Magyar titkok: Regény (1. kötet) - 10

– Hát kisértetet láttatok?
– Nem, de halld csak. A sirt fölástuk, a mint illik, a koporsót
megnyitottuk, a selyem szemfödelet gondosan és vigyázva levettük és
ijedtünkben majd összerogytunk.
– Talán föltámadt a halott?
– Igen ám, de minekelőtte mi a koporsót megnyitottuk volna.
– Bolond beszéd.
– Lelkemre mondom!
– Vagy akkor voltál részeg, vagy most, czimbora.
– Sem akkor, sem most. A koporsó üres volt.
– Üres?!
– Igen, csak egy festett papirosfej volt benne.
– Nem akarsz elámítani?
– Üdvösségemre mondom, nem! Mi gyürűket vártunk és a földgöröngyöktől
megszaggatott szemfödélen kívül egyebet semmit nem találtunk.
– Csodálatos!
– Igy még soha nem jártuk meg.
– De hát ugyan hová lett a holttest?
– A manó tudja!
– Aha, jut eszembe valami!
– Nos?
– Mintha azt hallottam volna, hogy azelőtt zsidóasszony volt a grófnő.
– Ezt én is hallottam.
– Most már sejtek hozzá, hogy mi történt vele.
– Ugyan mi?
– Hát a zsidók bizonyosan kiásták és saját temetőjükbe vitték.
– Az bizony meglehet.
– Hány órakor fogtatok a munkához.
– Éjfél után két órakor.
– Már úgy bizonyos. Addig azok szépen eltakarították.
– Csak valamikép napfényre ne jusson a dolog.
– Ne félj attól! Az bizonyosan hallgatni fog, a ki elvitte.
Most előrohanék rejtekemből, s e szókkal támadám meg a derék
czimborákat:
– Gazemberek, kövessetek a városházra, tüstént.
A két sirásó meghökkent ugyan, de miután egymásra néztek, s gondosan
körültekintének, csakhamar ismét nekibátorodtak és igy szóltak:
– Ugyan miért?
– Kicsoda az úr?
– Mondom, kövessetek.
– Nem érünk rá.
– Semmirevalók, ti tehát megraboljátok a halottakat?
– Mi?!
– Mindent hallottam.
– Hát még ki hallotta?
– Hol a bizonyság?
– Mi ketten vagyunk!
– Meg is esküszünk egymás mellett, ha kell.
– Meg bizony!
Csakhamar átlátám, hogy igazuk van a gaz czimboráknak, s hogy ezen uton
szándékomat különben nem igen mozdíthatnám elő! Máshangon kezdék tehát
szólani:
– Beszéljünk máskép. Nekem nagy érdekemben fekszik megtudni, hogy mi
történt ezen halottal?
– Magunknak is!
– Elhiszem bizony, hiszen utoljára majd meg sem akarnának az emberek a
mi temetőnk számára halni, ha hire jutna, hogy innen a holttestek csak
amúgy szőrén-szálán elvesznek!
– Legyen rá gondotok, s ha nekem biztos tudósítást hoztok, fényes
jutalomra számolhattok.
– Talán a tömlöczben?
– Becsületemre mondom, megajándékozlak.
– Mondja inkább szakállára, tekintetes uram, azt legalább látjuk, hogy
jókora van.
– Szavamban ugy bizhattok, mint saját gazságtokban. Előre is itt van
mindegyiknek egy ezüst tallér.
– Majd utána leszünk.
– A föld közepéből is kivájjuk.
Még a fölvigyázóval is szólék, de ő szót sem tudott emlékkőről, vagy más
efféle intézkedésről; azt azonban teljes készséggel igéré, hogy tüstént
értesítend, mihelyt e tekintetben valami tudtára fog esni. Szállásomat,
valamint vele, ugy a sirásókkal is tudattam.


XXII. Jóslat.
Gondolatokba mélyedten ballagék a sirkert kapuja felé, s valóban elég
okom volt arra, hogy elmémet e rendkívüli esemény fölvilágosítására
megerőltessem.
Hová juthatott Beattini grófnő, a szép Eszter holtteste? Magam látám őt
halva, a temetésnél személyesen jelen valék, s azt is látám, hogy az
orvos irásban bizonyítá halálát; már pedig az orvosok, kik oly szoros és
folytonos összeköttetésben állnak a halállal, csakugyan tökéletesen
ismerhetik annak képét, habár Tamás szerepét játszák is és nem mártják
újjokat a híres kasza által ejtett sebbe! A sirásók ellen nem lehete
gyanum, mert a testet megrabolhaták ugyan, mire elég példa van, nemcsak
nálunk, hanem a világ többi részeiben is; de magát a testet ugyan hová
tehették volna? Igaz, hogy Angliában jó pénzen vásárolják össze a
holttesteket az orvosok, tudományuk gyarapítása végett; de nálunk az
eleven ember becse is oly igen csekély, hogy a halottért bizonyosan
egyetlen jó szót sem lehetne kapni, s különben is, a mi fiatal orvosaink
inkább csak eleven tárgyakon szeretik boncztani és természettudományi
ismereteiket gyarapítani, mit én tökéletesen helybenhagyok; mert mit
szólnánk például az oly vadászról, ki előbb lelövi az őzet, s aztán még
meg is botozza? Tehát béke és nyugalom a holtaknak! Még azon gondolat is
megfordult agyamban, hogy egykor olvasám, mikép külföldön egy a sirkert
közelében lakó hentes holttestekkel hizlalá sertéseit, s e miatt bitóra
jutott. Ez azonban oly borzasztó, hogy én az egész hírt most is csak
henye mesének tartom; s ugyan ki is vetemülhetne nálunk ilyesmire?
Hiszen mióta német atyánkfiai meghonosultak nálunk, azóta könnyűszerrel
hizlalhatni sertéseket, mert a burgonyának még a legszűkebb esztendőben
is bővében vagyunk. Csak egy gyanú maradt még hátra, az tudniillik, hogy
talán hajdani hitsorsosai vivék el a halottat saját sirkertjökbe; de
rövid fontolgatás után ezt sem hivém valószinűnek, mert ily tettből
semmi pénzbeli hasznot nem várhatának, s ki ne tudná, hogy ők e nélkül
nem igen szoktak valamit lendíteni. Szóval, bármeddig erőltetém is
magamat, e rejtély fejtetlen maradt előttem, mert azon hiedelmet sem
lelhetém valószinűnek, hogy talán maga a gróf ásatta ki hitvesét, s
titkon Olaszországba kivánja jószágaira szállítani, ha csakugyan birt
ott valamivel; mert az ily lovagias gyöngéd szerelemnek nem igen akad
példája most, midőn a kölcsönös hajlandóságot többnyire csak tetemes
készpénzbeli ráfizetés mellett szokta a vőlegény és menyasszony egymás
közt kicserélni. Még azt is gondolhattam volna ugyan, hogy talán a
boszúszomjas Móricz szentségteleníté meg a halott örök nyugalmát; de
hiszen ő leginkább csak pénzét hajhászta, és ugyan mi hasznot húzhatott
volna a holttestből? Nem volt tehát egyéb hátra, mint a szép halott
csodateljes eltünésében csendesen megnyugodnom és régi magyar szokás
szerint a jövendőben biznom, mely végre mindenkinek eleget tesz.
Ez alatt lassan tovább ballagék, szemeimet a gyönyörű siremlékeken
legeltetve, melyek jobbra s balra csoportosan emelkedének és mintegy el
akarák az emberrel hitetni, hogy a halál még sem oly borzasztó, mint
sokan hinni szeretik. Ámde legyen a siremlék bármily czifra, én
csakugyan még sem birok irtózat nélkül arra gondolni, hogy egykor én is
egyike leszek e néma lakosságnak; nem azért ugyan, mintha a haláltól
félnék, oh, épen nem! hanem csupán azért, mivel az életet oly igen, oly
kimondhatlanul szeretem. Nem, nem, a meddig csak egyetlen mosolygó vagy
siró hölgy létezik e széles nagy világon, addig én élni akarok, s nem
kivánok örökre elnémulni, mert mindaddig, a sors legsajgóbb csapásai
közt is, édes, kimondhatlanul édes az élet! S ha egykor csakugyan meg
kell halnom, mit, fájdalom, nem kerülhetek el, nem kell nekem büszke s
mégis hideg kőhalom siromra, nem nem! csak szerény hervadozó emlényke
hölgykebelről, egyetlen könnyű sóhaj és én a sápadt kaszás lovagnak is
békülésre nyujtom jobbomat!
Bocsánat e kis érzelgésért, mely különben bizony nem igen szokott rajtam
erőt venni; de valahányszor sirkertben vagyok, mi elég ritkán történik
meg, akaratlanul is kitör belőlem a mulandóság leverő érzelme, mely
annyira elkomorítja különben nagyon is derült kedélyemet, hogy ilyenkor
még a tavaszi falevélnél zöldebb beszédek fölött sem birnék kaczagni.
S ne csodálja senki e hatást, mert tökéletesen meg vagyok győződve, hogy
csak elfajult lelküek nem éreznek ünnepélyes megrendülést e helyen, mely
legkülönbözőbb eszmék fölvillanására szolgáltat alkalmat.
Ime, ezen magas siremlék annyi ezerbe került, hogy egy szerény
követelésü becsületes családot legalább is két nemzedékig boldogíthatna
értéke, s a márványalakok meg vannak már rajta csonkítva, és minden oda
mutat, hogy díszbentartására semmi gond nem fordíttatik. Talán meghaltak
már az illető rokonok? Oh nem! ők merőkanállal szürcsölik az élet minden
örömét, nyakig kéjben úsznak, élvről-élvre repülnek, s ugyan mikép
maradhatna tehát idejök arra, hogy hálás buzgalommal épségben tartatnák
azok utolsó hajlékát, kik talán áldozatok s nélkülözések által szerzék
meg számukra e szerencsés helyzetet!
S e büszke emlék mellett egyszerű sirdomb emelkedik, oly régi, mint
amaz, s mégis mily nagy különbség van a kettő között! Ennek egyszerű kis
keresztje egyenesen áll, hantjait bársonysima szép fű takarja, mik közül
egyszerű virágok nyujtják magasbra illatozó kelyheiket. Gyom, vagy
elhanyagoltatásnak legkisebb nyomát sem láthatni. E szerény sirhalom
bizonyosan oly szüléket takar, kik nem azon törekedtek leginkább, hogy
bármi uton kincseket hagyjanak gyermekeiknek, hanem hasznos, becsületes
és erényes emberekké nevelék őket, s törekvéseikben nem csalatkoztak,
mert csak ez az, mi a szüléknek örök hálát biztosíthat még unokáik
részéről is. Ily sirt csak kevés számmal találhatni a roppant
kiterjedésű temetőben!
E siron vigan szökdécselnek keresztül a gondatlan kis gyermekek és
türelmetlenül kérdezik a bús anyát, mikor fog már hazatérni atyus a föld
alól? A szomorgó anya nyájasan biztatja a kis csevegőket, s át kezdi
látni, mikép már csakugyan második férjről kell mielőbb gondoskodnia,
hogy a kis ártatlanokat megnyugtathassa.
Amott búsuló férj áll félig behorpadt sir előtt, mely első szerelmének
tárgyát pihenteti, s fájdalmasan sóhajt:
– Ah, mért nem szállott szerelmem is sirba veled, most nem kellene a
pokol kínjait előre éreznem!
Szegény férj, vigasztalódjál, s nyugodjál meg azon büszke öntudatban,
hogy épen a legnemesb érczek vannak legkeményebb próbának kitéve.
Ott szerelmes pár üldögél a gyászfűz lombjai alatt emelkedő siron,
kezeiket szorítva és szemeiket egymásra függesztve.
A lyány ünnepélyes hangon szól:
– Józsi!
Az ifjú tompa hangon sóhajt:
– Kati!
– Szeretsz-e?
– És te?
– Oh!
– Ah!
– Ha esküdet valaha megszegnéd!
– Ha hűtlen tudnál lenni!
– Soha!
– Inkább meghalok.
Ily ünnepélyes helyen tett eskü bizonyosan oly állandó leend, mint maga
a halál. És hogyis ne! Hiszen a lyány szobalyány és ugyan ki nem ismeri
ezen emberfaj példaszóvá vált hűségét; az ifjú pedig reményteljes
pattantyus és ugyan ki kétkednék ezek állandóságában, miután alig van
Budapesten utcza, melyben szóló példája nem léteznék szilárd szerelmök
állhatatosságának. És ők csakugyan meg is tarták esküjöket, mikép néhány
hét mulva alkalmam lőn arról személyesen meggyőződnöm. A pattantyus
ugyanis más városba kényszerült távozni, s a szobalyány, csupa merő
kétségbeesésből, néhány gombostűt vett szájába; az ifju pedig sok
vörösbort ivott a ráczvárosban, remélvén, hogy a festék meg fogja őt
ölni. Azonban, nem csekély fájdalmukra, Kati teljességgel nem birta a
gombostűket lenyelni! Józsi ellenben lenyelte ugyan a bort, de nem halt
meg tőle, s így mindketten alkalmasint még most is élnek, ha meg nem
haltak. De ki tehet erről? A magasztos szándék meg volt bennök, s nem az
ő hibájuk, hogy testalkotásuk erősebb volt az akaratnál!
Amott egy fiatal férfi virágokat ültet alig néhány napos sirhalomra.
Arcza igen bánatos kifejezésü, s szemei nedvesek.
A közel bokorból mogorva tekintetű öreg férfi lép ki, s durva hangon
szól:
– Mit csinál ön itt?
Az ifjú nyugodtan válaszol:
– Virágokat ültetek e sirra.
– Azt látom, de ki adott önnek erre engedelmet?
– Szivem.
– Ez szemtelenség!
– Itt nem sérthet ön meg.
– Uram, feledi ön, hogy férje vagyok annak, ki itt nyugszik?
– Zsarnoka volt ön.
– És ön?
– Én imádtam őt, de kezét nem nyerhetém el, mert én csak szivet, ön
ellenben erszényt nyujthatott a kérlelhetlen szüléknek.
– Üres beszéd! Komolyan mondom önnek, ne merészelje magát itt többé
láttatni; a virágokat majd kitépetem.
– S én akkor életét tépem le önnek.
– Majd meglátjuk!
Bohó emberek! Ily irigységet valóban csak az ember táplálhat keblében,
kinek önzése oly határtalan, hogy még a halál országának kapuit is
botorul rázza, mintha bizony ez is engedni kényszerülne féktelen
vágyainak. Vannak pillanatok, mikben azt is szeretné az ember megbánni,
hogy embernek született!
S hiszi-e a nyájas olvasó, kit talán már kelleténél is tovább
tartóztattam e szomorú helyen, hogy még oly emberek is találkoznak, kik
esti órákban rablásra is használják a halottak e csöndes tanyáját? Pedig
valóban úgy van! Számtalanszor történt már, hogy a fájdalomba merült
hölgyek felruháik nélkül kényszerültek szeretteik sirjairól a városba
visszatérni, s csak legújabban történtek némely czélszerű intézkedések,
melyek az ily égbekiáltó bűnök elkövetését ezentúl kissé nehezíteni
fogják!
Végre kiléptem a gyászos sorompón, s könnyebben vevék lélekzetet, midőn
Pest hajdani lakosait elhagyám.
Éljen az élet és félre a búval, míg az isten szabad ege alatt szabadon
sütnek fejemre a napnak éltető sugarai!
Könnyen forgó vérem azonnal minden levertséget számüze lelkemből, s
rögtön oly derültnek érzém magamat, mintha részeg vagy szerelmes lettem
volna; pedig isten látja lelkemet, hogy e két baj közül egyik sem
szállotta meg fejemet, mert bort soha nem iszom és mindig szerelmes
vagyok, a szokott állapot pedig nem zavarja meg az embert.
[Illustration: Jóslat.]
De mily furcsa csoport közelít felém a Váczi-uton! Bizony megérdemli,
hogy bevárjam.
Elől azon állatok egyike lépdel, miket a közéletben szamaraknak szokás
nevezni, s miknek ostobasága rendes példabeszéd gyanánt használtatik,
melyet azonban én, helytelensége miatt, csak nevettem, mert az állatok
közt a szamár terheltetik meg legnagyobb mértékben, s egyszersmind a
szamár az, mely legrosszabb tartásban részesül. E szerint a szamarat nem
tudom ostobának hinni, mert hiszen az emberek közt többnyire ennek megy
legjobban dolga; ez arat ott, hol nem vetett, ez örvend sok szép
kitüntetésnek, mit az okos távolról sem közelíthet meg; ez az élet
terheit legkevésbé érzi, s mégis legtöbb gyönyöreiben részesül, sőt még
a halállal is tovább daczol, mint más okosabb ember, mert az ostoba nem
búsul és nem is erőlteti meg magát, mikép azt a régi bölcsek is átláták
már, midőn mondák, hogy legboldogabb ember az ostoba, mert az még csak
eszét sem vesztheti el.
Én tehát a négylábú szamarat nem tartom ostobának, s úgy hiszem, hogy
ezen igazságkiszolgáltató nyilatkozattal azon egész érdemes fajnak
tartoztam.
A szamáron fölnyurgult czigány suhancz ült, ki nem elég idős ugyan még
arra, hogy fölakasszák; de arra igenis, hogy pénz nélkül lovat
vásároljon. Nadrágjának szine bizonytalan, mellényéből pedig csak a
bélés díszlik még testén néhány hűséges foszlányban; de hátát azért
mégis oly ép hegedű ünnepélyesíti, melyről egyetlen húr sem hibázik.
Mellette egypár nagyhasú purdé sétál, kik nagy gyönyörűséggel szurkálják
a szamarat, melynek béketürését azonban nem birják kifárasztani, s e
tekintetben ezen érdemes állatot a budapesti hidvámszedőkhöz bátorkodom
hasonlítani, kiknek gorombaságát tizenkét hirlap és ugyanannyi hatóság
sem birja fékezni.
A családfő sovány lovon ül, mely kétkerekű talyiga elé van fogva. A dade
ölében purdé kaczag, a talyigában pedig nagy brúgó nyujtózik, míg a négy
dorongon nyugvó ponyva, vagy gyékénysátor tetején egy kutya és macska
oly arczkifejezéssel tekintget egymásra, mintha minden pillanatban
divatos okokkal, azaz foggal és körömmel akarnák egymást politikai
elveik jelessége felől meggyőzni. A családfő hátán klarinét függ.
A talyiga mögött még két izmos férfi, egy szép lyány s két asszony
ballag, mindenféle ismert és ismeretlen eszközökkel terhelve, mik közt
természetesen bográcsot és teknőt is láthatni.
Mihelyt közel értek hozzám, azonnal megállapodtak, s a családfő és
szamáron ülő suhancz szomorú magyar nótát kezdének hangoztatni, melyhez
a kutya és macska tüstént karéneket toldottak.
– Hová czigányok? – kérdém őket, kezemmel intve, hogy szivrepesztő
zenéjükkel hagyjanak föl.
Erre az öreg czigány, leggyönyörűbb czigányos szóejtéssel, melyet
azonban nem birok közleni s azért csak tisztán magyarul ismétlek,
derülten válaszolt:
– Hát bizony tudnivaló, drága nagyságos uram, hogy nem Váczra, mikor
Pest felé áll a fakóm orra.
– Mit kerestek Pesten?
– Budára szeretnénk menni.
– Mi dolgotok van ott?
– Csak az bizony, hogy onnan majd Pestnek hátat fordítunk és tovább
megyünk.
– Hová?
– A világba!
– Honnan jöttök?
– A falu végéről.
– A mint látom, alkalmasint gazemberek vagytok.
– Hiszen akkor nem volnánk ily rongyosak.
– Mi van a talyigátokban?
– A brúgó.
– Más is van abban, mert nagyon gondosan betakartátok.
– Csak azért, hogy a nap el ne repeszsze, bizony isten, csak azért.
– Nem hiszem én szavadat, vén Fáraó, majd csak megnézem, hogy nem
visztek-é lopott jószágot.
Az öreg czigány e szavaimra kissé nyugtalankodni látszék, s a szép
fiatal czigánylyány azonnal megragadá kezemet, villogó fekete szemeit
láthatólag függeszté rám és hizelgő hangon szóla:
– Szép nagyságos uram, engedje csak kezét, sok jó szerencsét mondok.
Pirulva ugyan, de mégis csak megvallom, hogy nem birtam kezemet elvonni
a szép barna lyány ujjai közül, s igen szelíden szólék:
– Fiatal vagy te még a jövendölésre.
– Dehogy vagyok, tartsa csak kezét, nagyságos uram és majd meglátja,
hogy a legvénebb sem tud jobb szerencsét mondani, mint én. Igy. Jaj, mit
látok!
– Mit?
– Nagyságos uram nagyon szerencsés lesz, de nagyon ám! Olyan szép
felesége lesz, mint a hajnal; de most valami baja van, mintha elvesztett
volna valamit. Tegyen csak a tenyerére egypár huszast, vagy ha tallér
is, annál jobb, mindjárt világosabban fogok látni. Na ne féljen,
nagyságos uram, hiszen én nem lopom el, hiszen nekem nem kell a huszas
és a tallér sem kell.
– Itt a tallér.
– Aha, már látom, még ma este megleli azt, a kit keres. Bizony szép
asszony, eszem a lelkét!
– Tehát megtalálom azon asszonyt, kit keresek?
– Vagy magát az asszonyt, vagy azt, ki hozzá fogja majd a nagyságos urat
vezetni. De sok ellensége van ám, őrizkedjék tőlük! Mintha fegyvereket
látnék és lövéseket hallanék. Mondom, nagyságos uram, ne legyen nagyon
kiváncsi és ne iparkodjék mások titkait fölfedezni, mert ez halálos
veszedelembe ejthetné. De azért mégis nagyon, nagyon sok szerencse vár
ám nagyságos urra!
– Hát még mit látsz?
– Azt, hogy a nagyságos urnak olyan jó szive van, hogy ezt a fehér
tallérocskát nem veszi tőlem vissza.
Ezt csakugyan nem tehetém többé, mert ekkor a tallért már keblébe rejté;
egyébiránt különben sem kivántam volna azt vissza, mert a jóslat
meglehetősen illett körülményeimhez, ámbár alkalmasint csak azért
gondolta azt ki az eszes czigánylyány, hogy értésemre adja, mikép nem
lesz üdvömre, ha ezen elhagyatott országuton a gyékényt fölemelném, s a
talyiga tartalmát megvizsgálni merészelném. Nevetve mondám tehát:
– Tartsd meg a tallért, s még két huszast sem sajnálok tőletek, ha
igazán megvalljátok, hogy miért iparkodtok Budára.
– Röviden csak azt mondom nagyságos uram, – felelé a dade, pillanatnyi
gondolkodás után – hogy mikor valahol lopnak, mindig a szegény czigányt
veszik gyanuba. Mi tehát a Duna túlsó partjára óhajtunk jutni és azért
jöttünk Pestre, mivel falun nem igen könnyen bocsátják át az embert
vizsgálat nélkül a Dunán; Pesten pedig, mint hallottuk, a valóságos
tolvajok is szabadon átjárhatnak a hidon.
Nevetnem kellett ez őszinte megjegyzést, s miután a két huszast megadám,
utamat a város felé folytatám. Kevés pillanat mulva már csak a porfelhőt
láttam magam előtt, mely a czigány családot szemeim elől elrejté.


XXIII. A karperecz.
Gondolatokba mélyedten haladék előre, mert mindenki meg fogja engedni,
hogy csakugyan volt okom fejtörésre, ha valóban meg akarám oldani azon
csomót, melyet a sors előmbe vetett; s hogy föltett szándékomtól,
nehézségek összetornyosulása miatt, nem akarék elállani, azt alkalmasint
mindenki hinni fogja, ha mondom, hogy politikus nem vagyok, mert a mai
világban ezek rendesen mindenhez fognak és semmihez nem látnak, mihelyt
nehézségre vagy akadályra bukkannak és csupán az állhatatlanságban
állandók. Annyit azonban mégis meg kell vallanom, mikép föltételem
kivitelét már koránsem tartám, az eddig történtek után, oly könnyűnek,
mint eleinte gondolám, mert teljesen meggyőződhetém, hogy Beattini
grófban oly emberre akadtam, kit nem egyhamar lehet hálóba keríteni s ki
mindig talál rést, melyen épen akkor siklik el szem elől, midőn már
kezeit nyújtja ki utána az ember. Pedig épen most inkább óhajték nyomába
juthatni, mint eddig, mert nem hihetém, hogy a kis Móriczot jó
szándékból vette volna, anyja halála után, magához. Ki tudja, nem
intézkedett-e ennek számára orzott vagyona egy részéről az elhunyt anya
s hogy nem akart-e a gróf e miatt a gyermektől szabadulni? Az öreg
Móricz jelenléte nem aggasztott annyira, mert azt könnyen felfödözhetni
hivém, a titkos nyomozó segélye által, mihelyt szükségesnek tartám;
ámbár megvallom, hogy a körülmények mostani állásában kevesebbet kezdék
már az öreg bűnössel gondolni.
Ily gondolatokkal tépelődém, midőn a sorompóhoz jutván, hangos szóvita
ébreszte föl tervezéseimből. Szemeimet a zaj felé irányozám s
parasztkocsit pillanték meg, melybe két görcsös ló volt fogva. E szegény
párák annyira el valának kényszeredve, hogy a pozdorjából fonott hámot
is alig birták s a vámszedő mégis oly kifejezéssel tartá a kantárt,
mintha attól félne, hogy rögtön futásnak erednek s legalább Váczig még
csak meg sem állanak. Mellette süvegelve állott a kocsi szegény
tulajdonosa, kit, külsejéről itélvén, csavargó koldusnak kellett volna
tartanom, ha rendkívül böcsületes arczkifejezése e hiedelmet előre is
meg nem czáfolá vala. A rozzant kocsi szalmaülésén igen szegényes
öltözetű parasztlyány ült, arczán félreismerhetlen jeleivel a hajdani
szépségnek, mikről azonban alkalmasint rendkívüli szenvedések törlék le
az ifjúság zománczát s életelevenség kellemét. E lény bután tekinte
mélyen berokkant szemeivel a két férfira, kiket már említék, s kiszáradt
ujjai szalmakoszorút fontanak, míg ajkai lassú hangon bölcsődalt
suttogtak, melynek szavait nem érthetém. Közelebb lépvén, a paraszt e
szavait hallám, miket esengő hangon intéze a bortól hevült arczú
vámoshoz:
– Hiszen mondom, nemzetes uram, örömest fizetnék, de nincs pénzem.
– Hát mért nem maradt kend otthon, ha nincs pénze? Pesten pénz nélkül
csak a szamár és a hízelkedő kutya élhet.
– Azt hallottam, hogy Pesten van olyan ház, hol a tébolyodottakat
táplálják és gyógyítják; behoztam hát én is szerencsétlen lyányomat, de
nem fogadhatták be az isten adtát, mert nem fizethetek érette, az ingyen
helyek pedig mind tele vannak. Egy pár hét mulva majd csak megint
befordulok, addig talán ürül lyányom számára egy kis helyecske.
– Arra hiában vár kend.
– Hiában?
– Igen ám, mert a pesti lakosaknak elsőségök van és bezzeg telik azután
azokból elég új lakos, ha például valami híres tánczos- vagy énekes
kisasszony mutatja magát.
– Hát csupa gyönyörűségből is megbolondulhat az ember?
– Meg bizony! Ezer erre a példa Budapesten.
– Már ez mégis furcsa! Hej, az én szegény Erzsim fejét nem öröm ám,
hanem szerencsétlenség zavarta meg!
– Mi gondom nekem arra, fizessen kend, vagy hagyja itt ezt a rossz
szűrt.
– Hej, bizony furcsa világot élünk, nemzetes uram; mi parasztok
csináljuk az országutat és mégis csak nekünk kell útvámot fizetnünk!
Nemzetes uram, bocsásson át szabadon, bizony isten, egy fillérem sincs!
Most, szokás szerint, legdurvább szitkokra fakadt a vámos és botját
fenyegetőleg kezdé emelgetni.
Ekkor a szekérben ülő Erzsi kérő s egyszersmind kimondhatatlanul
fájdalmas hangon szóla:
– Lassabban, lassabban, kedves jó uram, mert kis fiam fölébred!
E szók után gondosan kezde ringatni egy nagy szalmacsutakot, mely,
rongyokba burkoltan, térdein hevert s remegő ajkai egyszerű bölcsődalt
mormogának.
Alkalmasint valami arszláni gazság szerencsétlen áldozata, gondolám, s
azonnal megszólítám a vámost:
– Uram, minek e durvaság? Szép szóval is visszautasíthatja a szegény
embert.
A vámos rendkívül bámulni látszék vakmerőségemet s kimondhatlan gúnyos
és megvető hangon csak e szókat röpíté ellenem:
– Ki bízta ezt az úrra?
– Ujságiró vagyok.
Magam sem tudom, mikép akadt nyelvemre e fillentés; de meg kell
vallanom, hogy örvendék neki, mert emberem egész külseje rögtön csaknem
mesés változáson ment keresztül. Arczának minden vonása megrettenést
árult el, legnagyobb alázatossággal vegyülve, míg szürke szemei úgy
meredeztek, mint lánczra kötött komondoréi, midőn haragját nem bírja
fogaival tanúsítani. Jobb keze akaratlanul s iszonyú megerőtetéssel
kalapja után nyúlt, sőt, mi több s csaknem hallatlan, kalapja karimáját
valóban meg is érinté és igen levert hangon szóla:
– Engedelmet kérek, nagyságos uram, csak meg akarám kissé ijeszteni az
atyafit, mert régi tapasztalásból tudom, hogy az efféle szegény emberek
a vármegyei hajdúk és egyebek által annyira durva bánásmódhoz vannak már
szoktatva, hogy szép szóval bizony nem igen boldogulhat velök az ember.
Hm, gondolám, mégis csak hasznos a nyilvánosság, bár mennyit rűkölnek is
ellene az apró és egyéb bűnösek, kiknek tetteit napfényre juttatja.
Ezután félre szólítám a parasztot s elmondatám vele azon
szerencsétlenséget, mely Erzsijének elméjébe került. Az őszinte falusi
ember pillanatig sem vonakodott s kevés egyszerű, de mélyen megható
szóval közlé velem a szomorú történetet.
Előadása megrendíté keblemet s elhatározám, hogy segíteni fogom a
szegény gyámoltalanokat; hiszen csak néhány üveg pezsgővel kevesebbet
kell asztalbarátim által megitatnom s meg sem érzem e csekély kiadást,
mely boldogtalan embertársam baját legalább némileg enyhítheti. Bár
sokan gondolnák ezt meg, midőn a szűkölködők és szerencsétlenek mellett
könyörtelenül haladnak el!
Pénzt adék tehát a boldogtalan apának, hogy tébolyodott lyányának illő
ápoltatást szerezhessen s megigérém, hogy még személyesen is ajánlani
fogom őt az intézet orvosainak, kik közől sokan nagyon is napszámosi
modorban szokták kötelességöket teljesítni, ha gondos fölügyelésre
szünet nélkül nem sarkaltatnak.
Reménylem, nem fog a nyájas olvasó neheztelni, ha, hazafelé sétálásom
közben, Erzsi történetét elmondom; valamint azért sem, hogy nem az apa
egyszerű szavait fogom alkalmazni, hanem oly öltözetben állítandom elő
az eseményt, melyben tisztelt olvasóim díszes körében is botrány nélkül
jelenhessék meg.
A történet helyét és személyeit nem fogom megnevezni, részint azért,
mivel nálunk, kik annyira szónoklunk a nyilvánosság mellett, nem igen
szeretik még annak gyümölcseit; részint pedig azért, mivel ily
történetek nálunk, hála azon leírhatlan rendnek, mely mindenütt
uralkodik, bizony mindenütt megtörténnek, a nélkül, hogy azt valaki
helytelennek találná; kivévén az egy Budapestet, hol néha-néha ápolás
hiányzása miatt hal ugyan meg egy pár ember az utczán, de egyébiránt
semmi oly tény nem történik, melyet gáncsolni, vagy épen botrányosnak
nevezni lehetne.
Erzsi szüléi meglehetősen tehetősek voltak falujokban, mert Bálint gazda
négy ökörrel szántott s a tiszteletbeli alszolgabíró urat négy lóval
rospontolta, természetesen hivatalos nyugtatvány mellett, a közel város
báljaiba; sertése pedig annyi volt, hogy az urodalmi tisztnek is jutott
évenként egy pár gyönge malaczka. Valódi örömét mindazáltal csak
egyetlen lyányában, Erzsiben lelte Bálint gazda, annyival is inkább,
mivel felesége, egy pár évvel a lyány születése után meghalt s ő új
házasságra lépni nem akart, azon bölcs közmondás után indulva, mely
szerint elég egy sütésből egy lepény. Mivel azonban azt csakugyan
átlátá, hogy asszony kell a gazdasághoz, tehát egy gyermektelen özvegyet
fogadott házába, ki szegről-végről rokona is volt, minthogy atyáik
egykor egyszerre mentek be a hatvani kapun a pesti hetivásárra.
Én rendkívül tisztelem ugyan és igen nagyra böcsülöm az