
Elkiséred-é, vagy pedig elhagyod a város végén és visszatérsz uradhoz?
– De csak nem hagytad el őket?
– Dehogy hagytam el, hiszen épen az okozta romlásomat, hogy úgy
ragaszkodtam hozzájok, mint a tormába esett féreg. Így okoskodtam ám
utoljára: Bertók, urad azt parancsolta, hogy tudd meg lakásukat; te
tehát tartozol azt kitudni, habár Nagy-Idán laknának is.
– Tovább, tovább!
– Hát, a mint a király-utcza végére értünk, a mely egyébiránt olyan
hosszú, hogy akár egész falunak is beillenék, az úr valamit szólott a
kocsisnak s ez azonnal a legelső kert kapuja felé fordítá lovait balra.
– Tehát balra?
– Igen. Ekkor lövés csattant a kapu mellől, én czombomhoz kaptam
kezemmel és – a földön hevertem; erre még egy lövés csattant s mivel a
kocsi ablakát csörömpölni hallám, tehát a második golyóbis bizonyosan a
hintóba ment, melyből asszonyi sikoltást hallottam.
– És a gyilkos?
– A többit azután a városhajdúktól hallottam. Mindjárt a kettős lövés
után a mellékutczából a lovas tüzércsapat vágtatott elő s a zsivány épen
elébök futott. A katona bizonyosan megcsípte volna a gazembert, de ez
pisztolyát a ló fejéhez csapta, a ló félreugrott s a zsivány a
sötétségben és zavarban eltünt. Utóbb azután gyalog városhajdúk érkeztek
oda, kik épen hazafelé ballagtak a városerdőből, melyet itt
Stadtvaidlinak neveznek, engem a pisztolylyal együtt lefoglaltak, az
ispotályból gyaloghintót hoztak és engem oda akartak vinni. De én addig
könyörögtem, hogy végre mégis ide hoztak, azon átkozott pisztolylyal
együtt.
– Tehát az egyik katona látta a gyilkost?
– Igen. Azt mondja, hogy erős zömök ember volt, de arcza úgy el volt
burkolva, hogy azt nem láthatá.
– Hát a kocsiban ülő urasággal mi történt?
– Azt nem tudom.
Most véletlenül a királyutczai pisztolyra tekinték s látám, – hogy az
annak párja volt, melylyel én támadtatám meg. Minden oda mutatott, hogy
a gyilkos és az én megtámadóm ugyanazon egy ember volt!


XI. A legszebb utcza.
Hogy igen nyugtalanul töltém el azon éjszakát, melynek folytában annyi
váratlan és megrendítő esemény által lepettem meg, azt alkalmasint oly
természetesnek fogja mindenki találni, hogy fölösleg róla említést
tennem; mivel azonban a mai világban divattá vált már a szükségtelen
beszéd, tehát azt hiszem, hogy kivételkép néha én is használhatom e
jelenkori szokást, mely nem használ ugyan, de nem is árt.
Ismétlem tehát, az éjt jobbadán álmatlanul virrasztám át, majd Bertókom
elfojtott szitkaira figyelve, majd pedig lehetőségig erőtetve agyamat,
annak kipuhatolására, hogy ugyan mit kelljen e bonyolult történetről
tartanom.
Hogy azon ember, ki inasomra lőtt s utóbb engem is megtámadott,
ugyanazon egy gyilkos volt, abban pillanatig sem kételkedém, mert
alakja, Bertók leírása szerint, ugyanaz vala s a két pisztoly
hasonlatossága is elég világosan szóla. De ki volt e gyilkos és rabló
egy személyben? Ez iránt teljességgel nem bírtak gondolatim tisztába
jönni. Hogy engem ki akart rabolni, abban semmi különöst nem láthaték,
mert ez akárkin is megtörténhetik, ki éjjel magányosan sétál az
utczákon, miknek őrzésére legalább is ezer oly fegyveres kivántatnék, ki
bort nem iszik és a kártyától irtózik. De mért lőtt ugyanazon ember
Beattini grófra? Ez nem történhetett rablási szándékból, mert a gyilkos
jól tudhatá, hogy a zaj embereket fog összecsődíteni s ezek közt
történetesen és mintegy tévedésből még rendőrök is találkozhatnak,
következéskép a rablás nem mehetend véghez.
Tehát bosszú volt a merény czélja? Ez valószínű, de egészen e
véleménynek sem merék hitelt adni, mert az, ki ily gazdag grófon véresen
kivánja magát megbosszulni, ugyan mikép lehetne képes egy-két óra mulva
valakit az utczán néhány forint miatt megtámadni! Igen, de a gróf
játékos és a rabló talán elveszté minden pénzét s azért vetemült most e
kettős gaztettre?
Ily gondolatokkal tépelődtem s e közben néhányszor rövid, lázas álomba
merültem; melyből azonban csakhamar ismét fölriadtam, mert, mihelyt
szemeimet lezárám, azonnal rablók sűrű csoportjára bonyolultam s
irtózatos dolgokat láttam. Egy gyilkos iszonyú nagyságú kést ütött
mellembe, s ezen műtételt százszor ismétlé; a másik fejemet vágta le,
mely helyett azonnal ismét más nőtt nyakamra; galád némberek ocsmány
csókjaikkal a gaz czimboraságba akartak avatni; végre pedig elfogattam
és halálra itéltettem, a bakó már nyújtá felém kötéllel fegyverzett
kezét s én futásnak indultam; de a bitófa kiugrott a földből és utánam
rugaszkodott s a nép csodát ordított. Szóval, nincs oly eredeti
népszinmű, dalokkal és tánczczal, mely több képtelenséget foglalna
magában, mint mennyit ezen eseménydús éjszakán össze-vissza álmodtam!
Ebből tehát bizonyosan élénken következtetheti a szíves olvasó, hogy
ugyancsak örvendék, midőn a nyári nap első sugárai szobámba pillantának.
Bertók, helyzetéhez képest, meglehetősen jól érzé magát s az orvos
böcsületére fogadá, hogy mire az új vörös nadrág elkészül, akkorra
mulhatlanul talpra fog a legény állani. E tekintetben meg levén tehát
nyugtatva, mindenek előtt a királyutczai kertbe érzém magamat huzatva,
hogy a mult éjjeli megtámadtatás következményeit kitudván, egyszersmind
Beattini gróffal s szép nejével, vagyis inkább Móricz zsidó megszökött
hitvesével, valahára megismerkedhessem.
Azonnal útnak indulék s gyors lépésekkel sieték előre.
Nem lesz szerencsém, gondolám magamban, botomat honn feledém s most
vissza kell érte mennem, mert a mi utczáinkon nappal sem igen tanácsos
bot nélkül járni; azonban ekkor épen véletlenül egy arszlánnal
találkozám s így többé nem volt botra szükségem, hanem vele azonnal
folytatám utamat, miután tudtomra adá, hogy neki mindig elég ideje van,
mit egyébiránt úgy is tudtam, mert minden valódi arszlánnak csak
henyeség a dolga.
– Mire való ezen lovas hajdú a király-utcza szögletén? – kérdém az
arszlánt, kiről tudám, hogy mindenre tud felelni, még ha nem értette is,
hogy mit kérdezett tőle az ember.
Az arszlán azonnal így válaszolt:
– Ez azért áll itt, hogy a vágtatva hajtó kocsisokat elfogja és a gyalog
hajdúknak adja át, kik azután az illető helyre kisérik őket, hol illő
büntetésben részesülnek.
– Már ez szép! Így legalább nem fog többé annyi szerencsétlenség
történni.
Alig mondám ki e szókat, midőn nagy robaj voná magára figyelmünket.
Visszatekintünk tehát s mi történt? Egy bérkocsis gyorsan vágtatott el a
lovas hajdú mellett s lovastól földre teríté őt, az ácsorgó nép nem
csekély mulatságára. A hajdúnak semmi baja nem esett s azért nyugodtan
ült ismét lovára és gondosan kitért mindig a rohanó kocsik elől, nehogy
ismét a kövezetre röpüljön.
– Ugyan mért uralkodik oly iszonyú bűz ezen utczában, Pest legszebb
utczájában, mely a nagy város egyetlen mulatóhelyére vezet?
– Furcsa kérdés! Az egész utczát jobbadán zsidók lakják s ugyan ki
keresne azoknál tisztaságot? Már csak azért is szeretik a rondaságot,
hogy a jobb ízlésű keresztyének soha ne közelíthessenek hozzájok.
– Hah, itt a csatorna tele van férgekkel; nézze ön csak azon szép
hölgyeket, már csaknem ájulás környezi az undor miatt.
– Oh, hiszen ez csekélység! Ezen bogárkákat a lóbőrökről seprék le s még
dicséretet érdemlenek a derék zsidók, hogy ide az utczára szórták.
– Dicséretet?
– Természetesen! Mert ez által legalább tulajdon mulandóságunkra
emlékeztetnek bennünket, a mi a mostani világban valóban igen hasznos;
különben pedig baromfihízlalóknak is eladhatták volna ez állatkákat s
így valóban csak dicséretet érdemlenek.
– Mégis különös, hogy az effélét ily helyen eltűrik. Én ezt épen oly
illetlennek tartom, mintha a váczi-utczában vágóhidakat állítanának föl.
– Hja! a pénznek igen édes szaga van s azzal mindent kieszközölhetni.
Egyébiránt pedig mostani politikusaink oly roppant lelkesüléssel
szónoklanak e rondaság mellett, hogy végre mindezt még magunk is igen
gyönyörűnek leszünk tartani kénytelenek.
– Valóban különös.
– Sőt igen természetes, mert az arany egészen egyenlő becsű, akár
cserzetlen bőrbe takarva, akár selyem erszényben nyújtják azt.
Épületes okoskodásunk fonala megszakadt, mert e pillanatban iszonyú zaj
támadt. A városból ugyanis négylovas urasághintó robogott a liget felé,
onnan pedig oláh szekér nyikorgott előre. A két kocsi oly közel jött
egymáshoz, hogy egy lyánkát, ki nem térhetett ki, lábairól lesodrottak s
halálosan megsértettek. Az oláht azonnal elfogták, de ugyan ki tudta
volna a hintó jó lovait utólérni? Ők voltak ugyan alkalmasint a
szerencsétlenségnek okai és egy pár ember azért néhány követ röpített a
hintó után; de ezek azonnal elfogattak s majd megadják a biráskodás
árát, melynek gyakorlására senki által nem valának fölszólítva.
– Ugyan mi lehet annak oka, hogy e szép utczában annyi házromot láthatni
még a szomorú emlékű nagy árvíz idejéből?
– Oh, annak igen fontos oka van!
– Valóban?
– Igen. Ott, hol a kereskedés minden neme oly nagyban üzetik, mint itt s